[Tévédrámákról] WINTER SONATA (2002)

겨울연가
[Endless Love Drama Series II]

KBS, 2002, 20 rész
Műfaj: romantikus dráma
Írta: Kim Eun-hee, Yoon Eun-kyung, Oh soo-yeon
Rendezte: Lee Hyeong-min, Yoon Seok-ho
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema


Az ismertető erősen spoileres!!!

Az ismertető erősen spoileres!!!


A Hallyu történetének alapismeretei közé tartozik, hogy a Winter Sonata (Téli szonáta) című televíziós sorozat volt a második kulturális hullám elindítója. A dráma eredetileg a négyrészes Endless Love (Végtelen szerelem) című sorozat második, 20 részes drámája volt, melyet a KBS2 csatornán 2002-ben mutattak be. Ez a dráma 2004-től kezdődően elsősorban Japánt és Délkelet-Ázsiát vette be, divatot teremtve a "koreai életérzésből". Hatalmas kereskedelmi sikert is hozott, az idegenforgalmi bevételeket is beleszámítva több mint 27 milliárd USD-t termelt. Eladtak belőle 330 ezer DVD-t, 1,2 millió példányt a történet regény-átiratából. A forgatás helyszínéül szolgáló Nami-sziget a turisták célpontjává vált, a látogatók évi átlagos 250 ezres száma 650 ezerre nőtt. A szigeten szobor örökíti meg a drámában elcsattanó első csókot. Készült belőle anime és musical adaptáció, sőt számítógépes játék is. A sorozat zenéje és fő karakterei is önálló életre keltek, utóbbiak mozifilmbe, filmparódiába költöztek. [forrás]

Húsz év azonban nagy idő, ezért ma már nem lehet ugyanazzal a szemmel nézni a sorozatot, mint a bemutatása idején. Általános tapasztalat, hogy megváltozott az időérzékünk, és egyre rohanóbb világunkban a régebbi alkotásokat nagyon ráérősnek, túlzottan lassúnak érzékeljük. Ez igaz a Winter Sonatára is, bár valószínű, hogy a korabeli nézők számára ez a tempó természetes volt. A húsz rész azonban nagyon soknak tűnik, rengeteg benne az önismétlés és az üresjárat.

A történet alaplépései azonban nagyszerű írói lelemények. Középiskolás korukban ismerjük meg a dráma szereplőit, akik közül ketten egymásba szeretnek. A lány barátja lesz a másodhegedűs, akinek esélye sincs a cool főhőssel szemben, és a baráti társaságban ott van egy lány is, aki reménytelenül próbálja becserkészni a fiút. Azonban egy baleset tragikus pontot tesz a szerelem végére, úgy tűnik, hogy a főhős fiút elveszítjük.

Remek fordulat következik: tíz évvel később hőseink már dolgozó emberek, és egy új vezető érkezik Amerikából a barátnőjével együtt. Utóbbi nem más, mint a hajdani diáktársaság csinos, ámde sikertelen tagja. Most boldogan birtokolja szerelmét, aki kiköpött mása a balesetben elveszített fiúnak. Ez természetesen sokként éri a boldogtalan, néhai szerelmétől elszakadni képtelen lányt, aki kénytelen együtt dolgozni a csak kívülről hasonló, más nevű és teljesen más karakterű, semmire sem emlékező fiúval, és elviselni a diadalittas barátnő szurkálódásait is. A másodhegedűs fiú pedig szólistává lépett elő: kitartó támogatásának köszönhetően házasságot tervezgethet a lánnyal.

Azonban alig telik el néhány hónap, olvadni kezd a jég, és az egykori szerelmesek addig kóstolgatják egymást, míg végül a lány ismét beleszeret hajdani kedvese alteregójába, a férfi pedig viszonozza az érzelmeit. Innentől kezdve a történet hangsúlya a párkapcsolati nehézségekre összpontosít, a veszélyeztetett pozícióba került, elhagyott társak ármánykodására, valamint a kapcsolatot ellenző szülőkkel vívott harcra. Ismét nagyszerű lelemény, hogy a szülők rejtett előtörténete mélyen befolyásolja a jelenkori történéseket, ezzel áthajlásokat teremt az idősíkok és a generációk között. A végkimenetelre maga a dráma egymást követően különböző alternatívákat vázol fel, melyek a tragikus lehetőségtől jutnak el egy némiképp boldogabb befejezésig. 

A remek történet ellenére a forgatókönyv már hagy kívánnivalót maga után. Az írók sajnos nem a dráma lendületére koncentrálnak, hanem a könnyfakasztásra, ezért számtalan, végtelenül elnyújtott jelenetet kell végigszenvednünk, melyekben minden látószögből, számtalanul megismételve igyekeznek megmutatni, hogy éppen milyen szomorúnak kell lennünk, a sorozat későbbi részeiben egyre gátlástalanabbul kényszerítve a nézőket a szereplőkkel való együttérzésre, a tragikus ráhangolódásra. Semmi baj nincs a túlcsorduló melodrámai érzelmekkel, ha azokat valóban átélhető emberi drámák váltják ki. Azonban a nem túl ügyes filmes manipuláció az ellentétébe fordul, igényesebb nézőkben együttérzés helyett ellenérzéseket vált ki. Ezek a helyzetek pedig folytonosan kizökkentenek a dráma élvezetéből. Ráadásul a későbbi részek rendkívül hosszú, 4-5 perces felvezetéseket tartalmaznak, melyekben megismétlik a dráma korábbi főbb fordulatait, sőt, ezek időnként még az egyes epizódok közepén is előfordulnak, teljesen szükségtelenül. Hirtelen ötletként felvetődött bennem, hogy mindezeket kigyomlálva ez a sorozat megérdemelne egy újravágott változatot, végső esetben egy ízlésesebb remake-et. 

A dráma első két epizódja azonban igazán nagyszerű, amelyekben a középiskolai időszakot mutatják be, őszinte, tiszta érzelmekkel, játékossággal, sok-sok kedvességgel fűszerezve. A továbbiakban is szépen fotózott jeleneteket láthatunk, melyekben a dráma címének megfelelően vezérmotívum a téli évszak, a maga összes megjelenítési lehetőségeivel az első hóeséstől, a havas fákon, fagyos tájakon, hóviharon át a hógolyózásig és a kedves hóember-figurákig. Szépen alkalmazzák ezt a természeti elemet a születő érzelmek és az egymás iránti bizalom kifejezésére is, példaként említve a mély hóban egymás lábnyomába lépkedést. A képi világ mellett a dráma erősen szentimentális zenéje is segít abban, hogy önálló atmoszférájú, egységes hangulatvilágú drámát kapjunk, melyben nem kellemetlen az alámerülés.

Azonban a dráma erősségei a karakterek és az őket megformáló színészek. A mellékalakok között rengeteg az egészséges, jó humorú szereplő, akik sokféle ízt adnak a drámához.  A főbb karakterek megfelelő mélységgel bírnak, természetesen a szerelmespár erősebben pozitív, míg az intrikusok erősebben negatív rajzolattal. Azonban utóbbiakra igaz, hogy annak ellenére, hogy válogatott galádságokat követnek el, meg tudják mutatni esendőségüket, amely időnként még a sajnálatunk kiváltására is alkalmas. Mégis rendkívül mesterkélt megoldás az, hogy több körben biztosítja a dráma az újraaktivizálódás lehetőségét főként a férfi másodhegedűs számára, a dráma készítői által megbocsátva és elfeledve mindazt, amit addig elkövetett. Ezzel nemcsak a két főszereplőt, de a nézőket is erősen infantilisnak tekintik, ami rendkívül bosszantó. Ugyanez érvényes az alapvetően jól kidolgozott karakterek indokolatlan és egyre logikátlanabb lépéseire, melyeknek a történet előre haladtával elszenvedői leszünk. Hirtelen mindenkit kétségek kezdenek gyötörni az intrikusok legátlátszóbb trükkjei következtében, azonnal eltántorul eredeti szándékától, és már csak arra futja erejéből, hogy búskomoran maga elé meredjen. Gyaníthatóan mindez pusztán az időhúzás kedvéért történik így, melyek következtében teljesen felesleges körök kerülnek a történetbe, alaposan lefárasztva a nézőket. A drámát érzékelhetően nem akarták tragikus végre kifuttatni, ugyanakkor nem mertek egy tiszta happy endet sem bevállalni, ezért kerestek egy középső, keserédes megoldást. De addig még mindent elkövetnek, hogy a magukat csak jól kisírni vágyó nézők igényeit is kielégítsék.

A legerősebb karakter a főhős férfi, akit Bae Yong-joon játszik. Vagyis mind a kettőt, hiszen a fiatal és a felnőtt férfi személyisége erősen eltér egymástól. Ismét csak a húsz eltelt év távlatából nézve nagyon érdekes, a mai átlagos főhősöktől teljesen elütő ez a karakter. Erőteljesen férfias megjelenésű, még ha az 'érzelmes férfi' kliséjének megfelelően kissé romantikusra van is fazonírozva, de még hírből sem ismeri a vastag, bőrhibákat eltakaró, álságosan megszépítő és túlfiatalító sminkes vakolatot. Külön ki kell emelni a színész rendkívül kellemes orgánumát, aki mély fekvésű hangjával megfelelően tud is bánni. Nem játszik túlságosan szofisztikált eszközökkel, de egyszerre tud vagány és hűvös lenni, valamint játékos és érzelmes is. Bár nagyon jóképű, a szépségét elsősorban nem a külsejében hordozza, hanem az aurájában, ami meglehet, hogy nem is a karakter, hanem a színész sajátja. Remek kisugárzása van és gyönyörűen felragyogó mosolya. Nem véletlen, hogy ő lett az első, nemzetközi hisztériát kiváltó, rajongásig szeretett koreai színész, akinek első Japánban tett látogatása során 350 rendőrre volt szükség a fogadására összegyűlt 3000 nő féken tartására a repülőtéren. Ugyancsak ismeretes anekdota, hogy az akkori japán miniszterelnök, Junichiro Koizumi elsütötte a poént, miszerint Bae népszerűbb, mint ő maga. [forrás] 

Bár a sorozat elején a középiskolai jelenetekben mindegyik szereplő erősen túlkorosnak tűnik, Bae mégis hihetően játssza a cool, kiemelkedően okos és kissé titokzatos, fővárosból érkezett diákot. Miközben megtartja ezeket a tulajdonságokat felnőtt férfiként is, más eszközökkel tudja megmutatni a határozottság, eltökéltség és az időnkénti érzelmi megingások mellett. A magány, a vívódás és a mély érzések kifejezésében is magával ragadó. Természetesen, még a könnyek is szépen folynak le az arcán.

Jóval egysíkúbb szerep jut a partnernőjének, a Yoo-jint alakító Choi Ji-woo-nak. Az ő karakterének színessége és bájossága elsősorban a még felhőtlen iskolai időkben élvezhető igazán. Yoo-jin nem a legszebb lányok egyike, de életrevaló, ötletes, akit nagyon lehet szeretni. Kár, hogy a történet később szinte csak a benne élő bánat kifejezésére kárhoztatja, akinek ha kell, ha nem, könnyben ázik a szeme. 

A történet jóképű, ámde nem egészen tisztességes karaktere Kim Sang-hyuk, akit a tragikusan rövid életű színész és énekes, Park Yong-ha formál meg. Nem annyira karizmatikus a kisugárzása, mint a főhősnek, de a karaktere jóval nagyobb játékteret enged neki, amelynek minden árnyalatát élettel telíti. Tud undorító féreg is lenni, és indulatos vagy tisztán vágyakozó férfi is. A karakterhez kötődő, történetbeli ciklikus ismétlődést már említettem, azonban ez nem okozza azt, hogy Park Yong-ha is ismételné önmagát, mindig tud új színt hozzárendelni az alakításához. 

Oh Chae-rin, a pozitív árnyalatokat is tartalmazó másik negatív karakter szerepében Park Sol-mi távolról sem tud olyan átütő lenni. Butácska és hisztérikus, még a keresztbe tevési kísérletei is elég gyatrák, az a készítői szándék pedig, hogy sajnálatot váltson ki a nézőkből maga a tény, hogy mindig magányos marad, nem igazán működik, mert a sors csapásai helyett inkább magában kellene keresnie az okot. Ráadásul az iskolásként valóban gyönyörű lányt a későbbiekben olyan szépészeti külsőségekkel formálják 'amerikanizált' megjelenésűvé, hogy attól minden férfi kifutna a világból, nemhogy beleszeretne.

A történet leginkább elgondolkodtató tartománya a főhősök és szüleik kapcsolatában rejlik. Bár a kortárs történetekben a műfaji megfeleléseknek való szándék jelentősen eltolhatja a klisék irányába a karaktereket, emellett a szereplők élethelyzetéről és a cselekvéseikről alkotott elgondolások óhatatlanul tartalmazzák annak a jelennek a sajátosságait is, amelyekben a történet íródott. Ez a Téli szonátában úgy jelenik meg, hogy a szereplők, legyenek férfiak vagy nők, már saját egzisztenciát építő, önálló döntésekre és vállalásokra képes emberek, akik fiatal felnőttekként mégis szüleik teljes érzelmi befolyásolása alatt élnek, amely alól nem tudják felszabadítani magukat. A szülők viszont úgy bánnak gyermekeik életével, mint a saját hitbizományukkal. A korábban említett logikátlan lépések egy része a saját szándékok és a megfelelési kényszerek összecsapásaiként is értelmezhetőek, még ha nehezen fogadhatóak is el.

A szülők ábrázolása sok kérdést vet fel, elsősorban azt, hogy a készítőik részéről volt-e rejtett kritikai szándék, vagy a jelenségeket csak a maguk természetességében, minden megkérdőjelezés nélkül mutatták be. Ezt nem is tudom tisztán megválaszolni, mert a látottak megítélésébe belejátszik a két évtizedes távlat, és méginkább a kulturális különbözőség. Nyilván ez utóbbi befolyásolja mindazt, amit a következőkben írni fogok. 

A főhős fiú házasságon kívül született gyermek, aki gyűlöletet táplál az anyja iránt, mivel neki köszönheti a családok szentségét hirdető társadalomból való kivetettségét, folytonos megaláztatását, melyeket minden nagyszerű egyéni tulajdonsága és képessége ellenére kell elszenvednie. Ráadásul az apja kilétét sem árulja el neki az anyja, a fiú emiatt elszánt nyomozást folytat az igazság megismeréséért. A baleset bekövetkezte után az anya elképesztő döntéssel írja át a 18 éves fiatalember életét: Amerikába költözve a házasságával családot és új nevet szerez a fiának, akinek egy pszichológiai beavatkozással kitörölteti minden korábbi emlékét, melyek Koreához kötötték - tehát a megtörtént beavatkozásnak sincs tudatában a történetünkbe visszatérő férfi. A tett indoklása, hogy a fiút megszabadítsa gyermekkorának keserű emlékeitől, de ennél sokkal erősebb motívum, hogy megváltoztassa a hozzá fűződő érzelmi viszonyt, és így egy anyját szerető gyermekre tegyen szert. A drámában a nő mindvégig csökönyösen kitart a titkolózás, sőt a hazudozás mellett, melyekkel fia boldogságát veszélyezteti. Bár a fiú számára mindez nyilvánvalóvá válik, mégis minden találkozást egy szeretetteljes, megértő öleléssel zár, mellyel elfogadja és szentesíti az anyai jogot az ellene elkövetett bűnökre.

A főhős lány csonka családban él, mivel az apja halála után az anyja egyedül neveli őket a lánytestvérével. Ez a családmodell és a vele járó szerényebb gazdasági státusz folytonosan arra a törekvésre készteti az anyát, hogy jó partit szerezzen a lányának, bevállalva a megoldást kínáló család általi megaláztatásokat is. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a lányát boldogtalanságra kárhoztatja, azonban semmi sem gátolja meg abban, hogy a megfelelő pillanatokban fizikai rosszulléteket produkáljon, melyekkel megakadályozza a lány általa helytelennek gondolt lépéseit. Valódi ripacsként is tekinthetnénk erre az érzelmi zsarolóra, ha a dráma nem önfeláldozó és szeretetteljes, kissé elesett anyaként mutatná mindvégig, akihez a lánya is folytonosan visszatér az anyai szeretetért és támogatásért. 

A szerelmi háromszög harmadik tagját képező fiú teljes családban él, ahol szeretetteljes, megértő viszonyok uralkodnak. A nősüléshez választott lány ugyan kicsapja a biztosítékot az anyjánál, aki konokul és morcosan ellenzékbe vonul, ám a férfiak összezárása mindig leszereli az ellenállását, mivel az apa folytonosan megértő és támogató a fiával szemben.

Azonban a főhős lány egykori apját és a pótkerék fiú apját hajdanán ugyanolyan baráti és szerelmi viszony fűzte egy lányhoz, aki történetesen a főhős fiú édesanyja, mint a jelenkori történetünk főszereplőit egymáshoz. Vagyis mégsem pontosan ugyanolyan, mert a szülők igazán nagyban játszottak, sokkal szabadosabban a gyerekeiknél, hiszen a nyomok oda vezetnek, hogy mindkét férfi esélyes a nő gyermekének apaságára.

A nő a már halott férfit jelöli meg apaként, melynek következtében történetünk szerelmespárját vérfertőző testvéri viszonyban tünteti fel. Milyen anyaképet ábrázol ezzel a dráma? Ismét görög tragédiába illőt, ami nem szokatlan a melodrámáktól, mert egy ilyen szélsőséges helyzettel való megküzdés katarzist rejthet magában. Ám a fiú infantilis viszonya ehhez az anyához már feldolgozhatatlan - különösen, hogy tudjuk, a koreai televíziós drámák létező vagy követendő társadalmi mintákat tartalmaznak, illetve sugallnak a nézőközönség számára. Vajon az anyai tekintély mindenhatósága érvényes erre a helyzetre is?

A másik lehetséges apajelölt viszont váratlan emberi nagyságot mutat fel egy kritikus helyzetben, amellyel megnyugtató választ kínál mindenkinek a valóságról, még ha ezzel a saját családi életében komoly konfliktust is generál. Azonban szó nincs bátor kiállásról, először csak a főhős fiúnak árulja el az igazságot, felmentve őt a tiltott viszony terhe alól. De hiába, hogy minden eszköz megadatott a számára a kirajzolódó tragédia megakadályozására, hirtelen teljesen inaktívvá válik. Teszetosza módon csak a kezeit tördeli, nem rohan az információval a megmentendő lányhoz, még azt is elfelejti, hogy akár telefonálhatna is, ezek helyett csak a fiát utasítgatja. A legkritikusabb pillanatokban az összeomlásos nagyjelenetet előadó felesége homlokát törölgeti, miközben fiatalok élete, sorsa van veszélyben, köztük immár mindkét fiáé is. Persze nyilván nehéz eldöntenie, hogy hirtelen melyik fia pártjára is álljon, de maga a megoldás, hogy a fejét a homokba dugja ez a mindvégig szimpatikus ember, eléggé beszédes.

Mint ahogyan az is, hogy a főhős fiú immár az igazság birtokában nem a szerelmét rohan megmenteni, hanem az anyukájához siet, akitől a fene tudja, hogy mit remélt. A drága mama a fiú szemrehányását követően egy rövidke, álságos bocsánatkérés után be is száll az autóba és külföldre távozik a következő fellépésére. De szigorúan csak azután, hogy a fia megértő ölelésében részesült, akinek taccsra tette az egész életét. Szerencsétlen főhősünkkel még azt is eljátszatja a történet, hogy miközben már minden néző felüvöltött a képernyők előtt, hogy "de hiszen akkor testvérek!", ő még jön-megy a világban, mintha képtelen lenne felismerni ezt a kellemetlen, de triviális következményt. 

Egy tévésorozat szokásos melodrámai tétlenkedése, az ostoba elhallgatásokkal a tragédiához vezető megoldása-e vajon, vagy pedig az aktuális erkölcsi közgondolkodás megjelenése látható abban, hogy az egy lépéssel korábban még a szülők akaratával szembe menni készülő pár - immár a felmentést jelentő bizonyíték birtokában - pontosan az ellenkezőjét cselekszi? Mert a dráma úgy rendezi össze a végső szálakat, hogy az minden emberi értelmet, különösen a logikát hiányolja. Ismétlem, nem felejtettem el, hogy melodrámában járunk, de mégis... Miközben órákon át siratjuk a szerelemtől és a szerelmünktől vett fájdalmas búcsút, nem beszélünk arról, hogy miért nem vállaljuk mégsem az immár lehetővé váló boldogságot, miért titkoljuk el botor módon az igazságot a szerelmünk elől, miért nem küzdünk a saját életünkért annak veszélyeztetése helyett, még ha rémítő betegség is árnyékolja be a kilátásokat?

Talán azért, mert ezek a sorozatok minden kezdeti lendületük ellenére mégis leginkább a pöttyös könyvek lányregényes érzelmi világával bíró nézőket célozzák meg, ami nem feltétlenül jár együtt a fiatal életkorral.

Az pedig az ázsiai lelkület titka, hogy miért éppen ez a történet indult világhódító útra. Bár erre is vannak magyarázatok, de nem ebben a bejegyzésben.