Szemelvények a koreai könnyűzene történetéből [10]

Háborúra háború - ki mondta, hogy ez könnyűzene?

A Jeogori nővérek előadása. Balról jobbra: Lee Jun-hee, Kim Neung-ja,
Lee Nan-young, Jang Se-jeong és Seo Bong-hee (Public Domain)

Mint a korábbi részekben említettük, a Joseonban berendezkedő japán kormányzóság támogatta a szórakoztatóipar kiépülését, amit alkalmasnak tartottak az emberek figyelmének elterelésére a hazafias gondolatokról. Mivel a cél az ország teljes kulturális asszimilálása volt, ezért már az annektálás kezdetétől működött a sajtó, az irodalom és a kulturális intézmények szigorú ellenőrzése, de ennek ellenére jó ideig akadály nélkül jelenhettek meg a könnyűzenei szerzemények. Azonban a japánoknak rá kellett ébredniük, hogy az ártatlannak tűnő dallamok és szövegek nagyon is alkalmasak az általuk nemkívánatos gondolatok és érzések kifejezésére. Az Arirangot ugyan már 1929 végén betiltották, de a cenzúra 1933-tól vált egyre erősebbé. Ekkortól már semmiféle nacionalista, társadalomkritikus, közrendet megzavaró (vagy annak minősített) dal nem jelenhetett meg. 

A helyzetet súlyosbította, hogy 1937 nyarán Japán megtámadta Kínát, és kezdetét vette a második japán-kínai háború, ami 1941-re az egész Csendes-óceáni térségre eszkalálódott. Végül az 1941. december 7-én Pearl Harbor ellen intézett japán támadás következtében az USA is belépett a háborúba, és ezzel a térség a 2. világháború színterévé változott.

A japánok hivatalos bevonulása Nankingba (British Pathé, 1938)
(Video via YouTube)

Ezzel párhuzamosan különböző irányelvek és intézkedések sorozatával Joseonban megindult az erőszakos asszimiláció, a lakosságot a japán nyelv használatára, nevüket japánra változtatására kényszerítették. A filmekben és a színdarabokban kötelező lett a japán nyelv használata, akadályozták a színtársulatok utcai fellépéseit, a szórakoztatóipar prominens alakjait állandóan megfigyelték, sokszor le is tartóztatták és bántalmazták őket. Külön kategóriát képeztek a nyugaton, főként az USA-ban tanult zenészek, akiknek utazási szabadságát is korlátozták, vagy gyakran visszatartották a működési engedélyüket. A nyugati zenéket, elsősorban a jazzt betiltották, és egy sajátosan hullámzó időszak után 1942-től már egyáltalán nem jelenhettek meg könnyűzenei albumok, csak propagandazenéket tartalmazó kiadványok.

A lemezkiadó cégeket is súlyosan érintették ezek a változások. Éppen 1933-36 között volt egy hatalmas felfutása a lemezkiadásnak, amikor a kezdeti 300-ról megduplázódott a megjelentetések száma, és az eladások elérték az évi egymilliós példányszámot. Virágzott a sztárkultusz, és hatalmas népszerűségnek örvendtek a könnyűzenei tehetségkutató versenyek. Ezt a szárba szökkenő folyamatot akasztották meg a szigorító intézkedések, melyek alól többféle stratégiával igyekeztek kibúvót találni.

Mivel Joseon földrajzi térségét nem érintették a harci cselekmények, ezért a hétköznapi élet folyt tovább, még ha drasztikus behatások is érték. A népszerű zenék iránti keresletet nem lehetett egy tollvonással megszüntetni, ezért a szigorításokat követően csökkenő kiadványszámokat növekvés követte, és hiába rendelték el háborús propagandalemezek kiadását, azokra nem meglepő módon, a helyi lakosság körében nem volt nagy kereslet, tehát a végső betiltásig ismét felfutott a popzenei albumok száma. 

Ezt a hullámzást a kisebb cégek nem tudták túlélni, a nagyobbak körében viszont az hozott változást, hogy a háborús ellenségekhez tartozó hátországgal rendelkező kiadók kényszerűen kivonultak a térségből, a cégeket pedig helyi erők, főként japánok vásárolták fel. A megmaradt kiadóknak is el kellett hagyni az angol nevüket, helyette japán nevet felvenniük. Végül 1942-43-ban még megjelentek militáns dalokat tartalmazó albumok, de a következő évtől teljesen megszűnt a lemezkiadás. 

A cenzúra és a megszorító intézkedések megkerülésére sokféle stratégiát dolgoztak ki, az előző fejezet végén már szó volt a "műfajok elegyítéséről", ami ügyes eszköz volt arra, hogy egy dalt az éppen nem tiltott műfajba tartozóként nevezhessenek meg. (Pl. ha egy dalt a kísérete alapján a betiltott jazzdalok közé soroltak, akkor hivatkozási alap lehetett az engedélyezésre a dallam és a szöveg, ami lehetett új népdal vagy manyo.) Ám a lemezkiadás ellehetetlenítésével a kiadóknak is másféle megoldás után kellett nézni.

Természetesen léteztek ellenállási dalok is. Ezek részben a külföldön szerveződő ellenállási mozgalom harcosai által énekelt indulók voltak, melyek többnyire nyugati dallamokra énekelt koreai szövegeket jelentettek. A japánok fennhatósága alá tartozó területeken ezeket nem énekelhették, helyettük az ellenállás árnyaltabb megoldásait kellett választaniuk. A dallamokba és szövegekbe rejtett utalásokról már volt szó, de számtalan más "trükkös megoldásról" is tudunk. Például Kim Cheon-ae énekesnőről feljegyezték, hogy 1942-ben, egy Japánban tartott fellépésén hanbokban állt színpadra, (ami a tiltott hagyományos koreai viselet volt), vagy a Kerti nebáncsvirág (봉선화) című betiltott dalt műsoron kívül, ráadásként adta elő, fehér gyászruhát viselve hozzá. A dal eredetileg Hong Nan-pa szólóhegedűre írt szerzeménye volt, amely a 3.1-es függetlenségi mozgalom bukása utáni nemzeti fájdalmat öntötte a dallamba.

Ismeretes, hogy a lemezkiadó cégek saját szórakoztató társulatokat is fenntartottak, és amikor az albumok kiadása lehetetlenné vált, a nagy cégek tevékenysége ezekre a társulatokra helyeződött, mert így tudták a hozzájuk tartozó zenészeket, előadókat foglalkoztatni. 

A legnagyobb az Okeh Records társulata volt, ami 1938-ban felvette a Joseon Music Troupe nevet, és Ázsia vezető szórakoztató társulataként tartották számon. Hatalmas, 60 fős tagsággal rendelkező társulat volt, tagjai között olyan művészekkel, mint Go Bok-soo, Kim Jeong-gu, Nam In-soo, Lee Nan-young. A nagy társulaton belül kisebb alegységek is szerveződtek, melyek közül kettő különös figyelmet érdemel, hiszen őket nevezhetjük a koreai popzene első lány- és fiúcsapatának.

A Joseon Music Troupe, az Okeh Records exkluzív társulata

Jeogori Sisters és Arirang Boys

Mindkét formáció 1939-ben jött létre, és az ország 1945-ben bekövetkezett felszabadulásáig működtek.
A Jeogori Sisters (Jeogori Nővérek) a társulat neves női énekeseiből alakult Lee Nan-young vezetésével, valószínűleg nem teljesen állandó tagsággal, hanem több énekes- és táncosnő váltotta egymást az egyes fellépéseken. Amint azt a fejezet elején lévő képen látni lehet, a jelmezeik látványosak voltak, amelyek mindig az előadott dal hangulatához illeszkedtek.

Az ismert tagok névsora: Lee Nan-young, Jang Se-jung, Park Hyang-rim, Lee Hwa-ja, Kim Neung-ja, Seo Bong-hee, Hong Chung-ja, Lee Jun-hee, Shin Canaria, Kim Baek-hee, Shim Yeon-ok, Baek Seol-hee, Ok Jam-hwa, Na Seong-ryeo.

Népszerűségüket mutatja, hogy Japánban is felléptek. A nevüket a hagyományos koreai női ruhadarabról vették, az utcán viselt, arcot is takaró, kabát- vagy palástszerű jeogoriról. 

Egyetlen felvételről gondolják azt, hogy a Jeogori Sisters hallható rajta, ez pedig a Virgin Chorus, amelynek a szólóénekese Jang Se-jung.

A fiúcsapatról nem sokat tudunk, de a képről úgy tűnik, hogy egy vidám, hangszeres zenészekből álló együttesről volt szó. Kezdetben Rhythm Boysnak hívták őket, 1940-ben lettek Arirang Boys. A tagok között több nagy nevet is találunk.

Balról jobbra: Song Hee-sun, Kim Hae-song, Lee Bok-bon, Park Si-chun

A kép alatt felsoroltakon kívül még a tagok között olvashatjuk Yun Bu-gil és Hyun Kyung-seop nevét is.

Több hasonló társulat is létezett, mint például a a Langlang Zenei Dráma Társulat, a Baekjo Opera Társulat, a Lamira Opera Társulat, vagy a Namdaemun Zenei Dráma Társulat, de a következő történet különösen rávilágít az iparág összefonódására a hazafias szellemmel.

Amikor a Victor Records eladóvá vált, a Columbia Egyetemen végzett koreai öregdiákok vásárolták fel Seo Min-ho vezetésével. A lemezrészleget átadták a japánoknak, de megtartották a Victor színházi társulatát, amely többszöri átszervezés után végül a Bando Opera Troupe nevet kapta. Seo Min-ho-nak és társainak ezzel kettős céljuk volt, a művészeik túlélésének biztosítása mellett a társulaton keresztül tudták csak biztosítani a saját utazási szabadságukat. Ezek a társulatok ugyanis a hazai helyszínek mellett felléptek Japánban, Mandzsúriában, ami Seo-ék számára különösen fontos volt. Bár nem jártak sikerrel az őket követő japán megfigyelők miatt, de a céljuk a Sanghajban tartózkodó ellenállókkal való kapcsolatfelvétel lett volna. Ezeknek a társulatoknak a repertoárja főként varieté volt, a Bando élen járt az egész estés, egybefüggő művek előadásában.

Pearl Harbor bombázása a japánok nézőpontjából

A legsötétebb időszak 1942 és 1945 között következett be, amikor ezek a társulatok "frontszínházként" is működtek, felkeresve Mandzsúriában, Kína megszállt területein vagy akár Délkelet-Ázsiában a japán csapatokat, hogy a "Szent hadsereg" katonáit szórakoztassák és lelkesítsék, vagy erőt adjanak az ipari frontok bányáiban és gyáraiban dolgozóknak. Ráadásul elvárás volt az így megkeresett bevételük egy részének állami (főként hadiipari) célokra való felajánlása. Eközben tűrniük kellett, hogy a repertoárjukon lévő hazai vagy ázsiai klasszikus darabok tematikáját a japán háborús ideológiához igazítva a propaganda eszközévé tegyék.

Ekkor már kényszerítették a neves előadók és szerzők többségét arra, hogy a japánokat dicsőítő, a hadseregükbe való belépésre buzdító dalokat írjanak és adjanak elő. Egyénenként eltérő, hogy kire mekkora nyomást kellett ehhez gyakorolni. Nyilván volt, akit a szakmai érdeke vitt rá, és volt, aki kegyetlen kínzások alatt tört meg. A látszólag könnyen meghajlókról se tudhatjuk, hogy mivel lehetett sakkban tartani őket, egy biztos, hogy a japánok nem válogattak az eszközeikben. A legszomorúbb példák pedig éppen azok, ahol a kényszerített személy teljes életműve és szemlélete ellentmond ennek a cselekménynek. 

Ebben az írásban nincs mód részletezni a fennálló társadalmi körülményeket, de talán az eddig ismertetettek mellett érzékletesen beszélnek a következők. Joseon földrajzi területét ugyan nem érintették a harci cselekmények, azonban az minden téren a japán hadműveletekhez szükséges erőforrások zsákmányterületét képezte. Miközben a koreaiak számára fejadagot vezettek be, az élelmiszereket rekvirálták a japán lakosság és haderő ellátására. A fémtárgyak és fém használati eszközök beszolgáltatását írták elő, ezekből fegyvert készítettek. A férfiakat százezrével vitték munkatáborokba Mandzsúriába, Japánba vagy az óceáni szigetek valamelyikére, ahol főként bányákban végeztettek kényszermunkát velük. Végül az önkéntes katonai szolgálatot felváltotta a kötelező besorozás, 110-200 000 közé teszik a japán seregbe kényszerített férfiak számát, melyek közül sok fiatal kamikaze-kiképzésben részesült. A nők helyzete semmivel sem volt jobb, szintén 200 000-re teszik azok számát, akiket különböző ígéretekkel, vagy egyszerűen elrabolva őket "vigasznőként" a japán katonák szexuális igényeinek kielégítésére kényszerítettek. Talán ennek fényében jobban érthető, hogy milyen nyomás alatt születtek meg azok a zenék és szövegek, melyek mind a mai napig szégyenfoltot jelentenek az utókor szemében. 

Mivel a kor nagy slágereit az előző fejezetekben már ismertettem, elgondolkodtam, hogy vajon kell-e a militáris/japánbarát zenék közül bármit is ide idézni. De amikor meghallottam a következő dalt, egészen különös érzés fogott el. Mielőtt erről írnék, hallgassunk meg egy másik dalt, ami fontos ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy igazam van-e.

A Csendes-óceáni induló (Taiheiyo March,太平洋行進曲) teljes egészében japán szerzemény, zeneszerzője Fuse Hajime (布施元), szövegírója Yokoyama Masanori (横山正徳), előadója pedig két híres operaénekes, Fujiwara Yoshie (藤原義江), Shike Fumiko (四家文子). Ezt amiatt fontos hangsúlyozni, mert előfordult - mint a Battotai című induló esetében -, hogy a német fasisztáktól átvett dalt énekeltek japán szöveggel.

A Japán Császári Haditengerészet erejének és a Csendes-óceáni terjeszkedésnek a demonstrálására írt indulót annak példájául szánom, hogy miként szól egy hamisítatlan, japánok által szerzett lelkesítő, győzelemmámoros katonai dal. Harsány dúr dallama világos, erőteljes, a rézfúvósok érzékeltetik a hódító lendületet, mellyel töretlenül masíroznak a cél felé. 

Most hallgassuk meg a koreai dalt, melynek nem kisebb hírességek a szerzői, mint Kim Hae-song zeneszerző, valamint a kor egyik legnagyszerűbb szövegírója, Cho Myung-am. Az előadókat sem kell már bemutatni: Lee Nan-young és Nam In-soo. A címe: Huszonötmillióan elragadtatottan (이천오백만감격). és a szöveg tartalmazza a japán imperializmus szinte összes kliséjét és szimbólumát. A koreaiak számára történő érthetőség kedvéért az első két versszak koreaiul, a harmadik japánul hangzik el.

A címben szereplő szám a Koreai-félsziget akkori teljes lakosságára utal, és azt próbálja elhitetni, hogy mindenki egyformán lelkesedik a sorozásért. Nyíltan megnevezik a besorozott fiatalok számára az elpusztítandó ellenséget, akik a háborús ellenfelek, tehát az USA és Anglia. A kötelező japán császárimádat vallásos áhítattal végrehajtott rituálét feltételez a koreaiak részéről is. A kötelező sorkatonaságot a propaganda mintegy ajándékként, a japánokkal történő egyenjogúsításukként igyekezett eladni a koreaiaknak, természetesnek véve, hogy örömmel áldozzák életüket a császárért.

Nos, már leírhatom, hogy mi döbbentett meg. Ez egy nagyon erős dal, ahogyan azt a zeneszerzőtől várni lehetett. A legdurvább propaganda a szövege szerint, melynek fő pontjait a zenei hangsúlyok kellőképpen aláhúzzák. Nyilvánvaló, hogy a zeneszerző kivételes tehetsége miatt nem egy tucatzenét hallunk, és talán éppen ennek köszönhető, amit kiérzek belőle. Ez pedig nem más, mint egy különleges merészség, amit nem tudok másnak tulajdonítani, csak nagyon is tudatos döntésnek mind a szerzők, mind az előadók részéről. A japán induló dúr dallamával szemben itt a pattogó, szintén menetelő ritmus felett egy sötét karakterű moll melódia szól, meglehetősen furcsa dallamvezetéssel: minden sor és dallamív vége mélybe hullik. Ezáltal a moll nem szomorúságot közvetít, hanem valamiféle baljóslatú, fenyegető tragikumot. Emelkedett érzelemvilágú zenét hallunk, de olyat, amit legkevésbé sem tudok vidám ünnepekhez társítani, sokkal inkább gyászzenének hallom, ami egy nagy hős temetéséhez illik. Úgy tűnik, mintha kettős kódolással íródott volna, amit az előadók tökéletesen közvetítenek: miközben teljesíti az előírt propaganda-feladatot, azt úgy teszi, hogy közben elsiratja a harci cselekmények áldozatait. Azt gyanítom, hogy a koreaiaknak nem lehetett nehéz megfejteni ezt az üzenetet, hiszen - ahogyan arra a korábbi fejezetekben már számtalan példát láttunk - a legkisebb zenei utalásokból és a szövegek félszavaiból is dekódolni tudták a dalokba rejtett mondanivalókat. 

Mindezt annak érzékeltetésére írtam le, hogy mennyire szerencsétlennek érzem a koreai művészek helyzetét, amit két jelzővel tudnék illetni: abszurd és groteszk, de nyilván más területeken is rengetegen kerültek hasonló helyzetbe. A groteszk majd később lesz nyilvánvaló, most az abszurd arra vonatkozik, hogy olyan választásra kényszerítették őket, amelyben nem lehetett jó döntést hozni: hiszen ha nem teljesítik az elnyomók parancsát, akkor az életükkel játszanak, ha pedig meghajolnak a nyomás alatt, akkor éppen a koreai kortársaik és utódaik törnek pálcát felettük.

Ahogyan az várható volt, a gyarmati időszakkal való szembenézés és történelmi feldolgozás szélsőséges indulatokat váltott ki, és nagyon sokáig el is húzódott, talán mind a mai napig nem ért véget. Hetven év telt el a felszabadulás óta, mire kiadták a militáns dalok gyűjteményét, azok tartalmi és zenei feldolgozásának részeként. A társadalmi megtisztulás igényével vizsgálatok indultak a megszállókkal kollaboráló hajdani személyek felderítésére és listázására.

Az Együttműködési Tevékenységek Kutatóintézete 1991-ben alakult, és 2008-ban jelentette meg a Japánbarát személyek tárát, amibe művészek is bekerültek. Általánosságban fogalmazva a kollaboráció könnyen elítélhető volt, az egyes személyek konkrét helyzetének feltárása viszont már sokkal árnyaltabb képet rajzolt ki, amelynek következtében különbséget kellett tenni a megítélésükben is. Ezért a vizsgálatok során igyekeztek szintezni az együttműködés mértékét például az aktivitás, az ismétlődés és a rendszeresség tekintetbe vételével. Így az alábbiak közül Lee Nan-young nem került a névsorba, míg férje, Kim Hae-song, a későbbi élettársa, Nam In-soo, valamint a testvére Lee Bong-ryong igen, utóbbin egy fellebbezést követően változtattak. 

Ezzel kapcsolatosan találtam a következő érdekességet:

Az Okeh Records, mint az egyetlen japán uralom alatti időkben működő koreai lemezkiadó vezetője, Lee Cheol természetesen szerteágazó japánbarát kapcsolatokkal rendelkezett, másként hogyan is működtethette volna a céget? Azonban a fenti kutatóintézet a kiadó tevékenységeinek áttekintésekor arra a következtetésre jutott, hogy a mind a cég, mind a hozzá tartozó munkatársak (tehát a szerződéses szerzők, zenészek, énekesek is) a japánokkal szemben alávetett helyzetben voltak. A japánbarát dalok felvétele a háborús időszakban történt, amikor ez a behatás sokkal erősebbé, az ellenállás pedig szinte lehetetlenné vált. Ennek oka abban is keresendő, hogy a megszállás idején, és még jóval utána is, használatban volt egy katonai/bürokratikus rangsorolás, a 갑·을·병·정. Ez a kínai számozás vagy az ábécé betűi szerinti hierarchiát jelentette, mellyel kifejeztek egy társaságon vagy intézményen belüli rangsort, ily módon:

A 한자(漢字) eredetű rangjelölés:

• 갑 (甲) = „A” kategória (legmagasabb)
• 을 (乙) = „B” kategória
• 병 (丙) = „C” kategória
• 정 (丁) = „D” kategória 

Ez egy hivatalos, régi kínai eredetű rangsorolási rendszer (천간 天干 – „mennyei törzsek”), amelyet szerződésekben, rangsorolásban, katonai besorolásban, sőt iskolai jegyzékekben is használtak. Mivel az Okeh Recordshoz tartozók a zenei hierarchiában a B szintet sem érték el, inkább a C-D kategóriákba tartoztak, ezért jelentéktelen, rang nélküli, alacsony presztízsűnek tekintették őket. És ez volt az oka, hogy a vizsgálatok végül azzal zárultak, hogy figyelembe vették a kiszolgáltatottságukat.

A második világháború Európában 1945. május 9-én (a nyugati történetírásban május 8-án) ért véget, és amikor harminc évvel ezt követően egy történelmi dokumentumot a kezemben tarthattam, bizony elszorult a szívem: ez egy aznapi újság volt, egyetlen oldalból állt, melyre hatalmas betúkkel az volt nyomtatva, hogy BÉKE. El sem tudom képzelni, hogy a koreaiak számára milyen érzés lehetett a felszabadulás, ami nemcsak a békét hozta el, hanem a japán uralomtól való megszabadulással egy jobb világ ígéretét. 

Valójában a koreai könnyűzene történetének első szakasza ezzel le is zárult. Jó lenne, ha itt azt írhatnám, hogy az érzésekben az örömmámor uralkodott, és az ország elindult a felvirágzás felé. De a valóságban meglehetősen kaotikus évek következtek, majd egy tragikus történelmi fejezet időben kitolta azt a pillanatot, amikor a valódi változás elindulhatott.

A japán kapituláció 1945. augusztus 15-én következett be, de ezt néhány nappal megelőzően a szovjetek már az ország északi térségeibe nyomultak, és harcba szálltak a japánokkal. Az amerikai csapatok viszont csak szeptember 8-án szálltak partra Incheonnál, és másnap adták meg nekik magukat az ország déli részén lévő japánok. A japán katonák lefegyverzése és hazaszállítása azonnal megindult, de az országban lakó mintegy 700.000 japán fő visszaköltözése még eltartott a következő év első feléig. Ami számunkra most a legfontosabb, hogy 1945 végére a félszigeten teljesen megszűnt a japán katonai és gyarmati adminisztráció. Ez viszont hatalmas vákuumot is okozott, mert a semmiből kellett újraépíteni az ország gazdaságát és közigazgatását, miközben egy minden téren lerabolt és kizsigerelt térséget hagytak hátra a japánok a koreaiaknak. Ami konkrétan a szórakoztatóipart érintette: mivel szinte minden kiadóvállalat a japánok kezében volt, a kivonulásukkal összeomlott hanglemezipar. De nemcsak kiadók híján maradtak, hanem nyersanyag és technikai felszerelés sem állt rendelkezésre.

Ezt a helyzetet világítja meg egy korabeli történet, amit Hwang Mun-pyeong zeneszerző írt meg. Egy művésztársaság ülésén vetődött fel a gondolat, hogy a felszabadító szovjet és amerikai csapatok, valamint a velük hazatérő függetlenségi harcosok üdvözlésére új dalt kellene írni. Go Ryeo-seong dalszövegével és Kim Yong-hwan zenéjével meg is született a szerzemény, ami a Nyissátok ki a négy nagy kaput címet kapta, utalva egyszerre a szöuli városfalban lévő négy égtáj felé nyíló kapukra, valamint az újjáéledő történelmi folytonosságra. Jobb híján a dalt szórólapokra sokszorosították, majd egy összetoborzott kórussal egy hevenyészett stúdióban felvételt készítettek belőle. Rendes alapanyag híján a lemez viasszal bevont alumínium volt, amit a rádióállomáson két-három napig tudtak lejátszani, aztán használhatatlanul zajos lett. Jóval később rekonstruálták ezt a dalt, így ma már mi is meghallgathatjuk.

A lemezek előállítása továbbra is nagy nehézségekbe ütközött. A Corona Records kiadásában 1946-ban Busanban készült egy lemez, ugyanakkor a fővárosban az egykori Polydor Stúdió helyén Lee In-pyo üzletember által létrehozott Seoul Records is kiadta az első lemezét. Ez a két lemez vezette be a teljesen koreai tőkéből, koreai technológiával és koreai művészekkel gyártott albumok sorát. Az előállítás technológiája elképesztő volt, mert a sellak elérhetetlensége miatt a régi japán lemezeket gyűjtötték össze, megolvasztották a felületüket, és a folyékony masszára préselték rá az új felvételeket. A prés is egy átalakított olajprés volt, így ezzel a módszerrel körülbelül napi 20 lemezt tudtak készíteni, melyekhez a vevők csak előre fizetett megrendeléssel tudtak hozzájutni. Több, kisebb cég is alakult a kezdeti években, de a nehézségek miatt gyorsan csődbe mentek. Ugyanakkor ezek a lemezkiadók szinte azonnal megkezdték a tehetségkutató versenyek rendezését, és sorban fedezték fel a későbbi sztárokat. Fontos fejlemény volt, hogy 1947-ben Daeguban létrejött az Orient Records, amely az egyedüli lemezgyárral rendelkezett Koreában. A többrétegű pokrócokból készült hangszigetelésű helyet, amit leginkább éjszaka tudtak használni, csak kis jóindulattal lehetett stúdiónak nevezni, mégis Daegu rendkívül fontos helyszínné vált a koreai háború idején a könnyűzene számára, hasonlóan az 1948-ban Szöulban alapított Lucky Recordshoz.

Ezeken az állapotokon egy új technikai vívmány segített túllendülni, mivel 1950-ben megjelent a mágnesszalag és az orsós magnetofonok, amelyek közvetlen felvételi lehetőséget biztosítottak. A szalag vágható és szerkeszthető volt, tartósan használható, és ami különösen nagy előrelépést jelentett, hogy az eszköz mobilis volt.

A korábban említett üdvözlő dal ötletadó művészgyülekezete eredetileg azzal a céllal ült össze, hogy kidolgozzanak egy új működési struktúrát a színpadi társulatok számára, valamint rendelkezzenek a Joseon Színházi Kulturális Egyesület vagyonáról. Természetesen ez a szervezet is eredetileg a japánok kezében volt, és vélhetően sok másikhoz hasonlóan nem volt egyszerű az átvétel és az új szabályozások megalkotása, mivel a japánok központosítási törekvései sokszor ellenérdekeltségi helyzetbe hozták az ugyanazon testület hatáskörébe rendelt művészeti ágazatokat, jelen esetben a színházi és a szórakoztatóipari szervezeteket. 

Ebben az időben a színházi és szórakoztató csoportokra hárult a feladat, hogy a könnyűzenét is eljuttassák a közönséghez. Ezek a társulatok a filmiparral szorosan összfonódva léteztek, és a műsoraik általában egy "shinpa" (melodramatikus) első felvonásból, majd egy varietészerű második részből álltak. A korábban meglévők mellett újak is alakultak, de közülük sok csak tiszavirág-életű lett.  A gyarmati időszak vége felé frontszínházként is működő társulatok közül 1945. augusztusában 195-öt tartottak nyilván. A színházak túlnyomó többségének tulajdonjoga és működtetése még japán kézben volt, és egy sajátos játszma vette kezdetét, melyben egyszerre igyekeztek visszavenni ezeket, ugyanakkor a segítségükkel megakadályozni a színházi világban a kommunisták túlzott térnyerését. Mivel a filmiparnak is idő kellett a beinduláshoz, az élő színpadi előadások, különösen a zenés műsorok rendkívül népszerűek lettek. Ezek jelentős bevételeket is termeltek, amelyek - minő meglepetés - adóvisszatartási bűncselekményekhez is vezettek.

A drámai társulatok egy része irodalmi témájú musicalek, klasszikus operák rövidített vagy átdolgozott változataival kísérletezett, a fővárosban több, vidéki turnékon kevesebb sikerrel. Működött az 1948-as közelgő választásokra felkészítő, felvilágosító propagandát végző társulat is. A két országrész közötti feszültség folyamatosan növekedett, és elméletileg ugyan tilos volt a propaganda-előadások tartása, mégis születtek a kommunista ideológia terjedése ellenében antikommunista zenés drámák is. 

A könnyűzene a gyarmati időszak utolsó éveiben sajátos forrásbeli torzulást szenvedett, mert az angol-amerikai zene tiltott volt, viszont a japánokkal szövetségesi viszonyban lévő németek és olaszok zenéje nem. A felszabadulás után pedig a 8. hadsereg jelenlétével áramlani kezdtek az amerikai zenék is. Bár egyikhez sem tartozik, népszerűvé vált a tangózene. A korábban búskomor dallamok kifényesedtek, optimizmussal teltek meg, és ezzel párhuzamosan gombamód szaporodni kezdtek a tánctermek. 

Seoul Night Song - Hyun In

A HLKA rádióállomás 1947-ben létrehozott egy saját könnyűzenét játszó zenekart, amelynek koncertjeit rendszeresen sugározták. Több fázisban, de elindult az AFKN amerikai katonai adó működése is.  Azonban az ideológiai feszültségek azt már nem tették lehetővé, hogy létrejöjjön egy könnyűzenei szervezet.

A két országrész közötti ellentétek végül odáig vezettek, hogy kölcsönösen tiltották be egymás művészeit és kulturális termékeit. Ezzel együtt egy sajátos vándorlás vette a kezdetét az északi és a déli térfél között a művészek körében is. Volt, aki egyszerűen ragaszkodott a szülővárosához, a családjához, volt, akit ideológiai okok vezéreltek azok közül, akik Északra költöztek, akik között sok volt a színházi rendező és színész, kevesebb a zenész. Ezzel párhuzamosan a keresztény háttérrel rendelkező, vagy a szovjet vallás- és vagyonellenes intézkedésektől menekülő zenészek Délre szöktek. Egyre nyilvánvalóbbá vált a két országrész összeférhetetlensége, a választóvonal megmerevedett, elválasztva egymástől családokat és kétfelé szakítva a nemzetet. A kezdeti öröm hangjai hamar tovatűntek a dalokból, melyekbe visszatért a melankólia. Ekkor szólalt meg Park Si-chun dala Lee Bu-pung szövegével, és Nam In-soo énekelte szívbemarkolóan az óhajt: Go Away, 38th Parallel!

가거라 삼팔선

아~ 산이 막혀 못 오시나요

아~ 물이 막혀 못 오시나요

다 같은 고향땅을 가고 오련만

남북이 가로막혀 원한 천 리길

꿈마다 너를 찾어 꿈마다 너를 찾어

삼팔선을 탄한다

아~ 꽃 필 때나 오시려느냐

아~ 눈 올 때나 오시려느냐

보따리 등에 매고 넘던 고갯길

산새도 너와 함께 울고 넘었지

자유여 너를 위해 자유여 너를 위해

이 목숨을 바친다

Tűnj el, 38. szélességi vonal!

Ó, talán a hegyek állják az utad, ezért nem jöhetsz?

Ó, talán a vízek állják az utad, ezért nem jöhetsz?

Ugyanazon a szülőföldön járnánk oda-vissza,

de Észak és Dél elválaszt minket, ez a neheztelés ezer li hosszú útja.

Álomban is téged kereslek, álomban is téged kereslek,

a 38. szélességi vonalat siratom.

Ó~ talán csak virágzáskor jössz el?

Ó~ talán csak havazáskor jössz el?

Málhámat a hátamon hordva keltem át a hágón,

Még a hegyi madár is sírva kelt át velem rajta.

Szabadság, érted, szabadság, érted

Áldozom ezt az életem.

Mégis, 1950. június 25-én bekövetkezett az elképzelhetetlen: az északiak lerohanták a délieket, és kezdetét vette egy véres háború, ami romba döntötte a gyarmati lét pusztításából még talpra állni se tudó ország mindkét térfelét. Az északiak Kína nyílt (katonai állományt biztosító) és a Szovjetunió titkos támogatását élvezték (akik kidolgozták a stratégiát számukra és felfegyverezték őket). A déliek mellé pedig egy ENSZ-határozatot követően azonnal beszállt az 1948-ban Koreából ideiglenes kivonuló, de a térségben állomásozó amerikai 8. hadsereg. A három évig tartó háború frontvonalai végigszántották az egész félszigetet, az aktuális mozgásokat erről a térképről le lehet olvasni:

Roke / Wikimedia Commons (CC BY-SA)

A térkép érzékletesen megmutatja, hogy a háborús időszak hullámzó frontvonalai miatt miért helyeződött át a szórakoztatóipar központja a legdélebbi térségekbe. 

Hosszan lehetne sorolni a háború zűrzavarában eltűnt, áldozatul esett, északra hurcolt, legrosszabb esetben kivégzett, legjobb esetben a déli seregek által megmentett zenészek és előadók nevét. Most érkeztünk el a cikk elején említett másik jelző, a groteszk alkalmazásához. Mert nem lehet más szóval jobban kifejezni a sorsnak azt a groteszk fintorát, amellyel sok művész életével "eljátszadozott", hiszen sokan, akik a gyarmati időben kényszerűen vigaszelőadások résztvevői voltak a harcterek japán katonái számára, most más előjellel, de szinte ugyanabban a helyzetben találták magukat: a fronton szórakoztattak és erőt adtak, miközben a saját életük is sokszor veszélybe került. Nem egy áldozata volt a váratlanul bekövetkezett támadásoknak, ezek között is valódi horror a hadsereg katonai művészeti egységével éppen fellépő Lee In-kwon és a szintén énekes Ahn Gwan-seon házaspár esete. Előadás közben a színpadot bombatalálat érte, és a nő a férje szeme láttára halt meg.

Tragikus történetek alapján született meg a koreai háború két emblematikus dala, az első 1953-ban. A Be Strong, Geum-soon! (굳세어라 금순아 / Légy erős, Geum-soon!) előadója Hyun In, zeneszerzője Park Si-chun, szövegét Kang Sa-rang írta. A dal a koreai háború egyik legdrámaibb epizódjáról szól, a hungnami evakuációról (amikor a kínai sereg elől százezernyi északi civil menekült az amerikai hadihajókra a fagyos északi kikötőben), valamint az 1951-es januári visszavonulásról. A dalban szereplő férfi a hungnami káoszban elszakadt a testvérétől (vagy kedvesétől), és eljutva a déli menekülttáborba rá gondol, bízva abban, hogy a lány is túlélte a veszedelmet, és még találkozhatnak egymással. A dal a menekültek himnusza lett, és megszólaltatta az ország újraegyesítésének reményét. Egy hasonló című és témájú tévésorozat is készült belőle 2005-ben, valamint pontosan felidézik az Ode to My Father (2014) című filmben is. 

A Miari Hill of Painful Deep Sorrow (단장의 미아리고개 / A szívszakasztó Miari-hágó) már jóval a háború lezárását követően, 1956-ban jelent meg, de a fronton átélt traumák ihlették. 

A Szöul északi kapujában fekvő Miari-hágó volt a legvéresebb ütközetek helyszíne, amikor az észak-koreai tankok benyomultak a fővárosba. Később ezen a hágón keresztül hajtották Északra láncra verve az elhurcolt déli hadifoglyokat, politikusokat és értelmiségieket. A címben szereplő „Danjang” (단장 / 斷腸) egy klasszikus ázsiai kifejezés, ami szó szerint azt jelenti: „a bánattól szétszakadó belső szervek/belek” (a létező legnagyobb fájdalom kifejezése).

A dal egy feleség szemszögéből íródott, akinek a férjét az észak-koreai katonák dróttal megkötözve, mezítláb hurcolják el a Miari-hágón át a fagyos hóviharban. A dal közepén egy híres narráció (monológ) is elhangzik, ahol az énekesnő zokogva beszél a férjéhez, kérve, hogy térjen vissza hozzá.

A dal hátterében Ban Ya-wol szövegíró személyes tragédiája is meghúzódik, aki a valóságban a 9.28-as szöuli visszavétel kaotikus napjaiban ezen a hágón menekülve veszítette el a kislányát, akit a nagy rohanásban nem tudott eltemetni sem.

Zeneszerző: Lee Jae-ho Szövegíró: Ban Ya-wol Előadó: Hae Yeon (Lee Hae-yeon) 

A koreai háború 1953. július 27-én egy fegyverszüneti egyezménnyel véget ért, békeszerződés azóta sem született. A déliektől hozzávetőlegesen egymillió fő, az északiaktól 1,5-2 millió fő emberáldozatot követelt, de összesítve a kínai, amerikai és egyéb, több mint húsz nemzetiségű áldozatok számát, akár 3-4 millió is lehet. Az ország véglegesen kettészakadva, teljesen romokban hevert. A könnyűzenei világ is megsínylette a történteket. Láthattuk a korábbiakban, hogy milyen sokan fiatalon haltak meg a szakmabeliek közül (a várható élettartam ebben az időszakban eleve nagyon alacsony, 37-44 év volt Koreában), a háborúban elveszítettekkel együtt pedig nem maradtak túl sokan a pályán, és sokan már közülük sem voltak fiatalok. Egyértelmű, hogy új, fiatal tehetségekre volt szükség, akik a változó időkkel együtt már újabb zenei irányok felé fordultak. 

A következő részben az amerikai hadsereg koreai zeneéletre gyakorolt hatását vesszük közelebbről szemügyre.

Sources:

아리랑 보이즈

저고리 시스터즈

기획특집/해방공간(1945∼50)의 우리 문화예술＊대중예술

내일을 지향하는 대중예술의 가치관 정립

한국대중음악자료원 설립 연구

대중가요

일제말 식민통치 침략전쟁 찬양 ‘군국가요’ 40곡 복각, CD로 제작

이천오백만 감격

'조선악극단' 마지막 증인, 강윤복의 일생

Yun Nak-soon's Blog

이동순의 가요이야기 1-28

http://www.yeongnam.com

Mr. Plankton: Sodródó életek selymes műfaji koktélja

Szívszorító variáció a "rátalálás az életfeladatra a halálos betegség záros határidejű szorításában" témájára

Read this article in English here →

(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Mr. Plankton (Mr. 플랑크톤)
Netflix | 2024 | 10 rész
Műfaj: dramedy
Írta: Jo Yong (조용)
Rendezte: Hong Jong-chan (홍종찬)

.  .  .  

Miközben éppen nyugtáztam magamban, hogy ez a sorozat bizony elbűvölt, a szemem elé tévedt néhány nézői vélemény, amelyek a csalódottságnak adtak hangot. Nyilván nem várható egyetlen alkotás egyöntetű fogadtatása sem, mégis kissé lehűtötték a lelkesedésemet, ám ez csak arra szorított rá, hogy jobban végiggondoljam, hogy engem mi ragadott meg annyira.

Jó szokásomhoz híven nem néztem meg előre a készítők névsorát, tehát csak a látottakra, valamint a hatásukra keletkezett benyomásokra hagyatkoztam. Ahogy haladtunk előre, egyre jobban lenyűgözött a sorozat komplexitása. Különös szereplőkkel találkoztunk, akik konfúz érzelemvilágukból fakadóan zavaros döntéseket hoztak, és ezáltal vegyes érzelmeket keltettek a nézőkben is. Távolról sem voltak tökéletesek, és nem is igyekeztek annak látszani. A történetük egy minden eddiginél vegyesebb műfaji mixtúrában bontakozott ki, de ezekből most egy selymes ízű, sűrű és homogén koktél keletkezett.

Romantikus komédia, írják a besorolások - de vajon látták a dráma végét is? Inkább nevezzük szerelmes dramedynek, melyben a keserű tragédiát a humor és a komikus helyzetek sora oldja, a romantikus vívódások bensőségesebb mezőiről időnként egy kis akciózásra a gengszerfilmek tájékára tévedünk, miközben rodeózunk a felnőtté válás, felnőtté érés kanyargós országútján. Az pedig végképp rendkívüli, hogy a szemünk előtt váltakoznak egy kortárs és egy történelmi dráma képsorai - ezt a nagyszerű leleményt a chaebol-családnak köszönhetjük, mivel mindig éppen akkor tekintünk be az életükbe, amikor valami hagyományokat is tisztelő esemény zajlik náluk, természetesen az egész rokonság ilyenkor talpig hanbokot visel, a megbeszélések pedig a történelmi drámák (saeguk) ülés- és viselkedésrendjét követik. 

(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Három különös figura áll a történet középpontjában, de mielőtt róluk esne szó, mi ez a furcsa cím: Plankton úr? Sokat kell várni, mire elhangzik a drámában a magyarázat, ami a humort sejtető hangzás ellenére sokkal inkább gyarló és költői magyarázatot kap - pontosan így, mindkettőt egyszerre. A plankton a főszereplő fiatalember öndefiníciója és vágyképe. Utóbbit hagyjuk meg a sorozat titkának, nézzük csak a gyarló vonást: a plankton a tápláléklánc legalsó eleme, minden felette állónak kiszolgáltatott, tehetetlen préda. Különböző okokból ilyennek érzi magát mindhárom főhős, különösen a történet középpontjában álló fiatalember, Hae-jo (Woo Do-hwan), akinek idilli gyermekkora egy pillanat alatt lett semmivé. A fogantatása egy kórházi hiba következtében történt, és amikor sok évvel később erre fény derült, nemcsak a szüleit veszítette el, hanem teljes identitását is. Az utcára került, ahol a kamaszkora végén járó, éhező fiúra rámosolygott a kétes értékű szerencse: befogadta egy nála idősebb, szerencsebarlangot üzemeltető hölgy, Bong-sook (Lee El), aki a jövőre bízta, hogy fogadott gyereket vagy szeretőt talál-e majd benne. Hae-jo eldobta a nevét, és szintén elég zűrös tevékenységekből tartotta fenn magát a simlis, de ragaszkodó segédje, Gi-ho (Kim Min-seok) társaságában. Később majd visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy Hae-jo szerelmi kapcsolatban állt Jae-mivel (Lee Yoo-mi), aki nem kevésbé volt szerencsétlen nála. Az árvaházban felnőtt lány és Hae-jo egyaránt nyomorultnak és szerencsétlennek érezte magát, és hiába szerették mélyen egymást, emiatt nem akarták a rossz sorsukat a másikra kényszeríteni. Hae-jo ezért elmarta maga mellől a lányt, akit később egy gazdag család örökösének menyasszonyaként látunk újra. A vőlegény egy nála jóval idősebb, kissé együgyű, de nagyon melegszívű férfi, Eo Heung (Oh Jung-se), aki megkésett lázadásként éppen a szerelméért szegül ellen az életét zsarnoki szigorral irányító anyja, Ho-ja (Kim Hae-sook) akaratának. 

Woo Do-hwan (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Lee Yoo-mi (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Oh Jung-se (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

A hajdani szerelmesek sorsa egy kórházban fonódik újra össze, ahol mindketten rémületes diagnózist kapnak. Hae-jo megtudja, hogy valószínűleg genetikai örökségként daganatok keletkeztek az agyában, és végstádiumú állapotban van, három hónapot jósolnak neki. Jae-mi pedig, aki terhességet hazudva tudná csak összekötni az életét a vőlegényével, azzal szembesül, hogy korai menopauzája van, és ez lehetetlenné teszi, hogy gyerekei szülessenek. A helyzet következményeként Hae-jo - mintha egy utolsó, záros határidejű házi feladatot teljesítene - meg akarja találni a biológiai apját, ám ehhez útitársként magához rántja az esküvőjéről elrabolt Jae-mit. A történet innentől egymásba gabalyodó szálakon folytatódik tovább. Egy korábbi akciója miatt Hae-jo nyomába ered egy gengszterbanda, akik Gi-hót túszul ejtve üldözik. A szerelmes vőlegény pedig menyasszonya felkutatására indul, miközben menekül az anyja elől, aki ráállítja a családi testőröket. Ám a sokféle kalandos, vígjátéki helyzet mégsem akciókomédiát szül, hanem egy mély párkapcsolati drámát, ami egy szerelmi háromszög része is. Ez úgy lehetséges, hogy Hae-jo és Jae-mi marakodó viszonya mögött elvarratlan, ki nem mondott érzelmi szálak maradtak. Vonzzák és taszítják egymást, miközben a lányt egy kevésbé elementáris erejű, mégis mély szeretet fűzi a kitartóan érte harcoló, jobb sorsot ígérő Eo Heunghöz. Miközben képtelen helyekre kerülve kergetik egymást, óhatatlanul közelebb is kerülnek egymáshoz, így az egyébként keleti orvoslással foglalkozó Eo Heung számára lesz elsőként nyilvánvaló Hae-jo betegsége, amit a fiú titkol mindenki elől. Bár mindegyiküket az egyéni érdekei vezérlik, a sokféle érintkezésük végül összecsiszolja az ötösfogatot (beleértve Gi-hót és Bong-sookot), akikhez furcsa módon még Eo Heung anyja is kapcsolódik. De addigra már hosszú utat jártak be, melynek során az önmagával való szembenézés elkerülhetetlen volt mindegyikük számára. Természetesen különböző eredményekre jutottak, de a kezdeti zűrzavaros érzések letisztulása, a másik megértése, önmaguk elfogadása és jobb emberré válásuk szándéka mindannyiukra érvényes. 

(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Bár a dráma mindhárom főhőse küzd az életre való alkalmatlanságának képzetével, értelemszerűen a legkétségbeejtőbb helyzetben Hae-jo van, akinek az életideje is méltánytalanul rövidre szabatott. A Mr. Plankton tulajdonképpen egy drámatípust is képvisel, ami a sokféle testi-lelki kínt felsorakoztató koreai sorozatok világában sem túl gyakori. Annyira azonban mégis, hogy a legtehetségesebb ifjú színészek rendre megpróbálkozzanak vele: ez pedig a fiatal életre támadó halálos kórral való szembesülés tragédiájának ábrázolása. Ami minden téren kihívás, hiszen a testi gyötrelmek hiteles megmutatásának nehézsége akár még el is törpülhet a lelki folyamatok végigélése mellett, ami - ahogyan itt is láthatjuk - a hitetlenkedéstől a dühön és kétségbeesésen át vezet a belenyugvásig, és ez a folyamat olyasmi, mintha valaki gyorsítottan gyűjtené be mindazon élettapasztalatokat, amelyekre másoknak évtizedek állnak a rendelkezésére. Sokféle előképpel találkoztunk már, ezek közül megemlítve néhányat: No Min-woo a Midas mellékszereplőjeként küzdött a halálos kórral, Kim Woo-bint már főhősként láthattuk az Uncontrollably Fond kétségbeejtő helyzetében, de közéjük tartozik a szerencsésebb kimenetelű Devilish Joy is, amelyben Choi Jin-hyuk tudta egy napfényesebb történetbe ágyazva a fő karakter leépülésének kínjait megmutatni. Woo Do-hwan alakítása teljesen egyenrangú a híres elődökével, miközben egyedi jellegzetességű. Hae-jo fizikai állapota folyamatosan romlik, minden stáció tünetei kendőzetlenül jelennek meg előttünk, nem titkolva a rémületét és a szenvedését. Mindez mégis "háttérben marad" a lelki gyötrelmek megjelenítése mellett, melyeket Woo Do-hwan nagyon mélyen, sokszor az önirónia, néha a cinizmus eszközeit is bevetve tesz számunkra is fájdalmassá, ám ezek eljátszása nélkülöz minden túlzást. Mégis végtelenül megrázó, amikor felteszi a sorsát vádló végső kérdéseit, melyek mélypontjáról kell eljutnia a plankton-lét másik értelmezéséhez, pontosabban a magára vonatkoztatott értelmezéséhez. 

Kim Hae-sook (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Woo Do-hwan és Lee El  (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Alex Landi és Oh Jung-se (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Jae-mi szerepében Lee Yoo-mi hősiesen állja a sarat Hae-jo érzelmi ingadozásainak hullámzásában, tud kislányosan elveszett és dühös fúria is lenni, de a legszebb az alakításában az, ahogyan kezdi megérteni és elfogadni a fiú zaklatott világát, mely elvezeti valamennyire saját maga elfogadásához is. Azonban két olyan kiváló színész erőterében kell ezt véghezvinnie, akikhez senkinek nem lenne könnyű felnőnie, hiszen Woo Do-hwan mellett a felnőttkorba átcsúszott kamaszküzdelmeket folytató vőlegényt Oh Jung-se játssza, aki kiemelkedő mestere a sebzett karakterek megformálásának. Utólag jöttem rá, hogy ez a hármas némiképp emlékeztetett az It's Okay to Not Be Okay című sorozat főhőseire, ami egyáltalán nem véletlen, lévén hogy ugyanaz a Jo Yong írta mindkét történetet. A kezdetben említett komplexitás talán az ő érdeme, hiszen a főszereplők számtalan érintkezési módja mellett szervesen építi be a cselekménybe a mellékszereplőket, akiket szintén alaposan kidolgozott karaktervonásokkal ruház fel. Az már a színészek nagyszerűsége, hogy a szavakon túli kifejezési készletükkel ezeket a szereplőket még elevenebbé tudják tenni, ahogyan azt Lee Eltől és Kim Hae-sooktól láthatjuk. Ráadásul a humor sem áll az írónőtől távol, igazán szórakoztató az alig megszólaló Alex Landi által játszott karakter beépítése a szereplők sorába.

Érdemes megfigyelni azt az ötletgazdagságot, amivel a készítők a Mr. Plankton (Mr. 플랑크톤) felirattal eljátszanak, és az epizódok hangulatához igazított címeken kívül a legváratlanabb helyen feltüntetik.

(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)

Hong Jong-chan rendező már öreg motoros, aki több műfajban is megállta a helyét, hogy csak az általam látottakat említsem: Her Private Life, Juvenile Justice, Life. Itt is biztos kézzel vezérli a történetet, nincsenek üresjáratai, a képei ízlésesek, ugyanúgy van érzéke a bensőségesség kifejezéséhez, mint a sorskérdéseket feszegető, vagy őserejű indulatokat megmutatni képes grandiózus távlatokhoz. A két nagyszerű alkotónak és a kiváló színészeknek köszönhető, hogy a dráma nem a tragédia felhangjait visszhangozza bennünk, hanem a megbékélését. 

Idol I: Összetört bálvány, romba döntő és megmentő rajongók

아이돌아이
ENA, Genie TV, Netflix, 2025, 12 rész
Műfaj: romantikus komédia, thriller
Rendező: Lee Gwang-yeong 이광영
Forgatókönyv: Kim Da-rin 김다린

Read this article in English here →

* Az írás spoilereket tartalmaz *

A mérsékelt hazai fogadtatással szemben az Idol I című sorozat kiemelkedő népszerűségre tett szert a nemzetközi nézőközönség körében, köszönhetően a témájának, és még inkább a téma szokatlanul reális ábrázolásának, amelyre mindenki felkapta a fejét, akit a Hallyu hulláma kicsit is megérintett.

Idol vs. real person  (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Azonban először álljunk meg a furcsa angol címnél, amelynek mind az írásmódja, mind az értelmezése meglehetősen zavaros, és komoly kihívás elé állítja az angol alapján dolgozó egyéb nyelvekre fordítókat. Az Idol I ugyanis csak annyit jelent, hogy "Idol/Sztár Én" - nincs benne sem vessző, sem esetleg egy + jel, ami segítené a pontosabb megértést. Ezért írják összevissza, láttam már Idoli, Idol 1, vagy sima Idol formában is, magyarul pedig Ideál fordításban.

(A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Kim Jae-young (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Az eredeti koreai címnek nyomába eredve viszont egy egészen zseniális címadásra lelhetünk, egy olyan szójátékra, amit sajnos lehetetlen más nyelven visszaadni: 아이돌아이 (ai-dol-ai). Az a gyanúm, hogy az angol cím ennek a kiejtés szerinti átirata akart lenni, mert az Idol I (néhol I Dol I) hangzása pontosan megfelel neki. Az eredeti cím két szó összevonása: az 아이돌 (aidol) és a 돌아이 (dolai)  szavaké, melyek közül az első jelentése bálvány/sztár, a másodiké pedig őrült, megszállott alak. Ez utóbbi szleng, és használják a kontrolljukat vesztett rajongókkal kapcsolatos kifejezésekben is, olyanokra, akik "odáig vannak, megőrülnek" az imádott sztárjukért. Tehát a koreai cím annyit mond, hogy idol+nem százas/mániás személy, és nem árulja el, hogy az utóbbi kire vonatkozik - érthetjük ugyanúgy a sztárra, mint ahogyan a rajongóra is. A koreaiak pontosan érthetik ezt a finom összemosást, ráadásul az idol első koreai szótagja, az 아이 (kiejtve: ai) gyereket jelent, tehát felidézi a fiatalság vagy a gyermetegség képzetét is. Ráadásul a sorozatbeli sztár neve Do Laik (도라익), így a név kiejtve szinte ugyanaz, mint a 돌아이 (dolai). A nevet Do Ra-iknak kellene átírni, azért használom a Laik írásmódot, mert a drámabeli plakáton így szerepel. A lényeg tehát az, hogy egy sztárról és egy kissé zakkant, kontrollt vesztett személyről van szó, utóbbi lehet maga a sztár, vagy valaki, aki megőrül érte.

Choi Soo-young, mint ügyvéd  (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Choi Soo-young, mint rajongó  (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Choi Soo-young és Woo Do-hwan (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Először a női főhőst ismerjük meg. Maeng Sena (Choi Soo-young) kíméletlen büntetőjogi ügyvéd, akinek savanyú, kedélytelen fegyelmezettsége még a munkatársait is feszélyezi. A harmincas, mutatós nő valamiért mindig a legkeményebb ügyeket vállalja el, később megtudjuk ennek az okát. Az édesapja miatt lett ügyvéd, akit gyilkosság miatt elítéltek, hiába tagadta mindvégig a bűnösségét. Végül a börtönben öngyilkos lett, és Sena folytonosan halogatja a perújrafelvételi kérelmet, mert fél szembenézni a helyzettel. Azt viszont senki sem tudja, hogy Sena kettős életet él: amint kilép a munkahelyéről, visszavedlik szinte tinivé, aki bolondul a Gold Boys nevű együttesért, pontosabban annak zenész-énekeséért, Do Laikért (Kim Jae-young). A banda rajongótáborának is prominens tagja, és hozza mindazt a formulát, amit a K-poppal érintkezésbe kerülők a rajongótáborok működésével kapcsolatosan megismerhetnek. Nem véletlenül írtam, hogy "szinte tinivé", mert a józan ész azt diktálná, hogy egy érett, felelős munkát végző nő  nem lehet ilyen éretlen: a lakása kitapétázva a kedvenc posztereivel, mindent elborítanak a (kemény pénzekért) megvehető merchandise-termékek, az online térben az összes eseménnyel azonos időben kell együtt élnie, szabadideje nagy részét pedig lefoglalja a kedvenc népszerűségét növelő vagy visszaigazoló like-ok, szavazatok leadása, támogató hozzászólások írása, valamint a zárt felületeken folytatott bennfenteskedő csevegések.

A sorozattól független tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ezeket a Dél-Koreában honos rajongói szokásokat átveszik, és úgy tűnik, örömmel másolják a világot már globálisan behálózó külföldi rajongói klubok is, melyek tagságának csak töredékét képezik a tizenévesek, a derékhadban többnyire harmincasok vannak, és meglepően magas számban az ötven felettiek, egészen az emberi életkor végső határáig. A rajongói viselkedésben természetesen mutatkozik egyre növekvő visszafogottság az életkorral arányosan, de a lelki mozgatórugók meglepően hasonlóak minden korosztályban. A sikoltozó, ájulásig felzaklatott (főként női) közönség látványa nem ismeretlen nyugaton sem, de a K-pop hazájából és környező térségekből érkező felvételek mintha azt az állapotot tartósították vagy élesztették volna újra, amit mi sok évtizeddel ezelőtt Elvis Presley és a Beatles kapcsán őrzünk az emlékezetünkben. Mindezt azért kellett leírni, mert ennek fényében Sena karaktere már nem tűnik a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak. De ki az a Do Laik, akit ennyire imád?

  

Woo Do-hwan (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Woo Do-hwan (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

 Woo Do-hwan (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

(A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Az első képkockákon a rajongói orra előtt lépkedő, mégis elérhetetlen sztárt látjuk, aki tökéletes megjelenésű, vonulását szinte dicsfény övezi. Ám váratlanul összetörik a látvány, és a bálvány földre zuhan, mivel lerántja őt egy eszelős rajongó (sasaeng), akinek sikerült átjutnia a biztonságiak sorfalán. Do Laik feláll, és angyali mosollyal az arcán sétál tovább. Később az öltözőben látjuk hisztérikus állapotban, ellenszegülve a rá váró, méltatlannak tartott fellépésnek, miközben teljesen szétzilálja a felkészítését végző stábtagok idegeit, akik nem is rejtik véka alá a vele kapcsolatos véleményüket.

Sasaeng kontra idol (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Zaklató sasaengek és az idol (A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Azonban valóban ilyen öntelt hólyag ez a fiatalember? Megtudjuk, hogy a bárokban éneklő, de teljesen lezüllött anyja mellett nevelkedett folytonos szeretethiányban,  ahonnan még kisgyerekként a mostani ügynökségének vezetője emelte ki, pontosabban az anyja eladta neki, amikor kiderült a tehetsége. Laik azóta a szórakoztatóiparban él, gyerekszínészként és zenészként. A zenekara sikeres, ám ő szeretne valami mást is megmutatni magából (nevezzük ezt a művészi önkifejezés kényszerének), de a közönség szólóénekesként nem akarja elfogadni, hiába jó az, amit csinál. Ragaszkodnának a konvenciókhoz, mivel félnek az imádott együttes szétesésétől. Laik felelősséget érez a zenésztársai iránt, a rajongókkal is tudnia kell bánni, miközben érzi, hogy az ügynökség a saját érdekei szerint manipulálja őt is, valamint az együttes többi tagját is. A szakmai elvárások szorításában eltöltött hosszú idő már megviseli, a megfelelések kényszere megterheli, miközben az élete, a személyisége alárendelődik ezeknek, végtelenül magányos, a személyes életteréből pedig szó szerint elfogy a levegő, mert mindenhová betörnek az agresszív, kéretlen kíváncsiskodók és zsarolók, részben a félelmetes hírű sasaengek (zaklató rajongók), részben a bulvársajtó nyakában lihegő, kukkoló "újságírói" képében. Do Laik idegrendszere kezdi megadni magát, pánikrohamok gyötrik, és még azt is titkolnia kell, hogy gyógyszerek szedésére szorul. Egyetlen barátját kivéve már nincs senki, akiben bízni tud, és éppen ezzel a baráttal történik a tragédia: holtan találják Laik lakásában, aki otthon volt, de semmire nem emlékszik abból, ami történt.

(A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

(A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

Bár hosszú volt ennek az előkészítő terepnek a leírása, mindez szükséges ahhoz, hogy megértsük, miért fontos dráma az Idol I, ami valójában ezen a ponton indul be. Do Laikot megvádolják a gyilkosság elkövetésével, és nincs ügyvéd, aki hinne az ártatlanságában. Sena szeme láttára dől össze imádottjának imázsa, ami végül arra indítja, hogy jelentkezzen védőügyvédjének. Azonban a találkozás az idollal rövidesen kiábrándító lesz, mivel a rettegő, frusztrált sztárból kibukik, hogy gyűlöli a rajongóit, és ezt Sena a saját arculcsapásaként éli meg, ott is hagyja álmai romjaiba omlott hercegét. Amikor megtudja, hogy Laik az elkövetkező tárgyaláson védő nélkül marad, akkor megszólal benne az ügyvédi lelkiismerete, és mégis elvállalja az ügyét.

Innentől kezdve nem osztom meg a fejleményeket, inkább arról írok, hogy miként csavarodnak egymásba a különböző műfaji elemek a drámában, és azok mit eredményeznek. Az előzőekből érezhető, hogy a dráma az első részekben kemény felütéssel indít, nem kíméli a szórakoztatóipar egyetlen szegmensét és szereplőjét sem, sorra rántja le a lepleket róluk. A következő részekben az összetört és kiszolgáltatott Laikot és Senát közös tető alá költöztetik, ahol két folyamat zajlik egyszerre: lépésről lépésre a valódi történések feltárása, és a két ember egymáshoz közelítő megismerésének, megértésének lépései. Természetesen nem zökkenők nélkül, a köztük szükséges bizalom időnként mélypontra kerül. Ezek között a legkritikusabb az a pillanat, amikor Sena eltitkolt rajongói mivoltja kiderül Laik számára, aki ettől kiábrándultan elmenekül, mivel úgy érzi, hogy az utolsó ember is becsapta, akinek igyekezett őszintén megmutatni magát. 

Míg a nyomozás egy thriller izgalmait tartogatja, a tárgyalásokra való felkészüléssel egyúttal egy jogi drámában is járunk, a két főhős egymáshoz közelítése súlyos lélektani elemekkel terhelt dráma is lehetne, mégis inkább könnyed rom-kom lesz belőle. Ez a sokféleség azonban nem tesz jót a sorozat egészének, egy idő után nehéz tartani a bűnügyi történet feszültségét a romantikus részekben, amelyekben egyre inkább leül a dráma a sokat ígérő kezdet után. Leginkább azért, mert két különböző nézői habitust igényel a két vonulat, ami nem minden nézőben van meg egyszerre. Értelemszerűen a thriller és a jog racionális, logikus építkezésű, míg az érzelmi történet egy valószerűen ábrázolt szerelmi dráma helyett a melodrámák kliséihez nyúl, még ha visszafogottan is, de ennyi elég ahhoz, hogy a valóságból mesét csináljon, bár szép mesét.

(A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

A legkritikusabb fordulat a dráma lezáró szakaszában következik be, amikor a Laik szerelmét már magáénak tudó Senát visszahelyezik a kezdeti rajongói státuszba. Ez sem az érzelmi fejlődés, sem a logika szempontjából nem indokolható, mivel ekkor már menthetetlenül infantilisnak találjuk a kezdetekben csak furcsának tűnő rajongást. Bár ez a megoldás nem jó, mégis akkor jövünk rá, hogy miért választották, amikor megértjük, hogy az alkotók egy komoly üzenetet csomagoltak még a dráma végébe, afféle iránymutatást az "elfogadható" rajongás, a szélsőségek normalizálása tekintetében. 

(A szerző képernyőképe az Idol I című sorozatból.)

A Hallyu termékeinek állandó fogyasztói, a zenék és a drámák rajongói, valamint azok értő kritikusai számára egyre elgondolkodtatóbb az az aktuális kép, amellyel rendre szembesülünk. Míg a koreai ügynökségek álomgyárai pénzt és paripát nem kímélve dolgoznak egy-egy sztár imázsának kitalálásán és felépítésén, a média szinte rájuk égeti ezeket a pozitív, feddhetetlenséget sugalló álarcokat, az erkölcsi konvenciók alapján pedig könyörtelenül számon kérik rajtuk az imázsnak való megfelelést, a vélt vagy valós eltérést pedig a honi társadalom boszorkányüldözéssel felérő büntetőhadjárattal sújtja, melynek nyomásához eddig a gazdaság szereplői és a hatalmi szervezetek is szervilisen viszonyultak. A világháló mindent látó eszköztárával mára már globális figyelem kíséri a művészek sorsát, így a körükben sorozatosan bekövetkező tragikus tragédiákat is. A Hallyu világszerte növekvő térnyerésével ez a jelenségegyüttes egyre komolyabb konfliktusba kerül a (most nevezzük összefoglaló néven) nyugati, sokkal megengedőbb gondolkodásmóddal. Nem is az a legfontosabb kérdés, hogy melyik nézőpont a helyes vagy helytelen, hanem az, hogy minden esetben érvényesüljenek a művészeket is megillető személyiségjogok, ne lehessenek az egyéni életek üzleti érdekek vagy a beteges közösségi "szórakozások" játékszerei. A sorozat bemutatása idején már zajlott a precedensnek tekinthető első per is, amelyben egy színész nem adta meg magát ennek a könyörtelen népszórakozásnak, hanem merőben szokatlanul a jog ítéletére bízta a privát és szakmai életét romba döntő támadásokat, és ugyancsak első alkalommal fordult elő, hogy a világszerte létező rajongói klubok megmozdultak az érdekében, pontosan úgy fellépve, mintha mindegyik egy-egy civil jogvédő szervezet lenne. Ennek fényében az Idol I talán fontosabbnak is tűnik annál, mint amennyi tényleges benne van, mivel olyan, mint egy felkiáltójel, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Ezért valójában nem is az a lényeges, hogy sorozatként mennyire egységes, vagy mennyire egyenletes a dráma. Nagyon jól nézhető, sok izgalmat és sok érzelmet tartogat, ezzel együtt lehetne sokkal jobb is. De nem kell aggódni, majd alaposabban kibontják a benne rejlő lehetőségeket az elkövetkező drámákban, mert a témát biztos, hogy érdemes folytatni, az önreflexió pedig nem árt a k-popnak és a k-drámáknak sem.

Ami pedig az Idol I tagadhatatlanul legvarázslatosabb eleme: a két főszereplő. Kim Jae-youngot mintha az isten is ennek a gyötrődő, mennyet és poklot bejáró karakternek az eljátszására teremtette volna. Ragyog, amikor idolként látjuk, a reszketése és a rettegése szívbe markoló, de játékos és ragaszkodó is tud lenni, mint egy kedves kis kölyökkutya. Choi Soo-young kíméletet nem ismerő ügyvédhez túl fiatalnak, gyermeteg lelkű rajongóhoz túl idősnek, a tárgyalótermi riposztozáshoz túl kedvesnek, a szerelmes bájolgáshoz túl keménynek tűnik, mégis mindegyik helyzetben hitelesen megállja a helyét. Ami pedig mindkettőjükre jellemző, az a tiszta tekintetük, a teljes lényükből áradó ártatlanságuk és őszinteségük - és ettől alkotnak olyan szép emberpárt, akiket egyszerűen jó nézni.

Jogi nyilatkozat: A cikkben szereplő, Idol I című műből származó összes kép az ENA/Genie TV/Netflix tulajdonát képezi, és azokat a kritikai elemzés és tudományos értékelés céljából, a tisztességes felhasználás (Fair Use) elve alapján használjuk fel.