Rendhagyó ismertető következik, mert olyan sorozatról fogok írni, melynek jelentős részéhez nem találtam még angol nyelvű fordítást sem, ezért a cselekményére a vége felé csak a látottak alapján tudtam következtetni. Kis keresgéléssel angol fordítást is lehet a 2-76. részhez találni, és az utána következő részek értelmezése sem okoz nagy nehézséget a szöveg értésének hiányában sem.
Choi Jin-hyuk színészi munkásságát feltérképezve találtam rá erre a drámára, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem terveztem egy ilyen hosszúságú sorozatot végignézni, néhány eleme mégis rávett erre.
A My Daughter, Flower (A lányom, Virág) című sorozat 131 félórás epizódját naponta sugározta az SBS televíziós csatorna. Szerencsére a sorozat már szabadon megtekinthető az
SBS archívumában, így a napról napra történő várakozás szaggatottsága helyett sokkal töretlenebbül élvezhetjük a dráma teljes ívét.
Ami nagyon érdekessé tette ezt a történetet, az a két különböző generációhoz tartozó pár szerelmének szimultán bemutatása. Mert nemcsak a fiatalok, Kkotnim és Sanghyuk egymásra találásának fordulatait ismerhetjük meg, hanem szokatlan módon az előző generációt képviselő szüleikét is. Soonae és Jaeho kapcsolata még sokkal rejtélyesebb is, mint a fiatalok amúgy nagyon magával ragadó, nyílt érzelmei. A szülők tragikus indítású, mindvégig melodrámai behatások alatt álló párkapcsolata azonban a hétköznapok egyszerűségében landol, ahol a két embernek élete derekán kell megküzdeni a saját érzelmeik és egymás vállalásával. Ezt pedig gyönyörűen mutatja be a dráma.
A dráma története ugyan két különböző szálon indul, azonban rövidesen szinte minden szereplőt összekapcsolnak a munkahelyi és a magánéleti érintkezések. A számtalan tévelygés és mellékvágányra siklás után áll elő a dráma valódi konfliktushelyzete, amely olyan, mint egy harapófogó, ami a főszereplő négyest fogva tartja. Rendkívül kegyetlen csapdába esnek: mindkét pár csak a másik boldogtalansága árán tudná élvezni a saját boldogságát, de túl erősek az érzelmi kötelékeik ahhoz, hogy ezt bármelyikük felvállalja. A patthelyzet azzal jár, hogy mindegyikük inkább lemond az ilyen áron élvezhető kapcsolati beteljesülésről. A döntésbe olyan családjogi és társadalmi konvenciók is belejátszanak, amelyek megértése a nyugati nézők számára talán okoz némi nehézséget, de ezáltal tagadhatatlanul megjelenik egy sajátosan koreai kulturális íz is a drámában, amit nem biztos, hogy könnyű megemészteni. Számomra éppen ennek a különössége okozott érdeklődést kiváltó kihívást, még ha az kissé fojtogató is volt. A szerelmi történetek mellett a mélyáramban mindvégig ott lüktet egy balesetet okozó ismeretlen tettes felderítésének szükséglete, aki tragikus nyomot hagyott mindkét főszereplő család életén. A bűn azonban belül is munkál a két családban, és a múlt feltárása egészen döbbenetes igazságot hoz a felszínre, ami jelentősen átrajzolja a kapcsolatrendszerüket.
A történet rendívül kompakt, a hosszúsága ellenére sem érezhetünk a nyugati szappanoperákra sokszor jellemző céltalan szétfolyásokat benne. Mindvégig izgalmasak a fordulatok, melyek érzelmi alátámasztottsága meggyőző. A történetnek valóban van íve, hatalmas utat járunk be a kiinduló helyzettől a végkifejletig. A dráma nem hagyja az érdeklődésünket lankadni, annak ellenére sem, hogy a történet folyásában érdekes ritmus figyelhető meg. A felpörgő drámai eseményeket tartalmazó jelenetek után mindig következik egy-egy magyarázó vagy "emésztési" szakasz, melyekben főként a sorozat rezonőreit jelentő családok tagjai beszélgetnek, elsősorban Oh Misook és férje, de hasonló az Eun családban az apa szerepe is. Ezek a figurák karikatúrákhoz hasonlatosan ábrázoltak, érezhetően azzal a szándékkal, hogy jeleneteikkel oldják a drámai feszültségeket. A perlekedéseikben, zsörtölődéseikben számtalan nyelvi bravúr van elrejtve, melyek a sorozat humorának kiapadhatatlan forrásai. Ugyanakkor nem klasszikus értelemben vett komikus karakterek, hanem mélyen érző és együttérző emberek.
A sorozat filmes megvalósítása nem tartalmaz különösebb látványokat. Néhány külső helyszíntől eltekintve ugyanazokon a helyszíneken játszódik, a családok otthonaiban és a szereplők munkahelyein, amely nagyjából hét-nyolc folyamatosan váltakozó helyet jelent. Főként ezek egyszerű, de a benne élők világát hűen tükröző kulisszák között történnek a szereplők interakciói, melyeket a színészek töltenek meg élettel. Mivel a dráma története egy évtizedet is felölel, ezért érdekes megfigyelni, hogy a színészek miként játsszák jelenkori és fiatalabb énjüket.
A drámában négy család életébe nyerünk betekintést, melyek mindegyike más-más társadalmi státuszt és családmodellt képvisel, bőséges tárházat nyújtva ahhoz, hogy a nézők ráismerjenek a sajátjukéhoz leginkább hasonlóra.
A két főszereplő nő, Soonae és Kkotnim furcsa családja áll a társadalmi hierarchia alján, nemcsak a szegénységük következtében, hanem elsősorban miatt, hogy még a gyermekét egyedül nevelő nő családtípusának sem tudnak megfelelni, lévén, hogy nincs közöttük vérségi kapcsolat. Ők inkább a marginalizálódott emberek egymást megtartó szolidaritásának jelképei.
Oh Misook, a barátnő családja már rendezettebb körülmények között él, gyorséttermük biztosítja a megélhetésüket, saját házuk pedig menedéket nyújt Soonae-nek is. A házaspár teljesen hétköznapinak mondható élete folytonos civódásból áll, de a látszat mögött erős érzelmi elkötelezettségre épül a kapcsolatuk. Megértőek és megbocsátóak, akik a lányuknak, Hongdannak sem kívánnak különösebb kiváltságokat, egyszerűen csak boldogságot.
Az Eun család már jóval bonyolultabb képlet. A családfő a vagyonát nem kitartó munkával, hanem egy váratlanul beütő ingatlanspekulációval kereste. A vagyonnal azonban nem járt együtt a társadalmi megbecsülés, mivel csak "felkapaszkodottként" tekintenek rájuk, és ez az Eun család fő problémája. A biztos és jómódú megélhetést teremtő, józanul gondolkodó, de fukar és kicsinyes családfőnek rá kell jönnie, hogy a felesége az orránál fogva vezeti, ráadásul olyan vizekre evezve, melyekre ő véletlenül sem tévedne. A hiú és ostoba feleség ábrándjai a még magasabbra jutásról megrontják és tönkre is teszik a lányukat, Chaekyungot, a fiuk, Chaewan pedig kétségbeesetten vergődik a család széthúzó erőterében. Ebben a családban a legnehezebb rendet teremteni, de a dráma megadja rá az esélyt, még ha nagy áldozatok árán is. Érdemes megfigyelni, hogy ebben a családban a két szülő egyike sem beszél normálisan, a színészek különös hanghordozással emelik ki a karakterek jellemvonásait, mindezen túl az apa pedig még erős tájszólásban is beszél.
A tőkeerős chaebol-családokat mintázó Goo család élete nem az anyagi kérdések körül forog, mivel a gazdagság számukra adottság. Az életük előre kijelölt úton halad, melyben a szorgalmas munkával szerzett vagyon és a státusz megőrzése a prioritás, a staféta átvételére pedig a legidősebb fiú van kijelölve. A rend felett a család mátriárkája őrködik, aki végtelen kegyetlenséggel akadályozza meg, hogy bárki eltérjen az általa helyesnek tartott iránytól. A generációs összeütközések ebben a családban a legerősebbek, a jótét léleknek látszó nagymama, Moon Jeongok nemcsak a fiával, hanem az unokáival is konfrontálódik, de az apa és a fiai sem értenek egyet. Míg a fiatalabb generációk között megértést követő együttműködés tud születni, addig érdekes megfigyelni, hogy csak szavakban hangzik el a nagyanya akaratától való függetlenedés szándéka, valójában az nem következik be a tettekben. Mindenki a végsőkig kivár a despota nő jóváhagyásának megszerzése érdekében, még ha egyre inkább tisztába is lesznek az idős nő összes elkövetett gazságával. A család megújulása valójában csak a "nagyasszony" halála után lehetséges, akinek még így is érdemtelen nimbusz övezi az emlékét.
A sorozat ínyencségét a rendkívül összetett karakterek jelentik, senki sem jó vagy rossz, hanem életszerű vegyületben találjuk mindezeket a személyiségükben. A színészi alakítások szinte kivétel nélkül kimagaslóak, de kettő még közülük kiemelkedik.
Jo Min-soo színésznőt 2010-ben a legendás Sunny című film egyik szerepében láthattuk, majd 2012-ben Kim Ki-duk Piétájának különös anyafiguráját formálta meg. A két szerep közé ékelődik e sorozat főszerepe. Soon-ae egy törékeny, végtelenül érzelmes nő, akit a megpróbáltatások megkeményítettek. Nem akar túl sokat az élettől, megtanulta, hogy sokszor az életben maradáshoz is nehéz elegendő erőt összegyűjteni. Makacsul védi a territóriumait, és dacos agresszivitással ront neki még a szeretteinek is, ha azok más irányba akarják terelni. Mindvégig csendes, magában őrlődő figura, akit gyakrabban látunk könnyes szemmel, mint mosolyogva. Ez a mindent elfogadó és eltűrő nő azonban elképesztő erővel robban fel, amikor rájön arra, hogy mit tett vele, a szerelmével és a fiával a despota Moon Jeongok. Amit Jo Minsoo abban a jelenetben mutat, az nem csupán egy hisztérikus kitörés, hanem olyan őrjöngés, az elkeseredettség és düh olyan kombinációja, melytől az ember tényleg eszét veszti. A régi-új szerelmével való kapcsolatában a nő lényének izgalmas átváltozását képes eljátszani. A kezdeti tétova viszonyulás után egyre magabiztosabb lépésekkel halad a kapcsolat vállalása és az érzelmi kiteljesedés felé, és nem számít, hogy ezt az utat félretaposott cipősarkakon vagy hódító tűsarkakon járva teszi meg. Bár a dráma záró szakaszában már nem hiányoltam a fordulatot Soonae betegségével, el kell ismerni, hogy abban még egy jutalomjátékra nyílt lehetősége a színésznőnek. Soonae arcának finom szépsége a megtört vonásain is mindvégig átsugárzik. Nem tudom nem megemlíteni, hogy folytonosan a mi Törőcsik Marinkkal való hasonlatossága járt a fejemben, benne voltak megtalálhatók a hasonló külső jellemzőkön túl ezek az átütő erejű színészi képességek is.
A dráma másik, rendkívül bonyolult, a legnagyobb mélységeket is megjáró karaktere Sanghyuké. A fiatal férfi érzelmi pokoljárásának összes árnyalatát maradéktalanul el tudja játszani Choi Jin-hyuk, akinek pedig ez még egy eléggé korai szerepe volt. Mint minden alakításában, itt is fő jellemzője a rendkívül cool, ám kissé szenvtelennek ható külső mögül megmutatkozó ezerféle érzelem, amelyek kifejezésére nagyon apró rezdülésekkel képes. A karakter alaphangja az identitásválság, és Sanghyuk kezdeti szenvtelensége mögül számtalan módon tör elő a "ki vagyok én valójában?" gyötrő kérdésének minden kínja. Az apjával kapcsolatban mindig fegyelmezetten viselkedő Sanghyukban állandóan érezhető a megbántottság és a várakozás, hogy hátha most végre másféle visszajelzést kap... Amennyire arrogáns tud lenni, éppen annyira odaadó és kedves, vagy gondoskodó is. A szerep legnagyobb kihívásai három területen mutatkoztak meg, és Choi Jinhyuknak nem okozott akadályt egyik sem. Az elsőt az a helyzet jelentette, amikor Sanghyuk a nem szeretett nő mellett köteleződik el, miközben változatlanul mélyen szereti a másik nőt, aki méltatlanul elutasította. Choi Jinhyuk a szerepnek ebben a szakaszában nemcsak a karakter érzelmi, hanem a fizikai leépülését is képes megmutatni. Szó szerint elfogy a szemünk láttára, életereje elszáll a semmibe. Meg kell jegyezni, hogy a sminkmesterek is bravúros munkát végeztek, mert Sanghyuk olyan természetesen tűnik holtsápadtnak ezekben a jelenetekben, hogy komolyan aggódni kezdünk érte. Choi azonban szétrobbantja a karakter addigi határait, amikor tudatosodik benne, hogy milyen manipulációnak lett áldozata. Haragja és a saját botorsága miatti indulata egy nagyjelenetben csúcsosodik ki, melynek első részében egyszerre akarja megfojtani Chaewant, mint a neki ártó család éppen elérhető tagját, miközben működik benne valamiféle tudatos kontroll is, hiszen tisztában van vele, hogy éppen ez a fickó a család egyetlen rendes tagja. Ez a különös feszültség egy fizikai akcióhoz vezet, amikor három elemi erejű ütéssel vezeti le az indulatait az eléje kerülő tárgyakon, döbbenetes erejű energiakitörést produkálva. Végül nem volt könnyű megformálnia sem neki, sem Jo Minsoonak azt a visszafogott közeledést, amelyet az anya és a fia egymásra találása igényelt. Bár mindketten erre vártak egész életükben, a harminc év elteltével bekövetkezett találkozás pillanatában idegenként álltak egymással szemben. Apró mozzanatokon keresztül vezetett az út az első nagy áttörésig, amikor végre átölelték egymást. Nehéz elfelejteni azt a pillanatot is, amikor Sanghyuk először szólítja az anyját Anyunak a távolságtartóbb, anyósnak is kijáró Anyuka/Édesanya helyett.
Konvencionálisabb szerep a nagyanyáé, amellyel Yoon Sojung birkózik meg, aki a gonosz indulatoktól fűtött, uralkodó hajlamú nő alakját egy eddig nem látott ízzel is ki tudta egészíteni. Az alapvető karaktervonásokhoz hozzá tudta rendelni az öregedő nő félelmeinek megmutatását, valamint éppen a korából is fakadó öreges dacosságát, majd egyre inkább eszelősségét, mellyel egyre mélyebbre hajszolta magát az eredendő bűnének elfedését célzó gaztettek bevállalásában, miközben láthatóan azok következményeit egyre kevésbé tudta felmérni. Yoon ezekben a jelenetekben igazán meggyőző, az már a karakter gonoszságából fakad, hogy a belátás pillanataiban sem érzünk iránta sok szánalmat.
Ebben a drámában végre kaptunk egy olyan cégvezető karaktert, aki meg tudta őrizni emberi személyiségét. Park Sangwon meglehetősen eltérő arculatot mutatott Goo Jaeho kezdeti megjelenítésében, majd a dráma végső szakaszában. El tudta játszani a fia felé keményen forduló, de az anyja előtt pipogya férfit, és ebből az állapotból el tudott jutni a fiáért kiállni képes, anyjával szembeszálló bátor és következetes családfő alakjáig. Nagyszerűen tudta megjeleníteni a meghökkenéseit, amelyet fia megjegyzései okoztak benne - ezek a dráma belső szépségeit is jelentették, eljátszva egy fordított felállással, melyben az ifjabb generációk tanítják az idősebbeket az élethez való helyes viszonyulásra. Apa és fia rideg kapcsolatának oldódása férfiasan visszafogott módon történik, míg a szerelmet újra megélő férfi sokkal lágyabb árnyalatokat is kap Park Sangwon játékában.
A fiatalabb női szereplők játéka is színvonalas. Jin Seyeon alakításában Kkotnim szép és tisztalelkű fiatal nő, aki megáll a saját lábán. Tisztában van az érzéseivel, és harcolni is képes azok érvényesítéséért. Az ő karakterében azonban ismét találkozunk egy olyan jellegzetességgel, mely nem egyedülálló a koreai drámák szerelmes női esetében. Sokszor előfordul, hogy a végtelenül bájos és odaadó nők hirtelen fúriává válnak a legkülönbözőbb okokból, melyeknek közös sajátossága, hogy az események váratlan alakulása miatt elveszítik belső biztonságukat. Ezt az érzést a szerelmükön torolják meg, mit sem törődve a másik érzelmeivel, akiket ilyenkor nem indokolható módon nagyon mélyen megsebeznek. Itt is valami hasonló történik, és Kkotnim egycsapásra konok jégkirálynővé változik, aki nem sok érzelmet mutat akkor sem, amikor már nyilvánvalóan önpusztításba taszítja Sanghyukot. Érdekes megfigyelni, hogy a drámákban szereplő férfiak általában ilyenkor sokkal gazdagabb érzelmek kinyilvánítására képesek. Bizonyára egy nehezebben értelmezhető kulturális sajátosság áll a jelenség hátterében, melyet nekem még sokadjára látva sem sikerült megnyugtatóan értelmezni.
Ráadásul a drámában ez kétszer is megtörténik, Yoon Hyejin nagyon hasonlóan viselkedik, amikor Jaeho szakít vele. Jung Yooeun színésznő az ő esetében is tökéletesen megmutatja a karakter sötét arcát, aki lepaktál a férfi anyjával, és vele közösen akarja rákényszeríteni az akaratát a többi szereplőre.
Az egyszerre utálatra és sajnálatra méltó Eun Chaekyungot Son Eun-seo játssza, aki a dekoratív megjelenésű nő személyiségét szintén több változatában láttatja. Az érzelmileg fejletlen, tettei következményeit felismerni képtelen nő az anyjára hagyatkozva próbál megúszni minden helyzetet, miközben pánikbetegsége egyre inkább elhatalmasodik rajta. A nyugalmasabb szakaszokban vonzó is tud lenni, de minden odaadó törekvésén átüt a végtelen önzéséből fakadó gonoszsága. Végül mégis ő az, aki el tudja hitetni, hogy a tettével való szembenézés és a bűnhődés megváltoztatta, és eljut az őszinte bocsánatkérésig.
A dráma ragyogó fénypontja Kim Bo-mi a tündéri Hongdan alakjában, aki örömével és bánataival is mosolygásra fakasztja a nézőket.
Még két karaktert ki kell emelni. Oh Young-shil a barátnő, Misook alakjában zajos, sokat beszélő, sokszor tapintatlan is, mégis nagyon szerethető. Különös szenzorai vannak a másik ember érzéseinek feltérképezésére, és éppen ezért rendre ő az, aki kimozdítja Soonae-t a bizonytalanságaiból, tévedéseiből. Gyakorlatiassága és józansága miatt mindig a legjobbkor nyújtja a megfelelő segítséget, miközben talán róla gondolnánk mindezt a legkevésbé. A másik különleges figura az Eun család feje, az apró termetű, harcias hanghordozású apa, aki kezdetben még ripacsnak is tűnik. De az őt játszó színész, Jung Kyu-soo többször is csinál valami egészen furcsát: ebben az elviselhetetlen karakterben megmutatja az erkölcsi nagyságot, az emberi félelmeket és az őszinte megindultságot, miközben nem esik ki a szerepéből. Ez valami egészen rendkívüli színészi mutatvány, nem láttam még hozzá hasonlót. Nem képes ugyanerre a feleségét játszó Lee Jong-nam, aki hiába változtatja végül a hangsúlyozását vissza normálissá, marad, aki volt, csak kevesebb a smink rajta - bár az ő esetében dicséretként értelmezendő, hogy minden jelenetében bicskanyitogató tudott maradni.
Nem hagynék még szó nélkül két kedves karaktert. Egyikük a felelősségteljes férfivá érő Eun Chaewan, akit Lee Jee-hoon végtelenül szimpatikussá tudott tenni, finom eszközökkel megmutatva a karakter belső átalakulását. Nagyon szeretetre méltó alakot formált Baek Jong-min is, aki látható élvezettel vetette bele magát az átmenetileg gyerekes viselkedésű Joonhyuk életre keltésébe, pontosan másolva a gyermeki mozgásokat, hanghordozásokat és kommunikációs mintákat. Ugyanakkor megható a bátyjáért aggódó fiatal férfi szerepében is.
A rengeteg fordulat után nyugvópontra jutó történet rendkívül sok emberi tanulságot tartalmaz. Az érzelmi hullámvasút, amire felültet, hol szédítő, hol gyomorforgató. A főszereplők sora kivétel nélkül színésznagyságokból áll, a különbség csak annyi köztük, hogy vannak, akik már a dráma bemutatása előtt elérték ezt a státuszt, és vannak fiatalabbak, akik éppen itt tettek meg egy jókora lépést efelé. Rendkívül sokszínű karaktereket kellett életre kelteniük, akik a dráma hosszúsága miatt szinte velünk éltek, ettek-ittak, sírtak-nevettek, és időnként még énekeltek is. A dráma zenéje erősen melodramatikus, a fő zenei motívuma hatékonyan szívbe markoló és fülbemászó, bár talán a kelleténél kissé többször csendül fel.
