2021. szeptember 25., szombat

[Filmekről] KIM Jin-young: LOVE CLINIC / TONE-DEAF CLINIC (2012)

음치클리닉
Alternatív írásmód: Love Clinique / Tone-deaf Clinique





Love Clinic (Szerelmi klinika) címmel több koreai film is található, most a 2012-ben készült, Kim Jin-young által rendezett romantikus komédiáról lesz szó, melynek eredeti címe Tone-deaf Clinic (Botfülűek klinikája). Kedvesen közepes alkotás, melyben ezúttal a kedvesen van a hangsúly. Ne számítsunk többre, mint kétórányi laza kikapcsolódásra, ám ha éppen erre lenne szükségünk, ez a vígjáték tökéletesen alkalmas rá.

A története végtelenül egyszerű: a középiskolában Dong-joo-t (Park Ha-sun) megszégyeníti az énektanára azzal, hogy az osztály előtt éneklésre kényszeríti a fahangú lányt. Kínos helyzetéből osztálytársa, Min-soo (Choi Jin-hyuk) menti meg, aki az iskolai énekkar tagja. A lány azonnal beleszeret, és hogy együtt lehessenek, jelentkezik a kórusba. Bár énekelni nem tud, zongorakísérőként beveszik, azonban a köszöntő találkozón rögtön megtudja, hogy Min-soo több évre Japánba utazik. Tíz évig jár titokban a fiú után, de csak akkor látják újra egymást, amikor a már szinkronszínész Dong-joo találkozót szervez a kórus egykori tagjainak. Rémülten veszi észre, hogy a színházi rendező Min-soo-t elvarázsolja barátnőjének éneklése. Bo-ra (Lim Jung-eun) igyekszik tekintettel lenni Dong-joo érzéseire, aki mindent elkövet azért, hogy hasonló hatással lehessen szerelmére. Beiratkozik egy énekiskolába, ahol Sin-hong (Yoo Sang-hyun) lesz a tanára. A fickó kissé lepukkant jelenség, Dong-joo pedig tíz évvel fiatalabb, középiskolás lánynak igyekszik álcázni magát a tandíjkedvezmény miatt. Rögös úton, de eljutnak együtt a célig, a lány végre énekel Min-soo előtt, bár nem egészen a tervei szerint. Végül esélye nyílik egy ismétlésre, amely már annyira jól sikerül, hogy elérhetné vele a célját, ha Min-soo és Bo-ra addigra nem habarodott volna egymásba. A fájdalmas felismerés azonban végre rányitja a szemét valamire, amit addig nem vett észre, de Sin-dong fellépésén szembesülnie kell vele. 


 




Talán furcsán hangzik, de a film élvezeti értékét leginkább Dong-joo éktelen kornyikálásai adják, melyeket Park Ha-sun valóban nevetésre ingerlően ad elő. Szinte észrevétlenül alakul át mellette Sin-hong, aki a film kezdetén látható lejmolós figurából indulva végül megállja a helyét a rockszínpadon is. 

A záró produkció igazi fénypont, annyira vicces az időhúzós, közönséget teljesen lefárasztó szereplés ötlete és kivitelezése. Mindehhez nem kisebb nagyság statisztál, mint a legendás Baekdoosan rockbanda.

Meg kell említeni, hogy ez a film volt Choi Jin-hyuk játékfilmes debütálása. Nem kellett nagyot alakítania, de a szerepéhez illően meggyőzően hozta a kedves és tapintatos, jóképű férfi karakterét.













2021. szeptember 20., hétfő

[Tévédrámákról] SQUID GAME (2021)

오징어게임


Netflix / 2021 / 9 rész
Magyar cím: Nyerd meg az életed
Műfaj: dráma
Írta: Hwang Dong-hyuk
Rendezte: Hwang Dong-hyuk
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema



*Az ismertető spoilereket tartalmaz*


 

 

Azt hiszem, hogy még nem írtam ekkora indulattal koreai tévésorozatról, mint ahogyan most a Squid Game-ről (Tintahaljáték, magyar cím a Netflixen: Nyerd meg az életed) készülök. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi üthetett Hwang Dong-hyukba, aki a történetet és a rendezést is jegyzi, hogy erre adta a fejét, hiszen korábban olyan nagyszerű játékfilmeket köszönhettünk neki, mint a Silenced vagy a My Father. 

A Squid Game esetében viszont sokkal erősebben érezni, hogy miről akart szólni, mint ahogyan azt a megvalósítás tartalmazza. Szándéka szerint valószínűleg egy parabola akart lenni, mely egy gazdag vizualitású történetben beszél a pénz uralta világ legalsó és legfelső rétegének egymáshoz való viszonyáról. Morális kérdéseket is feszegethetne, ha nem zárná mindkét réteg képviselőit a legprimitívebb ábrázolási klisék közé. De sajnos ezt teszi, és a hamis kezdőhangokra hiába igyekezett egy egész - bár eléggé minimalista - zeneművet építeni, az eredmény számomra nehezen bírható kakofónia lett. 

Egyik végponton a reménytelen helyzetű emberek sokaságát látjuk, akik a fejükre nőtt óriási adósságok szorításában vergődnek. A példák szerint bajaikat többnyire maguknak köszönhették, szerencsejátékokat játszottak, sikkasztottak, értelmetlenül kockáztattak, bár vannak, akik egyszerűen csak szerencsétlen élethelyzetbe kerültek. Közös nevezőjük, hogy az életük teljesen kilátástalanná vált, és bár többen is függnének tőlük (gyerekek, szülők, testvérek), saját magukért sem képesek tenni semmit.

Egy láthatatlan szem azonban figyeli őket, és gondosan kiválasztja a legszerencsétlenebbeket, akik előtt elhúznak egy mézesmadzagot: ha jelentkeznek egy játékba, akkor a hatalmas nyeremény birtokában emberi életre tudják fordítani a sorsukat. Természetesen kivétel nélkül önként vállalkoznak a részvételre, így hamarosan 456 embert találunk egy furcsa terepen. 

Az ott látható dolgok és történések viszont mintha sajátos gyűjteményét képeznék olyasmiknek, amiket mind-mind láttunk már korábban valahol. A játékosokat sorszámokká degradálva megfosztják személyiségüktől, és ugyancsak arctalan, fegyveres őrök vigyázzák a lépéseiket. Ismeretlen értelmű szabályokat fogadtatnak el velük, és olyan játékban kell részt venniük, melyben menet közben jönnek rá, hogy az életük a tét. Az egyetlen újdonság az, hogy átmeneti "otthonuk" egy pasztellszínekre festett, M.C. Escher által inspirált óriási játszóházat imitál, a versenyfeladat pedig egy közismert csoportos gyerekjáték. A homokos játszótéren azonban mindjárt elveszítünk a játékosok közül 255 embert, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyikük fejbe lövését egyenként közelről élvezhessük. Folyik a vér, de úgy, ahogyan a Kill Billben, tehát valóságosan is, meg nem is. A borzongatás szándéka egyértelmű, melynek fokozásához Hwang író-rendező nem takarékoskodott az agyament ötletekkel: a hely saját krematóriummal rendelkezik, a koporsók masnis ajándékdobozokra emlékeztetnek, melyeket simán rászögelnek a még haldokló "kiesettekre" is. 

A kitörő pánik szavazáshoz, majd a játék befejezéséhez vezet, melyről egyetlen szavazat dönt, melyet egy demensnek tűnő öregúr ad le. A játékosok visszakerülnek hétköznapi életükbe, ahol megpróbálkoznak a játékszervezők feljelentésével is, de mindenki bolondnak tartja őket, így ennek csak annyi haszna lesz, hogy egy fiatal rendőr gyanút fog, aki eltűnt bátyját keresi. Mivel a szereplők mindegyike csak újabb megerősítést kap arról, hogy az élete teljes zsákutcában van, rövidesen a korábbi játékosok 93 százalékát az ismételten jelentkezők között találjuk.

A rendőr titokban velük tart az egyik maszkos játékfelügyelőnek álcázva magát, és rajta keresztül látjuk, hogy egy szigetre érkezünk, mely a játék helyszíneként szolgáló titkos objektumot rejti. A férfi igyekszik felderíteni, hogy mi történik a szigeten és minél több bizonyítékot gyűjteni azokról, ám ez nem könnyű feladat, mivel mindenki szemmel tart mindenkit, amolyan orwelli módra. A rendszer azonban még így sem teljesen hatékony, mert néhányan kijátszva a szigorú ellenőrzést, magánbizniszt űznek, ami nem más, mint a szervkereskedelem - mi más lehetne még ennél is hátborzongatóbb???

A játék viszont nagy fordulatszámra kapcsolva beindul, sorra kapják a versenyzők a furcsa feladatokat, melyeknek kitalálásakor bizonyára az lehetett az egyik szempont, hogy a bugyutaságuk és a bennük rejlő halálos fenyegetettség szöges ellentétben álljon egymással. A játékosok azonban már máshogyan viszonyulnak a helyzethez, mint az első alkalommal. A sorozat izgalmait azok a csoportdinamikai működések jelentik, melyekben a játékosok egymáshoz való különböző kapcsolódásait láthatjuk. Ezek mindegyike a bizalom-bizalmatlanság tengelye körül helyezkedik el, függetlenül attól, hogy csoportos vagy páros összefogásokról, illetve vetélkedésekről van-e szó. A dráma legsötétebb helyzetei pedig abból fakadnak, hogy a játékosok megelőző, védekező lépéseit váratlanul felülírják az újabb játékok szabályai, teljesen abszurd helyzetbe kényszerítve ezzel a versenyzőket. Az emberi elme legsötétebb bugyraiból származó manipulációk sorozatát vonultatják fel az alkotók, melyek közös szándéka az emberek egymás elleni kijátszása. 











A fogyatkozó számú játékosok elkezdenek emberi hordákként működni, és a kialakult kisebb csoportosulások az éj leple alatt igyekeznek likvidálni egymást. Sikerrel, a dráma szerint 27 saját gyártású hullát hagyva maguk után. Lassan kialakul a mindenki mindenki ellen állapota, melyekben a "rendesebbek" ha nem is fizikai erőszakkal, de az ostobábbak, naivabbak, kiszolgáltatottabbak átverésével áldozzák fel társaikat, mindig túltéve magukat a morális aggályaikon. Hogy mindezek beteges érdekessége mégsem tudja felpörgetni minden néző izgalmi állapotát, annak az az oka, hogy a sorozat minduntalan belefeledkezik az egyes feladatok teljesítésének részletes bemutatásába. Mivel maguk a feladványok meglehetősen együgyűek, a végkifejletet pedig ismerjük, hiszen csak arra kell várnunk, hogy mekkora a fogyatkozás, ezért sokszor azon kaptam magam, hogy unatkozom, és ezen a percenként látható kivégzések és egyéb borzalmak sem segítenek. 

Így döcögünk el a végső feladványig, amelyhez vezető úton már elvesztettünk 454 szerencsétlent, köztük a résztvevők társadalmi összetételét színesítő szimpatikus pakisztáni vendégmunkást és egy keménykötésű észak-koreai szökevény lányt, sőt még egy aljadék gengsztert is. Hogy s hogy nem, két gyerekkori barát marad a végső küzdőtéren, hajdani kedvenc játékukat játszva, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egyiküké lesz a gigantikus összegű nyeremény.

Közben a szorgoskodó rendőr is kideríti, hogy mi történt a testvérével, de nincs benne sok köszönet. Rendőrünk filmbeli munkája és sorsa pedig vagy a sorozat teljes értelmetlensége, vagy egyszerűen egy szándékos cliffhanger, amely a következő évadhoz vezet.

Azonban történik még valami érdekesség a sorozatban, mely olyan banális közhely, hogy az már tényleg elszomorító. Az utolsó fordulókra megérkeznek a VIP vendégek, akik a játékok finanszírozói és kéjelgő élvezői. Háziköntösben kukkolják az élet-halál játékot, és a játék egyes helyszíneinek egyébként értelmetlennek tűnő (hiszen egy ideig azt gondolhatnánk, hogy azokat csak a versenyzők látják) pazar kivitelezése az ő szórakoztatásukban nyer értelmet, csakúgy, mint a hullák ajándékdobozolása. A piros maszkos személyzet és a fekete maszkos játékmester mellett ők aranyszínű maszkokat viselnek, ezért túl sok egyénítésre nem kell számítanunk. Helyettük a fülledt és élveteg kulisszák beszélnek, meg ők maguk, amit végképp nem kellene, mert kivételesen buta szövegeket adnak a szájukba.

A horrorisztikus élvezetekre egy kis beteges szexszel lehet még ráfejelni, nosza, el is játszanak vele az alkotók, hiszen miért is hagynák ki. Ritka ocsmány ez az egész VIP-jelenetsor, de nemcsak abban az értelemben, ahogyan azt az alkotók tervezték. Arra utalok, hogy maguk az alkotók is hasonló szinten teljesítettek mind az elgondolás, mind a kivitelezés didaktikusságában.

A lényeg, hogy elvergődünk egy végső beszélgetésig, mely egy pohár pezsgő, a maszktalan játékmester, valamint a bekötött szemű győztes között zajlik.

- Gratulálok a győzelemhez! Nem semmi játék volt.
- Miért? Miért csinálja ezt?
- Szereti a lóversenyt, ugye? Maguk lovak. Lovak a versenypályán. Erre nem számítottam. Nem hittem, hogy idáig bírja. 
- Ki maga?
- Vegye úgy, mintha álmodott volna. Magának amúgy se volt rossz álom. 
- Ki maga? Ki maga? Ki... Ki maga...

Ez a párbeszéd még attól se lesz veretesebb, hogy Lee Byung-hunt rángatták bele, aki igyekszik súlyos mondanivalót sejttetni a nagy semmi mögött. Mert a sorozat egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy egy játék korábbi győzteséből miként lett a túlélőjáték szenvtelen dirigense, az pedig, hogy a játékosok versenylovak, végképp nem új információ sem a játékosok, sem a nézők számára.

Az új életkezdés pillanatába még belecsavartak egy kis direkten vallásos utalást is a nyertesünk mellett feltűnő hittérítő, majd az esőáztatta aszfalton egymás mellé fényképezett "Jézus" felirat és az arany bankkártya képében, melyet a nyertes a szájából köpött ki (erős utalás az obulusra, melyet a görögök a halottak nyelve alá tettek fizetségül az alvilági folyón őket átvivő révésznek).

Hősünk álomnak is veszi a vele történteket abban az értelemben, hogy egy évig nem nyúl a pénzéhez, kinézetre hajléktalanként éli a kiüresedett életét, mert akikért a játékra vállalkozott, már nincsenek vele. Váratlanul kap egy invitálást a játék legidősebb, agydaganatos, demens, vagy magát annak tettető öregurától, akit mindannyian halottnak hiszünk. Ő válaszol a győztesünket és a bennünket is egyaránt kínzó, végső miértre, miközben azt figyelik, hogy a fagyos utcán fekvő hajléktalan kap-e segítséget valakitől.

- Kicsoda maga?
- Én... a hitelezésből élek. 
(...)
- Miért tett ilyet? 
- Tudod, mi a közös egy nincstelenben és abban, akinek túl sok a pénze? Egyikük se élvezi az életet. Akinek túl sok pénze van, megvehet, ehet vagy ihat bármit, de végül mindenre ráun. Egy idő után az ügyfeleim mind ugyanazt mondták. Hogy már nem élvezik az életet. Ezért összejöttünk és gondolkodni kezdtünk. Mit tehetnénk, hogy jól érezzük magunkat? 
- "Jól?" Azért csinálták... mert unatkoztak?
- Úgy tűnik, elfelejtetted. Soha senkit sem kényszerítettem arra, hogy játsszon. Te is önszántadból tértél vissza. [A hajléktalanra nézve.] Úgy néz ki, elhagyott a szerencséd. Még mindig bízol az emberekben? 
- Miért szállt be a játékba?
- Még gyermekkoromban nagyon tetszett, hogy bármit csináltam a barátaimmal, megfeledkezhettem az idő múlásáról. Még egyszer ugyanazt akartam érezni a halálom előtt. Nézőként nincs meg ez az érzés. Ezt az érzést akartam.
- Jólesett? 
- Azt kérdezted, miért hagytalak életben. Mert jó volt veled játszani. Hála neked eszembe jutott a rég elfeledett múlt. Olyan régen... nem éreztem már jól magam. 
- Itt vannak. Megjött a segítség. Látta, ugye? Veszített. 

Bizonyára minden nyelvnek van közhelyszótára, de a fentiek alapján neki lehetne állni a gondolati közhelyek gyűjteményének is. Bizonyos értelemben emelkedettebb lett volna, ha a "Miért?"-re az öregúr azt feleli, hogy "Csak." Abban legalább lett volna valami fekete humor, így viszont csak a végtelen laposság maradt a miénk. Mert éppen olyan szájbarágós a hajléktalan példájával az emberi segítőkészségről szóló demonstráció, mint amilyen a talán a "haldokló kapitalizmust" megtestesítő öregúr bizarr önvallomásának monológja is. A végső igazság kimondása akarna lenni, de valójában nem mond többet annál, minthogy "jó dolgában már nem tudja, mit csináljon".

Főhősünk ezután kezd új életbe. Miközben a koreai családok eladósodásáról szóló híreket hallja, festet magának egy trendi piros K-popos frizurát, és elindul Amerikába a lányához. Ám útközben meglátja az őt is behálózó alakot (Gong Yoo) egy újabb áldozat becserkészése közben, és ez elbizonytalanítja. Végül nem száll fel a gépre, hanem egy jókora cliffhangerben a film végén ismét jelentkezik a játékra.

Nos, miről is szólt ez a rövidke sorozat? A társadalmi együttélés kérdéseiről? A szociális együttműködés morális kérdéseiről? Az emberi szolidaritásról? Az emberek állati természetéről? Esetleg a dráma egy dekadens világ értékvesztésének lenyomata akar lenni? - ne feledjük, konkrét utalás hangzik el arra, hogy hasonló játékok a világ más pontjain is játszódnak. Mindenből van benne valami kis kóstoló, de a dráma sem koherens egésszé nem áll össze, sem a kérdésfeltevései nem világosak, érvényes válaszok megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz. A hatásmechanizmusa az össze nem illő dolgok öncélú és hatásvadász egymáshoz rendelésében, helyenkénti kontrasztjában rejlik.

Miközben ezeket írom, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy a hanyatló társadalmak mindig felerősítették az extrém élvezetek és a testi gyönyörök hajszolását, és jelenkorunk is dekadens szakaszban jár. A másik, hogy a természetes élettől elszakadt ember a valódi élet ingereinek hiányában könnyen nyúl stimulánsokhoz, mely egy körkörös folyamathoz vezet: az egyre nagyobb hiányt csak egyre erősebb ingerekkel lehet pótolni, melyek egyre erősebb stimulációt igényelnek. Meglehet, hogy a földszintesen fogalmazott párbeszéd valami ilyesmire akart utalni. A közös bölcsesség ezt úgy summázza, hogy "a pénz nem boldogít."

Az bizonyos, hogy a dráma központi szereplője a pénz, mégpedig a maga kézzel fogható valóságában, a materiális világunk uralmi jelképeként. Így van jelen a hatalmas perselyben, és a megfizetett kölcsönt tartalmazó bőröndben is. De véleményem szerint mégiscsak mérhetetlen arcátlanság összemosni a társadalmi hierarchia két végpontján élők életérzését, azonos nevezőre hozva a vagyonban tobzódók életuntságát az életben maradásukért küzdők reményvesztett fásultságával, ahogy azt az öregúr monológja teszi.

Lehetne még sok szót vesztegetni a jó színészi alakításokra, melyek sok esetben meghaladják a számukra megírtakat, így elsősorban a főszereplőt, Lee Jung-jae-t kellene kiemelni. A dráma nemcsak ezek miatt nézhető, hanem a gondosan megtervezett látványa miatt is. A kulisszák formavilága és színdinamikája, az ötletes jelmezek mind magas élvezeti értékkel bírnak. Különösen szép a játékmester kubista maszkja, és apró, de erős hangulati elem a lágy jazzre mozgó kísérteties bábzenekar is. A falanszterekre emlékeztető terek pasztell látványvilága megidéz akár egy képregényt, akár egy különleges hangulatú számítógépes játékot is.

Talán érthető, hogy haragom forrása leginkább az, hogy lehetett volna jó is ez a jelenünk legnagyobb problémájára fókuszáló sorozat, minden adott volt hozzá. De egy lépéssel sem jutottunk közelebb sem a dolgok megértéséhez, sem a megoldási lehetőségekhez. Ezen a szinten viszont marad a hümmögés, hogy lám, így van ez... De úgy tűnik, hogy ennyi mégis elégnek tűnik, mivel éppen ez a sorozat ért el kiugróan magas nézettséget a Netflix adatai szerint. Ha van miről elgondolkodni a sorozat kapcsán, akkor az bizonyára ennek a ténynek a magyarázata.

Végül azt is elárulom, hogy mi tetszett a legjobban: a főcím animációja, mely a tintahaljáték alaprajzából alakult át felirattá. Ez igazán ötletes találmány volt.


Frissítés: a hatalmas sikerre való tekintettel már készül a sorozat második évada. Őszintén drukkolok, hogy bedobják benne az elsőben kihagyott ziccereket. 






















2021. szeptember 16., csütörtök

[Filmekről] Seong Si-heup: THE PLAN MAN (2013)

성시흡: 플랜맨





Variációk egy témára - gondolnánk először a The Plan Man (A tervember) kapcsán, mert erősen megidézi a híres Lesz egy még így se című amerikai elődjét, amelynek valóban egy késői kistestvére a koreai film. Az alkotás Lee Jung-a forgatókönyvíró és Seong Si-heup rendező debütáló munkája, mely nem egy remekmű, de ettől még nagyon szerethető.


Seong Si-heup rendező



Romantikus komédia ez is, de koreai módra. A legtöbb helyzete humoros, nevetünk is, de távolról sem harsányan. Mert a helyzetek viccesek, de nem az emberek, akik szerepelnek bennük. Velük inkább együttérzünk, és kicsit sajog a szívünk az esetlenségüket látva. 

Történetünk főhőse egy könyvtáros, Han Jeong-seok (Jung Jae-young). Csendes és jelentéktelen figura, aki kényszerbetegségben szenved. Irtózik a rendetlenségtől, a szennyeződésektől, az érintésektől. Biztonságát a napok egyforma rutinjában találja meg, ezért az időbeosztását percre pontosan megtervezi, és óramű pontossággal hajtja végre minden tevékenységét. Napjainak fénypontját az ebédidő jelenti, amikor felkeresi a közeli kisboltot az eladólány kedvéért, aki hozzá hasonló betegségben szenved. Jeong-seok naplót vezet, és ennek átnyújtásával kíván szerelmet vallani Lee Ji-wonnak (Cha Ye-ryun). Azonban a dolog nem a tervei szerint alakul, mert a lányt éppen helyettesíti barátnője, a zajos és szeleburdi Yoo So-jeong (Han Ji-min). A férfi pánikrohamot kap és a naplót ott felejtve menekül. Este tudná visszaszerezni, de a szórakozóhelyen, ahová érte megy, egy nem várt meglepetésben részesül: So-jeong éppen egy dalt énekel a színpadon, amelynek szövegében ráismer a naplóbejegyzéseinek szövegére. A dal tetszik a közönségnek.

A vágyott nővel is megtörténik az első randevú, de ez újabb sokkot jelent Jeong-suk számára. Mert ő éppen a közös betegségük miatt vonzódik Ji-wonhoz, aki viszont utálja az állapotát, és pszichiáterhez járva szeretne megszabadulni tőle. Jeong-suk azzal szembesül, hogy ki kell lépnie mesterségesen létrehozott komfortzónájából, ha el akarja érni a nőt. Elkezd ő is pszichiáterhez járni, de még ennél is váratlanabb fordulatként So-jeong felkéri, hogy induljon vele közösen egy zenei tehetségkutató versenyen. A férfi kínjában igent mond. 

Ettől kezdve Jeong-suk és So-jeong története kapcsolódik össze. Az impulzív lány nem sokat törődik a férfi kényszereivel, folytonosan betör a biztonsági zónájába. Bár ez Jeong-sukot rettegéssel tölti el, az erős érzelmi impulzusok azonban változást indítanak el benne. Nemcsak a szereplést vállalja, hanem kiáll a lány mellett, amikor annak régi barátja megalázza So-jeongot.








Számos kedves és ötletes helyzeten keresztül jutunk el odáig, hogy Jeong-suk ne csak kényszernek érezze a változás szükségességét, hanem ő maga is akarja azt. Bár menet közben fogalmunk sincs róla, de a végső "nagyjelenetből", amelyben a férfi szembenéz a traumájával, kiderül, hogy a szereplésre való vállalkozásával már megtette a legbátrabb lépését.

Bár elkerülhetetlen, hogy megtudjuk, hogyan alakult ki a férfi betegsége, a film valami nagyon sokkoló magyarázatot kíván erre adni. Ezért annyira félelmetes történetet növesztenek az állapota mögé, hogy az kissé az ellentétébe fordul, éppen a "nagysága" teszi meglehetősen abszurddá. Lehet, hogy ez szándékos is, mert a történetben szereplő tévés személyiség és a Jeong-suk gyermekkori énjét játszó kisfiú is sugározza ennek hangulatát. A lényeg azonban, hogy megtörténik az áttörés, ami a gyógyulás reménye is. Jeong-suk pedig rögtön tanúbizonyságát is adja ennek, egy végtelenül megindító, hebegve-habogva előadott szerelmi vallomásban.

Jung Jae-youngnak nagyon jól áll ez a szerep. Ő aztán távolról sem egy romantikus szépfiú, ezért a szikársága rendkívül passzol a sótlan élethez, amelyet a férfi a történet elején él. Éppen ez teszi komikussá is a kétségbeeséseit, amikor kizökken a rutinjából és pánikszerűen keresi a kapaszkodókat. Eközben látjuk, hogy a férfi érzelmei teljesen normális, felnőtt férfira jellemző érzések, melyeknek csak a kifejezése korlátozott, és ennek fájdalmát Jung Jae-young láttatni tudja. 

Han Ji-min szélvész-kisasszonya lendületesen viszi előre a történetet, de nemcsak a lány vidám lényét láthatjuk, hanem megmutatja a sértett és szomorúbb arcát is. A hebrencssége ellenére egyáltalán nem felületes, szépek a rácsodálkozásai a férfi előtte megnyíló valódi lényére és rejtett képességeire. A filmben hallható furcsa dalokat is nagy lélekkel tudja szerethetővé tenni.

Számos belső vicc is jellemzi a filmet, ilyenek Jae-young munkahelyi kihágásai, melyeket kitörő örömmel üdvözölnek a kollégái, akik elfogadják a férfit a betegségével együtt, de nem nagyon reménykednek a változásának lehetőségében. Különösen mulatságos a terápiás csoport bemutatása, melynek egyik legsúlyosabb esetét maga a pszichiáternő (Kim Ji-young) képviseli, akit spontán terápiában részesítenek a betegei. 

A média működésének kritikai ábrázolásával sem fukarkodik a történet, megmutatja, hogy miként avatkoznak be a szereplők életébe, komolyan traumatizálva őket. Kis felmentést ad a showman végső belátása, aki a saját sikerét beáldozva hagyja veszendőbe menni a visszatérésének sikerét ígérő szenzációt. A mellékszerepekben is nagyszerű színészeket látunk, mint Choi Won-youngot, Jang Gwangot vagy Jo Jin-mót, a kisfiú szerepében pedig Jo Yong-jin is különös karakter.




















2021. szeptember 12., vasárnap

[Tévédrámákról] EXTRACURRICULAR (2020)

 인간수업


Netflix / 2020 / 10 rész
Műfaj: dráma
Írta: Jin Han-sae
Rendezte: Kim Jin-min
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema






Mióta a Netflix koreai tartalmak gyártásába invesztál, sorra jelennek meg a rendhagyó, szokásostól elütő témájú, műfajú és stílusú drámák. Ezek egyik első markáns darabja volt a 2020-ban bemutatott Extracurricular (Tanórán kívüli foglalkozás). A sorozat igen rövid, mindössze tíz epizódból áll, és a befejezése nyitott a folytatásra - mintha a Netflix kóstolgatná a közönséget, hogy mennyire vevők az újításokra.

Nem elég, hogy a dráma színészeit ezúttal láthatjuk először főszerepben, a sorozat írójának, Jin Han-sae-nek is ez az első megfilmesített forgatókönyve. A rendező, Kim Jin-min is csak egy korábbi munkát jegyez (Lawless Lawyer). Tehát minden szempontból erős kísérlettel állunk szemben.

Olyan iskoladrámát kapunk, mely egyetlen pontján sem hasonlít az eddig ismertekre, bár az iskolai élet nem sokban üt el az általában megszokottól. A diákok saját érdekükben és a szülők nyomására is tanulnak, a tanárok igyekeznek segíteni és presszionálni is őket. Vannak köztük lusták és szorgalmasak, gyengék és erősek, sérthetetlenek és olyanok, akiket az erősek pofozózsáknak használhatnak. A diákközösség itt sem mentes az iskolai erőszaktól, kapunk ebből is jókora merítést.

Ám ami igazán érdekes a diákokkal kapcsolatosan, az nem az iskola falai között derül ki. A történet középpontjában látható fiú kiváló tanuló, csendes és problémamentes, még a tanárát is meghökkenti, hogy semmi egyéb vágya nincs, mint átlagos életet élni. Míg tanári nézőpontból ez ambíciótlanságnak tűnhet, a fiú körülményeinek megismerése után rá kell jönnünk, hogy számára erőn felüli vállalást jelent. Oh Ji-soo (Kim Dong-hae) egyedül él, elvált szüleitől távol tartva magát, akiktől semmiféle támogatásban nem részesül. Egyszemélyes háztartásának költségeit (lakásbérlet, rezsik és egyéb megélhetési kiadások) neki kell fedeznie, nem is beszélve az egyetemi felvételihez szükséges különórák díjairól, melyeken túl elő kell teremtenie a továbbtanulásához szükséges tandíjat is. Akármennyit dolgozna, ez másodállásokból lehetetlen. Ezért valami egész mást talált ki.







A végtelenül naivnak tűnő fiúról kiderül, hogy egy online működtetésű vállalkozást irányít, melyben a saját személye teljesen fedett marad. Ez nem is árt, mert a tevékenység illegális, prostituáltakhoz hasonló, fizetett randevúzást vállalók számára nyújtanak őrző-védő szolgáltatást. Az üzlet olajozottan és meglehetősen biztonságosan működik, jelentős bevételeket termelve. Egy véletlen folytán mégis tudomást szerez Ji-soo tevékenységéről osztálytársa, egy gazdag család gyermeke, Bae Gyoo-ri (Park Ju-hyun). A lány harcias és gátlástalan, mindenáron be akar lépni az üzletbe, és ezzel saját pénzre szert tenni. Az ő célja, hogy lelépjen a családjától, akiket ki nem állhat. Rövidesen be is épül, és elkezdi kiterjeszteni a hálózatot.

Ám ahogyan az várható, beüt a krach, mégpedig több ponton is. Egyrészt megjelenik Ji-soo szerencsejátékos apja, aki kirabolja őket. Az egyik állandó "munkavállalójuk" kifog egy pszichopata ügyfelet, és a sokk hatására labilissá válik. Ez a lány, Seo Min-hee (Jung Da-bin), szintén az iskolatársuk, aki azért vállalkozik a randevúkra, hogy az iskolai bandavezér fiúja szórakozásait tudja pénzelni. Kwak Gi-tae (Nam Yoon-su) azonban egy idő után gyanút fog, és nyomozni kezd, hogy kiderítse, mivel foglalkozik a barátnője. Az iskolába pedig egy ifjúsági prostitúcióra szakosodott nyomozó érkezik tanácsadóként, aki szintén nem találja rendben lévőnek a dolgokat, és kitartóan rászáll Min-hee-re.

Eközben ballépések sorozata odáig vezet, hogy a valódi alvilággal is összeütközésbe kerülnek. Innentől már örvénybe kerülnek, amelyből minél inkább próbálnak kikapaszkodni, annál mélyebbre süllyednek. Ji-soo végül szeretne a tanárától segítséget kérni, fel is adná magát, de mindennel elkésik.

A sorozat végén nem tudjuk meg, hogy mi lett a sorsuk a szereplőknek, a záró képsorok sokféle folytatás számára hagynak nyitva lehetőséget, ezért biztosra vehető, hogy második évad is készül a drámához.

A különleges tartalom filmes megvalósítása kiválóan sikerült, feszültséggel teli jelenetek sokaságát láthatjuk. Különösen izgalmasak a szereplők frusztrációit vagy félelmeit kivetítő látomások. A sorozat zenéje is elüt a konvencionális koreai sorozatokétól, a korszerű hangvételű, kissé minimalista zene tökéletes aláfestése a komor történetnek.




A színészválasztások is telitalálatnak bizonyultak. Ahhoz képest, hogy nem rutinos színészeket látunk, mindegyikük hibátlanul láttatja a karakterének ártatlanabb, még gyerekes jellemvonásait, melyek mellett a romlottság is azonos erővel jelenik meg. Kim Dong-hae olyan tejfölösképű, hogy senki nem feltételezné róla, mivel foglalkozik, de látni engedi a nagyon is tudatos arcát. A legizgalmasabb személyiséget talán Park Ju-hyun játssza, akivel sosem tudjuk, hogy hányadán állunk. Titokzatos és kiszámíthatatlan, miközben mégis stabilan megbízható. A két szereplő egymás iránt táplált érzelmeinek inkább sejtetése, mint direkt kifejezése mindkettőjük részéről tökéletesen működött.

Furcsa érzéseket kelt az egész sorozat, mert annak ellenére, hogy egy pillanatig sem lehet elfogadni a benne történteket, a szereplők mégis előhívják az együttérzésünket, és minden ellenszenvünk ellenére drukkolni kezdünk a sorsuk jóra fordulásáért. Nem kérdés, hogy mindez annak köszönhető, hogy olyan fiatalokat ismerünk meg, akiknek erős a háttérrajza, és amit abban látunk, az talán elborzasztóbb, mint az általuk elkövetett bűnök. Van azonban egy markáns felnőtt karaktere is a sorozatnak, mégpedig a nagyszerű Choi Min-soo alakításában, akit alig lehet felismerni ebben a szerepében. Lee Wang-chult játssza, a kevés beszédű magányos farkast, aki valószínűleg egy háborús veterán. Bár öldöklő gépezet, a film heroikusnak láttatja, de talán még ennél is fontosabb, hogy atyai érzésekre képes az utat tévesztett fiatalok iránt. Hiteles a fiatalokat értő, de információk hiányában rajtuk segíteni nem sokat tudó tanár szerepében Park Hyuk-won, valamint a kissé erőszakos, de forró nyomon járó nyomozót alakító Kim Yeo-jin is.




Kissé szembemegy a sorozat egészével a valódi alvilágot képviselő Ryoo Dae-yeol karaktere (Lim Ki-hong játssza), akinek alakjában mégis sikerült átmenteni a koreai drámák elmaradhatatlan komikus figuráját még ebbe a nyomasztó történetbe is, hiszen gengszter létére amennyire gátlástalan, éppen annyira nevetségesen ostoba is. 




Az Extracurricular nagyon jó irány a koreai drámák megújítása felé, melyre egyre nagyobb szükség van a bármennyire is a nézők szívéhez nőtt, de egyre inkább önismételgető hagyományos drámai műfajok mellett. Az pedig határozottan jót tesz, hogy a Netflix szabadabb teret enged a témaválasztásnak és a szemléleti megközelítésnek, valamint segíti a megkopott kliséktől való megszabadulást.




















2021. szeptember 10., péntek

[Tévédrámákról] MY DAUGHTER, FLOWER (2011-2012)

내 딸 꽃님이

SBS / 2011-2012 / 131 rész
Műfaj: dráma
Írta: Park Ye-kyeong
Rendezte: Park Yeong-soo
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema



Megjegyzés: 
Ez a bejegyzés a sorozat magyar fordításának megkezdése előtt készült, tehát a szöveg ismeretében
ma már néhány helyen pontosabban érthetők a történések és a szereplők indíttatásai.


* AZ ISMERTETŐ SPOILEREKET TARTALMAZ! *




Rendhagyó ismertető következik, mert olyan drámáról fogok írni, melynek jelentős részéhez nem találtam még angol nyelvű fordítást sem, ezért a cselekményére a vége felé csak a látottak alapján tudtam következtetni. Choi Jin-hyuk korábbi szerepeit keresve találtam erre a drámára, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem terveztem egy ilyen hosszúságú sorozatot végignézni, néhány eleme mégis rávett erre.

A My Daughter, Flower (A lányom, Virág) című sorozat 131 félórás epizódját naponta sugározta az SBS televíziós csatorna. Szerencsére a sorozat már szabadon megtekinthető az SBS archívumában, így a napról napra történő várakozás szaggatottsága helyett sokkal töretlenebbül élvezhetjük a dráma teljes ívét. Kis keresgéléssel angol fordítást is lehet a 2-76. részhez találni, és az utána következő részek értelmezése sem okoz nagy nehézséget a szöveg értésének hiányában sem.

Ami érdekessé tette ezt a történetet, az a két párhuzamos szerelem bemutatása. Mert nemcsak a fiatalok, Kkot-nim és Sang-hyeok egymásra találásának fordulatait ismerhetjük meg, hanem szokatlan módon az előző generációt képviselő szüleikét is. Soon-ae és Jae-ho kapcsolata még sokkal érdekesebb is, mint a fiatalok amúgy nagyon magával ragadó érzelmei. A tragikus indítású, mindvégig melodrámai behatások alatt álló párkapcsolat azonban a hétköznapok egyszerűségében landol, ahol a két embernek élete derekán kell megküzdenie a saját érzelmeik és egymás vállalásával. Ezt pedig gyönyörűen mutatja be a dráma.





A történet rendívül kompakt, a hosszúsága ellenére sem érezhetünk a nyugati szappanoperákra sokszor jellemző céltalan szétfolyásokat benne. Mindvégig izgalmasak a fordulatok, melyek érzelmi alátámasztottsága meggyőző. A történetnek valóban van íve, hatalmas utat járunk be a kiinduló helyzettől a végkifejletig. A dráma nem hagyja az érdeklődésünket lankadni, annak ellenére sem, hogy a történet folyásában érdekes ritmus figyelhető meg. A felpörgő drámai eseményeket tartalmazó jelenetek után mindig következik egy-egy magyarázó vagy "emésztési" szakasz, melyekben főként a sorozat rezonőreit jelentő családok tagjai beszélgetnek, elsősorban Oh Mi-sook és férje, de hasonló az Eun családban az apa szerepe is. Ezek a figurák karikatúrákhoz hasonlatosan ábrázoltak, érezhetően azzal a szándékkal, hogy humoros jeleneteikkel oldják a drámai feszültségeket. (Be kell vallanom, hogy ezek egy részét én simán átpörgettem, és nem éreztem hiányukat.)

A sorozat filmes megvalósítása nem tartalmaz különösebb látványokat. Néhány külső helyszíntől eltekintve ugyanazokon a helyszíneken játszódik, a családok otthonaiban és a szereplők munkahelyein, amely nagyjából hét-nyolc folyamatosan váltakozó helyet jelent. E kulisszák között történnek a szereplők interakciói, melyeket a színészek töltenek meg élettel. Mivel a dráma története egy évtizedet is felölel, ezért érdekes megfigyelni, hogy a színészek miként játsszák jelenkori és fiatalabb énjüket.

A drámában négy család életébe nyerünk betekintést, melyek mindegyike más-más társadalmi státuszt és eltérő családmodellt képvisel, bőséges lehetőséget nyújtva arra, hogy a nézők ráismerjenek a sajátjukéhoz leginkább hasonlóra. 

A két főszereplő nő, Soon-ae és Kkot-nim furcsa családja áll a társadalmi hierarchia alján, nemcsak a szegénységük következtében, hanem elsősorban annak köszönhetően, hogy még a gyermekét egyedül nevelő nő családtípusának sem tudnak megfelelni, lévén, hogy nincs közöttük vérségi kapcsolat. Ők inkább a marginalizálódott emberek egymást megtartó szolidaritásának jelképei.




Oh Mi-sook, a barátnő családja már rendezettebb körülmények között él, gyorséttermük biztosítja a megélhetésüket, saját házuk pedig menedéket nyújt Soon-ae-nek is. A házaspár teljesen hétköznapinak mondható élete folytonos civódásból áll, de a látszat mögött erős érzelmi elkötelezettségre épül a kapcsolatuk. Megértőek és megbocsátóak, akik a lányuknak, Hong-dannak sem kívánnak különösebb kiváltságokat, egyszerűen csak boldogságot.




Az Eun család már jóval bonyolultabb képlet. A családfő a vagyonát nem kitartó munkával, hanem ingatlanspekulációval kereste. A vagyonnal azonban nem járt együtt a társadalmi megbecsülés, mivel csak "felkapaszkodottként" tekintenek rájuk, és ez az Eun család fő problémája. A biztos és jómódú megélhetést teremtő, de fukar és kicsinyes családfőnek rá kell jönnie, hogy a felesége az orránál fogva vezeti, ráadásul olyan vizekre evezve, melyekre ő véletlenül sem tévedne. A hiú és ostoba feleség ábrándjai a még magasabbra jutásról megrontják és tönkre is teszik a lányukat, a fiuk pedig kétségbeesetten vergődik a család széthúzó erőterében. Ebben a családban a legnehezebb rendet teremteni, de a dráma megadja rá az esélyt, még ha nagy áldozatok árán is. Érdemes megfigyelni, hogy ebben a családban a két szülő egyike sem beszél normálisan, a színészek  különös hanghordozással emelik ki a karakterek jellemvonásait, mindezen túl az apa pedig még erős tájszólásban is beszél.




A tőkeerős chaebol-családokat mintázó Goo család élete nem az anyagi kérdések körül forog, mivel a gazdagság a számukra adottság. Az életük előre kijelölt úton halad, melyben a vagyon és a státusz megőrzése a prioritás, a staféta átvételére pedig a legidősebb fiú van kijelölve. A rend felett a család mátriárkája őrködik, aki végtelen kegyetlenséggel akadályozza meg, hogy bárki eltérjen az általa helyesnek tartott iránytól. A generációs összeütközések ebben a családban a legerősebbek, a nagymama nemcsak a fiával, hanem az unokáival is konfrontálódik, de az apa és a fiai sem értenek egyet. Míg a fiatalabb generációk között megértést követő együttműködés tud születni, addig érdekes megfigyelni, hogy csak szavakban hangzik el a nagyanya akaratától való függetlenedés szándéka, valójában az nem következik be a tettekben. Mindenki a végsőkig kivár a despota nő jóváhagyására, még ha tisztában is van az összes elkövetett gazságával. A család megújulása valójában csak a "nagyasszony" halála után lehetséges, akinek még így is érdemtelen nimbusz övezi az emlékét.




A sorozat ínyencségét a rendkívül összetett karakterek jelentik, senki sem jó vagy rossz, hanem életszerű vegyületben találjuk mindezeket a személyiségükben. A színészi alakítások szinte kivétel nélkül kimagaslóak, de kettő közülük még így is magasan kiemelkedik.

Jo Min-soo színésznőt 2010-ben a legendás Sunny című film egyik szerepében láthattuk, majd 2012-ben Kim Ki-duk Piétájának különös anyafiguráját formálta meg. A két szerep közé ékelődik e sorozat főszerepe. Soon-ae egy törékeny, végtelenül érzelmes nő, akit a megpróbáltatások megkeményítettek. Nem akar túl sokat az élettől, megtanulta, hogy sokszor az életben maradáshoz is nehéz elegendő erőt összegyűjteni. Makacsul védi a territóriumait, és dacos agresszivitással ront neki még a szeretteinek is, ha azok más irányba akarják terelni. Mindvégig csendes, magában őrlődő figura, akit gyakrabban látunk könnyes szemmel, mint mosolyogva. Ez a mindent elfogadó és eltűrő nő azonban elképesztő erővel robban fel, amikor rájön arra, hogy mit tett vele, a szerelmével és a fiával a despota Moon Jeong-ok. Amit Jo Min-soo abban a jelenetben mutat, az nem csupán egy hisztérikus kitörés, hanem olyan őrjöngés, az elkeseredettség és düh olyan kombinációja, melytől az ember tényleg eszét veszti. A régi-új szerelmével való kapcsolatában a nő lényének izgalmas átváltozását képes eljátszani. A kezdeti tétova viszonyulás egyre magabiztosabb lépésekkel halad a kapcsolat vállalása és az érzelmi kiteljesedés felé, és nem számít, hogy ezt az utat félretaposott cipősarkakon vagy hódító tűsarkakon járva teszi meg. Bár a dráma záró szakaszában már nem hiányoltam a fordulatot Soon-ae betegségével, el kell ismerni, hogy abban még egy jutalomjátékra nyílt lehetősége a színésznőnek. Soon-ae arcának finom szépsége a megtört vonásain is mindvégig átsugárzik. Nem tudom nem megemlíteni, hogy folytonosan a mi Törőcsik Marinkkal való hasonlatossága járt a fejemben, benne voltak meg a hasonló külső jellemzőkön túl ezek az átütő erejű színészi képességek is.







A dráma másik, rendkívül bonyolult, és a legmélyebb poklokat is megjáró karaktere Sang-hyeoké, amelynek összes árnyalatát maradéktalanul el tudja játszani Choi Jin-hyuk, akinek pedig ez még egy eléggé korai szerepe volt. Mint minden alakításában, itt is fő jellemzője a rendkívül cool, ám kissé szenvtelennek ható külső mögül megmutatkozó ezerféle érzelem, amelyek kifejezésére nagyon apró rezdülésekkel képes. A karakter alaphangja az identitásválság, és Sanghyuk kezdeti szenvtelensége mögül számtalan módon tör elő a "ki vagyok én valójában?" gyötrő kérdésének minden kínja. Az apjával kapcsolatban mindig fegyelmezetten viselkedő Sang-hyeokban állandóan érezhető a megbántottság és a várakozás, hogy hátha most végre másféle visszajelzést kap... Amennyire arrogáns tud lenni, éppen annyira odaadó és kedves, vagy gondoskodó is. A szerep legnagyobb kihívásai három területen mutatkoztak meg, és Choi Jin-hyuknak nem okozott akadályt egyik sem. Az elsőt az a helyzet jelentette, amikor Sang-hyeok a nem szeretett nő mellett köteleződik el, miközben változatlanul mélyen szereti a másik nőt, aki méltatlanul elutasította. Choi Jin-hyuk a szerepnek ebben a szakaszában nemcsak a karakter érzelmi, hanem a fizikai leépülését is képes megmutatni. Szó szerint elfogy a szemünk láttára, életereje elszáll a semmibe. Meg kell jegyezni, hogy a sminkmesterek is bravúros munkát végeztek, mert Sang-hyeok olyan természetesen tűnik holtsápadtnak ezekben a jelenetekben, hogy komolyan aggódni kezdünk érte. Choi azonban szétrobbantja a karakter addigi határait, amikor tudatosodik benne, hogy milyen manipulációnak lett áldozata. Haragja és a saját botorsága miatti indulata egy nagyjelenetben csúcsosodik ki, melynek első részében egyszerre akarja megfojtani Chae-want, mint a neki ártó család éppen elérhető tagját, miközben működik benne valamiféle tudatos kontroll is, hiszen tisztában van vele, hogy éppen ez a fickó a család egyetlen rendes tagja. Ez a különös feszültség egy fizikai akcióhoz vezet, amikor három elemi erejű ütéssel vezeti le az indulatait az eléje kerülő tárgyakon, ezzel döbbenetes erejű energiakitörést produkálva. Végül nem volt könnyű megformálnia sem neki, sem Jo Min-soonak azt a visszafogott közeledést, amelyet az anya és a fia egymásra találása igényelt. Bár mindketten erre vártak egész életükben, a harminc év elteltével bekövetkezett találkozás pillanatában idegenként álltak egymással szemben. Apró mozzanatokon keresztül vezetett az út az első nagy áttörésig, amikor végre átölelték egymást. Nehéz elfelejteni azt a pillanatot, amikor Sang-hyeok először szólítja az anyját Anyunak a távolságtartóbb, anyósnak is kijáró Anyuka/Édesanya helyett. 


















Konvencionálisabb szerep a nagyanyáé, amellyel Yoon So-jung birkózik meg, aki a gonosz indulatoktól fűtött, uralkodó hajlamú nő alakját egy eddig nem látott ízzel is ki tudta egészíteni. Az alapvető karaktervonásokhoz hozzá tudta rendelni az öregedő nő félelmeinek megmutatását, valamint éppen a korából is fakadó öreges dacosságát, majd egyre inkább eszelősségét, mellyel egyre mélyebbre hajszolta magát az eredendő bűnének elfedését célzó gaztettek bevállalásában, miközben láthatóan azok következményeit egyre kevésbé tudta felmérni. Yoon ezekben a jelenetekben igazán meggyőző, az már a karakter gonoszságából fakad, hogy a belátás pillanataiban sem érzünk iránta sok szánalmat.





Végre kaptunk egy olyan cégvezető karaktert is, aki meg tudta őrizni emberi személyiségét. Park Sang-won meglehetősen eltérő arculatot mutatott Goo Jae-ho kezdeti megjelenítésében, majd a dráma végső szakaszában. El tudta játszani a fia felé keményen forduló, de az anyja előtt pipogya férfit, és ebből az állapotból el tudott jutni a fiáért kiállni képes, anyjával szembeszálló bátor és következetes családfő alakjáig. Nagyszerűen tudta megjeleníteni a meghökkenéseit, amelyet fia megjegyzései okoztak benne - ezek a dráma belső szépségeit is jelentették, eljátszva egy fordított felállással, melyben az ifjabb generációk tanítják az idősebbeket az élethez való helyes viszonyulásra. Apa és fia rideg viszonyának oldódása férfiasan visszafogott módon történik, míg a szerelmet újra megélő férfi sokkal lágyabb árnyalatokat is kap Park Sang-won játékában. 





A fiatalabb női szereplők játéka is színvonalas. Jin Se-yeon alakításában Kkot-nim szép és tisztalelkű fiatal nő, aki megáll a saját lábán. Tisztában van az érzéseivel, és harcolni is képes azok érvényesítéséért. Az ő karakterében azonban ismét találkozunk egy olyan jellegzetességgel, mely nem egyedülálló a koreai drámák szerelmes női esetében. Sokszor előfordul, hogy a végtelenül bájos és odaadó nők hirtelen fúriává válnak a legkülönbözőbb okokból, melyeknek közös sajátossága, hogy az események váratlan alakulása miatt elveszítik belső biztonságukat. Ezt az érzést a szerelmükön torolják meg, mit sem törődve a másik érzelmeivel, akiket ilyenkor különösebb ok nélkül nagyon mélyen megsebeznek. Itt is valami hasonló történik, és Kkot-nim egycsapásra konok jégkirálynővé változik, aki nem sok érzelmet mutat akkor sem, amikor már nyilvánvalóan önpusztításba taszítja Sang-hyukot. A drámákban szereplő férfiak általában ilyenkor sokkal gazdagabb érzelmek kinyilvánítására képesek. Bizonyára egy nehezebben értelmezhető kulturális sajátosság áll a jelenség hátterében, melyet nekem még sokadjára látva sem sikerült értelmezni.







Ráadásul a drámában ez kétszer is megtörténik, Yoon Hye-jin nagyon hasonlóan viselkedik, amikor Jae-ho szakít vele. Jung Yoo-eun színésznő az ő esetében is tökéletesen megmutatja a karakter sötét arcát, aki lepaktál a férfi anyjával, és vele közösen akarja rákényszeríteni az akaratát a többi szereplőre.




A balesetet okozó Eun Chae-kyeongot Son Eun-seo játssza, aki a dekoratív megjelenésű nő személyiségét szintén több változatában láttatja. Az érzelmileg fejletlen, tettei következményeit felismerni képtelen nő az anyjára hagyatkozva próbál megúszni minden helyzetet, miközben pánikbetegsége egyre inkább elhatalmasodik rajta. A nyugalmasabb szakaszokban vonzó is tud lenni, de minden odaadó törekvésén átüt az önzéséből fakadó gonoszsága. Végül mégis ő az, aki el tudja hitetni, hogy a tettével való szembenézés és a bűnhődés megváltoztatta, és eljut az őszinte bocsánatkérésig.




A dráma ragyogó fénypontja Kim Bo-mi a tündéri Hong-dan alakjában, aki örömével és bánataival is mosolygásra fakasztja a nézőket.




Még két karaktert ki kell emelni. Oh Young-shil a barátnő, Mi-sook alakjában zajos, sokat beszélő, sokszor tapintatlan is, mégis nagyon szerethető. Különös szenzorai vannak a másik ember érzéseinek feltérképezésére, és éppen ezért rendre ő az, aki kimozdítja Soon-ae-t a bizonytalanságaiból, tévedéseiből. Gyakorlatiassága és józansága miatt mindig a legjobbkor nyújtja a megfelelő segítséget, miközben talán róla gondolnánk mindezt a legkevésbé. A másik különleges figura az Eun család feje, az apró termetű, harcias hanghordozású apa, aki kezdetben még ripacsnak is tűnik. De az őt játszó színész, Jung Kyu-soo többször is csinál valami egészen furcsát: ebben az elviselhetetlen karakterben megmutatja az erkölcsi nagyságot, az emberi félelmeket és az őszinte megindultságot, miközben nem esik ki a szerepéből. Ez valami egészen rendkívüli színészi mutatvány, nem láttam még hozzá hasonlót. Nem képes ugyanerre a feleségét játszó Lee Jong-nam, aki hiába változtatja végül a hangsúlyozását vissza normálissá, marad, aki volt, csak kevesebb a smink rajta. Az ő esetében dicséretként értelmezendő, hogy minden jelenetében bicskanyitogató tudott maradni.





Nem hagynék még szó nélkül két kedves karaktert. Egyikük a felelősségteljes férfivá érő Eun Chae-wan, akit Lee Jee-hoon végtelenül szimpatikussá tudott tenni, finom eszközökkel megmutatva a karakter belső átalakulását. Nagyon szeretetre méltó alakot formált Baek Jong-min is, aki látható élvezettel vetette bele magát az átmenetileg gyerekes viselkedésű Joon-hyuk életre keltésébe, pontosan másolva a gyermeki mozgásokat, hanghordozásokat és kommunikációs mintákat. Ugyanakkor megható a bátyjáért aggódó fiatal férfi szerepében is. 






*Spoileres tartalomismertető következik*


A dráma hosszú történetét nehéz lenne röviden leírni, de megpróbálom összefoglalni, ezúttal sem titkolva a cselekmény részleteit.

Yang Kkot-nim (a kkot-nim jelentése virág) egy dühös tinédzser lány, aki haragszik az egész világra, különösen az apjára, aki a felesége halála után új asszonyt hozott a házhoz. A lány nem ismeri Jang Soon-ae előtörténetét, akinek életét az apja mentette meg. Soon-ae nem élhetett a szerelmével, akitől gyereke is született, de a kisfiút elrabolták tőle. Soon-ae élete kiüresedett, és a házasság adott neki menedéket az életben maradáshoz. Azonban váratlanul egy tragikus balesetben a férj életét veszti, és az anyagi nehézségekkel is szembesülő két nőnek valamit kezdenie kell egymással. A kezdeti utálat lassan átfordul az ellentétébe, a dacos lány megkapaszkodhat az anyaszerepet felvállaló Soon-ae-ben.

Már ekkor feltűnik Soon-ae mellett a szókimondó barátnője, Oh Mi-sook, aki mindvégig segítségére van férjével és lányával, Hong-dannal egyetemben, aki barátnője Kkot-nimnak.

A hármas autóbaleset másik áldozata egy jómódú család kisebbik fia, Goo Joon-hyeok, aki látta az elkövetőt. Súlyos agysérülést szenved, majd felgyógyulva a trauma hatására a memóriája kizárja a hétéves kora utáni emlékeit, ezért a 27 éves fiatalember kisgyerekként gondolkodik és viselkedik, így nem emlékszik a baleset okozójára sem. A család korábbi történetéről megtudjuk, hogy az apa megözvegyült, és Joon-hyuk mellett van egy idősebb fia is, Sang-hyeok. A fiú titkolja, hogy kamaszkorában véletlenül megtudta, hogy örökbe fogadták. Bár szavakban az apa nem tesz különbséget a két gyereke között, meleg érzelmeket csak a vér szerinti fia felé mutat ki. Sang-hyeok szenved és elkeseredésében elhagyja az otthonát. Joon-hyuk ered a nyomába, aki rajongó szeretettel tekint a bátyjára, és ekkor következik be a baleset. Az apa Sang-hyeokot hibáztatja, akit a családdal élő nagymama próbál ezúttal is a védelmébe venni, és az is kiderül, hogy Sang-hyeokot valójában ő nevelte fel. Sang-hyeok lelkiismeretfurdalástól gyötörten tér vissza az otthonába, és életét az öccse gondozásának szenteli.

Hét év múlva találkozunk ismét a történet szereplőivel. Kkot-nim terapeuta lett, amelyhez rengeteg áldozattal járó út vezetett. A megélhetési nehézségek most is szorongatják őket, ezért Soon-ae és ő is kénytelen a fő munkája mellett másodállásokat vállalni. Kkot-nim páciense lesz Joon-hyuk, akit mindig a hidegszívű és arrogáns bátyja visz a kezelésekre, így a két fiatal összeismerkedik. Ahogy az lenni szokott, útjaik mindig keresztezik egymást, de csak lassan olvad a jég közöttük. 

Megjelenik a történetben egy harmadik család is, amelynek két gyermeke közül az idősebbik fiú, Eun Chae-wan egy kávézót vezet. A kávézó állandó helyszíne lesz a történetnek, ahol Kkot-nim másodállást vállal a barátnőjével, Hong-dannal együtt. Az aranyifjak életét élő Chae-wan beleszeret Kkot-nimbe, és ez az érzés, valamint számos más történés teljesen átformálja a fiút, aki a történet egyik legszimpatikusabb szereplőjévé válik. Nem úgy, mint az anyja és a húga, akik a család férfitagjait teljesen negligálva a saját útjukat járják. Semmi más nem élteti őket, mint egy gazdag férfi behálózása. A nagyravágyó anyát és az érzelmileg labilis lányát egy súlyos titok köti egymáshoz: a lány, Chae-kyeong nem más, mint aki az autóbalesetet okozta, és elhajtott a helyszínről, sorsára hagyva a két áldozatot. Az anya segített eltüntetni a nyomokat, az esetet eltitkolva a többi családtag elől. Chae-kyeong egy időt Amerikában töltött, ahonnan visszatérve munkatársa lesz a jóképű Sang-hyeoknak, akire szemet is vet. Mivel érzékeli a férfi és Kkot-nim között ébredező érzéseket, az anyjával együtt mindent elkövetnek a lány megalázására.

Sang-hyeok ekkor már az apja divatcégének marketingosztályán dolgozik, de nem boldogulnak egymással, mert az apa nem ismeri el a tehetséges fia munkáját sem. A részleg vezetője egy csinos, elvált nő, Yoon Hye-jin, aki átlát az apa, Goo Jae-ho magányán, és kitartóan ostromolja a zárkózott férfit. Bár tudja, hogy Jae-ho életében még a házasságát megelőzően volt egy nagy szerelem, amellyel a férfi még mindig nem tudott leszámolni. A Hye-jin iránt vegyes érzelmeket tápláló férfi nyomozást indít egykori szerelmének megtalálására, aki nem más, mint Kkot-nim anyja, Soon-ae. Azonban hamis információkat kap róla, mert az anyja megelőzi a nyomozásban, és azt hiteti el vele, hogy Soon-ae boldog házasságban él. Így a férfi megkéri Hye-jin kezét, de még mielőtt feleségül venné, felmondja a kapcsolatukat. Hye-jinből sértett fúria válik, aki Jae-ho őt pártoló anyja, Moon Jeong-ok manipulációival és befolyásos apja segítségével majdnem romba dönti a férfi cégét. Azonban az utolsó pillanatban észre tér és külföldre távozik. Ez a kapcsolat kizökkenti Jae-hót az érzelmi apátiájából, akit Sang-hyuk boldog szerelme és a fia kérdései is elgondolkodtatnak. A férfi óvatosan közeledni kezd Soon-ae felé, akiről már tudja, hogy valójában nincs párkapcsolata. 

Sang-hyuk és Kkot-nim szerelme kiteljesedik. A fiú családja el van ragadtatva a lánytól, így már az esküvőt tervezgetik, amikor érthetetlen dolog következik be: a nagymama ellenszegül annak, hogy összekössék a sorsukat. Senki nem tudja, hogy Moon Jeong-ok lenyomoztatta a lány hátterét, és rájött, hogy Kkot-nim Soon-ae lánya. Ettől kezdve ugyanolyan kíméletlen hadjáratot indít a lány ellen, mint harminc évvel korábban az anyjával tette. Mivel Jae-ho és Soon-ae érzései újraéledtek egymás iránt, mindketten fel akarják kutatni elveszített gyermeküket. Felébred bennük a gyanú, hogy talán Sang-hyuk származásáról nem tudnak mindent, és először Jae-ho végeztet DNS-tesztet, melynek eredménye az anyja kezében landol, aki meghamisítja azt. A nő minden gonosz lépésének hátterében a bűne végsőkig való takargatásának szándéka áll, ugyanis ő raboltatta el Soon-ae-től a párnapos Sang-hyeokot, akit úgy fogadtatott örökbe a fiával, hogy annak fogalma sem volt róla, hogy a saját gyermekét veszi magához. Egy véletlenül elejtett megjegyzés azonban felébreszti Soon-ae gyanúját, aki egy másik DNS-tesztet végeztet, amelyből kiderül az igazság. 

Kkot-nim számára azonban mindez már elviselhetetlen terhet jelent, amivel nem tud megbirkózni. Rájön, hogy a saját boldogságának ára az anyja boldogságának feláldozása. Ezért elfordul a (ha csak papíron is) hirtelen testvérévé változott Sang-hyeoktól, és elmarja maga mellől a kétségbeesett férfit. A cég életében újabb válság jelentkezik, a média pedig nyomon van, hogy kiteregesse a tulajdonosok családi életét. Ekkor már jó ideje a marketingosztály munkatársa Chae-kyeong is, akiről úgy tűnik, hogy megjavult, és lemondott Sang-hyeokról. A férfi azonban egyrészt Kkot-nim miatti dühében, másrészt azért, hogy megmentse a szerelmét attól, hogy a média kiteregesse a "vérfertőzőnek" tálalható kapcsolatukat, magához rántja Chae-kyeongot. A hibás lépés következménye egy eljegyzés lesz, mellyel a férfi olyan csapdába kerül, amelyből nem tud menekülni. Keményen inni kezd, és belebetegszik ebbe a helyzetbe.

Chae-kyeong megpróbál teljesen beépülni a férfi életébe, és az öccse gondozásába is bevonódni, aki azonban retteg tőle. Az erőszakossága ismét balesetet okoz, amelynek megint Joon-hyeok az áldozata, akit azonban az újabb sérülés visszaránt a valóságba. Egyre több dologra emlékszik vissza a balesetéről is, rá is jön az igazságra, amelynek igazolására nincs bizonyítéka. Azt a nagymama szerzi meg, akitől a rettegő Chae-kyeong ellopja, erőszakosságával az idős nő halálát is okozva. Joon-hyeok számára azonban összeállnak a történések mozaikjai, amelyek nyomán Sang-hyeok megtalálja az ellopott bizonyítékokat a menyasszonya lakásában. A férfi őrjöngve kéri számon Chae-want, aki már korábban megtudta, hogy mit követett el a testvére és az anyja, de képtelen volt azt bevallani sem a szerelmének, Kkot-nimnak, sem a barátjának érzett Joon-hyeoknak.

A történtek tisztázódása azonban megmenti Sang-hyeokot a rossz döntése végzetes következményeitől, és megnyitja az utat a szerelmesek újbóli egymásra találásához is. El sem kerülhetik, hogy újra érintkezésbe kerüljenek egymással, mivel Kkot-nim rádöbben, hogy Sang-hyeok gyermekével várandós. Természetesen nemsokára újra boldog párként látjuk őket, akik hamarosan egy vidám esküvőt is tartanak.




Időközben Jae-ho és Soon-ae kapcsolata is megerősödött, akik kialakítottak egy mindkettőjük számára elfogadható, közös életformát. Soon-ae és a megtalált fia között is átszakadt a kezdetben távolságtartást okozó érzelmi gát. A bűnösök megbűnhődnek, Chea-kyeongra börtönbüntetés vár, a szülei pedig penitenciára járnak a baleset áldozataihoz, elsősorban Soon-ae-hez. Sang-hyeok átveszi a cég vezetését és Joon-hyeok élete is biztatóan alakul a kávézó új tulajdonosaként, sőt Hong-dannal is egymásra találnak.

A végső boldogságnak azonban még mindig nincs itt az ideje, mivel még egy komoly próbatételt ötlöttek ki hozzá a történet írói. Soon-ae megbetegszik, és az élete is veszélybe kerül. Veseátültetésre van szüksége, és egyedüli alkalmas donornak Kkot-nim bizonyul, aki nem vállalkozhat erre, amíg gyermeket vár. Hogy miért nem Sang-hyeok, aki vér szerinti gyermeke Soon-ae-nak, arra csak a szerzők tudnának magyarázatot adni, de bizonyára azért, hogy lássuk, anya és lánya kapcsolata erősebb, mint a vér szerinti kötelék. Így Soon-ae végigszenvedi a terhesség idejét, majd a szülés után Kkot-nimmal boldogan vonulnak be a műtőbe. 

A sikeres gyógyulás után mindannyian boldogan élnek, míg meg nem halnak, különösen, hogy Jae-ho és Soon-ae is összeházasodott, még a betegség idején.