Miközben éppen nyugtáztam magamban, hogy ez a sorozat bizony elbűvölt, a szemem elé tévedt néhány nézői vélemény, amelyek a csalódottságnak adtak hangot. Nyilván nem várható egyetlen alkotás egyöntetű fogadtatása sem, mégis kissé lehűtötték a lelkesedésemet, ám ez csak arra szorított rá, hogy jobban végiggondoljam, hogy engem mi ragadott meg annyira.
Jó szokásomhoz
híven nem néztem meg előre a készítők névsorát, tehát csak a látottakra,
valamint a hatásukra keletkezett benyomásokra hagyatkoztam. Ahogy haladtunk
előre, egyre jobban lenyűgözött a sorozat komplexitása. Különös szereplőkkel
találkoztunk, akik konfúz érzelemvilágukból fakadóan zavaros döntéseket hoztak, és ezáltal vegyes érzelmeket keltettek a nézőkben is. Távolról sem voltak
tökéletesek, és nem is igyekeztek annak látszani. A történetük egy
minden eddiginél vegyesebb műfaji mixtúrában bontakozott ki, de ezekből most
egy selymes ízű, sűrű és homogén koktél keletkezett.
(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Romantikus komédia, írják
a besorolások - de vajon látták a dráma végét is? Inkább nevezzük szerelmes
dramedynek, melyben a keserű tragédiát a humor és a komikus helyzetek sora oldja, a romantikus vívódások bensőségesebb mezőiről időnként egy kis akciózásra a gengszerfilmek tájékára tévedünk, miközben rodeózunk a felnőtté válás,
felnőtté érés kanyargós országútján. Az pedig végképp rendkívüli, hogy a szemünk előtt
váltakoznak egy kortárs és egy történelmi dráma képsorai - ezt a nagyszerű
leleményt a chaebol-családnak köszönhetjük, mivel mindig éppen akkor tekintünk
be az életükbe, amikor valami hagyományokat is tisztelő esemény zajlik náluk,
természetesen az egész rokonság ilyenkor talpig hanbokot visel, a
megbeszélések pedig a történelmi drámák (saeguk) ülés- és viselkedésrendjét
követik.
(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Három különös figura áll a történet középpontjában, de mielőtt róluk esne
szó, mi ez a furcsa cím: Plankton úr? Sokat kell várni, mire elhangzik a
drámában a magyarázat, ami a humort sejtető hangzás ellenére sokkal inkább
gyarló és költői magyarázatot kap - pontosan így, mindkettőt egyszerre. A
plankton a főszereplő fiatalember öndefiníciója és vágyképe. Utóbbit hagyjuk
meg a sorozat titkának, nézzük csak a gyarló vonást: a plankton a tápláléklánc
legalsó eleme, minden felette állónak kiszolgáltatott, tehetetlen préda. Különböző okokból ilyennek érzi magát mindhárom főhős, különösen a történet középpontjában álló fiatalember, Hae-jo (Woo Do-hwan), akinek idilli
gyermekkora egy pillanat alatt lett semmivé. A fogantatása egy kórházi hiba
következtében történt, és amikor sok évvel később erre fény derült, nemcsak a
szüleit veszítette el, hanem teljes identitását is. Az utcára került, ahol a kamaszkora végén járó, éhező fiúra rámosolygott a kétes értékű szerencse: befogadta egy nála idősebb,
szerencsebarlangot üzemeltető hölgy, Bong-sook (Lee El), aki a jövőre bízta,
hogy fogadott gyereket vagy szeretőt talál-e majd benne. Hae-jo eldobta a
nevét, és szintén elég zűrös tevékenységekből tartotta fenn magát a simlis, de
ragaszkodó segédje, Gi-ho (Kim Min-seok) társaságában. Később majd
visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy Hae-jo szerelmi kapcsolatban állt
Jae-mivel (Lee Yoo-mi), aki nem kevésbé volt szerencsétlen nála. Az árvaházban
felnőtt lány és Hae-jo egyaránt nyomorultnak és szerencsétlennek érezte magát,
és hiába szerették mélyen egymást, emiatt nem akarták a rossz sorsukat a
másikra kényszeríteni. Hae-jo ezért elmarta maga mellől a lányt, akit később
egy gazdag család örökösének menyasszonyaként látunk újra. A vőlegény egy nála
jóval idősebb, kissé együgyű, de nagyon melegszívű férfi, Eo Heung (Oh
Jung-se), aki megkésett lázadásként éppen a szerelméért szegül ellen az életét
zsarnoki szigorral irányító anyja, Ho-ja (Kim Hae-sook) akaratának.
Woo Do-hwan (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Lee Yoo-mi (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Oh Jung-se (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
A hajdani szerelmesek sorsa egy kórházban fonódik újra össze, ahol mindketten
rémületes diagnózist kapnak. Hae-jo megtudja, hogy valószínűleg genetikai
örökségként daganatok keletkeztek az agyában, és végstádiumú állapotban van,
három hónapot jósolnak neki. Jae-mi pedig, aki terhességet hazudva tudná csak
összekötni az életét a vőlegényével, azzal szembesül, hogy korai menopauzája
van, és ez lehetetlenné teszi, hogy gyerekei szülessenek. A helyzet
következményeként Hae-jo - mintha egy utolsó, záros határidejű házi feladatot
teljesítene - meg akarja találni a biológiai apját, ám ehhez útitársként
magához rántja az esküvőjéről elrabolt Jae-mit. A történet innentől
egymásba gabalyodó szálakon folytatódik tovább. Egy korábbi akciója miatt
Hae-jo nyomába ered egy gengszterbanda, akik Gi-hót túszul ejtve üldözik. A szerelmes vőlegény pedig menyasszonya felkutatására indul,
miközben menekül az anyja elől, aki ráállítja a családi testőröket. Ám a
sokféle kalandos, vígjátéki helyzet mégsem akciókomédiát szül, hanem egy mély párkapcsolati
drámát, ami egy szerelmi háromszög része is. Ez úgy lehetséges, hogy Hae-jo és
Jae-mi marakodó viszonya mögött elvarratlan, ki nem mondott érzelmi szálak maradtak. Vonzzák és taszítják egymást, miközben a lányt egy kevésbé
elementáris erejű, mégis mély szeretet fűzi a kitartóan érte harcoló, jobb
sorsot ígérő Eo Heunghöz. Miközben képtelen helyekre kerülve kergetik egymást, óhatatlanul közelebb is kerülnek egymáshoz, így az egyébként keleti orvoslással foglalkozó Eo Heung
számára lesz elsőként nyilvánvaló Hae-jo betegsége, amit a fiú titkol mindenki
elől. Bár mindegyiküket az egyéni érdekei vezérlik, a sokféle érintkezésük végül összecsiszolja az ötösfogatot (beleértve Gi-hót és Bong-sookot), akikhez furcsa módon még Eu Heung anyja is kapcsolódik. De addigra már hosszú utat jártak be, melynek során az önmagukkal való szembenézés elkerülhetetlen volt mindegyikük számára. Természetesen különböző
eredményekre jutottak, de a kezdeti zűrzavaros érzések letisztulása, a másik megértése, önmaguk elfogadása és jobb emberré
válásuk szándéka mindannyiukra érvényes.
(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Bár a dráma mindhárom főhőse küzd az életre való alkalmatlanságának
képzetével, értelemszerűen a legkétségbeejtőbb helyzetben Hae-jo van, akinek
az életideje is méltánytalanul rövidre szabatott. A Mr. Plankton
tulajdonképpen egy drámatípust is képvisel, ami a sokféle testi-lelki kínt
felsorakoztató koreai sorozatok világában sem túl gyakori. Annyira azonban
mégis, hogy a legtehetségesebb ifjú színészek rendre megpróbálkozzanak vele:
ez pedig a fiatal életre támadó halálos kórral való szembesülés tragédiájának
ábrázolása. Ami minden téren kihívás, hiszen a testi gyötrelmek hiteles
megmutatásának nehézsége akár még el is törpülhet a lelki folyamatok végigélése mellett,
mely - ahogyan itt is láthatjuk - a hitetlenkedéstől a dühön és kétségbeesésen
át vezet a belenyugvásig, és ez a folyamat olyasmi, mintha valaki gyorsítottan
gyűjtené be mindazon élettapasztalatokat, amelyekre másoknak évtizedek állnak
a rendelkezésére. Sokféle előképpel találkoztunk már, ezek közül megemlítve
néhányat: a No Min-woo a Midas mellékszereplőként küzdött a halálos kórral,
Kim Woo-bint már főhősként láthattuk az Uncontrollably Fond kétségbeejtő
helyzetében, de közéjük tartozik a szerencsésebb kimenetelű Devilish Joy is,
amelyben Choi Jin-hyuk tudta egy napfényesebb történetbe ágyazva a fő karakter
leépülésének kínjait megmutatni. Woo Do-hwan alakítása teljesen egyenrangú a híres elődökével, miközben egyedi jellegzetességű. Hae-jo fizikai
állapota folyamatosan romlik, minden stáció tünetei kendőzetlenül jelennek meg
előttünk, nem titkolva a rémületét és a szenvedését. Mindez mégis "háttérben
marad" a lelki gyötrelmek megjelenítése mellett, melyeket Woo Do-hwan nagyon
mélyen, sokszor az önirónia, néha a cinizmus eszközeit is bevetve tesz
számunkra is fájdalmassá, ám ezek eljátszása nélkülöz minden túlzást. Mégis
végtelenül megrázó, amikor felteszi a sorsát vádló végső kérdéseit, melyek
mélypontjáról kell eljutnia a plankton-lét másik értelmezéséhez, pontosabban a
magára vonatkoztatott értelmezéséhez.
Kim Hae-sook (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Woo Do-hwan és Lee El (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Alex Landi és Oh Jung-se (A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Jae-mi hősiesen állja a
sarat Hae-jo érzelmi ingadozásainak hullámzásában, tud kislányosan elveszett
és dühös fúria is lenni, de a legszebb az alakításában az, ahogyan kezdi megérteni
és elfogadni a fiú zaklatott világát, mely elvezeti valamennyire saját maga
elfogadásához is. Azonban két olyan kiváló színész erőterében kell ezt véghezvinnie,
akikhez senkinek nem lenne könnyű felnőnie, hiszen Woo Do-hwan mellett a
felnőttkorba átcsúszott kamaszküzdelmeket folytató vőlegényt Oh Jung-se
játssza, aki kiemelkedő mestere a sebzett karakterek megformálásának. Utólag
jöttem rá, hogy ez a hármas némiképp emlékeztetett az It's Okay to Not Be Okay
című sorozat főhőseire, ami egyáltalán nem véletlen, lévén hogy ugyanaz a Jo
Yong írta mindkét történetet. A kezdetben említett komplexitás talán az ő
érdeme, hiszen a főszereplők számtalan érintkezési módja mellett szervesen
építi be a cselekménybe a mellékszereplőket, akiket szintén alaposan kidolgozott
karaktervonásokkal ruház fel. Az már a színészek nagyszerűsége, hogy a szavakon túli kifejezési készletükkel ezeket a szereplőket még elevenebbé tudják
tenni, ahogyan azt Lee Eltől és Kim Hae-sooktól láthatjuk. Ráadásul a humor
sem áll az írónőtől távol, igazán szórakoztató az alig megszólaló Alex Landi által
játszott karakter beépítése a szereplők sorába.
Érdemes megfigyelni azt az ötletgazdagságot, amivel a készítők a Mr. Plankton (Mr. 플랑크톤) felirattal eljátszanak, és az epizódok hangulatához igazított címeken kívül a legváratlanabb helyen feltüntetik.
(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
(A szerző képernyőképe a Mr. Plankton című sorozatból.)
Hong Jong-chan
rendező már öreg motoros, aki több műfajban is megállta a helyét, hogy csak az
általam látottakat említsem: Her Private Life, Juvenile Justice, Life. Itt is
biztos kézzel vezérli a történetet, nincsenek üresjáratai, a képei ízlésesek,
ugyanúgy van érzéke a bensőségesség kifejezéséhez, mint a sorskérdéseket
feszegető vagy őserejű indulatokat megmutatni képes grandiózus távlatokhoz. A
két nagyszerű alkotónak és a kiváló színészeknek köszönhető, hogy a dráma nem
a tragédia felhangjait visszhangozza bennünk, hanem a megbékélését.
Jogi nyilatkozat: A cikkben szereplő, Mr. Plankton című műből származó összes kép a Netflix tulajdonát képezi, és azokat a kritikai elemzés és tudományos értékelés céljából, a tisztességes felhasználás (Fair Use) elve alapján használjuk fel.
