ENA, Genie TV, Netflix, 2025, 12 rész
Műfaj: romantikus komédia, thriller
Rendező: Lee Gwang-yeong 이광영
Forgatókönyv: Kim Da-rin 김다린
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList
* Az írás spoilereket tartalmaz *
A mérsékelt hazai fogadtatással szemben az Idol I című sorozat kiemelkedő
népszerűségre tett szert a nemzetközi nézőközönség körében, köszönhetően a
témájának, és még inkább a téma szokatlanul reális ábrázolásának, amelyre
mindenki felkapta a fejét, akit a Hallyu hulláma kicsit is megérintett.
Azonban először álljunk meg a furcsa angol címnél, amelynek mind az
írásmódja, mind az értelmezése meglehetősen zavaros, és komoly kihívás elé
állítja az angol alapján dolgozó egyéb nyelvekre fordítókat. Az Idol I
ugyanis csak annyit jelent, hogy "Idol/Sztár Én" - nincs benne sem vessző,
sem esetleg egy + jel, ami segítené a pontosabb megértést. Ezért írják
összevissza, láttam már Idoli, Idol 1, vagy sima Idol formában is, magyarul
pedig Ideál fordításban. Az eredeti koreai címnek nyomába eredve viszont egy
egészen zseniális címadásra lelhetünk, egy olyan szójátékra, amit sajnos
lehetetlen más nyelven visszaadni: 아이돌아이 (ai-dol-ai). Az a
gyanúm, hogy az angol cím ennek a kiejtés szerinti átirata akart lenni, mert az Idol I (néhol I Dol I) hangzása pontosan megfelel neki. Az eredeti cím két szó összevonása: az 아이돌 (aidol) és
a 돌아이 (dolai) szavaké, melyek közül az első jelentése bálvány/sztár, a másodiké pedig őrült, megszállott alak. Ez utóbbi szleng, és
használják a kontrolljukat vesztett rajongókkal kapcsolatos kifejezésekben
is, olyanokra, akik "odáig vannak, megőrülnek" az imádott sztárjukért. Tehát
a koreai cím annyit mond, hogy idol+nem százas/mániás személy, és nem árulja
el, hogy az utóbbi kire vonatkozik - érthetjük ugyanúgy a sztárra, mint
ahogyan a rajongóra is. A koreaiak pontosan érthetik ezt a finom
összemosást, ráadásul az idol első koreai szótagja, az 아이 (kiejtve:
ai) gyereket jelent, tehát felidézi a fiatalság vagy a
gyermetegség képzetét is. Ráadásul a sorozatbeli sztár neve Do Laik
(도라익), így a név
kiejtve szinte ugyanaz, mint a 돌아이 (dolai). A nevet Do Ra-iknak kellene átírni, azért használom a Laik írásmódot, mert a drámabeli plakáton így szerepel. A lényeg tehát az, hogy
egy sztárról és egy kissé zakkant, kontrollt vesztett személyről van szó,
utóbbi lehet maga a sztár, vagy valaki, aki megőrül érte.
Először a női főhőst ismerjük meg. Maeng Sena (Choi Soo-young) kíméletlen
büntetőjogi ügyvéd, akinek savanyú, kedélytelen fegyelmezettsége még a
munkatársait is feszélyezi. A harmincas, mutatós nő valamiért mindig a
legkeményebb ügyeket vállalja el, később megtudjuk ennek az okát. Az
édesapja miatt lett ügyvéd, akit gyilkosság miatt elítéltek, hiába tagadta
mindvégig a bűnösségét. Végül a börtönben öngyilkos lett, és Sena
folytonosan halogatja a perújrafelvételi kérelmet, mert fél szembenézni a
helyzettel. Azt viszont senki sem tudja, hogy Sena kettős életet él: amint
kilép a munkahelyéről, visszavedlik szinte tinivé, aki bolondul a Gold Boys
nevű együttesért, pontosabban annak zenész-énekeséért, Do Laikért. A banda
rajongótáborának is prominens tagja, és hozza mindazt a formulát, amit a
K-poppal érintkezésbe kerülők a rajongótáborok működésével kapcsolatosan
megismerhetnek. Nem véletlenül írtam, hogy "szinte tinivé", mert a józan ész
azt diktálná, hogy egy érett, felelős munkát végző nő nem lehet ilyen
éretlen: a lakása kitapétázva a kedvenc posztereivel, mindent elborítanak a
(kemény pénzekért) megvehető merchandise-termékek, az online térben az
összes eseménnyel azonos időben kell együtt élnie, szabadideje nagy részét
pedig lefoglalja a kedvenc népszerűségét növelő vagy visszaigazoló like-ok,
szavazatok leadása, támogató hozzászólások írása, valamint a zárt
felületeken folytatott bennfenteskedő csevegések.
A sorozattól
független tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ezeket a Dél-Koreában
honos rajongói szokásokat átveszik, és úgy tűnik, örömmel másolják a világot
már globálisan behálózó külföldi rajongói klubok is, melyek tagságának csak
töredékét képezik a tizenévesek, a derékhadban többnyire harmincasok vannak,
és meglepően magas számban az ötven felettiek, egészen az emberi életkor
végső határáig. A rajongói viselkedésben természetesen mutatkozik egyre
növekvő visszafogottság az életkorral arányosan, de a lelki mozgatórugók
meglepően hasonlóak minden korosztályban. A sikoltozó, ájulásig felzaklatott
(főként női) közönség látványa nem ismeretlen nyugaton sem, de a K-pop
hazájából és környező térségekből érkező felvételek mintha azt az állapotot
tartósították vagy élesztették volna újra, amit mi sok évtizeddel ezelőtt
Elvis Presley és a Beatles kapcsán őrzünk az emlékezetünkben. Mindezt azért
kellett leírni, mert ennek fényében Sena karaktere már nem tűnik a
valóságtól teljesen elrugaszkodottnak. De ki az a Do Laik, akit ennyire
imád?
Az első képkockákon a rajongói orra előtt lépkedő, mégis
elérhetetlen sztárt látjuk, aki tökéletes megjelenésű, vonulását szinte
dicsfény övezi. Ám váratlanul összetörik a látvány, és a bálvány földre
zuhan, mivel lerántja őt egy eszelős rajongó, akinek sikerült átjutnia a
biztonságiak sorfalán. Do Laik feláll, és angyali mosollyal az arcán sétál
tovább. Később az öltözőben látjuk hisztérikus állapotban, ellenszegülve a
rá váró, méltatlannak tartott fellépésnek, miközben teljesen szétzilálja a felkészítését végző stábtagok idegeit, akik nem is rejtik véka alá a vele
kapcsolatos véleményüket. Azonban valóban ilyen öntelt hólyag ez a
fiatalember? Megtudjuk, hogy a bárokban éneklő, de teljesen lezüllött anyja
mellett nevelkedett folytonos szeretethiányban, ahonnan még
kisgyerekként a mostani ügynökségének vezetője emelte ki, pontosabban az
anyja eladta neki, amikor kiderült a tehetsége. Laik azóta a
szórakoztatóiparban él, gyerekszínészként és zenészként. A zenekara sikeres,
ám ő szeretne valami mást is megmutatni magából (nevezzük ezt a művészi
önkifejezés kényszerének), de a közönség szólóénekesként nem akarja
elfogadni, hiába jó az, amit csinál. Ragaszkodnának a konvenciókhoz, mivel
félnek az imádott együttes szétesésétől. Laik felelősséget érez a
zenésztársai iránt, a rajongókkal is tudnia kell bánni, miközben érzi, hogy
az ügynökség a saját érdekei szerint manipulálja őt is, valamint az együttes többi
tagját is. A szakmai elvárások szorításában eltöltött hosszú idő már
megviseli, a megfelelések kényszere megterheli, miközben az élete, a
személyisége alárendelődik ezeknek, végtelenül magányos, a személyes
életteréből pedig szó szerint elfogy a levegő, mert mindenhová betörnek az
agresszív, kéretlen kíváncsiskodók és zsarolók, részben a félelmetes hírű
sasaengek (zaklató rajongók), részben a bulvársajtó nyakában lihegő, kukkoló "újságírói" képében.
Do Laik idegrendszere kezdi megadni magát, pánikrohamok gyötrik, és még azt
is titkolnia kell, hogy gyógyszerek szedésére szorul. Egyetlen barátját
kivéve már nincs senki, akiben bízni tud, és éppen ezzel a baráttal történik
a tragédia: holtan találják Laik lakásában, aki otthon volt, de semmire nem
emlékszik abból, ami történt.
Bár hosszú volt ennek az előkészítő
terepnek a leírása, mindez szükséges ahhoz, hogy megértsük, miért fontos dráma az Idol I, ami valójában ezen a ponton indul be. Do Laikot megvádolják a
gyilkosság elkövetésével, és nincs ügyvéd, aki hinne az ártatlanságában.
Sena szeme láttára dől össze imádottjának imázsa, ami végül arra indítja,
hogy jelentkezzen védőügyvédjének. Azonban a találkozás az idollal rövidesen
kiábrándító lesz, mivel a rettegő, frusztrált sztárból kibukik, hogy gyűlöli
a rajongóit, és ezt Sena a saját arculcsapásaként éli meg, ott is hagyja
álmai romjaiba omlott hercegét. Amikor megtudja, hogy Laik az elkövetkező
tárgyaláson védő nélkül marad, akkor megszólal benne az ügyvédi
lelkiismerete, és mégis elvállalja az ügyét.
Innentől kezdve nem
osztom meg a fejleményeket, inkább arról írok, hogy miként csavarodnak
egymásba a különböző műfaji elemek a drámában, és azok mit eredményeznek. Az
előzőekből érezhető, hogy a dráma az első részekben kemény felütéssel indít,
nem kíméli a szórakoztatóipar egyetlen szegmensét és szereplőjét sem, sorra
rántja le a lepleket róluk. A következő részekben az összetört és
kiszolgáltatott Laikot és Senát közös tető alá költöztetik, ahol két
folyamat zajlik egyszerre: lépésről lépésre a valódi történések feltárása,
és a két ember egymáshoz közelítő megismerésének, megértésének lépései.
Természetesen nem zökkenők nélkül, a köztük szükséges bizalom időnként
mélypontra kerül. Ezek között a legkritikusabb az a pillanat, amikor Sena
eltitkolt rajongói mivoltja kiderül Laik számára, aki ettől kiábrándultan
elmenekül, mivel úgy érzi, hogy az utolsó ember is becsapta, akinek
igyekezett őszintén megmutatni magát.
Míg a nyomozás egy
thriller izgalmait tartogatja, a tárgyalásokra való felkészüléssel egyúttal
egy jogi drámában is járunk, a két főhős egymáshoz közelítése súlyos
lélektani elemekkel terhelt dráma is lehetne, mégis inkább könnyed rom-kom
lesz belőle. Ez a sokféleség azonban nem tesz jót a sorozat egészének, egy
idő után nehéz tartani a bűnügyi történet feszültségét a romantikus
részekben, amelyekben egyre inkább leül a dráma a sokat ígérő kezdet után.
Leginkább azért, mert két különböző nézői habitust igényel a két vonulat, ami nem minden nézőben van meg egyszerre.
Értelemszerűen a thriller és a jog racionális, logikus építkezésű, míg az
érzelmi történet egy valószerűen ábrázolt szerelmi dráma helyett a
melodrámák kliséihez nyúl, még ha visszafogottan is, de ennyi elég ahhoz,
hogy a valóságból mesét csináljon, bár szép mesét.
A
legkritikusabb fordulat a dráma lezáró szakaszában következik be, amikor a Laik szerelmét már magáénak tudó Senát visszahelyezik a kezdeti rajongói
státuszba. Ez sem az érzelmi fejlődés, sem a logika szempontjából nem
indokolható, mivel ekkor már menthetetlenül infantilisnak találjuk a
kezdetekben csak furcsának tűnő rajongást. Bár ez a megoldás nem jó, mégis
akkor jövünk rá, hogy miért választották, amikor megértjük, hogy az alkotók
egy komoly üzenetet csomagoltak még a dráma végébe, afféle iránymutatást az
"elfogadható" rajongás, a szélsőségek normalizálása tekintetében.
A
Hallyu termékeinek állandó fogyasztói, a zenék és a drámák rajongói,
valamint azok értő kritikusai számára egyre elgondolkodtatóbb az az aktuális
kép, amellyel rendre szembesülünk. Míg a koreai ügynökségek álomgyárai pénzt
és paripát nem kímélve dolgoznak egy-egy sztár imázsának kitalálásán és
felépítésén, a média szinte rájuk égeti ezeket a pozitív, feddhetetlenséget
sugalló álarcokat, az erkölcsi konvenciók alapján pedig könyörtelenül
számon kérik rajtuk az imázsnak való megfelelést, a vélt vagy valós eltérést
pedig a honi társadalom boszorkányüldözéssel felérő büntetőhadjárattal
sújtja, melynek nyomásához eddig a gazdaság szereplői és a hatalmi
szervezetek is szervilisen viszonyultak. A világháló mindent látó
eszköztárával mára már globális figyelem kíséri a művészek sorsát, így a körükben sorozatosan bekövetkező
tragikus tragédiákat is. A Hallyu világszerte növekvő térnyerésével ez a
jelenségegyüttes egyre komolyabb konfliktusba kerül a (most nevezzük
összefoglaló néven) nyugati, sokkal megengedőbb gondolkodásmóddal. Nem is az
a legfontosabb kérdés, hogy melyik nézőpont a helyes vagy helytelen, hanem az, hogy
minden esetben érvényesüljenek a művészeket is megillető személyiségjogok,
ne lehessenek az egyéni életek üzleti érdekek vagy a beteges közösségi
"szórakozások" játékszerei. A sorozat bemutatása idején már zajlott a
precedensnek tekinthető első per is, amelyben egy színész nem adta meg magát
ennek a könyörtelen népszórakozásnak, hanem merőben szokatlanul a jog
ítéletére bízta a privát és szakmai életét romba döntő támadásokat, és
ugyancsak első alkalommal fordult elő, hogy a világszerte létező rajongói
klubok megmozdultak az érdekében, pontosan úgy fellépve, mintha mindegyik egy-egy
civil jogvédő szervezet lenne. Ennek fényében az Idol I talán fontosabbnak
is tűnik annál, mint amennyi tényleges benne van, mivel olyan, mint egy
felkiáltójel, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Ezért
valójában nem is az a lényeges, hogy sorozatként mennyire egységes, vagy
mennyire egyenletes a dráma. Nagyon jól nézhető, sok izgalmat és sok
érzelmet tartogat, ezzel együtt lehetne sokkal jobb is. De nem kell aggódni, majd alaposabban kibontják a benne rejlő lehetőségeket az elkövetkező drámákban, mert a témát
biztos, hogy érdemes folytatni, az önreflexió pedig nem árt a k-popnak és a
k-drámáknak sem.
Ami pedig az Idol I tagadhatatlanul
legvarázslatosabb eleme: a két főszereplő. Kim Jae-youngot mintha az isten
is ennek a gyötrődő, mennyet és poklot bejáró karakternek az eljátszására
teremtette volna. Ragyog, amikor idolként látjuk, a reszketése és a
rettegése szívbe markoló, de játékos és ragaszkodó is tud lenni, mint egy kedves kis kölyökkutya. Choi Soo-young kíméletet nem ismerő
ügyvédhez túl fiatalnak, gyermeteg lelkű rajongóhoz túl idősnek, a
tárgyalótermi riposztozáshoz túl kedvesnek, a szerelmes bájolgáshoz túl
keménynek tűnik, mégis mindegyik helyzetben hitelesen megállja a helyét. Ami
pedig mindkettőjükre jellemző, az a tiszta tekintetük, a teljes lényükből
áradó ártatlanságuk és őszinteségük - és ettől alkotnak olyan szép
emberpárt, akiket egyszerűen jó nézni.
