MBN, Dramax / 2018 / 16 rész
Alternatív címek: Devilish Happiness, Devilish Charm
Műfaj: dráma / romantikus komédia
Írta: Choi Ji-yeon
Rendezte: Kim Ga-ram
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema
* Spoileres ismertető!!! *
A Devilish Joy [aminek jelentése leginkább Ördögi öröm / Pokoli élvezet] hasonló értelmű koreai címe a két
főszereplő nevének jelentéséből tevődik össze. Az ötletes cím egy olyan
sorozatot takar, melynek kiváló alapötletéből kissé sajnálom, hogy alapvetően egy romantikusra hangolt történetet írtak. Azonban mielőtt leírnám, hogy miért gondolom ezt, meg kell erősítenem, hogy ezzel együtt egy nagyon szerethető drámáról van szó, mert tele van szépségekkel, és a két főhős nemcsak külön-külön nagyszerű, hanem erős a köztük lévő kémia is.
Valójában az első epizód első felének bájos története és az utolsó rész második felének poénos befejezése meríti ki teljesen a romkom fogalmát, a kettő között pedig egy elég erős drámában sajátos váltakozását látjuk a két főhős szenvedésének és a többi szereplő hangulatot oldani igyekvő komédiázásának.
Gong Ma-seong (Choi Jin-hyuk) egy jóképű, fiatal kutatóorvos, nem mellesleg egy chaebol örököse. A kínai Hainanban járva összetalálkozik az ottani forgatásáról megszökő, bájos koreai színésznővel, Joo Gi-bbeummel (Song Ha-yoon), akivel az együtt töltött nap során egymásba szeretnek. Az esti találkozásuk viszont meghiúsul, mert a színésznőt az ügynöke és az egyik színész bedrogozzák és egy szállodába hurcolják, a nyomukban járó Ma-seongot pedig elüti egy autó.
Ráadásul Gi-bbeum mellett holtan találják a színészt, aki bár drogtúladagolásban halt meg, a közönség kiátkozza a perbe fogott és felmentett színésznőt. Gi-bbeumnek szakítani kell a pályájával, és csak alantas munkákat tud elvállalni. Három év múlva botlanak egymásba megint Ma-seonggal, aki nem ismeri fel a lányt. Gi-bbeum nem tudja, hogy a férfi a fejsérülése következtében egy "Hamupipőke-amnézia" nevű tünetegyüttesben szenved, ami azt jelenti, hogy minden éjszaka elveszíti az előző napi emlékeit. Hogy élni tudjon, egy szigorú rendet dolgozott ki magának: lefekvés előtt naplóba rögzíti a nap történéseit, melyeket reggel újraolvasva pótolja memóriájának hiányait.
A lány nagysokára pártfogókra talál, akik segítik, hogy visszatérhessen a
szakmájába. Azonban ezt a korábbi ügynöke mindenáron meg akarja akadályozni,
aki bosszúhadjáratot folytat ellene. A történet egyik vonulata ennek a
küzdelemnek a bemutatása, melyben feltűnik a rivális kolléga, a támogató
barátnő, az új ügynökség csetlő-botló munkatársai, akik túlnyomóan mind
vicces helyzetekben látható, erősen komikus figurák. Közülük kerül ki a magát
Hallyu-sztárnak álmodó Seong Ki-joon (Lee Ho-won), aki Ma-seong folyton
nyafogó unokaöccse, és nem túl komolyan vehető szerelmi vetélytársa
is.
Természetesen az egykori szerelmesek útjai folytonosan kereszteződnek, és sok-sok kaland megélése közben lassan oldódik Gi-bbeum sértettsége és haragja, miközben Ma-seongnak egyre több emlékbevillanása lesz, melyek nemcsak a lányhoz vezetik vissza, hanem sötét gyanúkat is ébresztenek benne a velük történtek kapcsán.
És éppen ezek mentén kap gellert a romantikusra színezett történet. Mert nagy igyekezetében olyan szívszorító körülmények közé vezeti Ma-seong életét, hogy hiába törekszik rá, nem tudja a romkom könnyedebb világában tartani a nézők érzéseit. Egyrészt azért, mert a történet maga elég lassacskán csordogál, így bőven van időnk arra, hogy közben belegondoljunk, milyen is lenne, ha mi lennénk Ma-seong helyében. És állítom, hogy többségünket elfogja a jeges rémület. Hiszen nem elég, hogy a férfi soha nem lehet biztos abban, hogy nem feledkezik-e meg valami aktuálisan nagyon fontos dologról, egyáltalán nincs múltja. A memóriája által feldobott képekről soha nem tudja, hogy azok valóságot tartalmaznak-e, vagy álmok víziói. A betegsége pedig még ennél is súlyosabb, mert az orvosi prognózis szerint az a demencia gyors leépülési folyamatán át a halál felé vezet.
Valójában az első epizód első felének bájos története és az utolsó rész második felének poénos befejezése meríti ki teljesen a romkom fogalmát, a kettő között pedig egy elég erős drámában sajátos váltakozását látjuk a két főhős szenvedésének és a többi szereplő hangulatot oldani igyekvő komédiázásának.
Gong Ma-seong (Choi Jin-hyuk) egy jóképű, fiatal kutatóorvos, nem mellesleg egy chaebol örököse. A kínai Hainanban járva összetalálkozik az ottani forgatásáról megszökő, bájos koreai színésznővel, Joo Gi-bbeummel (Song Ha-yoon), akivel az együtt töltött nap során egymásba szeretnek. Az esti találkozásuk viszont meghiúsul, mert a színésznőt az ügynöke és az egyik színész bedrogozzák és egy szállodába hurcolják, a nyomukban járó Ma-seongot pedig elüti egy autó.
Ráadásul Gi-bbeum mellett holtan találják a színészt, aki bár drogtúladagolásban halt meg, a közönség kiátkozza a perbe fogott és felmentett színésznőt. Gi-bbeumnek szakítani kell a pályájával, és csak alantas munkákat tud elvállalni. Három év múlva botlanak egymásba megint Ma-seonggal, aki nem ismeri fel a lányt. Gi-bbeum nem tudja, hogy a férfi a fejsérülése következtében egy "Hamupipőke-amnézia" nevű tünetegyüttesben szenved, ami azt jelenti, hogy minden éjszaka elveszíti az előző napi emlékeit. Hogy élni tudjon, egy szigorú rendet dolgozott ki magának: lefekvés előtt naplóba rögzíti a nap történéseit, melyeket reggel újraolvasva pótolja memóriájának hiányait.
Természetesen az egykori szerelmesek útjai folytonosan kereszteződnek, és sok-sok kaland megélése közben lassan oldódik Gi-bbeum sértettsége és haragja, miközben Ma-seongnak egyre több emlékbevillanása lesz, melyek nemcsak a lányhoz vezetik vissza, hanem sötét gyanúkat is ébresztenek benne a velük történtek kapcsán.
És éppen ezek mentén kap gellert a romantikusra színezett történet. Mert nagy igyekezetében olyan szívszorító körülmények közé vezeti Ma-seong életét, hogy hiába törekszik rá, nem tudja a romkom könnyedebb világában tartani a nézők érzéseit. Egyrészt azért, mert a történet maga elég lassacskán csordogál, így bőven van időnk arra, hogy közben belegondoljunk, milyen is lenne, ha mi lennénk Ma-seong helyében. És állítom, hogy többségünket elfogja a jeges rémület. Hiszen nem elég, hogy a férfi soha nem lehet biztos abban, hogy nem feledkezik-e meg valami aktuálisan nagyon fontos dologról, egyáltalán nincs múltja. A memóriája által feldobott képekről soha nem tudja, hogy azok valóságot tartalmaznak-e, vagy álmok víziói. A betegsége pedig még ennél is súlyosabb, mert az orvosi prognózis szerint az a demencia gyors leépülési folyamatán át a halál felé vezet.
De az emberi nyomorok gyártásában olimpikon koreai drámakészítők nem állnak
meg ennyinél. Ma-seong kisgyerekként egyedül élte túl szülei autóbalesetét,
amely után a nagynénje gondoskodott róla. Egy ideig fogalma sincs arról,
hogy az általa öröklendő vagyonra hajtó rokonság a chaebol vezetőségével
összefogva az életére tör, és köztük a kezelőorvosa is cinkos. Még az
egyedül élő férfi mellé segítőként rendelt titkár is kettős ügynök. A
helyzete miatt teljesen kiszolgáltatott, szenvedő ember gyanútlansága
egyszerűen nem humorforrás, sokkal inkább az együttérzésünk, sajnálatunk és
féltésünk kiváltását generálja. Közben megkapjuk a
koreai romkomos jelenetklisék többségét azokkal a megoldásokkal egyetemben,
amelyek rettenetesen idegesítőek tudnak lenni. A történet azért toporog
egyhelyben, mert a szereplőknek ezúttal is az egymás megkímélésének szándékából fakadó, fogyatékos kommunikációs
készségeket írták elő. Ezért, ha beszélni kellene, akkor csak dadognak, de nem
bökik ki a lényeget. Amikor kellene, akkor nem látják meg a másik kínlódását, csak idülten mosolyogva
merülnek el a saját boldogságukba, és nem érzékelik, hogy a másik sír a
vállukon - és hosszasan sorolni lehetne ezeket a képtelenül bosszantó,
időhúzó megoldásokat, hozzátéve az érzelmes jelenetek sokszoros ismételgetését.
Ráadásul botor módon cselekvésképtelenek is. Még a veszély felismerése sem váltja ki az elemi védekezési ösztönüket, vagy a másik valódi megvédésére irányuló törekvésüket. Nem jelentenek fel senkit, nem menekülnek másik kórházba a bizalmat eljátszott orvos elől, csak enervált önfeladással várják, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Emiatt a sorozat az utolsó utáni pillanatig feszíti a húrt, lebegtetve a tragédia vagy a happy end lehetőségét, a végsőkig kijátszva az összes melodramatikus kártyát.
A főszereplő Choi Jin-hyuk miatt azonban mindvégig kíváncsian várjuk, hogy mi történik ezzel a szerencsétlen sorsú fiatalemberrel. Choinek nem okoz nehézséget, hogy akár kedvesen humoros sármőr legyen, akár intelligens, felelősségteljesen gondolkodó felnőtt férfi. De még e dráma által megkívánt, könnyített változatban is mélyen tudja éreztetni Ma-seong rémültségét és kétségbeesettségét, szorongó magányát, valamint testi gyötrelmeit.
Ráadásul botor módon cselekvésképtelenek is. Még a veszély felismerése sem váltja ki az elemi védekezési ösztönüket, vagy a másik valódi megvédésére irányuló törekvésüket. Nem jelentenek fel senkit, nem menekülnek másik kórházba a bizalmat eljátszott orvos elől, csak enervált önfeladással várják, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Emiatt a sorozat az utolsó utáni pillanatig feszíti a húrt, lebegtetve a tragédia vagy a happy end lehetőségét, a végsőkig kijátszva az összes melodramatikus kártyát.
A főszereplő Choi Jin-hyuk miatt azonban mindvégig kíváncsian várjuk, hogy mi történik ezzel a szerencsétlen sorsú fiatalemberrel. Choinek nem okoz nehézséget, hogy akár kedvesen humoros sármőr legyen, akár intelligens, felelősségteljesen gondolkodó felnőtt férfi. De még e dráma által megkívánt, könnyített változatban is mélyen tudja éreztetni Ma-seong rémültségét és kétségbeesettségét, szorongó magányát, valamint testi gyötrelmeit.
Talán le sem kell írni, hogy a többi szereplő is profi módon teszi a dolgát, még ha többségében eléggé sematikusak is a karaktereik. Song Ha-yoon nagyon érzékeny és szép partnere Choi Jin-hyuknak, az egyik legkedvesebb női karakter, akivel eddig a drámákban találkoztam. Kár, hogy a boldogtalan kódorgás helyett nem kap nagyobb lehetőséget arra, hogy segíthesse a férfit, pedig bírná erővel.
A lány édesapjának szerepében pedig még egy különleges karaktert is kapunk: biztosan emlékezni fogunk Oh Kwang-rok alakításában az alkoholista, költői vénájú, szikár emberre.
Hogy mégse legyek konzekvens az előzőekben leírtakhoz, azt kell mondanom, hogy mindezzel együtt a Devilish Joy az egyik kedvenc drámám. Méltó társa az Uncontrollably Fondnak, csak nem annyira sötét árnyalatú, habár lehetne olyan is.
Összegezve: a Devilish Joy az a dráma, melynek kapcsán, ha rajtam múlna, azonnal hozzálátnék az adaptálásához és újraforgatásához, méghozzá egy pszichothrillerként újjáélesztve. Minden adott benne egy megrázó, lelket borzoló, gonoszok üzelmeinek nyomába eredő, izgalmas alkotáshoz. És a főszerepben mindenképpen megtartanám a nagyszerű Choi Jin-hyukot.
Összegezve: a Devilish Joy az a dráma, melynek kapcsán, ha rajtam múlna, azonnal hozzálátnék az adaptálásához és újraforgatásához, méghozzá egy pszichothrillerként újjáélesztve. Minden adott benne egy megrázó, lelket borzoló, gonoszok üzelmeinek nyomába eredő, izgalmas alkotáshoz. És a főszerepben mindenképpen megtartanám a nagyszerű Choi Jin-hyukot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése