JTBC, 2021, 16 rész
Műfaj: dráma, melodráma, thriller
Rendező: Lim Hyeon-wook 임현욱
Eredeti mű: Jung So Hyeon azonos című novellája
Forgatókönyv: Yoo Bo-ra 유보라
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList
* Az írás spoilereket tartalmaz *
Biztosan állíthatom, hogy az utóbbi évek egyik legidegborzolóbb drámáját rejti
a cím, pedig semmi mást nem látunk benne, mint egy mély lélektani alámerülést
a szerelmi kapcsolatok veszélyes örvényeibe. "A tükörképed" - mondja az
angolból fordított hivatalos magyar cím, a koreai szinte ugyanezt jelenti, de
mégis kissé másként értelmezve: "Valaki, aki olyan, mint te". Tükörképünk
(főként ha az a külsőnk mellett a bensőnket is mutatja) igen sokféle lehet, attól függően, hogy a tükrünk esetleg nem homályos-e, vagy nem torz tükörbe nézünk-e. Az se biztos, hogy tükörbe kell
néznünk ahhoz, hogy meglássuk magunkat, hiszen József Attilával szólva: "Hiába
fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat." - ami egyúttal azt is
jelenti, hogy egy másik ember visszfényében ismerhetünk rá önmagunkra,
erényeinkre és önhibáinkra, és talán egymástól reménykedhetünk megváltásban
is.
A dráma középpontjában két nő áll. Hogy egymást tükrözik-e, vagy a másikban tükröződve ismerik-e meg magukat, ahhoz kapunk még egy vizuális segítséget. Mivel a dráma a képzőművészet közegében játszódik, ehhez illően a rendező is bátran nyúl a színek szimbolikájához: egyikükről szinte le sem kerül a zöld kabát, míg a másikuk ruhatárában a vörös szín dominál. A színkörben az egymással szemben álló színeket komplementer (egymást kiegészítő) színeknek nevezzük, ilyen a vörös és a zöld is, ami különösen erős feszültségű, drámai hatású, provokatív színpárt jelent, ami tökéletes leképezése a két főhősnő viszonyának. A drámában még számtalan helyen fogunk találkozni a szereplők lelkiállapotának színekkel vagy festményekkel, szobrokkal való kifejezésével, gondoljunk csak a sárga szín árnyalatváltozásának vagy a feketével való keveredésének említésére a történet egy pontján.
A dráma középpontjában két nő áll. Hogy egymást tükrözik-e, vagy a másikban tükröződve ismerik-e meg magukat, ahhoz kapunk még egy vizuális segítséget. Mivel a dráma a képzőművészet közegében játszódik, ehhez illően a rendező is bátran nyúl a színek szimbolikájához: egyikükről szinte le sem kerül a zöld kabát, míg a másikuk ruhatárában a vörös szín dominál. A színkörben az egymással szemben álló színeket komplementer (egymást kiegészítő) színeknek nevezzük, ilyen a vörös és a zöld is, ami különösen erős feszültségű, drámai hatású, provokatív színpárt jelent, ami tökéletes leképezése a két főhősnő viszonyának. A drámában még számtalan helyen fogunk találkozni a szereplők lelkiállapotának színekkel vagy festményekkel, szobrokkal való kifejezésével, gondoljunk csak a sárga szín árnyalatváltozásának vagy a feketével való keveredésének említésére a történet egy pontján.
Yoo Bo-ra forgatókönyvíró Jeong So-hyeon író novellája alapján dolgozott, és
lévén mindketten nők, talán szándékosan a dráma is erősen nőközpontú lett,
a főszereplők mellett sokféle személyiségű, különböző korú nőket
felvonultatva, akik mellett természetesen nem vagyunk híján érdekes férfi
karaktereknek sem.
A cselekményt akár nagyon röviden össze lehetne foglalni: két barátnő ellenséggé válik, amikor kiderül, hogy az idősebb elszerette a fiatalabbik fiúját, aki ezért bosszúhadjáratot indít ellene. Azt hihetnénk, hogy ez a sokadjára elmesélt helyzet nem tartalmazhat túl sok újdonságot, azonban nem így van, mert A tükörképed remekmű a maga kategóriájában - mind a lélekrajzát, mind a mesélésmódját, mind a konfliktust létrehozó folyamat szakaszos kibontását, mind a különböző szereplők történetre gyakorolt hatásának csepegtetett adagolását tekintve. Végeredményként egy mindvégig feszült, kiszámíthatatlan fordulatokat hozó történet részesei leszünk, melynek tempója, képi világa és minden egyes kulisszája a Lim Hyeon-wook rendező keze alá dolgozó teljes stábnak köszönhetően minőségi munka. A képzőművészeti elemekről még lesz szó, de itt ki kell emelni a tájak és a fenséges természeti jelenségek festőiségének expresszionizmusra jellemző, drámai használatát, vagy időnként a belső terek hasonló megvilágítását.
Go Hyun-jung színésznő kelti életre a történet idősebbik nőalakját, Jeong Hee-joo-t aki különös keveréke a mesterkélt alázatosságnak és az elért státuszára büszke kevélységnek. Szerény helyzetű családi származása ellenére sikerült beházasodnia egy chaebolba, amelynek a férje lenne az örököse, ám akit az anyja éppen a vele kötött házassága miatt alkalmatlannak tart arra. A férj ugyan kiáll Hee-joo mellett, de egyikük sem tud gátat szabni a basáskodó anya/anyós családjukat romboló tevékenységének, amellyel szinte kisajátítja a gyermekeiket, hogy a saját elképzelései szerint nevelje őket. Nehéz eldönteni, hogy Hee-joo vajon jó anya-e, mert folyton aggódik, ám mégsem vesz észre semmit a gyerekei bajaiból. Leginkább azzal van elfoglalva, hogy megtartsa Hamupipőkéből lett hercegnői "álom-pozícióját", amiért eltűri, hogy anyósa cselédként kezelje, ám ráérő idejében mégis unatkozik kicsit.
Miközben a férje tanácsára elkezd valami önmegvalósító dologról gondolkodni, belép az életébe a ragyogóan fiatal, életrevaló Goo Hae-won (Shin Hyun-been), aki új színeket hoz az ő világába is. A lány nagyreményű festőnövendék, akinek nyomán Hee-joo is elkezd rajzolni tanulni, és meglepően tehetségesnek bizonyul. Hae-won arról álmodozik, hogy sikeres festő legyen, és boldogan élhessen szerelmével, Seo Woo-jae-vel (Kim Jae-young), aki nemsokára szintén bevonódik Hee-joo képzőművészeti tanításába. Ám ekkor megtörik a két nő idilli kapcsolata.
Woo-jae vérbeli, szabálytalan művészegyéniség. Mérhetetlenül tehetséges, és
hiába nem ismer megalkuvást az alkotás terén, így is a még nála is nagyobb
kaliberű apja árnyékával küzd. Jól el van Hae-won társaként, aki sürgeti, hogy
ha papíron is, de kössék össze az életüket, ám a naiv lánynál a figyelmét sokkal inkább
magára vonzza a nagyobb "préda", a nála jóval idősebb, elérhetetlennek tűnő Hee-joo, akinek finom vonásait a férfi rajzolás közben fedezi fel. Érdekesség, hogy a valóságban is 17 év a korkülönbség a két színész között, ami bár érzékelhető volt, de semmivé vált a kettőjük közötti kémiában. A fiatal férfi is gyönyörű, mint egy szobor, és nem
ismer gátlásokat, ezért ostromának nem igazán tud, vagy valójában nem is nagyon
akar ellenállni a gazdagsága mellett kalandokra is nyitott mintafeleség.
Rövidesen váratlan fordulat történik, Hee-joo külföldre távozik az ott tanuló
gyermekének segítésére, Woo-jae pedig nyomtalanul eltűnik Hae-won életéből,
aki kétségbeesetten kutat a férfi után.
Nagy időbeli kihagyással, sok év múlva vesszük fel ismét a történet fonalát, amikor a már otthon élő Hee-joo életében ismét felbukkan Hae-won, akit alig ismer meg. A fiatal nő olyan lesz a számára, mint egy lidércnyomás, egyenként becserkészi a családja tagjait, és számunkra még nem egészen világos oknál fogva szinte büntetőhadjáratot folytat Hee-joo ellen. Nemsokára ismét megjelenik a színtéren Woo-jae is, aki teljesen ki van szolgáltatva a lánynak, mivel egy baleset következtében semmire nem tud visszaemlékezni a vele korábban történtekből.
Az egymással űzött macska-egér játék közben mindkét nő manipulálja a bizonytalanságba belevesző fiatalembert, és ahogyan Woo-jae is, mi, nézők is töredékes flashbackekből tudjuk összerakni, hogy mi történt a kiesett időben. A jelenben mindhármukat egy újabb helyszín köti össze, a galéria, ahol kénytelenek együttműködni egymással. Woo-jae szakmai karrierjét kezdené újjáépíteni, Hee-joo már befutott festő és író lett, Hae-won viszont feladta művészi vágyait. Számtalan mellékszereplő lép be a történetbe, akik mindegyike a saját sorsával is tükröt tart a két főszereplő nőnek. Azonban mindegyikük önálló jogú karakter, felsorolni szinte lehetetlen őket. Mindegyikük képvisel valamiféle problémás helyzetet, így szó esik az iskolai és a családon belüli bántalmazásról, alkalmatlan szülőkről és házastársakról, a kamaszkori és a felnőtt barátságról, az önként vállalt gyámságról, a bűntudatról és a bűnvád zsarnokságáról, a korrupcióról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi önkényről, valamint annak tűréséről, és sorolni lehetne még hosszasan. Előkerülnek a hit kérdései, járunk templomban is, ám mégis egy furcsa kis kocsma tűnik amolyan földi Purgatóriumnak, ahol a tulaj képes könnyíteni a betérő lelkek terhein. Mindezek mellett kiemelten követhetjük Li-sa serdülőkori magányát, helyzetfelismerését és a magyarázat megtalálásáért folytatott dacos küzdelmét, ami egyúttal a drámába csomagolt coming-of-age történet is.
A maga módján mindkét nőből előbújik a szörnyeteg: Hae-won belefeledkezik a saját fájdalmába, melynek szabad teret engedve bármire feljogosítva érzi magát, miközben Hee-joo öntelten azt gondolja, hogy mindenkin átléphet, hiszen a státusza megvédi a tetteivel való szembenézés szükségességétől. Gyötrelem és eszelősség keveredik mindkettőjükben, és nem lehet eléggé méltatni a két karaktert életre keltő színésznők teljesítményét. A köztük lévő erőtérben próbál megállni a lábán a dráma két fő férfialakja, akiknek egymással is van elintézni valójuk.
Hee-joo férje (Choi Won-young) bár szimpatikus, a szeretteivel törődő férjnek és családapának tűnik, valójában ugyanúgy színjátékot játszik, mint a felesége. A karakterének érdekessége, hogy mindvégig arra várunk, hogy végre előhúzza a nála lévő ászt, ám eleinte csak pipogya az anyjával szemben, majd ki tudja, hogy valódi szerelemből fakadóan vagy a status quo felrúgása elleni gyávaságból, de addig ragaszkodik a látszathoz, hogy a legvégén már nem is osztanak neki lapot.
Mégis Woo-jae helyzete a nehezebb, és Kim Jae-young elképesztő érzékenységgel tudja a férfi által megélt összes stáció minden árnyalatát megmutatni. A teljes dráma történetében három, alapvetően különböző állapotban láthatjuk. A kissé arrogáns, vonzerejének teljes tudatában lévő, öntörvényűnek megismert fiatalembert a visszaemlékezésekben másmilyennek találjuk: olyan embernek, aki a személyes boldogságáért mindent feláldozni tudó, kedves és mélyen érző szerető, aki képes egy gyermeket úgy felvállalni, hogy az apaságában nem is lehet biztos. A második szakaszban mindez semmivé foszlik, és szinte fáj nézni a kiszolgáltatottsága miatti tehetetlenségbe fulladó tétovaságát, melyben azt azért felismeri, hogy mindkét nő a saját kénye-kedve szerint igyekszik használni őt, és ha a tudata nem is, az érzései ekkor is iránytűként működnek. A harmadik szakaszban, amikor rádöbben a vele történtekre, elveszíti a józanságát, és hiába látja annak irrealitását, mégis konokul vissza akarja szerezni mindazt, amiből kiforgatták. Még ezzel a rétegzett lélekrajzzal együtt is, a főhősnőkhöz képest Woo-jae alakja jóval elnagyoltabb, és időnként azt érezni, hogy az átalakulásai és a vele történő dolgok - nem teljesen indokoltan - alá vannak rendelve a nők történetének. Azonban megfigyelhetünk egy rendkívüli rendezői leleményt: Woo-jae személyiségének homályban maradó elemeiről az alkotásai beszélnek. A visszatérésekor, még mielőtt személyesen találkoznának, Hee-joo a szobrait látja először, anélkül, hogy ismerné az alkotó kilétét. "A csend jelentése, a rajzoktól a szobrászatig" - mondja a cím a készülő kiállítás prospektusán, és a szobrokon keresztül egy végtelenül magányos, szomorúságot árasztó, magába forduló, befelé tekintő, elmosódó arcú Woo-jae-t ismerünk meg, akiről az a benyomásunk támad, hogy mélyen gondolkodik az élet dolgairól.
A cselekményt akár nagyon röviden össze lehetne foglalni: két barátnő ellenséggé válik, amikor kiderül, hogy az idősebb elszerette a fiatalabbik fiúját, aki ezért bosszúhadjáratot indít ellene. Azt hihetnénk, hogy ez a sokadjára elmesélt helyzet nem tartalmazhat túl sok újdonságot, azonban nem így van, mert A tükörképed remekmű a maga kategóriájában - mind a lélekrajzát, mind a mesélésmódját, mind a konfliktust létrehozó folyamat szakaszos kibontását, mind a különböző szereplők történetre gyakorolt hatásának csepegtetett adagolását tekintve. Végeredményként egy mindvégig feszült, kiszámíthatatlan fordulatokat hozó történet részesei leszünk, melynek tempója, képi világa és minden egyes kulisszája a Lim Hyeon-wook rendező keze alá dolgozó teljes stábnak köszönhetően minőségi munka. A képzőművészeti elemekről még lesz szó, de itt ki kell emelni a tájak és a fenséges természeti jelenségek festőiségének expresszionizmusra jellemző, drámai használatát, vagy időnként a belső terek hasonló megvilágítását.
Go Hyun-jung színésznő kelti életre a történet idősebbik nőalakját, Jeong Hee-joo-t aki különös keveréke a mesterkélt alázatosságnak és az elért státuszára büszke kevélységnek. Szerény helyzetű családi származása ellenére sikerült beházasodnia egy chaebolba, amelynek a férje lenne az örököse, ám akit az anyja éppen a vele kötött házassága miatt alkalmatlannak tart arra. A férj ugyan kiáll Hee-joo mellett, de egyikük sem tud gátat szabni a basáskodó anya/anyós családjukat romboló tevékenységének, amellyel szinte kisajátítja a gyermekeiket, hogy a saját elképzelései szerint nevelje őket. Nehéz eldönteni, hogy Hee-joo vajon jó anya-e, mert folyton aggódik, ám mégsem vesz észre semmit a gyerekei bajaiból. Leginkább azzal van elfoglalva, hogy megtartsa Hamupipőkéből lett hercegnői "álom-pozícióját", amiért eltűri, hogy anyósa cselédként kezelje, ám ráérő idejében mégis unatkozik kicsit.
Miközben a férje tanácsára elkezd valami önmegvalósító dologról gondolkodni, belép az életébe a ragyogóan fiatal, életrevaló Goo Hae-won (Shin Hyun-been), aki új színeket hoz az ő világába is. A lány nagyreményű festőnövendék, akinek nyomán Hee-joo is elkezd rajzolni tanulni, és meglepően tehetségesnek bizonyul. Hae-won arról álmodozik, hogy sikeres festő legyen, és boldogan élhessen szerelmével, Seo Woo-jae-vel (Kim Jae-young), aki nemsokára szintén bevonódik Hee-joo képzőművészeti tanításába. Ám ekkor megtörik a két nő idilli kapcsolata.
Nagy időbeli kihagyással, sok év múlva vesszük fel ismét a történet fonalát, amikor a már otthon élő Hee-joo életében ismét felbukkan Hae-won, akit alig ismer meg. A fiatal nő olyan lesz a számára, mint egy lidércnyomás, egyenként becserkészi a családja tagjait, és számunkra még nem egészen világos oknál fogva szinte büntetőhadjáratot folytat Hee-joo ellen. Nemsokára ismét megjelenik a színtéren Woo-jae is, aki teljesen ki van szolgáltatva a lánynak, mivel egy baleset következtében semmire nem tud visszaemlékezni a vele korábban történtekből.
Az egymással űzött macska-egér játék közben mindkét nő manipulálja a bizonytalanságba belevesző fiatalembert, és ahogyan Woo-jae is, mi, nézők is töredékes flashbackekből tudjuk összerakni, hogy mi történt a kiesett időben. A jelenben mindhármukat egy újabb helyszín köti össze, a galéria, ahol kénytelenek együttműködni egymással. Woo-jae szakmai karrierjét kezdené újjáépíteni, Hee-joo már befutott festő és író lett, Hae-won viszont feladta művészi vágyait. Számtalan mellékszereplő lép be a történetbe, akik mindegyike a saját sorsával is tükröt tart a két főszereplő nőnek. Azonban mindegyikük önálló jogú karakter, felsorolni szinte lehetetlen őket. Mindegyikük képvisel valamiféle problémás helyzetet, így szó esik az iskolai és a családon belüli bántalmazásról, alkalmatlan szülőkről és házastársakról, a kamaszkori és a felnőtt barátságról, az önként vállalt gyámságról, a bűntudatról és a bűnvád zsarnokságáról, a korrupcióról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi önkényről, valamint annak tűréséről, és sorolni lehetne még hosszasan. Előkerülnek a hit kérdései, járunk templomban is, ám mégis egy furcsa kis kocsma tűnik amolyan földi Purgatóriumnak, ahol a tulaj képes könnyíteni a betérő lelkek terhein. Mindezek mellett kiemelten követhetjük Li-sa serdülőkori magányát, helyzetfelismerését és a magyarázat megtalálásáért folytatott dacos küzdelmét, ami egyúttal a drámába csomagolt coming-of-age történet is.
A maga módján mindkét nőből előbújik a szörnyeteg: Hae-won belefeledkezik a saját fájdalmába, melynek szabad teret engedve bármire feljogosítva érzi magát, miközben Hee-joo öntelten azt gondolja, hogy mindenkin átléphet, hiszen a státusza megvédi a tetteivel való szembenézés szükségességétől. Gyötrelem és eszelősség keveredik mindkettőjükben, és nem lehet eléggé méltatni a két karaktert életre keltő színésznők teljesítményét. A köztük lévő erőtérben próbál megállni a lábán a dráma két fő férfialakja, akiknek egymással is van elintézni valójuk.
Hee-joo férje (Choi Won-young) bár szimpatikus, a szeretteivel törődő férjnek és családapának tűnik, valójában ugyanúgy színjátékot játszik, mint a felesége. A karakterének érdekessége, hogy mindvégig arra várunk, hogy végre előhúzza a nála lévő ászt, ám eleinte csak pipogya az anyjával szemben, majd ki tudja, hogy valódi szerelemből fakadóan vagy a status quo felrúgása elleni gyávaságból, de addig ragaszkodik a látszathoz, hogy a legvégén már nem is osztanak neki lapot.
Mégis Woo-jae helyzete a nehezebb, és Kim Jae-young elképesztő érzékenységgel tudja a férfi által megélt összes stáció minden árnyalatát megmutatni. A teljes dráma történetében három, alapvetően különböző állapotban láthatjuk. A kissé arrogáns, vonzerejének teljes tudatában lévő, öntörvényűnek megismert fiatalembert a visszaemlékezésekben másmilyennek találjuk: olyan embernek, aki a személyes boldogságáért mindent feláldozni tudó, kedves és mélyen érző szerető, aki képes egy gyermeket úgy felvállalni, hogy az apaságában nem is lehet biztos. A második szakaszban mindez semmivé foszlik, és szinte fáj nézni a kiszolgáltatottsága miatti tehetetlenségbe fulladó tétovaságát, melyben azt azért felismeri, hogy mindkét nő a saját kénye-kedve szerint igyekszik használni őt, és ha a tudata nem is, az érzései ekkor is iránytűként működnek. A harmadik szakaszban, amikor rádöbben a vele történtekre, elveszíti a józanságát, és hiába látja annak irrealitását, mégis konokul vissza akarja szerezni mindazt, amiből kiforgatták. Még ezzel a rétegzett lélekrajzzal együtt is, a főhősnőkhöz képest Woo-jae alakja jóval elnagyoltabb, és időnként azt érezni, hogy az átalakulásai és a vele történő dolgok - nem teljesen indokoltan - alá vannak rendelve a nők történetének. Azonban megfigyelhetünk egy rendkívüli rendezői leleményt: Woo-jae személyiségének homályban maradó elemeiről az alkotásai beszélnek. A visszatérésekor, még mielőtt személyesen találkoznának, Hee-joo a szobrait látja először, anélkül, hogy ismerné az alkotó kilétét. "A csend jelentése, a rajzoktól a szobrászatig" - mondja a cím a készülő kiállítás prospektusán, és a szobrokon keresztül egy végtelenül magányos, szomorúságot árasztó, magába forduló, befelé tekintő, elmosódó arcú Woo-jae-t ismerünk meg, akiről az a benyomásunk támad, hogy mélyen gondolkodik az élet dolgairól.
A drámában látható szobrok olyan elementáris erejűek, hogy kíváncsi lettem a valódi alkotójukra. Némi nyomozás után rábukkantam egy cikkre, amelyben felsorolják azoknak a művészeknek a nevét, akik közreműködtek a sorozatban látható rajzok, festmények, szobrok, kerámiák és a szereplők által viselt ruhák alkotásában: Bae Hyung-kyung, Park Dae-sung, Go Young-hoon, Oh Soo-hwan, Kim Deok-yong, Ethan Cook, Lee Kyung és Shin Soo-jin, Go Hyun-jung. [forrás]
A különböző alkotások környezetükbe illeszkedő megjelenésére rendkívüli
gondossággal ügyeltek, legyenek azok lakás- vagy irodabelsők, műtermek vagy a
galéria kiállításai, és ugyanilyen alapos megfontolással készültek a jelmezek, vagy a címfelirat animált grafikája is, ami képverssé változtatta a a cím szavait.
Az alkotások között láthatunk autentikus műveket, és olyanokat is, amelyek
egy-egy művész stílusát megidézve készültek. Woo-jae szobrai egyértelműen Bae
Hyung-kyung alkotásai (köztük eredetiek és azokat utánzó szobrok), sőt a
megidézés olyannyira részletes volt, hogy Woo-jae a sorozat vége felé olyan
vöröses árnyalatú szobrokkal kísérletezik, amilyeneket Bae kiállításain is
látni (aki szintén női alkotó).
A drámában látható kiállítás szobrai:
Videó Bae Hyung-kyung A színek súlya c. korábbi kiállításáról:
[갤러리 Tour]배형경/ “ Color Weight ,
彩色荷重”展_갤러리시몬.2019.11.07~2020.01.11
A drámában látható kiállítás szobrai:
A főszerepeket játszó színészek olyan kiválóak, hogy minden arckifejezésük,
tekintetük feltölti a hatalmas erőteret, amelynek feszültségétől szinte nem is
érezzük az idő múlását. Nagyszerűek a gyermek- és a majdnem felnőtt szereplők
(Kim Su-an, Shin Hye-ji, Kim Dong-ha), a chaebol-úrnő (Kim Bo-yeon), a végül
bosszút álló pszichiáter feleség (Jang Hye-jin), a nyomorult férje (Hong
Seo-jun), a különböző anyák, apák és nagyapák (Lee Ho-jae, Seo Jung-hyeon, Seo
Jin-won), az életrevaló barátnő (Park Sung-yeon), a bűnbánó testvér (Shin
Dong-wook), a bánattól élősködővé vált anya (Kang Ae-shim), a csodálatos
bártulajdonos (Kim Sang-ho), a galériavezető (Kim Ho-jung).
Végezetül a sorozat zenéjéről is szót kell ejteni, amely nagy érzékenységgel és finomsággal, időnként pedig kellő drámaisággal festi alá a képeket, és ugyanez igaz a betétdalokra is.
Végezetül a sorozat zenéjéről is szót kell ejteni, amely nagy érzékenységgel és finomsággal, időnként pedig kellő drámaisággal festi alá a képeket, és ugyanez igaz a betétdalokra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése