(Alternatív címek: Tattooist, The Tattooist)
* Az írás spoilereket tartalmaz! *
* A film 18 éven felülieknek való! *
A Tattoo (Tetoválás) főszereplő hármasa egy bűnöző, az egykori áldozata,
valamint egy nyomozó. A köztük lévő viszonyok azonban nem egészen
szokványosak. Mert a történet ugyan végigvisz egy nem túl bonyolult nyomozási
cselekményszálat, azonban ez szinte csak kerete a domináns történetnek, ami
egy különös bosszútervre épülő macska-egér játék a férfi és női főhős
között.
A felszínen látható folyamat egyszerűen leírható: a lánykorában megerőszakolt
nőt a bosszúállás vágya hajtja, hogy megtalálja és végezzen az
erőszaktevőjével. Amikor a tetoválóművészként dolgozó nő vendégei között
felbukkan a férfi, akkor a bonyolult és hosszadalmas tetoválási folyamat során
lassanként feltárulnak a dolgaik egymás előtt. Egy ideig kölcsönösen sakkban
tudják tartani egymást, de természetesen eljutunk a végső egymásnak
feszülésig, amelybe a nyomozó is beleavatkozik.
Bár a fenyegetettség hangulata mindvégig átjárja a vulgaritástól, a kegyetlenség és a szexualitás explicit ábrázolásától se visszariadó történetet, egy krimi vagy egy thriller esetében várhatóakhoz képest valahogy minden túl nyilvánvaló. A nyomozás lineáris, nem titok, hogy pszichopata az elkövető, és a tetováló lány különös mesterkedésébe is azonnal belelátunk. Ám ez nem ügyetlenkedésnek, hanem szándékoltságnak tűnik az író-rendező Lee Seo részéről. Mert mintha valami más izgatná, amiért ezt a filmet elkészítette. Hogy rájöhessünk, mi is az, elhelyez néhány iránymutató segítséget. Ezek közül a szimbólumok az elsődlegesek. Pompásan használja a kígyó szimbolikáját, elsődlegesen a bűn és a gonoszság kifejezésére, hiszen a nő egy kígyó behatolásaként éli meg az őt ért abúzust. A kígyó ugyanakkor a szexualitás és az átváltozás jelképe itt is, a kígyók (akár önmagában a mérgük is) aktusra késztetnek és aktus közben élednek fel, hogy megváltoztassák azok viselkedését, akiken tetoválás formájában találhatóak. A méreg maga is szimbólum, mert nemcsak fizikailag mérgez, hanem lelkileg is mérgező kapcsolatokat alakít ki.
A férfi hátán készülő hatalmas és művészi tetoválás nem más, mint a Medúza
feje. Medúza a görög mitológia lénye, a három rútra varázsolt Gorgó-lány közül
az egyetlen halandó, akinek kígyókból állt a hajkoronája, és bárki, aki
belenézett a szemébe, kővé vált. Perszeusz úgy tudta lefejezni, hogy a pajzsán
tükröződő képét nézve közelítette meg - a filmben pedig a férfi végül tükörbe
nézésre kényszeríti a nőt. A Medúzafej közkedvelt ábrázolása lett a
pajzsoknak, halált hozó jelentéssel bírva az ellenség számára.
Bár a fenyegetettség hangulata mindvégig átjárja a vulgaritástól, a kegyetlenség és a szexualitás explicit ábrázolásától se visszariadó történetet, egy krimi vagy egy thriller esetében várhatóakhoz képest valahogy minden túl nyilvánvaló. A nyomozás lineáris, nem titok, hogy pszichopata az elkövető, és a tetováló lány különös mesterkedésébe is azonnal belelátunk. Ám ez nem ügyetlenkedésnek, hanem szándékoltságnak tűnik az író-rendező Lee Seo részéről. Mert mintha valami más izgatná, amiért ezt a filmet elkészítette. Hogy rájöhessünk, mi is az, elhelyez néhány iránymutató segítséget. Ezek közül a szimbólumok az elsődlegesek. Pompásan használja a kígyó szimbolikáját, elsődlegesen a bűn és a gonoszság kifejezésére, hiszen a nő egy kígyó behatolásaként éli meg az őt ért abúzust. A kígyó ugyanakkor a szexualitás és az átváltozás jelképe itt is, a kígyók (akár önmagában a mérgük is) aktusra késztetnek és aktus közben élednek fel, hogy megváltoztassák azok viselkedését, akiken tetoválás formájában találhatóak. A méreg maga is szimbólum, mert nemcsak fizikailag mérgez, hanem lelkileg is mérgező kapcsolatokat alakít ki.
A férfin lévő tetoválás azonban képvisel még valami mást is: a fájdalmat. Nem
pusztán dekoráció a hátán, hanem a testébe szervesülő, véres kínnal
megszerzett élvezet. Élet és halál, élni akarás és halálvágy, a csak a
fájdalomban kibontakozni tudó beteges élvezet, a múlt traumáinak ébren tartása
jellemzi a szereplőket. Mindezek, valamint a görög mitológiai utalás
óhatatlanul felidéz még két másik görög istenséget, akik neve a modern
pszichológiában is felmerült. Erósz, a szerelem istene és Thanatosz, a halál
birodalmába kísérő isten lett az összefoglaló jelképe mindannak, amit Sigmund
Freud feltételezett az emberi működés kettősségéről, melyet szerinte nemcsak
az életerők, hanem a halálvágy erői is hajtanak. A Tattoo mintha éppen ezt
vizsgálná: kiben, milyen kombinációban vannak ezek jelen, és milyen tettekre
sarkallják őket.
Han Ji-soon (Song Il-kook) megnyerő külsejű férfi, akinek minden átlagos mondata, testtartása, tekintete hordoz valami nehezen megmagyarázható fenyegetést. Bár néha úgy tűnik, de nem játszik az emberekkel, mert azok csak eszközök, nem élőlények a számára: a belső késztetése kielégítésének eszközei. Irtózatos bűncselekményeket követ el, mégis nehéz azt mondani rá, hogy kegyetlen - mert nincs mihez viszonyítani, nincs benne sem jóság, sem részvét, sem semmi egyéb emberi, csak a kényszer a kielégülésre, amely szinte hétköznapi rutinná teszi számára a gyilkosságok elkövetését. A kielégülése viszont sajátos, mert nem a libidó, tehát a nemi vágy a mozgatórugója, hanem a félelem és a fájdalom megélése, elsősorban a rettegő áldozat félelméé, másrészt önmaga és a szexpartnere halálközeli élményének fájdalmasan erotikus izgalma. Tudatában van annak, hogy abszurd módon a halálvágy az életben tartó eleme, de éppen a pszichopátiája az, ami reménytelenné teszi: ő maga is mintha hibásan összerakott termék lenne, javíthatatlan, veszélyt jelentő emberi selejt. Song Il-kook elképesztően hívja elő ezt az elborzasztó alakot. Az a legfélelmetesebb benne, hogy nem félelmetes. Higgadt a beszéde, nyugodt mozgásúak a cselekvései, néha még meg is mosolyogja az emberi gyarlóságokat, amiket úgy tűnik, elég jól ismer. Ezért dobja koncként a pénzes táskát a kiszemelt áldozatok elé, vagy folytatja gátlások nélkül az autóüzérkedést. Jó kérdés, hogy Jo Soo-nát valójában minek tekinti: csak időlegesen életben hagyandó prédának, vagy valami másnak, amiért talán mégis megkímélné? Song Il-kook a különböző időbeli aktusokban meg tud mutatni egy átváltozási folyamatot is. A legrégebbi aktusban még csak "pusztán" emberi érzékeléssel és fizikai megnyilvánulásokkal látjuk, míg az utolsóban ő maga lesz a kígyó, a vonaglásával, a tapogató nyelvével, vörösbe forduló szemével. Ha valamiért ezt a filmet érdemes volt elkészíteni, akkor ez a jelenet az.
Jo Soo-na (Yoon Joo-hee) ennek a szörnyetegnek a párja, aki nem tud szabadulni a traumatikus élményétől. Tudatosan készül a bosszúra, de ez olyan útra vezeti, amelynek végén Han Ji-soon okkal kérdezheti meg tőle, hogy nem lát-e egy másik szörnyet a tükörben. A film nyitva hagyja azt a kérdést, hogy Soo-na miért kezdett el méreggel átitatott tetoválásokat készíteni. Ha az a magyarázat, hogy ezzel különös erőhöz akarta juttatni a prédákat a támadójuk legyőzéséhez (hiszen ő maga is így készül fel a végső leszámoláshoz), akkor nem érthető, hogy miért kapott abból Ji-soon is. Az ötlet inkább valami arányvesztésből fakadhat - erre figyelmezteti a saju-elemzés is (a horoszkópos tábla felett kapott tanács az utcai bódéban). Mivel Soo-na egy kígyóval való aktusként rögzíti a megerőszakolását, akár egyféle beteges bosszú, revans is lehet hasonlóan mérgezni az embereket, még ha ezzel a környezetében lévők halálát is okozza. Felismeri a magában növekvő szörnyet, és ezt ismeri fel benne Ji-soon is.
A film nem mossa össze a jót és a rosszat, nem menti fel a gonoszt. Kényszerpályán lévő és tévútra került életekről beszél, olyan erőkről, melyek az élet vagy a halál felé vezetnek bennünket. A filmet a nyomozó sajátos igazságszolgáltatása keretezi, ami kimeríti az önbíráskodás fogalmát. Ugyanakkor a tehetetlenség megnyilvánulásaként is értékelhető, mivel nincs más eszköz az emberivel a halálban is gúnyt űző gonosz elpusztítására. A nyomozót Kwon Hyun-sang játssza, és jól egyesíti magában a kitartás képességét az érzelmességgel.
A mellékszereplők között is számtalan kiválóan megformált alakot látunk, köztük Gucci szerepében Seo Young valóban mákonyos csábító, de legalább ilyen érdekes butácska kávéslányként Hong Ji-eun. A nyomozó segítőjeként Pil-seung szerepében pedig Lee Ho-yeol viccesen okvetetlenkedő.
Lee Seo rendező az elgondolkodtató felvetéseken túl rendkívül stílusos filmet készített, pedig ismét kis költségvetésből dolgozott. A képei szavak nélkül beszélnek a belső gondolatokról (Gucci csábító vonaglása a tetoválása közben, amely rímel Han Ji-soon kézmozgására), a kiszolgáltatottságról (különösen a diáklány megölésének képei erősek), a tetoválások működésbe lépésének képei pedig lenyűgözőek. Az utolsó aktus fényképezése mindig pontosan kifejezi az erőviszonyokat az alárendeltségtől kezdve az áldozati pózig, vagy az ellenállásból fakadó erőnyerés szimmetriájáig, ami szinte tükörképpé teszi a férfit és a nőt.
Külön meg kell említeni a film hanganyagát, ami a zajaival és zenéivel kiválóan szolgálja a feszültségteremtést, néha még A cápáét is megidéző módon.
Ugyanakkor a Tattoo rendkívül kegyetlen és mindent megmutató film, tehát csak akkor érdemes bevállalni a megnézését, ha a tűrőképességünk ezt megengedi, és amikor nagyjából kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat.
Ha a Tattoo nem is lesz a sorozatgyilkosos thrillerek korszakalkotó darabja, mindenképpen megéri a ráfordított időt. Végül meg kell említeni, hogy messzemenően bejött az, amit már a bemutatása előtt megjósoltak: a hazájában leginkább ignorálták a filmet. A tetoválás sokáig tiltott tevékenység volt, vagyis orvosi engedélyhez kötötték (ezért szerepelhet így a filmben is), a tetoválást viselőket pedig az alvilággal kapcsolatban állónak tartották. Hiába vannak ma már kidekorálva a népszerű sztárok Koreában is, az előítéletek lassan olvadnak el. A másik ellenérzést pedig az váltotta ki, hogy a történelmi drámák karizmatikus karaktereivel és a privát életében a hármasikrek apukájaként kialakult imázsával szembemenve, Song Il-kook elvállalta ezt a szerepet. Míg ő ezt érthetően színészi kihívásként és a színészi palettája gazdagításaként értelmezte, addig a helyi rajongók feldolgozhatatlan, zavarba ejtő karaktergyilkosságként. Szerintem pedig hálásak lehetünk a merészségéért, mert a sorozatgyilkosok filmes tablójáról nagyon hiányzott volna Han Ji-soon képe.
Szerencsére külföldön jobban meglátták a film érdekességét, így a Tattoo meghívást kapott a 34. Brüsszeli Nemzetközi Fantasztikus Filmek Fesztiváljára.
Han Ji-soon (Song Il-kook) megnyerő külsejű férfi, akinek minden átlagos mondata, testtartása, tekintete hordoz valami nehezen megmagyarázható fenyegetést. Bár néha úgy tűnik, de nem játszik az emberekkel, mert azok csak eszközök, nem élőlények a számára: a belső késztetése kielégítésének eszközei. Irtózatos bűncselekményeket követ el, mégis nehéz azt mondani rá, hogy kegyetlen - mert nincs mihez viszonyítani, nincs benne sem jóság, sem részvét, sem semmi egyéb emberi, csak a kényszer a kielégülésre, amely szinte hétköznapi rutinná teszi számára a gyilkosságok elkövetését. A kielégülése viszont sajátos, mert nem a libidó, tehát a nemi vágy a mozgatórugója, hanem a félelem és a fájdalom megélése, elsősorban a rettegő áldozat félelméé, másrészt önmaga és a szexpartnere halálközeli élményének fájdalmasan erotikus izgalma. Tudatában van annak, hogy abszurd módon a halálvágy az életben tartó eleme, de éppen a pszichopátiája az, ami reménytelenné teszi: ő maga is mintha hibásan összerakott termék lenne, javíthatatlan, veszélyt jelentő emberi selejt. Song Il-kook elképesztően hívja elő ezt az elborzasztó alakot. Az a legfélelmetesebb benne, hogy nem félelmetes. Higgadt a beszéde, nyugodt mozgásúak a cselekvései, néha még meg is mosolyogja az emberi gyarlóságokat, amiket úgy tűnik, elég jól ismer. Ezért dobja koncként a pénzes táskát a kiszemelt áldozatok elé, vagy folytatja gátlások nélkül az autóüzérkedést. Jó kérdés, hogy Jo Soo-nát valójában minek tekinti: csak időlegesen életben hagyandó prédának, vagy valami másnak, amiért talán mégis megkímélné? Song Il-kook a különböző időbeli aktusokban meg tud mutatni egy átváltozási folyamatot is. A legrégebbi aktusban még csak "pusztán" emberi érzékeléssel és fizikai megnyilvánulásokkal látjuk, míg az utolsóban ő maga lesz a kígyó, a vonaglásával, a tapogató nyelvével, vörösbe forduló szemével. Ha valamiért ezt a filmet érdemes volt elkészíteni, akkor ez a jelenet az.
Jo Soo-na (Yoon Joo-hee) ennek a szörnyetegnek a párja, aki nem tud szabadulni a traumatikus élményétől. Tudatosan készül a bosszúra, de ez olyan útra vezeti, amelynek végén Han Ji-soon okkal kérdezheti meg tőle, hogy nem lát-e egy másik szörnyet a tükörben. A film nyitva hagyja azt a kérdést, hogy Soo-na miért kezdett el méreggel átitatott tetoválásokat készíteni. Ha az a magyarázat, hogy ezzel különös erőhöz akarta juttatni a prédákat a támadójuk legyőzéséhez (hiszen ő maga is így készül fel a végső leszámoláshoz), akkor nem érthető, hogy miért kapott abból Ji-soon is. Az ötlet inkább valami arányvesztésből fakadhat - erre figyelmezteti a saju-elemzés is (a horoszkópos tábla felett kapott tanács az utcai bódéban). Mivel Soo-na egy kígyóval való aktusként rögzíti a megerőszakolását, akár egyféle beteges bosszú, revans is lehet hasonlóan mérgezni az embereket, még ha ezzel a környezetében lévők halálát is okozza. Felismeri a magában növekvő szörnyet, és ezt ismeri fel benne Ji-soon is.
A film nem mossa össze a jót és a rosszat, nem menti fel a gonoszt. Kényszerpályán lévő és tévútra került életekről beszél, olyan erőkről, melyek az élet vagy a halál felé vezetnek bennünket. A filmet a nyomozó sajátos igazságszolgáltatása keretezi, ami kimeríti az önbíráskodás fogalmát. Ugyanakkor a tehetetlenség megnyilvánulásaként is értékelhető, mivel nincs más eszköz az emberivel a halálban is gúnyt űző gonosz elpusztítására. A nyomozót Kwon Hyun-sang játssza, és jól egyesíti magában a kitartás képességét az érzelmességgel.
A mellékszereplők között is számtalan kiválóan megformált alakot látunk, köztük Gucci szerepében Seo Young valóban mákonyos csábító, de legalább ilyen érdekes butácska kávéslányként Hong Ji-eun. A nyomozó segítőjeként Pil-seung szerepében pedig Lee Ho-yeol viccesen okvetetlenkedő.
|
| Lee Seo rendező |
Lee Seo rendező az elgondolkodtató felvetéseken túl rendkívül stílusos filmet készített, pedig ismét kis költségvetésből dolgozott. A képei szavak nélkül beszélnek a belső gondolatokról (Gucci csábító vonaglása a tetoválása közben, amely rímel Han Ji-soon kézmozgására), a kiszolgáltatottságról (különösen a diáklány megölésének képei erősek), a tetoválások működésbe lépésének képei pedig lenyűgözőek. Az utolsó aktus fényképezése mindig pontosan kifejezi az erőviszonyokat az alárendeltségtől kezdve az áldozati pózig, vagy az ellenállásból fakadó erőnyerés szimmetriájáig, ami szinte tükörképpé teszi a férfit és a nőt.
Külön meg kell említeni a film hanganyagát, ami a zajaival és zenéivel kiválóan szolgálja a feszültségteremtést, néha még A cápáét is megidéző módon.
Ugyanakkor a Tattoo rendkívül kegyetlen és mindent megmutató film, tehát csak akkor érdemes bevállalni a megnézését, ha a tűrőképességünk ezt megengedi, és amikor nagyjából kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat.
Ha a Tattoo nem is lesz a sorozatgyilkosos thrillerek korszakalkotó darabja, mindenképpen megéri a ráfordított időt. Végül meg kell említeni, hogy messzemenően bejött az, amit már a bemutatása előtt megjósoltak: a hazájában leginkább ignorálták a filmet. A tetoválás sokáig tiltott tevékenység volt, vagyis orvosi engedélyhez kötötték (ezért szerepelhet így a filmben is), a tetoválást viselőket pedig az alvilággal kapcsolatban állónak tartották. Hiába vannak ma már kidekorálva a népszerű sztárok Koreában is, az előítéletek lassan olvadnak el. A másik ellenérzést pedig az váltotta ki, hogy a történelmi drámák karizmatikus karaktereivel és a privát életében a hármasikrek apukájaként kialakult imázsával szembemenve, Song Il-kook elvállalta ezt a szerepet. Míg ő ezt érthetően színészi kihívásként és a színészi palettája gazdagításaként értelmezte, addig a helyi rajongók feldolgozhatatlan, zavarba ejtő karaktergyilkosságként. Szerintem pedig hálásak lehetünk a merészségéért, mert a sorozatgyilkosok filmes tablójáról nagyon hiányzott volna Han Ji-soon képe.
Szerencsére külföldön jobban meglátták a film érdekességét, így a Tattoo meghívást kapott a 34. Brüsszeli Nemzetközi Fantasztikus Filmek Fesztiváljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése