[Filmekről] LIM Chan-sang: THE PRESIDENT'S BARBER (2004)

임찬상: 효자동 이발사



–––––––––––––––––––––

Írta: Ricemegatron Expert
 
_____________________




Az ismertető SPOILEREKET tartalmaz.

Egyáltalán nem ritka, hogy a koreai filmek visszautalnak egy legendás (többnyire amerikai) elődre. Így tesz a The President's Barber (Az elnök borbélya) is, mely nemcsak nézőpontjában és hangulatában idézi meg a Forrest Gumpot, hanem a történet egy pontján annak ál-dokumentarista filmes megoldását meg is ismétli, a főszereplőt beleillesztve egy korabeli valós tudósítás felvételébe.

Míg a Forrest Gump egy kissé együgyű fiatalember szemével láttatja a történelmet, addig IM Chan-sang rendező (aki a forgatókönyv írója is) filmjében kettős szűrőn át ismerjük meg az eseményeket: az apával történteket a fia meséli el, és ebben a megoldásban benne rejlik két torzítási lehetőség is. Az első abból fakad, hogy az apa mit érzékelt a világból, mit értett meg a történésekből, a másik pedig abból, hogy a fia, aki ugyan már felnőtt fiatalemberként mesél, az emlékeit még kisgyerekként gyűjtötte be, és így ezekbe beleégett mindaz, ahogyan az apa reagált a vele történtekre, amilyen magyarázatokat adott a fiának, és ahogyan a fiú látta az apját.

A sajátos nézőpont mindkét film esetében a humor forrásává válik, bár Lim filmje sokkal nagyobb szélsőségeket jár be és inkább nevezhető rendkívül bizarr komédiának, mely teljes mértékben hiányolja azt a kedélyességet, mely a Forrest Gumpot mindvégig átjárja.

Bár az első felirat figyelmeztet, hogy fikciós történetet és kitalált szereplőket látunk, a film történelmi tablója hitelesen kirajzolja Korea közelmúltjának történelmét, egészen pontosan az 1960-1979 közötti időszakot, mely Park Chung-hee hatalomra kerülésének, illetve az azt megelőző választásnak, valamint az elnöki regnálásának időszaka.

A történelmi értékelések sorra felhívják a figyelmet arra, hogy a koreaiak véleménye rendkívül ambivalens a korszak és Park elnök megítélését illetően. Hiszen annak ellenére, hogy Park keménykezű diktátor volt, később mégis megtörtént, hogy az ország történelmének három kiemelkedő hőse között említették, és ez az ország vezetése alatti gazdasági eredményességének köszönhető. A film leképezi ezt a kettősséget: kendőzetlenül bemutatja a diktatúra működésének véres mechanizmusát, ugyanakkor magát az elnököt - JO Yeong-jin alakításában - egyáltalán nem ábrázolja visszataszító zsarnokként.

A film főhőse Song Han-mo, aki először földrajzilag helyezkedik jól, mivel borbélyüzletét az elnöki palota közvetlen közelében működteti. Song nem sokat töpreng a világ dolgain, egyszerűen ráhagyatkozik a környezetében lévő hangadók véleményére, irányítására. Feleségre is meglehetősen gyakorlatias módon tesz szert, ma talán erőszaknak neveznénk azt. A nézőket az első sokk akkor éri, mikor a vajúdó feleségét a kitört felkelés káoszában kórházba eljuttatni szándékozó Songot látjuk. Zavarba ejtő, hogy miként készíthetett helyzetkomikumra építő vígjátéki jelenetet a rendező, miközben éles lövedékek sorozzák a tüntetőket. Itt még gondolhatunk arra, hogy a korábban említett kettős szűrő lehet a magyarázata annak, hogy nem pusztán öncélú sötét komédiát látunk, hanem a fiú emlékszik így a születése történetére az apa elmeséléséből.

A film első része valójában nem is a konkrét történésektől hideglelős, hanem attól, ahogyan SONG Kang-ho megmutatja az általa játszott karakter, Song Han-mo állandó lelki "riadókészültségét", mely a kor átlagemberének megfélemlítettségéből fakad, hiszen nem tudhatja, hogy melyik pillanatban hibázik a hatalomban lévők, vagy kiszolgálóik, a potenciális besúgók előtt. A kiváltságos helyzet, melybe az elnök borbélyaként kerül, csak fokozza ezt az állandó feszültséget. A kiszolgáltatottság alkalmanként teljesen infantilis állapotba fokozza le Songot (és az összes, hozzá hasonló "alattvalót"), mikor a kényurak terrorja a személyiségük megalázására, megsemmisítésére tör (lásd a katonai egzecíroztatást tartalmazó jelenetet).

Nem derül ki, hogy Song Han-mo valójában mit ért meg mindabból, aminek az idők során tanúja lesz. Amit láthatunk rajta, az leginkább egy kedélybeli változás, mert Song soha nem jut el a lázadásig, de a hangulata egyre inkább beborul. Hiába a kielégítő megélhetést biztosító üzlet, a hatalom tűzfészkéhez való közel kerülés, az önkényuralmak természetrajzának megfelelően senki sincs védett helyzetben, Song családjának életébe is beletipor egy aktuálpolitikai intézkedés, közvetlenül veszélybe sodorva a fia életét. A film abszurd helyzetet generálva mutatja meg, hogy a "fortélyos félelem" miként teszi semmissé a normális emberi szerepeket (hiszen az apát a szolgalelkűsége aktív közreműködővé teszi a fia rendőrkézre adásában), és teszi lehetetlenné a kisemberek közötti szolidaritást (hiába régi ismerős, akire Song a fiát bízza, az elárulja őket).

A film legnehezebben felfejthető jelenete a gyerek vallatása, amelynek ténye már önmagában is képtelenség. Úgy tűnik, mintha kíméletesen bánnának vele, sőt, hatalmas buli kerekedik, ahol a fényfüzérek villogása közepette mindenki jól érzi magát, még ő is, fel sem fogva, hogy mi történik. Bár egyaránt belelátható a jelenetbe a hatalom esztelen tobzódása, kiszolgálóinak "önként, kéjjel ölt" betegessége, de mindez távolról sem nyújt kielégítő magyarázatot. Egyértelműen szimbolikus jelenetet látunk, mely a filmnek is fordulópontja. Míg eddig lehetett egyszerűen Song borbély biográfiájaként nézni a filmet, a továbbiak nem hagynak kétséget afelől, hogy rejtett, allegorikus jelentéstartalmat hordoznak. Mégis elakadtam a megértésben, így nem tudtam másra gondolni, minthogy híján lehetek valami ismeretnek, ami talágy egy koreai sajátosságot takar. Így alaposabban kutakodtam, míg egy meglepő, ám nagyon is lehetséges megközelítésre találtam Clark W. Sorensen rövid egyetemi segédanyagában. [1]

A pszichológiában ismeretesek úgynevezett kulturálisan kötött tünetek, csakis egyes népekre jellemzően előforduló betegségek. Közöttük található egy sajátosan koreaiakra jellemző szomatizációs rendellenesség, amelynek neve 화병 (hwabyeong). Ez egy mentális zavar, mely akkor keletkezik, ha az emberek kénytelenek elfojtani a haragjukat, melyet az igazságtalannak, méltánytalannak, tisztességtelennek megélt helyzetekben vagy ilyen jelenségekkel szemben éreznek. Az ezernyi tünetet okozó betegség számos terápiás lehetősége között szerepel a "han-puri", ami a negatív érzelmek pozitívval történő behelyettesítése a feloldás, fellazítás, kibontás és megbocsátásnak reményében. A han-puri kulturális gyökerei mélyre nyúlnak Koreában, egészen a sámánizmusig, de érintik a kereszténységet is.

Ez az eljárás lehet a magyarázata a film különleges, humorba oltott megoldásainak, melyeket a rendező a legtragikusabb helyzetek felidézésekor alkalmaz. Ettől ugyan még nevezhetjük a látottakat sötét komédiának, de a cél távolról sem a szórakoztatás. (Vonatkozik ez a korábban említett vajúdás/felkelés jelenetre is.)

Ám a "szoft" jelenetsor vége ugyanaz, mint az eredeti történésé: a fiú, aki - a filmben egyedül - eddig bátran kimondta és követelte az igazságot, paralizálódik.

A film második fele valójában egy kanossza-járás, melyben az apa hátára véve a fiát orvostól orvosig cipeli a gyógyulás reményében. Nem szorul magyarázatra, hogy egy gyermek mit jelent a szülő számára, de nyugodtan kitágíthatjuk a képet: ha Songot a generációja reprezentánsaként értelmezzük, akkor az ő vállára terhelődik a fiában megtestesülő egész következő nemzedék súlya, egészséges életének lehetősége. Nem véletlen, hogy akkora hangsúlyt kap a film elején a gyermek nevének kiválasztása. Az apa dönt végül a Nak-an mellett, mely a boldog, békés, hosszú életet predesztinálja a fiatalembernek, aki éppen az Áprilisi Forradalom napján született.

Ebben a kontextusban jobban értelmezhető, hogy miért kell a küzdelmes utat végigjárni, megtalálni a világból kivonult bölcsesség őrzőjét, akitől megkapják a "diagnózist", ami szintén megerősíti a tágabb értelmezést: a fiú testét meg tudja gyógyítani az aszkéta, de a lelkét csak az apa hozhatja helyre. 

A bölcs nehezen értelmezhető szavai ezután az apára rónak feladatot: "A folyó túloldalán egy nagy kígyó sárkánnyá változott, és a gyermeknek sikerül megbirkóznia e karma terhével. Ha majd a sárkány néhány év múlva meghal, a temetésén krizantémmal borított autóban búcsúztatják. Vájd ki a sárkány szemét és főzd fel a kiszáradt krizantémmal."

Meglehet, hogy a sárkánynak (amely jó és rossz alakjában is a felsőbb hatalom szimbóluma) külön a szeméhez is kötődik szimbolikus jelentés, de az biztos, hogy a krizantém a gazdagság és a hosszú élet jelképe, koreai nevén (kukhwa) pedig nemzeti virágot is jelent.

Hosszú évek után jön el a megvilágosodás pillanata Song számára, amelyben a gyógyító által adott utasítás összekapcsolódik az elnök halálával. Songnak a saját félelmével kell szembenéznie, amikor beletekint a sárkány szemébe. De megteszi, és ezzel visszanyeri elveszített méltóságát is.

Amit a film ettől kezdve művel, az példa nélküli. Lim rendező a mélyebb értelmezési réteget a filmben ténylegesen látható, frenetikus röhögésre ingerlő képsorokhoz kapcsolja. Song nem lesz hős, de mégis - szó szerinti értelemben - az ő testén gyötrődik végig a megoldás záloga. A diktátor makacsul lecövekel nála mindaddig, míg Song meg nem "szüli" a "megoldást", mely elvezet az aszkéta jóslatának beteljesedéséhez. Song többé már nem lesz a hatalom játékszere, még ha "szemtelensége" megtorlást von is maga után, mely egyúttal a megszabadulást is meghozza.

LIM Chan-sang rendező

Lim Chan-sang filmje bámulatos. A kezdeti, talán nem is túl érdekes történésekből észrevétlenül csúsztatja át a filmet a koreai nép által megvívott győztes küzdelem allegóriájába. Minden profanitása ellenére a film felemelő érzést vált ki. A rendező mellett legnagyobb mértékben Song Kang-ho járul hozzá ehhez, mert színészetének van valami különös titka és varázsa, amellyel az egyszerű, hétköznapokban csetlő-botló karaktereit magasztossá tudja nemesíteni. A felesége szerepében Moon So-ri sajnálatosan csak egy-két jelenetben tudja megvillantani tehetségét. A film története során felnövekvő fiút játszó gyermekszínész, LEE Jae-eung viszont emlékezetes marad.

Sorensen írása szerint a film tele van olyan apró elemekkel, melyeket csak a hazai közönség élvezhet maradéktalanul, mivel a más nyelvre való átültetés során elvesznek. Ilyen például a már említett fegyelmezési jelenetben a diktátorra alkalmazott tiszteleti kifejezés, a "yongan", amit Song hirtelen nem tud értelmezni, mivel az főként csak a történelmi drámákban használatos "a király arca" értelemben.

A filmnek még arra is van érkezése, hogy a vietnámi háború "közjátékát" is beillessze a történetbe, és ennek során rávilágítson az amerikai és koreai katonák közötti viszony valódi természetére. Jin-gi, a borbélysegéd (RYU Seung-Soo) illúzióit vesztve tér vissza a "nagy kalandból".

Bár a film igyekszik elrejteni a valós szereplőkre történő konkrét utalásokat, az elnök (JO Young-jin) mellett a Kék Házban dúló hatalmi rivalizáció két alakja is pontosan beazonosítható. Cha Ji-chul (a filmben Jang Hyeok-soo), az elnöki testőrség feje és Kim Jae-gyu (a filmben Park Jong-man), a koreai CIA vezetője közötti belharc végül oda vezetett, hogy Kim végzett az elnökkel és Chaval is. Két remek színész alakításában láthatjuk őket, PARK Yong-soo képes a neki jutó néhány jelenetben érzékeltetni a CIA főnök elhatalmasodó őrületét, melybe a manipulátor testőrfőnök kergeti. Utóbbi alakjában SON Byung-ho vérfagyasztóan hitelesre formálta ezt a hidegvérű, kíméletlen figurát, melynek kevésbé elegáns, de még ennél is romlottabb változatának életre keltésével már csodálatra késztetett a jóval későbbi, 2019-es Welcome 2 Life tévésorozatban.

Számos kiváló mellékszereplő között pedig egy remek karaktert köszönhetünk Oh Dal-sunak is.

A film különös stílusa miatt megosztó lehet a nézők számára, de a megnézését feltétlenül ajánlom. Jelenleg a Netflix kínálatában angol felirattal elérhető.

[1] Clark W. Sorensen: The President's Barber, Modern Korean Society, December 12, 2015

[Filmekről] KIM Do-young: KIM JI-YOUNG, BORN 1982 (2019)

김도영: 82년생 김지영

A soha el nem fogyó házimunka rutinnal végzett sietős mozdulatait látjuk a modern lakótelep sokemeletes házának egyik felső szintjén lévő lakásban, majd pár perc pihenőre a fiatalasszony kimenekül az erkélyre. Szép, fiatal arc bámul kifejezéstelenül a nagy üres semmibe, a szeme lecsukódik, magában keresne nyugalmat, de máris megszólal a szobából egy hang: Anyu! És a hátraforduló nő arcán már egy meleg, anyai mosoly ragyog.

Főcím következik.

Ennél pontosabban nem is lehetne felvezetni a témát, melyet Kim Do-young rendező választott, aki maga is nő, és nem félt belenyúlni egy darázsfészekbe. A film látens előtörténete évekkel korábbra vezet vissza. Egy régebbi tévésorozat forgatókönyvírója, Cho Nam-joo írt egy saját élettapasztalataiból táplálkozó regényt, mely 2016-ban jelent meg. Koreában ezt tartják az első feminista irodalmi műnek, melynek kapcsán élénk vita bontakozott ki a közösségi felületeken. Néhányan üdvözölték, de a nagy többség felháborodottan elutasította. Azonban 2018. májusában az Igazság Párt vezetője egy ajánlással kísérve Moon Jae-in elnöknek ajándékozta a könyvet, amely iránt felrobbant az érdeklődés. A regény 2018. novemberétől több mint egymillió példányban kelt el.

Egy évvel később, 2019. októberében mutatták be a filmes adaptációt, melynek kapcsán a régi viták újraéledtek, de az idők változása és az emberek szemléletének formálódása a kérdéskör újragondolását is segíti.

A főcím után a férjet látjuk, aki segítséget kér egy pszichológustól a felesége számára, bár a problémáról még nem értesülünk, hogy miért is teszi ezt. Maga a helyzet rendkívüli, hiszen sok egyéb forrásból tudjuk, hogy Koreában még mindig nem általánosan elfogadott gyakorlat, hogy lelki gondokkal valaki szakemberhez folyamodjon segítségért. Később megtudjuk, hogy a felesége depressziós, és az állapotát egy furcsa tünet kíséri: időnként más személyek hangján szólal meg, és ennek nincs tudatában.

A film további jeleneteiből ezután lajstromozni lehetne a fiatal anyákra, valamint általánosan a nőkre zúduló szexista megnyilvánulási formákat. A férfiak gátlástalanul megjegyzéseket tesznek rájuk, ingyenélőknek és semmittevőknek nevezve a gyermekük nevelésével foglalkozó, otthon maradó nőket, és nem kivétel ez alól az orvos sem, amint azt a családi vacsora közben megtudjuk a feleségtől. Azonban mi egy modern család életét szemléljük, ahol a férfi nem hasonlít az előbb említett társaihoz. Besegít a gyerek gondozásába, szerető figyelemmel törődik a feleségével, és ellenszenvvel viseltetik férfi munkatársai bigott, előítéletes gondolkodásával szemben. Keresi a segítséget, amivel a feleségét kivezetheti a bajból, és megérti, hogy a szerepek időnként felcserélődhetnek, a férfi is lehet gyermekét otthon gondozó apuka, ha a felesége munkában való kiteljesedése, karrierje úgy kívánja.

De míg ide eljutunk, elsőként részletes rajzot kapunk mindkettőjük családjáról. A férfi makacs, maradi gondolkodású, agresszív anyjáról, akinek gondolkodása teljes mértékben foglya a leghagyományosabb, hierarchikus nagycsaládi modellnek. Ebben a családban kérdőjelek nélkül élik azt az életet, melyet a felmenőiktől örököltek, és leginkább az anya ostoba magabiztossággal igyekszik szétrombolni az ettől eltérő törekvéseket. Minden szava mérgezett fullánk, és bizonyos kéjjel meregeti azt a leggyengébb láncszem, a legfiatalabb menye felé.

A nő családja jóval összetettebb, az anyához, akár az origóhoz lehet viszonyítani a szélsőségeket, hiszen jelen van itt is a férfiak nagyobb értékűségének, ezért kivételezettségének szemlélete, de nem megfellebbezhetetlenül - már az anya is fellázad ellene, a fiatalok pedig elég bátrak ahhoz is, hogy kíméletlenül humor tárgyává tegyék. Ebben a családban meg is születnek a legfontosabb felismerések, és képesek lesznek egymás segítségére lenni.

A film különböző idősíkok megjelenítésén át vezet be a munkahelyi hierarchiák rendjébe, és komoly gyűjteményt láttat az egyenlőtlenségek, ízléstelen élcelődések köréből. Ezek mellé rendeli azokat a stratégiákat, amelyek a nők túlélését teszik lehetővé az őket folytonosan hátrányosan megkülönböztető, megalázó közegben. Végül nem marad ki a felsorolásból a kukkoló kamerákon keresztül a munkahelyekre befurakodó illegális szexpiac felemlítése sem, mint ahogyan a nyilvános helyeken a fiatal lányokat érő szexuális abúzusok sem.

Kim Do-young rendező

Rendkívül fontos kijelentések hangzanak el a filmben, meglehetősen direkt megfogalmazásban. Talán a legfontosabb ezek közül, hogy a nők élete ugyanannyit ér mint a férfiaké, a tanulásba fektetett erőfeszítéseikkel ugyanúgy megdolgoztak az érvényesülésükért, ahogyan a férfiak. KIM Do-young rendező időnként a humor eszközével is el tudja érni, hogy megértsük a dolgok képtelenségét. A film egyik jelenetében a nőtársaság tagjai arról számolnak be, hogy milyen tanulmányokat folytattak, és mire használják a sokéves befektetéssel megszerzett tudásukat. Együtt nevetünk a színésznővel, aki a gyermekének mesélt Hófehérke dramatizált előadásával tudja csak kamatoztatni diplomáját, de nem tudjuk megúszni, hogy belegondoljunk, hányféle elvetélt életterv üli körül a baráti társaság asztalát.

Mindezzel együtt a film elkerüli, hogy didaktikus tanmesévé váljon, mert a megidézett jelenségek belesimulnak a történet fősodrába, mely egyre mélyebben arra koncentrál, hogy a pár miként küzdi le a krízishelyzetet. A legnagyobb fegyvertény, hogy a feleség meg tud szabadulni a beléje nevelődött megfeleléskényszertől, mely gúzsba köti az énjét. Fel meri vállalni a hiányérzeteit, melyeket a személyiségének kiteljesítése terén érez. A gyógyulás egyúttal az önmagára találás folyamata is, melynek végén - ha az eredeti tervektől eltérő módon is -, de megszületik az öntudatos, sikeres Kim Ji-young.

GONG Yoo a férj szerepében egy olyan karaktert formál meg, melyet még ritkán látunk koreai filmekben. Már nem a paternalista, családtagjairól gondoskodó családfőt jeleníti meg, hanem a társat, aki együtt érez, együtt gondolkodik, és keresi a saját felelősségét is a történésekben. Sokáig meg fogjuk őrizni azt a jelenetet, melyben az addig titkolt aggódása töri át érzelmei gátjait. 

A feleség szerepében JUNG Yu-mi pedig érdekes kettősséget tud megjeleníteni: légiesen törékeny lénye mégis mindvégig gyakorlatias marad. Bátorságát felelősségérzete táplálja, és gyönyörű az a kulcsjelenete, melyben a legelveszettebb pillanataiban hívja elő magából régi, magabiztos lényét, akinek határozott lépéseit a rendező meg is jeleníti számunkra. Ezek a léptek indítják el hősnőnket azon az úton, melynek végén ismét találkozhatunk ezzel a magabiztos nővel, immár a valóságban.

A film megmutatja azt is, hogy nemcsak a házaspár változik, hanem a társadalmi közeg is. Fontos szereplője a történetnek e szempontból a feleség öccse, aki elkényeztetett nevelése ellenére lassan átlát apja gondolkodásának korlátain, és felismeri, hogy testvére mennyire méltánytalan mellőzésben részesül. Magának az apának is dereng már valami, bár vele ezért még komoly konfrontációba kellett keverednie a feleségének. A családok mikro-közegén túl már a társadalom makro-szintjén is elkerülhetetlenek a változások, ezt jelzik a munkahelyi képzés képsorai, melyen még kissé feszengve veszik tudomásul a férfinép előjogokra ácsingozó egyedei, hogy másfajta fordulatszámra kell kapcsolniuk.

[Filmekről] LEE Han: INNOCENT WITNESS (2019)

이한: 증인

Az egyszerű koreai cím: "Szemtanú" az angol változatban kap egy kiegészítést: "Ártatlan szemtanú", ami elsőre eléggé feleslegesnek tűnik, hiszen egyrészt mi más lehetne egy szemtanú, mint ártatlan, másrészt a tanúvallomása szempontjából teljesen indifferens, hogy ártatlan-e vagy sem. Ám az ártatlan szónak több jelentése is van, így a bűntelenség mellett a tisztaságra, romlatlanságra is utalhat. 

Source: AsianWiki

Bírósági drámánk központi alakja egy bűneset egyedüli szemtanúja, így a vád és a védelem számára egyaránt perdöntő az ő vallomása. Csakhogy a szemtanú kiskorú, egy 15 éves gyermeklány. De nem ez okozza a valódi nehézséget, hanem a rendellenessége: autista, ezen belül is Asperger-szindrómás.

Bár egy hibátlan vonalvezetésű tárgyalótermi történetet kapunk, a fordulatok - melyek bár érdekesek - már sok más történetből ismerősek lehetnek. A vádlott ártatlanságának vagy bűnösségének bizonyítása azonban szinte csak keretévé válik egy másik történetnek, amely az ügyész személyes drámája. Azonban arra is számos példát tudnánk felsorolni, amikor a világ jobbítására elkötelezett tehetséges, ifjú szakembert megkörnyékezik a "sötét erők", és az a kérdés, hogy megadja-e magát nekik, vagy felveszi-e a harcot velük szemben. Ami egyedivé teszi ezt a filmet, az a kapcsolat épülése az ügyész és a szemtanú között, és ennek a kölcsönös folyamatnak az összes tanulsága, mely messze túlmutat kettőjük történetén. Miként a híres előkép, az Esőember, ez a film is kiáltvány egy embercsoportért, akiket nemcsak hajlamosak vagyunk félreismerni, hanem talán meg sem ismerjük őket.

Az ügyésznek tanulmányoznia kell az autizmust, és ki kell ismernie, hogy milyen módon tud a lánnyal kommunikációt folytatni. Ugyanezért versenyez a védőügyvéd is, aki bár látványosan esetlenkedik a tárgyalóteremben, ezen a pályán "előnnyel" indul, hiszen a testvére is autista, így van számos tudása és tapasztalata e téren. Az ügyész azonban a cél érdekében kitartó és levakarhatatlan, tehát tanul és kreatívan alkalmazza a tanultakat. Azonban nem számít arra, hogy cserébe kap is valamit, méghozzá olyasmit, amire talán egyedül nem lett volna képes: segítséget ahhoz, hogy szembenézzen saját magával. Mi pedig közben megismerjük az autista lány félelmeit, viselkedési furcsaságait és rendkívüli képességeit is. Látjuk, miként viszonyul hozzá környezete, a "normális" világ. Az ügyész megértése és mély embersége kell ahhoz, hogy a történet végén két erkölcsi győztesünk legyen. Ez a végkimenet borítékolható, de a filmnek nem is ez a legfontosabb üzenete, mert az magába a folyamatba van becsomagolva.

A két főszereplő pedig, akik végigvezetnek bennünket ezen a folyamaton, igazi nagyágyú. JUNG Woo-sungnak még nem volt olyan szerepe, melyből ne sugárzott volna mérhetetlenül természetes egyszerűség, a Musa harcosától kezdve az A Moment to Remember férjén át a mostani alakításáig, mely ismét lenyűgöző ebből a szempontból is. Nüanszokkal képes érzékeltetni összetett érzéseket. Emlékezetes példa erre, ahogyan az arckifejezéséből leolvashatjuk, valójában mit érez az apja miatti önfeláldozása kapcsán. 

A szemtanú lányt játszó KIM Hyang-gi első jelenetében még átsuhant rajtam az érzés, hogy egy színészt látok, de pillanatok alatt feledtette ezt, olyan mélyen eggyé vált a játszott karakterrel. Bámulatos pontossággal jelenítette meg a legkülönbözőbb tüneteket, valamint azt az elszántságot is, mellyel ki akart törni ezek bűvköréből, hiszen az Aspergeresek nagy része tudatában van a saját betegségének. A már nagy filmes előélettel rendelkező (köztük az A Werewolf Boy, Snowy Road főszerepei), rendkívül fiatal színésznő szívbe markolóan tudta közvetíteni Ji-woo felismeréseinek fájdalmait, és azt a belső erőt is, mellyel képes volt felülemelkedni ezeken.

Lee Han rendező

A mellékszereplők kivétel nélkül kiválóak. Az ügyész apjának szerepében KIM Jong-soo díjazásra méltó alakítást nyújt. Ji-woo édesanyja (JANG Young-nam) ugyancsak figyelemre méltó módon vési emlékezetünkbe a szerető és elfogadó anyát, aki büszke a rendkívüli gyermekére. A vádlott szerepében YUM Hye-ran meggyőző a karakter minden vonatkozásában. A szemtanú mellett a védőügyvéd - megformálója LEE Kyu-hyung - is kiérdemli az "ártatlan" jelzőt, mert csetlés-botlásai mögött mindvégig érződik tisztasága és elkötelezettsége.

LEE Han rendezőtől gördülékeny, élvezetes filmet kaptunk, mely ugyanakkor rendkívül fegyelmezett alkotás. Mindenből éppen annyit mutat, amennyi szükséges, nem hajlik el sem a borzongatás, sem a szentimentalizmus irányába. Mégis pontosan mesélő történetet (melynek társszerzője MOON Ji-won), mindvégig jól tartott feszültséget, érzelemgazdagon ábrázoló képeket kapunk tőle. A filmre megérdemelten hullott a nevezések és elnyert díjak sokasága.

[Filmekről] KIM Yoon-seok: ANOTHER CHILD (2019)

김윤석: 미성년

Ha nem ismerném a rendező kilétét, a film végeztével a női lélek rezdüléseit felsorakoztató gazdag tárház miatt nagy esélyt adtam volna annak, hogy női rendező munkáját láttam. De nem így volt, sőt olyannyira nem, hogy Kim Yoon-seok rendezőt eddig színészként többnyire nem éppen lágyszívű, hanem nagyon is férfias, sokszor marcona történetek szerepeiben láthattuk (Chaser, The Yellow Sea, Fortress, 1987: When the Day Comes, stb.). A rendkívül gazdag színészi pálya majd negyed század után érkezett el fordulópontjához, amikor Kim Yoon-seok a kamera másik oldalára állt, és elkészítette debütáló filmjét, melyet forgatókönyvíró-rendezőként jegyez.

KIM Yoon-seok rendező   © Showbox

A film eredeti címe 미성년, ami kiskorúságot jelent, filmünk esetében leginkább az éretlenség értelmében. Ez rámutat arra is, hogy mennyire csínján kellene bánni az angol nyelvű címadásokkal, mert félrevihetik az eredeti tartalmat. Az Another Child (és magyar megfelelője: A másik gyermek) azt sugallja, hogy a történet fókuszában valamiféle gyermek körüli vagy gyermekek közti konfliktus áll, ami részben igaz is. De sokkal fontosabb ennél az, amit a koreai cím hangsúlyoz: az éretlenség, mert a film központi problematikája annak vizsgálata, hogy miként tudjuk érett, felnőtt emberek módjára élni az életünket, vagy felnőni erre a feladatra.

Milyen könnyű megragadni és kiélvezni a helyzet kínálta titkos örömöket, különösen, ha egy kihűlő párkapcsolat keltette hiányt is kompenzálunk vele! És milyen nyomasztóvá válik hirtelen, ha a lebukás azzal szembesít, hogy a könnyednek hitt játék hány ember életére gyakorol mély hatást!

Történetünk szereplői két nagyon különböző családot alkotnak. A jól szituált házaspár férfi tagja (maga a rendező, Kim Yoon-seok alakítja) lép félre és űz titkos viszonyt a másik, csonka család nőtagjával (Kim So-jin). Mindkét családban él egy-egy nagylány (Kim Hye-Jun, Park Se-Jin), akik azonos iskolába járnak, és a titkos párkapcsolat lelepleződése miatt kerülnek érintkezésbe egymással. Először természetesen rendkívül ellenséges módon, amit a köztük lévő társadalmi különbség még súlyosbít is. Sokkoló ténnyel kell szembesülniük: nem elég, hogy szüleik félreléptek, a liezon visszavonhatatlan következményeként egy gyermek érkezése várható.

Rövidesen mindenkinek szembe kell néznie az új helyzettel. A serdülő lányoknak dupla teher jut, mert a helyzet megértése, lelki feldolgozása éppen elég nehéz lenne ahhoz, hogy felgyorsítsa a saját felnőtté válásuk folyamatát, és erre rakódik rá a szülők valódi személyiségeinek megismerése, amely egyáltalán nem nevezhető felhőtlen tapasztalatnak.

Azonban a hangsúlyos középponti helyzete ellenére mégsem csak a két lány áll a film fókuszában, mert legalább annyira árnyalt képet kapunk a többi szereplőről is, mint róluk. A teljes család boldogtalan anya-figurájáról (Yum Jung-ah), aki egy mély levegővétellel megpróbál úrrá lenni a saját érzelmi nyomorán, és erőt gyűjtve valami felé elindulni a romokon. A pipogya apáról, akinek fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a maga által előállított helyzettel, csak menekülni akar saját maga és mindenki más elől. A gyermeket váró szeretőről, akit végzetes naivsága vezetett ismét felelőtlen kapcsolatba, és lelki vakságot színlel a kibontakozó káosz hárítására. Életkoruk szerint felnőttek állnak szemben a gyerekeikkel, de az a valódi kérdés, hogy ki bizonyul érettebbnek: a szülők-e vagy a gyermeklányok?

Az a gyönyörűség ebben a filmben, hogy egyetlen szereplőjének karaktere sem statikus, mindenki feljut egy magasabb lépcsőfokra az önismeret, a másik helyzetének belátása és megértése útján, még ha nagyok maradnak is a különbségek. Nem tudjuk, hogy születik-e megbocsátás az egymás ellen vétkezők között, de a film nem is játszik efféle teátrális megoldásokra. Sokkal fontosabb, hogy minden történés ellenére a szereplők szóba állnak egymással. Mindenki mindenkivel, mert - mint a szövevényes és bravúros koreai drámák forgatókönyveiben - ebben a történetben is az érintettek mindannyian közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással.

A végkifejletben felismerhető azonban egy generációs törés is - a rendező mintha több bizalmat szavazna a fiataloknak, akiknek nemcsak magukért, de felmenőikért is helyt kell állniuk. Az utolsó jelenet sokféle értelmezést rejthet magában, éppen sokkoló tartalma jelzi legerősebben, hogy szimbolikus üzenettel van dolgunk. Egyik felfejtési lehetőségként kínálkozik, hogy valójában szakrális tartalmat csomagol profán megvalósításba a rendező: a három gyermek mintha egy vérszerződéshez hasonló szertartás útján válna egymás testvérévé, véd- és dacszövetségessé az élettel járó felelősségek vállalásában.

A film további erénye az a rengeteg filmes utalás, melyek szavak nélkül árulkodnak a társadalmi viszonyokról, szociális helyzetekről (munkahelyi dínomdánom a nyitójelenetben, a szeretője mellett a kiskorúra ráhajtó részeg férfi figurája a bolti jelenetben, a házaspár elhidegült életének ábrázolása, a feleség gazdasági státuszának bemutatása azáltal, hogy minden családi vagyon a férj nevén szerepel, a részrehajló tanár portréja, és még lehetne sorolni hosszasan. Feltűnő, hogy nincs pozitív férfialak a történetben, mivel mindkét apafigura alkalmatlan nemcsak a szülői feladatra, hanem az életben való navigálásra is. Ezért érezhetjük úgy, hogy a félrelépő férj bocsánatkérése nem hordoz érzelmi katarzist. Különösen érdekes ez a történet alkalmatlan anyafigurájával való összevetésben: a saját felelőssége elől szinte együgyűségbe menekülő asszony végül megkapja az álarc lehullásának lehetőségét, és az ő esetében átérezzük a fájdalma tragikumát. 

Bár a film minden konfliktusa egyetemes, így tökéletesen ismerős számunkra is, mégis velünk maradhat egy hosszasan bennünk motoszkáló kérdésként, hogy mégis mi az, amitől valami másságot  is érzünk? Nem könnyű ezt megválaszolni, mert nem is a film, hanem a mögöttes kulturális sajátosságok rejthetik a magyarázatot arra, hogy miért csodálkozhatunk rá a szereplők reakcióira, interakcióira. Mert bár jelen van a féltékenység, a düh, a kétségbeesés, a helyzetből fakadó minden negatív érzelem, valahogyan mégsem ezek lesznek a dominánsak. Nincsenek nagy egók, amelyek kiborulnának vagy nagyjelenetet rendeznének. Ehelyett egyre erősödik valami különös empátiából keletkező szolidaritás, mely nemcsak egy asztalhoz ülteti a konfliktusok szereplőit, hanem kiváltja még a gondoskodás gesztusát is az ellenféllel szemben - már ami a női szereplőket illeti. Bár ez nem állhatott a rendező szándékában, mégis ezzel a kiteljesedéssel lett a film számomra kivételes élményt nyújtó alkotás. Őszintén remélem, hogy következő munkáiban kiegyenlítődik a nemek rajzolatában most a nők javára billenni látszó mérleg.