[Filmekről] KIM Yoon-seok: ANOTHER CHILD (2019)

김윤석: 미성년

Ha nem ismerném a rendező kilétét, a film végeztével a női lélek rezdüléseit felsorakoztató gazdag tárház miatt nagy esélyt adtam volna annak, hogy női rendező munkáját láttam. De nem így volt, sőt olyannyira nem, hogy Kim Yoon-seok rendezőt eddig színészként többnyire nem éppen lágyszívű, hanem nagyon is férfias, sokszor marcona történetek szerepeiben láthattuk (Chaser, The Yellow Sea, Fortress, 1987: When the Day Comes, stb.). A rendkívül gazdag színészi pálya majd negyed század után érkezett el fordulópontjához, amikor Kim Yoon-seok a kamera másik oldalára állt, és elkészítette debütáló filmjét, melyet forgatókönyvíró-rendezőként jegyez.

KIM Yoon-seok rendező   © Showbox

A film eredeti címe 미성년, ami kiskorúságot jelent, filmünk esetében leginkább az éretlenség értelmében. Ez rámutat arra is, hogy mennyire csínján kellene bánni az angol nyelvű címadásokkal, mert félrevihetik az eredeti tartalmat. Az Another Child (és magyar megfelelője: A másik gyermek) azt sugallja, hogy a történet fókuszában valamiféle gyermek körüli vagy gyermekek közti konfliktus áll, ami részben igaz is. De sokkal fontosabb ennél az, amit a koreai cím hangsúlyoz: az éretlenség, mert a film központi problematikája annak vizsgálata, hogy miként tudjuk érett, felnőtt emberek módjára élni az életünket, vagy felnőni erre a feladatra.

Milyen könnyű megragadni és kiélvezni a helyzet kínálta titkos örömöket, különösen, ha egy kihűlő párkapcsolat keltette hiányt is kompenzálunk vele! És milyen nyomasztóvá válik hirtelen, ha a lebukás azzal szembesít, hogy a könnyednek hitt játék hány ember életére gyakorol mély hatást!

Történetünk szereplői két nagyon különböző családot alkotnak. A jól szituált házaspár férfi tagja (maga a rendező, Kim Yoon-seok alakítja) lép félre és űz titkos viszonyt a másik, csonka család nőtagjával (Kim So-jin). Mindkét családban él egy-egy nagylány (Kim Hye-Jun, Park Se-Jin), akik azonos iskolába járnak, és a titkos párkapcsolat lelepleződése miatt kerülnek érintkezésbe egymással. Először természetesen rendkívül ellenséges módon, amit a köztük lévő társadalmi különbség még súlyosbít is. Sokkoló ténnyel kell szembesülniük: nem elég, hogy szüleik félreléptek, a liezon visszavonhatatlan következményeként egy gyermek érkezése várható.

Rövidesen mindenkinek szembe kell néznie az új helyzettel. A serdülő lányoknak dupla teher jut, mert a helyzet megértése, lelki feldolgozása éppen elég nehéz lenne ahhoz, hogy felgyorsítsa a saját felnőtté válásuk folyamatát, és erre rakódik rá a szülők valódi személyiségeinek megismerése, amely egyáltalán nem nevezhető felhőtlen tapasztalatnak.

Azonban a hangsúlyos középponti helyzete ellenére mégsem csak a két lány áll a film fókuszában, mert legalább annyira árnyalt képet kapunk a többi szereplőről is, mint róluk. A teljes család boldogtalan anya-figurájáról (Yum Jung-ah), aki egy mély levegővétellel megpróbál úrrá lenni a saját érzelmi nyomorán, és erőt gyűjtve valami felé elindulni a romokon. A pipogya apáról, akinek fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a maga által előállított helyzettel, csak menekülni akar saját maga és mindenki más elől. A gyermeket váró szeretőről, akit végzetes naivsága vezetett ismét felelőtlen kapcsolatba, és lelki vakságot színlel a kibontakozó káosz hárítására. Életkoruk szerint felnőttek állnak szemben a gyerekeikkel, de az a valódi kérdés, hogy ki bizonyul érettebbnek: a szülők-e vagy a gyermeklányok?

Az a gyönyörűség ebben a filmben, hogy egyetlen szereplőjének karaktere sem statikus, mindenki feljut egy magasabb lépcsőfokra az önismeret, a másik helyzetének belátása és megértése útján, még ha nagyok maradnak is a különbségek. Nem tudjuk, hogy születik-e megbocsátás az egymás ellen vétkezők között, de a film nem is játszik efféle teátrális megoldásokra. Sokkal fontosabb, hogy minden történés ellenére a szereplők szóba állnak egymással. Mindenki mindenkivel, mert - mint a szövevényes és bravúros koreai drámák forgatókönyveiben - ebben a történetben is az érintettek mindannyian közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással.

A végkifejletben felismerhető azonban egy generációs törés is - a rendező mintha több bizalmat szavazna a fiataloknak, akiknek nemcsak magukért, de felmenőikért is helyt kell állniuk. Az utolsó jelenet sokféle értelmezést rejthet magában, éppen sokkoló tartalma jelzi legerősebben, hogy szimbolikus üzenettel van dolgunk. Egyik felfejtési lehetőségként kínálkozik, hogy valójában szakrális tartalmat csomagol profán megvalósításba a rendező: a három gyermek mintha egy vérszerződéshez hasonló szertartás útján válna egymás testvérévé, véd- és dacszövetségessé az élettel járó felelősségek vállalásában.

A film további erénye az a rengeteg filmes utalás, melyek szavak nélkül árulkodnak a társadalmi viszonyokról, szociális helyzetekről (munkahelyi dínomdánom a nyitójelenetben, a szeretője mellett a kiskorúra ráhajtó részeg férfi figurája a bolti jelenetben, a házaspár elhidegült életének ábrázolása, a feleség gazdasági státuszának bemutatása azáltal, hogy minden családi vagyon a férj nevén szerepel, a részrehajló tanár portréja, és még lehetne sorolni hosszasan. Feltűnő, hogy nincs pozitív férfialak a történetben, mivel mindkét apafigura alkalmatlan nemcsak a szülői feladatra, hanem az életben való navigálásra is. Ezért érezhetjük úgy, hogy a félrelépő férj bocsánatkérése nem hordoz érzelmi katarzist. Különösen érdekes ez a történet alkalmatlan anyafigurájával való összevetésben: a saját felelőssége elől szinte együgyűségbe menekülő asszony végül megkapja az álarc lehullásának lehetőségét, és az ő esetében átérezzük a fájdalma tragikumát. 

Bár a film minden konfliktusa egyetemes, így tökéletesen ismerős számunkra is, mégis velünk maradhat egy hosszasan bennünk motoszkáló kérdésként, hogy mégis mi az, amitől valami másságot  is érzünk? Nem könnyű ezt megválaszolni, mert nem is a film, hanem a mögöttes kulturális sajátosságok rejthetik a magyarázatot arra, hogy miért csodálkozhatunk rá a szereplők reakcióira, interakcióira. Mert bár jelen van a féltékenység, a düh, a kétségbeesés, a helyzetből fakadó minden negatív érzelem, valahogyan mégsem ezek lesznek a dominánsak. Nincsenek nagy egók, amelyek kiborulnának vagy nagyjelenetet rendeznének. Ehelyett egyre erősödik valami különös empátiából keletkező szolidaritás, mely nemcsak egy asztalhoz ülteti a konfliktusok szereplőit, hanem kiváltja még a gondoskodás gesztusát is az ellenféllel szemben - már ami a női szereplőket illeti. Bár ez nem állhatott a rendező szándékában, mégis ezzel a kiteljesedéssel lett a film számomra kivételes élményt nyújtó alkotás. Őszintén remélem, hogy következő munkáiban kiegyenlítődik a nemek rajzolatában most a nők javára billenni látszó mérleg.