[Filmekről] JUNG Jae-hun: SVAHA: THE SIXTH FINGER (2019)

장재현: 사바하

A természetfeletti erőkkel foglalkozó filmek mindig nagy érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen legyen akármennyire is materialista, még sincs olyan ember, akiben ne merülne fel soha az a kérdés, hogy mi végre vagyunk itt a földön, milyen erők szabják meg vagy irányítják létünket, és honnan erednek ezek az erők? Ha a pusztán filozófiainak tűnő kérdésfeltevés okkultizmussal, miszticizmussal társulva jelentkezik a filmvásznon, az már a borzongás-faktor ígéretével is együtt jár. 

 

A Svaha: The Sixth Finger (Svaha: A hatodik ujj) éppen ezt teszi: egy okkult közösség titkairól lebbenti fel a fátylat, miközben a rejtélyek nyomába eredve egy thriller izgalmainak teszi ki a nézőket, kikacsintgatva a horror-effektusok irányába is.

Úgy tűnik, hogy Jung Jae-hun rendezőt erősen vonzzák a vallásos témák, különösen a miszticizmus. Rendezőként jegyzett első játékfilmje, a The Priest már adott ebből ízelítőt, ott az ördögűzés témája érintkezett a rózsakeresztes miszticizmussal. A Svaha: The Sixth Finger a rendező második nagyfilmje, és szó szerint véve is nagy film, legalábbis a rendező szándékai szerint. Olyan, mint egy gótikus műalkotás: számos elemből építkezve egyre magasabbra tör, míg végül egy hatalmas, bonyolult építményként mutatja magát. A film emiatt lenyűgöző, ugyanakkor ez a legnagyobb hibája is. Nézőiként ugyanúgy járunk, mint egy gigantikus katedrális szemlélői, mindvégig lenyűgöz a látvány, de az építmény szerkezetét nem látjuk át könnyedén. 

Jung Jae-hun rendező

Nagyon ritka az a film, amit másodjára is meg kellett néznem ahhoz, hogy értelmezni és összefüggésekbe tudjam rendezni számos részletét. Talán nem kizárólag az én vevőkészülékemben volt a hiba, mert a rendezőt mintha elragadta volna a hév, és mindent, de mindent, ami a témáról eszébe jutott, belezsúfolt a forgatókönyvbe. A történet több szálon fut, és emiatt ezek a szálak időnként elejtődnek, majd amikor már szinte megfeledkezünk róluk, váratlanul ismét előkerülnek, ráadásul vannak szálak, melyek csak "díszítőelemként" funkcionálnak, de egyébként semmi közük a szerkezetet alkotó szövétnekhez.

Pedig az alapvető történések nem is túlzottan bonyolultak, legalábbis összerendezve már nem tűnnek annak.

Létezik egy magát buddhistának mutató vallási közösség, mely a vallás által nem szentesített, okkult tanokat hirdet. A közösség mögött egy rejtélyes figura alakja rajzolódik ki, aki a saját képére és szükségleteire formáltan megalkotta a titkos tanokat, melyeket a követői a szektákra jellemző elvakultsággal követnek és váltják valóra az utasításokat.

Egy keleti valláskutató intézet, mely éppen az ilyen rejtetten működő szekták felderítésére vállalkozik, nyomába ered a közösségnek. A sármos, kissé divatfi kinézetű, racionálisan pénzre hajtó, jó humorral megáldott vezetőjében, Park lelkészben (Lee Jung-jae) a film fő alakját ismerhetjük meg, akinek a hite ha még nem is ingott meg teljesen, már jókora szkepticizmussal itatódott át. A nyomozás őt és a közösség egyik titkos vezetőjét, Na-hant (Park Jung-min) találkoztatja össze, miközben rátalálnak ugyanarra a lányra, Geum-hwara (Lee Jae-in), aki a szekta ténykedésének következő potenciális áldozata.

Lee Jung-jae

Ettől kezdve - bár külön-külön úton - mindketten a legmélyebb titkok nyomában járnak, mert a teljes igazság még mindkettőjük számára ismeretlen. A végeredmény pedig sokkoló lesz mindenki számára.

Ez az alaptörténet nyer számos cizellálást a forgatókönyv által, kibontva és megmutatva sok-sok gazdag részletet. Legfontosabb ezek közül a lány világa, mely a misztikum legerősebb forrása a filmben. Az ikertestvéreként megszülető titokzatos, nem nélküli lény mindaddig, amíg szörnyként látjuk, remek alany a horrorhatások generálására. Azonban a történet végkifejleténél sem kapunk valódi magyarázatot arra, hogy ki is ő valójában. Bár meglehet, hogy a keleti vallásokban és miszticizmusban jártasak számára a sok-sok utalás valamelyike adott ehhez támpontot, ám valószínűleg a nyugati nézőknek jól jött volna még egy kis segítség. Mert ez a megválaszolatlan kérdés egy kitöltetlen űrt hagy a nézőben, hiszen a figura értelmezési előjelének megváltozása egyrészt nagyon érdekes, másrészt az utolsó jelenete bizarr szépséget is áraszt. Emiatt nehezen válik értelmezhetővé a lány többi családtagjának furcsa viselkedése is, különösen gondolva itt a nagymama folyamatos önsanyargató penitenciájára. Azonban kiemelendő, hogy Geum-hwát és ikertestvérét is a forgatáskor alig 15 éves Lee Jae-in kelti életre.

Lee Jae-in

Ugyancsak hangulati elemnek könyvelhető el a sámánizmus belecsavarása a történetbe, melyből végül nem lesz több, mint a borzongást elősegítő kulissza. Valamennyire igaz ez a tibeti szakrális vezető megjelenésére is. Bár valóban egy fontos információt kapunk tőle a nyomozáshoz, az egész jelenetsor szerepe mégis olyan, mint egy zsákutca, amelyből vissza kell fordulni. Kissé filmes klisének hat a rendőri testület erőtlennek és fantáziátlannak való ábrázolása, még abban a jelenetben is, amelyben a rendőrnyomozó rádöbben, hogy a saját fafejű alkalmatlansága miatt mit nem ismert fel idejekorán (annak ellenére, hogy Jung Jin-young alakítása nagyon is emlékezetessé teszi ezt a mellékalakot).

A film egyébként olyan utalásokat is tartalmaz, amelyek számunkra kevésbé nyilvánvalóak, mint a lokális nézőközönség számára. Ilyen például az az érdekesség, hogy a filmbéli Kim Je-seok régi fotójaként nem a filmes karakterről készített képet mutatnak, hanem egy fotót a japánok elleni függetlenségi aktivista Na Cheolról, aki a koreai sámánizmus körébe tartozó "Daejongism" összefoglaló névvel illetett vallási irányzatok egyikének alapítója volt. Különösen a film félperces hivatalos előzetese által néhány működő szekta is találva érezte magát, köztük az a Shincheonji Church of Jesus is, amelyet a Covid-19 vírus terjedésében játszott szerepe kapcsán ismerhettünk meg.

Bármily furcsa, a horrorfilmek sokszor nem nélkülözik a költőiséget, és így van ez a Svaha bizonyos részeiben is. Váratlanul szép és lírai képeket is láthatunk a filmben, még ha a tartalmuk hideglelős is, (mint a szarvasok futása a havas tájon). A hideglelős kifejezés egyébként igaz a film egészére, melyet télen forgattak, és a hó, a havas táj puha csöndje, a tél kékes színei uralják a film egészét, a láthatóvá váló lélegzetek pedig mintha ködbe borítanák az egész tájat is.

 

Amit viszont végképp remekül csinál a rendező, az nem más, mint az isteni erők földi jelenvalóságának megengedése. A nyomozás nem vezet kizárólag prózai magyarázatokhoz, hanem leleplezi a köztünk élő, természetfeletti erők birtokában lévő lényeket. Ezek az isteni lények azonban nagyon is emberi tulajdonságok kivetülései, önzőek vagy önfeláldozók, ártó vagy védelmező szándékúak. Emberi életek eltiprása árán törnek előre a saját útjukon, és ez a politeista istenvilág áll szemben a keresztény hittel, amelynek kereszt jelképe folyamatosan uralja a mozivászon centrumát, amikor a valláskutató autójában ülünk. Nem véletlen, hogy minden hívő ember legmélyebb kérdése szakad fel belőle a film zárásaként: Ha van igaz Isten, akkor hol van most? Hogyan engedheti meg mindezt?

 

Végső összegzésként azt mondanám, hogy a Svaha megéri a ráfordított időt, minden előbb említett problémája ellenére. Jung Jae-hun rendező magabiztosan tájékozódik a sérülékeny vallási kérdésekben, és ugyancsak biztosan uralja a film egészét, és ha ezt az utat folytatja, akkor a műfaj jelentős rendezői közé írhatja be magát.

Végezetül pedig a cím érdekessége: mit is jelent a "svaha"? Ez egy szankszkrit eredetű szó, amely a hinduizmusban és a buddhizmusban a mantrák végét jelzi, funkciója nagyjából talán az "ámen"-nek megfeleltethető, jelentése valahol a "jól szóltál" és az "úgy legyen" környékén mozog. Ezt a kifejezést hallhatjuk a Na-han által mondott mantrában is.

A film jelenleg megtekinthető a Netflix kínálatában, magyar felirattal.

[Filmekről] YEON Sang-ho: PSYCHOKINESIS (2018)

연상호: 염력
 

Kicsit ostobán hangzik, de szeretek "vakon" filmet nézni. Ez nálam azt jelenti, hogy semmit sem tudok előzetesen a filmről, fogalmam sincs, hogy miről szól, mi a műfaja, ki a rendezője stb. Ilyenkor sokkal jobban működnek az ember szenzorai, nem tompítják az érzékelést a filmek készítőinek, szereplőinek korábbi teljesítményei alapján megelőlegezett bizalmak vagy bizalmatlanságok. Ez volt a helyzet, amikor a Netflixen találomra ráböktem az érdekes című filmre, és nem sokat foglalkoztam a film elején látható koreai nyelvű stáblista átböngészésével sem.

Korábban az itteni filmismertetőknek a "röpke" nevet adtam, amihez most teljes mértékben hű is leszek. Bár mindvégig jól nézhető, eléggé szórakoztató filmet láttam, a férfi főszereplő, Ryu Seung-ryong élvezetes színészi játékával, mégis nőttön nőtt bennem egy kérdés: mi a csudáért nézem én ezt? Sablonos kerettörténet, sokadik változata a helyi lakosok és a gonosz, számító építési beruházók összecsapásának, mely semmit nem tesz hozzá a témában korábban látottakhoz. Egyensúlytalan keveredése a tragikumnak (anya halála) és a komikumnak (különösen a záró jelenet esik le a film egészéről). 

A kezdeti érdekesség (egy teljesen átlagos jóember szuperhősi képességet nyer egy véletlen által) meglehetősen gyorsan kimerül, mert valójában a két fél összecsapása, legyenek bármennyire is egyenlőtlenek az erőviszonyok, mégsem igényel szuperhősi beavatkozást. A szuperhősi képesség birtoklásának kezdeti tanulása a kellemes humor forrása, azonban a teljes erejű bevetése és a vele történő károkozás már visszás - egyszerre aránytalan és meglehetősen nevetséges is, de inkább a szánalmasan vicces értelmében.

Úgy tűnik, hogy a szuperhősi képességnek csak egyetlen valódi hozadéka van, mégpedig az, hogy általa sikerül apa és lánya kapcsolatát helyreállítani. Azonban egyúttal ez az egyik leghamisabb húr is, amit a film penget, mert ha az apa semmire sem megy az emberi képességeivel a lányánál, akkor valójában miről is beszélünk?

Az igazi sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy ki a film író-rendezője. Nem más, mint az általam rendkívül kedvelt, kőkemény társadalmi problémákat boncolgató animációs filmek (The King of Pigs, The Fake), és a zombifilmek műfaji állóvizét felkavaró Train to Busan rendezője, Yeon Sang-ho. 

Yeon Sang-ho rendező
© Asianwiki

Az értékelések általában igyekeznek belelátni ebbe az alkotásba is egy műfaji megújítási kísérletet, jelen esetben a szuperhős-akciófilm zsánerét. Véleményem szerint ettől nagyon messze járunk, és sajnálattal bár, de inkább egy felejthető próbálkozásnak látom a Psychokinesist, mely bőven rászorulna egy kis adományra a főhősének képességeiből ahhoz, hogy repülni is tudjon, ne csak szárnyaszegetten földre pottyanni.

De fátylat rá, hiszen nem kell mindig tökéleteset alkotni. Még egy olyan kiválóságnak sem, mint Yeon Sang-ho, akitől alig várjuk, hogy láthassuk a Peninsulát.

New Trailer Buzz

[Filmekről] LEE Chang-dong: OASIS (2002)

이창동: 오아시스


_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________



Néhány SPOILER elkerülhetetlen, tehát azok az új nézők, akik annak ellenére, hogy már filmtörténeti érték, mégis az újdonság erejével szeretnék az alkotást megismerni, ne olvassanak tovább, csak a film megtekintése után.

© Gianni Rossi Studio

Az oázis az életet, a megmenekülést jelentő hely a sivatag vándorai számára. Az oázis egy földi paradicsom, ahová az evilági utazók el akarnak jutni, ami nem sikerülhet mindenkinek. Az oázis egy falikép egy sivár lakás falán, melytől kusza árnyak riasztják el a lakásban kúszó-mászó földi utazót.

Ha mese lenne, Lee Chang-dong története talán arról szólna, hogy megelevenedve lelép-e a falról az oázis, hogy menedéket nyújtson a rá vágyakozóknak? Ha dokumentarista dráma lenne, Lee Chan-dong története talán azt mesélné el, hogy az oázist saját erőfeszítéseink árán tudjuk megteremteni. Lee Chang-dong azonban nem választja egyiket sem, hanem különleges szerencsében részesíti a film nézőit: megmutatja mindkettőt azáltal, hogy szociodrámába ágyaz egy melodrámát.

Lee Chang-dong rendező
Source

Ha a címből eredeztethető szimbolizmussal tovább dolgozunk, akkor a való világ a sivatag megfelelője. Ha nem is a szó szoros értelmében, de mindenképpen az érzelmi sivárság terepe.

Lehetne-e marginalizáltabb helyzetű főhősöket választani annál, mint amit Lee Chang-dong tesz?

Férfi főszereplőnk börtönből szabadult alak. Rövidesen számos árnyalását kapjuk nyughatatlan lényének. Idegesítő, zavart keltő, nemhogy beilleszkedésre, még alkalmazkodásra is képtelen, aszociális figura. Megformálója Sol Kyung-gu, aki színészként kitalálja a  beilleszkedési képtelenség testi idegességként való megjelenítését: az állandóan izgő-mozgó figura céltalanul, idegen elemként bolyong, folytonosan elakadva a hétköznapok stabil körforgásában.

Nem jár jobban a női főszereplő sem, bár számára a rendező egy különlegesen szép, lírai felvezetőt ajándékoz: mielőtt meglátnánk testi valóját, megmutatja a lelkét. A gyönyörűség után jön a sokk, a lány duplán börtönbe van zárva. Nem tud kimozdulni a lakásból, mivel diszfunkcionálisan működő testének a foglya. Szabadulási törekvéseit görcsös rángások jelzik, melyek furcsa tükörképei a férfi főhős ideges testi tremolóinak. Moon So-ri alakításáról elég talán annyit mondani, hogy miként bennem, később egy nézőtársamban is ugyanúgy felvetődött az első jelenetek közben a kérdés: színésznőt látunk, vagy egy valóban mozgásában és beszédében súlyosan korlátozott embert?

Látszólag lineáris események útján jutunk el egy gyomorforgató jelenetig, melyben a védtelen lányon majdnem szexuális erőszakot követ el a férfi. Lee Chang-dong azonban ismét mutat valamit, ami egyszerre direkten és szimbolikusan is értelmezhető. A tett helyszínére úton lévő férfi mellé kiteszi a "Veszély" táblát, melyet a visszaúton a férfi felrúg.

Innentől nagyot fordul a történet. Bár mocskos módon, de valami fontos dolog következett be a lány életében: észrevették, hogy létezik. Észrevették azt is, hogy nőből van. Amikor a kíváncsiságától hajtva felveszi a kapcsolatot a férfival, ugyanebben az élményben részesül a férfi is: valaki felfigyelt rá, hogy létezik, valaki kíváncsi arra, hogy ki is ő valójában.

Így lesznek egymás Hercegnőjévé és Generálisává, átlépve minden begyökeresedett társadalmi normán és elváráson. Nem sokat várat magára az a helyzet sem, amikor kiesnek a csontvázak a családi szekrényekből, és megtudjuk, mi is az igazság a megvetett és kiszolgáltatott hőseinkkel kapcsolatban.

A hipokrita társadalom viszont nem engedi könnyedén, hogy felrúgják a szabályait. A váratlanul leleplezett intim helyzet után mégcsak nem is arról van szó, hogy a családtagoknak és a hatóságnak mérlegelnie kellene, hogy valójában mi is történt, hiszen fel sem merül a többféle értelmezés lehetősége.

A szerelem, vagy akár a társkapcsolat hirtelen a "normálisak" világához tartozók privilégiumaként tűnik fel, amely "deviáns" figurák számára nem adatik meg. Sem a férfi, sem a nő nem tudja megvédeni magát és a kapcsolatukat, de egy dolgot még meg tudnak tenni: üzenni egymásnak.

A penitenciát ugyan le kell róni a "bűnért", de a visszatérés már az oázisba történik. Mégpedig egy jövendő közös otthon reményében gondozott oázisba.

Lee Chang-dong azonban nemcsak a társadalom álságos működésére irányítja a reflektorait. Mindkét főhős belső személyiségfejlődésen is átmegy, melyben megtanulnak elköteleződni, felelősséget vállalni, elfogadni - és talán kicsit meg is szeretni - saját magukat.
 

 

A naturális színészi játék mellé erőteljes képsorokat kapunk, melyekben rengeteg közeli képkivágás vonja be a nézőket a film életterébe. A jelenetek színei főként szürkébe-barnába hajlanak, gyakran félhomályosak, esetenként hideg neonkékek. A belső terek, legyenek akár lakások vagy bármi más, mindenütt kissé zűrösek, mintha folytonosan kusza raktárakban járnánk, úgy halmozódnak egymásra a különböző holmik. Természetesen a lírai képsorok sem hiányoznak, ezekben időnként felragyognak a fények. Azonban a pár szerelmi kapcsolatának kibontakozását mutató jelenetekből is magány sugárzik, hiszen sehol nincs egyetlen szemtanú sem.

A film bár nem könnyen nézhető, mégis felemelő, reményt sugárzó alkotás. A bemutatás után méltán kísérte díjeső és a nézők szeretete. A rendező előző filmje, a Peppermint Candy után ugyanazzal a két színésszel készítette az Oázist is. Az 59th Velencei Nemzetközi Filmfesztivál hozta meg a legnagyobb nemzetközi elismerést, a film, a rendező és Moon So-ri összesen négy díjat vihetett haza.