연상호: 염력
Kicsit ostobán hangzik, de szeretek "vakon" filmet nézni. Ez nálam azt jelenti, hogy semmit sem tudok előzetesen a filmről, fogalmam sincs, hogy miről szól, mi a műfaja, ki a rendezője stb. Ilyenkor sokkal jobban működnek az ember szenzorai, nem tompítják az érzékelést a filmek készítőinek, szereplőinek korábbi teljesítményei alapján megelőlegezett bizalmak vagy bizalmatlanságok. Ez volt a helyzet, amikor a Netflixen találomra ráböktem az érdekes című filmre, és nem sokat foglalkoztam a film elején látható koreai nyelvű stáblista átböngészésével sem.
Korábban az itteni filmismertetőknek a "röpke" nevet adtam, amihez most teljes mértékben hű is leszek. Bár mindvégig jól nézhető, eléggé szórakoztató filmet láttam, a férfi főszereplő, Ryu Seung-ryong élvezetes színészi játékával, mégis nőttön nőtt bennem egy kérdés: mi a csudáért nézem én ezt? Sablonos kerettörténet, sokadik változata a helyi lakosok és a gonosz, számító építési beruházók összecsapásának, mely semmit nem tesz hozzá a témában korábban látottakhoz. Egyensúlytalan keveredése a tragikumnak (anya halála) és a komikumnak (különösen a záró jelenet esik le a film egészéről).
A kezdeti érdekesség (egy teljesen átlagos jóember szuperhősi képességet nyer egy véletlen által) meglehetősen gyorsan kimerül, mert valójában a két fél összecsapása, legyenek bármennyire is egyenlőtlenek az erőviszonyok, mégsem igényel szuperhősi beavatkozást. A szuperhősi képesség birtoklásának kezdeti tanulása a kellemes humor forrása, azonban a teljes erejű bevetése és a vele történő károkozás már visszás - egyszerre aránytalan és meglehetősen nevetséges is, de inkább a szánalmasan vicces értelmében.
Úgy tűnik, hogy a szuperhősi képességnek csak egyetlen valódi hozadéka van, mégpedig az, hogy általa sikerül apa és lánya kapcsolatát helyreállítani. Azonban egyúttal ez az egyik leghamisabb húr is, amit a film penget, mert ha az apa semmire sem megy az emberi képességeivel a lányánál, akkor valójában miről is beszélünk?
Az igazi sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy ki a film író-rendezője. Nem más, mint az általam rendkívül kedvelt, kőkemény társadalmi problémákat boncolgató animációs filmek (The King of Pigs, The Fake), és a zombifilmek műfaji állóvizét felkavaró Train to Busan rendezője, Yeon Sang-ho.
Az értékelések általában igyekeznek belelátni ebbe az alkotásba is egy műfaji megújítási kísérletet, jelen esetben a szuperhős-akciófilm zsánerét. Véleményem szerint ettől nagyon messze járunk, és sajnálattal bár, de inkább egy felejthető próbálkozásnak látom a Psychokinesist, mely bőven rászorulna egy kis adományra a főhősének képességeiből ahhoz, hogy repülni is tudjon, ne csak szárnyaszegetten földre pottyanni.
De fátylat rá, hiszen nem kell mindig tökéleteset alkotni. Még egy olyan kiválóságnak sem, mint Yeon Sang-ho, akitől alig várjuk, hogy láthassuk a Peninsulát.
Kicsit ostobán hangzik, de szeretek "vakon" filmet nézni. Ez nálam azt jelenti, hogy semmit sem tudok előzetesen a filmről, fogalmam sincs, hogy miről szól, mi a műfaja, ki a rendezője stb. Ilyenkor sokkal jobban működnek az ember szenzorai, nem tompítják az érzékelést a filmek készítőinek, szereplőinek korábbi teljesítményei alapján megelőlegezett bizalmak vagy bizalmatlanságok. Ez volt a helyzet, amikor a Netflixen találomra ráböktem az érdekes című filmre, és nem sokat foglalkoztam a film elején látható koreai nyelvű stáblista átböngészésével sem.
Korábban az itteni filmismertetőknek a "röpke" nevet adtam, amihez most teljes mértékben hű is leszek. Bár mindvégig jól nézhető, eléggé szórakoztató filmet láttam, a férfi főszereplő, Ryu Seung-ryong élvezetes színészi játékával, mégis nőttön nőtt bennem egy kérdés: mi a csudáért nézem én ezt? Sablonos kerettörténet, sokadik változata a helyi lakosok és a gonosz, számító építési beruházók összecsapásának, mely semmit nem tesz hozzá a témában korábban látottakhoz. Egyensúlytalan keveredése a tragikumnak (anya halála) és a komikumnak (különösen a záró jelenet esik le a film egészéről).
A kezdeti érdekesség (egy teljesen átlagos jóember szuperhősi képességet nyer egy véletlen által) meglehetősen gyorsan kimerül, mert valójában a két fél összecsapása, legyenek bármennyire is egyenlőtlenek az erőviszonyok, mégsem igényel szuperhősi beavatkozást. A szuperhősi képesség birtoklásának kezdeti tanulása a kellemes humor forrása, azonban a teljes erejű bevetése és a vele történő károkozás már visszás - egyszerre aránytalan és meglehetősen nevetséges is, de inkább a szánalmasan vicces értelmében.
Úgy tűnik, hogy a szuperhősi képességnek csak egyetlen valódi hozadéka van, mégpedig az, hogy általa sikerül apa és lánya kapcsolatát helyreállítani. Azonban egyúttal ez az egyik leghamisabb húr is, amit a film penget, mert ha az apa semmire sem megy az emberi képességeivel a lányánál, akkor valójában miről is beszélünk?
Az igazi sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy ki a film író-rendezője. Nem más, mint az általam rendkívül kedvelt, kőkemény társadalmi problémákat boncolgató animációs filmek (The King of Pigs, The Fake), és a zombifilmek műfaji állóvizét felkavaró Train to Busan rendezője, Yeon Sang-ho.
 |
| Yeon Sang-ho rendező © Asianwiki |
Az értékelések általában igyekeznek belelátni ebbe az alkotásba is egy műfaji megújítási kísérletet, jelen esetben a szuperhős-akciófilm zsánerét. Véleményem szerint ettől nagyon messze járunk, és sajnálattal bár, de inkább egy felejthető próbálkozásnak látom a Psychokinesist, mely bőven rászorulna egy kis adományra a főhősének képességeiből ahhoz, hogy repülni is tudjon, ne csak szárnyaszegetten földre pottyanni.
De fátylat rá, hiszen nem kell mindig tökéleteset alkotni. Még egy olyan kiválóságnak sem, mint Yeon Sang-ho, akitől alig várjuk, hogy láthassuk a Peninsulát.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés