[Filmekről] JUHN Jai-hong: POONGSAN (2011)

전재홍: 풍산개

* Az ismertető spoilereket tartalmaz *

A Poongsan úgy nem túl jó film, hogy közben azért egész jó. A hibáiért és az erényeiért egyaránt az író-rendező alkotópárost lehet dicsérni és hibáztatni, akik nem kis nevek a koreai filmiparban. Nem hiszem, hogy 2011-ben Kim Ki-dukon kívül másnak is eszébe jutott volna, hogy egy újabb kémfilmet kellene készíteni Észak- és Dél-Korea paranoiás viszonyáról. Mert hiába, hogy amíg a szétszakítottság fennáll, addig lesz kémkedés is, filmes műfajként ez éppen mintha kiment volna a divatból. 

De Kim Ki-duk írt egy nagyívű forgatókönyvet, melybe beleszőtte sok korábbi filmjének témáját, történetvázát is. Ennek eredményeként a Poongsan egyszerre szól a koreai családok szétszakítottságáról, a két Koreát összekötő csempészetről, a magasrangú dezertőrök körüli mizériákról, két furcsa szerelmi kapcsolatról, valamint béna, de rendkívül agresszív kémszervezetekről. Ez a sokféleség okozza, hogy bár ügyesen fonódnak egybe a különböző szálak, mégsem tudnak teljesen kibomlani. Ezért váratlan és indokolatlan fordulatok, előzmények nélküli változások, hiteltelen helyzetek és karakterek jellemzik a történetet. Mindezekre ráfejel a párbeszédek didaktikussága, természetellenessége. 

Juhn Jai-hong rendező

Karakteres főhősünkről annyit tudunk meg, hogy belevaló fickó, simán megállja a helyét a kommandósokkal szemben is. Különös csempész, aki bármit átvisz a demarkációs vonal akármelyik oldalára, legyen az személyes üzenet, értéktárgy vagy élő személy. Nem tudjuk meg a nevét, csak az általa szívott északi cigarettamárkával megegyező néven emlegetik Poongsan Dogként. (Ez a kutyafajta néhány évvel később az északiak nemzeti kutyafajtája lett.) Ennek ellenére az sem derül ki, hogy melyik oldalhoz tartozik, bár leginkább magányos harcosnak tűnik. Ő is azon Kim Ki-duk főhősök egyike, akik egy árva szót sem szólnak a teljes film alatt. A hallgatása viszont nem akadálya annak, hogy a rideg viselkedésén túl érzékeljük az érzelmes, figyelmes lényét is. A férfit beárulják a bűntársai, akit így a déliek Nemzeti Hírszerző Szolgálata (NIS) meg tud bízni egy akcióval: át kell hoznia egy nőt Észak-Koreából. Mindenki meglepetésére a küldetést sikerrel végrehajtja, bár az nem szerepelt a tervei között, hogy a rövid ideig tartó út során a nő megérinti az érzelmeit.

 

A megbízói azonban átverik, így a férfi előbb megtapasztalja a déliek kínzási módszereit, majd a rivális északiak fogságába esik. Közben egy igen furcsa szerelmi történet bontakozik ki közte és In-ok (Kim Gyu-ri) között, melynek nincsenek bizakodó kilátásai egyikük számára sem. A szerelem keletkezését se nagyon lehet érteni a látottak alapján, mert a nő eleinte inkább tűnik egy idegesítő, ostoba hisztérikának, mintsem csábító vampnak. Az egész szöktetési jelenet meglehetősen komikus amiatt, hogy a veszélyzónában a nőnek be nem áll a szája, a nyafogásai miatt majdnem meghalnak mindketten, és még azt a poént is elsüti, hogy kommandós kiképzést kapott, ezért egyedül is elboldogul.

A nő egy délre szökött magasrangú északi tisztségviselőhöz tartozik. A dezertőrről először úgy tűnik, hogy a politikai szerepe miatt fontos, ennek tudatában packázik is a déliekkel. Azonban a nő megérkezésétől kezdve hirtelen megháborodik, és minden energiáját egy féltékenységi drámába öli. Mániákusan gyanúsítani kezdi a nőt és a megszöktetőjét, veszélybe sodorva ezzel mindannyiukat. Sajnos ezt az alakot Kim Jong-soo sem tudja sem titokzatossággal, sem félelmetességgel felruházni, de még valódi gyávasággal sem, emiatt teljesen súlytalan marad a karakter is, és az alakítás is. 

A szerelmi történet kicsúcsosodása és tragédiája összefonódik a kémelhárítók villongásaival, így egy bizarr, ám nem hatástalan jelenetben láthatjuk a pár egymásra találását. Közben történik még egy s más, Poongsan megment egy északi fogságba esett déli kémet, de szembesülnie kell azzal, hogy minden oldalról az életére törnek. A film akkor éri el a csúcspontját, amikor Poongsannál betelik a pohár, és leszámol az ellenfeleivel. A leszámolás módozata felejthetetlen, izgalmas, feszült és egyúttal bizarr is. Nemcsak paródiája, hanem maró gúnnyal megfogalmazott kritikája a két ország beteges egymásra leselkedésének, valamint az értelmetlen tevékenységet végzők ostobasága és gátlástalansága karikírozásának. 

Végül ismét némi stílustöréssel, de az utolsó - úgy tűnik, hogy önkéntes - küldetésén járó Poongsanból még hőst farag a film, ami érdekes módon az előzmények ellenére nagyon is működik. 

Bár Kim Ki-duk forgatókönyve sem potenciál nélküli alkotás, a film erősségeit Juhn Jai-hong rendezőnek köszönhetjük, aki korábban Kim két filmjének stábjában is dolgozott. Hamisítatlan noir hangulatot teremt a történet köré, és a demarkációs zónában játszódó jelenetekben magasan tudja izzítani a feszültséget. Ugyanakkor kiváló érzéke van a képi történetmesélés és a sötét humor iránt is, melyet bőségesen adagol a kínzási jelenetekben, valamint a leginkább bénázó gengszterekhez hasonlatos ügynökök ábrázolásában. Van érzéke a képek líraiságához is, bár a túlcsorduló érzelmességből visszavehetett volna a szétszakított családok ábrázolásánál. A hőscsinálás viszont remek képsorokba lett foglalva, így mindent összevetve elmondhatjuk, hogy nem volt hiábavaló az észak-dél kémfilm műfajára tett feltámasztási kísérlet.

A film legnagyobb szerencséje, hogy Poongsan szerepére Yoon Kye-sangot tudta megnyerni, aki a rejtélyességével és a személyiségének erejével mindvégig elviszi a vállán a filmet. A kezdeti döcögések után felzárkózik mellé Kim Gyu-ri is, bár nem tudja befogni Yoon nagyszerűségét.

A film zenéje hathatósan segíti a rendező koncepcióját. Szerkesztője Tim Starnes volt, akinek szerzeményeit a The Twilight Saga: Eclipse-ben és a Lord of The Rings 2-3. részében is hallhattuk.

Ha még hozzátesszük, hogy a Kim Ki-duk producerségével készült független film meglehetősen szerény költségvetésből készült, és mindössze harminc nap alatt leforgatták, akkor talán engedékenyebbek lehetünk a hibáival szemben is.

E tekintetben még jobban értékelhetjük az apró műhelytitkokat is. A filmben cameo megjelenéssel feltűnik Odagiri Joe is, mindössze pár másodpercre az egyik északi határőr szerepében. A színész, aki korábban a Dream című Kim Ki-duk film főszereplője volt, ekkor forgatta a My Way című filmjét, és hat órát autózott ezért a félórás felvételért, amelyért cserébe még a kredit megjelölését se kérte.

A rendező is tudott meglepetéssel szolgálni. Mivel korábban operaénekes volt, így a filmzene részét képező, Schumann által megzenésített Heine-vers, a Die Lotosblume előadójaként őt hallhatjuk.

A film témájához illően pedig a leírások szerint nem volt könnyű hozzájutni a címadó Poongsan Dog cigarettához sem, a beszerzés egy Kínán át vezető csempészútvonalon történt.

[Filmekről] OH Ki-hwan: FASHION KING (2014)

오기환: 패션왕


* Az ismertető spoilereket tartalmaz *

Először is, ez a film nem tévesztendő össze a két évvel korábban bemutatott, hasonló című televíziós sorozattal, még ha talán kissé annak árnyékában is maradt. 

A film alapötletét egy 2011-ben indult webtoon-sorozat szolgáltatta. Kian84 (Kim Hee-min) ugyancsak Fashion King című munkája rendkívül népszerű lett, elérte a négymilliós találatszámot.

A forgatókönyv írója, Yoon In-wan korábban egyetlen történetet jegyzett, amiből érdekes módon egy animációs film készült (New Royal Secret Commissioner). Oh Ki-hwan rendezőhöz már számos film kapcsolódott, köztük az öt évvel korábban bemutatott rövidfilmje a Five Senses of Eros részeként.  

Oh Ki-hwan rendező

A Fashion King egy érdekes ötvözet, mely valójában egy rivalizálással és szerelemmel átszőtt középiskolai történet, ami érinti az iskolai bántalmazás témáját is, de nagy részben mégis a divatipar és a média világában játszódik.

A filmet egy önálló jelenet vezeti fel, mely nem is kapcsolódik a továbbiakban látottakhoz. Egy kolostorban járunk, ahol azt láthatjuk, hogy a világi divatmárkák beszivárogtak a spirituális élettérbe is, és megfertőzték egy ifjú szerzetes lelkét, aki mást sem szeretne, mint "ganji" lenni, ami valamiféle összevont kifejezés a cool, stílusos és klasszis értelmekre, de talán jelentheti a saját emberi csodálatosságunkat is. A mester figyelmezteti, hogy a ganji kimutatásának egyik módja az, ha mindenről megfeledkezünk. Az aggodalmaskodó ifjú tovább faggatja: "Jómagam, akinek semmije sincs, tudom irányítani a saját ganjimat?" A mester erre elküldi, hogy tanulmányozza a külvilágban, miként élnek az emberek a saját ganjijukkal.

Ez a humoros és kissé bizarr felütés egyrészt meghatározza a film hangulatát, másrészt arra figyelmeztet, hogy valamiféle tanmesét fogunk látni. Ez igaz is, de szerencsére didaktikusságtól teljesen menteset.

A szereplőink 19 évesek, tehát éppen a kamaszkor és a fiatal felnőttkor határán állnak, a film így valójában az ő coming-of-age történetük. Kissé esetlen főhősünket, Woo Gi-myeongot (Joo Won) iskolai bántalmazás alanyaként ismerjük meg, melyet teljes apátiába süllyedve tűr. Egy költözés menekíti ki a reménytelenségből, mert a szöuli iskolában új életet kezdhet. Az iskolai élet azonban ott is hierarchikus, a csúcsán pedig Kim Won-ho (Ahn Jae-hyun) áll. A divatbolond és modellként máris sikeres, gazdag fiú mindent birtokol, beleértve a legszebb lányt is, aki megtetszik Gi-myeongnak is. A fiú a maga szerény lehetőségei között igyekszik felvenni a versenyt, melynek első lépéseként vásárol egy drága, márkás dzsekit. De rögtön rá kell jönnie, hogy átverték, mert hamisítványt kapott. Ez a ballépés azonban elvezeti őt egy nagyon eredeti fickóhoz.

Kim Nam-jeong (Kim Sung-oh) valahol az álomvilág és a realitás határmezsgyéjén tanyázik. Bár az "utángyártott" termékeivel simlis seftelő, mégis a lepukkant raktárépületben ő pontosan az a figura, aki sugározza magából a ganjit. Gi-myeong és barátja rövidesen a tanítványa lesz, mivel ez az extravagáns figura pontosan azt érteti meg velük, amire a legnagyobb szükségük van: "Ha másokat követnek, elveszítik a személyiségüket. Az elszántság adja a belső kisugárzást, amit ganjinak hívnak. Hiába visel valaki drága ruhákat, attól még koldusnak nézhet ki. Ne legyenek a márkák megszállottjai, kövessék a szívüket. A ganji azoké, akiknek semmi egyebük sincs. Ez az egyetlen fegyverük, amivel legyőzhetik azokat, akiknek mindenük megvan."

Ezeknek a gondolatoknak megfelelően kezdi el Nam-jeong képezni a fiúkat, és Gi-myeong különösen tehetséges tanítványnak bizonyul. Testi átalakulása és stílusérzéke magával ragadó, egyre népszerűbb lesz az iskolában, még a vágyott lányt, Kwak Eun-jint (Sulli) is magához vonzza. A sikere azonban ellenségévé teszi Won-hót, aki nem válogat az eszközökben, hogy tönkretegye a vetélytársát. Nemcsak Gi-myeongot küldi megszégyenülten újra padlóra, de ráküldi Nam-jeongra is a rendőrséget, majd a verőlegényeit. Nam-jeong azonban sokkal józanabb annál, mint amilyennek látszik, nagyon is tisztában van a világ nem túl igazságos működésével. Megérteti Gi-myeonggal, hogy nincs más esélye, mint felvenni a kesztyűt.

A két fiú összecsapása egy televíziós vetélkedőben történik, mely a Fashion King cím elnyeréséért folyik. A kiélezett küzdelemben a végső forduló hozza el a meglepetést, melyben mindkét fiú valódi személyisége megmutatkozik. Ekkor már Gi-myeong mellett őszinte segítőként és társként egy másik lány áll, Park Hye-jin (Park Se-young).

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy a film nem a történetének egyediségével hat. Az ereje és élvezeti értéke abban az ironikus hangvételben rejlik, amellyel a rendező megfogalmazza a filmet. Az elején tudatosan idézi meg a képregény rajzait, és a továbbiakban is él a képek felülrajzolásával, vagy a rajzokat idéző megfagyasztásával. Ezeknek az eszközöknek, valamint a színeknek és a beállításoknak köszönhetően mindvégig van egy olyan érzésünk, mintha nem is élőszereplős, hanem animációs filmet néznénk.

A rendezőnek különös képessége van ahhoz, hogy a humort sem nélkülöző jelenetekbe rendkívül sokféle problémát sűrítsen bele. Anélkül, hogy hosszasan elidőzne bármelyiknél is, meg tudja mutatni a kamaszkori depressziót, a megalázottságot, a tudatlan szülő döbbenetét és önvádját, az apai önkényt és a fiúi lázadást, a tehetetlenségből fakadó agressziót, a hamis és valódi szerelmi érzések bizonytalanságait, a rivalizálás belső dinamikáját, a bizalom, a véd- és dacszövetség épülését, és még sok apró, önmagáért beszélő mozzanatot. 

Külön fejezetet érdemel a média működésének kendőzetlen bemutatása, mely ugyancsak ironikus, ám ezzel együtt is vérfagyasztóan valóságos a tolakodásával, a sztárcsinálásával, az idiotizmusával együtt. 

A film nagyon vegyes fogadtatásban részesült. Sokakat megtévesztett a divatvilág kulisszája, mely az események keretét adja, és nem vették észre, hogy a hangsúly nem annak bemutatásán, hanem egészen máson van. Volt, aki vehemensen tiltakozott is, mert szerinte a film a bóvli-kultúrát isteníti a fiatalok előtt, akik már amúgy is egy hamis értékrendű világnak vannak kiszolgáltatva. Azt hiszem, hogy egyiküknek sincs igaza. A film a ganji keresésének és megtalálásának története. Gi-myeong pontosan azt az utat járja végig, amit Nam-jeong tanítása tartalmazott: a külsőségek levetkőzésével meg kellett találnia az önazonosságát és a belső erejét, melynek segítségével meg tudott küzdeni a talmi értékeket képviselő ellenfeleivel, le tudta győzni a szégyenérzetét és ki tudott állni nemcsak önmagáért, hanem másokért is. A divat világa (mely ugyanúgy keveréke a minőségi és ócska dolgoknak, mint bármely más terület) és a médiacirkusz ehhez csak a legadekvátabb közeg volt, hiszen a fiatal emberek szinte kivétel nélkül bejárják azt az utat, melyen először a külsőségek segítségével igyekeznek meghatározni önmagukat, és egy hosszabb érési folyamat vezet el a belső értékeik felismeréséhez.

A Fashion King két nagyszerű színészi alakítással is megörvendeztet bennünket. Joo Won mint egy kaméleon, úgy alakul át a szerencsétlenkedő pofozózsákból az iskola divatikonjának diadalittas figurájába. Mindent meg tud mutatni, a félelmet, a dacot, a haragot, az elszántságot, de a tisztaságot és a kedvességet is. A születésnapi éneklését nagyon nehéz lenne elfelejteni. Volt azonban két különös pillanata, melyekben szavak nélkül tudott kifejezni egészen összetett érzéseket, emberi viszonyokat. Az egyik, amikor játékosan meg akarja harapni az édesanyja eskühöz nyújtott ujját - ebben az egyszerű gesztusban benne volt minden bensőségesség, ami az anya-gyerek kapcsolatukat jellemezte. A másik pedig az a pillanat, amikor egyetlen néma fejcsóválással utasítja vissza az ismét felajánlkozó lány közeledését. Hatalmas alakítást nyújtott Kim Sung-oh is, aki rendkívül egyedi módon tudta emlékezetessé tenni Kim Nam-jeong alakját. Minden tökéletes volt benne és rajta, a beszédmodora, az extrém megjelenése, a cigarettázása, a tétova mozdulatai, a hisztije, a felülemelkedettsége, az összetörtsége, a rajongása és a kiábrándultsága is. 

A Fashion King egy jó tempójú, bár talán kissé hosszú, de látványos, egyedi ízű film, mely számomra nem okozott csalódást. Mondhatnánk ifjúsági filmnek is, de a tanulságai nem életkorhoz kötöttek. Egyetlen igazi hiányossága van: bár később még látjuk egyszer a világnak nekiindult szerzetest, soha nem tudjuk meg, hogy milyen tapasztalatokról számolt be a mesternek, ha egyáltalán visszatért a kolostorba.

[Tévédrámákról] OJAKGYO BROTHERS (2011)

오작교 형제들

KBS / 2011-2012 / 58 rész
Alternatív címek: Ojak Brothers / Ojakgyo Family / Golden Pond" (황금연못)
Műfaj: dráma
Írta: Lee Jeong-seon
Rendezte: Ki Min-soo
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

* Az ismertető spoilereket tartalmaz *

Bevezetésként fel kell idéznem az első koreai drámák megnézése után keletkezett legmélyebb benyomásomat: lenyűgözött a történetek grandiózussága. Generációkon átívelő eposzokat láttam, melyekben a történelmi tablók eleven életterében élték a hősök a főként tragédiákban bővelkedő és kevesebb örömmel átszőtt életüket. Talán azt gondolhatnánk, hogy a királydrámák historikus távlatai, a kosztümös környezet nemessége segíthettek a lenyűgözöttség érzésének kialakulásában, de ez nem igaz. Hiszen az Ojakgyo Brothers (Ojakgyo testvérek) immár a második olyan általam látott sorozat (a My Daughter, Flower mellett), amely kortárs drámaként ugyanúgy monumentális felépítménnyel bír. Pedig nincsenek bennük történelmet író hatalmasságok. Vagy talán mégis? Hiszen költői kérdésként felmerülhet, hogy kik formálják valójában a világot? A kiváltságosak? Vagy a névtelennek tűnők sokasága, akikhez közel kell hajolni, hogy meglássuk az egyedi és egyéni arcukat? Ezek a családeposzok éppen ezt teszik. Megmutatják a személyes sorsokba rejtett küzdelmeket, melyeket mi magunk, a családunk tagjai, a barátaink, a szomszédaink, ismerőseink vagy ismeretlen embertársaink vívnak az életük során.

Az Ojakgyo Brothers bizonyos értelemben nagyon erősen koreai miliőbe ágyazott történet. De mélyebben belegondolva, játszódhatna akár nálunk, vagy a többi földrész bármely más térségében is, hiszen a világ mindenhol változik, átrendeződnek a generációs értékrendek, és ezek mindig konfliktusok kialakulásával járnak együtt.

Az Ojakgyo Brothers a zsigeri ösztönökből és megérzésekből született heves döntések és az értelem általi felülvizsgálatból fakadó, lehiggadó megfontolások drámája. A hagyományos moralitás dogmáira építkező, biztonságosan bejárható világ státus quo-jának fenntartására való törekvés és a fiatalabb nemzedék tevékenysége nyomán létrejövő, megújuló világ frissebb szemléletet követelő értékeinek összeütközése. A generációk hatalmi harca az egyéni sorsok irányítása feletti uralomért. Az ellenállások és a belátások drámája. 

Természetesen mindezek nem maradnak az általánosságok szintjén, hanem beleágyazódnak a történet építőköveibe. De nem didaktikus feliratként, hanem a nézők számára folytonosan elgondolkodtató élethelyzetekben megjelenítve. A dráma sok szereplőjének mindegyike nagy utat jár be a kiinduló helyzethez képest, és a karakterfejlődések megnyugtató irányúak. Mivel családtörténetről van szó, elsősorban párkapcsolatokat látunk, melyek különböző kapcsolati típusokat képviselnek. Ezen túlmenően a dráma élénken és nyíltan beszél a társadalmi előítéletekről és a stigmatizálásról is. 

Az 58 egyórás rész történetét Lee Jeong-seon írónőnek köszönhetjük, aki ki is érdemelte érte a KBS Drama Awards legjobb írójának díját 2011-ben. A több drámára is elegendő, egymásba fonódó, bonyolult cselekmény ismertetésétől azért tekintek el, mert egy kisregény végigolvasása helyett inkább a dráma megnézésére buzdítanám az olvasókat. 

A forgatókönyvet Ki Min-soo keltette filmes életre, aki két évvel később a Good Doctort is rendezte, jelenlegi munkái közül pedig a King's Affection is nagy népszerűségnek örvend.

Az Ojakgyo Brothers részben a Szöul határában található Ojakgyo farmon játszódik, ahol a Hwang család él, részben a városban, ahová főként dolgozni járnak be a család felnőtt gyermekei.

A család életében a hagyományoknak megfelelő rend uralkodik: mindenek felett áll a 80 éves nagymama, Sim Gap-nyeon (Kim Yong-rim) "anyakirálynői" státusza, aki előtt a 60-as éveihez közelítő fia és menye is vigyázzban áll. A nagyinak még a hangulata is tényező, ha boldog, akkor örülhet a család is, ha morcos, akkor jobb, ha csöndben meghúzzák magukat. Bár a patriarchális berendezkedés miatt a családfő az apa, Hwang Chang-sik (Baek Il-seob) lenne, ő több szempontból alkalmatlan erre a feladatra. Pipogya, mégis akarnok alak, aki hibás döntéseinek következtében adósságot halmozott fel, és ezzel mindegyik gyermekének sorsára mélyreható és kedvezőtlen befolyást gyakorolt. Ráadásul egy hazugság is terheli: eltitkolta, hogy a farm nem a tulajdona, csak tízéves használatba kapta a barátjától. Baek Il-sob ehhez a figurához kitalált egy olyan pöszén motyogó beszédet, ami tökéletesen leképezi ennek az alkalmatlan apának a teljes karakterisztikáját. A szülői hármas titkos fegyvere a feleség, Park Bok-ja (Kim Ja-ok), aki megtanulta, hogy a státuszának korlátait nem átlépve, miként manipulálja a két felette álló családfőt. 

A családot így a négy felnőtt fiúgyermekkel együtt öt férfi és két nő alkotja. A két generációt képviselő nők mellé lép be a történetbe váratlanul egy harmadik, legfiatalabb generációhoz tartozó, és annak gondolkodásmódját is magával hozó fiatal lány, Baek Ja-eun (UEE), aki bátran lobogtatja a szerződést, mely szerint a farm az ő tulajdona. A válságos élethelyzetbe került és teljesen magára maradt Ja-eun túlélésének egyetlen esélye a farm megszerzése, de szembetalálja magát Bok-jával, aki nemcsak a családja biztonságáért küzd vele szemben, hanem azért a farmért is, amelyért körömszakadtáig dolgozott. Ez a kiindulási helyzet döbbenetesen gonosz tettekre sarkallja, melyeket a lány váratlan alázattal tűr. A dráma egyik legerősebb mozgatórugója a két nőt összekötő érzelmi hullámvasút, melyben az anya nélkül felnövő lány megismer egy küzdő anyát, a felnőtt nőben pedig felébrednek az anyai ösztönök is egy mindig vágyott lánygyermek iránt, ráadásul Bok-ja saját fiatalkori tükörképét is látja Ja-eunben, aki szembesíti őt az életének értelmét kereső kérdéseivel. 

A szigorúan szabályozott családi élet engedte mozgástérben négy fiatal férfi keresi a saját életútját, az önálló élete megteremtésének módját. 

A legidősebb fiú Hwang Tae-sik (Jung Woong-in), aki terapeutaként dolgozik egy kórházban. A család azonban leírta őt, mert ha az apa pipogya, akkor ez a fiú egy puhány, küzdésképtelen, ám mégis öntelt balféknek tűnik. Az elsőszülött fiúkkal szembeni elvárások miatt önértékelési válságban szenved, mivel egész életében nem kapott mást az apja részéről, mint az alkalmatlanságának bizonygatását, és az emiatti folytonos korholást. Nem akar mást, csak bizonyítani, ezért rossz modellben gondolkodik a családi jövőjét illetően. Mélypontra akkor jut, amikor készen kap egy kilencéves fiúgyermeket. A válság végül felnöveszti őt, és végre meglátja azt, ami mindvégig ott volt az orra előtt.

A kisfiú, Guk-su képviseli az egyik társadalmi stigmát, hiszen félvér gyermekről van szó. Amennyire megdöbbentő, hogy maga a család az első, aki ezen fennakad, éppen olyan megnyugtató, hogy gyorsan túl is teszik magukat rajta, és szeretetteljes befogadóvá válnak. A dráma nem titkolja ennek a kettősségnek a külvilágban való meglétét, kendőzetlenül megmutatja a társadalom ambivalens hozzáállását a kérdéshez. A gyermekszínész Park Hee-gun a dráma egyik legemlékezetesebb alakja, aki hiánytalanul érzékeltetni tudta ennek a kisfiúnak a belső vívódásait.

Ugyancsak Tae-sik történetébe van ágyazva a gyermekét egyedül nevelő Kim Mi-sook (Jeon Mi-sun) megjelenítése. Azonban ő már nem a régi drámák elesett, csonka családot képviselő anyafigurája, hanem önérzetes, saját lábán megállni képes, határozott nő. 

A második legidősebb fiúgyermek Hwang Tae-beon (Ryu Soo-young), a látszatra kevés gátlást ismerő jóképű tévériporter, aki még a testvérét is gondolkodás nélkül bajba sodorva szerez értékes információkat, amelyet a saját, rendkívül sikeres karrierjének építéséhez használ. Ő az egyetlen, aki Szöulban lakik egy szülei által biztosított lakásban. Nemsokára megtudjuk, hogy a férfi valójában a család megtartó ereje, aki nagy áldozatot hozott az apa hibáinak korrigálásáért. Egy részeg éjszaka azonban kényszerpályára állítja, mert egy váratlan gyermekáldás következtében egy nem kívánt házasságban találja magát, pedig még az előző szerelmével is képtelen volt leszámolni. De tisztességesen akar megküzdeni a feladattal, a probléma csak az, hogy az egoizmusa miatt fel sem merülnek benne bizonyos kérdések, amelyek egy jó párkapcsolathoz és az apaszerep teljesítéséhez szükségesek. Viszont rájön, hogy tanulnia kell, és képes is rá. Nehezítésül még kap egy vérlázítóan tolakodó, infantilis anyóst, akitől a felesége gyermeteg módon függ. Ezt az anyóst Park Joon-geum bicskanyitogató hitelességgel kelti életre, nehéz elképzelni nála idegesítőbb, kislányruhákba csomagolt vénülő hisztérikát. 

Az életkori sorban Hwang Tae-hee (Joo Won) a harmadik, akinek történetét a legalaposabban bontja ki a dráma. Megtudjuk, hogy a fiú nem a házaspár saját gyermeke, hanem a férj tragikus balesetben elhunyt testvérének a fia. Hiába szereti őt kivételező szeretettel a nagyi és a saját gyermekeivel egyenlően a házaspár, Tae-hee tele van hiányérzettel és elfojtott belső haraggal, mivel a szülőanyja az apja halála után magára hagyta. Egyszerre érzi befogadottnak és kívülállónak magát. A kedves és érzékeny, mégis zárkózott fiatalember hajlamos az agresszióra is, melyet rendőrnyomozóként ki is tud élni. A két "árva" (ez újabb stigma, mely szerepel a drámában), Tae-hee és Ja-eun gyorsan egymásra talál, és szinte mesebeli módon egészítik ki egymás hiányait. Közös történetük azonban reménytelenségbe süllyed, amikor kiderül, hogy a sors milyen szerencsétlen előélettel áldotta meg őket. A dráma fő dilemmája, hogy helyt kell-e állniuk a szüleik hibáiért, bosszúvágyáért. A morális érzék azt súgja, hogy lehetetlen a kapcsolat fenntartása, ezt ők maguk is érzik. Ugyanakkor mindenki számára elviselhetetlen helyzetet eredményez, hogy a helyes morális döntés két ifjú ember életének és reményeinek teljes tönkretételével jár. Éppen ezért a történet csúcspontja, amikor még a felmentő bizonyság megtalálását megelőzően a nagymama hosszas vívódás után meglepő elhatározásra jut. A döntésében benne foglaltatik az Ojakgyo Brother gondolati esszenciája is, mely a család megtartó erejét a szeretetből fakadó megértésben, az elfogadásban és a lemondás képességében találja meg.

Hwang Tae-hee története még két másik, fontos cselekményszálat is tartalmaz. Nem tud elmenekülni az anyjához fűződő kapcsolatával való szembenézéstől, hiába tiltakozik dühödten ellene. Érdekes módon a dráma ezen a ponton elkerül minden szentimentalizmust, pedig lenne alkalom megindító jelenetekre bőven. Tae-hee lelkét nem melegíti át az anyai gesztus, amellyel szembesül, mert nem pótolja azt, amit az anya valóban megtehetett volna. Sokkal nagyobb kihívás a számára az ő helyébe léptetett fiúgyermek, a vele egykorú férfi jelenléte, amellyel igazán meg kell küzdenie. Másrészt a hivatalos utat megkerülve folytat egy nyomozást is, melynek végeredménye a saját és a szerelmének családját is sújtó régi ügy tisztázása lesz.

A Hwang-család legfiatalabb gyermeke Tae-pil (Yeon Woo-jin), aki - mint a legkisebbek általában - különös türelemben és elnézésben részesül. A fiú még nem igazán találja a helyét az életben. Féltékenységi játékot játszanak a vele szinte egykorú Tae-hee-vel. Könnyen és gyorsan akar boldogulni, ezért a jóképűségét kihasználva nőket húz le. De a saját csapdájába esik, amikor beleszeret egy nála néhány évvel idősebb hölgybe, aki ráadásul Tae-beom családtagja, így neki is rokona. Minden kétséget kizáróan valódi szerelem ébred közöttük. Azonban ezt a kapcsolatot minden oldalról tabunak minősítik, és a dráma érdekessége, hogy ettől csak egy nagyon feltételes eltérést engedményez. Míg a Hwang-testvérek a legkülönbözőbb helyzetekben megértést tudnak egymás iránt tanúsítani, Tae-pil csak bigottsággal szembesül a részükről is. Végül a párt a saját belátása vezeti a szakításhoz, azzal a kitétellel, hogy Tae-pil két év elteltével újra jelentkezik, és addig felépíti a saját egzisztenciáját, melynek birtokában felelősséggel vállalhatja a nála jóval gazdagabb szíve hölgyét. Bár abban nagyon sok racionalitás van, hogy Tae-pilnek felnőtté kell válnia és elkerülnie az idősebb nőt kihasználó, könnyű vagyonra hajtó férfi vádját, a fiatalokra rótt érzelmi teher mégsem tűnik ezzel egyenlő arányúnak. Még a dráma logikáján belül is személyesen attól tartok, hogy Tae-pil olyan traumát szenvedett el, mely az egész életére kihatással lehet. De adjunk esélyt a fiatalok ismételt egymásra találásának, megérdemelnék.

A teljes dráma egy igazi érzelmi hegy- és lejtmenet, mely végig ébren tartja a figyelmet. Az összekötő események a farmon játszódnak, annak is jelképes családi asztalánál, mely a körülötte ülők számával mindig pontosan kifejezi a Hwang-család állapotát. Jobb időkben vidám csevegés zsivaját hallhatjuk, és alig férnek el mindannyian az asztal körül, míg szívfájdító a szülők csendes magánya a gyermekek távollétében üresen maradó asztal mellett. Ennek a jelenetnek az ismétlődései közé ágyazódnak be a fiúk történetei, melyek a rendező kiváló tempóérzékének köszönhetően csavarodnak egymásba, mindig gondoskodva a figyelem és az izgalom ébrentartásáról. Ezek a történetek olyan alaposságúak, hogy mindegyik megállná a helyét önálló drámaként is. Együttesen pedig hatványozottan erősítik egymást, melynek az Ojakgyo Brothers a kezdetekben említett monumentalitását köszönheti. A dráma ezáltal egy korképpé is válik. Egy olyan társadalom lenyomatává, melyben nagy erővel vannak még jelen a letűnőben lévő világ szabályai, és ugyan a fiatalok már a saját útjukat igyekeznek járni, még önként és saját meggyőződésből fejet hajtanak az előző generációk morális követelményei előtt. Bár ezek sokszor kíméletlennek tűnnek, a szülők is próbálnak lépést tartani a változó világgal. Ha nem is megy nekik mindjárt elsőre az elfogadás, a szívük és a lelkük a fiatalokkal van, akiket ha nem is mindig tudnak megérteni, de tolerálják a világ változásait.

A dráma színészválasztásai tökéletesek, melynek következtében hiteles és mély alakításokat láthatunk. Talán igazságtalan is kiemelni bárkit, de Joo Won rendkívül gazdag játéka mellett mégsem lehet szó nélkül elmenni. A dráma legérettebb férfialakja,  határozott, robbanékony, szelíd és eszelős, férfias és gyermeki egyszerre, akinek magányossága ijesztő is tud lenni. UEE lépést tud vele tartani, így kettőjük sokszínű érzelmi árnyaltsága nemcsak önállóan érvényesül, hanem a hol bájos és játékos, hol mélyen egymásra utalt, kiszolgáltatott  szerelmi kettősükben is. Nagyon nagyot játszik az anya szerepében Kim Ja-ok, akiben a koreai tigrisanyák minden elborult kegyetlensége éppen úgy testet ölt, mint a gyermekeit hol harsány, hol visszahúzódó szeretettel körülvevő anya alakja is. Ráadásul meglátjuk őt nőként is, akinek önálló vágyai, kétségei vannak. Ez rendkívüli, mert a fiatalon még önálló személyiséggel bíró nők többnyire egyszerűen feloldódnak, láthatatlanná válnak az anyaszerepekben. 

Be kell vallanom, hogy az Ojakgyo Brothers kezdetben kisebb ellenállást váltott ki belőlem, különösen a látszólag gátlástalanul elkövetett gonosztettek miatt. Később is nehéz szívvel néztem az idősebbek  megkérdőjelezhetetlen uralmáról tanúskodó jeleneteket, melyekben akár még a hatvan év körüliek is megtörésre lettek késztetve saját meggyőződésük ellenében, sokszor a semmiért. Nem is szólva arról, hogy a fiatal felnőttek életét is mennyire saját hitbizományukként kezelték a szülők, mélyen megalázó helyzetbe hozva a gyermekeiket. De a dráma egy idő után mégis magával ragadott. És nem is eresztett, amelyet kicsit sem bántam meg, mivel egy rendkívül gondolatébresztő történettel lettem gazdagabb. Lenyűgözött a családon belüli mikroközösségek gyönyörű ábrázolása: az idős szülőpár közös töprengései, Tae-sik és Guk-su apa-fiú tapogatózásai, a négy fiú (később lányokkal kiegészülő) közös ivászatai, melyek során végre teljesen önmaguk tudtak lenni. A sok megkérdőjelezhető helyzet ellenére a dráma tudott szólni egy olyan titokról, amelynek ritkán jutunk ennyire a közelébe: ez pedig a család mibenléte, hogy egy valódi család mitől is több, mint pusztán gazdasági érdekszövetség.

[Filmekről] Yoon Joon-hyeong: FATAL INTUITION (2015)

윤준형: 그 놈이다


* Az ismertető spoilereket tartalmaz! *

Yoo Joon-hyeong rendező első filmje egy 53 perces misztikus ál-dokumentumfilm volt, a Mokdugi, melyet 2005-ben mutattak be. Majdnem pontosan tíz évet kellett várni az első nagyjátékfilmjére, de megérte a várakozás. A Fatal Intuition (Végzetes megérzés) ugyan nem lett egy tökéletesre csiszolt darab, de számos olyan értéke van, ami az időnkénti sarkosságával együtt is élvezettel tölti el a nézőit. A rendezés mellett a forgatókönyv is Yoo Joon-hyeong - Kim Yeong-gappal közös - munkája.

Yoon Joon-hyeong rendező

A film atmoszférája magával ragadó. A zűrös, többnyire lepusztult környezetek ellenére gyönyörűen megkomponált és megvilágított képeket látunk. A Fatal Intuition egyszerre mozog a realitás és a vallási misztikum világában, és rendkívül izgalmas elegyet képez.

Ráadásul nem is teljesen kitalált történet. A Joongang Daily cikke szerint 1991-ben holtan találtak Busan környékén egy diáklányt, akinek halotti szertartásaként elvégezték a buddhista Cheondo-rituálét. A sámánista hagyományokkal is keveredett eljárás egyik lényeges pontján egy hosszú vörös szövethez erősítenek egy tál rizst, melyet a tengerbe dobnak felajánlásként. A szövet azonban váratlanul megfeszült és elszakadt, az üres tál pedig visszaúszott a partra, és megállt egy fiatalember előtt. A halott lány apjának ekkor az az erős megérzése támadt, hogy a lánya gyilkosát látja, de ezen kívül nem volt semmi egyéb bizonyítéka a férfi ellen. Ennek a rituálénak a filmbeli megismétlése az egyik kivételes feszültségű jelenet. 

A film erősen rímel az említett a történetre, bár itt két testvér áll a középpontban, akik szüleik elvesztése után magukra maradtak. A társadalom margójára szorulva küzdenek a létfenntartásukért. A fiatal, de már felnőtt férfi életén elhatalmasodik a húga nevelésének feladata, aki éppen a felnőtté válás szabadságharcait vívja - szülők híján a testvére ellen, akinek indokolatlanul túlzónak tűnő féltése fojtogató a lány számára. Jang-woo (Joo Won) nevelési eszközei nem igazán kifinomultak: a vitatkozó lányra, hogy ne tudjon kiszökni, egyszerűen rázárja a lakásuk ajtaját. Si-eun (Lee Yoo-young) mégis nyomtalanul eltűnik, de a rendőrség a kisujját sem mozdítja miatta. 

Jang-woo találkozik egy ugyancsak számkivetett lánnyal, akiről az a hír járja, hogy látja a jövőbeli eseményeket. Valójában Eun-ji (Ryu Hye-young) tényleg megérzi a várható haláleseteket, és segítségére lesz a férfinak, aki közben megtalálja a testvére holttestét, és a rossz nyomon járó rendőrség helyett magánnyomozásba kezd. A film borzongató izgalmait ennek a nyomozásnak köszönhetjük. Hamarosan egy sorozatgyilkos nyomaira bukkannak, akinek a kilétét sem sokáig titkolja a film. Gyanújuk a falu "jótét lelkének" tartott Min gyógyszerészre (Yoo Hae-jin) terelődik. A bornírt rendőrség ekkor már szándékos bajkeverőnek tartja az addig csak kellemetlenül zavaró Jang-woo-t, és nyíltan elkezd Min gyógyszerész kedvére játszani. A legnagyobb lélektani thrillereket is felülmúló jelenet játszódik le a rendőrségi fogdában a két férfi között.

A film minden fontos karaktere lélektanilag részletesen kidolgozott. Jang-woo elszántsága mögött nemcsak a testvére végső nyugalmának biztosítása a motiváció, hanem az a kétségbeesés is, hogy elbukta a vállalt életfeladatát, és ezzel elvesztette létének célját is. Bár egész életében robotolt, amelyből csak egy-egy barátokkal átivott éjszaka nyújtott kiszakadási lehetőséget, az különösen szégyenteljes a számára, hogy a húga halála éppen egy ilyen alkalom idején következett be, ráadásul veszekedéssel zárult az utolsó találkozásuk. Joo Won ennek a húga minden lépését árgus szemekkel figyelő, kissé agresszívan védelmező, de jólelkű fickónak minden árnyalatát meg tudja mutatni. Állítólag nyolc kilót lefogyott  és megtanulta a Gyeongsang-nyelvjárást a szerep hiteles megformálásának kedvéért. Bár korábban már játszott horrorfilmben, a mostani alakítása igazán mélyreható lélektani munkáról tanúskodik. Ennek lenyomatát láthatjuk egy kulisszák mögötti felvételen, mely éppen a fogdajelenet felvételén készült a film forgatása során.

A kisebbik testvér ugyan rövid ideig van jelen a történetben, de mégis pontosan kirajzolódik a személyisége és a testvéréhez való viszonya. Lee Yoo-young hol kislányos, hol felnőttes, ártatlan és kacér, szájaskodó, mégis minden bizalma a bátyjában van.

Különlegesebb karakter Eun-ji, akit éppen a jövőlátó képessége taszít ki a helyiek közösségéből. A folyton riadt lány éppen azért tud kapcsolatba kerülni a testvérekkel, mert ők az egyetlenek, akik a kirekesztettséget megélt tapasztalataik birtokában természetes érzelmi nyíltsággal fordulnak feléje. Ryu Hye-young el tudja játszani a karakter ijesztően misztikus megjelenítését éppen úgy, mint a félénk lányét, aki végül több módon is megmentője lesz Jang-woo-nak.

Joo Won méltó ellenfele a filmben a nála jóval idősebb, akkor már hosszú filmográfiával rendelkező Yoo Hae-jin. A tapasztalt színész egy szabálytalan, egyedi karaktert formál, melyben nyomát sem találjuk a gonosztevők általános ábrázolási kliséinek. Min gyógyszerész még akkor is "jóságos", amikor a legkegyetlenebb lelki kínzásnak teszi ki Jang-woo-t a már említett fogdajelenetben. Ijesztő álcája mögé nála is kirajzolódik a terhelt családi múlt, mely némiképp megmagyarázza a lelkületét, de felmentést nem ad a számára. Min gyógyszerészben az a legijesztőbb, hogy lakhatna a szomszédunkban is, soha nem gyanakodnánk rá. Természetesen meglátjuk a félelmetes, végtelenül erőszakos lényét is, de valójában csak akkor, amikor már közel járunk a titkának leleplezéséhez. 

A film ily módon túlmutat egy átlagos thrilleren, beszél a kirekesztettségről, az egymásba kapaszkodásról, az élet kiszolgáltatottságáról, zsákutcáiról, önkényeskedésről, pszichopátiákról, bizalomról, végtisztességről és az újrakezdés lehetőségéről. Mindezek kárpótolnak azért, hogy nem feszíti a film végéig a húrt a gonosztevő kilétének titokban tartásával.