[Filmekről] Lee Don-ku: ENTANGLED (2014)

현기증

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Az Entangled kis költségvetésből, ám nagy színészekkel készült alkotás, Lee Don-ku második filmje, melynek forgatókönyvét is ő maga írta. A fiatal, akkor harmincéves rendezőnek már kiváló érzéke volt az emberi kapcsolatok mikrotörténéseinek megfigyeléséhez, és nem állt tőle távol a feszült, néhol akár borzongató hangulatok teremtése sem. Ennek a kettőnek a kombinációja az Entangled, melynek képei időnként olyan érzetet keltenek, mintha egy objektív dokumentumfilmet néznénk, ám a látottak rettenete végül mégis megviseli a nézőket.

Lee Don-ku rendező

Az Entangled inkább zavarodottságot jelent, míg az eredeti koreai cím szédülést. Mindkettő helytálló, bár természetesen az utóbbi a megfelelőbb, mivel a dráma több eseményét megelőző fizikai tünetre utal.

A főcím előtt látunk egy jelenetet, amely nem kapcsolódik az azt követőkhöz, és majd csak a film végén nyeri el értelmét, ezzel szinte keretbe foglalva a történéseket.

A főcím után egy lakásbelső intim terébe érkezünk, amelyben megismerjük a dráma fókuszában álló család tagjait. Oldottnak tűnik a hangulat, de mégis tele van egy sor feszengéssel. Soonim, az anya (Kim Young-ae) szabadkozik főzési és tálalási baklövései miatt, és kínosan hallgatja két lányának vitáját. Kkotip (Kim So-eun), a még középiskolás lány kamaszosan kifakad nővére kioktató viselkedése miatt. Yeonghee (Do Ji-won), az idősebbik lány tanárnő, aki mintha otthon is folytatná nevelő tevékenységét. Babát vár, ezért elnéző vele a férje, Sangho (Song Il-kook), aki szülészorvos, és egyedüli férfiként igyekszik villámhárítóként jelen lenni a nők erőterében, és talán túlzott fecsegésével fenntartani a jókedélyt. 

Az apa által világra segített baba születése után idilli lesz a hangulat, mindenki szeretettel veszi ki részét az új jövevény élményéből. A film mesélésének sajátossága, hogy nem mutat be mindent részletesen, de a néző empatikus képességeinek függvényében teret ad a beleérző képességnek. Így csak megemlítődik, hogy a pár már megélte egy terhesség elvetélését, hogy Sangho család és szülők nélkül nőtt fel - ezzel is aláhúzva, hogy az újszülött mennyire az élet beteljesedését jelenti a szülei számára, még annál is jobban, ahogyan azt általában minden szülő megéli. Váratlanul köszönt be a tragédia, ami teljesen más irányt ad a család életének. 

Bár gyanakszanak, még senki előtt nem világos, hogy a gyermek halálát okozó balesetet kiváltó szédülés mögött Soonim súlyos betegsége áll. Hamarosan azonban megérkezik az Alzheimer-kór diagnózisa. A dráma valójában Soonim elmeállapotának története, ezért az ő különös átalakulásának stációit követhetjük végig, de nemcsak a saját vonatkozásában, hanem a tekintetben is, hogy azok miként befolyásolják a család tagjainak életét. 

Yeonghee nem tud megbocsátani az anyjának, ráadásul Sanghóban is él a gyanú, hogy talán mégse baleset történt, és ez végül az elköltözésükhöz vezet. Utolsó pillanatban azonban a két lánytestvér még durván összekap. Kkotip a legrosszabbkor marad magára egyre demensebb anyja mellett, mert az iskolában bántalmazzák és elviselhetetlen szolgálatra kényszerítik. Végzetes lépésre szánja el magát, és az anya az újabb szédülése miatt nem tudja megakadályozni ebben.

A film ezután nézőpontot vált, és sokszor nem a valóságot, hanem annak Soonim által érzékelt változatát látjuk, időnként megtévesztve bennünket is. A demencia kegyetlen módon összekuszálja a nő érzéseit, akiben a bűntudat és a Yeonghee-ék részéről érzett hibáztatás miatti düh különös projekciókban kapcsolódik össze. Ráadául őriz olyan családi titkot is, ami megmagyarázza a két lány közötti ridegséget, és ez is belecsavarodik a képzelgéseibe.

Valamiképp érezni lehetett, hogy az első jelenet családi asztalánál ülők hiába tartoznak össze, mindannyian magányosak. Úgy tesznek, mintha érdeklődnének egymás iránt, de valójában senki sem foglalkozik a másikkal annyira, hogy akár a legszembeötlőbb dolgokat észrevegye. A film nagy kérdése, hogy ha ez nem így lenne, akkor vajon megelőzhető lett volna-e a tragédia, ami az egész család pusztulásához vezetett? 

A filmben az a legnyomasztóbb, hogy semmi kirívó nincs benne, csak a hétköznapok eseményei hömpölyögnek benne lassan, látszólag szokásosan. Természetesen tetten érhető, hogy Lee Don-ku rendező azért egy egész arzenálnyit sorakoztat fel az élet bajaiból, azokat egy tető alá rendezve. Megcsalás, szerelemgyerek, szülők nélküli gyerekkor, anyagi nehézségek, testvéri féltékenység, iskolai abúzus, prostitúció - mind előkerülnek a családtagok kapcsán. Mégis az a legijesztőbb, hogy ezek ott lehetnek a mi életünkben is, éppen úgy kifejtve látens hatásukat, ahogyan az ezzel a szerencsétlen családdal történt.

A film képei nagyon kifejezőek, remek ötletek szolgálják a szereplők állapotának, kapcsolatainak képi megjelenítését. Ilyenek a hol kiszáradva, hol virulva láttatott növények, vagy az autós jelenet, melyben előbb Yeonghee néz ránk az autóból, miközben felhúzza az ablakot, melyen már az anyja arca tükröződik. A film szerkezete önmagába visszatérően ciklikus, időnként kisebb köröket ír le, melyek éppen olyan megtévesztőek, mint Soonim elméjének zavarai. A filmben előre haladva ezért résen kell lenni, hogy az időben éppen mikor, és a valóság vagy a képzelgés területén járunk-e.

A film a néhai Kim Young-ae jutalomjátéka is egyben, aki a végsőkig kiaknázza a szerepe nyújtotta lehetőségeket a nagymamai odaadástól kezdve az eszement, szinte démoni megszállottságig bezárólag. Magabiztosan viszi a vállán az egész történetet, még ha azt is nyilatkozta a forgatás után, hogy hosszú ideig nyomasztotta ez a szerep, nagyon nehéz volt kihevernie.

Az idősebbik lányt játszó Do Ji-won látszólag ellentmondásos tulajdonságokból építi fel a karakterét. Mindig kissé merev, még a férjével is, akivel pedig szeretetteljesnek tűnik a kapcsolata. A gyász stációiban megindító a fájdalma. Azonban felvillant valamit az anyja állapotából is, nehéz eldönteni, hogy téveszme vagy tudatosság vezérli-e a kolléganőjének látogatásakor. Az utolsó jelenetében pedig szinte tapintani lehet a fagyos levegőt, a benne összecsapó érzéseket.

Kim So-eun a fiatalabb testvér szerepében érdekes átváltozást tud mutatni. Ő a legkiszolgáltatottabb tagja a családnak, és míg otthon dacosan és nagyszájúan harcol, addig az iskolában végtelenül megfélemlített és megalázott. A történet második felében viszont az anyai képzelgések vezérlőjeként szinte kajánul élvezkedő bosszúálló.

A férj szerepében Song Il-kook, ahogyan azt tőle megszokhattuk, ismét valami rendkívülit csinál. Az addig eljátszott karaktereinek palettája rendkívül színes, Sangho ezen a palettán talán a szürke színt képviseli. Nem a színészi játékot tekintve, hanem a karakter "szürkeségét", ami alatt azt értem, hogy nem rendelkezik semmi különösebb, megkülönböztető attribútommal, csak egy hétköznapi, átlagos figura, aki megbízható a szakmájában, igyekvő családfenntartó, szerető és megértő férj, aki időnként kissé elfárad. Bár az ő karaktere a legkidolgozatlanabb, a gesztusaival, mimikájával és testbeszédével Song Il-kook ki tudja egészíteni egy koherens, mégis néhol félszeg, néhol magabiztos figurává, aki a film egyik emlékezetes pillanatában a tekintetével akár ölni is tudna - így játszva el a szürke ötven árnyalatát. Amit pedig a noraebangban, és főleg onnan kijőve mutat, az gyönyörű példája az esendőség, a kiszabadulási vágy és a belső moralitás által diktált értékek összecsapásának. 

Összegzésként: az Entangled egy igen jó és kellőképpen egyedi film. Viszont érzelmileg nagyon megterhelő, ezt vegyék figyelembe a megnézésére vállalkozók.