[Tévédrámákról] GUAM HEO JUN (2013]

구암 허준
Alternatív cím: Hur Jun, the Original Story
MBC, 2013, 135 kb. félórás rész
Műfaj: dráma, orvosi, életrajzi
Írta: Choi Wan-gyoo
Rendezte: Kim Geun-hong, Kwon Seong-chang
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Vannak élettörténetek, amelyek szédületes utakat járnak be, és vannak életművek, amelyek olyan ragyogóak, hogy számos következő nemzedék számára mutatnak irányt világítótoronyként. Akár szép színesen, akár drámaian, vagy akár ügyetlen makogással is mesélnek róluk, a szánk mindig tátva marad a történetüket hallgatva.

Azért írtam ezt bevezésül, mert a Guam Heo Jun című dráma mindazt megteszi, ami a fenti ellentmondásban benne van. Mindenki számára világos, hogy a valóságos történelmi alakokat és eseményeket bemutató filmek java része fikció, hiszen a fennmaradt krónikákban lejegyzett események közti hézagokat csak elképzelt történetekkel lehet kitölteni, és ugyancsak ki kell találni a választott hősök köré egy csomó fikciós kortársat is, már ha nem monodrámában szeretnénk bemutatni őket. Márpedig ez a dráma éppen az ellenkezőjére törekszik, nagyívű, sokszereplős tablót kíván rajzolni a főhős köré. 

Nem kérdés, hogy ezt meg is teszi, és méltó emléket állít Heo Jun doktornak (Guam a tollneve), aki vitán felül rendkívüli embertársunk volt. Annál, amit ezután írni fogok, sokkal fontosabb, hogy a dráma által megismerhettem - számtalan nézővel együtt - én is ezt a rendkívüli emberi és tudományos nagyságot. Rajta keresztül pedig képet alkothatunk a 16-17. század fordulójának orvostudományi, gyógyászati, kutatási és gyógyszerészeti helyzetéről a Távol-Kelet térségében. Mivel Heo Jun tíz alapvető szakkönyvet írt, köztük a legfontosabbat, a Dongui Bogam címűt, ami a keleti gyógyászat enciklopédiája, ezért a drámában számtalan betegséggel találkozhatunk, valamint a korabeli gyógymódjukkal. Elképesztő mennyiségű gyógynövény neve hangzik el, és hatalmas tudás sejlik fel az egyedi, kombinált, vagy a belőlük készülő különböző főzetek hatásának ismeretéről, csakúgy mint az akupunktúráról, az akupresszúráról és a moxaterápiáról. Az egyes betegségeken túl a járványkezelés módozatairól is képet nyerhetünk. Ami viszont igazán megdöbbentő, az az anatómiához való viszony. Ide kapcsolódnak a kedvenc képsoraim is a drámából: nem tudtam betelni az ecsetekkel való jegyzetelés szédítő sebességével.

Azonban ha filmes alkotásként tekintek a drámára, akkor egy sor ambivalencia között találom magam, amelynek következtében egyszerre érzem nagyszerűnek és kevésbé sikerültnek ezt a drámát.

Elsősorban azért, mert nagy igyekezetében kissé elsakkozza magát, több téren is. Heo Jun elhivatottságát olyan extrém túlzással ábrázolja, hogy ha a doktor a keresztény Európában született volna, akkor ma az egyházi szentjeink között üdvözölhetnénk. Minden karakter jellemzőiben érezni valami aránytalanságot, ami azért zavaró, mert megnehezíti a nekik szánt funkciók ellátásának hihetőségét. Van közöttük túl szigorú, túl szende, túl ostoba, túl kígyónyelvű, túl gyáva, túl gonosz, néhány még egy kissé idióta is a maga módján - és mégis mindnek helyén van az esze, ha az adott pillanat úgy kívánja, sőt, még a rendjén lévőket is képesek magukba bolondítani.

Igaz ez az eltúlzottság az egyes egyes társadalmi csoportok ábrázolására is. Az megszokott, hogy a kiváltságosok osztályában sok a fafejű, előjogaiból élő, korrupt, akarnok és gátlástalanul szervezkedő alak, de itt náluk sokkal elrajzoltabb a nincstelenek tömegeinek ábrázolása. Természetesen érthető az alkotók szándéka, hogy minél elesettebbnek mutassák be őket, ezzel is kiemelve a doktor nemes életfilozófiáját és hozzáállását, azonban sajnálatosan nem érzékelték, hogy az egyes jelenetek hiába tragikusak, ha az összkép egy szinte folyamatos káosz, melyben az elnyomottak fájdalmukban önkívületig jajveszékelő, szinte csak ösztönlények, akik alkalomadtán eszüket vesztve ragadnak kaszát-kapát, Istent, embert nem kímélve. 

Heo Jun attól kezdve, hogy rátalál életcéljára, önmagát sem kímélő elszántsággal halad a választott újtán. Azonban ez is úgy van ábrázolva, hogy időnként visszaüt a karakterére, mert miközben mély alázattal fordul minden elesett felé, teljes vakságot tanúsít a saját családja iránt. Szinte alig látjuk jelét a házastársak egymás iránti mély érzéseinek, amit pedig a szavakban elhangzottak alapján át kellene éreznünk. Ezért azon kaptam magam, hogy egyre dühösebben nézem ezt a botor ábrázolásmódot, még akkor is, ha tekintetbe veszem az érzelmek kötelezően leszedált kifejezésmódját. Valószínűleg érezték ezt az alkotók is, mert Heo doktor fiánál egyszer elszakad a cérna, és igazán boldogan hallgattam az apjának szóló beolvasását. 

Ami még nehézséget okozott, az maga a történetvezetés, melyet nem tudtak egy szépen hömpölygő folyammá alakítani, vagyis a történéseket szervesen egymásba kapcsolódóan vezetni. Ezért a dráma közepe felé egy kissé iskolás példatárat kapunk, melyben a rosszat a még rosszabb, majd még az annál is rosszabb követi. Minden egység szépen elindul és lezárul, ami azzal jár, hogy az egyes szekvenciák önmagukban érdekesek, mivel főként ezekben láthatjuk az egyes gyógyítási eljárásokat, de folytonos ismétlődésükben már szinte fárasztóak, és kissé életidegenek. Sajnálatos módon a komikusnak szánt figurák is folyton megakasztják a történetet, mert legtöbbször az öncélú poénkodáson kívül semmivel nem járulnak hozzá a haladáshoz. Eléggé bosszantóak az olyan ritmustalanságok is, amikor a gyors reagálást megkívánó helyzetekben a szereplők először megmerevedve hosszasan és értetlenkedve bámulnak maguk elé - igen, tudom, hogy ez egy kifejezésbeli klisé, mégis teljesen értelmetlen.

Egyes karakterek változásaiban is érzékelhetőek megmagyarázhatatlan bakugrások. Heo Jun doktor vitán felül nagyhatású személyiség, mégis a fő ellenségeinek szinte átmenet nélküli megtérése eléggé irracionális, köztük a fő antagonistát, Yoo Do-jit remekül játszó Namkoong Miné.  Az is érdekes, hogy a drámában hosszú ideig jelentős szerepet betöltő egyik nőalakkal végül nem tudtak mit kezdeni, ezért elég ügyetlenül kiírták a történetből.

Nos, ennyit a gyengeségekről, most jöjjenek az erények. Kiváló főszereplőt találtak Heo Jun életre keltéséhez Kim Joo-hyuk személyében. Erőt sugárzó fizikuma és gazdag érzelmi kifejezőképessége tette alkalmassá arra, hogy jóval többet mutasson meg ebből a rendkívüli emberből, mint amit a forgatókönyvben megírtak a számára. Mivel egy teljes életutat kellett bejárnia, a doktor az életkorának előrehaladtával egyre érettebb lett, mint a jó bor. Bölcsességével együtt csak a szelídsége fokozódott, és vele együtt értettük meg, hogy mit jelent a személyiség integritásának megőrzése egy olyan korban, melyben nem volt veszélyesebb dolog magánál az ezerféle módon kiszolgáltatott emberi életnél, függetlenül attól, hogy az ember a társadalmi ranglétra melyik fokára született. Elképesztő jelenetekben láthatjuk, melyek közül néhány biztosan beég az emlékezetünkbe, mint az ezerszeres büntetés, vagy a végső harca a járvány közepén a saját betegségével. Általában is igaz a drámára, hogy elképesztő élethelyzeteket vázol fel, melyek kegyetlensége valóban emberpróbáló, és nem csak a doktor esetében.

Kim Joo-hyuk kapcsán meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a Heo Jun életét bemutató 1975-ös első sorozat főszerepét az édesapja, a szintén színész Kim Mu-saeng játszotta. Jelen dráma, ami 2013-ban került a képernyőkre, már a negyedik alkotás, ami a doktorról szól, három tévésorozat és egy játékfilm is megelőzte.

De vissza a drámához, amelyben számos remek női karakter található, különösen a nővérek között. Mégis elsősorban a doktor felesége, Da-hee lopja be magát a szívünkbe, akinek pedig elég soványka játéklehetőséget engedtek: szerető és megértő alázattal kellett helytállnia a folyton távollévő, saját útját járó férje mellett és helyett. Park Eun-bin színésznő csak 21 éves volt, amikor eljátszotta ezt a szerepet, és annak ellenére, hogy a külsejét tekintve alig öregedett valamit a történet során, az idő múlását mégis érzékeltetni tudta. Mint ahogyan azt is, hogy a törékenységét és szépségét mindvégig megőrző nemes hölgyből miként lett szikár, kétkezi munkát végző, fáradhatatlan asszony. Rá is igaz, ami Kim Joo-hyukra: sokkal többet hoz ki a karakteréből, mint amit annak megírtak. Heo Jun édesanyjának szerepében Go Doo-shim a megalázottságában erőssé váló nő példája, és az utolsó részekben mutat valami igazán meglepőt, amikor utoléri a betegség. Számomra nagyon elgondolkodtató volt minden olyan jelenet, amelyben a két nő és a doktor hármasa szerepelt, és a doktor szinte csak az édesanyját látta. Miközben a dráma a doktor családjának nőtagjai számára a leghagyományosabb női státuszokat jelölte ki, szakmai társként Heo Jun mellé rendelt Ye-jin személyében egy olyan független, saját útját járó nőalakot, akit akár teljesen "koridegennek" találhatunk ebben a közegben. Park Jin-hee azonban túlzásoktól mentesen, mégis nagy erővel kelti életre ezt a nőt, akiből biztosan orvos lett volna, ha nem akkor születik.

Heo Jun rendkívüli életutat jár be, szinte példa nélküli, ahogyan tehetsége révén áttöri a merev kasztok elválasztó falait, és a legmélyebb osztályból a legmagasabbra emelkedik. Mivel eközben megjárja a korabeli élet számtalan helyszínét, a drámában mindezek eleven képét élvezhetjük. Belelátunk a vidéken élő, különböző társadalmi helyzetű emberek életébe, majd ugyanezt a merítést élvezhetjük a fővárosban is. Mivel Heo Jun a királyi udvar orvosa lesz, ezért elénk tárul a palotán belüli világ is, mégpedig kissé más megjelenítésben, mint ahogy azt a Joseon-kori drámákban megszokhattuk. A királyi udvar itt egyrészt kisebbnek tűnik, az egyes tagjai közötti kapcsolatok bár formálisak, mégis közvetlenebbek, még a királyi család tagjaihoz is természetesebb mind a bejárás, mind a velük való érintkezés. Ami viszont itt is ugyanolyan: az a politikai frakciók állandó hatalmi vetélkedése, a manipulációk és a korrupció, ami állandó veszélyhelyzetet jelent bárkire a palota falain belül. A királyi orvosok köréből szinte mindenki, és az ápolónő közül is sokan bírnak egyénítő vonásokkal, de lehetetlen felsorolni mindenkit, aki megérdemelné.

Ám mielőtt a palotába jutnánk, különleges helyszíneken fordulunk meg. Először is Yoo doktor falusi ispotályában, ahol Heo Jun képzésének stációit átélhetjük. Ki gondolta volna, hogy 33 féle víz létezik? Nem tudom, hogy Yoo Ui-tae doktor létezett-e, de a drámát végig belengi a tekintélye. Baek Yoong-sik szigorú jellemként állítja elénk, aki ha csak a történet elején szerepel is, mégis úgy érezzük, hogy a teljes életútját megismertük. Legalább ilyen emlékezetes a leprások tábora a két különc orvossal, az ál-buddhista szerzetes szerepében Lee Jae-yonggal, vagy a még nála is titokzatosabb erdei orvos szerepében Jung Ho-binnel. És ki tudná elfelejteni a dobokat eszelősen verő fiatal fiú, Sang-hwa szerepében Ji Sang-hyukot, aki az egyik példa arra, hogy a korban már elég sokat tudtak a lelki bajokról is.

A drámában számtalan betegség neve hangzik el, ám mivel magyar felirattal néztem, nem tudom megítélni, hogy azok megnevezése helyesen szerepelt-e a fordításban (pl. gyomorrák). Bár CherryRock, a fordító hatalmas munkát végzett a 135 félórás epizód nyelvi átültetésének rendkívül nehéz feladatával - hiszen a gyógynövények neveinek megtalálása önmagában is elég nagy kihívás lehetett -, azért bizonytalankodom, mert néhány koridegen kifejezést is használt (cipzár, baktérium, jackpot stb.).

A dráma képi világa nagyon vonzó, a sokféle helyszín és táj rendkívüli változatosságot biztosít, szépek a jelmezek, és számtalan szemet gyönyörködtetően megkomponált beállítással találkozhatunk. Sőt még egy komoly várostrom erejéig a korabeli harcászati technikába is bepillanthatunk, mivel az Imjin háború is a történet idejére esik. 

A dráma zenéjére sajnos ugyanaz a kettősség érvényes, amit fentebb írtam a sorozat egészéről. Lehet, hogy csak a mai füleimnek, de egészen kellemetlenül, a drámához nem illeszkedően hangzottak a hajdani orosz (szovjet) filmekre jellemző, operaénekesek által előadott dalok, melyek hol eltűntek, hol visszatértek, sajnos. Pedig közben hallhattuk Park Wang-gyut is énekelni, ami teljesen harmonizált a dráma hangulatával. De a legjobb, sőt kiemelkedően nagyszerű az volt, amikor a tradicionális hangszerek (haegeum, daegeum) játékos, humoros aláfestéssel kísérték a komikus jeleneteket.

Összegezve: Guam Hae Jun életútja és életműve olyan lenyűgöző, hogy minden fenti ellentmondássága mellett a dráma működik. Szerencsére a vége felé ezekből egyre kevesebb érezhető, szinte minden a helyére kerül, ezért a végső érzés a megrendülésé és a főhajtásé. Mert megcsap bennünket egy évszázadokon átívelő fuvallat, amelyből egy nagy ember szellemének érintését érezzük. Guam Heo Junt bámulva a szánk is tátva marad. El is gondolkodhatunk az emberi élet értékéről. Vajon tennénk időutazást abba a korba?