Netflix / 2021 / 9 rész
Magyar cím: Nyerd meg az életed
Műfaj: dráma
Írta: Hwang Dong-hyuk
Rendezte: Hwang Dong-hyuk
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema
*Az ismertető spoilereket tartalmaz*
Azt hiszem, hogy még nem írtam ekkora indulattal koreai tévésorozatról, mint
ahogyan most a Squid Game-ről (Tintahaljáték, magyar cím a Netflixen: Nyerd meg az életed) készülök. Őszintén szólva,
fogalmam sincs, hogy mi üthetett Hwang Dong-hyukba, aki a történetet és a
rendezést is jegyzi, hogy erre adta a fejét, hiszen korábban olyan nagyszerű
játékfilmeket köszönhettünk neki, mint a Silenced vagy a My Father.
A Squid Game esetében viszont sokkal erősebben érezni, hogy miről akart szólni, mint ahogyan azt a megvalósítás tartalmazza. Szándéka szerint valószínűleg egy parabola akart lenni, mely egy gazdag vizualitású történetben beszél a pénz uralta világ legalsó és legfelső rétegének egymáshoz való viszonyáról. Morális kérdéseket is feszegethetne, ha nem zárná mindkét réteg képviselőit a legprimitívebb ábrázolási klisék közé. De sajnos ezt teszi, és a hamis kezdőhangokra hiába igyekezett egy egész - bár eléggé minimalista - zeneművet építeni, az eredmény számomra nehezen bírható kakofónia lett.
Egyik végponton a reménytelen helyzetű emberek sokaságát látjuk, akik a fejükre nőtt óriási adósságok szorításában vergődnek. A példák szerint bajaikat többnyire maguknak köszönhették, szerencsejátékokat játszottak, sikkasztottak, értelmetlenül kockáztattak, bár vannak, akik egyszerűen csak szerencsétlen élethelyzetbe kerültek. Közös nevezőjük, hogy az életük teljesen kilátástalanná vált, és bár többen is függnének tőlük (gyerekek, szülők, testvérek), saját magukért sem képesek tenni semmit.
Egy láthatatlan szem azonban figyeli őket, és gondosan kiválasztja a legszerencsétlenebbeket, akik előtt elhúznak egy mézesmadzagot: ha jelentkeznek egy játékba, akkor a hatalmas nyeremény birtokában emberi életre tudják fordítani a sorsukat. Természetesen kivétel nélkül önként vállalkoznak a részvételre, így hamarosan 456 embert találunk egy furcsa terepen.
Az ott látható dolgok és történések viszont mintha sajátos gyűjteményét képeznék olyasmiknek, amiket mind-mind láttunk már korábban valahol. A játékosokat sorszámokká degradálva megfosztják személyiségüktől, és ugyancsak arctalan, fegyveres őrök vigyázzák a lépéseiket. Ismeretlen értelmű szabályokat fogadtatnak el velük, és olyan játékban kell részt venniük, melyben menet közben jönnek rá, hogy az életük a tét. Az egyetlen újdonság az, hogy átmeneti "otthonuk" egy pasztellszínekre festett, M.C. Escher által inspirált óriási játszóházat imitál, a versenyfeladat pedig egy közismert csoportos gyerekjáték. A homokos játszótéren azonban mindjárt elveszítünk a játékosok közül 255 embert, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyikük fejbe lövését egyenként közelről élvezhessük. Folyik a vér, de úgy, ahogyan a Kill Billben, tehát valóságosan is, meg nem is. A borzongatás szándéka egyértelmű, melynek fokozásához Hwang író-rendező nem takarékoskodott az agyament ötletekkel: a hely saját krematóriummal rendelkezik, a koporsók masnis ajándékdobozokra emlékeztetnek, melyeket simán rászögelnek a még haldokló "kiesettekre" is.
A kitörő pánik szavazáshoz, majd a játék befejezéséhez vezet, melyről egyetlen szavazat dönt, melyet egy demensnek tűnő öregúr ad le. A játékosok visszakerülnek hétköznapi életükbe, ahol megpróbálkoznak a játékszervezők feljelentésével is, de mindenki bolondnak tartja őket, így ennek csak annyi haszna lesz, hogy egy fiatal rendőr gyanút fog, aki eltűnt bátyját keresi. Mivel a szereplők mindegyike csak újabb megerősítést kap arról, hogy az élete teljes zsákutcában van, rövidesen a korábbi játékosok 93 százalékát az ismételten jelentkezők között találjuk.
A rendőr titokban velük tart az egyik maszkos játékfelügyelőnek álcázva magát, és rajta keresztül látjuk, hogy egy szigetre érkezünk, mely a játék helyszíneként szolgáló titkos objektumot rejti. A férfi igyekszik felderíteni, hogy mi történik a szigeten és minél több bizonyítékot gyűjteni azokról, ám ez nem könnyű feladat, mivel mindenki szemmel tart mindenkit, amolyan orwelli módra. A rendszer azonban még így sem teljesen hatékony, mert néhányan kijátszva a szigorú ellenőrzést, magánbizniszt űznek, ami nem más, mint a szervkereskedelem - mi más lehetne még ennél is hátborzongatóbb???
A játék viszont nagy fordulatszámra kapcsolva beindul, sorra kapják a versenyzők a furcsa feladatokat, melyeknek kitalálásakor bizonyára az lehetett az egyik szempont, hogy a bugyutaságuk és a bennük rejlő halálos fenyegetettség szöges ellentétben álljon egymással. A játékosok azonban már máshogyan viszonyulnak a helyzethez, mint az első alkalommal. A sorozat izgalmait azok a csoportdinamikai működések jelentik, melyekben a játékosok egymáshoz való különböző kapcsolódásait láthatjuk. Ezek mindegyike a bizalom-bizalmatlanság tengelye körül helyezkedik el, függetlenül attól, hogy csoportos vagy páros összefogásokról, illetve vetélkedésekről van-e szó. A dráma legsötétebb helyzetei pedig abból fakadnak, hogy a játékosok megelőző, védekező lépéseit váratlanul felülírják az újabb játékok szabályai, teljesen abszurd helyzetbe kényszerítve ezzel a versenyzőket. Az emberi elme legsötétebb bugyraiból származó manipulációk sorozatát vonultatják fel az alkotók, melyek közös szándéka az emberek egymás elleni kijátszása.
A Squid Game esetében viszont sokkal erősebben érezni, hogy miről akart szólni, mint ahogyan azt a megvalósítás tartalmazza. Szándéka szerint valószínűleg egy parabola akart lenni, mely egy gazdag vizualitású történetben beszél a pénz uralta világ legalsó és legfelső rétegének egymáshoz való viszonyáról. Morális kérdéseket is feszegethetne, ha nem zárná mindkét réteg képviselőit a legprimitívebb ábrázolási klisék közé. De sajnos ezt teszi, és a hamis kezdőhangokra hiába igyekezett egy egész - bár eléggé minimalista - zeneművet építeni, az eredmény számomra nehezen bírható kakofónia lett.
Egyik végponton a reménytelen helyzetű emberek sokaságát látjuk, akik a fejükre nőtt óriási adósságok szorításában vergődnek. A példák szerint bajaikat többnyire maguknak köszönhették, szerencsejátékokat játszottak, sikkasztottak, értelmetlenül kockáztattak, bár vannak, akik egyszerűen csak szerencsétlen élethelyzetbe kerültek. Közös nevezőjük, hogy az életük teljesen kilátástalanná vált, és bár többen is függnének tőlük (gyerekek, szülők, testvérek), saját magukért sem képesek tenni semmit.
Egy láthatatlan szem azonban figyeli őket, és gondosan kiválasztja a legszerencsétlenebbeket, akik előtt elhúznak egy mézesmadzagot: ha jelentkeznek egy játékba, akkor a hatalmas nyeremény birtokában emberi életre tudják fordítani a sorsukat. Természetesen kivétel nélkül önként vállalkoznak a részvételre, így hamarosan 456 embert találunk egy furcsa terepen.
Az ott látható dolgok és történések viszont mintha sajátos gyűjteményét képeznék olyasmiknek, amiket mind-mind láttunk már korábban valahol. A játékosokat sorszámokká degradálva megfosztják személyiségüktől, és ugyancsak arctalan, fegyveres őrök vigyázzák a lépéseiket. Ismeretlen értelmű szabályokat fogadtatnak el velük, és olyan játékban kell részt venniük, melyben menet közben jönnek rá, hogy az életük a tét. Az egyetlen újdonság az, hogy átmeneti "otthonuk" egy pasztellszínekre festett, M.C. Escher által inspirált óriási játszóházat imitál, a versenyfeladat pedig egy közismert csoportos gyerekjáték. A homokos játszótéren azonban mindjárt elveszítünk a játékosok közül 255 embert, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyikük fejbe lövését egyenként közelről élvezhessük. Folyik a vér, de úgy, ahogyan a Kill Billben, tehát valóságosan is, meg nem is. A borzongatás szándéka egyértelmű, melynek fokozásához Hwang író-rendező nem takarékoskodott az agyament ötletekkel: a hely saját krematóriummal rendelkezik, a koporsók masnis ajándékdobozokra emlékeztetnek, melyeket simán rászögelnek a még haldokló "kiesettekre" is.
A kitörő pánik szavazáshoz, majd a játék befejezéséhez vezet, melyről egyetlen szavazat dönt, melyet egy demensnek tűnő öregúr ad le. A játékosok visszakerülnek hétköznapi életükbe, ahol megpróbálkoznak a játékszervezők feljelentésével is, de mindenki bolondnak tartja őket, így ennek csak annyi haszna lesz, hogy egy fiatal rendőr gyanút fog, aki eltűnt bátyját keresi. Mivel a szereplők mindegyike csak újabb megerősítést kap arról, hogy az élete teljes zsákutcában van, rövidesen a korábbi játékosok 93 százalékát az ismételten jelentkezők között találjuk.
A rendőr titokban velük tart az egyik maszkos játékfelügyelőnek álcázva magát, és rajta keresztül látjuk, hogy egy szigetre érkezünk, mely a játék helyszíneként szolgáló titkos objektumot rejti. A férfi igyekszik felderíteni, hogy mi történik a szigeten és minél több bizonyítékot gyűjteni azokról, ám ez nem könnyű feladat, mivel mindenki szemmel tart mindenkit, amolyan orwelli módra. A rendszer azonban még így sem teljesen hatékony, mert néhányan kijátszva a szigorú ellenőrzést, magánbizniszt űznek, ami nem más, mint a szervkereskedelem - mi más lehetne még ennél is hátborzongatóbb???
A játék viszont nagy fordulatszámra kapcsolva beindul, sorra kapják a versenyzők a furcsa feladatokat, melyeknek kitalálásakor bizonyára az lehetett az egyik szempont, hogy a bugyutaságuk és a bennük rejlő halálos fenyegetettség szöges ellentétben álljon egymással. A játékosok azonban már máshogyan viszonyulnak a helyzethez, mint az első alkalommal. A sorozat izgalmait azok a csoportdinamikai működések jelentik, melyekben a játékosok egymáshoz való különböző kapcsolódásait láthatjuk. Ezek mindegyike a bizalom-bizalmatlanság tengelye körül helyezkedik el, függetlenül attól, hogy csoportos vagy páros összefogásokról, illetve vetélkedésekről van-e szó. A dráma legsötétebb helyzetei pedig abból fakadnak, hogy a játékosok megelőző, védekező lépéseit váratlanul felülírják az újabb játékok szabályai, teljesen abszurd helyzetbe kényszerítve ezzel a versenyzőket. Az emberi elme legsötétebb bugyraiból származó manipulációk sorozatát vonultatják fel az alkotók, melyek közös szándéka az emberek egymás elleni kijátszása.
A fogyatkozó számú játékosok elkezdenek emberi hordákként működni, és a
kialakult kisebb csoportosulások az éj leple alatt igyekeznek likvidálni
egymást. Sikerrel, a dráma szerint 27 saját gyártású hullát hagyva maguk
után. Lassan kialakul a mindenki mindenki ellen állapota, melyekben a
"rendesebbek" ha nem is fizikai erőszakkal, de az ostobábbak, naivabbak,
kiszolgáltatottabbak átverésével áldozzák fel társaikat, mindig túltéve
magukat a morális aggályaikon. Hogy mindezek beteges érdekessége mégsem
tudja felpörgetni minden néző izgalmi állapotát, annak az az oka, hogy a
sorozat minduntalan belefeledkezik az egyes feladatok teljesítésének
részletes bemutatásába. Mivel maguk a feladványok meglehetősen együgyűek, a
végkifejletet pedig ismerjük, hiszen csak arra kell várnunk, hogy mekkora a
fogyatkozás, ezért sokszor azon kaptam magam, hogy unatkozom, és ezen a
percenként látható kivégzések és egyéb borzalmak sem segítenek.
Így döcögünk el a végső feladványig, amelyhez vezető úton már elvesztettünk 454 szerencsétlent, köztük a résztvevők társadalmi összetételét színesítő szimpatikus pakisztáni vendégmunkást és egy keménykötésű észak-koreai szökevény lányt, sőt még egy aljadék gengsztert is. Hogy s hogy nem, két gyerekkori barát marad a végső küzdőtéren, hajdani kedvenc játékukat játszva, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egyiküké lesz a gigantikus összegű nyeremény.
Közben a szorgoskodó rendőr is kideríti, hogy mi történt a testvérével, de nincs benne sok köszönet. Rendőrünk filmbeli munkája és sorsa pedig vagy a sorozat teljes értelmetlensége, vagy egyszerűen egy szándékos cliffhanger, amely a következő évadhoz vezet.
Azonban történik még valami érdekesség a sorozatban, mely olyan banális közhely, hogy az már tényleg elszomorító. Az utolsó fordulókra megérkeznek a VIP vendégek, akik a játékok finanszírozói és kéjelgő élvezői. Háziköntösben kukkolják az élet-halál játékot, és a játék egyes helyszíneinek egyébként értelmetlennek tűnő (hiszen egy ideig azt gondolhatnánk, hogy azokat csak a versenyzők látják) pazar kivitelezése az ő szórakoztatásukban nyer értelmet, csakúgy, mint a hullák ajándékdobozolása. A piros maszkos személyzet és a fekete maszkos játékmester mellett ők aranyszínű maszkokat viselnek, ezért túl sok egyénítésre nem kell számítanunk. Helyettük a fülledt és élveteg kulisszák beszélnek, meg ők maguk, amit végképp nem kellene, mert kivételesen buta szövegeket adnak a szájukba.
A horrorisztikus élvezetekre egy kis beteges szexszel lehet még ráfejelni, nosza, el is játszanak vele az alkotók, hiszen miért is hagynák ki. Ritka ocsmány ez az egész VIP-jelenetsor, de nemcsak abban az értelemben, ahogyan azt az alkotók tervezték. Arra utalok, hogy maguk az alkotók is hasonló szinten teljesítettek mind az elgondolás, mind a kivitelezés didaktikusságában.
A lényeg, hogy elvergődünk egy végső beszélgetésig, mely egy pohár pezsgő, a maszktalan játékmester, valamint a bekötött szemű győztes között zajlik.
Ez a párbeszéd még attól se lesz veretesebb, hogy Lee Byung-hunt rángatták bele, aki igyekszik súlyos mondanivalót sejttetni a nagy semmi mögött. Mert a sorozat egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy egy játék korábbi győzteséből miként lett a túlélőjáték szenvtelen dirigense, az pedig, hogy a játékosok versenylovak, végképp nem új információ sem a játékosok, sem a nézők számára.
Az új életkezdés pillanatába még belecsavartak egy kis direkten vallásos utalást is a nyertesünk mellett feltűnő hittérítő, majd az esőáztatta aszfalton egymás mellé fényképezett "Jézus" felirat és az arany bankkártya képében, melyet a nyertes a szájából köpött ki (erős utalás az obulusra, melyet a görögök a halottak nyelve alá tettek fizetségül az alvilági folyón őket átvivő révésznek).
Így döcögünk el a végső feladványig, amelyhez vezető úton már elvesztettünk 454 szerencsétlent, köztük a résztvevők társadalmi összetételét színesítő szimpatikus pakisztáni vendégmunkást és egy keménykötésű észak-koreai szökevény lányt, sőt még egy aljadék gengsztert is. Hogy s hogy nem, két gyerekkori barát marad a végső küzdőtéren, hajdani kedvenc játékukat játszva, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egyiküké lesz a gigantikus összegű nyeremény.
Közben a szorgoskodó rendőr is kideríti, hogy mi történt a testvérével, de nincs benne sok köszönet. Rendőrünk filmbeli munkája és sorsa pedig vagy a sorozat teljes értelmetlensége, vagy egyszerűen egy szándékos cliffhanger, amely a következő évadhoz vezet.
Azonban történik még valami érdekesség a sorozatban, mely olyan banális közhely, hogy az már tényleg elszomorító. Az utolsó fordulókra megérkeznek a VIP vendégek, akik a játékok finanszírozói és kéjelgő élvezői. Háziköntösben kukkolják az élet-halál játékot, és a játék egyes helyszíneinek egyébként értelmetlennek tűnő (hiszen egy ideig azt gondolhatnánk, hogy azokat csak a versenyzők látják) pazar kivitelezése az ő szórakoztatásukban nyer értelmet, csakúgy, mint a hullák ajándékdobozolása. A piros maszkos személyzet és a fekete maszkos játékmester mellett ők aranyszínű maszkokat viselnek, ezért túl sok egyénítésre nem kell számítanunk. Helyettük a fülledt és élveteg kulisszák beszélnek, meg ők maguk, amit végképp nem kellene, mert kivételesen buta szövegeket adnak a szájukba.
A horrorisztikus élvezetekre egy kis beteges szexszel lehet még ráfejelni, nosza, el is játszanak vele az alkotók, hiszen miért is hagynák ki. Ritka ocsmány ez az egész VIP-jelenetsor, de nemcsak abban az értelemben, ahogyan azt az alkotók tervezték. Arra utalok, hogy maguk az alkotók is hasonló szinten teljesítettek mind az elgondolás, mind a kivitelezés didaktikusságában.
A lényeg, hogy elvergődünk egy végső beszélgetésig, mely egy pohár pezsgő, a maszktalan játékmester, valamint a bekötött szemű győztes között zajlik.
- Gratulálok a győzelemhez! Nem semmi játék volt.
- Miért? Miért csinálja ezt?
- Szereti a lóversenyt, ugye? Maguk lovak. Lovak a versenypályán. Erre nem számítottam. Nem hittem, hogy idáig bírja.
- Ki maga?
- Vegye úgy, mintha álmodott volna. Magának amúgy se volt rossz álom.
- Ki maga? Ki maga? Ki... Ki maga...
Ez a párbeszéd még attól se lesz veretesebb, hogy Lee Byung-hunt rángatták bele, aki igyekszik súlyos mondanivalót sejttetni a nagy semmi mögött. Mert a sorozat egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy egy játék korábbi győzteséből miként lett a túlélőjáték szenvtelen dirigense, az pedig, hogy a játékosok versenylovak, végképp nem új információ sem a játékosok, sem a nézők számára.
Az új életkezdés pillanatába még belecsavartak egy kis direkten vallásos utalást is a nyertesünk mellett feltűnő hittérítő, majd az esőáztatta aszfalton egymás mellé fényképezett "Jézus" felirat és az arany bankkártya képében, melyet a nyertes a szájából köpött ki (erős utalás az obulusra, melyet a görögök a halottak nyelve alá tettek fizetségül az alvilági folyón őket átvivő révésznek).
Hősünk álomnak is veszi a vele történteket abban az értelemben, hogy egy évig nem nyúl a pénzéhez, kinézetre hajléktalanként éli a kiüresedett életét, mert akikért a játékra vállalkozott, már nincsenek vele. Váratlanul kap egy invitálást a játék legidősebb, agydaganatos, demens, vagy magát annak tettető öregurától, akit mindannyian halottnak hiszünk. Ő válaszol a győztesünket és a bennünket is egyaránt kínzó, végső miértre, miközben azt figyelik, hogy a fagyos utcán fekvő hajléktalan kap-e segítséget valakitől.
- Kicsoda maga?
- Én... a hitelezésből élek.(...)- Miért tett ilyet?- Tudod, mi a közös egy nincstelenben és abban, akinek túl sok a pénze? Egyikük se élvezi az életet. Akinek túl sok pénze van, megvehet, ehet vagy ihat bármit, de végül mindenre ráun. Egy idő után az ügyfeleim mind ugyanazt mondták. Hogy már nem élvezik az életet. Ezért összejöttünk és gondolkodni kezdtünk. Mit tehetnénk, hogy jól érezzük magunkat?- "Jól?" Azért csinálták... mert unatkoztak?
- Úgy tűnik, elfelejtetted. Soha senkit sem kényszerítettem arra, hogy játsszon. Te is önszántadból tértél vissza. [A hajléktalanra nézve.] Úgy néz ki, elhagyott a szerencséd. Még mindig bízol az emberekben?- Miért szállt be a játékba?
- Még gyermekkoromban nagyon tetszett, hogy bármit csináltam a barátaimmal, megfeledkezhettem az idő múlásáról. Még egyszer ugyanazt akartam érezni a halálom előtt. Nézőként nincs meg ez az érzés. Ezt az érzést akartam.
- Jólesett?- Azt kérdezted, miért hagytalak életben. Mert jó volt veled játszani. Hála neked eszembe jutott a rég elfeledett múlt. Olyan régen... nem éreztem már jól magam.- Itt vannak. Megjött a segítség. Látta, ugye? Veszített.
Bizonyára minden nyelvnek van közhelyszótára, de a fentiek alapján neki lehetne állni a gondolati közhelyek gyűjteményének is. Bizonyos értelemben emelkedettebb lett volna, ha a "Miért?"-re az öregúr azt feleli, hogy "Csak." Abban legalább lett volna valami fekete humor, így viszont csak a végtelen laposság maradt a miénk. Mert éppen olyan szájbarágós a hajléktalan példájával az emberi segítőkészségről szóló demonstráció, mint amilyen a talán a "haldokló kapitalizmust" megtestesítő öregúr bizarr önvallomásának monológja is. A végső igazság kimondása akarna lenni, de valójában nem mond többet annál, minthogy "jó dolgában már nem tudja, mit csináljon".
Főhősünk ezután kezd új életbe. Miközben a koreai családok eladósodásáról szóló híreket hallja, festet magának egy trendi piros K-popos frizurát, és elindul Amerikába a lányához. Ám útközben meglátja az őt is behálózó alakot (Gong Yoo) egy újabb áldozat becserkészése közben, és ez elbizonytalanítja. Végül nem száll fel a gépre, hanem egy jókora cliffhangerben a film végén ismét jelentkezik a játékra.
Nos, miről is szólt ez a rövidke sorozat? A társadalmi együttélés kérdéseiről? A szociális együttműködés morális kérdéseiről? Az emberi szolidaritásról? Az emberek állati természetéről? Esetleg a dráma egy dekadens világ értékvesztésének lenyomata akar lenni? - ne feledjük, konkrét utalás hangzik el arra, hogy hasonló játékok a világ más pontjain is játszódnak. Mindenből van benne valami kis kóstoló, de a dráma sem koherens egésszé nem áll össze, sem a kérdésfeltevései nem világosak, érvényes válaszok megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz. A hatásmechanizmusa az össze nem illő dolgok öncélú és hatásvadász egymáshoz rendelésében, helyenkénti kontrasztjában rejlik.
Miközben ezeket írom, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy a hanyatló társadalmak mindig felerősítették az extrém élvezetek és a testi gyönyörök hajszolását, és jelenkorunk is dekadens szakaszban jár. A másik, hogy a természetes élettől elszakadt ember a valódi élet ingereinek hiányában könnyen nyúl stimulánsokhoz, mely egy körkörös folyamathoz vezet: az egyre nagyobb hiányt csak egyre erősebb ingerekkel lehet pótolni, melyek egyre erősebb stimulációt igényelnek. Meglehet, hogy a földszintesen fogalmazott párbeszéd valami ilyesmire akart utalni. A közös bölcsesség ezt úgy summázza, hogy "a pénz nem boldogít."
Az bizonyos, hogy a dráma központi szereplője a pénz, mégpedig a maga kézzel fogható valóságában, a materiális világunk uralmi jelképeként. Így van jelen a hatalmas perselyben, és a megfizetett kölcsönt tartalmazó bőröndben is. De véleményem szerint mégiscsak mérhetetlen arcátlanság összemosni a társadalmi hierarchia két végpontján élők életérzését, azonos nevezőre hozva a vagyonban tobzódók életuntságát az életben maradásukért küzdők reményvesztett fásultságával, ahogy azt az öregúr monológja teszi.
Lehetne még sok szót vesztegetni a jó színészi alakításokra, melyek sok esetben meghaladják a számukra megírtakat, így elsősorban a főszereplőt, Lee Jung-jae-t kellene kiemelni. A dráma nemcsak ezek miatt nézhető, hanem a gondosan megtervezett látványa miatt is. A kulisszák formavilága és színdinamikája, az ötletes jelmezek mind magas élvezeti értékkel bírnak. Különösen szép a játékmester kubista maszkja, és apró, de erős hangulati elem a lágy jazzre mozgó kísérteties bábzenekar is. A falanszterekre emlékeztető terek pasztell látványvilága megidéz akár egy képregényt, akár egy különleges hangulatú számítógépes játékot is.
Talán érthető, hogy haragom forrása leginkább az, hogy lehetett volna jó is ez a jelenünk legnagyobb problémájára fókuszáló sorozat, minden adott volt hozzá. De egy lépéssel sem jutottunk közelebb sem a dolgok megértéséhez, sem a megoldási lehetőségekhez. Ezen a szinten viszont marad a hümmögés, hogy lám, így van ez... De úgy tűnik, hogy ennyi mégis elégnek tűnik, mivel éppen ez a sorozat ért el kiugróan magas nézettséget a Netflix adatai szerint. Ha van miről elgondolkodni a sorozat kapcsán, akkor az bizonyára ennek a ténynek a magyarázata.
Végül azt is elárulom, hogy mi tetszett a legjobban: a főcím animációja, mely a tintahaljáték alaprajzából alakult át felirattá. Ez igazán ötletes találmány volt.
Frissítés: a hatalmas sikerre való tekintettel már készül a sorozat második évada. Őszintén drukkolok, hogy bedobják benne az elsőben kihagyott ziccereket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése