|
|
A Jeogori nővérek előadása. Balról jobbra: Lee Jun-hee, Kim Neung-ja,
Lee Nan-young, Jang Se-jeong és Seo Bong-hee (Public Domain) |
Mint a korábbi részekben említettük, a Joseonban berendezkedő japán kormányzóság támogatta a szórakoztatóipar kiépülését, amit alkalmasnak tartottak az emberek figyelmének elterelésére a hazafias gondolatokról. Mivel a cél az ország teljes kulturális asszimilálása volt, ezért már az annektálás kezdetétől működött a sajtó, az irodalom és a kulturális intézmények szigorú ellenőrzése, de ennek ellenére jó ideig akadály nélkül jelenhettek meg a könnyűzenei szerzemények. Azonban a japánoknak rá kellett ébredniük, hogy az ártatlannak tűnő dallamok és szövegek nagyon is alkalmasak az általuk nemkívánatos gondolatok és érzések kifejezésére. Az Arirangot ugyan már 1929 végén betiltották, de a cenzúra 1933-tól vált egyre erősebbé. Ekkortól már semmiféle nacionalista, társadalomkritikus, közrendet megzavaró (vagy annak minősített) dal nem jelenhetett meg.
A japánok hivatalos bevonulása Nankingba (British Pathé, 1938)
(Video via YouTube)
(Video via YouTube)
Ezzel párhuzamosan különböző irányelvek és intézkedések sorozatával Joseonban megindult az erőszakos asszimiláció, a lakosságot a japán nyelv használatára, nevüket japánra változtatására kényszerítették. A filmekben és a színdarabokban kötelező lett a japán nyelv használata, akadályozták a színtársulatok utcai fellépéseit, a szórakoztatóipar prominens alakjait állandóan megfigyelték, sokszor le is tartóztatták és bántalmazták őket. Külön kategóriát képeztek a nyugaton, főként az USA-ban tanult zenészek, akiknek utazási szabadságát is korlátozták, vagy gyakran visszatartották a működési engedélyüket. A nyugati zenéket, elsősorban a jazzt betiltották, és egy sajátosan hullámzó időszak után 1942-től már egyáltalán nem jelenhettek meg könnyűzenei albumok, csak propagandazenéket tartalmazó kiadványok.
A lemezkiadó cégeket is súlyosan érintették ezek a változások. Éppen 1933-36 között volt egy hatalmas felfutása a lemezkiadásnak, amikor a kezdeti 300-ról megduplázódott a megjelentetések száma, és az eladások elérték az évi egymilliós példányszámot. Virágzott a sztárkultusz, és hatalmas népszerűségnek örvendtek a könnyűzenei tehetségkutató versenyek. Ezt a szárba szökkenő folyamatot akasztották meg a szigorító intézkedések, melyek alól többféle stratégiával igyekeztek kibúvót találni.
Mivel Joseon földrajzi térségét nem érintették a harci cselekmények, ezért a hétköznapi élet folyt tovább, még ha drasztikus behatások is érték. A népszerű zenék iránti keresletet nem lehetett egy tollvonással megszüntetni, ezért a szigorításokat követően csökkenő kiadványszámokat növekvés követte, és hiába rendelték el háborús propagandalemezek kiadását, azokra nem meglepő módon, a helyi lakosság körében nem volt nagy kereslet, tehát a végső betiltásig ismét felfutott a popzenei albumok száma.
Ezt a hullámzást a kisebb cégek nem tudták túlélni, a nagyobbak körében viszont az hozott változást, hogy a háborús ellenségekhez tartozó hátországgal rendelkező kiadók kényszerűen kivonultak a térségből, a cégeket pedig helyi erők, főként japánok vásárolták fel. A megmaradt kiadóknak is el kellett hagyni az angol nevüket, helyette japán nevet felvenniük. Végül 1942-43-ban még megjelentek militáns dalokat tartalmazó albumok, de a következő évtől teljesen megszűnt a lemezkiadás.
A cenzúra és a megszorító intézkedések megkerülésére sokféle stratégiát dolgoztak ki, az előző fejezet végén már szó volt a "műfajok elegyítéséről", ami ügyes eszköz volt arra, hogy egy dalt az éppen nem tiltott műfajba tartozóként nevezhessenek meg. (Pl. ha egy dalt a kísérete alapján a betiltott jazzdalok közé soroltak, akkor hivatkozási alap lehetett az engedélyezésre a dallam és a szöveg, ami lehetett új népdal vagy manyo.) Ám a lemezkiadás ellehetetlenítésével a kiadóknak is másféle megoldás után kellett nézni.
Természetesen léteztek ellenállási dalok is. Ezek részben a külföldön szerveződő ellenállási mozgalom harcosai által énekelt indulók voltak, melyek többnyire nyugati dallamokra énekelt koreai szövegeket jelentettek. A japánok fennhatósága alá tartozó területeken ezeket nem énekelhették, helyettük az ellenállás árnyaltabb megoldásait kellett választaniuk. A dallamokba és szövegekbe rejtett utalásokról már volt szó, de számtalan más "trükkös megoldásról" is tudunk. Például Kim Cheon-ae énekesnőről feljegyezték, hogy 1942-ben, egy Japánban tartott fellépésén hanbokban állt színpadra, (ami a tiltott hagyományos koreai viselet volt), vagy a Kerti nebáncsvirág (봉선화) című betiltott dalt műsoron kívül, ráadásként adta elő, fehér gyászruhát viselve hozzá. A dal eredetileg Hong Nan-pa szólóhegedűre írt szerzeménye volt, amely a 3.1-es függetlenségi mozgalom bukása utáni nemzeti fájdalmat öntötte a dallamba.
Ismeretes, hogy a lemezkiadó cégek saját szórakoztató társulatokat is fenntartottak, és amikor az albumok kiadása lehetetlenné vált, a nagy cégek tevékenysége ezekre a társulatokra helyeződött, mert így tudták a hozzájuk tartozó zenészeket, előadókat foglalkoztatni.
A legnagyobb az Okeh Records társulata volt, ami 1938-ban felvette a Joseon Music Troupe nevet, és Ázsia vezető szórakoztató társulataként tartották számon. Hatalmas, 60 fős tagsággal rendelkező társulat volt, tagjai között olyan művészekkel, mint Go Bok-soo, Kim Jeong-gu, Nam In-soo, Lee Nan-young. A nagy társulaton belül kisebb alegységek is szerveződtek, melyek közül kettő különös figyelmet érdemel, hiszen őket nevezhetjük a koreai popzene első lány- és fiúcsapatának.
|
| A Joseon Music Troupe, az Okeh Records exkluzív társulata |
Mindkét formáció 1939-ben jött létre, és az ország 1945-ben bekövetkezett felszabadulásáig működtek.
A Jeogori Sisters (Jeogori Nővérek) a társulat neves női énekeseiből alakult Lee Nan-young vezetésével, valószínűleg nem teljesen állandó tagsággal, hanem több énekes- és táncosnő váltotta egymást az egyes fellépéseken. Amint azt a fejezet elején lévő képen látni lehet, a jelmezeik látványosak voltak, amelyek mindig az előadott dal hangulatához illeszkedtek.
Az ismert tagok névsora: Lee Nan-young, Jang Se-jung, Park Hyang-rim, Lee Hwa-ja, Kim Neung-ja, Seo Bong-hee, Hong Chung-ja, Lee Jun-hee, Shin Canaria, Kim Baek-hee, Shim Yeon-ok, Baek Seol-hee, Ok Jam-hwa, Na Seong-ryeo.
Népszerűségüket mutatja, hogy Japánban is felléptek. A nevüket a hagyományos koreai nőiruhadarabról vették, az utcán viselt, arcot is takaró, kabát- vagy palástszerű jeogoriról.
Egy felvételről gondolják azt, hogy a Jeogori Sisters hallható rajta, ez pedig a Virgin Chorus, amelynek a szólóénekese Jang Se-jung.
|
| Balról jobbra: Song Hee-sun, Kim Hae-song , Lee Bok-bon, Park Si-chun |
Több hasonló társulat is létezett, mint például a a Langlang Zenei Dráma Társulat, a Baekjo Opera Társulat, a Lamira Opera Társulat, vagy a Namdaemun Zenei Dráma Társulat, de a következő történet különösen rávilágít az iparág összefonódására a hazafias szellemmel, Amikor a Victor Records eladóvá vált, a Columbia Egyetemen végzett koreai öregdiákok vásárolták fel Seo Min-ho vezetésével. A lemezrészleget átadták a japánoknak, de megtartották a Victor színházi társulatát, amely többszöri átszervezés után végül a Bando Opera Troupe nevet kapta. Seo Min-hónak és társainak ezzel kettős céljuk volt, a művészeik túlélésének biztosítása mellett a társulaton keresztül tudták csak biztosítani a saját utazási szabadságukat. Ezek a társulatok ugyanis a hazai helyszínek mellett felléptek Japánban, Mandzsúriában, ami Seo-ék számára különösen fontos volt. Bár nem jártak sikerrel az őket követő japán megfigyelők miatt, de a céljuk a Sanghajban tartózkodó ellenállókkal való kapcsolatfelvétel lett volna. Ezeknek a társulatoknak a repertoárja főként varieté volt, a Bando élen járt az egész estés, egybefüggő művek előadásában.
A legsötétebb időszak 1942 és 1945 között következett be, amikor ezek a társulatok "frontszínházként" is működtek, felkeresve Mandzsúriában, Kína megszállt területein vagy akár Délkelet-Ázsiában a japán csapatokat, hogy a "Szent hadsereg" katonáit szórakoztassák és lelkesítsék, vagy erőt adjanak az ipari frontok bányáiban és gyáraiban dolgozóknak. Ráadásul elvárás volt az így megkeresett bevételük egy részének állami (főként hadiipari) célokra való felajánlása. Eközben tűrniük kellett, hogy a repertoárjukon lévő hazai vagy ázsiai klasszikus darabok tematikáját a japán háborús ideológiához igazítva a propaganda eszközévé tegyék.
Ekkor már kényszerítették a neves előadók és szerzők többségét arra, hogy a japánokat dicsőítő, a hadseregükbe való belépésre buzdító dalokat írjanak és adjanak elő. Egyénenként eltérő, hogy kire mekkora nyomást kellett ehhez gyakorolni. Nyilván volt, akit a szakmai érdeke vitt rá, és volt, aki kegyetlen kínzások alatt tört meg. A látszólag könnyen meghajlókról se tudhatjuk, hogy mivel lehetett sakkban tartani őket, egy biztos, hogy a japánok nem válogattak az eszközeikben. A legszomorúbb példák pedig éppen azok, ahol a kényszerített személy teljes életműve és szemlélete ellentmond ennek a cselekménynek.
Ebben az írásban nincs mód részletezni a fennálló társadalmi körülményeket, de talán az eddig ismertetettek mellett érzékletesen beszélnek a következők. Joseon földrajzi területét ugyan nem érintették a harci cselekmények, azonban a minden téren a japán hadműveletekhez szükséges erőforrások zsákmányterületét képezte. Miközben a koreaiak számára fejadagot vezettek be, az élelmiszereket rekvirálták a japán lakosság és haderő ellátására. A fémtárgyak és fém használati eszközök beszolgáltatását írták elő, ezekből fegyvert készítettek. A férfiakat százezrével vitték munkatáborokba Mandzsúriába, Japánba vagy az óceáni szigetek valamelyikére, ahol főként bányákban végeztettek kényszermunkát velük. Végül az önkéntes katonai szolgálatot felváltotta a kötelező besorozás, 110-200 000 közé teszik a japán seregbe kényszerített férfiak számát, melyek közül sok fiatal kamikaze-kiképzésben részesült. A nők helyzete semmivel sem volt jobb, szintén 200 000-re teszik azok számát, akiket különböző ígéretekkel, vagy egyszerűen elrabolva őket "vigasznőként" a japán katonák szexuális igényeinek kielégítésére kényszerítettek. Talán ennek fényében jobban érthető, hogy milyen nyomás alatt születtek meg azok a zenék és szövegek, melyek mind a mai napig szégyenfoltot jelentenek az utókor szemében.
Mivel a kor nagy slágereit az előző fejezetekben már ismertettem, elgondolkodtam, hogy vajon kell-e a militáris/japánbarát zenék közül bármit is ide idézni. De amikor meghallottam a következő dalt, egészen különös érzés fogott el. Mielőtt erről írnék, hallgassunk meg egy másik dalt, ami fontos ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy igazam van-e.
A Csendes-óceáni induló (Taiheiyo March,太平洋行進曲) teljes egészében japán szerzemény, zeneszerzője Fuse Hajime (布施元), szövegírója Yokoyama Masanori (横山正徳), előadója pedig két híres operaénekes, Fujiwara Yoshie (藤原義江), Shike Fumiko (四家文子). Ezt amiatt fontos hangsúlyozni, mert előfordult - mint a Battotai című induló esetében -, hogy a német fasisztáktól átvett dalt énekeltek japán szöveggel.
A Japán Császári Haditengerészet erejének és a Csendes-óceáni terjeszkedésnek a demonstrálására írt indulót annak példájául szánom, hogy miként szól egy hamisítatlan, japánok által szerzett lelkesítő, győzelemmámoros katonai dal. Harsány dúr dallama világos, erőteljes, a rézfúvósok érzékeltetik a hódító lendületet, mellyel töretlenül masíroznak a cél felé.
Most hallgassuk meg a koreai dalt, melynek nem kisebb hírességek a szerzői, mint Kim Hae-song zeneszerző, valamint a kor egyik legnagyszerűbb szövegírója, Cho Myung-am. Az előadókat sem kell már bemutatni: Lee Nan-young és Nam In-soo. A címe: Huszonötmillióan elragadtatottan (이천오백만감격). és a szöveg tartalmazza a japán imperializmus szinte összes kliséjét és szimbólumát. A koreaiak számára történő érthetőség kedvéért az első két versszak koreaiul, a harmadik japánul hangzik el.
A címben szereplő szám a Koreai-félsziget akkori teljes lakosságára utal, és azt próbálja elhitetni, hogy mindenki egyformán lelkesedik a sorozásért. Nyíltan megnevezik a besorozott fiatalok számára az elpusztítandó ellenséget, akik a háborús ellenfelek, tehát az USA és Anglia. A kötelező japán császárimádat vallásos áhítatottal végrehajtott rituálét feltételez a koreaiak részéről is. A kötelező sorkatonaságot a propaganda mintegy ajándékként, a japánokkal történő egyenjogúsításukként igyekezett eladni a koreaiaknak, természetesnek véved, hogy örömmel áldozzák életüket a császárért.
Nos, már leírhatom, hogy mi döbbentett meg. Ez egy nagyon erős dal, ahogyan azt a zeneszerzőtől várni lehetett. A legdurvább propaganda a szövege szerint, melynek fő pontjait a zenei hangsúlyok kellőképpen aláhúzzák. Nyilvánvaló, hogy a zeneszerző kivételes tehetsége miatt nem egy tucatzenét hallunk, és talán éppen ennek köszönhető, amit kiérzek belőle. Ez pedig nem más, mint egy különleges merészség, amit nem tudok másnak tulajdonítani, csak nagyon is tudatos döntésnek mind a szerzők, mind az előadók részéről. A japán induló dúr dallamával szemben itt a pattogó, szintén menetelő ritmus felett egy sötét karakterű moll melódia szól, meglehetősen furcsa dallamvezetéssel: minden sor és dallamív vége mélybe hullik. Ezáltal a moll nem szomorúságot közvetít, hanem valamiféle baljóslatú, fenyegető tragikumot. Emelkedett érzelemvilágú zenét hallunk, de olyat, amit legkevésbé sem tudok vidám ünnepekhez társítani, sokkal inkább gyászzenének hallom, ami egy nagy hős temetéséhez illik. Úgy tűnik, mintha kettős kódolással íródott volna, amit az előadók tökéletesen közvetítenek: miközben teljesíti az előírt propaganda-feladatot, azt úgy teszi, hogy közben elsiratja a harci cselekmények áldozatait. Azt gyanítom, hogy a koreaiaknak nem lehetett nehéz megfejteni ezt az üzenetet, hiszen - ahogyan arra a korábbi fejezetekben már számtalan példát láttunk - a legkisebb zenei utalásokból és a szövegek félszavaiból is dekódolni tudták a dalokba rejtett mondanivalóikat.
Mindezt annak érzékeltetésére írtam le, hogy mennyire szerencsétlennek érzem a koreai művészek helyzetét, amit két jelzővel tudnék illetni: abszurd és groteszk, de nyilván más területeken is rengetege kerültek hasonló helyzetbe. A groteszk majd később lesz nyilvánvaló, most az abszurd arra vonatkozik, hogy olyan választásra kényszerítették őket, amelyben nem lehetett jó döntést hozni: hiszen ha nem teljesítik az elnyomók parancsát, akkor az életükkel játszanak, ha pedig meghajolnak a nyomás alatt, akkor éppen a koreai kortársaik és utódaik törnek pálcát felettük.
Ahogyan az várható volt, a gyarmati időszakkal való szembenézés és történelmi feldolgozás szélsőséges indulatokat váltott ki, és nagyon sokáig el is húzódott, talán mind a mai napig nem ért véget. Hetven év telt el a felszabadulás óta, mire kiadták a militáns dalok gyűjteményét, azok tartalmi és zenei feldolgozásának részeként. A társadalmi megtisztulás igényével vizsgálatok indultak a megszállókkal kollaboráló hajdani személyek felderítésére és listázására.
Az Együttműködési Tevékenységek Kutatóintézete 1991-ben alakult, és 2008-ban jelentette meg a Japánbarát személyek tárát, amibe művészek is bekerültek. Általánosságban fogalmazva a kollaboráció könnyen elítélhető volt, az egyes személyek konkrét helyzetének feltárása viszont már sokkal árnyaltabb képet rajzolt ki, amelynek következtében különbséget kellett tenni a megítélésükben is. Ezért a vizsgálatok során igyekeztek szintezni az együttműködés mértékét például az aktivitás, az ismétlődés és a rendszeresség tekintetbe vételével. Így az alábbiak közül Lee Nan-young nem került a névsorba, míg férje, Kim Hae-song, a későbbi élettársa, Nam In-soo, valamint a testvére Lee Bong-ryong igen, utóbbin egy fellebbezést követően változtattak.
Ezzel kapcsolatosan találtam a következő érdekességet:
Az Okeh Records, mint az egyetlen japán uralom alatti időkben működő koreai
lemezkiadó vezetője, Lee Cheol természetesen szerteágazó japánbarát
kapcsolatokkal rendelkezett, másként hogyan is működtethette volna a céget?
Azonban a fenti kutatóintézet a kiadó tevékenységeinek áttekintésekor arra a
következtetésre jutott, hogy a mind a cég, mind a hozzá tartozó munkatársak
(tehát a szerződéses szerzők, zenészek, énekesek is) a japánokkal szemben
alávetett helyzetben voltak. A japánbarát dalok felvétele a háborús időszakban
történt, amikor ez a behatás sokkal erősebbé, az ellenállás pedig szinte
lehetetlenné vált. Ennek oka abban is keresendő, hogy a megszállás idején, és
még jóval utána is, használatban volt egy katonai/bürokratikus rangsorolás, a
갑·을·병·정. Ez a kínai számozás vagy az ábécé betűi szerinti hierarchiát
jelentette, mellyel kifejeztek egy társaságon vagy intézményen belüli
rangsort, ily módon:
A 한자(漢字) eredetű rangjelölés:
- 갑 (甲) = „A” kategória (legmagasabb)
- 을 (乙) = „B” kategória
- 병 (丙) = „C” kategória
- 정 (丁) = „D” kategória
Ez egy hivatalos, régi kínai eredetű rangsorolási rendszer (천간 天干 –
„mennyei törzsek”), amelyet szerződésekben, rangsorolásban, katonai
besorolásban, sőt iskolai jegyzékekben is használtak. Mivel az Okeh Recordshoz
tartozók a zenei hierarchiában a B szintet sem érték el, inkább a C-D
kategóriákba tartoztak, ezért jelentéktelen, rang nélküli, alacsony
presztízsűnek tekintették őket. És ez volt az oka, hogy a vizsgálatok végül
azzal zárultak, hogy figyelembe vették a kiszolgáltatottságukat.
A második világháború Európában 1945. május 9-én (a nyugati történetírásban május 8-án) ért véget, és amikor harminc évvel ezt követően egy történelmi dokumentumot a kezemben tarthattam, bizony elszorult a szívem: ez egy aznapi újság volt, egyetlen oldalból állt, melyre hatalmas betúkkel az volt nyomtatva, hogy BÉKE. El sem tudom képzelni, hogy a koreaiak számára milyen érzés lehetett a felszabadulás, ami nemcsak a békét hozta el, hanem a japán uralomtól való megszabadulással egy jobb világ ígéretét.
Valójában a koreai könnyűzene történetének első szakasza ezzel le is zárult. Jó lenne, ha itt azt írhatnám, hogy az érzésekben az örömmámor uralkodott, és az ország elindult a felvirágzás felé. De a valóságban meglehetősen kaotikus évek következtek, majd egy tragikus történelmi fejezet időben kitolta azt a pillanatot, amikor a valódi változás elindulhatott.
A japán kapituláció 1945. augusztus 15-én következett be, de ezt néhány nappal megelőzően a szovjetek már az ország északi térségeibe nyomultak, és harcba szálltak a japánokkal. Az amerikai csapatok viszont csak szeptember 8-án szálltak partra Incheonnál, és másnap adták meg nekik magukat az ország déli részén lévő japánok. A japán katonák lefegyverzése és hazaszállítása azonnal megindult, de az országban lakó mintegy 700.000 japán fő visszaköltözése még eltartott a következő év első feléig. Ami számunkra most a legfontosabb, hogy 1945 végére a félszigeten teljesen megszűnt a japán katonai és gyarmati adminisztráció. Ez viszont hatalmas vákuumot is okozott, mert a semmiből kellett újraépíteni az ország gazdaságát és közigazgatását, miközben egy minden téren lerabolt és kizsigerelt térséget hagytak hátra a japánok a koreaiaknak. Ami konkrétan a szórakoztatóipart érintette: mivel szinte minden kiadóvállalat a japánok kezében volt, a kivonulásukkal összeomlott hanglemezipar. De nemcsak kiadók híján maradtak, hanem nyersanyag és technikai felszerelés sem állt rendelkezésre.
Ezt a helyzetet világítja meg egy korabeli történet, amit Hwang Mun-pyeong zeneszerző írt meg. Egy művésztársaság ülésén vetődött fel a gondolat, hogy a felszabadító szovjet és amerikai csapatok, valamint a velük hazatérő függetlenségi harcosok üdvözlésére új dalt kellene írni. Go Ryeo-seong dalszövegével és Kim Yong-hwan zenéjével meg is született a szerzemény, ami a Nyissátok ki a négy nagy kaput címet kapta, utalva egyszerre a szöuli városfalban lévő négy égtáj felé nyíló kapukra, valamint az újjáéledő történelmi folytonosságra. Jobb híján a dalt szórólapokra sokszorosították, majd egy összetoborzott kórussal egy hevenyészett stúdióban felvételt készítettek belőle. Rendes alapanyag híján a lemez viasszal bevont alumínium volt, amit a rádióállomáson két-három napig tudtak lejátszani, aztán használhatatlanul zajos lett. Jóval később rekonstruálták ezt a dalt, így ma már mi is meghallgathatjuk.
A lemezek előállítása továbbra is nagy nehézségekbe ütközött. A Corona
Records kiadásában 1946-ban Busanban készült egy lemez, ugyanakkor a
fővárosban az egykori Polydor Stúdió helyén Lee In-pyo üzletember által
létrehozott Seoul Records is kiadta az első lemezét. Ez a két lemez vezette
be a teljesen koreai tőkéből, koreai technológiával és koreai művészekkel
gyártott albumok sorát. Az előállítás technológiája elképesztő volt, mert a
sellak elérhetetlensége miatt a régi japán lemezeket gyűjtötték össze,
megolvasztották a felületüket, és a folyékony masszára préselték rá az új
felvételeket. A prés is egy átalakított olajprés volt, így ezzel a
módszerrel körülbelül napi 20 lemezt tudtak készíteni, melyekhez a vevők
csak előre fizetett megrendeléssel tudtak hozzájutni. Több, kisebb cég is
alakult a kezdeti években, de a nehézségek miatt gyorsan csődbe mentek.
Ugyanakkor ezek a lemezkiadók szinte azonnal megkezdték a tehetségkutató
versenyek rendezését, és sorban fedezték fel a későbbi sztárokat. Fontos
fejlemény volt, hogy 1947-ben Daeguban létrejött az Orient Records, amely az
egyedüli lemezgyárral rendelkezett Koreában. A többrétegű pokrócokból
készült hangszigetelésű helyet, amit leginkább éjszaka tudtak használni,
csak kis jóindulattal lehetett stúdiónak nevezni, mégis Daegu rendkívül
fontos helyszínné vált a koreai háború idején a könnyűzene számára,
hasonlóan az 1948-ban Szöulban alapított Lucky Recordshoz.
Ezen a helyzeten egy új technikai vívmány segített túllendülni, mivel 1950-ben megjelent a mágnesszalag és az orsós magnetofonok, amelyek közvetlen felvételi lehetőséget biztosítottak. A szalag vágható és szerkeszthető volt, tartósan használható, és ami különösen nagy előrelépést jelentett, hogy az eszköz mobilis volt.
Ezen a helyzeten egy új technikai vívmány segített túllendülni, mivel 1950-ben megjelent a mágnesszalag és az orsós magnetofonok, amelyek közvetlen felvételi lehetőséget biztosítottak. A szalag vágható és szerkeszthető volt, tartósan használható, és ami különösen nagy előrelépést jelentett, hogy az eszköz mobilis volt.
Ebben az időben a színházi és szórakoztató csoportokra hárult a feladat, hogy a könnyűzenét is eljuttassák a közönséghez. Ezek a társulatok a filmiparral szorosan összfonódva léteztek, és a műsoraik általában egy "shinpa" (melodramatikus) első felvonásból, majd egy varietészerű második részből álltak. A korábban meglévők mellett újak is alakultak, de közülük sok csak tiszavirág-életű lett. A gyarmati időszak vége felé frontszínházként is működő társulatok közül 1945. augusztusában 195-öt tartottak nyilván. A színházak túlnyomó többségének tulajdonjoga és működtetése még japán kézben volt, és egy sajátos játszma vette kezdetét, melyben egyszerre igyekeztek visszavenni ezeket, ugyanakkor a segítségükkel megakadályozni a színházi világban a kommunisták túlzott térnyerését. Mivel a filmiparnak is idő kellett a beinduláshoz, az élő színpadi előadások, különösen a zenés műsorok rendkívül népszerűek lettek. Ezek jelentős bevételeket is termeltek, amelyek - minő meglepetés - adóvisszatartási bűncselekményekhez is vezettek.
A drámai társulatok egy része irodalmi témájú musicalek, klasszikus operák rövidített vagy átdolgozott változataival kísérletezett, a fővárosban több, vidéki turnékon kevesebb sikerrel. Működött az 1948-as közelgő választásokra felkészítő, felvilágosító propagandát végző társulat is. A két országrész közötti feszültség folyamatosan növekedett, és elméletileg ugyan tilos volt a propaganda-előadások tartása, mégis születtek a kommunista ideológia terjedése ellenében antikommunista zenés drámák is.
A könnyűzene a gyarmati időszak utolsó éveiben sajátos forrásbeli torzulást szenvedett, mert az angol-amerikai zene tiltott volt, viszont a japánokkal szövetségesi viszonyban lévő németek és olaszok zenéje nem. A felszabadulás után pedig a 8. hadsereg jelenlétével áramlani kezdtek az amerikai zenék is. Bár egyikhez sem tartozik, népszerűvé vált a tangózene. A korábban búskomor dallamok kifényesedtek, optimizmussal teltek meg, és ezzel párhuzamosan gombamód szaporodni kezdtek a tánctermek.
Seoul Night Song - Hyun In
A HLKA rádióállomás 1947-ben létrehozott egy saját könnyűzenét játszó zenekart, amelynek koncertjeit rendszeresen sugározták. Több fázisban, de elindult az AFKN amerikai katonai adó működése is. Azonban az ideológiai feszültségek azt már nem tették lehetővé, hogy létrejöjjön egy könnyűzenei szervezet.
A két országrész közötti ellentétek végül odáig vezettek, hogy kölcsönösen tiltották be egymás művészeit és kulturális termékeit. Ezzel együtt egy sajátos vándorlás vette a kezdetét az északi és a déli térfél között a művészek körében is. Volt, aki egyszerűen ragaszkodott a szülővárosához, a családjához, volt, akit ideológiai okok vezéreltek azok közül, akik északra költöztek, sok volt köztük a színházi rendező és színész, kevesebb a zenész. Ezzel párhuzamosan a keresztény háttérrel rendelkező, vagy a szovjet vallás- és vagyonellenes intézkedésektől menekülő zenészek Délre szöktek. Egyre nyilvánvalóbbá vált a két országrész összeférhetetlensége, a választóvonal megmerevedett, elválasztva egymástől családokat és kétfelé szakítva a nemzetet. A kezdeti öröm hangjai hamar tovatűntek a dalokból, melyekbe visszatért a melankólia. Ekkor szólalt meg Park Si-chun dala Lee Bu-pung szövegével, és Nam In-soo énekelte szívbemarkolóan az óhajt: Go Away, 38th Parallel!
가거라 삼팔선
아~ 산이 막혀 못 오시나요
아~ 물이 막혀 못 오시나요
다 같은 고향땅을 가고 오련만
남북이 가로막혀 원한 천 리길
꿈마다 너를 찾어 꿈마다 너를 찾어
삼팔선을 탄한다
아~ 꽃 필 때나 오시려느냐
아~ 눈 올 때나 오시려느냐
보따리 등에 매고 넘던 고갯길
산새도 너와 함께 울고 넘었지
자유여 너를 위해 자유여 너를 위해
이 목숨을 바친다
Tűnj el, 38. szélességi vonal!
Ó, talán a hegyek állják az utad, ezért nem jöhetsz?
Ó, talán a vízek állják az utad, ezért nem jöhetsz?
Ugyanazon a szülőföldön járnánk oda-vissza,
de Észak és Dél elválaszt minket, ez a neheztelés ezer li hosszú útja.
Álomban is téged kereslek, álomban is téged kereslek,
a 38. szélességi vonalat siratom.
Ó~ talán csak virágzáskor jössz el?
Ó~ talán csak havazáskor jössz el?
Málhámat a hátamon hordva keltem át a hágón,
Még a hegyi madár is sírva kelt át velem rajta.
Szabadság, érted, szabadság, érted
Áldozom ezt az életem.
|
|
|
A térkép érzékletesen megmutatja, hogy a háborús időszak hullámzó
frontvonalai miatt miért helyeződött át a szórakoztatóipar központja a
legdélebbi térségekbe.
Hosszan lehetne sorolni a háború zűrzavarában eltűnt, áldozatul esett, északra hurcolt, legrosszabb esetben kivégzett, legjobb esetben a déli seregek által megmentett zenészek és előadók nevét. Most érkeztünk el a cikk elején említett másik jelző, a groteszk alkalmazásához. Mert nem lehet más szóval jobban kifejezni a sorsnak azt a groteszk fintorát, amellyel sok művész életével "eljátszadozott", hiszen sokan, akik a gyarmati időben kényszerűen vigaszelőadások résztvevői voltak a harcterek japán katonái számára, most más előjellel, de szinte ugyanabban a helyzetben találták magukat: szórakoztattak és erőt adtak, miközben a saját életük is sokszor veszélybe került. Nem egy áldozata volt a váratlanul bekövetkezett támadásoknak, ezek között is valódi horror a hadsereg katonai művészeti egységével éppen fellépő Lee In-kwon és a szintén énekes Ahn Gwan-seon házaspár esete. Előadás közben a színpadot bombatalálat érte, és a nő a férje szeme láttára halt meg.
Tragikus történetek alapján született meg a koreai háború két emblematikus dala, az első 1953-ban. A Be Strong, Geum-soon! (굳세어라 금순아 / Légy erős, Geum-soon!) előadója Hyun In, zeneszerzője Park Si-chun, szövegét Kang Sa-rang írta. A dal a koreai háború egyik legdrámaibb epizódjáról szól, a hungnami evakuációról szól (amikor a kínai sereg elől százezernyi északi civil menekült az amerikai hadihajókra a fagyos északi kikötőben), valamint az 1951-es januári visszavonulásról. A dalban szereplő férfi a hungnami káoszban elszakadt a testvérétől (vagy kedvesétől), és eljutva a déli menekülttáborva rá gondol, bízva abban, hogy a lány is túlélte a veszedelmet, és még találkozhatnak egymással. A dal a menekültek himnusza lett, és 2005-ben készült egy hasonló című és témájú tévésorozat is, valamint pontosan felidézik az Ode to My Father (2014) című filmben is.
Hosszan lehetne sorolni a háború zűrzavarában eltűnt, áldozatul esett, északra hurcolt, legrosszabb esetben kivégzett, legjobb esetben a déli seregek által megmentett zenészek és előadók nevét. Most érkeztünk el a cikk elején említett másik jelző, a groteszk alkalmazásához. Mert nem lehet más szóval jobban kifejezni a sorsnak azt a groteszk fintorát, amellyel sok művész életével "eljátszadozott", hiszen sokan, akik a gyarmati időben kényszerűen vigaszelőadások résztvevői voltak a harcterek japán katonái számára, most más előjellel, de szinte ugyanabban a helyzetben találták magukat: szórakoztattak és erőt adtak, miközben a saját életük is sokszor veszélybe került. Nem egy áldozata volt a váratlanul bekövetkezett támadásoknak, ezek között is valódi horror a hadsereg katonai művészeti egységével éppen fellépő Lee In-kwon és a szintén énekes Ahn Gwan-seon házaspár esete. Előadás közben a színpadot bombatalálat érte, és a nő a férje szeme láttára halt meg.
Tragikus történetek alapján született meg a koreai háború két emblematikus dala, az első 1953-ban. A Be Strong, Geum-soon! (굳세어라 금순아 / Légy erős, Geum-soon!) előadója Hyun In, zeneszerzője Park Si-chun, szövegét Kang Sa-rang írta. A dal a koreai háború egyik legdrámaibb epizódjáról szól, a hungnami evakuációról szól (amikor a kínai sereg elől százezernyi északi civil menekült az amerikai hadihajókra a fagyos északi kikötőben), valamint az 1951-es januári visszavonulásról. A dalban szereplő férfi a hungnami káoszban elszakadt a testvérétől (vagy kedvesétől), és eljutva a déli menekülttáborva rá gondol, bízva abban, hogy a lány is túlélte a veszedelmet, és még találkozhatnak egymással. A dal a menekültek himnusza lett, és 2005-ben készült egy hasonló című és témájú tévésorozat is, valamint pontosan felidézik az Ode to My Father (2014) című filmben is.
A Szöul északi kapujában fekvő Miari-hágó volt a legvéresebb ütközetek helyszíne, amikor az észak-koreai tankok benyomultak a fővárosba. Később ezen a hágón keresztül hajtották Északra láncra verve az elhurcolt déli hadifoglyokat, politikusokat és értelmiségieket. A címben szereplő „Danjang” (단장 / 斷腸) egy klasszikus ázsiai kifejezés, ami szó szerint azt jelenti: „a bánattól szétszakadó belső szervek/belek” (a létező legnagyobb fájdalom kifejezése).
A dal egy feleség szemszögéből íródott, akinek a férjét az észak-koreai katonák dróttal megkötözve, mezítláb hurcolják el a Miari-hágón át a fagyos hóviharban. A dal közepén egy híres narráció (monológ) is elhangzik, ahol az énekesnő zokogva beszél a férjéhez, kérve, hogy térjen vissza hozzá.
A dal hátterében Ban Ya-wol szövegíró személyes tragédiája is meghúzódik, aki a valóságban a 9.28-as szöuli visszavétel kaotikus napjaiban ezen a hágón menekülve veszítette el a kislányát, akit a nagy rohanásban nem tudott eltemetni sem.
Zeneszerző: Lee Jae-ho Szövegíró: Ban Ya-wol Előadó: Hae Yeon (Lee Hae-yeon)
A koreai háború 1953. július 27-én egy fegyverszüneti egyezménnyel véget
ért, békeszerződés azóta sem született. A déliektől hozzávetőlegesen
egymillió fő, az északiaktól 1,5-2 millió fő emberáldozatot követelt, de
összesítve a kínai, amerikai és egyéb, több mint húsz nemzetiségű áldozatok
számát, akár 3-4 millió is lehet. Az ország véglegesen kettészakadva,
teljesen romokban hevert. A könnyűzenei világ is megsínylette a történteket.
Láthattuk a korábbiakban, hogy milyen sokan fiatalon meghaltak a
szakmabeliek közül (a várható élettartam ebben az időszakban eleve nagyon
alacsony volt), a háborúban elveszítettekkel együtt pedig nem maradtak túl
sokan a pályán, és sokan már köztük sem voltak fiatalok. Egyértelmű, hogy
fiatal tehetségekre volt szükség, akik a változó időkkel együtt már újabb
zenei irányok felé fordultak.
A következő részben az amerikai hadsereg koreai zeneéletre gyakorolt hatását vesszük közelebbről szemügyre.
A következő részben az amerikai hadsereg koreai zeneéletre gyakorolt hatását vesszük közelebbről szemügyre.
Sources:
내일을 지향하는 대중예술의 가치관 정립
이동순의 가요이야기 1-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése