풀하우스 2
SBS Plus & TBS Channel 2 (Japan) / 2012 / 20
epizód (40 rész)
Műfaj: dráma
Írta: Park Yeong-sook
Rendezte:
Kim Jin-young, Nam Gi-hoon
Adatok bővebben:
Wikipedia
/
HanCinema
Merész gondolat volt a nyolc évvel korábbi bombasikerű Full House-hoz második
szériát álmodni. Jómagam úgy voltam vele, hogy ódzkodtam a megtekintésétől,
mert féltem, hogy egy sikertelen kísérlet kárt okoz az eredeti, nagyszerű
élményben. No Min-woo kellett ahhoz, hogy végül mégis rávegyem magam a
megnézésére, mert mióta őt a Rock Rock Rockban láttam, bármiben bizalmat
szavazok neki.
|
| No Min-woo |
Az új sorozat végül koreai-japán-kínai koprodukcióban született meg, és a
teljes legyártása után került adásba, ami ritkaság, azt tekintve, hogy a
sorozatok többségét még javában forgatják, amikor az első részeket már
sugározzák a tévécsatornák.
Szerencsére ez a második széria nagyon lazán kapcsolódik az első
történethez, annak néhány motívumát és fordulatát veszi át, azokat is
inkább csak emlékeztető jelleggel. Teljesen mások a karakterek és önálló a
történet is.
A Full House maga, mint épület, nem annyira domináns szereplője ennek a
drámának, mint elődjének, de a visszaszerzése itt is tét, csak most nem a
lány, hanem az egyik férfi főhős harcol érte. Az eredeti szerelmi négyszög
helyett most egy klasszikus háromszöget találunk, bár később feltűnik még
egy negyedik szereplő is, aki valójában nem sok vizet zavar a fennálló
viszonyokban, de segít tisztázni az ellentétek okait.
A sorozat közegét a 2012-ben már nemzetközi színtéren is gőzerővel dübörgő
K-pop szcénájába helyezték, aminek így számos fellépés részletét
köszönhetjük, valamint a konfliktusok egy része is az iparág rejtett viszonyaira
világít rá, és ezek szinte biztos közönségsikert ígértek.
A szerelmi háromszög két férfi tagja a Take One nevű formáció két idolja,
akik ki nem állhatják egymást, állandó viaskodnak szakmai és
személyes téren is. A népszerű, mindenki által kedvelt Won Kang-hwi (Park
Ki-woong) mellett a másik tag a morcos, rossz modorú Lee Tae-ik (No
Min-woo), aki küzd az apja által tervezett Full House visszaszerzéséért,
mely az őt is foglalkoztató ügynökség tulajdona. A duóhoz kerül egy
magát stylistként éppen kipróbáló tehetséges, pályakezdő lány, Jung Man-ok
(Hwang Jung-eum), akinek keresztneve angol fordításban Full House-t
jelent.
|
| Hwang Jung-eum |
|
| Park Ki-woong |
Természetesen mindkét férfi érdeklődni kezd a lány iránt, aki hiába ápol
gördülékeny és szeretetteljes kapcsolatot Kang-hwival, szíve valamiért mégis
a zárkózott, nehezen kiismerhető Tae-ik felé vonzza. Rövidesen mindenkit a
Full House közös fedele alatt találunk, majd a hapkido edzőteremben, amely
Man-ok nagyapjának tulajdona, és a lány valójában ott oktató. Miközben
folynak a szerelmi csatározások, a fiúk szólókarrierbe kezdenek, melynek
során teljesen kiszolgáltatottak az ügynökség érdekeinek és önkényének. Ez
ellen szintén fel kell venniük a kesztyűt.
A második széria legnagyobb eltérése azonban a történések láttatásának módjában rejlik. Míg az eredeti Full House-ban belső, érzelmi elmozdulások mentén haladtunk előre, most sokkal inkább külső történések viszik előre az eseményeket. Ezáltal nagyon elüt a két sorozat hangulata is, a másodikban nem igazán találjuk az elsőre annyira jellemző intimitást, melyben felnagyítva érzékelhettük a legkisebb érzelmi rezdüléseket is. Ugyanez igaz a humorra is, mely ezúttal szintén nem igazán a főszereplők sajátja, inkább viccesnek szánt, esetenként meglehetősen otromba karakterekre van bízva.
Azonban a történet jól megírt, érdekes konfliktusokat és fordulatokat tartalmaz. A dráma erőssége ezúttal is a kidolgozott karakterekben és a színészi játékban van. A lány nem egy szokványos szépség, van benne valami a csitrik bohémságából, de határozott, erős személyiség. Kang-hwi története kap egy erőteljesen melodrámákra jellemző fordulatot a látásromlással, amit kissé idegennek vagy túlzásnak is érzek ebben a darabban. Annyi előnye mégis van, hogy Park Ki-wong számára remek játéklehetőséget biztosít, amit nagyon szépen meg is valósít.
Az első Full House karakterei közül leginkább Lee Young-jae köszön vissza Lee Tae-ikben. No Min-woo-nak ugyanazt kellett megmutatnia, mint hajdanán Rainnek, ez pedig nem más, mint a karakter belső érzései és a kimutatásukra való képtelenség közötti feszültség. A hasonló feladatot mégis teljesen más módon oldották meg. No Min-woo nem olyan sokszínű, mint Rain, de vadabb érzelemvilágú, akinél nem az útkeresés, hanem az elszántság dominál. Nem sajátja az az ösztönös humor, amely elődjéből annyira természetesen fakadt, de a helyzetkomikumokban otthon van. Általában olyan, mint egy felajzott íj, folyton pattanásig feszült. Míg Rain arca mindent elárult, No Min-woo testtartása beszél, de méginkább a szemei. Indulatos pillanataiban láthatóvá válik az égő tekintete, amellyel néha ölni is tudna. Ugyanakkor mégis szelíd, és ugyanúgy árad belőle a magányosság, mint hajdan Young-jae-ből.
A mellékszereplők közül ki kell emelni az ügynökség munkatársait, akik között a gazemberek és a tisztességes, szakmájuk hiteléért tenni akarók ugyanúgy megtalálhatók. Nem fukarkodik a dráma az elvakult, gátlástalan rajongók kendőzetlen bemutatásával sem, viccesnek gondolhatnánk számos róluk szóló jelenetet, ha nem ismernénk azok igazságtartalmát. És persze ott a média is, mind a hagyományos, mind a közösségi, a szereplők sorsát alakító befolyásával. Valamint a hapkidós nagypapa, aki mindenkinél félelmetesebb (egy ideig).
Talán hogy megkülönböztessék a sorozat világát a valódi K-pop valóságától, a dráma stylistjai (különösen a fodrászok) erős túlzásokba estek, néha rájuk kellett volna szólni. Szerencsére itt is igaz a színészekre, hogy természettől fogva olyan szép emberek, akiknek megjelenésén még így is nehéz volt rontani.
Az első széria a zenéjéről is híres lett, sajnos a második e téren is elmarad tőle. Bár vannak benne szép dalok, elég gyorsan feledésbe merülnek.
A második Full House mégsem okozott különösebb csalódást, bár távolról sem tudta befogni az első széria nagyszerűségét. Ettől függetlenül kellemes, szórakoztató élményt nyújtó dráma.
A második széria legnagyobb eltérése azonban a történések láttatásának módjában rejlik. Míg az eredeti Full House-ban belső, érzelmi elmozdulások mentén haladtunk előre, most sokkal inkább külső történések viszik előre az eseményeket. Ezáltal nagyon elüt a két sorozat hangulata is, a másodikban nem igazán találjuk az elsőre annyira jellemző intimitást, melyben felnagyítva érzékelhettük a legkisebb érzelmi rezdüléseket is. Ugyanez igaz a humorra is, mely ezúttal szintén nem igazán a főszereplők sajátja, inkább viccesnek szánt, esetenként meglehetősen otromba karakterekre van bízva.
Azonban a történet jól megírt, érdekes konfliktusokat és fordulatokat tartalmaz. A dráma erőssége ezúttal is a kidolgozott karakterekben és a színészi játékban van. A lány nem egy szokványos szépség, van benne valami a csitrik bohémságából, de határozott, erős személyiség. Kang-hwi története kap egy erőteljesen melodrámákra jellemző fordulatot a látásromlással, amit kissé idegennek vagy túlzásnak is érzek ebben a darabban. Annyi előnye mégis van, hogy Park Ki-wong számára remek játéklehetőséget biztosít, amit nagyon szépen meg is valósít.
Az első Full House karakterei közül leginkább Lee Young-jae köszön vissza Lee Tae-ikben. No Min-woo-nak ugyanazt kellett megmutatnia, mint hajdanán Rainnek, ez pedig nem más, mint a karakter belső érzései és a kimutatásukra való képtelenség közötti feszültség. A hasonló feladatot mégis teljesen más módon oldották meg. No Min-woo nem olyan sokszínű, mint Rain, de vadabb érzelemvilágú, akinél nem az útkeresés, hanem az elszántság dominál. Nem sajátja az az ösztönös humor, amely elődjéből annyira természetesen fakadt, de a helyzetkomikumokban otthon van. Általában olyan, mint egy felajzott íj, folyton pattanásig feszült. Míg Rain arca mindent elárult, No Min-woo testtartása beszél, de méginkább a szemei. Indulatos pillanataiban láthatóvá válik az égő tekintete, amellyel néha ölni is tudna. Ugyanakkor mégis szelíd, és ugyanúgy árad belőle a magányosság, mint hajdan Young-jae-ből.
A mellékszereplők közül ki kell emelni az ügynökség munkatársait, akik között a gazemberek és a tisztességes, szakmájuk hiteléért tenni akarók ugyanúgy megtalálhatók. Nem fukarkodik a dráma az elvakult, gátlástalan rajongók kendőzetlen bemutatásával sem, viccesnek gondolhatnánk számos róluk szóló jelenetet, ha nem ismernénk azok igazságtartalmát. És persze ott a média is, mind a hagyományos, mind a közösségi, a szereplők sorsát alakító befolyásával. Valamint a hapkidós nagypapa, aki mindenkinél félelmetesebb (egy ideig).
Talán hogy megkülönböztessék a sorozat világát a valódi K-pop valóságától, a dráma stylistjai (különösen a fodrászok) erős túlzásokba estek, néha rájuk kellett volna szólni. Szerencsére itt is igaz a színészekre, hogy természettől fogva olyan szép emberek, akiknek megjelenésén még így is nehéz volt rontani.
Az első széria a zenéjéről is híres lett, sajnos a második e téren is elmarad tőle. Bár vannak benne szép dalok, elég gyorsan feledésbe merülnek.
A második Full House mégsem okozott különösebb csalódást, bár távolról sem tudta befogni az első széria nagyszerűségét. Ettől függetlenül kellemes, szórakoztató élményt nyújtó dráma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése