KBS, 2020, 16 rész
Műfaj: orvosi dráma
Írta: Lee
Hyang-hee (이향희)
Rendezte: Yoo Hyeon-gi (유현기)
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema
Ha tetszésindexet rendelnék az ismertetőimhez, akkor a Soul Mechanic
(Lélekjavító) lenne az a sorozat, amely a vállalása, és nem feltétlenül a
teljesítménye alapján érdemelné ki a maximumot. Pedig egyedülálló alkotás,
amely annak ellenére, hogy súlyos kérdésekkel foglalkozik, nagyon könnyen
nézhető. Megható és szép történet, amely tele van fontos információkkal és
megfontolandó gondolatokkal.
A dráma megnézése után mégis ezek voltak az első benyomásaim:
- talán a
legfontosabb sorozat, amit láttam
- rendkívül ügyes társadalmi célú
felhívás egy dráma köntösébe bújtatva
- nem tagad el semmit, de nem is
rajzol teljes képet
- bár nem hazudik semmiről, mégis elég hamis idillbe
ringat.
Biztos vagyok benne, hogy a dráma megértéséhez most különösen fontos néhány
tényt felidézni, melyek többsége általánosan is ismert. Mindenki tudja,
hogy az OECD országok 2017-es rangsorában Dél-Korea az első helyen állt az
öngyilkosságok és a mentális betegségek miatt kórházi kezelésben részesülők
arányának tekintetében. Bár a mentális betegek ellátására államilag
finanszírozott intézményrendszer működik, a rendszer maga számos belső
problémával küzd. Egyrészt az egészségügy összfinanszírozásának mindössze 3
%-át fordítják erre a célra, ami leginkább a fekvőbeteg-ellátásra megy,
miközben a betegek többsége járóbeteg-ellátásban részesül. Annak ellenére,
hogy magasan képzett szakemberekből és gyógyszerekből nincs hiány, mégis
alacsony az ellátásokat igénybe vevők száma.
Ennek oka pedig a stigmatizáció, a betegek társadalom általi megbélyegzése,
mely a konfucianizmus egyik legbigottabb öröksége. A mentális betegségben
szenvedők gyengének bizonyulnak, elbuknak az önfegyelem és a saját akarat
tekintetében, és így egyénként szégyenfoltot jelentenek az egész családjuk
megítélése tekintetében. A család arcának megőrzése pedig mindenek felett álló
szempont, ez magyarázza, hogy a rászorulóknak csak mintegy 7 %-a fordul
segítségért az ellátórendszerhez. Ők is igyekeznek titokban tartani ezt,
mindent megtéve azért, hogy ne maradjon nyomuk az egészségbiztosítási
nyilvántartásokban. Van még jónéhány további elbátortalanító szempont is, ilyen a
betegjogok helyzete vagy a munkahelyeken történő megkülönböztetés, melyek
ugyan törvényileg szintén rendezettek, de a végrehajtás számos kívánnivalót
hagy maga után.
[forrás]
Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy miért olyan fontos a dráma
témája. Nem is kérdés, hogy a sorozat készítői felelősséggel álltak a
feladathoz, és a szereplők terén is igyekeztek nagyágyúkat bevetni. Elsősorban
Shin Ha-kyunt és Jung So-mint, akik biztosítékot jelentenek a
közönségfigyelemre. Mindketten nagyszerűek, egyenként is pazarul bánnak a
karakterük érzelmi árnyalataival, még humorával is, ami Shin Ha-kyun esetében
egészen egyedi ízű, és nagyon erős a kettejük közti kémia.
Kórházdrámát látunk, melynek helyszíne egy mentális betegekkel foglalkozó
klinika. Az elhivatott orvoscsapat tagjai között ismerjük meg Lee Shi-joon
doktort, aki nem fél szemléleti újításokkal élni, és azokat a gyakorlatban is
bevetni a betegek érdekében, még ha szembe is kell mennie a kórházi
szabályzattal. Ezáltal ő a "lelke" a gyógyító munkának, ám a kórház bővítés
előtt áll, és ez belső pozícióharcokkal is jár.
A történet
vezérszála Lee doktor és egy látókörébe kerülő musical-színésznő között
bonyolódik. Itt már melodrámai kellékek is színre kerülnek, mivel mindketten
küzdenek múltjuk terheivel. Lee doktornak egyszerre kell szembenéznie
apa-komplexusával, amit az egykori mesteri sebész apa egyre súlyosbodó demenciája
nehezít, valamint első betegének elvesztése miatti bűntudatával, aki egy
borderline személyiségzavarban szenvedő nő volt. Ez a betegség rímel az
először csak a dühkitöréseivel figyelmet felkeltő Han Woo-joo későbbi
diagnózisára. A dráma kettejükre elsősorban az egymást gyógyító két
sérült személyiség kliséjét használja, ám ezen keresztül igyekszik elég pontos
képet rajzolni elsősorban a lány betegségének különböző fázisairól is. Néhány
fordulat után orvos-páciens viszonyban találjuk őket, akikben lassan egymás
iránt is ébrednek érzések. Minden bizonnyal ez az egyik legsérülékenyebb
pontja a történet hitelességének, mert szakmailag valószínűleg nem megengedett
az orvos számára a vele szerelmi kapcsolatban álló személy kezelése. Bár ezt a
történet is megkérdőjelezi, mégis megengedő a helyzettel.
Kettejük kapcsolatának kibontakozásába épülnek be az egyes
epizódok mikrotörténetei, melyek tablószerűen mutatják be a mentális
betegségek sokféleségét. Ezekben a történetekben a főszereplők különböző
életkorúak és foglalkozásúak. Csak néhányat kiemelve: látunk diákot, aki a vizsgaterhek miatt
drogokhoz fordul, leleményes alkoholistát, akivel szemben nem lehet eléggé
résen lenni, valamint többféle, különösen veszélyeztetett szakmából érkezőket
(tűzoltókat, metróvezetőket), és nem marad ki a sorból az egészségügy sem a
kórházi ápolók gondjainak bemutatásával, sőt, feltűnik még egy miniszter is.
Valóban izgalmas az, ahogyan kirajzolódik előttünk a betegségek keletkezésének
háttere, valamint a terápiák, melyek a gyógyuláshoz vezethetnek. Családi
diszfunkciók, családon belüli erőszak, gyászmunka - ezek mind terítékre
kerülnek. Látjuk a rettenetet, amiben ezek az emberek élnek, és látjuk az erőfeszítéseket is, melyeket a gyógyítók tesznek. Még a legkülönbözőbb terápiákról is átfogó képet kapunk. Pontosan érezhető, hogy minden ilyen kis története a drámának valójában
egy-egy felkiáltójel rengeteg néző számára, akik magukra, vagy a problémáikra
ismerhetnek, és a sorozaton keresztül kaphatnak eligazítást, bátorítást és segítséget
ahhoz, hogy merre és hogyan induljanak a megoldás felé vezető úton.
Akkor mégis miben fest hamis képet a dráma? Talán
abban, hogy a cél elérése érdekében illúziókat kelt. Bár két eset
érzékelteti, hogy áldozatokat is szednek a mentális betegségek, a terápiák simán működnek, gyógyulást hoznak minden esetben. Néhány példát
említve a hamis elemekre: minél előrehaladottabb Lee doktor apjának
demenciája, annál egyértelműbb és belátóbb üzeneteket küld a fiának, amellyel
átrajzolja kettejük viszonyát. A doktor megbocsátása érthetőbb, de - édes
istenem! - még ebbe a helyzetbe is bele tudtak gyömöszölni egy vidámparki
karusszel-jelenetet (amitől engem személyesen kiver a víz). Az édesanya
milyen felhőtlen kapcsolatra utaló levelet hagy maga után a lányának, akivel
még a minimum kétes megítélésre okot adó nevelőanya is könnyfakasztó
megértésre jut. A téveszméje által közveszélyesnek is nevezhető fickóból valóban a
rend büszke őre lesz, simán, gond nélkül, mindenki által elfogadottan. Az
agresszív alkoholista nő is végül lelkesen énekel a kórusban. A miniszter pedig
milyen rendes ember, mennyire a lelkére veszi a dolgozók gondját! Még az aljas kis
törtető gennyládát, a kórház aligazgatóját is mindenki keblére öleli a záró
italozás során. A jók mind révbe érnek, a kevésbé jók megjavulnak, mindenki megnyugvásra lel.
Azonban a legnagyobb csúsztatást éppen a
főszereplő lány gyógyulási folyamatának bemutatásában érzem. Különösen a
történet elején még igyekeznek érzékeltetni a borderline személyiségzavar
ingatag, folyton változó, szélsőséges arcait. Jung So-min mindent elkövet,
hogy ezeket hihetően láttassa. Bájos személyisége nagyon jól passzol a
túlpörgött vidámság állapotaihoz, és a megingásai, belső elbizonytalanodásai
is hitelesek. Még az is helyénvaló, hogy akkor lép a gyógyulás útjára, amikor
elfogadja a saját betegségét, és vállalkozik arra, hogy felvegye a harcot
ellene. Azonban innentől kezdve kimaradnak a személyiségzavarra jellemző hullámzás valós fázisai, azok a
poklok, amelyeket mind az érintett, mind a környezetében élők megjárnak, különösen, hogy nem mindegyikük pszichiáter. Itt
mintha csak a csúcspontokon lépkednénk előre, ami miatt a gyógyulás folyamata
lineárisnak tűnik, szinte magától működő, töretlen folyamatnak. Ez pedig minden, csak
nem a borderline jellemzője.
Mégis megbocsátóan tudok tekinteni
ezekre a talán szándékosan bevállalt torzításokra. Sokkal fontosabb maga a
tény, hogy ez a dráma megszületett, és reményt ad a nyomában is bekövetkező
változásokra. Az idő pedig majd meghozza az ennél mélyebb ábrázolások
lehetőségét. Mivel most éppen 2021-et írunk, már itt is van a Navillera.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése