KBS, 2020, 16 rész
Műfaj: orvosi dráma
Írta: Lee
  Hyang-hee (이향희)
Rendezte: Yoo Hyeon-gi (유현기) 
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema
  Ha tetszésindexet rendelnék az ismertetőimhez, akkor a Soul Mechanic
  (Lélekjavító) lenne az a sorozat, amely a vállalása, és nem feltétlenül a
  teljesítménye alapján érdemelné ki a maximumot. Pedig egyedülálló alkotás,
  amely annak ellenére, hogy súlyos kérdésekkel foglalkozik, nagyon könnyen
  nézhető. Megható és szép történet, amely tele van fontos információkkal és
  megfontolandó gondolatokkal.
  A dráma megnézése után mégis ezek voltak az első benyomásaim:
- talán a
  legfontosabb sorozat, amit láttam
- rendkívül ügyes társadalmi célú
  felhívás egy dráma köntösébe bújtatva
- nem tagad el semmit, de nem is
  rajzol teljes képet
- bár nem hazudik semmiről, mégis elég hamis idillbe
  ringat.
  Biztos vagyok benne, hogy a dráma megértéséhez most különösen fontos néhány
  tényt felidézni, melyek többsége általánosan is ismert. Mindenki tudja,
  hogy az OECD országok 2017-es rangsorában Dél-Korea az első helyen állt az
  öngyilkosságok és a mentális betegségek miatt kórházi kezelésben részesülők
  arányának tekintetében. Bár a mentális betegek ellátására államilag
  finanszírozott intézményrendszer működik, a rendszer maga számos belső
  problémával küzd. Egyrészt az egészségügy összfinanszírozásának mindössze 3
  %-át fordítják erre a célra, ami leginkább a fekvőbeteg-ellátásra megy,
  miközben a betegek többsége járóbeteg-ellátásban részesül. Annak ellenére,
  hogy magasan képzett szakemberekből és gyógyszerekből nincs hiány, mégis
  alacsony az ellátásokat igénybe vevők száma.
  Ennek oka pedig a stigmatizáció, a betegek társadalom általi megbélyegzése,
  mely a konfucianizmus egyik legbigottabb öröksége. A mentális betegségben
  szenvedők gyengének bizonyulnak, elbuknak az önfegyelem és a saját akarat
  tekintetében, és így egyénként szégyenfoltot jelentenek az egész családjuk
  megítélése tekintetében. A család arcának megőrzése pedig mindenek felett álló
  szempont, ez magyarázza, hogy a rászorulóknak csak mintegy 7 %-a fordul
  segítségért az ellátórendszerhez. Ők is igyekeznek titokban tartani ezt,
  mindent megtéve azért, hogy ne maradjon nyomuk az egészségbiztosítási
  nyilvántartásokban. Van még jónéhány további elbátortalanító szempont is, ilyen a
  betegjogok helyzete vagy a munkahelyeken történő megkülönböztetés, melyek
  ugyan törvényileg szintén rendezettek, de a végrehajtás számos kívánnivalót
  hagy maga után.
  [forrás]
  Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy miért olyan fontos a dráma
  témája. Nem is kérdés, hogy a sorozat készítői felelősséggel álltak a
  feladathoz, és a szereplők terén is igyekeztek nagyágyúkat bevetni. Elsősorban
  Shin Ha-kyunt és Jung So-mint, akik biztosítékot jelentenek a
  közönségfigyelemre. Mindketten nagyszerűek, egyenként is pazarul bánnak a
  karakterük érzelmi árnyalataival, még humorával is, ami Shin Ha-kyun esetében
  egészen egyedi ízű, és nagyon erős a kettejük közti kémia.
  Kórházdrámát látunk, melynek helyszíne egy mentális betegekkel foglalkozó
  klinika. Az elhivatott orvoscsapat tagjai között ismerjük meg Lee Shi-joon
  doktort, aki nem fél szemléleti újításokkal élni, és azokat a gyakorlatban is
  bevetni a betegek érdekében, még ha szembe is kell mennie a kórházi
  szabályzattal. Ezáltal ő a "lelke" a gyógyító munkának, ám a kórház bővítés
  előtt áll, és ez belső pozícióharcokkal is jár.
A történet
  vezérszála Lee doktor és egy látókörébe kerülő musical-színésznő között
  bonyolódik. Itt már melodrámai kellékek is színre kerülnek, mivel mindketten
  küzdenek múltjuk terheivel. Lee doktornak egyszerre kell szembenéznie
  apa-komplexusával, amit az egykori mesteri sebész apa egyre súlyosbodó demenciája
  nehezít, valamint első betegének elvesztése miatti bűntudatával, aki egy
  borderline személyiségzavarban szenvedő nő volt. Ez a betegség rímel az
  először csak a dühkitöréseivel figyelmet felkeltő Han Woo-joo későbbi
  diagnózisára. A dráma kettejükre elsősorban az egymást gyógyító két
  sérült személyiség kliséjét használja, ám ezen keresztül igyekszik elég pontos
  képet rajzolni elsősorban a lány betegségének különböző fázisairól is. Néhány
  fordulat után orvos-páciens viszonyban találjuk őket, akikben lassan egymás
  iránt is ébrednek érzések. Minden bizonnyal ez az egyik legsérülékenyebb
  pontja a történet hitelességének, mert szakmailag valószínűleg nem megengedett
  az orvos számára a vele szerelmi kapcsolatban álló személy kezelése. Bár ezt a
  történet is megkérdőjelezi, mégis megengedő a helyzettel.
Kettejük kapcsolatának kibontakozásába épülnek be az egyes
  epizódok mikrotörténetei, melyek tablószerűen mutatják be a mentális
  betegségek sokféleségét. Ezekben a történetekben a főszereplők különböző
  életkorúak és foglalkozásúak. Csak néhányat kiemelve: látunk diákot, aki a vizsgaterhek miatt
  drogokhoz fordul, leleményes alkoholistát, akivel szemben nem lehet eléggé
  résen lenni, valamint többféle, különösen veszélyeztetett szakmából érkezőket
  (tűzoltókat, metróvezetőket), és nem marad ki a sorból az egészségügy sem a
  kórházi ápolók gondjainak bemutatásával, sőt, feltűnik még egy miniszter is.
  Valóban izgalmas az, ahogyan kirajzolódik előttünk a betegségek keletkezésének
  háttere, valamint a terápiák, melyek a gyógyuláshoz vezethetnek. Családi
  diszfunkciók, családon belüli erőszak, gyászmunka - ezek mind terítékre
  kerülnek. Látjuk a rettenetet, amiben ezek az emberek élnek, és látjuk az erőfeszítéseket is, melyeket a gyógyítók tesznek. Még a legkülönbözőbb terápiákról is átfogó képet kapunk. Pontosan érezhető, hogy minden ilyen kis története a drámának valójában
  egy-egy felkiáltójel rengeteg néző számára, akik magukra, vagy a problémáikra
  ismerhetnek, és a sorozaton keresztül kaphatnak eligazítást, bátorítást és segítséget
  ahhoz, hogy merre és hogyan induljanak a megoldás felé vezető úton. 
Akkor mégis miben fest hamis képet a dráma? Talán
  abban, hogy a cél elérése érdekében illúziókat kelt. Bár két eset
  érzékelteti, hogy áldozatokat is szednek a mentális betegségek, a terápiák simán működnek, gyógyulást hoznak minden esetben. Néhány példát
  említve a hamis elemekre: minél előrehaladottabb Lee doktor apjának
  demenciája, annál egyértelműbb és belátóbb üzeneteket küld a fiának, amellyel
  átrajzolja kettejük viszonyát. A doktor megbocsátása érthetőbb, de - édes
  istenem! - még ebbe a helyzetbe is bele tudtak gyömöszölni egy vidámparki
  karusszel-jelenetet (amitől engem személyesen kiver a víz). Az édesanya
  milyen felhőtlen kapcsolatra utaló levelet hagy maga után a lányának, akivel
  még a minimum kétes megítélésre okot adó nevelőanya is könnyfakasztó
  megértésre jut. A téveszméje által közveszélyesnek is nevezhető fickóból valóban a
  rend büszke őre lesz, simán, gond nélkül, mindenki által elfogadottan. Az
  agresszív alkoholista nő is végül lelkesen énekel a kórusban. A miniszter pedig
  milyen rendes ember, mennyire a lelkére veszi a dolgozók gondját! Még az aljas kis
  törtető gennyládát, a kórház aligazgatóját is mindenki keblére öleli a záró
  italozás során. A jók mind révbe érnek, a kevésbé jók megjavulnak, mindenki megnyugvásra lel.
Azonban a legnagyobb csúsztatást éppen a
  főszereplő lány gyógyulási folyamatának bemutatásában érzem. Különösen a
  történet elején még igyekeznek érzékeltetni a borderline személyiségzavar
  ingatag, folyton változó, szélsőséges arcait. Jung So-min mindent elkövet,
  hogy ezeket hihetően láttassa. Bájos személyisége nagyon jól passzol a
  túlpörgött vidámság állapotaihoz, és a megingásai, belső elbizonytalanodásai
  is hitelesek. Még az is helyénvaló, hogy akkor lép a gyógyulás útjára, amikor
  elfogadja a saját betegségét, és vállalkozik arra, hogy felvegye a harcot
  ellene. Azonban innentől kezdve kimaradnak a személyiségzavarra jellemző hullámzás valós fázisai, azok a
  poklok, amelyeket mind az érintett, mind a környezetében élők megjárnak, különösen, hogy nem mindegyikük pszichiáter. Itt
  mintha csak a csúcspontokon lépkednénk előre, ami miatt a gyógyulás folyamata
  lineárisnak tűnik, szinte magától működő, töretlen folyamatnak. Ez pedig minden, csak
  nem a borderline jellemzője. 
Mégis megbocsátóan tudok tekinteni
  ezekre a talán szándékosan bevállalt torzításokra. Sokkal fontosabb maga a
  tény, hogy ez a dráma megszületett, és reményt ad a nyomában is bekövetkező
  változásokra. Az idő pedig majd meghozza az ennél mélyebb ábrázolások
  lehetőségét. Mivel most éppen 2021-et írunk, már itt is van a Navillera.  

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése