[Tévédrámákról] NAVILLERA (2021)

나빌레라
Mint egy lepke (Netflix)

tvN, 2021, 12 rész
Műfaja: dráma
Írta: Lee Eun-mi (Hun és Ji-min azonos című webtoonja alapján)
Rendezte: Han Dong-hwa
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Park In-hwan több mellékszerepben is lenyűgözött már, veretes játékfilmek (pl. Thirst) mellett leginkább a Please Come Back, Misterben nyújtott, számomra nagyon kedves, maradandó alakításával. Miatta kezdtem el nézni a Navillerát, mert el nem tudtam képzelni, hogy mit kezd egy olyan főszereppel, amiben balettoznia kell, hiszen a 76 éves színész az életkora és a testalkata miatt is egyaránt alkalmatlannak tűnt erre. Bár az abszurd ötlet ellenére nagyon is bíztam benne, hogy valami rendkívül érdekeset fog mutatni nekünk.

Vén főhős és a balett közege a fókuszban - ki merném jelenteni, hogy ez minden, csak nem nyerő felállás az itthoni közvélekedés számára, már ha általánosítani akarnám az előítéletekkel terhelt, öregekre megvetően tekintő, frusztrált kisebbség (vagy többség?) várható véleményét. Mégis, vagy talán éppen ezért, ez az egyik olyan sorozat, amit mindenkinek látnia kellene.

A sorozat egy hasonló című webtoon alapján készült, maga szó, a navillera  (나빌레라) pedig a leírások szerint a régi koreai nyelv egyik szava, magyarra "mint egy pillangó"-ként fordítható, de láttam csillaglepkeként értelmezve is.

A dráma mindent magába foglal, amit a koreai filmekben melanko-brutál jelzővel szoktunk illetni, bár nem teljesen az Oldboy alapján keletkezett értelmében. Itt nincs fizikai erőszak, egyedül csak szembenézés a kegyetlenül, mondhatnám brutálisan őszinte, kikerülhetetlen élethelyzettel, az Alzheimer-kór diagnózisával, melyet a melankólia tesz elviselhetővé, feldolgozhatóvá, a nézők számára fogyaszthatóvá.

Megkockáztatom, hogy a Please Come Back, Misterhez vagy a Welcome 2 Life-hoz hasonlóan egy mesét látunk, mely az irrealitás talaján bontakoztatja ki a maga realitását, így nem az egyes elemei élethűek, hanem a történet egésze hordoz valami fontos tudnivalót az életről. Ugyanakkor a karakterek, akikkel találkozunk, mind rendkívül ismerősek és valóságosak. Senki sem tökéletes, legyen bár idős vagy fiatal, csak küzd a szerepeivel a munkájában, a társkapcsolatában, a gyereknevelésben. Csodálatosan mutatja be a film a diszharmóniák sorozatában épülő, abban mégis jelenlévő harmóniákat.

A dráma kezdetén maga a tény, hogy Shim Deok-chul balettozni akar, kiakasztja az egész családját. A szokatlan ötletet mindenki rettentően kínosnak érzi, és beindítják a gőzhengert, hogy eltántorítsák a szándékától. Shim úr viszont szabadságharcba kezd. Rendkívül elgondolkodtató ez a helyzet, mert minden oldalról megmutatja az önzéseinket, a megfelelési kényszereinket, a másik ember megértésének nehézségeit, a tolerancia hiányát, még a szeretteinkkel kapcsolatban is. Tapinthatóan valóságos az idős feleség (Na Moon-hee) duzzogása és összes praktikája, amit bevet, míg meg nem születik benne az elfogadás.

Eközben a rendkívül tehetséges ifjú balettáncos, Lee Chae-rok (Song Kang) számos gonddal küzd, és az jár a fejében, hogy felhagy a táncolással. Őt látja meg Shin úr próba közben, és rövidesen az ifjú - félig-meddig büntetésként - megkapja az idős urat tanítványának. Még egyikük sem tudja, hogy valójában szükségük van egymásra, ezért az összecsiszolódásuk nem megy könnyen. Azonban a tanórák során egyre többet értenek meg egymásból, és érzelmi kötelék is keletkezik a két ember között.

Chae-rok magáévá teszi az öregúr álmát, és harcba száll azért, hogy az valóra válhasson. A feladat nem egyszerű: Shin úr szeretné színpadon, közönség előtt eltáncolni A hattyúk tava egy részletét. Ráadásul versenyt futnak az idővel, mert az öregúr állapotának romlása napról napra egyre kétségesebbé teszi, hogy egyáltalán képes lesz-e még erre. Chae-rok maga is lelki erősödésen megy keresztül, mert nemcsak a neki hiányzó érzelmeket kapja meg, hanem a kitartást, az elszántságot is eltanulja.

Nehéz nem lelőni a sorozat végkifejletét, de mégsem írom meg, hogy sikerrel jár-e a küldetés. Azt viszont nem titkolom, hogy bármi legyen is az, lélekemelő lesz.

Park In-hwan nagy erejű drámai színész, annak ellenére, hogy rendkívül apró gesztusokkal dolgozik. Mégis minden rezdülése mögött mélységes emberi bölcsesség érződik. Sokszor olyan elesettnek tűnik, miközben mégis rendkívüli lelkiereje van. És hogy balettozik-e? Igen. Minden mozdulata szép. A karjának íve, a lábának emelése, az egész testtartása. Elhiteti velünk, hogy többet látunk, mint amit valójában csinál.

Song Kang sem marad el tőle. Nem akar veszíteni, de sok dolog összeesküszik ellene. Gyermeki az apjával való szeretve-gyűlölt viszonyban, felnőtt a félresiklott életű baráttal szemben. Dacos és szeretetéhes, érzékeny és elutasító. De kíváncsi is, kitartó is. Valamint nagyon empatikus. Ígéretes tehetségként látjuk először, akitől érett táncosként búcsúzunk. A tánc terén az ő feladata talán még nagyobb kihívás volt, hiszen azt az illúziót kellett kapnunk tőle, hogy mindvégig őt látjuk táncolni. Természetesen ez csak részben volt így, de saját bevallása szerint rengeteget dolgozott azon, hogy a közeli felvételeken látható táncmozdulatai megtévesztően hitelesek legyenek. Azt hiszem, ez nagyon jól sikerült neki.

A szereplőgárda pazar, még olyan erők is feltűnnek 'különleges vendégszereplőként', mint a mindig hangsúlyos jelenléttel bíró Jo Sung-ha (The Yellow Sea, R2B: Return to Base).

Van két különleges mellékszereplője a sorozatnak, akik rendkívül érdekes párt alkotnak. Chae-rok balett-tanára (Kim Tae-hoon) a kissé fád, könnyen morgó, de valójában nagyon is figyelmes stúdiótulajdonos, és elvált felesége (Yoon Ji-hye) aki hol ugratja, hol sarokba szorítja a férfit, de mindig segítséget nyújt neki. A felszíni macska-egér játék mögött egyikük se tud meglenni a másik nélkül, amit számos érzelmi fűszerezésben mutatnak be.

Ahogy az lenni szokott, a dráma zenéjét külön meg kell említeni, amely olyan neveket vonultat fel, mint Teamin vagy Sohyung. Mellettük mégis számomra kiélesedett Choi Baek-ho szívbemarkoló éneklése. Az ő dala esszenciája a dráma fő érzéstartományának, az életszeretetnek, az életbölcsességnek, a búcsúzásnak, a békés távozásnak. Nem hinném, hogy csak én hallom ki ezeket belőle.

A dráma bár egy különleges gyöngyszem, nem teljesen hibátlan, időnként magával ragadja a szentimentalizmus, de mint általában, itt is mindig jól rántják vissza a valóságba. Fiatalok és idősek egyaránt megtalálhatják a kapcsolódási pontokat a történethez, éppen úgy, ahogy talán a téma és a szereplők taszíthatnak is egyeseket. Mégis nagyon fontosnak tartom ezt a drámát, szükségünk van még sok hasonlóra, hogy a generációk jobban értsék és tiszteljék egymást, és az idősek is megőrizhessék-visszakaphassák méltóságukat.