A Lucid Dream (Éber álom) Kim Yoon-sung debütáló filmje, melyet maga írt és
rendezett. Mint általában az első rendezések, még messze nem tökéletes, de
erős kvalitásokat mutat.
Kim Yoon-sung rendező
Műfajként a science-fiction elemeket használó krimit választotta. Egy nyomozás
történetét látjuk, azonban távolról sem szokványos lépések viszik előre a
történetet. Choi Dae-ho (Go Soo) újságíró korrupciós üzelmek felderítésére
szakosodott, és írásaival nem kevés ellenséget szerzett magának. Amikor
elrabolják a kisfiát, mindenki, ő maga is valamelyik nagykutya bosszújára
gyanakszik. Azonban három év elteltével sem bukkannak semmiféle nyomra, és a
rendőrség már a megoldatlan esetek archívumába tenné az ügyet. Azonban Song
Bang-seop nyomozó (Sol Kyung-gu) a kétségbeesett apa mellé áll, együttérzően
mesélve neki saját kislányáról, aki nem egészséges.
Dae-ho az Interneten talál rá cikkekre, melyek arról szólnak, hogy
különböző bűnügyeket sikerült megoldani a tudatos álmodás segítségével. Ebben
látja meg Dae-ho az utolsó esélyt arra, hogy a holtpontról elmozdítsa a
nyomozást és megtalálja a fiát, akiről mániákusan hiszi, hogy még életben van.
Egy ismerős szakembert sikerül is meggyőznie, hogy engedje az egyébként csak
terápiára használt eljárást bevetni az ő esetében.
A lucid dream
egy szakkifejezés, magyarul tudatos vagy éber álomként fordítják. A lényege,
hogy a páciens az álom során tudatában van annak, hogy álmodik, és ezáltal
bizonyos mértékben befolyásolni is tudja az álom tartalmát. Akik szeretnének
többet tudni ennél, azok számára a Wikipedia
Lucid dream
és
Tudatos álom
című szócikkei bevezető áttekintést nyújtanak.
Azonban Dae-hoo
esetében beavatkozás szóba se jöhet, az ő számára kizárólag az a fontos, hogy az álomban
felidézve alaposan szemügyre vegye a gyerek elrablásának helyszínét, és olyan
nyomokra bukkanjon, melyeket nem rögzített a memóriája. Ezt azért fontos
megemlíteni, mert a film szinopszisa alapján nagyon sokan egy Inception-féle
történetet vártak, de Kim rendező távolról sem vállalkozott hasonlóra. Ebben a
filmben az álmok csak arra szolgálnak, hogy különböző mozaikdarabkákhoz jussanak,
melyeket összeillesztve végre kirajzolódik a gyerekhez vezető út.
Még így is majdnem teljes zsákutcába futnak. Egy hacker segíti ki őket,
aki baleset miatti lebénulását az álmokban történő virtuális közlekedés
szabadságával kompenzálja, mégpedig oly módon, hogy hívatlan vendégként belép
mások álmaiba. Ezzel a tudásával képes Dae-hot is bejuttatni a nyomozás
kulcsfigurájának álmába.
Míg a valóságban játszódó jelenetek inkább az apa gyötrelmeiről szólnak, az
álmok egyre inkább az akciók helyszínei. A végső álom-jelenet már szinte
apokaliptikus. Mivel az antagonista is belép az álomba, így a két ember
küzdelme egy szanaszéjjel töredező, omladozó világban zajlik, melynek
összeroskadásai egyrészt az orvosok életmentő beavatkozásainak kivetülései,
másrészt a szereplők összeomló terveit és lelki szétesését is
szimbolizálják. Ennek a jelenetnek a filmes megvalósítása grandiózus,
felejthetetlen látványt nyújt, melynek komorságához hozzájárul, hogy a film
itt szinte fekete-fehérre vált. Érdekesség, hogy a helyszín a szöuli Digital Media
City virtuális leképezése.
A film gyengeségei nem is a látványvilágában vagy a történetében
keresendők. Az utóbbi ugyan túlságosan lineárisan halad előre, és bár vannak
benne meglepetések, rendkívüli fordulatok nem történnek. Hozzájárul ehhez a
karakterek elnagyoltsága, melynek az a következménye, hogy némelyikük teljesen
el is sikkad a történetben (mint a pszichológusnő), vagy nem tud kellően hozzájárulni a
történet izgalmaihoz - sajnálatos, hogy ez elsősorban a rendőrnyomozóra igaz.
Sol Kyung-gut sokáig teljesen semleges szerepben látjuk, nagyon kevés ideje
marad arra, hogy valódi ellenfélként léphessen fel. Így sokáig szinte teljes
mértékben Go Soo játéka viszi a filmet, akinek alakítására nem lehet panasz.
Érett férfiként is őrzi a fiatalkori mackós kedvességét, ugyanakkor az
akciójelenetekben is megállja a helyét.
A hackert Park
Yoo-chun alakítja, aki a szereposztás szerint egy névtelen, kissé misztikus figura.
Bár az ő játéktere sem túl sok, nem tudja igazán érdekessé tenni a karaktert. Megvillan elegáns férfiként is, azonban számomra teljesen értelmezhetetlen, hogy
miért karikírozták hervadó asszonysággá.
Van még két érdekes szereplője a filmnek. Egyikük egy rosszfiú, akinél
felrúgják a sztereotípiákat. Ugyanis kiderül, hogy tévesen gyanúsítják, és a
fickó egy gengszterfilmek leszámolásaihoz hasonló jelenetben váratlan
együttérzést mutat a főhőssel. Chun Ho-jin ezt úgy tudja eljátszani, hogy az
emberi érzések nem feszítik szét a karakter alapvető tulajdonságait.
A szereposztás meglepetése pedig Park In-hwan, aki egy idős magánnyomozót játszik.
Érzékelhetően hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a karakter humorral is
átitatott megformálásába, sőt, még akciójelenetet is kész volt bevállalni. (És
igen, ő a Navillera balettozó öregura is.)
A Lucid Dream bár lehetett volna kiugróan jó film, a megvalósult formájában is
látványos és elég érdekes. Bár a bevételei terén messze elmaradt a várakozásoktól,
remélem, hogy Kim rendező hamarosan megkapja a következő felkérését, hogy
megmutathassa, mire is képes valójában.
SBS, 2004, 16 rész Műfaj: melodráma,
románc Írta: Kim Yoon-jung Rendezte: Choi Jun-seok Adatok
részletesebben:
AsianWiki
Már egy ideje kínlódok azzal, hogyan is kezdjem az ismertetőt. Most, hogy
leírtam ezt, talán meg is találtam a legjellemzőbb kifejezést erre a
melodrámára: kínlódás. Ez nemcsak a szereplőkre, hanem a nézőkre is igaz.
Talán amiatt, hogy a When A Man Loves A Woman (Ha egy férfi szeret egy nőt) nagyívű dráma szeretne lenni, de a végső
katarzis mégsem következik be. Ennek oka, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, a sors
végzetszerűsége vezet el a végkifejletig, hanem sokkal inkább az erőltetett,
mesterkélt történetírás.
Bár a melodrámák
természetükből fakadóan is vonzódnak a szélsőséges megoldásokhoz, itt mindent
hatványozottan kapunk. A drámában van két Lotty, végzet asszonya, Hamupipőke
és bosszú motívum is számtalan egyéb mellett, melyek a karakterek működését
irányítják.
A legnagyobb túlzás azonban a dráma térkezelése. A
szereplőket úgy vezeti folytonosan azonos életterekbe, hogy azzal kivívja a
realitásérzékelésünk tiltakozását, még akkor is, ha megszoktuk a váratlan
találkozásokat a hasonló történetekben. Egyfajta klausztrofóbia-érzés viszont keletkezik ebből, ami fojtogatóan hat a nézőkre.
A dráma első helyszíne
a kisváros, ahol szereplőinkkel középiskolás korukban találkozunk. Egy volt
bokszoló magához fogadja az árván maradt, középiskolás Ji-hoont. A fiú szinte
első látásra beleszeret a férfi lányába, In-hyébe, akit az egyedül
nevel. Azonos iskolába járnak, így elsősorban az iskolai konfliktusokon
keresztül tapasztaljuk meg, hogy a két fiatal milyen kilátástalan helyzetben van a
szegénység miatt és a támogató családi háttér nélkül, hiába kiválóak a tanulmányi
eredményeik. Az apa halála után egymásra utaltan magukra maradnak, és
a kiszolgáltatott helyzetben a lány lassan viszonozni kezdi a fiú érzéseit,
aki erején felül dolgozik érte is. De Ji-hoon nem tudja teljesíteni a lány
szinte rögeszmévé váló vágyát: elcsalják a pénzt tőlük, amiből a lány
felsőfokú zenei tanulmányaihoz szükséges tandíjat ki tudnák fizetni. A történetben azonban van egy iskolatárs, Suk-hyun, aki Ji-hoon barátja, de bevallottan szerelmi
vetélytársa is, ő nyújt a lány számára egy váratlan menekülési lehetőséget. A
lelkemet is eladnám, hogy csellózni tanulhassak - mondta korábban a In-hye, aki
szó nélkül le is lép, hogy új életet kezdhessen. Bár Ji-hoont is felvették az
egyetemre, ő szó nélkül lemondott a lány érdekében a saját lehetőségéről,
ráadásul egy időre börtönbe is kerül, mivel ellátta a baját a helyi
gazembernek, aki nem fizette vissza a nekik járó pénzt. Korábban még feltűnik
a városka tengerpartján Jung-woo, egy szöuli vadóc motoros lány, akinek
Ji-hoon segítséget nyújt. Ezzel teljessé válik a dráma szerelmi négyszöge,
melynek konfliktusai a további történésekben bontakoznak ki.
A
kisváros a kilátástalanság kulisszája, szegényes, szűkös életterekkel. In-hye
sokat sír, és mintha vele sírna az egész helyszín, az eső csak esik és esik
vég nélkül...
Miután szabadul, Ji-hoon a lány nyomába ered, ő is Szöulba utazik, ahol
belefut még a motoros lányba is több egykori iskolatársa mellett.
Innentől kezdve számtalan módon találkoznak a szereplőink. Mindenki máshogyan
küzd az érvényesülésért, a szerelmi viszonzásért, meglepő módokon kötődve egymáshoz. A dráma hálózati
térképén a szereplők közötti egyre több, rejtett kapcsolatra derül fény. De
mindig ugyanazokban a körökben forog mindegyikük, együtt lakva, együtt
dolgozva vívják szerelmi csatározásaikat és pozícióharcaikat. Végül mindenki
eléri a kitűzött céljait, de hogy az meghozza-e számukra a vágyott boldogságot, abban
nagy különbségeket találunk.
A dráma katalizátora In-hye, aki
valójában egy igazi vamp. Park Jung-Ah már a dráma elején érzékeltetni tudja a
lány hidegségét és akarnokságát, amely átsüt a könnyein is. A karakter a
változó élethelyzeteknek megfelelően számos átalakuláson megy keresztül, de
ezek a tulajdonságai állandóak maradnak. Folyamatosan manipulálja a hozzá
kötődő embereket, bár ő maga senkinek sem tud igazán társa lenni, ezért mindenki életére
rontást hoz.
A dráma központi alakja a Go Soo által emlékezetesen
játszott Ji-hoon, aki igazi pozitív hős. Fiatalon van benne valami
ártatlanság, sőt, egy érdekes lassúság is, amit talán a naiv
rácsodálkozásai miatt érzünk. Ugyanakkor okos, erős, megbízható személyiség,
aki mélyen, állhatatosan szeret. A szerelmi kapcsolatok hálójában vergődve
végül tiszta szívű, jó döntést hoz, még ha az lemondással is jár. A dráma
nézhetősége elsősorban Go Soonak köszönhető, aki nagyon férfias, de egyáltalán
nem szokványos karakter.
Park Ye-jinre várt talán a legnagyobb színészi feladat, amit remekül
megoldott. Jung-woo tomboy lényét hatalmas energiával és humorral hívta
életre, majd fokozatosan alakult át a nőiségében kissé bizonytalan, szerelmes
lányba. Egyre mélyülő érzései pedig előhívták belőle a nőt, aki a legnagyobb
kihívásokkal is szembe mert nézni a szeretett férfi társaként.
Bae
Soo-Bin, a szerelmi négyes másik férfitagjának karakterében fordított utat jár
be: szimpatikus fiatalemberből egyre aljasabb gazemberré válik, akinek
kapzsiságát, önzőségét, valamint belső idegességét is nagyszerűen érzékelteti.
Az egész drámára igaz, hogy nagyon sok esetben (a
helyszínválasztásoktól kezdve a kihangsúlyozandó elemek nézők képébe tolt
többszöri megismétlésig) túlzottan rájátszik a melodrámai hatásokra, hosszasan
belemerülve az érzelmes jelenetekbe, szájbarágós önismételgetésekbe, melyek
így sokszor visszájukra fordulnak, erősen súrolva a giccsességet. Igaz ez a sorozat zenéjére is, mely nem túl eredeti (az Ave Mariától kezdve Beatles-átiratig minden van benne). Abban is biztos vagyok, hogy a dráma lezárása sem lesz nagyon közkedvelt.
Azonban
még ennyi mesterkéltség mellett is működnek a dráma fő mozgatórugói,
elgondolkodtató kérdésekhez, könnyfakasztó pillanatokhoz vezetve a nézőket.
tvN, 2021, 12 rész Műfaja:
dráma Írta:
Lee Eun-mi (Hun és Ji-min azonos című webtoonja alapján) Rendezte: Han Dong-hwa Adatok bővebben:
Wikipedia
/
HanCinema
Park In-hwan több mellékszerepben is lenyűgözött már, veretes játékfilmek (pl.
Thirst) mellett leginkább a Please Come Back, Misterben nyújtott, számomra
nagyon kedves, maradandó alakításával. Miatta kezdtem el nézni a Navillerát,
mert el nem tudtam képzelni, hogy mit kezd egy olyan főszereppel, amiben
balettoznia kell, hiszen a 76 éves színész az életkora és a testalkata miatt
is egyaránt alkalmatlannak tűnt erre. Bár az abszurd ötlet ellenére nagyon is
bíztam benne, hogy valami rendkívül érdekeset fog mutatni nekünk.
Vén főhős és a balett közege a fókuszban - ki merném jelenteni, hogy ez
minden, csak nem nyerő felállás az itthoni közvélekedés számára, már ha
általánosítani akarnám az előítéletekkel terhelt, öregekre megvetően tekintő,
frusztrált kisebbség (vagy többség?) várható véleményét. Mégis, vagy talán
éppen ezért, ez az egyik olyan sorozat, amit mindenkinek látnia kellene.
A
sorozat egy hasonló című webtoon alapján készült, maga szó, a
navillera (나빌레라) pedig a leírások szerint a régi koreai nyelv
egyik szava, magyarra "mint egy pillangó"-ként fordítható, de láttam
csillaglepkeként értelmezve is.
A dráma mindent magába foglal, amit a koreai filmekben melanko-brutál jelzővel
szoktunk illetni, bár nem teljesen az Oldboy alapján keletkezett értelmében.
Itt nincs fizikai erőszak, egyedül csak szembenézés a kegyetlenül, mondhatnám
brutálisan őszinte, kikerülhetetlen élethelyzettel, az Alzheimer-kór
diagnózisával, melyet a melankólia tesz elviselhetővé, feldolgozhatóvá, a
nézők számára fogyaszthatóvá.
Megkockáztatom, hogy a Please Come Back, Misterhez vagy a Welcome 2 Life-hoz
hasonlóan egy mesét látunk, mely az irrealitás talaján bontakoztatja ki a maga
realitását, így nem az egyes elemei élethűek, hanem a történet egésze hordoz
valami fontos tudnivalót az életről. Ugyanakkor a karakterek, akikkel
találkozunk, mind rendkívül ismerősek és valóságosak. Senki sem tökéletes,
legyen bár idős vagy fiatal, csak küzd a szerepeivel a munkájában, a
társkapcsolatában, a gyereknevelésben. Csodálatosan mutatja be a film a
diszharmóniák sorozatában épülő, abban mégis jelenlévő harmóniákat.
A dráma kezdetén maga a tény, hogy Shim Deok-chul balettozni akar,
kiakasztja az egész családját. A szokatlan ötletet mindenki rettentően
kínosnak érzi, és beindítják a gőzhengert, hogy eltántorítsák a szándékától.
Shim úr viszont szabadságharcba kezd. Rendkívül elgondolkodtató ez a helyzet,
mert minden oldalról megmutatja az önzéseinket, a megfelelési kényszereinket,
a másik ember megértésének nehézségeit, a tolerancia hiányát, még a
szeretteinkkel kapcsolatban is. Tapinthatóan valóságos az idős feleség (Na
Moon-hee) duzzogása és összes praktikája, amit bevet, míg meg nem születik
benne az elfogadás.
Eközben a rendkívül tehetséges ifjú balettáncos, Lee Chae-rok (Song
Kang) számos gonddal küzd, és az jár a fejében, hogy felhagy a táncolással. Őt
látja meg Shin úr próba közben, és rövidesen az ifjú - félig-meddig
büntetésként - megkapja az idős urat tanítványának. Még egyikük sem tudja,
hogy valójában szükségük van egymásra, ezért az összecsiszolódásuk nem megy
könnyen. Azonban a tanórák során egyre többet értenek meg egymásból, és
érzelmi kötelék is keletkezik a két ember között.
Chae-rok magáévá
teszi az öregúr álmát, és harcba száll azért, hogy az valóra válhasson. A
feladat nem egyszerű: Shin úr szeretné színpadon, közönség előtt eltáncolni A
hattyúk tava egy részletét. Ráadásul versenyt futnak az idővel, mert az öregúr
állapotának romlása napról napra egyre kétségesebbé teszi, hogy egyáltalán
képes lesz-e még erre. Chae-rok maga is lelki erősödésen megy keresztül, mert
nemcsak a neki hiányzó érzelmeket kapja meg, hanem a kitartást, az
elszántságot is eltanulja.
Nehéz nem lelőni a sorozat végkifejletét, de mégsem írom meg, hogy
sikerrel jár-e a küldetés. Azt viszont nem titkolom, hogy bármi legyen is az,
lélekemelő lesz.
Park In-hwan nagy erejű drámai színész, annak
ellenére, hogy rendkívül apró gesztusokkal dolgozik. Mégis minden rezdülése
mögött mélységes emberi bölcsesség érződik. Sokszor olyan elesettnek tűnik,
miközben mégis rendkívüli lelkiereje van. És hogy balettozik-e? Igen. Minden
mozdulata szép. A karjának íve, a lábának emelése, az egész testtartása.
Elhiteti velünk, hogy többet látunk, mint amit valójában csinál.
Song
Kang sem marad el tőle. Nem akar veszíteni, de sok dolog összeesküszik ellene.
Gyermeki az apjával való szeretve-gyűlölt viszonyban, felnőtt a félresiklott
életű baráttal szemben. Dacos és szeretetéhes, érzékeny és elutasító. De
kíváncsi is, kitartó is. Valamint nagyon empatikus. Ígéretes tehetségként
látjuk először, akitől érett táncosként búcsúzunk. A tánc terén az ő feladata
talán még nagyobb kihívás volt, hiszen azt az illúziót kellett kapnunk tőle,
hogy mindvégig őt látjuk táncolni. Természetesen ez csak részben volt így, de
saját bevallása szerint rengeteget dolgozott azon, hogy a közeli felvételeken
látható táncmozdulatai megtévesztően hitelesek legyenek. Azt hiszem, ez nagyon
jól sikerült neki.
A szereplőgárda pazar, még olyan erők is feltűnnek 'különleges
vendégszereplőként', mint a mindig hangsúlyos jelenléttel bíró Jo Sung-ha (The
Yellow Sea, R2B: Return to Base).
Van két különleges
mellékszereplője a sorozatnak, akik rendkívül érdekes párt alkotnak. Chae-rok
balett-tanára (Kim Tae-hoon) a kissé fád, könnyen morgó, de valójában nagyon
is figyelmes stúdiótulajdonos, és elvált felesége (Yoon Ji-hye) aki hol
ugratja, hol sarokba szorítja a férfit, de mindig segítséget nyújt neki. A
felszíni macska-egér játék mögött egyikük se tud meglenni a másik nélkül, amit
számos érzelmi fűszerezésben mutatnak be.
Ahogy az lenni szokott, a dráma zenéjét külön meg kell említeni, amely olyan
neveket vonultat fel, mint Teamin vagy Sohyung. Mellettük mégis számomra
kiélesedett Choi Baek-ho szívbemarkoló éneklése. Az ő dala esszenciája a dráma
fő érzéstartományának, az életszeretetnek, az életbölcsességnek, a
búcsúzásnak, a békés távozásnak. Nem hinném, hogy csak én hallom ki ezeket
belőle.
A dal magyar felirattal:
A dráma bár egy különleges gyöngyszem, nem teljesen hibátlan, időnként magával
ragadja a szentimentalizmus, de mint általában, itt is mindig jól rántják
vissza a valóságba. Fiatalok és idősek egyaránt megtalálhatják a kapcsolódási
pontokat a történethez, éppen úgy, ahogy talán a téma és a szereplők
taszíthatnak is egyeseket. Mégis nagyon fontosnak tartom ezt a drámát,
szükségünk van még sok hasonlóra, hogy a generációk jobban értsék és
tiszteljék egymást, és az idősek is megőrizhessék-visszakaphassák
méltóságukat.
KBS, 2010, 4 rész Műfaj: dráma, életrajz Írta: Park Kyung-sun, Bang Hyo-geum Rendezte: Lee Won-ik Adatok
bővebben:
Wikipedia
/
HanCinema
Vannak emberek, akik olyan életutat járnak be, melynél írni sem lehetne érdekesebbet. Akár magasra jutnak, akár mélyre zuhannak, erőfeszítéseiket, örömeiket és szenvedéseiket, sorsuk váratlan fordulatait megbűvölten nézzük. A filmes életrajzok olyanok, mint a kiterjesztett valóság: miközben nem szakadunk el a saját realitásunktól, többletként megkapjuk mások élettapasztalatait, melyek virtuális, vagyis lelki megélése sokféle módon gazdagít bennünket.
A második világháborút követően felnövekvő fiatalok a rockzenében találták meg generációs önkifejezési hangjukat. Az Amerikából induló, Európában megerősödő zenei irányzat a 60-as évekre már jóval több lett zenei műfajnál, valójában életstílust jelentett, saját viselkedési, öltözködési, szórakozási és életvezetési mintákkal. A 70-es évekre olyan rockistenek uralták a fiatalok vágyképeinek egét, mint a Led Zeppelin, akik valamiképp mind az üstökös-pályáfutású Jimi Hendrix köpenyéből bújtak elő. Hatásuk elért a világ minden pontjára, globális szinten összeolvasztva a világ fiataljait.
A Rock Rock Rock című drámával a 80-as évek legelejére érkezünk Koreába, ahol a középiskolás fiatalok között bandaháborúkat megidéző módon hatalmas versengés folyik a legjobb gitáros pozíciójáért. Két briliáns tehetségű fiú méri össze a tudását, akik nemcsak zenei mintákat másolnak példaképeiktől, hanem magukra húzzák az imádott nyugati sztárok sajátos image-keverékét is. Így lesz egyikük a koreai Jimi Hendrix, míg másikuk a koreai Jimmy Page. Néhány év múlva majd mindketten meghatározó alakjai lesznek a koreai rocktörténelemnek, de jelen filmben az utóbbi fiúra koncentrálunk, akinek valódi neve Kim Tae-won.
Mint ahogyan a szocialista Magyarországon a fémzene induló szentháromságát az Illés-Omega-Metró zenekarok jelentették, Koreában a Shinawe-Boohwal-Baekdoosan zenekarokat találjuk hasonló pozícióban. Azonban van időbeli megcsúszás a két jelenség között, mivel a 70-es évek legvégéig fennálló kemény diktatúra Koreában maga alá temette a korábbi rockzenei kezdeményezéseket, és a 80-as évek végre szabadabb levegője már a heavy metalt is magával hozta. Emiatt a koreai zenekarok hangzása egyfajta keveréket jelentett, melyet természetesen a hazai zenei gyökerek is átszíneztek.
Az induló formációkra azonban nemcsak a saját zenei arculatuk megtalálásának feladata várt, hanem a műfaj teljes infrastruktúrájának megteremtése is. Meg kellett küzdeniük a saját közönségükért, a hangszerpark beszerzéséért, a próbalehetőségek megteremtéséért, a fellépési helyszínek megszerzéséért, a lemezkészítések lehetőségéért, elfogadtatva az általuk játszott zene létjogosultságát a korábbi irányzatokra szakosodott kiadókkal, menedzserekkel. Mindezt mintát adó előképek nélkül, saját elszántságukra, ötletességükre, meggyőző képességükre hagyatkozva.
Nem csoda, hogy elsőre mindezek fel sem merültek az iskolát otthagyó Kim Tae-wonban, aki semmi mást nem akart, mint gitárosként színpadra jutni bármilyen formáció tagjaként. Indulásként azonban rögtön kegyetlen leckét kapott a zenészek szórakoztatóhelyeket uraló maffiának való kiszolgáltatottságáról, mely majdnem eltántorította a zenei pályától. De mint minden őstehetségben, a láng benne sem tudott teljesen kialudni.
Szinte ezzel egyidőben a sors még egy szomorú melodrámai fejezetet is írt a fiú életébe egy mély, de kibontakozni nem tudó szerelemmel, melynek vesztesége majdnem tragédiába vezette a fiatalember életét.
Az első nihil után nem maradt más, mint az önerőből való próbálkozás, melyhez két segítség érkezett. Külső támogatóként egy zenebolt tulajdonosa látta meg a Tae-wonban dúló erőket, akinek lelkében ekkor már egy csodálatos rockballada is megszólalt, a Rain And Your Story. Ettől kezdve világossá vált a küldetés: Kim Tae-won nemcsak kiváló gitáros, hanem az egyik legnagyobb zeneszerző őstehetség is, akinek zenei kifejezése utat kell hogy törjön minden akadályon át.
Akadályok pedig akadtak bőven. Mivel minden forrongó, alakuló állapotban volt, maguk a zenészek is keresték a helyüket. A létrejövő zenekari formációk nem maradtak stabilak, szétrobbantották őket az egyéni törekvések, mivel még nem rajzolódott ki pontosan, hogy kik is a vezető egyéniségű tehetségek.
A valódi Kim Tae-won
Kim Tae-won egyre szilárdabban érzi, hogy milyen úton szeretne járni. A körülötte lévők értetlensége, féltékenysége, rivalizálása, a zenésztársak lelépése, időnként nyilvánvaló árulása azonban felemészti erőit. Zenésztársai között is magányos farkas marad, aki nem kevés belső kétséggel küszködik a saját tehetségét illetően. Démonai leküzdéséhez és a talpon maradáshoz szükséges erők pótlására a legrosszabb eszközt választja: drogokhoz nyúl.
A drámában Kim Tae-wont egy olyan fiatal színész, No Min-woo kelti életre, akinek saját zenei karrierje is van. Több hangszeren játszó énekes, aki többféle zenei formációban is megfordult. Ennyi elegendő ahhoz, hogy hitelesen át tudja élni és meg tudja eleveníteni a nagy zenei előd életét. Azonban ennél sokkal több történik. No Min-woo egyszerűen átlényegül: ő maga lesz Kim Tae-won. Minden rezzenése, fájdalma és küzdelme a saját vérébe kerül. Míg az első részekben kissé leíró, humort sem nélkülöző jelleggel látjuk a történetet, a harmadik részben megváltozik a dráma hangulata és No Min-woo játéka is. Alászállunk a poklokba, melynek legmélyebb bugyrait akkor tapasztaljuk meg, amikor a zenész kifelé akar mászni belőle. A leszokás kínjainál is erősebbek a személyiség visszaszerzésének gyötrelmei, mert vissza kell találni a zenéhez, ami az életet jelenti. No Min-woo fizikailag is átalakul. Nemcsak egyszerűen elhagyja a testi ereje, hanem ő maga lesz szinte semmivé, járásképtelen, reszkető, vízióitól űzött, összetört ronccsá.
Nem lehet elfelejteni, ahogy megmentésért folyamodik a lányhoz, aki nem hagyja el. Hong Ah-reum az egyik legszebb és legerősebb szerelmes nőt formálja meg, akit valaha koreai drámában láthattunk. Kim Tae-won zenekarának neve Boohwal lett, ami újjászületést, feltámadást jelent. Életének e pontján született meg a Remember című album, mely az egyik legsötétebb hangvételű, mégis talán a legfelemelőbb, amit valaha hallottam. A dráma egyik csúcspontja a Reminiscence III stúdióban történő felvételének katartikus pillanata.
A dráma végigvezeti a nézőket a Boohwal első éveinek történetén, nagyjából időrendben, néhány valós részletet elnagyolva vagy az eseményeket itt-ott felcserélve egészen az első szakmai elismerésig, mellyel Kim Tae-won zeneszerzői képességeit díjazták. Kim Tae-won átjutva a kataklizmákon, higgadtabb és bölcsebb lett. Már össze tud békülni Lee Seung-Cheollal (Lee Jong-hwan) is, akivel korábban a legerősebben konfrontálódott (és akit majd később újra a Boohwal énekeseként láthatunk). Távolságtartó, keserédes humorral tudja megfogalmazni önjellemzését: "most is csak egy harmadrangú gitáros vagyok". Szerény ember, akit nem hagytak el a kétségei akkor sem, amikor már mindenki számára nyilvánvalóan beírta magát a rockzene történelmébe.
A dráma fájdalmasan szép emléket állít a tragikus sorsú Kim Jae-gi énekesnek, akit úgy mutatnak be, mint aki a szerelme mellett szakmai megmentőként érkezett Kim Tae-won életébe. Ahogyan Choi Min (Choi Min-seong, 최민성) életre kelti, az a dráma második szívmelengető és egyben szívfájdító csodája.
A valódi Kim Jae-gi
A film tele van cameo megjelenésekkel, sok zenészre ráismerhetünk. A színészek közül még kiemelkedik Jang Hyun-sung, aki átélhetően tudja tolmácsolni egy zenekar mellett álló menedzser életének összes nehézségét.
A Rock Rock Rock nemcsak emlékezetes dráma marad, hanem az én esetemben tudott még valamit: a megtekintése és a benne felhangzó számok arra ösztönöztek, hogy felkutassam az 1985-ben alakult, tehát már a 35. évfordulóján is túljutott Boohwal összes albumát, melyeket már számtalanszor meghallgattam, mert igazi zenei csemegét jelentenek. Ugyanígy a szívemhez szólt Kim Tae-won élettörténete is, melynek további eseményeit is meg kellett ismernem. Az élet a továbbiakban sem kímélte, számos újabb megpróbáltatásból került ki, továbbra is emberséges példát nyújtva mindenki számára.
KBS, 2020, 16 rész Műfaj: orvosi dráma Írta: Lee
Hyang-hee (이향희) Rendezte: Yoo Hyeon-gi (유현기) Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema
Ha tetszésindexet rendelnék az ismertetőimhez, akkor a Soul Mechanic
(Lélekjavító) lenne az a sorozat, amely a vállalása, és nem feltétlenül a
teljesítménye alapján érdemelné ki a maximumot. Pedig egyedülálló alkotás,
amely annak ellenére, hogy súlyos kérdésekkel foglalkozik, nagyon könnyen
nézhető. Megható és szép történet, amely tele van fontos információkkal és
megfontolandó gondolatokkal.
A dráma megnézése után mégis ezek voltak az első benyomásaim: - talán a
legfontosabb sorozat, amit láttam - rendkívül ügyes társadalmi célú
felhívás egy dráma köntösébe bújtatva - nem tagad el semmit, de nem is
rajzol teljes képet - bár nem hazudik semmiről, mégis elég hamis idillbe
ringat.
Biztos vagyok benne, hogy a dráma megértéséhez most különösen fontos néhány
tényt felidézni, melyek többsége általánosan is ismert. Mindenki tudja,
hogy az OECD országok 2017-es rangsorában Dél-Korea az első helyen állt az
öngyilkosságok és a mentális betegségek miatt kórházi kezelésben részesülők
arányának tekintetében. Bár a mentális betegek ellátására államilag
finanszírozott intézményrendszer működik, a rendszer maga számos belső
problémával küzd. Egyrészt az egészségügy összfinanszírozásának mindössze 3
%-át fordítják erre a célra, ami leginkább a fekvőbeteg-ellátásra megy,
miközben a betegek többsége járóbeteg-ellátásban részesül. Annak ellenére,
hogy magasan képzett szakemberekből és gyógyszerekből nincs hiány, mégis
alacsony az ellátásokat igénybe vevők száma.
Ennek oka pedig a stigmatizáció, a betegek társadalom általi megbélyegzése,
mely a konfucianizmus egyik legbigottabb öröksége. A mentális betegségben
szenvedők gyengének bizonyulnak, elbuknak az önfegyelem és a saját akarat
tekintetében, és így egyénként szégyenfoltot jelentenek az egész családjuk
megítélése tekintetében. A család arcának megőrzése pedig mindenek felett álló
szempont, ez magyarázza, hogy a rászorulóknak csak mintegy 7 %-a fordul
segítségért az ellátórendszerhez. Ők is igyekeznek titokban tartani ezt,
mindent megtéve azért, hogy ne maradjon nyomuk az egészségbiztosítási
nyilvántartásokban. Van még jónéhány további elbátortalanító szempont is, ilyen a
betegjogok helyzete vagy a munkahelyeken történő megkülönböztetés, melyek
ugyan törvényileg szintén rendezettek, de a végrehajtás számos kívánnivalót
hagy maga után.
[forrás]
Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy miért olyan fontos a dráma
témája. Nem is kérdés, hogy a sorozat készítői felelősséggel álltak a
feladathoz, és a szereplők terén is igyekeztek nagyágyúkat bevetni. Elsősorban
Shin Ha-kyunt és Jung So-mint, akik biztosítékot jelentenek a
közönségfigyelemre. Mindketten nagyszerűek, egyenként is pazarul bánnak a
karakterük érzelmi árnyalataival, még humorával is, ami Shin Ha-kyun esetében
egészen egyedi ízű, és nagyon erős a kettejük közti kémia.
Kórházdrámát látunk, melynek helyszíne egy mentális betegekkel foglalkozó
klinika. Az elhivatott orvoscsapat tagjai között ismerjük meg Lee Shi-joon
doktort, aki nem fél szemléleti újításokkal élni, és azokat a gyakorlatban is
bevetni a betegek érdekében, még ha szembe is kell mennie a kórházi
szabályzattal. Ezáltal ő a "lelke" a gyógyító munkának, ám a kórház bővítés
előtt áll, és ez belső pozícióharcokkal is jár.
A történet
vezérszála Lee doktor és egy látókörébe kerülő musical-színésznő között
bonyolódik. Itt már melodrámai kellékek is színre kerülnek, mivel mindketten
küzdenek múltjuk terheivel. Lee doktornak egyszerre kell szembenéznie
apa-komplexusával, amit az egykori mesteri sebész apa egyre súlyosbodó demenciája
nehezít, valamint első betegének elvesztése miatti bűntudatával, aki egy
borderline személyiségzavarban szenvedő nő volt. Ez a betegség rímel az
először csak a dühkitöréseivel figyelmet felkeltő Han Woo-joo későbbi
diagnózisára. A dráma kettejükre elsősorban az egymást gyógyító két
sérült személyiség kliséjét használja, ám ezen keresztül igyekszik elég pontos
képet rajzolni elsősorban a lány betegségének különböző fázisairól is. Néhány
fordulat után orvos-páciens viszonyban találjuk őket, akikben lassan egymás
iránt is ébrednek érzések. Minden bizonnyal ez az egyik legsérülékenyebb
pontja a történet hitelességének, mert szakmailag valószínűleg nem megengedett
az orvos számára a vele szerelmi kapcsolatban álló személy kezelése. Bár ezt a
történet is megkérdőjelezi, mégis megengedő a helyzettel.
Kettejük kapcsolatának kibontakozásába épülnek be az egyes
epizódok mikrotörténetei, melyek tablószerűen mutatják be a mentális
betegségek sokféleségét. Ezekben a történetekben a főszereplők különböző
életkorúak és foglalkozásúak. Csak néhányat kiemelve: látunk diákot, aki a vizsgaterhek miatt
drogokhoz fordul, leleményes alkoholistát, akivel szemben nem lehet eléggé
résen lenni, valamint többféle, különösen veszélyeztetett szakmából érkezőket
(tűzoltókat, metróvezetőket), és nem marad ki a sorból az egészségügy sem a
kórházi ápolók gondjainak bemutatásával, sőt, feltűnik még egy miniszter is.
Valóban izgalmas az, ahogyan kirajzolódik előttünk a betegségek keletkezésének
háttere, valamint a terápiák, melyek a gyógyuláshoz vezethetnek. Családi
diszfunkciók, családon belüli erőszak, gyászmunka - ezek mind terítékre
kerülnek. Látjuk a rettenetet, amiben ezek az emberek élnek, és látjuk az erőfeszítéseket is, melyeket a gyógyítók tesznek. Még a legkülönbözőbb terápiákról is átfogó képet kapunk. Pontosan érezhető, hogy minden ilyen kis története a drámának valójában
egy-egy felkiáltójel rengeteg néző számára, akik magukra, vagy a problémáikra
ismerhetnek, és a sorozaton keresztül kaphatnak eligazítást, bátorítást és segítséget
ahhoz, hogy merre és hogyan induljanak a megoldás felé vezető úton.
Akkor mégis miben fest hamis képet a dráma? Talán
abban, hogy a cél elérése érdekében illúziókat kelt. Bár két eset
érzékelteti, hogy áldozatokat is szednek a mentális betegségek, a terápiák simán működnek, gyógyulást hoznak minden esetben. Néhány példát
említve a hamis elemekre: minél előrehaladottabb Lee doktor apjának
demenciája, annál egyértelműbb és belátóbb üzeneteket küld a fiának, amellyel
átrajzolja kettejük viszonyát. A doktor megbocsátása érthetőbb, de - édes
istenem! - még ebbe a helyzetbe is bele tudtak gyömöszölni egy vidámparki
karusszel-jelenetet (amitől engem személyesen kiver a víz). Az édesanya
milyen felhőtlen kapcsolatra utaló levelet hagy maga után a lányának, akivel
még a minimum kétes megítélésre okot adó nevelőanya is könnyfakasztó
megértésre jut. A téveszméje által közveszélyesnek is nevezhető fickóból valóban a
rend büszke őre lesz, simán, gond nélkül, mindenki által elfogadottan. Az
agresszív alkoholista nő is végül lelkesen énekel a kórusban. A miniszter pedig
milyen rendes ember, mennyire a lelkére veszi a dolgozók gondját! Még az aljas kis
törtető gennyládát, a kórház aligazgatóját is mindenki keblére öleli a záró
italozás során. A jók mind révbe érnek, a kevésbé jók megjavulnak, mindenki megnyugvásra lel.
Azonban a legnagyobb csúsztatást éppen a
főszereplő lány gyógyulási folyamatának bemutatásában érzem. Különösen a
történet elején még igyekeznek érzékeltetni a borderline személyiségzavar
ingatag, folyton változó, szélsőséges arcait. Jung So-min mindent elkövet,
hogy ezeket hihetően láttassa. Bájos személyisége nagyon jól passzol a
túlpörgött vidámság állapotaihoz, és a megingásai, belső elbizonytalanodásai
is hitelesek. Még az is helyénvaló, hogy akkor lép a gyógyulás útjára, amikor
elfogadja a saját betegségét, és vállalkozik arra, hogy felvegye a harcot
ellene. Azonban innentől kezdve kimaradnak a személyiségzavarra jellemző hullámzás valós fázisai, azok a
poklok, amelyeket mind az érintett, mind a környezetében élők megjárnak, különösen, hogy nem mindegyikük pszichiáter. Itt
mintha csak a csúcspontokon lépkednénk előre, ami miatt a gyógyulás folyamata
lineárisnak tűnik, szinte magától működő, töretlen folyamatnak. Ez pedig minden, csak
nem a borderline jellemzője.
Mégis megbocsátóan tudok tekinteni
ezekre a talán szándékosan bevállalt torzításokra. Sokkal fontosabb maga a
tény, hogy ez a dráma megszületett, és reményt ad a nyomában is bekövetkező
változásokra. Az idő pedig majd meghozza az ennél mélyebb ábrázolások
lehetőségét. Mivel most éppen 2021-et írunk, már itt is van a Navillera.
Nem hiszem, hogy lenne olyan néző, akit a Rugal lendülete ne ragadna azonnal
magával. Nagyjából húsz perc után kerül szembe egymással két fickó, egyikükről
addigra már megtudtuk, hogy nehezen kordában tartható elit rendőr, amolyan
bajkeverő, de a tökös fajtából. Legcsinosabb egyenruhájában be is megy az
oroszlánbarlangba, ahol pofátlankodik kicsit egy képviselőnek készülő,
láthatóan nagyhatalmú fickóval. Majd váratlanul felbukkan egy erős ellenfél,
aki minden teketóriázás nélkül földhöz vágja vagány hősünket.
Nem
a filmi időrendben, de addigra már kirajzolódott az induló játéktér: Az
első képkockák idilli szerelmespárjának esküvői édelgése valójában egy
videófelvétel, melyet egy véres gyilkosság helyszínén láthatunk a tévé
képernyőjén, az áldozat pedig a boldog pár. Majd a hírek arról szólnak, hogy
egy rendőr megölte a feleségét, és az önvád súlya alatt megroppanva kioltotta
a saját szeme világát. A lábadozó, látását vesztett férfi azonban ragaszkodik
ahhoz, hogy egy Argos nevű szervezet támadta meg őket. Mivel nem hisznek neki,
előtör belőle a kérdés: Holtan őrült vagyok, élve pedig gyilkos? Egy
flashbackben pedig azt láthatjuk, hogy álarcos támadók elrabolják egy éppen
zajló per koronatanúit, akiket a rendőrünket is leiskolázó férfi hidegvérrel,
sőt kéjelegve kivégez. A tanúk nélküli tárgyalás során így felmentik a
vádlottat, aki az Argos nevű hatalmas koreai cégbirodalom vezetője. Hozzá
rontott be rendőrünk.
Fel kell hogy tűnjön egy érdekes
összefüggés, mely jelképes magyarázatot is adhat arra, hogy miért vakították
meg olyan bizarr módon a fiatal rendőrt. Az Argos egy százszemű görög
mitológiai hős neve, jelentése "mindentlátó" - ő az, akitől magyarul is árgus
szemekkel tudunk figyelni, és halála után a pávatollak őrzik a szemeit. A rendőr által gyanúsított cég neve szintén Argos,
aki szerint az ellenük folytatott nyomozói munkájának büntetéseként vették el
a szeme világát.
Hogy a továbbiakban mégsem egy százszemű
szörnyeteg fog harcolni egy magányos, vak harcossal, arról egy érdekes
fordulat gondoskodik. Reménytelen helyzetbe került hősünk számára kiutat
kínálnak: eltüntetve személyazonosságát kiírják a való világból, ha
vállalkozik egy kockázatos műtétre, melynek során bionikus szemgolyókkal
pótolják az eredeti szemeit. Ezek a puszta látáson kívül számos egyéb
funkcióval bírnak majd, mivel egy szintén beültetett chipen keresztül a
mesterséges intelligencia is szolgálja a működtetésüket. Ennek következtében
hősünkből egy rendkívüli képességű harcos válhat, akinek feladata az Argos
elleni harc lesz egy fedetten működő rendőri egység tagjaként. Természetesen
elfogadja a kihívást, mely lehetővé teszi a felesége gyilkosain való bosszúállást. Nemsokára megismeri harcostársait, akik mind
különféle biotechnológiai fejlesztéseknek köszönhetően rendelkeznek
szuperképességeket biztosító belső szervekkel.
A fedett rendőri
egység és kísérleti laboratórium neve Rugal, amely egy szóösszetétel,
jelentése "kiapadt könnyek", mélyebb értelmük pedig a sorozat plakátján
olvasható: "Ha kiapadnak a könnyeid, szörnyeteggé változol."
[forrás]
A továbbiakban a két szervezet ádáz harcában merülünk alá.
Mintegy rímelve a nyitó képsorokra, az Argos vezére is esküvőt tart, ami szintén véres kimenetelhez vezet, és ez beindítja a konglomerátum vezetői közötti belső
harcot. Mindenki mindenki ellen, de mégis mintha a leggonoszabb alak
játszadozna kényére-kedvére a többiekkel.
Bár a cég egyetlen tevékenysége sem nevezhető
legálisnak (beleértve a szervkereskedelmet is), a háttérben ez a sátáni figura
még a többiek elől is eltitkolt üzelmeket folytat, melyek szintén
biotechnológiai kísérletek. E téren nem áll nyerésre a Rugallal szemben,
amelynek tagjai egyre inkább összecsiszolódva elkötelezett harcot folytatnak
az Argos ellen. Mindegyikük hisz abban, hogy a küldetése megérte az áldozatot,
ez az önbecsülésüknek lényegi eleme. Mivel részben cyborgokhoz hasonlóvá váltak,
ki vannak szolgáltatva a Rugal technikai hátterének és mindent kézben tartó
vezetőjének.
Mindegyikünknek megvan a saját története - mondják a
Rugal harcosai, akik a közös küldetések során egyre jobban megismerik egymást
és elköteleződnek egymás iránt. Míg az Argosnál a széthúzás, a Rugalnal az
összetartás a legnagyobb erő.
A sorozat egy azonos című webtoon
alapján készült, és mint az a szuperhősös műfajokra jellemző, bizonyos elemei
eléggé elnagyoltak. Miközben az Argos működésének következtében nőnek a
hullahegyek és a főgonosz tisztán ördögi figuraként jelenik meg, nem igazán
látjuk át, hogy a terrorcselekményekhez hasonlatos akciók milyen arányban
érintik a teljes valóságot. Úgy tűnik, hogy az Argos minden területen átvette
az irányítást, az egész társadalom retteg tőlük, és csak maradék erők küzdenek
ellenük, akik a Rugalnak is védelmet nyújtanak. Ez eléggé apokaliptikus
hangulatot kölcsönöz a sorozatnak, melyhez jól illeszkednek az elszaporodó, zombiszerű
alakok is.
A Rugal szervezete, miközben egyre elkeseredettebb
küzdelmet folytat az Argos ellen, egy váratlan belső problémával is szembesül.
Ez pedig nem más, mint az emberi működés. A harcosok nem tévesztenek célt,
azonban egyre erősebben merül fel bennük annak kérdése, hogy nem estek-e
áldozatául ők is valamiféle megtévesztésnek. A nyilvánvaló gonosz mögött felsejlik
valami még sötétebb manipuláció, mely ezúttal is akörül forog, hogy a cél
vajon szentesíti-e az eszközt. Hogy végül mi történik harcosainkkal, az legyen
a sorozat titka.
Ám míg eljutunk a végkifejletig, addig számtalan látványos,
hol humorral, hol borzongással átszőtt, pazar akciónak leszünk részesei,
legyen az test-test elleni küzdelem vagy autós/motoros üldözés. Jók a vizuális
effektek, melyek kellően hihetővé teszik a magas technológiájú élő fegyverek
működését.
Ez a dráma is karcolgatja a technikai fejlődés következtében felvetődő morális kérdéseket. Nem merül bennük mélyre, de a megfelelő ponton
teszi fel őket ahhoz, hogy további gondolatokra késztesse a nézőket. Különösen
ilyen az a science-fiction rajongókat leginkább izgató kérdés, hogy vajon a bionikus
szem szolgálatában álló mesterséges intelligencia átveheti-e az uralmat az
ember gondolkodása felett, hiszen látjuk, hogy meglepő fejlődésen megy át a használat során.
Érdekes módon sokan csalódásként élték
meg a dráma végét, melyet én tökéletes, feloldozást jelentő befejezésnek
találtam. Igaz, hogy nem teljesen adekvát egy szuperhős-műfajhoz, viszont
igazságot szolgáltat megkedvelt szereplőinknek, akiket visszavezet a
hétköznapi valóságba, és ennek bátorsága díjazandó. Ugyanakkor meglebegteti a
horrorfilmekre jellemző, a gonosz továbbélését jelentő befejezést is, hiszen
javasolják benne egy újabb szervezet felállítását.
A szereplőket ismét hosszasan lehetne elemezni, három alakot emelnék ki
közülük. Egyikük természetesen a pozitív főhős, Kang Gi-beom, akinek Choi
Jin-hyuk bújik a bőrébe. Nagyon érdekes karakter, mert miközben lazán hordozza a
koreai sorozatokban megszokott szépfiúk minden adottságát, van benne valami
szokatlan tagbaszakadtság, ami rendkívül jól áll ennek a férfias figurának. A
színész mély, egyedi hangszíne pedig tökéletessé teszi a szuperharcossá
fejlődő, de érzékenységéből mit sem veszítő ember megformálását.
Ellentétpárja Hwang Deuk-gu, a film sötét gazembere, aki főhősünkhöz képest
egydimenziós figura. Nem is változik igazán, a sorozat elején éppen olyan
gonosz, mint a végén. Viszont kimeríthetetlen az ötlettára, mellyel saját
magát szórakoztatja. Az őt játszó Park Sung-woong kiaknázza a karakter
minden lehetőségét, és bár mindvégig egy elegáns rohadék, azt sosem mutatja
egyhangúan.
Végül pedig egy mellékszereplő, mert mindig élvezem, hogy milyen érdekes
alakításokat tudnak jó színészek a legkisebb szerepekben is nyújtani. Bradley
ugyan majdnem végig jelen van a történetben, de mégis inkább csak egy drámát
színesítő karakter. Jang In-sub mértéktartóan formálja humorosra a figurát,
amely ha megjelenik, mindig friss szellő járja át a sokszor fojtó levegőjű
történetet.
OCN, 2017, 16 rész Műfaj: krimi, thriller, misztikus Írta: Lee Eun-mi-III 이은미 Rendezte: Nam Gi-hoon 남기훈, Sin Yong-hwi 신용휘 Adatok bővebben: Wikipédia, HanCinema
A dráma címe (Tunnel / Alagút) egy olyan valós helyet jelöl, mely
misztikus képességgel bír: időalagútként funkcionál. Főszereplő nyomozónkat is
váratlanul áthelyezi egy harminc évvel későbbi valóságba, ahol rövidesen
rájön, hogy a változásnak az lehet az egyetlen oka, hogy kiderítsék egy
sorozatgyilkosság elkövetőjének kilétét, mellyel a rendőrség az ő idejében nem
boldogult. A dráma valós alapját a Hwaseongban, 1986 és 1991 között történt gyilkosságok szolgáltatták.
Könnyedén megoldja a sorozat a nyomozó jövőbeli, vagyis
a sztori szempontjából jelenkori gyilkossági csoportba való beillesztését,
ahol Park Gwang-ho eleinte eléggé fura alakként működik, lévén fogalma sincs az
új technikai fejlesztésekről és a világban bekövetkezett változásokról,
melyekre naivan mindig rá is kérdez, és ez nagyon egészséges humor
forrása. Ügyesen játszik a sorozat azzal is, hogy a nyomozó "avítt" tudása,
mely főként az emberi képességekre épül (megfigyelőkészség, intuíció,
kétkeziség, talpraesettség) milyen elengedhetetlen módon egészíti ki a modern
technikai háttérrel bíró kollégák tudását.
Rövidesen világossá
válik, hogy az ügyön dolgozó emberek egyike sem véletlenül került a csapatba,
és a kapcsolódások megismerése jelenti a dráma feszültségének egyik forrását.
Ugyanakkor a nyomozás is töretlenül halad előre, melyben izgalmasan adódnak
egymáshoz Gwang-ho régi ismeretei és az új felfedezések. Bár a karakterekből
sejthető a tettesek kiléte, valójában nem is nagyon igyekeznek titkolni azokat
a nézők elől, a történet fordulatai mégis kellőképpen váratlanok, és a
tettesek becserkészésének módja sem engedi lankadni a figyelmet. A történet logikusan felépített, egyetlen ponton találtam csak egy következetlenséget. [Spoiler: Gwang-ho második visszatérésekor az alagútban előtte futó tettesnek szintén a jövőbe kellett érkeznie, de erről a továbbiakban nagyvonalúan "megfeledkezett" a dráma.]
A rengeteg szereplőből álló történet életre keltésén kiváló színészgárda dolgozik. Időutazó
nyomozónk alakjában Choi Jin-hyuk ismét megbízhatóan viszi vállán a teljes
történetet, fikarcnyi kétségünk sem merül fel karakterének szakmai képességei
tekintetében, és érzelmileg is mélyen érintőek életének emberi dilemmái. Külön
említést érdemel a fiatalkori udvarlása, melyben a szűzies pironkodást
nevetésre ingerlő bájossággal képes eljátszani.
Mivel a főgonosz megformálójának nevét nem írhatom le spoilerezés nélkül,
ezért így emelem ki azt, ahogyan végigviszi a karakter belső őrületének
nyilvánvalóvá válását, teljes elhatalmasodását. A hosszú színészlista minden
tagja eleven, életteli karaktert formál, a főbb szerepektől kezdve a legkisebb
mellékszereplőkig. A filmes megvalósítás sem hagy kívánnivalót maga után, remek helyszínek, kamerabeállítások, jó tempójú jelenetek váltogatják egymást. Érdekfeszítő az a rendezői és színészi munkának egyaránt köszönhető thrilleres elem, hogy több szereplőről sem lehet egy ideig eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalhoz tartoznak-e. Talán említeni sem kell, hogy mindezek mellett a humor sem hiányzik a drámából, melyhez legtöbbször éppen a szereplők életkorának idősíkok okozta eltérései szolgálnak forrásul.
Ahogyan az a kezdetektől remélhető, a 2017-es valóságban végül minden szál elvarródik, így nyomozónk visszatérhet a valós életidejébe. Az már nem derül ki, hogy a jövőből magával vitt tudásával hatást tud-e gyakorolni a kétféle megismert idősík közötti intervallumban bekövetkező történésekre, végső soron tehát mindarra, amit a drámában jövőbeli valóságként láttunk. Ennek elképzelése viszont tovább éltetheti a drámát minden egyes néző fantáziájában, ami a jó időutazós történetek talán legizgalmasabb sajátossága.
Mielőtt az alagút visszavezetné Kwang-hót a saját életidejébe, a jövőben még történik valami, ami szerves részét képezi az ügy lezárásának. Sokan talán túláradóan érzelmesnek találhatják az utolsó részt, amely a nyomozók szokatlan látogatássorozatának részletes bemutatását is tartalmazza. Pragmatikus világunkban ritkák a látottakhoz fogható gesztusok, melyektől mégis új értelmezést nyerhet a kifejezés: végtisztesség.
Mindezek fényében a Tunnel kiváló szórakozást nyújt, ezért senkit nem beszélnék le a megnézéséről.
A szerepformálás érdekességeit tartalmazó, Choi Jin-hyukkal készült interjú itt látható, magyar felirattal:
Az egyetemen fizikát tanuló Kwak Jae-yong rendező előélete fordulatokban
gazdagnak mondható, mielőtt belefogott volna a The Classic (Remekmű)
rendezésébe. A debütáló filmjének sikere utáni két rendezése nem hozta meg a
kívánt eredményt, ezért nyolc évig nem is jutott újabb megbízáshoz. Azonban
2001-ben előállt a My Sassy Girl című filmmel, mely nemcsak Koreában lett
rendkívül népszerű, hanem hódító útra indult egész Ázsiában. Ezzel magasra
ugrottak az elvárások is Kwak rendezővel szemben, mindenki érdeklődéssel
várta következő filmjét, melyet két évvel később készített, ez volt a The
Classic.
A film megnézése után azon gondolkodtam, hogy vajon miért
lett ez a film címe? Mert a történet vagy a karakterekhez nem igazán köthető. Sokkal inkább utal arra, hogy a My Sassy Girl újszerű
szellemisége után a rendező kísérletet tesz egy minden ízében klasszikus melodráma filmes
megvalósítására. A film valóban annyira a vérbeli melodrámákat idézi,
hogy a nézése közben végig úgy éreztem, egy 2003-nál jóval korábban
készült alkotást látok. Ez akár stílusbravúr is lehetett volna, de végül nem
igazán lett az.
A történet a párhuzamosságokra épül. A cselekmény
két fő szála, valamint egyes motívumok is rímelnek egymásra. Alapvetően két
szerelmi háromszög-történetet látunk, melyek főszereplői anya és lánya. A
film jelenkori idősíkján két lány és egy fiú, korábbi idősíkján két fiú és
egy lány kapcsolata bomlik ki előttünk oly módon, hogy a jelenkori
történetbe ágyazódnak bele a visszatekintések, melyek a lány elbeszélései
nyomán elevenednek meg. Mivel az édesanya története évtizedeket ölel át, így
a fordulópontok egy-egy történelmi állomáshoz is kötődnek, tehát
felvillannak a vietnami háború és az 1980-as diáklázadás képei is. Azonban
távolról sem kapunk történelmi tablót, ezek a stációk csak a szereplők
változó kapcsolatrendszerének helyszínei.
A korábbi háromszög kiindulópontja a lány és az egyik fiú
találkozása, mely egy vidéken együtt töltött idilli nap során fordul mély
szerelembe. A továbbiakba azonban már beleavatkozik egy szülői akarat is,
mely a lánynak való udvarlásra kényszerít egy másik fiút is, pusztán azért,
mert a lánnyal kötendő házasság előnyös lehetőségnek tűnik az apjának magas
társadalmi státusza miatt. A fiúk azonban jóbarátok, így viszonylag gyorsan
tisztázzák, hogy bár mindketten erős érzelmeket táplálnak a lány iránt,
melyikük is kap őszinte viszonzást. A történet a melodrámai szabályoknak
megfelelően azonban nem adhat zöld utat a szereplők szabad akaratának, így
nemsokára be is következik a tragikus fordulatot. Az egyik fiú öngyilkossági
kísérlete, a barát iránti lelkiismeret-furdalás, valamint a lány hasonló
okból érzett szenvedése a másikat a vietnami frontig űzi.
A
háború után ismét találkoznak a szerelmesek, azonban ekkor inkább a forgatókönyvírói
erőlködés érezhető valóságosabbnak, mint a fiú döntése, amellyel végleg
eltaszítja magától a lányt, annak ellenére, hogy az érzéseik hőfoka mit sem
változott. A kegyes hazugság következtében útjaik elválnak, majd arról
értesülünk, hogy a lány házasságot kötött a régi baráttal, nekik egy lányuk, míg
a másik fiú házasságából egy fiú született.
A szülők története gazdag
kibontást kap, mely a lírai szépségű, idilli képek mellett számtalan helyen
a humort is tartalmazza. Mindkét fiút rendkívül emlékezetes karakterré
teszik a színészek. Joon-ha szerepében Cho Seung-woo ártatlanul, szinte
naivan őszinte, miközben határozott és erőteljes is egyben. A langaléta
Tae-soo fizikai gyengeségét és lelki megalázottságát Lee Ki-woo úgy tudja
megmutatni, hogy közben megőrzi a fiú vonzó, önállóságra törekvő
személyiségét is. Ezek alapján válik hihetővé az egymás iránti
elkötelezettségük is, mely a döntéseiket is nagyban indokolja.
A
lány szerepében Son Ye-jin összekötő kapocs a másik történettel, hiszen ott
is ő játssza a főszerepet, így egyszerre formálja meg anyát és lányát.
Mindkét szerepében bájos és hiteles, és míg a régi történetben bátran és
természetes nyíltsággal vállalja az érzelmeit, a másodikban visszafogottan
igyekszik titkolni azokat.
A fiatalok szerelmi története nem kap
nagyon mély kibontást, ismét kicsit erőltetettnek tűnnek a fordulatok,
valamint a felismerés, melyek végül egymáshoz vezetik a fiút és a lányt. A
fiút alakító Jo In-sung szenvtelen játéka sem segít abban, hogy a történet
végül a vágyott katarzishoz vezesse a nézőket.
Bár nagyon szép a
nyaklánc vándormotívuma, a végső pillanatot mintha kissé elkapkodták volna.
Egyáltalán nem csodálkoznék, ha néhány nézőben nem is születne meg a
felismerés, hogy mit is lát valójában. Pedig a történet körbe érése ízig-vérig
romantikus megoldás, melyben a szülők a gyermekeik történetében kapják meg a
sors utólagos jóvátételét.
A film sok értékes és emlékezetes
részletet tartalmaz, azonban túl sokat vállal magára, melynek nem tud
teljességgel megfelelni. Kevesebb elég lett volna, és rövidebb időtartammal
feszesebb filmet kaphattunk volna.
A film több díjban is
részesült, melyek közül kiemelkedik a legjobb világítás (Park Hyun-won) és a
legjobb zene díja. Utóbbit az a Jo Yeong-wook kapta, aki Park Chan-wook
filmjeinek legendás zenéit is jegyzi.
Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM.
Koreában az első televíziós csatorna 1956. május 12-én tartotta avató ünnepségét. A HLKZ-TV (KorCad TV) kereskedelmi csatorna egy magántársaság tulajdonában állt. Ázsiában negyedikként, a világon a tizenötödikként kezdte meg adásait, egy évvel megelőzve a mi magyar televíziónk indulását. A televíziózás hőskorában még számtalan későbbi technikai fejlesztés nem állt rendelkezésre, így például nem tudtak adást rögzíteni sem, amelynek következtében mindent élőben sugároztak.
Azonban nem Korában járnánk, ha már a legelső évben nem vetődött volna fel egy tévédráma készítésének ötlete. A rádiódrámák már megalapoztak a közönségigénynek, a filmkészítés is gőzerővel működött. Azonban a tévédráma megszületése még nagy kihívást jelentett.
Az idők homályába vesznek a részletek, így sokan első tévédrámaként 'A halálraítélt'-et [사형수] jegyzik. De a tévécsatorna akkori producere kiigazította ezt, mert valójában a legelső dráma a néhány hónappal korábban készült 'A menny kapuja' volt. Mindössze két kamerával forgatták a PD szerint 30 perces, a Wikipédiában 15 percesnek leírt drámát, melyről sajnos nem találni képet az Interneten. Ezért A halálraítélt című dráma pillanatfelvételéből alkothatunk némi fogalmat arról, hogy milyen képi élményt nyújthattak az első tévédrámák.
A koreai Wikipédiában a következőket olvashatjuk A menny kapuja készítéséről:
A tévékészülékek elterjedése mellett a műsorgyártás feltételei okozták a HLKZ-TV számára a legnagyobb fejfájást. Lehetetlen volt a műsorszóró berendezés megfelelő kiépítése, és a stúdió is szegényes volt. Vajon hány programot tudtak akkoriban készíteni abban a stúdióban, ami csak kb. 40 pyeong (~132 nm) volt?
A programkészítő személyzet is rendkívül hiányos volt. Bár ez a japán megszállás idején történt, a rádiózásban már felhalmozódtak bizonyos mértékű tapasztalatok, a TV azonban különbözött a rádiókészítés módszereitől, így a rádiókészítő személyzetet nem lehetett könnyen átirányítani a TV-készítéshez. A TV-műsor készítési know-how szintén nagyon kezdetleges volt. A televíziós műsorkészítéshez mindössze néhány, Amerikából hozott útmutató állt rendelkezésre. Choi Chang-bong így nyilatkozott: "Akkoriban az országunkban alig akadt valaki, aki igazán értett volna a televíziós rendezéshez. Egy külföldi könyvet, a 'Television Production'-t közösen fordítottuk le a kollégáimmal, és így tanultuk, mi is az a rendezés."
Szinte csoda volt, hogy mégis minden nap 2 órán keresztül (7–21) élőben közvetítették az adást ilyen kedvezőtlen körülmények között. Meglepő azonban annak ténye, hogy még ilyen körülmények között is növekedett az energia a televíziós drámák gyártására. Talán azért, mert a dráma volt a koreaiak kedvenc műfaja. Bár a drámagyártással kapcsolatban érvek és ellenérvek keveredtek a tévécsatornán belül. A drámák várhatóan jelentős pozitív hatásai ellenére nehéz volt még csak álmodni is egy dráma készítéséről az akkori körülmények között.
Lee Ki-ha, a KBS volt gyártásvezetője így nyilatkozott:
"A drámák mindig kimaradtak a műsorrendből, még akkor is, amikor már jó idő eltelt, és ez mindig nyugtalanított. Minden egyes műsorrend összeállításakor kérleltem, harcoltam és hízelegtem, de mindig eredménytelenül. Ennek ellenére a műsorszolgáltató munkatársak többsége ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen kell drámát sugározni. Ilyenkor mindig azt a választ kaptuk, hogy még sok nehézség van a sugárzással kapcsolatban, ezért halasszuk el későbbre, és így lehetetlennek tűnt a drámák sugárzása. Nemcsak azért, mert nem volt elegendő hely a stúdióban díszletházak és szobák építésére, hanem azért is, mert a rendezőknek sem volt még meg a megfelelő képességük a drámák rendezéséhez. Csak színházi embereket lehetett összeszedni, akik a rádió jellegzetességeihez igazodva vették fel kamerával a jeleneteket, de mégis, az emberek összejöttek, hogy megnézzék ezeket. Hogyan is lehetett volna másképp, hiszen az utcákon elhelyezett néhány televíziókészülék önmagában is látványosság volt, hiszen az emberek feltűntek és beszéltek azokban a kis dobozokban."
Néhány hónappal
később mégis megkezdődött a drámagyártás, valószínűleg annak az erős
akaratnak köszönhetően, hogy valamit létrehozzanak a semmiből, és bemutatták Korea első tévédrámáját, aminek címe "A menny kapuja" [천국의 문] lett. Fő cselekménye annyi, hogy két tolvaj a halála után a másvilágon találkozik és elbeszélget egymással, 15 perces dráma volt mindössze két szereplővel. Lee Ga-ha leírja annak a
napnak a látványát és érzéseit, amikor A menny kapuját élőben
közvetítették.
"Eljött az adás napja. Aznap más műsor nem számított. Az egész stáb lelkesen végezte a munkáját, és követte a rendező utasításait. A díszleteket aprólékosan, teljes odaadással festették, darabról darabra. A kamerák az egész napos gyakorlást és próbát követően megkeresték a megfelelő helyeket, és a stúdió padlóján krétával jelezték, hová kell állniuk. A mikrofonoknak a kamerák útvonalát elkerülve kerestek megfelelő helyet. (...) Én pedig a fülemre kapott utasításokat követve irányítottam az adást, és egyszerre három feladatot láttam el: a két lábamra tekerve a kamerák kábeleit húztam abba az irányba, amerre a kamera mozgott. Nem tudtam nézni a monitort, és nem tudtam szabályozni a hangerőt sem. Amikor megkaptuk a jelzést, kezdődött az adás, de nem emlékszem, mikor ért véget. Az emberek elsuhantak előttem; volt, aki izgatott volt, és volt, aki mosolygott."
Oh Myung-hwan mondta: "Azért választották A menny kapuját, mert a tartalma megfelelt a koreai érzésvilágnak, valamint kevés szereplőből és jelenetből állt, így a rendezés szempontjából nem volt bonyolult, mégis művészinek hatott."
"Azon alkalommal a két főszereplő mennyei jelenetei közé egy felhőjelenetet is hozzáadtak, hogy az akkori legmodernebb hatást érjék el, amelyet az első speciális effekt
(trükk) jelenetként jegyeznek a tévédrámákban. Choi Chang-bong
elmondta, hogy körülbelül két hónap kellett a rendezési terv
kidolgozásához. A forgatókönyv folyamatos átdolgozása során több tucatszor vágta szét és illesztette össze az oldalakat, és ezzel a mai rendezők végső vágást készítő magányos rendezői munkájának első példája lett. 1956
szeptemberében 'A halálraítélt' című drámát is sugározták. Azonban az akkori gyártási környezet következtében a dráma készítése sorozatos nehézségekbe ütközött, és maga a dráma, 'A halálraítélt' is gyenge minőségű volt. Abban az időben a TV drámák gyakorlatilag színházi darabok televíziós közvetítései voltak. Valójában a 'A halálraítélt' olyan alkotás, amelyet a Dongin Színház 'Producerek Színháza' színházi társulat állított
színpadra, és a történetet a tévékamerákkal csak sugározták. A díszlet mindössze egy cellából állt, ahol a halálraítélt raboskodott. A jelmezek is egyszerűek voltak. A börtönőr a televíziós állomás portásának egyenruháját viselte, a pap pedig csak egy fehér gallért tett az öltönyére. A főszereplő rab pizsamában szerepelt, amelyre rabszámot festettek. Légkondicionálóról természetesen álmodni sem lehetett, így a stáb 40°C körüli hőmérsékleten dolgozott a stúdióban, küzdve az izzó lámpák hőségével. A tévékamerák túlmelegedésének megakadályozása érdekében egy sarokban jégdarabokat helyeztek el a stúdióban."
Bár nehezen indult el a tévéjátékok korszaka, a HLKZ-TV nem sokáig tudott tévéjátékokat gyártani, mert 1959. február 2-án egy tűzvész elpusztította el az állomást.
Utólag visszatekintve, akkoriban a dráma forgatása, ahogy korábban is említettük, a színházi előadások kamerával történő rögzítésének szintjén maradt, vagyis a drámák élő közvetítése sokkal nehezebb volt, mint manapság. Egy apró hiba is könnyen nagy balesethez vezethetett. Az egyik színész például hibát vétett, és nem tudta kezelni a következményeket, ezért hazamenekült, ami miatt a helyszínen hirtelen beugrót kellett találni, és ez nagy káoszt okozott. Ez olyan feszült pillanat volt, mintha egy baseball mérkőzésen hirtelen ütőjátékost kellett volna találni. Nemcsak a párbeszédek, hanem a kellékek kezelése is szigorú felügyeletet igényelt. Egy színész például, miközben egy telefonhívás jelenetét forgatták, galibát okozott. Mivel nem sikerült előkészíteni a telefont, de a telefon megcsörrent, zavarában az ujjaival utánozta a telefon formáját és így forgatták le a jelenetet. Az a dráma különösen fontos volt, mivel a kormány különös gondossággal készíttette el mint antikommunista drámát, így a hibát vétő színész később nagy bajba került.
