[Filmekről] Lee Chung-hyun: THE CALL (2020)

이충현: 콜

Lee Chung-hyun rendező Bargain (Alku) című 2015-ös rövidfilmjével már jónéhány díjat elnyert, mielőtt belefogott volna első játékfilmje készítésébe. Maradva a már bevált thriller műfajánál, a 'The Call' (A hívás) alapjául a brit és Puerto Rico-i The Caller című filmet választotta (Matthew Parkhill rendezése). Nem igazán remake-et, sokkal inkább olyan adaptációt készített, mely számos új elemmel és jelenettel egészült ki (nyilván az eredeti filmben nem láthatunk koreai sámánt).

A film sajtótájékoztatóján Lee rendező elmondta, hogy nagy hatást gyakorolt rá Tarantino Kill Billje, és ennek nyomán szeretett volna egy olyan szokatlan thrillert rendezni, melynek gonosz karaktere egy nő, különös tekintettel arra, hogy ez ritka a hasonló műfajú koreai filmek körében. 

A történet kezdetén Kim Seo-yeon egy időre visszaköltözik vidéki, már lakatlan gyermekkori házukba. Elveszített mobilja pótlására előbányászik egy régi, vezeték nélküli telefonkészüléket, melyre hamarosan furcsa hívás érkezik, egy ismeretlen lány kér segítséget tőle. Mivel a hívások ismétlődnek, beszédbe elegyednek egymással, és rövidesen kiderül, hogy húsz évnyi időszakadék van közöttük. Seo-yeon rájön, hogy a vele egykorú Oh Young-sook ugyanannak a háznak korábbi lakója, aki árva, és a mostohaanyja neveli. Seo-yeon viszont az édesapját veszítette el. Mivel elárulja Young-sooknak, hogy mi okozta apja halálát, a lány beavatkozik a történésekbe, és ezzel megváltoztatja Seo-yeon életét, visszaadva neki a családját.

Young-sooknak azonban nincs hasonló örömben része. A nevelőanyja egy madang, vagyis sámán, aki ördögűzés alá veti a lányt, azt ismételgetve, hogy látja a lány jövőjét. Lee El színésznő egy modern, talányos sámánasszonyt jelenít meg, aki egy gótikus történetben is megállná a helyét.

Az időnként zaklatott hangulatú hívások miatt Seo-yeon utánanéz a lány kilétének, és rájön a korabeli tudósításokból, hogy Young-sookot megölte a mostohaanyja. Figyelmezteti a lányt, aki így elkerüli a halált, viszont megöli a mostoháját, amivel szintén megváltoztatja a jövőt.

Seo-yeon ráébred, hogy egy veszélyes gyilkost szabadított a világra, aki zsarolni kezdi azokért az információkért, amelyek birtokában elkerülheti a sorsát. Azonban minden  beavatkozás a megtörtént eseményekbe átírja a jövőt, melyeknek megfelelően a lányok sorsa is mindig átíródik. 

Lee rendező elmondta, hogy a történet fő szála, tehát a két lány kapcsolata mellett nagyon fontosnak tartotta azt a mellékszálat is, melyekben a lányok egymástól nagyon különböző kapcsolata rajzolódik ki a saját édesanyjukkal, és hogy ezt a kapcsolatot Seo-yeon és anyja között miként változtatják meg a bekövetkező elmozdulások. Ilyen értelemben a film a lehetőségek története is, mert az egyes fordulatok kiindulópontjául szolgáló helyzetnek megfelelően lesz az anya és lánya között gyűlölettel vagy szeretettel teli a kapcsolat. 

Kim Sung-ryung, Park Shin-hye, Lee Chung-hyun rendező, Jeon Jong-seo és Lee El
a film sajtótájékoztatóján

A film szereposztása igazi sztárparádé, egészen a legkisebb szerepekig, beleértve a Seo-yeon apját játszó Park Ho-sant. Az itt is nagyszerű alakítást nyújtó Park Shin-hyét és a filmbeli édesanyját játszó Kim Sung-ryungot senkinek nem kell bemutatni. Azonban a film egy új női sztárt is avatott, a Young-sook szerepében feltűnő Jeon Jong-seo-t. Őt a két évvel korábbi Burningben (Lee Chang-dong filmje) láthattuk először, ahol számtalan newcomer színészi nevezést szerzett, e filmben nyújtott alakításával pedig már elnyerte a legjobb színésznő díját. 

A film végig gyönyörűen van fotózva, pazar képek szolgálják a borzongásunkat. Nem kevés vér és kegyetlenség kíséri a történetet, melyben egyre inkább leépülő kulisszák között haladunk előre. 

Bár spoiler, de elárulom, hogy a nyugtalanító végkifejlet megismeréséhez végig kell nézni a filmet a stáblista végéig.

Az egyik legkiválóbb zeneszerző, Dalpalan gondoskodik a feszültségkeltés hangi kulisszáiról, aki már öt filmjével is elnyerte a legjobb zene díját (köztük az A Bittersweet Life felejthetetlen filmzenéjével).

Lee Chung-hyun rendező

Lee Chung-hyun újító szellemű, friss és színvonalas alkotással lépett be a figyelemre méltó rendezők körébe. A film bekerült a Netflix kínálatába, ami jelentős lökést is adhat a rendező karrierjének.

Az alig 30 éves, Park Shin-hyével egyidős, rendkívül jóképű rendezőről sok cikk megjegyezte, hogy simán megállná a helyét a csinos fiatal színészek között is. Arra az érdekes kérdésre, hogy mit mondana a The Call készítése előtti önmagának, ha egy filmbelihez hasonlatos telefonhívást kapna, azt felelte:

"Száznál is több olyan apróság van, amit máshogyan szeretnék csinálni. De azt választanám, hogy nem szólok ezekről. Csak annyit mondanék neki, hogy menjen előre és csináljon egy filmet." [forrás]

[Filmekről] Kim Yoon-sung: LUCID DREAM (2017)

김준성: 루시드 드림

A Lucid Dream (Éber álom) Kim Yoon-sung debütáló filmje, melyet maga írt és rendezett. Mint általában az első rendezések, még messze nem tökéletes, de erős kvalitásokat mutat.

Kim Yoon-sung rendező

Műfajként a science-fiction elemeket használó krimit választotta. Egy nyomozás történetét látjuk, azonban távolról sem szokványos lépések viszik előre a történetet. Choi Dae-ho (Go Soo) újságíró korrupciós üzelmek felderítésére szakosodott, és írásaival nem kevés ellenséget szerzett magának. Amikor elrabolják a kisfiát, mindenki, ő maga is valamelyik nagykutya bosszújára gyanakszik. Azonban három év elteltével sem bukkannak semmiféle nyomra, és a rendőrség már a megoldatlan esetek archívumába tenné az ügyet. Azonban Song Bang-seop nyomozó (Sol Kyung-gu) a kétségbeesett apa mellé áll, együttérzően mesélve neki saját kislányáról, aki nem egészséges.

Dae-ho az Interneten talál rá cikkekre, melyek arról szólnak, hogy különböző bűnügyeket sikerült megoldani a tudatos álmodás segítségével. Ebben látja meg Dae-ho az utolsó esélyt arra, hogy a holtpontról elmozdítsa a nyomozást és megtalálja a fiát, akiről mániákusan hiszi, hogy még életben van. Egy ismerős szakembert sikerül is meggyőznie, hogy engedje az egyébként csak terápiára használt eljárást bevetni az ő esetében.

A lucid dream egy szakkifejezés, magyarul tudatos vagy éber álomként fordítják. A lényege, hogy a páciens az álom során tudatában van annak, hogy álmodik, és ezáltal bizonyos mértékben befolyásolni is tudja az álom tartalmát. Akik szeretnének többet tudni ennél, azok számára a Wikipedia Lucid dream és Tudatos álom című szócikkei bevezető áttekintést nyújtanak.

Azonban Dae-hoo esetében beavatkozás szóba se jöhet, az ő számára kizárólag az a fontos, hogy az álomban felidézve alaposan szemügyre vegye a gyerek elrablásának helyszínét, és olyan nyomokra bukkanjon, melyeket nem rögzített a memóriája. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a film szinopszisa alapján nagyon sokan egy Inception-féle történetet vártak, de Kim rendező távolról sem vállalkozott hasonlóra. Ebben a filmben az álmok csak arra szolgálnak, hogy különböző mozaikdarabkákhoz jussanak, melyeket összeillesztve végre kirajzolódik a gyerekhez vezető út.

Még így is majdnem teljes zsákutcába futnak.  Egy hacker segíti ki őket, aki baleset miatti lebénulását az álmokban történő virtuális közlekedés szabadságával kompenzálja, mégpedig oly módon, hogy hívatlan vendégként belép mások álmaiba. Ezzel a tudásával képes Dae-hot is bejuttatni a nyomozás kulcsfigurájának álmába.

Míg a valóságban játszódó jelenetek inkább az apa gyötrelmeiről szólnak, az álmok egyre inkább az akciók helyszínei. A végső álom-jelenet már szinte apokaliptikus. Mivel az antagonista is belép az álomba, így a két ember küzdelme egy szanaszéjjel töredező, omladozó világban zajlik, melynek összeroskadásai egyrészt az orvosok életmentő beavatkozásainak kivetülései, másrészt a szereplők összeomló terveit és lelki szétesését is szimbolizálják. Ennek a jelenetnek a filmes megvalósítása grandiózus, felejthetetlen látványt nyújt, melynek komorságához hozzájárul, hogy a film itt szinte fekete-fehérre vált. Érdekesség, hogy a helyszín a szöuli Digital Media City virtuális leképezése.

A film gyengeségei nem is a látványvilágában vagy a történetében keresendők. Az utóbbi ugyan túlságosan lineárisan halad előre, és bár vannak benne meglepetések, rendkívüli fordulatok nem történnek. Hozzájárul ehhez a karakterek elnagyoltsága, melynek az a következménye, hogy némelyikük teljesen el is sikkad a történetben (mint a pszichológusnő), vagy nem tud kellően hozzájárulni a történet izgalmaihoz - sajnálatos, hogy ez elsősorban a rendőrnyomozóra igaz. Sol Kyung-gut sokáig teljesen semleges szerepben látjuk, nagyon kevés ideje marad arra, hogy valódi ellenfélként léphessen fel. Így sokáig szinte teljes mértékben Go Soo játéka viszi a filmet, akinek alakítására nem lehet panasz. Érett férfiként is őrzi a fiatalkori mackós kedvességét, ugyanakkor az akciójelenetekben is megállja a helyét.

A hackert Park Yoo-chun alakítja, aki a szereposztás szerint egy névtelen, kissé misztikus figura. Bár az ő játéktere sem túl sok, nem tudja igazán érdekessé tenni a karaktert. Megvillan elegáns férfiként is, azonban számomra teljesen értelmezhetetlen, hogy miért karikírozták hervadó asszonysággá.

Van még két érdekes szereplője a filmnek. Egyikük egy rosszfiú, akinél felrúgják a sztereotípiákat. Ugyanis kiderül, hogy tévesen gyanúsítják, és a fickó egy gengszterfilmek leszámolásaihoz hasonló jelenetben váratlan együttérzést mutat a főhőssel. Chun Ho-jin ezt úgy tudja eljátszani, hogy az emberi érzések nem feszítik szét a karakter alapvető tulajdonságait.

A szereposztás meglepetése pedig Park In-hwan, aki egy idős magánnyomozót játszik. Érzékelhetően hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a karakter humorral is átitatott megformálásába, sőt, még akciójelenetet is kész volt bevállalni. (És igen, ő a Navillera balettozó öregura is.)

A Lucid Dream bár lehetett volna kiugróan jó film, a megvalósult formájában is látványos és elég érdekes. Bár a bevételei terén messze elmaradt a várakozásoktól, remélem, hogy Kim rendező hamarosan megkapja a következő felkérését, hogy megmutathassa, mire is képes valójában.

[Tévédrámákról] WHEN A MAN LOVES A WOMAN (2004)

남자가 사랑할 때

SBS, 2004, 16 rész
Műfaj: melodráma, románc
Írta: Kim Yoon-jung
Rendezte: Choi Jun-seok
Adatok részletesebben: AsianWiki

Már egy ideje kínlódok azzal, hogyan is kezdjem az ismertetőt. Most, hogy leírtam ezt, talán meg is találtam a legjellemzőbb kifejezést erre a melodrámára: kínlódás. Ez nemcsak a szereplőkre, hanem a nézőkre is igaz. Talán amiatt, hogy a When A Man Loves A Woman (Ha egy férfi szeret egy nőt) nagyívű dráma szeretne lenni, de a végső katarzis mégsem következik be. Ennek oka, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, a sors végzetszerűsége vezet el a végkifejletig, hanem sokkal inkább az erőltetett, mesterkélt történetírás.

Bár a melodrámák természetükből fakadóan is vonzódnak a szélsőséges megoldásokhoz, itt mindent hatványozottan kapunk. A drámában van két Lotty, végzet asszonya, Hamupipőke és bosszú motívum is számtalan egyéb mellett, melyek a karakterek működését irányítják.

A legnagyobb túlzás azonban a dráma térkezelése. A szereplőket úgy vezeti folytonosan azonos életterekbe, hogy azzal kivívja a realitásérzékelésünk tiltakozását, még akkor is, ha megszoktuk a váratlan találkozásokat a hasonló történetekben. Egyfajta klausztrofóbia-érzés viszont keletkezik ebből, ami fojtogatóan hat a nézőkre.

A dráma első helyszíne a kisváros, ahol szereplőinkkel középiskolás korukban találkozunk. Egy volt bokszoló magához fogadja az árván maradt, középiskolás Ji-hoont. A fiú szinte első látásra beleszeret a férfi lányába, In-hyébe, akit az egyedül nevel. Azonos iskolába járnak, így elsősorban az iskolai konfliktusokon keresztül tapasztaljuk meg, hogy a két fiatal milyen kilátástalan helyzetben van a szegénység miatt és a támogató családi háttér nélkül, hiába kiválóak a tanulmányi eredményeik. Az apa halála után egymásra utaltan magukra maradnak, és a kiszolgáltatott helyzetben a lány lassan viszonozni kezdi a fiú érzéseit, aki erején felül dolgozik érte is. De Ji-hoon nem tudja teljesíteni a lány szinte rögeszmévé váló vágyát: elcsalják a pénzt tőlük, amiből a lány felsőfokú zenei tanulmányaihoz szükséges tandíjat ki tudnák fizetni. A történetben azonban van egy iskolatárs, Suk-hyun, aki Ji-hoon barátja, de bevallottan szerelmi vetélytársa is, ő nyújt a lány számára egy váratlan menekülési lehetőséget. A lelkemet is eladnám, hogy csellózni tanulhassak - mondta korábban a In-hye, aki szó nélkül le is lép, hogy új életet kezdhessen. Bár Ji-hoont is felvették az egyetemre, ő szó nélkül lemondott a lány érdekében a saját lehetőségéről, ráadásul egy időre börtönbe is kerül, mivel ellátta a baját a helyi gazembernek, aki nem fizette vissza a nekik járó pénzt. Korábban még feltűnik a városka tengerpartján Jung-woo, egy szöuli vadóc motoros lány, akinek Ji-hoon segítséget nyújt. Ezzel teljessé válik a dráma szerelmi négyszöge, melynek konfliktusai a további történésekben bontakoznak ki.

A kisváros a kilátástalanság kulisszája, szegényes, szűkös életterekkel. In-hye sokat sír, és mintha vele sírna az egész helyszín, az eső csak esik és esik vég nélkül...

Miután szabadul, Ji-hoon a lány nyomába ered, ő is Szöulba utazik, ahol belefut még a motoros lányba is több egykori iskolatársa mellett. Innentől kezdve számtalan módon találkoznak a szereplőink. Mindenki máshogyan küzd az érvényesülésért, a szerelmi viszonzásért, meglepő módokon kötődve egymáshoz. A dráma hálózati térképén a szereplők közötti egyre több, rejtett kapcsolatra derül fény. De mindig ugyanazokban a körökben forog mindegyikük, együtt lakva, együtt dolgozva vívják szerelmi csatározásaikat és pozícióharcaikat. Végül mindenki eléri a kitűzött céljait, de hogy az meghozza-e számukra a vágyott boldogságot, abban nagy különbségeket találunk.

A dráma katalizátora In-hye, aki valójában egy igazi vamp. Park Jung-Ah már a dráma elején érzékeltetni tudja a lány hidegségét és akarnokságát, amely átsüt a könnyein is. A karakter a változó élethelyzeteknek megfelelően számos átalakuláson megy keresztül, de ezek a tulajdonságai állandóak maradnak. Folyamatosan manipulálja a hozzá kötődő embereket,  bár ő maga senkinek sem tud igazán társa lenni, ezért mindenki életére rontást hoz.

A dráma központi alakja a Go Soo által emlékezetesen játszott Ji-hoon, aki igazi pozitív hős. Fiatalon van benne valami ártatlanság,  sőt, egy érdekes lassúság is, amit talán a naiv rácsodálkozásai miatt érzünk. Ugyanakkor okos, erős, megbízható személyiség, aki mélyen, állhatatosan szeret. A szerelmi kapcsolatok hálójában vergődve végül tiszta szívű, jó döntést hoz, még ha az lemondással is jár. A dráma nézhetősége elsősorban Go Soonak köszönhető, aki nagyon férfias, de egyáltalán nem szokványos karakter.

Park Ye-jinre várt talán a legnagyobb színészi feladat, amit remekül megoldott. Jung-woo tomboy lényét hatalmas energiával és humorral hívta életre, majd fokozatosan alakult át a nőiségében kissé bizonytalan, szerelmes lányba. Egyre mélyülő érzései pedig előhívták belőle a nőt, aki a legnagyobb kihívásokkal is szembe mert nézni a szeretett férfi társaként.

Bae Soo-Bin, a szerelmi négyes másik férfitagjának karakterében fordított utat jár be: szimpatikus fiatalemberből egyre aljasabb gazemberré válik, akinek kapzsiságát, önzőségét, valamint belső idegességét is nagyszerűen érzékelteti.

Az egész drámára igaz, hogy nagyon sok esetben (a helyszínválasztásoktól kezdve a kihangsúlyozandó elemek nézők képébe tolt többszöri megismétlésig) túlzottan rájátszik a melodrámai hatásokra, hosszasan belemerülve az érzelmes jelenetekbe, szájbarágós önismételgetésekbe, melyek így sokszor visszájukra fordulnak, erősen súrolva a giccsességet. Igaz ez a sorozat zenéjére is, mely nem túl eredeti (az Ave Mariától kezdve Beatles-átiratig minden van benne). Abban is biztos vagyok, hogy a dráma lezárása sem lesz nagyon közkedvelt.

Azonban még ennyi mesterkéltség mellett is működnek a dráma fő mozgatórugói, elgondolkodtató kérdésekhez, könnyfakasztó pillanatokhoz vezetve a nézőket.

[Tévédrámákról] NAVILLERA (2021)

나빌레라
Mint egy lepke (Netflix)

tvN, 2021, 12 rész
Műfaja: dráma
Írta: Lee Eun-mi (Hun és Ji-min azonos című webtoonja alapján)
Rendezte: Han Dong-hwa
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Park In-hwan több mellékszerepben is lenyűgözött már, veretes játékfilmek (pl. Thirst) mellett leginkább a Please Come Back, Misterben nyújtott, számomra nagyon kedves, maradandó alakításával. Miatta kezdtem el nézni a Navillerát, mert el nem tudtam képzelni, hogy mit kezd egy olyan főszereppel, amiben balettoznia kell, hiszen a 76 éves színész az életkora és a testalkata miatt is egyaránt alkalmatlannak tűnt erre. Bár az abszurd ötlet ellenére nagyon is bíztam benne, hogy valami rendkívül érdekeset fog mutatni nekünk.

Vén főhős és a balett közege a fókuszban - ki merném jelenteni, hogy ez minden, csak nem nyerő felállás az itthoni közvélekedés számára, már ha általánosítani akarnám az előítéletekkel terhelt, öregekre megvetően tekintő, frusztrált kisebbség (vagy többség?) várható véleményét. Mégis, vagy talán éppen ezért, ez az egyik olyan sorozat, amit mindenkinek látnia kellene.

A sorozat egy hasonló című webtoon alapján készült, maga szó, a navillera  (나빌레라) pedig a leírások szerint a régi koreai nyelv egyik szava, magyarra "mint egy pillangó"-ként fordítható, de láttam csillaglepkeként értelmezve is.

A dráma mindent magába foglal, amit a koreai filmekben melanko-brutál jelzővel szoktunk illetni, bár nem teljesen az Oldboy alapján keletkezett értelmében. Itt nincs fizikai erőszak, egyedül csak szembenézés a kegyetlenül, mondhatnám brutálisan őszinte, kikerülhetetlen élethelyzettel, az Alzheimer-kór diagnózisával, melyet a melankólia tesz elviselhetővé, feldolgozhatóvá, a nézők számára fogyaszthatóvá.

Megkockáztatom, hogy a Please Come Back, Misterhez vagy a Welcome 2 Life-hoz hasonlóan egy mesét látunk, mely az irrealitás talaján bontakoztatja ki a maga realitását, így nem az egyes elemei élethűek, hanem a történet egésze hordoz valami fontos tudnivalót az életről. Ugyanakkor a karakterek, akikkel találkozunk, mind rendkívül ismerősek és valóságosak. Senki sem tökéletes, legyen bár idős vagy fiatal, csak küzd a szerepeivel a munkájában, a társkapcsolatában, a gyereknevelésben. Csodálatosan mutatja be a film a diszharmóniák sorozatában épülő, abban mégis jelenlévő harmóniákat.

A dráma kezdetén maga a tény, hogy Shim Deok-chul balettozni akar, kiakasztja az egész családját. A szokatlan ötletet mindenki rettentően kínosnak érzi, és beindítják a gőzhengert, hogy eltántorítsák a szándékától. Shim úr viszont szabadságharcba kezd. Rendkívül elgondolkodtató ez a helyzet, mert minden oldalról megmutatja az önzéseinket, a megfelelési kényszereinket, a másik ember megértésének nehézségeit, a tolerancia hiányát, még a szeretteinkkel kapcsolatban is. Tapinthatóan valóságos az idős feleség (Na Moon-hee) duzzogása és összes praktikája, amit bevet, míg meg nem születik benne az elfogadás.

Eközben a rendkívül tehetséges ifjú balettáncos, Lee Chae-rok (Song Kang) számos gonddal küzd, és az jár a fejében, hogy felhagy a táncolással. Őt látja meg Shin úr próba közben, és rövidesen az ifjú - félig-meddig büntetésként - megkapja az idős urat tanítványának. Még egyikük sem tudja, hogy valójában szükségük van egymásra, ezért az összecsiszolódásuk nem megy könnyen. Azonban a tanórák során egyre többet értenek meg egymásból, és érzelmi kötelék is keletkezik a két ember között.

Chae-rok magáévá teszi az öregúr álmát, és harcba száll azért, hogy az valóra válhasson. A feladat nem egyszerű: Shin úr szeretné színpadon, közönség előtt eltáncolni A hattyúk tava egy részletét. Ráadásul versenyt futnak az idővel, mert az öregúr állapotának romlása napról napra egyre kétségesebbé teszi, hogy egyáltalán képes lesz-e még erre. Chae-rok maga is lelki erősödésen megy keresztül, mert nemcsak a neki hiányzó érzelmeket kapja meg, hanem a kitartást, az elszántságot is eltanulja.

Nehéz nem lelőni a sorozat végkifejletét, de mégsem írom meg, hogy sikerrel jár-e a küldetés. Azt viszont nem titkolom, hogy bármi legyen is az, lélekemelő lesz.

Park In-hwan nagy erejű drámai színész, annak ellenére, hogy rendkívül apró gesztusokkal dolgozik. Mégis minden rezdülése mögött mélységes emberi bölcsesség érződik. Sokszor olyan elesettnek tűnik, miközben mégis rendkívüli lelkiereje van. És hogy balettozik-e? Igen. Minden mozdulata szép. A karjának íve, a lábának emelése, az egész testtartása. Elhiteti velünk, hogy többet látunk, mint amit valójában csinál.

Song Kang sem marad el tőle. Nem akar veszíteni, de sok dolog összeesküszik ellene. Gyermeki az apjával való szeretve-gyűlölt viszonyban, felnőtt a félresiklott életű baráttal szemben. Dacos és szeretetéhes, érzékeny és elutasító. De kíváncsi is, kitartó is. Valamint nagyon empatikus. Ígéretes tehetségként látjuk először, akitől érett táncosként búcsúzunk. A tánc terén az ő feladata talán még nagyobb kihívás volt, hiszen azt az illúziót kellett kapnunk tőle, hogy mindvégig őt látjuk táncolni. Természetesen ez csak részben volt így, de saját bevallása szerint rengeteget dolgozott azon, hogy a közeli felvételeken látható táncmozdulatai megtévesztően hitelesek legyenek. Azt hiszem, ez nagyon jól sikerült neki.

A szereplőgárda pazar, még olyan erők is feltűnnek 'különleges vendégszereplőként', mint a mindig hangsúlyos jelenléttel bíró Jo Sung-ha (The Yellow Sea, R2B: Return to Base).

Van két különleges mellékszereplője a sorozatnak, akik rendkívül érdekes párt alkotnak. Chae-rok balett-tanára (Kim Tae-hoon) a kissé fád, könnyen morgó, de valójában nagyon is figyelmes stúdiótulajdonos, és elvált felesége (Yoon Ji-hye) aki hol ugratja, hol sarokba szorítja a férfit, de mindig segítséget nyújt neki. A felszíni macska-egér játék mögött egyikük se tud meglenni a másik nélkül, amit számos érzelmi fűszerezésben mutatnak be.

Ahogy az lenni szokott, a dráma zenéjét külön meg kell említeni, amely olyan neveket vonultat fel, mint Teamin vagy Sohyung. Mellettük mégis számomra kiélesedett Choi Baek-ho szívbemarkoló éneklése. Az ő dala esszenciája a dráma fő érzéstartományának, az életszeretetnek, az életbölcsességnek, a búcsúzásnak, a békés távozásnak. Nem hinném, hogy csak én hallom ki ezeket belőle.

A dal magyar felirattal:

A dráma bár egy különleges gyöngyszem, nem teljesen hibátlan, időnként magával ragadja a szentimentalizmus, de mint általában, itt is mindig jól rántják vissza a valóságba. Fiatalok és idősek egyaránt megtalálhatják a kapcsolódási pontokat a történethez, éppen úgy, ahogy talán a téma és a szereplők taszíthatnak is egyeseket. Mégis nagyon fontosnak tartom ezt a drámát, szükségünk van még sok hasonlóra, hogy a generációk jobban értsék és tiszteljék egymást, és az idősek is megőrizhessék-visszakaphassák méltóságukat.

[Tévédrámákról] DRAMA SPECIAL - ROCK ROCK ROCK (2010)

드라마 스페셜 - 락락락

KBS, 2010, 4 rész
Műfaj: dráma, életrajz
Írta: Park Kyung-sun, Bang Hyo-geum
Rendezte: Lee Won-ik
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Vannak emberek, akik olyan életutat járnak be, melynél írni sem lehetne érdekesebbet. Akár magasra jutnak, akár mélyre zuhannak, erőfeszítéseiket, örömeiket és szenvedéseiket, sorsuk váratlan fordulatait megbűvölten nézzük. A filmes életrajzok olyanok, mint a kiterjesztett valóság: miközben nem szakadunk el a saját realitásunktól, többletként megkapjuk mások élettapasztalatait, melyek virtuális, vagyis lelki megélése sokféle módon gazdagít bennünket.

A második világháborút követően felnövekvő fiatalok a rockzenében találták meg generációs önkifejezési hangjukat. Az Amerikából induló, Európában megerősödő zenei irányzat a 60-as évekre már jóval több lett zenei műfajnál, valójában életstílust jelentett, saját viselkedési, öltözködési, szórakozási és életvezetési mintákkal. A 70-es évekre olyan rockistenek uralták a fiatalok vágyképeinek egét, mint a Led Zeppelin, akik valamiképp mind az üstökös-pályáfutású Jimi Hendrix köpenyéből bújtak elő. Hatásuk elért a világ minden pontjára, globális szinten összeolvasztva a világ fiataljait.

A Rock Rock Rock című drámával a 80-as évek legelejére érkezünk Koreába, ahol a középiskolás fiatalok között bandaháborúkat megidéző módon hatalmas versengés folyik a legjobb gitáros pozíciójáért. Két briliáns tehetségű fiú méri össze a tudását, akik nemcsak zenei mintákat másolnak példaképeiktől, hanem magukra húzzák az imádott nyugati sztárok sajátos image-keverékét is. Így lesz egyikük a koreai Jimi Hendrix, míg másikuk a koreai Jimmy Page. Néhány év múlva majd mindketten meghatározó alakjai lesznek a koreai rocktörténelemnek, de jelen filmben az utóbbi fiúra koncentrálunk, akinek valódi neve Kim Tae-won.

Mint ahogyan a szocialista Magyarországon a fémzene induló szentháromságát az Illés-Omega-Metró zenekarok jelentették, Koreában a Shinawe-Boohwal-Baekdoosan zenekarokat találjuk hasonló pozícióban. Azonban van időbeli megcsúszás a két jelenség között, mivel a 70-es évek legvégéig fennálló kemény diktatúra Koreában maga alá temette a korábbi rockzenei kezdeményezéseket, és a 80-as évek végre szabadabb levegője már a heavy metalt is magával hozta. Emiatt a koreai zenekarok hangzása egyfajta keveréket jelentett, melyet természetesen a hazai zenei gyökerek is átszíneztek.

Az induló formációkra azonban nemcsak a saját zenei arculatuk megtalálásának feladata várt, hanem a műfaj teljes infrastruktúrájának megteremtése is. Meg kellett küzdeniük a saját közönségükért, a hangszerpark beszerzéséért, a próbalehetőségek megteremtéséért, a fellépési helyszínek megszerzéséért, a lemezkészítések lehetőségéért, elfogadtatva az általuk játszott zene létjogosultságát a korábbi irányzatokra szakosodott kiadókkal, menedzserekkel. Mindezt mintát adó előképek nélkül, saját elszántságukra, ötletességükre, meggyőző képességükre hagyatkozva.

Nem csoda, hogy elsőre mindezek fel sem merültek az iskolát otthagyó Kim Tae-wonban, aki semmi mást nem akart, mint gitárosként színpadra jutni bármilyen formáció tagjaként. Indulásként azonban rögtön kegyetlen leckét kapott a zenészek szórakoztatóhelyeket uraló maffiának való kiszolgáltatottságáról, mely majdnem eltántorította a zenei pályától. De mint minden őstehetségben, a láng benne sem tudott teljesen kialudni.

Szinte ezzel egyidőben a sors még egy szomorú melodrámai fejezetet is írt a fiú életébe egy mély, de kibontakozni nem tudó szerelemmel, melynek vesztesége majdnem tragédiába vezette a fiatalember életét.

Az első nihil után nem maradt más, mint az önerőből való próbálkozás, melyhez két segítség érkezett. Külső támogatóként egy zenebolt tulajdonosa látta meg a Tae-wonban dúló erőket, akinek lelkében ekkor már egy csodálatos rockballada is megszólalt, a Rain And Your Story. Ettől kezdve világossá vált a küldetés: Kim Tae-won nemcsak kiváló gitáros, hanem az egyik legnagyobb zeneszerző őstehetség is, akinek zenei kifejezése utat kell hogy törjön minden akadályon át.

Akadályok pedig akadtak bőven. Mivel minden forrongó, alakuló állapotban volt, maguk a zenészek is keresték a helyüket. A létrejövő zenekari formációk nem maradtak stabilak, szétrobbantották őket az egyéni törekvések, mivel még nem rajzolódott ki pontosan, hogy kik is a vezető egyéniségű tehetségek.

A valódi Kim Tae-won

Kim Tae-won egyre szilárdabban érzi, hogy milyen úton szeretne járni. A körülötte lévők értetlensége, féltékenysége, rivalizálása, a zenésztársak lelépése, időnként nyilvánvaló árulása azonban felemészti erőit. Zenésztársai között is magányos farkas marad, aki nem kevés belső kétséggel küszködik a saját tehetségét illetően. Démonai leküzdéséhez és a talpon maradáshoz szükséges erők pótlására a legrosszabb eszközt választja: drogokhoz nyúl.

A drámában Kim Tae-wont egy olyan fiatal színész, No Min-woo kelti életre, akinek saját zenei karrierje is van. Több hangszeren játszó énekes, aki többféle zenei formációban is megfordult. Ennyi elegendő ahhoz, hogy hitelesen át tudja élni és meg tudja eleveníteni a nagy zenei előd életét. Azonban ennél sokkal több történik. No Min-woo egyszerűen átlényegül: ő maga lesz Kim Tae-won. Minden rezzenése, fájdalma és küzdelme a saját vérébe kerül. Míg az első részekben kissé leíró, humort sem nélkülöző jelleggel látjuk a történetet, a harmadik részben megváltozik a dráma hangulata és No Min-woo játéka is. Alászállunk a poklokba, melynek legmélyebb bugyrait akkor tapasztaljuk meg, amikor a zenész kifelé akar mászni belőle. A leszokás kínjainál is erősebbek a személyiség visszaszerzésének gyötrelmei, mert vissza kell találni a zenéhez, ami az életet jelenti. No Min-woo fizikailag is átalakul. Nemcsak egyszerűen elhagyja a testi ereje, hanem ő maga lesz szinte semmivé, járásképtelen, reszkető, vízióitól űzött, összetört ronccsá.

Nem lehet elfelejteni, ahogy megmentésért folyamodik a lányhoz, aki nem hagyja el. Hong Ah-reum az egyik legszebb és legerősebb szerelmes nőt formálja meg, akit valaha koreai drámában láthattunk. Kim Tae-won zenekarának neve Boohwal lett, ami újjászületést, feltámadást jelent. Életének e pontján született meg a Remember című album, mely az egyik legsötétebb hangvételű, mégis talán a legfelemelőbb, amit valaha hallottam. A dráma egyik csúcspontja a Reminiscence III stúdióban történő felvételének katartikus pillanata.

A dráma végigvezeti a nézőket a Boohwal első éveinek történetén, nagyjából időrendben, néhány valós részletet elnagyolva vagy az eseményeket itt-ott felcserélve egészen az első szakmai elismerésig, mellyel Kim Tae-won zeneszerzői képességeit díjazták. Kim Tae-won átjutva a kataklizmákon, higgadtabb és bölcsebb lett. Már össze tud békülni Lee Seung-Cheollal (Lee Jong-hwan) is, akivel korábban a legerősebben konfrontálódott (és akit majd később újra a Boohwal énekeseként láthatunk). Távolságtartó, keserédes humorral tudja megfogalmazni önjellemzését: "most is csak egy harmadrangú gitáros vagyok". Szerény ember, akit nem hagytak el a kétségei akkor sem, amikor már mindenki számára nyilvánvalóan beírta magát a rockzene történelmébe.

A dráma fájdalmasan szép emléket állít a tragikus sorsú Kim Jae-gi énekesnek, akit úgy mutatnak be, mint aki a szerelme mellett szakmai megmentőként érkezett Kim Tae-won életébe. Ahogyan Choi Min (Choi Min-seong, 최민성) életre kelti, az a dráma második szívmelengető és egyben szívfájdító csodája.

A valódi Kim Jae-gi

A film tele van cameo megjelenésekkel, sok zenészre ráismerhetünk. A színészek közül még kiemelkedik Jang Hyun-sung, aki átélhetően tudja tolmácsolni egy zenekar mellett álló menedzser életének összes nehézségét.

A Rock Rock Rock nemcsak emlékezetes dráma marad, hanem az én esetemben tudott még valamit: a megtekintése és a benne felhangzó számok arra ösztönöztek, hogy felkutassam az 1985-ben alakult, tehát már a 35. évfordulóján is túljutott Boohwal összes albumát, melyeket már számtalanszor meghallgattam, mert igazi zenei csemegét jelentenek. Ugyanígy a szívemhez szólt Kim Tae-won élettörténete is, melynek további eseményeit is meg kellett ismernem. Az élet a továbbiakban sem kímélte, számos újabb megpróbáltatásból került ki, továbbra is emberséges példát nyújtva mindenki számára.

[Tévédrámákról] SOUL MECHANIC / FIX YOU (2020)

영혼수선공

 
KBS, 2020, 16 rész
Műfaj: orvosi dráma
Írta: Lee Hyang-hee (이향희)
Rendezte: Yoo Hyeon-gi (유현기)
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema

Ha tetszésindexet rendelnék az ismertetőimhez, akkor a Soul Mechanic (Lélekjavító) lenne az a sorozat, amely a vállalása, és nem feltétlenül a teljesítménye alapján érdemelné ki a maximumot. Pedig egyedülálló alkotás, amely annak ellenére, hogy súlyos kérdésekkel foglalkozik, nagyon könnyen nézhető. Megható és szép történet, amely tele van fontos információkkal és megfontolandó gondolatokkal.

A dráma megnézése után mégis ezek voltak az első benyomásaim:
- talán a legfontosabb sorozat, amit láttam
- rendkívül ügyes társadalmi célú felhívás egy dráma köntösébe bújtatva
- nem tagad el semmit, de nem is rajzol teljes képet
- bár nem hazudik semmiről, mégis elég hamis idillbe ringat.

Biztos vagyok benne, hogy a dráma megértéséhez most különösen fontos néhány tényt felidézni, melyek többsége általánosan is ismert. Mindenki tudja, hogy az OECD országok 2017-es rangsorában Dél-Korea az első helyen állt az öngyilkosságok és a mentális betegségek miatt kórházi kezelésben részesülők arányának tekintetében. Bár a mentális betegek ellátására államilag finanszírozott intézményrendszer működik, a rendszer maga számos belső problémával küzd. Egyrészt az egészségügy összfinanszírozásának mindössze 3 %-át fordítják erre a célra, ami leginkább a fekvőbeteg-ellátásra megy, miközben a betegek többsége járóbeteg-ellátásban részesül. Annak ellenére, hogy magasan képzett szakemberekből és gyógyszerekből nincs hiány, mégis alacsony az ellátásokat igénybe vevők száma.

Ennek oka pedig a stigmatizáció, a betegek társadalom általi megbélyegzése, mely a konfucianizmus egyik legbigottabb öröksége. A mentális betegségben szenvedők gyengének bizonyulnak, elbuknak az önfegyelem és a saját akarat tekintetében, és így egyénként szégyenfoltot jelentenek az egész családjuk megítélése tekintetében. A család arcának megőrzése pedig mindenek felett álló szempont, ez magyarázza, hogy a rászorulóknak csak mintegy 7 %-a fordul segítségért az ellátórendszerhez. Ők is igyekeznek titokban tartani ezt, mindent megtéve azért, hogy ne maradjon nyomuk az egészségbiztosítási nyilvántartásokban. Van még jónéhány további elbátortalanító szempont is, ilyen a betegjogok helyzete vagy a munkahelyeken történő megkülönböztetés, melyek ugyan törvényileg szintén rendezettek, de a végrehajtás számos kívánnivalót hagy maga után. [forrás]

Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy miért olyan fontos a dráma témája. Nem is kérdés, hogy a sorozat készítői felelősséggel álltak a feladathoz, és a szereplők terén is igyekeztek nagyágyúkat bevetni. Elsősorban Shin Ha-kyunt és Jung So-mint, akik biztosítékot jelentenek a közönségfigyelemre. Mindketten nagyszerűek, egyenként is pazarul bánnak a karakterük érzelmi árnyalataival, még humorával is, ami Shin Ha-kyun esetében egészen egyedi ízű, és nagyon erős a kettejük közti kémia.

Kórházdrámát látunk, melynek helyszíne egy mentális betegekkel foglalkozó klinika. Az elhivatott orvoscsapat tagjai között ismerjük meg Lee Shi-joon doktort, aki nem fél szemléleti újításokkal élni, és azokat a gyakorlatban is bevetni a betegek érdekében, még ha szembe is kell mennie a kórházi szabályzattal. Ezáltal ő a "lelke" a gyógyító munkának, ám a kórház bővítés előtt áll, és ez belső pozícióharcokkal is jár.

A történet vezérszála Lee doktor és egy látókörébe kerülő musical-színésznő között bonyolódik. Itt már melodrámai kellékek is színre kerülnek, mivel mindketten küzdenek múltjuk terheivel. Lee doktornak egyszerre kell szembenéznie apa-komplexusával, amit az egykori mesteri sebész apa egyre súlyosbodó demenciája nehezít, valamint első betegének elvesztése miatti bűntudatával, aki egy borderline személyiségzavarban szenvedő nő volt. Ez a betegség rímel az először csak a dühkitöréseivel figyelmet felkeltő Han Woo-joo későbbi diagnózisára. A dráma kettejükre elsősorban az egymást gyógyító két sérült személyiség kliséjét használja, ám ezen keresztül igyekszik elég pontos képet rajzolni elsősorban a lány betegségének különböző fázisairól is. Néhány fordulat után orvos-páciens viszonyban találjuk őket, akikben lassan egymás iránt is ébrednek érzések. Minden bizonnyal ez az egyik legsérülékenyebb pontja a történet hitelességének, mert szakmailag valószínűleg nem megengedett az orvos számára a vele szerelmi kapcsolatban álló személy kezelése. Bár ezt a történet is megkérdőjelezi, mégis megengedő a helyzettel.

Kettejük kapcsolatának kibontakozásába épülnek be az egyes epizódok mikrotörténetei, melyek tablószerűen mutatják be a mentális betegségek sokféleségét. Ezekben a történetekben a főszereplők különböző életkorúak és foglalkozásúak. Csak néhányat kiemelve: látunk diákot, aki a vizsgaterhek miatt drogokhoz fordul, leleményes alkoholistát, akivel szemben nem lehet eléggé résen lenni, valamint többféle, különösen veszélyeztetett szakmából érkezőket (tűzoltókat, metróvezetőket), és nem marad ki a sorból az egészségügy sem a kórházi ápolók gondjainak bemutatásával, sőt, feltűnik még egy miniszter is. Valóban izgalmas az, ahogyan kirajzolódik előttünk a betegségek keletkezésének háttere, valamint a terápiák, melyek a gyógyuláshoz vezethetnek. Családi diszfunkciók, családon belüli erőszak, gyászmunka - ezek mind terítékre kerülnek. Látjuk a rettenetet, amiben ezek az emberek élnek, és látjuk az erőfeszítéseket is, melyeket a gyógyítók tesznek. Még a legkülönbözőbb terápiákról is átfogó képet kapunk. Pontosan érezhető, hogy minden ilyen kis története a drámának valójában egy-egy felkiáltójel rengeteg néző számára, akik magukra, vagy a problémáikra ismerhetnek, és a sorozaton keresztül kaphatnak eligazítást, bátorítást és segítséget ahhoz, hogy merre és hogyan induljanak a megoldás felé vezető úton.

Akkor mégis miben fest hamis képet a dráma? Talán abban, hogy a cél elérése érdekében illúziókat kelt. Bár két eset érzékelteti, hogy áldozatokat is szednek a mentális betegségek, a terápiák simán működnek, gyógyulást hoznak minden esetben. Néhány példát említve a hamis elemekre: minél előrehaladottabb Lee doktor apjának demenciája, annál egyértelműbb és belátóbb üzeneteket küld a fiának, amellyel átrajzolja kettejük viszonyát. A doktor megbocsátása érthetőbb, de - édes istenem! - még ebbe a helyzetbe is bele tudtak gyömöszölni egy vidámparki karusszel-jelenetet (amitől engem személyesen kiver a víz). Az édesanya milyen felhőtlen kapcsolatra utaló levelet hagy maga után a lányának, akivel még a minimum kétes megítélésre okot adó nevelőanya is könnyfakasztó megértésre jut. A téveszméje által közveszélyesnek is nevezhető fickóból valóban a rend büszke őre lesz, simán, gond nélkül, mindenki által elfogadottan. Az agresszív alkoholista nő is végül lelkesen énekel a kórusban. A miniszter pedig milyen rendes ember, mennyire a lelkére veszi a dolgozók gondját! Még az aljas kis törtető gennyládát, a kórház aligazgatóját is mindenki keblére öleli a záró italozás során. A jók mind révbe érnek, a kevésbé jók megjavulnak, mindenki megnyugvásra lel.

Azonban a legnagyobb csúsztatást éppen a főszereplő lány gyógyulási folyamatának bemutatásában érzem. Különösen a történet elején még igyekeznek érzékeltetni a borderline személyiségzavar ingatag, folyton változó, szélsőséges arcait. Jung So-min mindent elkövet, hogy ezeket hihetően láttassa. Bájos személyisége nagyon jól passzol a túlpörgött vidámság állapotaihoz, és a megingásai, belső elbizonytalanodásai is hitelesek. Még az is helyénvaló, hogy akkor lép a gyógyulás útjára, amikor elfogadja a saját betegségét, és vállalkozik arra, hogy felvegye a harcot ellene. Azonban innentől kezdve kimaradnak a személyiségzavarra jellemző hullámzás valós fázisai, azok a poklok, amelyeket mind az érintett, mind a környezetében élők megjárnak, különösen, hogy nem mindegyikük pszichiáter. Itt mintha csak a csúcspontokon lépkednénk előre, ami miatt a gyógyulás folyamata lineárisnak tűnik, szinte magától működő, töretlen folyamatnak. Ez pedig minden, csak nem a borderline jellemzője.

Mégis megbocsátóan tudok tekinteni ezekre a talán szándékosan bevállalt torzításokra. Sokkal fontosabb maga a tény, hogy ez a dráma megszületett, és reményt ad a nyomában is bekövetkező változásokra. Az idő pedig majd meghozza az ennél mélyebb ábrázolások lehetőségét. Mivel most éppen 2021-et írunk, már itt is van a Navillera. 

[Tévédrámákról] RUGAL (2020)

루갈

OCN, 2020, 16 rész
Műfaj: akció, science-fiction
Írta: Do Hyun, Rel.mae azonos című webtoonja alapján
Rendezte: Kang Cheol-woo, Lee Jung-soo

Részletes adatok: Wikipédia, HanCinema

Nem hiszem, hogy lenne olyan néző, akit a Rugal lendülete ne ragadna azonnal magával. Nagyjából húsz perc után kerül szembe egymással két fickó, egyikükről addigra már megtudtuk, hogy nehezen kordában tartható elit rendőr, amolyan bajkeverő, de a tökös fajtából. Legcsinosabb egyenruhájában be is megy az oroszlánbarlangba, ahol pofátlankodik kicsit egy képviselőnek készülő, láthatóan nagyhatalmú fickóval. Majd váratlanul felbukkan egy erős ellenfél, aki minden teketóriázás nélkül földhöz vágja vagány hősünket.

Nem a filmi időrendben, de addigra már kirajzolódott az induló játéktér:
Az első képkockák idilli szerelmespárjának esküvői édelgése valójában egy videófelvétel, melyet egy véres gyilkosság helyszínén láthatunk a tévé képernyőjén, az áldozat pedig a boldog pár. Majd a hírek arról szólnak, hogy egy rendőr megölte a feleségét, és az önvád súlya alatt megroppanva kioltotta a saját szeme világát. A lábadozó, látását vesztett férfi azonban ragaszkodik ahhoz, hogy egy Argos nevű szervezet támadta meg őket. Mivel nem hisznek neki, előtör belőle a kérdés: Holtan őrült vagyok, élve pedig gyilkos? Egy flashbackben pedig azt láthatjuk, hogy álarcos támadók elrabolják egy éppen zajló per koronatanúit, akiket a rendőrünket is leiskolázó férfi hidegvérrel, sőt kéjelegve kivégez. A tanúk nélküli tárgyalás során így felmentik a vádlottat, aki az Argos nevű hatalmas koreai cégbirodalom vezetője. Hozzá rontott be rendőrünk.

Fel kell hogy tűnjön egy érdekes összefüggés, mely jelképes magyarázatot is adhat arra, hogy miért vakították meg olyan bizarr módon a fiatal rendőrt. Az Argos egy százszemű görög mitológiai hős neve, jelentése "mindentlátó" - ő az, akitől magyarul is árgus szemekkel tudunk figyelni, és halála után a pávatollak őrzik a szemeit. A rendőr által gyanúsított cég neve szintén Argos, aki szerint az ellenük folytatott nyomozói munkájának büntetéseként vették el a szeme világát.

Hogy a továbbiakban mégsem egy százszemű szörnyeteg fog harcolni egy magányos, vak harcossal, arról egy érdekes fordulat gondoskodik. Reménytelen helyzetbe került hősünk számára kiutat kínálnak: eltüntetve személyazonosságát kiírják a való világból, ha vállalkozik egy kockázatos műtétre, melynek során bionikus szemgolyókkal pótolják az eredeti szemeit. Ezek a puszta látáson kívül számos egyéb funkcióval bírnak majd, mivel egy szintén beültetett chipen keresztül a mesterséges intelligencia is szolgálja a működtetésüket. Ennek következtében hősünkből egy rendkívüli képességű harcos válhat, akinek feladata az Argos elleni harc lesz egy fedetten működő rendőri egység tagjaként. Természetesen elfogadja a kihívást, mely lehetővé teszi a felesége gyilkosain való bosszúállást. Nemsokára megismeri harcostársait, akik mind különféle biotechnológiai fejlesztéseknek köszönhetően rendelkeznek szuperképességeket biztosító belső szervekkel.

A fedett rendőri egység és kísérleti laboratórium neve Rugal, amely egy szóösszetétel, jelentése "kiapadt könnyek", mélyebb értelmük pedig a sorozat plakátján olvasható: "Ha kiapadnak a könnyeid, szörnyeteggé változol." [forrás]

A továbbiakban a két szervezet ádáz harcában merülünk alá. Mintegy rímelve a nyitó képsorokra, az Argos vezére is esküvőt tart, ami szintén véres kimenetelhez vezet, és ez beindítja a konglomerátum vezetői közötti belső harcot. Mindenki mindenki ellen, de mégis mintha a leggonoszabb alak játszadozna kényére-kedvére a többiekkel.

Bár a cég egyetlen tevékenysége sem nevezhető legálisnak (beleértve a szervkereskedelmet is), a háttérben ez a sátáni figura még a többiek elől is eltitkolt üzelmeket folytat, melyek szintén biotechnológiai kísérletek. E téren nem áll nyerésre a Rugallal szemben, amelynek tagjai egyre inkább összecsiszolódva elkötelezett harcot folytatnak az Argos ellen. Mindegyikük hisz abban, hogy a küldetése megérte az áldozatot, ez az önbecsülésüknek lényegi eleme. Mivel részben cyborgokhoz hasonlóvá váltak, ki vannak szolgáltatva a Rugal technikai hátterének és mindent kézben tartó vezetőjének.

Mindegyikünknek megvan a saját története - mondják a Rugal harcosai, akik a közös küldetések során egyre jobban megismerik egymást és elköteleződnek egymás iránt. Míg az Argosnál a széthúzás, a Rugalnal az összetartás a legnagyobb erő.

A sorozat egy azonos című webtoon alapján készült, és mint az a szuperhősös műfajokra jellemző, bizonyos elemei eléggé elnagyoltak. Miközben az Argos működésének következtében nőnek a hullahegyek és a főgonosz tisztán ördögi figuraként jelenik meg, nem igazán látjuk át, hogy a terrorcselekményekhez hasonlatos akciók milyen arányban érintik a teljes valóságot. Úgy tűnik, hogy az Argos minden területen átvette az irányítást, az egész társadalom retteg tőlük, és csak maradék erők küzdenek ellenük, akik a Rugalnak is védelmet nyújtanak. Ez eléggé apokaliptikus hangulatot kölcsönöz a sorozatnak, melyhez jól illeszkednek az elszaporodó, zombiszerű alakok is.

A Rugal szervezete, miközben egyre elkeseredettebb küzdelmet folytat az Argos ellen, egy váratlan belső problémával is szembesül. Ez pedig nem más, mint az emberi működés. A harcosok nem tévesztenek célt, azonban egyre erősebben merül fel bennük annak kérdése, hogy nem estek-e áldozatául ők is valamiféle megtévesztésnek. A nyilvánvaló gonosz mögött felsejlik valami még sötétebb manipuláció, mely ezúttal is akörül forog, hogy a cél vajon szentesíti-e az eszközt. Hogy végül mi történik harcosainkkal, az legyen a sorozat titka.

Ám míg eljutunk a végkifejletig, addig számtalan látványos, hol humorral, hol borzongással átszőtt, pazar akciónak leszünk részesei, legyen az test-test elleni küzdelem vagy autós/motoros üldözés. Jók a vizuális effektek, melyek kellően hihetővé teszik a magas technológiájú élő fegyverek működését.

Ez a dráma is karcolgatja a technikai fejlődés következtében felvetődő morális kérdéseket. Nem merül bennük mélyre, de a megfelelő ponton teszi fel őket ahhoz, hogy további gondolatokra késztesse a nézőket. Különösen ilyen az a science-fiction rajongókat leginkább izgató kérdés, hogy vajon a bionikus szem szolgálatában álló mesterséges intelligencia átveheti-e az uralmat az ember gondolkodása felett, hiszen látjuk, hogy meglepő fejlődésen megy át a használat során.

Érdekes módon sokan csalódásként élték meg a dráma végét, melyet én tökéletes, feloldozást jelentő befejezésnek találtam. Igaz, hogy nem teljesen adekvát egy szuperhős-műfajhoz, viszont igazságot szolgáltat megkedvelt szereplőinknek, akiket visszavezet a hétköznapi valóságba, és ennek bátorsága díjazandó. Ugyanakkor meglebegteti a horrorfilmekre jellemző, a gonosz továbbélését jelentő befejezést is, hiszen javasolják benne egy újabb szervezet felállítását.

A szereplőket ismét hosszasan lehetne elemezni, három alakot emelnék ki közülük. Egyikük természetesen a pozitív főhős, Kang Gi-beom, akinek Choi Jin-hyuk bújik a bőrébe. Nagyon érdekes karakter, mert miközben lazán hordozza a koreai sorozatokban megszokott szépfiúk minden adottságát, van benne valami szokatlan tagbaszakadtság, ami rendkívül jól áll ennek a férfias figurának. A színész mély, egyedi hangszíne pedig tökéletessé teszi a szuperharcossá fejlődő, de érzékenységéből mit sem veszítő ember megformálását.

Ellentétpárja Hwang Deuk-gu, a film sötét gazembere, aki főhősünkhöz képest egydimenziós figura. Nem is változik igazán, a sorozat elején éppen olyan gonosz, mint a végén. Viszont kimeríthetetlen az ötlettára, mellyel saját magát szórakoztatja. Az őt játszó Park Sung-woong kiaknázza a karakter minden lehetőségét, és bár mindvégig egy elegáns rohadék, azt sosem mutatja egyhangúan.

Végül pedig egy mellékszereplő, mert mindig élvezem, hogy milyen érdekes alakításokat tudnak jó színészek a legkisebb szerepekben is nyújtani. Bradley ugyan majdnem végig jelen van a történetben, de mégis inkább csak egy drámát színesítő karakter. Jang In-sub mértéktartóan formálja humorosra a figurát, amely ha megjelenik, mindig friss szellő járja át a sokszor fojtó levegőjű történetet.

[Tévédrámákról] TUNNEL (2017)

터널

OCN, 2017, 16 rész
Műfaj: krimi, thriller, misztikus
Írta: Lee Eun-mi-III 이은미
Rendezte: Nam Gi-hoon 남기훈, Sin Yong-hwi 신용휘
Adatok bővebben: Wikipédia, HanCinema

A dráma címe (Tunnel / Alagút) egy olyan valós helyet jelöl, mely misztikus képességgel bír: időalagútként funkcionál. Főszereplő nyomozónkat is váratlanul áthelyezi egy harminc évvel későbbi valóságba, ahol rövidesen rájön, hogy a változásnak az lehet az egyetlen oka, hogy kiderítsék egy sorozatgyilkosság elkövetőjének kilétét, mellyel a rendőrség az ő idejében nem boldogult. A dráma valós alapját a Hwaseongban, 1986 és 1991 között történt gyilkosságok szolgáltatták.

Könnyedén megoldja a sorozat a nyomozó jövőbeli, vagyis a sztori szempontjából jelenkori gyilkossági csoportba való beillesztését, ahol Park Gwang-ho eleinte eléggé fura alakként működik, lévén fogalma sincs az új technikai fejlesztésekről és a világban bekövetkezett változásokról, melyekre naivan mindig rá is kérdez, és ez nagyon egészséges humor forrása. Ügyesen játszik a sorozat azzal is, hogy a nyomozó "avítt" tudása, mely főként az emberi képességekre épül (megfigyelőkészség, intuíció, kétkeziség, talpraesettség) milyen elengedhetetlen módon egészíti ki a modern technikai háttérrel bíró kollégák tudását.

Rövidesen világossá válik, hogy az ügyön dolgozó emberek egyike sem véletlenül került a csapatba, és a kapcsolódások megismerése jelenti a dráma feszültségének egyik forrását. Ugyanakkor a nyomozás is töretlenül halad előre, melyben izgalmasan adódnak egymáshoz Gwang-ho régi ismeretei és az új felfedezések. Bár a karakterekből sejthető a tettesek kiléte, valójában nem is nagyon igyekeznek titkolni azokat a nézők elől, a történet fordulatai mégis kellőképpen váratlanok, és a tettesek becserkészésének módja sem engedi lankadni a figyelmet. A történet logikusan felépített, egyetlen ponton találtam csak egy következetlenséget. [Spoiler: Gwang-ho második visszatérésekor az alagútban előtte futó tettesnek szintén a jövőbe kellett érkeznie, de erről a továbbiakban nagyvonalúan "megfeledkezett" a dráma.]

 

A rengeteg szereplőből álló történet életre keltésén kiváló színészgárda dolgozik. Időutazó nyomozónk alakjában Choi Jin-hyuk ismét megbízhatóan viszi vállán a teljes történetet, fikarcnyi kétségünk sem merül fel karakterének szakmai képességei tekintetében, és érzelmileg is mélyen érintőek életének emberi dilemmái. Külön említést érdemel a fiatalkori udvarlása, melyben a szűzies pironkodást nevetésre ingerlő bájossággal képes eljátszani.

Mivel a főgonosz megformálójának nevét nem írhatom le spoilerezés nélkül, ezért így emelem ki azt, ahogyan végigviszi a karakter belső őrületének nyilvánvalóvá válását, teljes elhatalmasodását. A hosszú színészlista minden tagja eleven, életteli karaktert formál, a főbb szerepektől kezdve a legkisebb mellékszereplőkig. A filmes megvalósítás sem hagy kívánnivalót maga után, remek helyszínek, kamerabeállítások, jó tempójú jelenetek váltogatják egymást. Érdekfeszítő az a rendezői és színészi munkának egyaránt köszönhető thrilleres elem, hogy több szereplőről sem lehet egy ideig eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalhoz tartoznak-e. Talán említeni sem kell, hogy mindezek mellett a humor sem hiányzik a drámából, melyhez legtöbbször éppen a szereplők életkorának idősíkok okozta eltérései szolgálnak forrásul. 

Ahogyan az a kezdetektől remélhető, a 2017-es valóságban végül minden szál elvarródik, így nyomozónk visszatérhet a valós életidejébe. Az már nem derül ki, hogy a jövőből magával vitt tudásával hatást tud-e gyakorolni a kétféle megismert idősík közötti intervallumban bekövetkező történésekre, végső soron tehát mindarra, amit a drámában jövőbeli valóságként láttunk. Ennek elképzelése viszont tovább éltetheti a drámát minden egyes néző fantáziájában, ami a jó időutazós történetek talán legizgalmasabb sajátossága.

Mielőtt az alagút visszavezetné Kwang-hót a saját életidejébe, a jövőben még történik valami, ami szerves részét képezi az ügy lezárásának. Sokan talán túláradóan érzelmesnek találhatják az utolsó részt, amely a nyomozók szokatlan látogatássorozatának részletes bemutatását is tartalmazza. Pragmatikus világunkban ritkák a látottakhoz fogható gesztusok, melyektől mégis új értelmezést nyerhet a kifejezés: végtisztesség. 

Mindezek fényében a Tunnel kiváló szórakozást nyújt, ezért senkit nem beszélnék le a megnézéséről. 

A szerepformálás érdekességeit tartalmazó, Choi Jin-hyukkal készült interjú itt látható, magyar felirattal:

  170405 Choi Jin-hyuk - Interjú

[Filmekről] KWAK Jae-yong: THE CLASSIC (2003)

 곽재용: 클래식

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Az egyetemen fizikát tanuló Kwak Jae-yong rendező előélete fordulatokban gazdagnak mondható, mielőtt belefogott volna a The Classic (Remekmű) rendezésébe. A debütáló filmjének sikere utáni két rendezése nem hozta meg a kívánt eredményt, ezért nyolc évig nem is jutott újabb megbízáshoz. Azonban 2001-ben előállt a My Sassy Girl című filmmel, mely nemcsak Koreában lett rendkívül népszerű, hanem hódító útra indult egész Ázsiában. Ezzel magasra ugrottak az elvárások is Kwak rendezővel szemben, mindenki érdeklődéssel várta következő filmjét, melyet két évvel később készített, ez volt a The Classic.

Kwak Jae-yong rendező   ©Asianwiki

A film megnézése után azon gondolkodtam, hogy vajon miért lett ez a film címe? Mert a történet vagy a karakterekhez nem igazán köthető. Sokkal inkább utal arra, hogy a My Sassy Girl újszerű szellemisége után a rendező kísérletet tesz egy minden ízében klasszikus melodráma filmes megvalósítására. A film valóban annyira a vérbeli melodrámákat idézi, hogy a nézése közben végig úgy éreztem, egy 2003-nál jóval korábban készült alkotást látok. Ez akár stílusbravúr is lehetett volna, de végül nem igazán lett az.

A történet a párhuzamosságokra épül. A cselekmény két fő szála, valamint egyes motívumok is rímelnek egymásra. Alapvetően két szerelmi háromszög-történetet látunk, melyek főszereplői anya és lánya. A film jelenkori idősíkján két lány és egy fiú, korábbi idősíkján két fiú és egy lány kapcsolata bomlik ki előttünk oly módon, hogy a jelenkori történetbe ágyazódnak bele a visszatekintések, melyek a lány elbeszélései nyomán elevenednek meg. Mivel az édesanya története évtizedeket ölel át, így a fordulópontok egy-egy történelmi állomáshoz is kötődnek, tehát felvillannak a vietnami háború és az 1980-as diáklázadás képei is. Azonban távolról sem kapunk történelmi tablót, ezek a stációk csak a szereplők változó kapcsolatrendszerének helyszínei.

A korábbi háromszög kiindulópontja a lány és az egyik fiú találkozása, mely egy vidéken együtt töltött idilli nap során fordul mély szerelembe. A továbbiakba azonban már beleavatkozik egy szülői akarat is, mely a lánynak való udvarlásra kényszerít egy másik fiút is, pusztán azért, mert a lánnyal kötendő házasság előnyös lehetőségnek tűnik az apjának magas társadalmi státusza miatt. A fiúk azonban jóbarátok, így viszonylag gyorsan tisztázzák, hogy bár mindketten erős érzelmeket táplálnak a lány iránt, melyikük is kap őszinte viszonzást. A történet a melodrámai szabályoknak megfelelően azonban nem adhat zöld utat a szereplők szabad akaratának, így nemsokára be is következik a tragikus fordulatot. Az egyik fiú öngyilkossági kísérlete, a barát iránti lelkiismeret-furdalás, valamint a lány hasonló okból érzett szenvedése a másikat a vietnami frontig űzi.

A háború után ismét találkoznak a szerelmesek, azonban ekkor inkább a forgatókönyvírói erőlködés érezhető valóságosabbnak, mint a fiú döntése, amellyel végleg eltaszítja magától a lányt, annak ellenére, hogy az érzéseik hőfoka mit sem változott. A kegyes hazugság következtében útjaik elválnak, majd arról értesülünk, hogy a lány házasságot kötött a régi baráttal, nekik egy lányuk, míg a másik fiú házasságából egy fiú született.

A szülők története gazdag kibontást kap, mely a lírai szépségű, idilli képek mellett számtalan helyen a humort is tartalmazza. Mindkét fiút rendkívül emlékezetes karakterré teszik a színészek. Joon-ha szerepében Cho Seung-woo ártatlanul, szinte naivan őszinte, miközben határozott és erőteljes is egyben. A langaléta Tae-soo fizikai gyengeségét és lelki megalázottságát Lee Ki-woo úgy tudja megmutatni, hogy közben megőrzi a fiú vonzó, önállóságra törekvő személyiségét is. Ezek alapján válik hihetővé az egymás iránti elkötelezettségük is, mely a döntéseiket is nagyban indokolja.

A lány szerepében Son Ye-jin összekötő kapocs a másik történettel, hiszen ott is ő játssza a főszerepet, így egyszerre formálja meg anyát és lányát. Mindkét szerepében bájos és hiteles, és míg a régi történetben bátran és természetes nyíltsággal vállalja az érzelmeit, a másodikban visszafogottan igyekszik titkolni azokat.

A fiatalok szerelmi története nem kap nagyon mély kibontást, ismét kicsit erőltetettnek tűnnek a fordulatok, valamint a felismerés, melyek végül egymáshoz vezetik a fiút és a lányt. A fiút alakító Jo In-sung szenvtelen játéka sem segít abban, hogy a történet végül a vágyott katarzishoz vezesse a nézőket.

Bár nagyon szép a nyaklánc vándormotívuma, a végső pillanatot mintha kissé elkapkodták volna. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha néhány nézőben nem is születne meg a felismerés, hogy mit is lát valójában. Pedig a történet körbe érése ízig-vérig romantikus megoldás, melyben a szülők a gyermekeik történetében kapják meg a sors utólagos jóvátételét.

A film sok értékes és emlékezetes részletet tartalmaz, azonban túl sokat vállal magára, melynek nem tud teljességgel megfelelni. Kevesebb elég lett volna, és rövidebb időtartammal feszesebb filmet kaphattunk volna.

A film több díjban is részesült, melyek közül kiemelkedik a legjobb világítás (Park Hyun-won) és a legjobb zene díja. Utóbbit az a Jo Yeong-wook kapta, aki Park Chan-wook filmjeinek legendás zenéit is jegyzi.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.