Anilogue 2014 - 4.

A beszámoló első, második és harmadik része

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Szombat délelőtt 11 óra, moziterem, indul a hétvégi program. Ír gyermekfilmmel kezdünk, A tenger dala (Song Of The Sea), Tomm Moore rendezése.

Most írjam azt, hogy már meg sem lepődtem, hogyan is indult a történet?

                                               
Egy kis magyarázat a kérdéshez: mivel időm jelentős részét koreai filmek nézésével töltöm, elég komoly kiképzésben részesülök a melodramatikus világlátásból, mondhatnám, hogy már fel sem kapom a fejem, ha a filmek hőseit betegség sújtja, a múlt árnyai üldözik őket vagy a legkülönbözőbb sorscsapások terhei alatt nyögnek. Kezdtem azt hinni, hogy ez valami különös koreai specifikum, de most rá kellett ébrednem, hogy szó sincs erről, az animációs filmek rendezői között is valami hasonló járvány pusztít. Mert nézzük csak: A varjak napja kis Mauglija elveszítette édesanyját, A túlon túl kisnyula alvilági utazásra indul halott anyjáért, és most a Song Of The Sea testvérpárosa nevelkedik anya nélkül. A Giovanni szigetének anya nélkül felnövő fiait ne is soroljuk ide, A fiú és a világ viszont nem is számít, mert abban a gyerek az apja keresésére indul. A csonka család korunk általános problémája, de talán kissé árnyaltabb értelmezési mezőben, és nem is nagyon gondolnám, hogy a szülők ilyen arányban pusztulnának ki kisgyermekeik mellől, szóval valami más lehet az oka, hogy mindenki erre az élethelyzetre talált rá. Vagy netán a fesztiválfilmek kiválasztói játszottak velünk és a tematikával egy kicsit? Akkor is elgondolkodtató, hogy miként tudtak ennyi hasonló felütésű filmre rálelni a kortárs termésből.

Komolyra fordítva a szót: az idei Anilogue egyik legszebb filmjét láttuk, melyben minden a helyén volt. A karakterek rajzolata, az érzelmek ábrázolása, a gyermeki fantázia működése és a természeti környezet jelenségei, melyek híven tükrözték a szereplők lelkiállapotait is. A két testvér közötti rossz viszony alapja, hogy a fiú a húgát hibáztatja édesanyjuk elvesztéséért, aki a szülésbe halt bele. Az apa egy magányos és zord kis félszigeten, egy világítótoronyban élve neveli a gyerekeket. Ennek a nagymama megjelenése vet véget, aki szerint a környezet alkalmatlan kisgyermekek számára, és magával viszi őket a városba. Ám a testvérpár megszökik, és a hazafelé vezető út mesei-mítikus figurái lesznek segítőik és akadályozóik, akik segítségével megértik, hogy mi történt édesanyjukkal, aki selkie volt, egy félig fóka, félig ember lény. A kislány is hasonló ebben anyjához, és végül csak a bátyja segítségével éli túl az út viszontagságait. Így a két testvér egymásra talál, varázslatosan az anya is megjelenik egyszer, és segítségével a családban végre rendeződnek a viszonyok, az apa kigyógyul depressziójából, a fiú megérti, hogy a testvére nem hibás a történtekért, a kislány pedig az emberi életet választja, lemondva selkie-ségéről. A film kivételesen szép látványa, érzékenysége, mesei és reális világának remek ötvözete miatt gyermekek és felnőttek számára egyaránt élvezetes, megható élményt nyújtó alkotás, a mítikus múltat felidéző éterien szép ír zenével.

A Világpanoráma blokkjában az előző évek tapasztalatai alapján bizton számíthattunk a rövidfilmes ínyencségek sorára. Nem is csalódtunk, mert ha csak az első filmet vetítették volna le, akkor is teljes lett volna az örömünk. Vannak filmek, amelyek tökéletesen képesek alkalmazni a remek ötlet + nagyszerű kivitelezés = ütős film egyszerűnek tűnő receptjét. Hogy Nicolas Deveaux hogyan vizionált zsiráfokat a toronyugrók helyébe, az valódi rejtély, de jól tette. Az 5,8 méterben minden tökéletes, a zsiráfok természetes felsorakozásától kezdve a paták kopogásán át a nekifutások lendületességén és a pontosan kivitelezett kunsztokon át a csoportosan bemutatott ugrások pazar tüzijátékáig. Minden lábtartás, póz és csavar felismerhető, az ember szinte hallja a kommentátorok hangját, és a zsiráfok sportolói fegyelmezettsége és koncentráltsága csak fokozza a nézőtéren hullámokban feltörő nevetési rohamokat. Azt hiszem, hogy az 5,8 méter az idei Anilogue legjobb ritmusú filmje.

Masanobu Hiraoka Föld (Land) című filmje nem igazán foglalható szavakba. Emberalak indul felfedezésre, és érintésére, bökésére, az egymásnak ütköző, egymásba átalakuló és kibomló-összeolvadó absztrakt formák véget nem érő színes kavalkádjukban varázsolják elénk földünk tájainak és élővilágának gazdag formáit. 

Az argentin Santiago Bou Grasso Apa (Padre) című filmje erőteljes politikai mondandót tartalmazott. A diktatúra eltűnt áldozatai utáni kutatás mind a mai napig folyik, feldolgozhatatlan nyomot hagyva a túlélők életében. A kisfilm magányos nőalakja a fojtogató atmoszférájú filmben  óramű pontossággal adagolja a gyógyszereket, készíti az ennivalót. Az életét kitölti a gondozás feladata. A ház belső udvarán naponta szaporodnak a halott madarak. A film végén, amikor végre a kamera megmutatná a gondozottat, csak egy kínosan rendben tartott, üres ágyat látunk, éppúgy mint a madarak hűlt helyét az udvaron.

A kanadai Steven Woloshen 1000 Fennsík (1000 Plateaus) című filmje tíz éven át készült egy autóban. A rendező sofőrként dolgozott sok forgatáson, és közben támadt az az ötlete, hogy kamera nélküli filmet forgat. Egy fadobozba az autója szivargyújtójához csatlakoztatott fényforrást és 35 mm-es filmet helyezett, majd a dobozt az első ülések közé tette. A filmet karcolta, tintával kezelte, szkennelte, és még egy sor eljárást alkalmazott az animáció készítése közben. Alapként felhasznált még térképeket, és az egészet jazz zenére komponálta, melyet a teljes folyamat elején már első lépésként kiválasztott. A film címének egyébként semmi köze nincs a fennsíkokhoz, a plateau a forgatási helyszínre használt filmes szakkifejezés.







A szülők különcségét, kínos egyediségre törekvését a gyerekeik nem feltétlenül díjazzák. Torill Kove erről értekezik az Én és a Moultonom (Me and My Moulton) című filmjében, melyben a gyerekek csak egy hétköznapi bringát szeretnének, olyat, amilyennel a többi gyerek száguldozik. Hát nem ezt kapják, de végül megbékélnek a helyzettel. Szeretnivaló, kissé szarkasztikus humorú alkotás.

A Nagyobb Kép (The Bigger Picture), Daisy Jacob animációjának érdekessége, hogy filmjét életnagyságú figurákkal forgatta, mintha valós filmet készített volna. A kétdimenziós papírmasé-figurákat helyenként 3D elemekkel egészítette ki, kombinálta a valós tárgyakat festett részletekkel. Témaként az idős szülőkről való gondoskodást választotta, melyben a nehézségek mellett is meglátta a humoros vonásokat.

A dél-koreai Jeong Da-hee A férfi a széken (Man On The Chair) című filmjének középponti problematikája maga a létezés. Olyan, mindannyiunkat izgató kérdésekkel foglalkozik, mint a "Honnan jöttünk?", "Kik vagyunk?", Mi is a világunk?". A film központi eleme a széken ülő férfi, mely Jeong Da-hee elmondása alapján a művészettörténetből érkezett inspiráció, mivel számos alkotás ábrázolja ily módon a gondolataiba merülő embert, gondoljunk csak a leghíresebb példára, Rodin szobrára.







Joseph Oxford filmje, az Én + Ő / Me + Her egy szerelem története volt bábfilmben elbeszélve, mely különösen a hullámkartonból készült, részletesen kidolgozott figuráival és környezetével ragadta meg a figyelmet.

Sajnos egy ilyen maratoni fesztiválon az ember időnként telítődik, és ilyenkor óhatatlanul kikapcsol a figyelem. Engem ez az Évkönyv (Yearbook) című film alatt ért utol,  ezért elnézést is kell kérnem Bernardo Britto rendezőtől, sajnos egyszerűen nem emlékszem, hogy mi történt a filmbeli főhőssel, aki az emberiség történelmének rendszerezését kapta feladatul, mellyel 17 évet töltött valamiféle végső kataklizma előtt.





Viszont nagyon is éber lettem, amikor megláttam, hogy az összeállítás utolsó darabja Mikey Please Marilyn Myller című filmje. Kedves emlék fűz a rendező vizsgafilmjéhez, melyet még akkor láthattam a Royal College of Art diplomásainak kiállításán, amikor nem sejthettük, hogy BAFTA-díjat fog nyerni. A film mellett lenyűgöző volt Mikey Please installációja is, mert a kiállításon megcsodálhattuk azt a hungarocell "terepasztalt", melyen a The Eagleman Stag készült. A miniatűr világ részletgazdagsága egyszerűen elképesztő volt.

Mikey Please: The Eagleman Stag, Royal College of Art, 2010

Éppen ezért kíváncsian vártam, hogy mi lesz a következő alkotás, és a Marylin Myller semmivel sem marad el az első filmtől, sőt! A hungarocellből faragott lények már szinte szobrászi mesterművek lettek, és a fényfestésnek, valamint a merész kamerabeállításoknak köszönhetően az egész áttetsző, tisztán ragyogó látvány még különlegesebb, elevenebb. Nem is szólva a történetről, mely kettős játék: belső történetként az alkotói vízió tökéletessége és a megvalósulás esetlegessége közötti szakadékot látjuk, majd ad a rendező egy fricskát a "műértelmezésnek" is. Kedves és humoros, nagyon őszinte alkotás, a szemnek pedig gyönyörűség. Kiváló a film zeneválasztása is.

Marilyn Myller from Parabella on Vimeo.