Koreai Filmfesztivál 2014 - Az utolsó két nap

Beszámoló az első két napról itt
Beszámoló a harmadik napról itt

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

A dokumentumfilmek sorát csütörtökön a Mesélő építész című folytatta, Jeong Jae-eun rendező egész estés filmje. Az ismertető szerint egy koreai kultúrát bemutató sorozat részeként készült el ez a film, melynek megtekintése után szívesen megismerném a többi fejezetet is.

Ez a rész Chung Guyon építész életének utolsó időszakát kíséri végig. Két irányban haladnak a történések, míg a nagybeteg alkotó életereje egyre fogy, addig a készülő életmű-kiállítás egyre teljesebbé válik. Direkt kérdésekre adott válaszokból és a hétköznapi teendők kapcsán mondottakból rajzolódik ki Chung Guyon építészetről vallott felfogása.






Bár végig arról beszél, hogy az építészet nem lehet öncélú, nem szolgálhatja az alkotók önmegvalósítását, mert lényege az emberek életterének megszervezése, élhető kulisszák teremtése a tevékenységeik számára, mégis egy művészember, sőt egy nemes és jóízűen extravagáns művészember portréját ismerhetjük meg. Megszívlelendő gondolatai nemcsak az építészetről szólnak, hanem az élet minőségi megéléséről is.

Élete vége felé mindenkinek filozófiát kellene tanulnia, és majd ha már bölcsebbek lettünk, akkor fénylő arccal és lélekkel meghalni - ha nem is szó szerint így, de ezt mondja nekünk Chung Guyon, akinek láthatjuk keserű indulatait, érző belefeledkezéseit a fákba, fénypászmákba, megértő türelmét és kompromisszumkészségét a segítő vagy éppen agresszív munkatársakkal szemben, és megtapasztaljuk büszke önértékelését is.

A filmben rendkívüli épületek sora bontakozik ki, elsőként mellbevágó látványt nyújtanak a kis vidéki stadionok, melyek struktúrájába szinte "beleépítette" a lelátók árnyékolását szolgáló, tartópillérekre boruló és azokat szinte elrejtő akácfákat, melyek virágzása idején a nézők egy összefüggő virágtető alatt üldögélhetnek. Az építész nevéhez kötődnek a Csodakönyvtárak is, melyek mindegyike egyedi, a helyi táj sajátosságaihoz tervezett, gyermekkönyvtárat magában foglaló létesítmény. Ezek nem a feszengő csönd palotái, hanem játékos és kreativitásra ösztönző terek, amelyekben zokniban, hason-hanyatt, földön-kanapén heverő, könyvekbe merülő gyermekeket láthattunk.

A filmben több építészeti vitát kiváltó beruházásról is szó esik, különösen érdekes rész a Zaha Hadid-épület kapcsán kibontakozott vita megismerése a pályázatra különböző koncepciók alapján készült pályaműveket benyújtó koreai versenytársak nézőpontjából. Chung Guyon életművét a pályatársai és művészetkritikusok is véleményezik, sokan közülük különösebb köntörfalazás nélküli őszinteséggel fogalmazzák meg elismerő véleményüket, vagy éppen elismerésük melletti kritikájukat.

Az ezt követő második rövidfilmes összeállítást kihagytam. Nem tudom, hogy milyen szempontok szerint készült a két rövidfilmes blokk, de kissé furcsa, hogy az öt és hat filmből álló válogatásban három film azonos volt, tehát ezeket a második vetítés során újra meg kellett volna nézni, hogy a két újdonságot jelentő filmet is láthassuk.

A prospektusban Az arcismerő főszereplőjeként Song Gang-ho neve szerepel, és ennek kapcsán csak egy megjegyzést szeretnék tenni. Tudjuk, hogy a koreai nevek latin betűkre átírt változatainak száma - kis túlzással - végtelen. Azonban különösen ennek a blognak az adatbázisát írva szembeötlővé vált, hogy a sok azonos nevű művészember a néha logikátlan átiratokhoz való ragaszkodással is szeretne önálló, megkülönböztethető "identitást" szerezni magának a nyugati világban. Ehhez járul még az a szempont is, hogy nem kevesen vannak olyanok, akiket egyféle átirat használatával ismert meg a világ, és az alapján azonosít. Nem kellene tovább bonyolítanunk a helyzetet saját verziókkal. Tehát nem baj, ha a film főszereplője továbbra is Song Kang-ho marad, akit így ismer a világ.

Mivel a díszteremben aznap vetített "Az arcismerő"-t és a "Bácsi"-t már láttam, és a Poézis vetítését amúgy is úgy időzítették, hogy mindkét film megnézését lehetetlenné tették, némi üresjárat után a Fábri terem felé vettem az irányt. Itt kis csúszást okozott a rövidfilmek utáni beszélgetés Jung Yeon-joo színésznővel, amely miatt egyáltalán nem bosszankodtunk, hiszen örültünk az élénk érdeklődésnek.

Annál inkább zavaróak voltak az Urániában és az Örökmozgóban is előforduló technikai malőrök, amelyek néhányszor a filmek vetítésének megkezdését kísérték. Előfordult, hogy csak többszöri nekifutásra sikerült összehozni a kép-hang-felirat hármasságát, és volt olyan rövidfilm, amelyről lemaradt az egyébként elkészült magyar felirat.


A Poézis - Mégis szép az élet vetítésének elején a közönség hallása elleni merényletnek estünk áldozatul a hangerő véletlen maximálisra tolása miatt. Ám az igazi meglepetés ezután következett, mely - a nézőtéren ülők felhördüléséből következtetve - a többség számára nem volt kellemes. A prospektusban elfelejtették jelezni, hogy a filmet nem feliratozva, hanem magyar szinkronnal fogják vetíteni. Úgy tűnt, hogy emiatt sokan inkább a Bácsi újbóli megnézésére szavaztak volna (köztük magam is), de már nem volt mit tenni. Lee Chang-dong nagyszerű filmjének ezúttal csak képi világát élvezhettük maradéktalanul a színészek eredeti hangja nélkül. Így pedig csak fél filmes élményben lehetett részünk, ezért erről most nem is szeretnék hosszasabban írni, bár a film kiváló, bátran ösztönöznék mindenkit a megnézésére (természetesen eredeti hanggal).


Mivel a Bácsi egy kiváló akciófilm, sokat dilemmáztam azon, hogy milyen jó lenne érzékelni a hatását egy igazi nagy vászonról is. Bár nem volt kérdés, hogy a két film közül a Poézist választom, ám mivel a Bácsi vetítése jóval a Poézis után ért véget, gondoltam, hogy legalább a legutolsó akciósorra vetnék egy pillantást. Ezért a Poézis jegyének felvételekor megkérdeztem, hogy kaphatnék-e a Bácsira is egy jegyet, amellyel majd bemehetnék a terembe. Mivel kevéssel még a jegyek kiadásának megkezdésére megszabott egyórás terminus előtt voltunk, azt a választ kaptam, hogy nem, vagy ki kell jönnöm a vetítésről, vagy majd a filmem végeztével adnak. Kérdésemre, hogy olyan késői órán is ott lesznek-e még, határozott igen volt a válasz, ám valamiért egyáltalán nem lepődtem meg, hogy mégsem találtam akkor már senkit a helyszínen.

A pénteki nap első vetítése a Szabadesés című magyar-koreai-francia koprodukcióban készült film volt, melyet Pálfi György rendező a JeonJu Filmfesztivál Digitális Projektjének keretében készített, a tőlük elnyert támogatás segítségével. Érdekes lenne tudni, hogy ha a filmet bemutatták a Koreai Filmfesztivál keretében, akkor vajon mi indokolta, hogy ez volt az egyetlen vetítés, melyre bár kedvezményesen, de mégis belépődíjat kellett fizetni.

A nézettség finoman szólva is meglehetősen gyér volt, amely talán e fesztivál alapvető közönségének ismeretében nem olyan nagy csoda. Természetesen a koreai film rajongóit sem lehet egyneműsíteni, mégis érzékelhető, hogy van egy erős mag, amely éppen a másféle szemlélet és ábrázolásmód miatt talált rá és részesíti pozitív diszkriminációban a koreai mozit, és nem titkoltan utasítja el generálisan a "nyugati" filmeket, legyenek azok akár egyedi szerzői alkotások, akár sorozatgyártású tömegtermékek.

Pálfi György Szabadesése nagyon elüt a koreai (és különösen a nálunk eddig vetített) filmek fősodrától. Az abszurd világában járunk, mikrotörténetek sorában kapunk egy látleletet valóságunk véletlenszerű jelenségeiről, úgy, ahogyan azt egy lakóház különböző szintjein élők élete ad hoc képviseli. A film képi világa ki is elégíti vizuális igényeinket, sőt néha mintha reflektálna is koreai alkotásokra - a baktérium-fóbiás páros jelenete számomra kísértetiesen idézte pl. Park Chan-wook I'm A Cyborg But That's OK-ját, különösen annak színvilágát.



Az egyes történetek jól kapnak fel egy-egy jelenséget, mellyel nap mint nap szembesülünk, legyen az a realitásokból menekülés az ezotériába, a családi élet agressziói és szorongásai, a gyermekvállalás felelőssége, vagy akár a higiéniai paranoiák. A groteszk, az abszurd, a morbid világa nem ismeretlen a keleti filmművészetben sem, de ha valamit meg kellene megragadnom abból, hogy mi működik máshogyan a koreai filmekben, akkor egy nagyon triviális dologra tudnék csak rátapintani, mely amennyire triviális, annyira lényegi is: az alkotók ugyanolyan alapossággal és sokszor ugyanolyan kegyetlenséggel szondázzák a valóságot ott is, de a viszonyulásuk hozzá egészen más. Soha nem elidegenítő, hanem érzelemteljes, soha nem elutasító, hanem megbocsátóan elfogadó. Ezért nem mond soha egyetlen koreai film sem végső ítéletet, hanem a legmélyebb emberi nyomorban is érzékelteti a lélek szenvedését és a megváltás lehetőségét. Egyetlen szóval azt is mondhatnám, hogy dominánsan szeretetgazdag, míg a Szabadesés minden érdemével együtt sem nyújt többet a néző számára egy újabb kiadós hidegzuhanynál.

Morbid a morbidban: a film azon jelenete alatt, miközben egy hatalmasra tágított vaginába tuszkolnak éppen vissza egy újszülöttet, a nézőtéren lámpák villantak és kétségbeesett "Van itt orvos?" kérdést hallottunk. Egy néző lett rosszul, és bár nem feltételezem, hogy a film hatására, ámde... ki tudja. Talán ilyen lehet egy isteni jel arra, hogy ne tovább.
 

Min Yong-geun rendező a fesztivál vendége volt, ezért A mi lányunk című filmjét kiemelt figyelem övezte. Két gimnazista fiatal szerelméből gyermek születik, akiről úgy tudják, hogy egy napot élt csak. A fiú el is tűnik a lány életéből, majd öt év után váratlanul felbukkan azzal a hírrel, hogy a gyermekük életben van, örökbe adták. Bár a film egy jól elmesélhető narratíva mentén halad, mégis a valóság felderítésének oknyomozó folyamatában sokkal inkább az anyai és apai ösztönök, felelősségek állnak a figyelem központjában. Valójában azt próbáljuk megérteni, hogy eltemethetőek-e a szülői érzések, azok újjászülethetnek-e vagy megszülethetnek-e egyáltalán, és hogy két ember meg tud-e bocsátani egymásnak vélt és valós árulásokat, tragédiákat követően.


A program Vincze Teréz vezetésével egy beszélgetéssel folytatódott, melyen Min Yong-geun és Pálfi György rendezők próbálták megválaszolni a nekik feltett, nem egyszerű kérdéseket. Először mindketten elmondták a saját filmjükről szóló gondolataikat, majd egymás filmjéről is beszéltek, azok valós vagy látszólagos különbözőségéről, valamint mélyrétegeinek azonosságáról, és még arról is, hogy a felvetett problematikák saját nemzetükét tükrözik-e, vagy a rendezői szándékok szerint egyetemesebb nézőpontot tartalmaznak-e.

Fotó: Regine Tóth Patzwall

A kölcsönös, egymást elismerő udvarias mondatok tarka mezejében egy mondat számomra sajnos mégis vízválasztó lett. Pálfi György a koreai filmek általa érzékelt sajátosságairól szólva azt mondta, hogy azokban szinte kivétel nélkül érzékelhető a nézők érzelmeire gyakorolni kívánt hatás direktsége és szándékoltsága, megemlítve, hogy talán erre a közönségnek is igénye van. Eddig rendben is lennénk, de hozzátette, hogy ez egy olyan szemlélet, amelyet alkotóként a saját maga számára vállalhatatlannak tart - és talán észre sem vette, hogy ezzel a megjegyzéssel egyúttal fölébe helyezte magát a beszélgetőpartnere által is képviselt egész koreai filmművészetnek. Számomra a beszélgetés érvényessége itt véget is ért, annak ellenére, hogy az továbbra is tartalmazott mindkét fél részéről érdekes gondolatokat. Min rendező csak csendesen hozzátette, hogy minden konfliktus mélyén, melyet a Szabaesés is körüljár, ugyanúgy a szeretet problematikája húzódik meg.

Utolsó kérdésként a filmkészítés nehézségeinek magyar és koreai viszonyairól esett szó, mely nem hozott sok újdonságot, hiszen tudjuk, hogy a koreai filmipar gazdagabb lehetőségeket kínál e téren. Míg Pálfi György a magyar rendezők nézőpontjából a filmkészítés folytonosságának hiányát és természetesen pénzügyi problémáit emelte ki, hirtelen belegondoltam, hogy a rendező 13 filmes filmográfiája számszerűségében gazdagabb, mint mondjuk Park Chan-wook vagy Bong Joon-ho - akiket bátran nevezhetünk a koreai filmipar világhírű "fenegyerekeinek" - egyenkénti eddigi filmes termése. Min rendező pedig arról a dilemmáról szólt, hogy rendezőként ha szerzői filmet készít, akkor le kell mondania a nagyobb nézettségről, míg a tömegfilmek rendezése során a saját alkotói szándékának érvényesítése szenved rendre csorbát.

A Fesztivál zárófilmje a Frontvonal című háborús film volt, Jang Hoon rendező grandiózus alkotása. Tudjuk, hogy a koreai filmesek - sajnos saját nemzetük történelmi tapasztalatai okán - a háborús filmek készítésének nagymesterei. Most sem csalódtunk, annak dacára, hogy a film háromnegyedéig az a kísértő érzés költözött belém, hogy ennek a filmnek minden kockáját, történetének minden egyes fordulatát láttam már másik filmek részeként. De a koreai háború sötét bugyrai még mindig tartalmaznak sokkoló meglepetéseket. Az Aerok-hegy birtoklásáért folytatott eszelős küzdelem, melyben az harmincszor cserélt gazdát az északiak és a déliek között, már önmagában is elég lenne a háború poklának és értelmetlenségének érzékeltetéséhez. De ez csak egy gyenge felvezetés volt ahhoz a végső pokolhoz, melyet a béke életbe lépéséig tartó 15 óra hoz el az agyongyötört feleknek. Soha nem kívántam még ennyire sem magam, de azt hiszem, hogy nézőtársaim sem, hogy a köd ne szálljon fel, de nem hallgattattunk meg. És akkor még nem is szóltunk arról a fatális háttértörténetről, melyet a pohangi ütközetet túlélő meghasonlott katona és morfinista társa hordoznak a film szereplői között. A film főszereplője Shin Ha-kyun, akit ezúttal egy karakteres, bátor katonaként láthattunk (emlékeztetőül: egyik első és figyelemfelkeltő alakítását a Sympathy for Mr. Vengeance néma főszerepében nyújtotta).

A Szabadeséssel egyidőben vetítették a Ha a helyemben volnál című filmsorozat 6. elkészült filmjét, melyeknek mindegyike emberjogi témákkal foglalkozik. Reményeim szerint a Koreai Kulturális Központ fesztiválok közötti vetítései is nagyobb műfaji gazdagságot fognak mutatni a jövőben, és akkor talán alkalmunk lesz megnézni ott is a fesztiválon elmulasztott alkotásokat.

Köszönet a fesztivál támogatóinak, szervezőinek és minden közreműködőnek - a filmek magyar fordítóinak külön is -, hogy lehetővé tették ennek az eseménysorozatnak a létrejöttét.

Úgy érzékeltük, hogy az idei fesztivál látogatottsága elmaradt az előzőekétől. A kistermekben bemutatott néhány filmtől eltekintve nem voltak teltházasak a vetítések az utolsó napokon sem. Hogy kizárólag a fesztivált megelőző zavaros információknak tulajdonítható-e a közönség elriadása, vagy más tényezők is belejátszanak-e ebbe, az további vizsgálatot igényel. Mindenesetre kissé sajnálatos, hogy éppen a leggazdagabb fesztivál esetében alakult így, reméljük, hogy a megtorpanást követően sikerül majd visszanyerni a régi filmbarátok érdeklődését, és az eddigieknél is szélesebb közönséget meghódítani. Őszintén remélem, hogy a fesztivál szervezői bátran folytatják majd az idei kezdeményezéseket, és gazdag szakmai és kulturális kínálattal, rendezők, filmes szakemberek és színészek meghívásával segítik a magyar közönség értő érdeklődésének alakulását a jövőben is. A koreai filmművészet folyamatosan születő alkotásai továbbra is segítségünkre lesznek, szerencsére ebben változatlanul biztosak lehetünk.