Anilogue 2014 - 2.

A beszámoló 1. része itt

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Az idei Anilogue kellemes meglepetései közé tartozik, hogy a fesztivált hirdető szpot rendkívül ötletes és a szemnek is kellemes látványt nyújt, mely ezúttal Pataki Szandra, a BKF animáció szakos hallgatója által készített remek munka.

A fesztivál második napja számomra Jean-Christophe Dessaint A varjak napja (Le jour des corneilles) című francia filmjével vette kezdetét. Mivel a fesztivál egyik szervező gondolata most a felnőttvilág gyermekszemmel való láttatása, így ebben a témában is megkezdtük az alámerülést. A történet egy Maugli-variáns, de most kis vademberünk nem magányosan nevelkedik a vadonban, hanem ogre-szerű édesapjával, aki nemcsak az erdőn uralkodik, hanem fiának is testi-lelki zsarnoka. A kisfiú antropomorf állatszellemeket fantáziál maga köré, akik oldják a magányát, és közöttük van korán elveszített édesanyja is, akivel ily módon tart kapcsolatot. Az apa az erdőn kívüli világot rémületesnek írja le, melybe kilépve megsemmisül a határsértő.

A fiú, bár kíváncsiságát felkeltik a véletlenül meglátott, hozzá hasonlatos lények, egészen addig betartja a tiltást, míg apjának nem lesz életmentő segítségre szüksége, és szellembarátai azt tanácsolják, hogy vigye az emberek közé, ahol meg tudják gyógyítani. A filmben az erdő világának sejtelmes hangulatát meleg, ámde fakó színekkel érzékelteti a rendező. A szellemalakok kifinomult rajzolata éles ellentétben áll az apa és a fiú eltúlzott karakterisztikájával, melyekben kissé visszaköszönnek más filmekben már látott figurák, így alig tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a fiú alakja mennyire idézi egyszerre Popeye-t és egy gyermekkoromban látott francia mesekönyv illusztrációinak gyerekfiguráit, melynek címét sajnos már nem tudom felidézni.

Az erdőn túli világ viszont fényárban úszik, arany hullámzású földek csábítanak a felfedezésre. Courge végül tehát találkozik a civilizációval, mely két ellentétes arcát mutatja feléje. Egyrészt kissé militáns, hiszen a rendező a katonák romboló jelenlétét többször is hangsúlyozza, rosszindulatú, mert kis hősünk azonnal ellenségekre talál benne, másrészt segítőkész és baráti is, hiszen a doktor nemcsak a beteget, hanem Courge-ot is oltalma alá veszi. A történet véletlenül sem tér el a hasonló témákat feldolgozó történetek kliséitől, természetesen a doktor kislánya lesz vadócunk barátja és legjobb tanítómestere, és csodák csodájára szerelme is. Természetesen a városban tartózkodás ideje alatt fény derül a szülők szomorú sorsára is, és Courge szállásadói révén megismer egy érzést, melyet mindvégig hiányolt az életéből, ezért aztán ő is elszántan próbálja megtalálni az apja szeretetét. Némi bonyodalom után helyükre kerülnek a dolgok. Courge bár elveszíti édesapját, de megleli annak valódi énjét. A papa is nemes vaddá változik a szellemalakok körében, aki kissé szentimentális gesztussal helyezi egymásba fia és a szeretett lány kezét.

A film szépen megrajzolt, kedves humorral bíró, jól nézhető történet, különösen talán gyermekibb lélekkel. Ha viszont komolyan vesszük a film által láttatott dolgokat, akkor zavaró, hogy a civilizált világról olyan elnagyolt és elrajzolt képet kapunk, amelytől inkább messze menekülne az ember. Másrészt felrémlett bennem, hogy vajon azokat a megoldásokat, melyeket a nézői könnyzacskók megnyitására apelláló hatásokként elutasítunk más műfajokban, ha animációs filmben látjuk, akkor bocsánatosnak minősülnek-e?

A nap legizgalmasabb élményét az alaptémát jól folytató A fiú és a világ (O Menino e o Mundo) című alkotás hozta meg, mely Alé Abreu brazil rendező munkája. Bár a világot itt is egy gyermek szemén át látjuk, a megfogalmazott vélemény nagyon is felnőtt és érett gondolat.

Előre kell bocsátanom, hogy bár értem és mélyen átélem az emberiség önpusztításáról szóló víziókat, mégis inkább azok körébe tartozom, akik különösebb hurrá-optimizmus nélkül, de mégsem néznek riadt tekintettel az elidegenedett jövő világába. Van bennem valami ősbizalom, amely azt mondatja, hogy ha a saját generációmat emberinek tartom, akkor hiába az előttünk járók kétkedése, az utánunk következőknek is kijár a bizalom, hiszen miért feltételeznénk, hogy nálunk ostobábbak, tehetségtelenebbek, vagy érzelmileg igénytelenebbek lennének? Hiszem és remélem, hogy talán más módon és más eszközökkel, de élhető világot építenek, akkor is, ha abban mi már nehezebben tájékozódunk. Éppen ezért nem táplálok nosztalgikus érzéseket korábbi életformák iránt, és bízom abban, hogy az urbánus lét is csak kulissza, melynek élhetősége éppen úgy az egyes emberekben lakozó emberi minőségek függvénye, mint ahogyan a természet lágy ölén való létezés sem biztosítéka az embertelenségek kizárásának.

Visszatérve a filmre, mégis a történet előre haladtával a film lépésről lépésre vett le a lábamról, olyan hatású vizuális szimfóniát varázsolt elénk e tárgykörben. Pedig az első percekben arra gondoltam, hogy nem fogom kibírni, mert a rendező azon igyekezetében, hogy a környező világot őszinte és játékos kíváncsisággal felfedező, romlatlan gyermeket bemutassa, egy olyan jelenetsorral indított, melyet nézve másfél perc után csak az zakatolt bennem, hogy valaki fogja már le ezt a kibírhatatlanul hiperaktív kölyköt. Alig három perc alatt kis hősünk valóban, szó szerint - pontosabban tényleges képi megvalósításban - máris a fellegekben járt, mivel a földi felfedezésre váró dolgokat ennyi idő alatt ki is végezte.

De szerencsére ez a túlpörgetés gyorsan elmúlt, és kis hősünk szeretni való emberkévé változott. A film alaptörténete a civilizáció árnyoldalainak bemutatási lehetőségét szolgálja, végigvezeti a gyermeket egy sor kalandon, melyeket az apja keresésére indulva átél, akit magával ragadott a gyermeki látásmód szerint kígyóként tovasikló vonat-lény. A film a kisgyermekek rajzainak stílusában indul, harsány színorgiát varázsolnak elénk a zsírkrétával készített vonalrajzok. Külön bravúr, hogy számtalanszor teljesen kifehéredik a vászon, felébresztve az üres rajzlap érzetét, melyre éppen a következő rajz készül.

 A film nemcsak a természetes és az ember által teremtett világ kontrasztját mutatja meg, hanem jeleneteinek sora egy időtengely mentén is halad, melyben az ipari-technológiai fejlődés mindent maga alá gyűrő útjával is szembesülünk. Nemcsak a múltba nézünk vissza, hanem jövőbeli víziót is kapunk. Egyúttal gyermek főhősünk is növekszik, és minden tapasztalata másfajta vizuális megvalósításban jelenik meg.

A természeti világba behatoló gépek eleinte mind állatszerűnek láttatott lények, és a mezőgazdaság gépesítésének térnyerését pattern rajzolatokban láthatjuk. Az iparosodás és a városi civilizáció látványa egyre inkább nélkülözi a színeket, grafit- és szénrajzok veszik át a zsírkréták helyét.





Minden olyan jelenséget, mely a tömegek "panem et circenses" megvezetésének nevében a fogyasztásra sarkallást, az idióta és bűnös szórakoztatási kínálatot mutatja be, mesterséges fényben, neonszínekben látunk, már nem is rajzfilmes eszközökkel, hanem realista filmes ábrázolásban. A rendező kétséget sem hagy a társadalmi berendezkedés militáns jellegét illetően, erőteljes, riasztó képsorokkal alátámasztva ezt a tényt.


Nagyon beszédessé válnak az egekbe törő kúp alakú városok lakásainak ablakaiban kornyadozó kórók is, melyek végső megcsúfolásai az ember által tönkretett édenkertnek.

A robotoló munkások kezdetben még belopják az emberibb világot környezetükbe, de már csak éjszakai titkos műszakban, mintegy visszfényeként egy élhetőbb világnak (poncsót szövő jelenetsor), de rövidesen azzal szembesülünk, hogy a technológiai fejlődés lassan egyetlen dolgot tesz alapvetően feleslegessé, és ez maga az ember. Köztes állomásként még láthatjuk, hogy mindenki elveszíti a személyiségét, testben-lélekben uniformizált egyedek alkotnak egyféle urbánus tömeg-masszát. A civilizáció viszont végezetül nem termel mást, mint a javak élvezéséből kiszoruló, szeméttelepeken vegetáló agresszív "csőcseléket", mely végül szembefordul a fejlődés "jótéteményeivel".

A sötét vízióban a felnövekvő gyermek a reménysugár, aki nem veszíti el a gyermekkor alapdallamának hangjait. Azok néha ugyan eltorzulnak, de soha nem tűnnek el. Ennek a torz valóságnak a mélyén elásva megőrződnek, és mint "tiszta forráshoz" lehet visszanyúlni hozzájuk egy emberibb élet felidézésének reményében.

A film látványorgiája a vászonra szögezi a tekinteteket. Olyan képsorokat láthatunk, melyek kihagyhatatlanok. A rendezőnek különösen nagy érzéke van a munkafolyamatok ábrázolásához, ezt először a gyapotszedés képsoraiban csodálhatjuk meg, majd a szövőgyár gépesített műveleteinek bemutatásában. A film egyik legnagyobb ötlete, amikor a folyamatosan kaleidoszkópjába bámuló gyerek öntudatlanul, de mégis akrobatikus ügyességgel sétál végig a mozgó daruk és konténerek sokaságán, melyek közben kirajzolják  a szállítmányozás teljes rendszerét.

A film gondolatisága, érzelmi töltete és elképesztő látványvilága miatt kihagyhatatlan alkotás, csak ajánlani tudom mindenkinek a megnézését. A szöveg megértése senkinek nem fog gondot okozni, mivel a rendező azt a bravúrt is végrehajtja, hogy filmjében egy árva szó sem hangzik el, de nem is érezzük a hiányát. Bármi is legyen a véleményünk a látottak kapcsán, az biztos, hogy a figyelmeztető jelzések mellett nem mehetünk el szó nélkül.

A 2014-es Anilogue reflektorfényében a cseh animáció áll, és ennek keretében Jan Švankmajer gazdag életművének ismertetése is. Az Uránia kávézójában megtekinthető kis kiállítást szemlélve kiváló keresztmetszetet nyerhetünk az idén 80 éves rendező rendkívül sokszínű, sok művészeti területet érintő munkásságáról.

Felütésként Švankmajer 1988-ban készített első nagyjátékfilmjét láthattuk, az Alice címűt, mely Louise Carroll Alice-történetének filmes átirata. Alice csodálatos kalandjai Švankmajer nézőpontjából semmi "gyermekit" nem tartalmaznak, pontosabban talán a gyermeki fantázia ebben az esetben a rémálmok vízióihoz áll közelebb, mint ahogyan azt eredetileg talán maga Carroll is gondolta. Alice álmodik, és álmai szürreálisak, kegyetlenek és rémületesek. Sokszor szimbolikusak is, az ajtók és kulcsaik furcsa módon találkoznak csak össze, de biztosak lehetünk abban, hogy újabb retteneteket rejtő világok tárulnak fel mögöttük. A groteszk sem áll távol ezek bemutatásától, néhol mintha Gogol szelleme is átlengené a látottakat. Alice növekvése-zsugorodása a filmben alterego váltásával is jár, míg a valós méretű Alice-t gyermekszínész kelti életre, addig kicsinyített lényét egy kifejezéstelen arcú babafigura bábként mozgó alakjában láthatjuk. Valóság és irracionalitás játszik folytonosan egymásra a film képeiben és figuráinak megalkotásában, esetenként a tárgyak és a szereplők kapcsolataiban. Alice álomvilága tele volt meglepetésekkel a nézők számára is, de mégsem kívántunk egyebet, mint mihamarabbi felébredést, bár sejtettük, hogy talán abban sem lesz túl sok köszönet.

A nap végére maradt az Anime Haiku általam mindig nagyon várt filmes válogatása, mely a Tokyo University of Arts hallgatóinak munkáiba enged betekintést. Az idei összeállítás azzal örvendeztetett meg bennünket, hogy nemcsak japán hallgatók filmjeit láthattuk, hanem egy koreai és egy kínai filmet is élvezhettünk.

Yutaro Kubo 0:08 című filmje indította a sort, és ilyen késői órán igazán jólesett egy csésze kávé élvezetében részesülni, még ha azt csak virtuálisan is élhettük át. A fekete fehér ceruzarajz kávéja öltött amorf formákat, melyek egyre invenciózusabban követték a kísérőzene hangjait, ritmusát, felidézve érzeteket, talán emlékeket. Hogy olyan rajzfilmet láttunk-e, amelynek igen jó volt a zeneválasztása, vagy a zenéhez készült animációt láttunk-e, az nem derült ki pontosan, de ez nem is fontos, mert amit láttunk, az a válogatás egyik legerősebb darabja volt.

Ha lenne olyan díjazási kategória, hogy a leginkább közönségmegosztó film, akkor az vitán felül a következő opusznak járna. Kazushige Toma filmje, a Pamon szavakban érzékeltethetetlen látványvilágot zúdított a nézőkre. A színezett vattacukor talán közelít a figurák és környezetük forma-, anyag- és színvilágának érzékeltetéséhez, de messze nem tudja leképezni azt. A keleti cukiságok világában elképesztő hajkölteményekkel bíró "tortafigurák" debilizált nyelven kommunikálnak, miközben az érintkezés módja is meglehetősen abszurd, lévén, hogy leginkább az egymás melltájékán található hupiszínű szőrcsomót simogatják. A nézők egy része fogékonynak mutatkozott a film humorára, de sokakat egyszerűen tántoríthatatlan ellenséggé tett a látvány sziruptengere.


A Flower Bud festményanimációja az est másik felejthetetlen szépségű alkotása. Saki Nakano vörös és fekete emberalakokba forduló virágai életünk alapélményeiről, születésről és halálról, szerelemről, boldogságról, bánatról és veszteségről szóltak az öröm és a tragédiák hangján egy rendkívül egyszerű, ám tökéletesen kivitelezett vizuális ötleten át.

Onohana filmje, a Crazy Little Thing a bűn és a bűnhődés kérdéskörével foglalkozott. A gyilkosság és bűnnel való együttélés megjelenítésére a holttestből kinövő és egyre terebélyesedő fa alakját használta, mely az anime műfaját nálam avatottabb ismerői szerint egy általános szimbólum. A film vizualitása viszont számomra messze elmaradt az előző két alkotásétól. 

A Mrs. Kabagodzilla a szeretteink elvesztésétől való félelmeinket jelenítette meg, Moe Koyano filmjében a lány kórházba került édesanyjáért aggódik, és eközben felidézi a múltat,  valamint az elkövetkezőkkel kapcsolatos félelmeit.

Mari Miyazawa Decorations című filmje első látszatra csak egy bravúros játéknak tűnik, melyben egy habtölcsér tortadíszek sorát varázsolja elő. Ámde a rendező elmond még valamit arról, hogy szeretteinket nem birtokolhatjuk, és erőszakkal sem akadályozhatjuk meg őket abban, hogy saját útjukat járják.

A koreai Yewon Kim Everyday Sins címmel tett vallomást arról, hogy mennyire bűnösnek érzi magát az egyetemi feladatainak elhanyagolása miatt. De hát nincs mit tenni, ha az ember életébe állandóan beleszólnak egyéb csábító dolgok. Zűrös a család, a hit, ráadásul még a volt fiú is a vonzás-taszítás próbatételét jelenti.

Ayaho Kawakami munkája volt talán az egyetlen, amellyel nehéz volt mit kezdeni. Az Exit My Room című filmjének amorf kis pacafélesége aznap is mint minden reggel felébredt, megmosakodott, felöltözött és megreggelizett, majd elindult otthonról. Menet közben zöld füves területre ért, majd hasonló állagú valami terült el alatta-előtte, és szintén magához hasonló, de különböző színű pacákat olvasztott magába, míg az összes színt elnyelve összeolvadt a vászon fehérségével.

 Az Anime Haiku összeállítást szerencsére egy nagyszerű film zárta, a kínai Yantong Zhu My Milk Cup Cow című filmje. A nagyon személyes hangvételű történetben az egyedülálló édesapa azzal próbálja rávenni kislányát a tejivásra, hogy elhiteti vele, a csésze alján egy tehenet fog látni. Természetesen a tehén nem volt ott, és a lány egyre inkább kételkedni kezd az apa szavában, aki továbbra is mesés magyarázatokkal áll elő a legkülönbözőbb dolgok kapcsán.

A lány közben felnövekszik, és rájön arra, hogy a hamis magyarázatok egyetlen célja, hogy az apa a segítségükkel távol tartsa tőle az élet zord dolgait, mellyel maga folytonosan küzd. A lány azzal szembesül, hogy maga sem tehet mást, ha az apját meg akarja kímélni az aggodalmaktól.


A film gyönyörűen megrajzolt alakjai és jelenetei, mesés hangulata sokáig megőrződik emlékezetünkben. A gyermeki tekintet álomszerű képeihez méltó zene is társul, egy gyönyörű kínai altatódalt hallhatunk, mely tradicionális és modern hangszereken játszva is megszólal.









A japán művészeti egyetem filmösszeállításáról idén is elmondhatjuk, hogy magas színvonalat képviselt, és bár az elmúlt években láttunk a mostaniaknál kiemelkedőbb munkákat is, ám úgy tűnik, hogy továbbra is verhetetlenek az élet apró rezdülései iránti fogékonyságukban, az ábrázolásmód tisztaságában és kendőzetlen őszinteségében.




A beszámoló folytatása itt