[Tévédrámákról] NAVILLERA (2021)

나빌레라
Mint egy lepke (Netflix)

tvN, 2021, 12 rész
Műfaja: dráma
Írta: Lee Eun-mi (Hun és Ji-min azonos című webtoonja alapján)
Rendezte: Han Dong-hwa
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Park In-hwan több mellékszerepben is lenyűgözött már, veretes játékfilmek (pl. Thirst) mellett leginkább a Please Come Back, Misterben nyújtott, számomra nagyon kedves, maradandó alakításával. Miatta kezdtem el nézni a Navillerát, mert el nem tudtam képzelni, hogy mit kezd egy olyan főszereppel, amiben balettoznia kell, hiszen a 76 éves színész az életkora és a testalkata miatt is egyaránt alkalmatlannak tűnt erre. Bár az abszurd ötlet ellenére nagyon is bíztam benne, hogy valami rendkívül érdekeset fog mutatni nekünk.

Vén főhős és a balett közege a fókuszban - ki merném jelenteni, hogy ez minden, csak nem nyerő felállás az itthoni közvélekedés számára, már ha általánosítani akarnám az előítéletekkel terhelt, öregekre megvetően tekintő, frusztrált kisebbség (vagy többség?) várható véleményét. Mégis, vagy talán éppen ezért, ez az egyik olyan sorozat, amit mindenkinek látnia kellene.

A sorozat egy hasonló című webtoon alapján készült, maga szó, a navillera  (나빌레라) pedig a leírások szerint a régi koreai nyelv egyik szava, magyarra "mint egy pillangó"-ként fordítható, de láttam csillaglepkeként értelmezve is.

A dráma mindent magába foglal, amit a koreai filmekben melanko-brutál jelzővel szoktunk illetni, bár nem teljesen az Oldboy alapján keletkezett értelmében. Itt nincs fizikai erőszak, egyedül csak szembenézés a kegyetlenül, mondhatnám brutálisan őszinte, kikerülhetetlen élethelyzettel, az Alzheimer-kór diagnózisával, melyet a melankólia tesz elviselhetővé, feldolgozhatóvá, a nézők számára fogyaszthatóvá.

Megkockáztatom, hogy a Please Come Back, Misterhez vagy a Welcome 2 Life-hoz hasonlóan egy mesét látunk, mely az irrealitás talaján bontakoztatja ki a maga realitását, így nem az egyes elemei élethűek, hanem a történet egésze hordoz valami fontos tudnivalót az életről. Ugyanakkor a karakterek, akikkel találkozunk, mind rendkívül ismerősek és valóságosak. Senki sem tökéletes, legyen bár idős vagy fiatal, csak küzd a szerepeivel a munkájában, a társkapcsolatában, a gyereknevelésben. Csodálatosan mutatja be a film a diszharmóniák sorozatában épülő, abban mégis jelenlévő harmóniákat.

A dráma kezdetén maga a tény, hogy Shim Deok-chul balettozni akar, kiakasztja az egész családját. A szokatlan ötletet mindenki rettentően kínosnak érzi, és beindítják a gőzhengert, hogy eltántorítsák a szándékától. Shim úr viszont szabadságharcba kezd. Rendkívül elgondolkodtató ez a helyzet, mert minden oldalról megmutatja az önzéseinket, a megfelelési kényszereinket, a másik ember megértésének nehézségeit, a tolerancia hiányát, még a szeretteinkkel kapcsolatban is. Tapinthatóan valóságos az idős feleség (Na Moon-hee) duzzogása és összes praktikája, amit bevet, míg meg nem születik benne az elfogadás.

Eközben a rendkívül tehetséges ifjú balettáncos, Lee Chae-rok (Song Kang) számos gonddal küzd, és az jár a fejében, hogy felhagy a táncolással. Őt látja meg Shin úr próba közben, és rövidesen az ifjú - félig-meddig büntetésként - megkapja az idős urat tanítványának. Még egyikük sem tudja, hogy valójában szükségük van egymásra, ezért az összecsiszolódásuk nem megy könnyen. Azonban a tanórák során egyre többet értenek meg egymásból, és érzelmi kötelék is keletkezik a két ember között.

Chae-rok magáévá teszi az öregúr álmát, és harcba száll azért, hogy az valóra válhasson. A feladat nem egyszerű: Shin úr szeretné színpadon, közönség előtt eltáncolni A hattyúk tava egy részletét. Ráadásul versenyt futnak az idővel, mert az öregúr állapotának romlása napról napra egyre kétségesebbé teszi, hogy egyáltalán képes lesz-e még erre. Chae-rok maga is lelki erősödésen megy keresztül, mert nemcsak a neki hiányzó érzelmeket kapja meg, hanem a kitartást, az elszántságot is eltanulja.

Nehéz nem lelőni a sorozat végkifejletét, de mégsem írom meg, hogy sikerrel jár-e a küldetés. Azt viszont nem titkolom, hogy bármi legyen is az, lélekemelő lesz.

Park In-hwan nagy erejű drámai színész, annak ellenére, hogy rendkívül apró gesztusokkal dolgozik. Mégis minden rezdülése mögött mélységes emberi bölcsesség érződik. Sokszor olyan elesettnek tűnik, miközben mégis rendkívüli lelkiereje van. És hogy balettozik-e? Igen. Minden mozdulata szép. A karjának íve, a lábának emelése, az egész testtartása. Elhiteti velünk, hogy többet látunk, mint amit valójában csinál.

Song Kang sem marad el tőle. Nem akar veszíteni, de sok dolog összeesküszik ellene. Gyermeki az apjával való szeretve-gyűlölt viszonyban, felnőtt a félresiklott életű baráttal szemben. Dacos és szeretetéhes, érzékeny és elutasító. De kíváncsi is, kitartó is. Valamint nagyon empatikus. Ígéretes tehetségként látjuk először, akitől érett táncosként búcsúzunk. A tánc terén az ő feladata talán még nagyobb kihívás volt, hiszen azt az illúziót kellett kapnunk tőle, hogy mindvégig őt látjuk táncolni. Természetesen ez csak részben volt így, de saját bevallása szerint rengeteget dolgozott azon, hogy a közeli felvételeken látható táncmozdulatai megtévesztően hitelesek legyenek. Azt hiszem, ez nagyon jól sikerült neki.

A szereplőgárda pazar, még olyan erők is feltűnnek 'különleges vendégszereplőként', mint a mindig hangsúlyos jelenléttel bíró Jo Sung-ha (The Yellow Sea, R2B: Return to Base).

Van két különleges mellékszereplője a sorozatnak, akik rendkívül érdekes párt alkotnak. Chae-rok balett-tanára (Kim Tae-hoon) a kissé fád, könnyen morgó, de valójában nagyon is figyelmes stúdiótulajdonos, és elvált felesége (Yoon Ji-hye) aki hol ugratja, hol sarokba szorítja a férfit, de mindig segítséget nyújt neki. A felszíni macska-egér játék mögött egyikük se tud meglenni a másik nélkül, amit számos érzelmi fűszerezésben mutatnak be.

Ahogy az lenni szokott, a dráma zenéjét külön meg kell említeni, amely olyan neveket vonultat fel, mint Teamin vagy Sohyung. Mellettük mégis számomra kiélesedett Choi Baek-ho szívbemarkoló éneklése. Az ő dala esszenciája a dráma fő érzéstartományának, az életszeretetnek, az életbölcsességnek, a búcsúzásnak, a békés távozásnak. Nem hinném, hogy csak én hallom ki ezeket belőle.

A dal magyar felirattal:

A dráma bár egy különleges gyöngyszem, nem teljesen hibátlan, időnként magával ragadja a szentimentalizmus, de mint általában, itt is mindig jól rántják vissza a valóságba. Fiatalok és idősek egyaránt megtalálhatják a kapcsolódási pontokat a történethez, éppen úgy, ahogy talán a téma és a szereplők taszíthatnak is egyeseket. Mégis nagyon fontosnak tartom ezt a drámát, szükségünk van még sok hasonlóra, hogy a generációk jobban értsék és tiszteljék egymást, és az idősek is megőrizhessék-visszakaphassák méltóságukat.

[Tévédrámákról] DRAMA SPECIAL - ROCK ROCK ROCK (2010)

드라마 스페셜 - 락락락

KBS, 2010, 4 rész
Műfaj: dráma, életrajz
Írta: Park Kyung-sun, Bang Hyo-geum
Rendezte: Lee Won-ik
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Vannak emberek, akik olyan életutat járnak be, melynél írni sem lehetne érdekesebbet. Akár magasra jutnak, akár mélyre zuhannak, erőfeszítéseiket, örömeiket és szenvedéseiket, sorsuk váratlan fordulatait megbűvölten nézzük. A filmes életrajzok olyanok, mint a kiterjesztett valóság: miközben nem szakadunk el a saját realitásunktól, többletként megkapjuk mások élettapasztalatait, melyek virtuális, vagyis lelki megélése sokféle módon gazdagít bennünket.

A második világháborút követően felnövekvő fiatalok a rockzenében találták meg generációs önkifejezési hangjukat. Az Amerikából induló, Európában megerősödő zenei irányzat a 60-as évekre már jóval több lett zenei műfajnál, valójában életstílust jelentett, saját viselkedési, öltözködési, szórakozási és életvezetési mintákkal. A 70-es évekre olyan rockistenek uralták a fiatalok vágyképeinek egét, mint a Led Zeppelin, akik valamiképp mind az üstökös-pályáfutású Jimi Hendrix köpenyéből bújtak elő. Hatásuk elért a világ minden pontjára, globális szinten összeolvasztva a világ fiataljait.

A Rock Rock Rock című drámával a 80-as évek legelejére érkezünk Koreába, ahol a középiskolás fiatalok között bandaháborúkat megidéző módon hatalmas versengés folyik a legjobb gitáros pozíciójáért. Két briliáns tehetségű fiú méri össze a tudását, akik nemcsak zenei mintákat másolnak példaképeiktől, hanem magukra húzzák az imádott nyugati sztárok sajátos image-keverékét is. Így lesz egyikük a koreai Jimi Hendrix, míg másikuk a koreai Jimmy Page. Néhány év múlva majd mindketten meghatározó alakjai lesznek a koreai rocktörténelemnek, de jelen filmben az utóbbi fiúra koncentrálunk, akinek valódi neve Kim Tae-won.

Mint ahogyan a szocialista Magyarországon a fémzene induló szentháromságát az Illés-Omega-Metró zenekarok jelentették, Koreában a Shinawe-Boohwal-Baekdoosan zenekarokat találjuk hasonló pozícióban. Azonban van időbeli megcsúszás a két jelenség között, mivel a 70-es évek legvégéig fennálló kemény diktatúra Koreában maga alá temette a korábbi rockzenei kezdeményezéseket, és a 80-as évek végre szabadabb levegője már a heavy metalt is magával hozta. Emiatt a koreai zenekarok hangzása egyfajta keveréket jelentett, melyet természetesen a hazai zenei gyökerek is átszíneztek.

Az induló formációkra azonban nemcsak a saját zenei arculatuk megtalálásának feladata várt, hanem a műfaj teljes infrastruktúrájának megteremtése is. Meg kellett küzdeniük a saját közönségükért, a hangszerpark beszerzéséért, a próbalehetőségek megteremtéséért, a fellépési helyszínek megszerzéséért, a lemezkészítések lehetőségéért, elfogadtatva az általuk játszott zene létjogosultságát a korábbi irányzatokra szakosodott kiadókkal, menedzserekkel. Mindezt mintát adó előképek nélkül, saját elszántságukra, ötletességükre, meggyőző képességükre hagyatkozva.

Nem csoda, hogy elsőre mindezek fel sem merültek az iskolát otthagyó Kim Tae-wonban, aki semmi mást nem akart, mint gitárosként színpadra jutni bármilyen formáció tagjaként. Indulásként azonban rögtön kegyetlen leckét kapott a zenészek szórakoztatóhelyeket uraló maffiának való kiszolgáltatottságáról, mely majdnem eltántorította a zenei pályától. De mint minden őstehetségben, a láng benne sem tudott teljesen kialudni.

Szinte ezzel egyidőben a sors még egy szomorú melodrámai fejezetet is írt a fiú életébe egy mély, de kibontakozni nem tudó szerelemmel, melynek vesztesége majdnem tragédiába vezette a fiatalember életét.

Az első nihil után nem maradt más, mint az önerőből való próbálkozás, melyhez két segítség érkezett. Külső támogatóként egy zenebolt tulajdonosa látta meg a Tae-wonban dúló erőket, akinek lelkében ekkor már egy csodálatos rockballada is megszólalt, a Rain And Your Story. Ettől kezdve világossá vált a küldetés: Kim Tae-won nemcsak kiváló gitáros, hanem az egyik legnagyobb zeneszerző őstehetség is, akinek zenei kifejezése utat kell hogy törjön minden akadályon át.

Akadályok pedig akadtak bőven. Mivel minden forrongó, alakuló állapotban volt, maguk a zenészek is keresték a helyüket. A létrejövő zenekari formációk nem maradtak stabilak, szétrobbantották őket az egyéni törekvések, mivel még nem rajzolódott ki pontosan, hogy kik is a vezető egyéniségű tehetségek.

A valódi Kim Tae-won

Kim Tae-won egyre szilárdabban érzi, hogy milyen úton szeretne járni. A körülötte lévők értetlensége, féltékenysége, rivalizálása, a zenésztársak lelépése, időnként nyilvánvaló árulása azonban felemészti erőit. Zenésztársai között is magányos farkas marad, aki nem kevés belső kétséggel küszködik a saját tehetségét illetően. Démonai leküzdéséhez és a talpon maradáshoz szükséges erők pótlására a legrosszabb eszközt választja: drogokhoz nyúl.

A drámában Kim Tae-wont egy olyan fiatal színész, No Min-woo kelti életre, akinek saját zenei karrierje is van. Több hangszeren játszó énekes, aki többféle zenei formációban is megfordult. Ennyi elegendő ahhoz, hogy hitelesen át tudja élni és meg tudja eleveníteni a nagy zenei előd életét. Azonban ennél sokkal több történik. No Min-woo egyszerűen átlényegül: ő maga lesz Kim Tae-won. Minden rezzenése, fájdalma és küzdelme a saját vérébe kerül. Míg az első részekben kissé leíró, humort sem nélkülöző jelleggel látjuk a történetet, a harmadik részben megváltozik a dráma hangulata és No Min-woo játéka is. Alászállunk a poklokba, melynek legmélyebb bugyrait akkor tapasztaljuk meg, amikor a zenész kifelé akar mászni belőle. A leszokás kínjainál is erősebbek a személyiség visszaszerzésének gyötrelmei, mert vissza kell találni a zenéhez, ami az életet jelenti. No Min-woo fizikailag is átalakul. Nemcsak egyszerűen elhagyja a testi ereje, hanem ő maga lesz szinte semmivé, járásképtelen, reszkető, vízióitól űzött, összetört ronccsá.

Nem lehet elfelejteni, ahogy megmentésért folyamodik a lányhoz, aki nem hagyja el. Hong Ah-reum az egyik legszebb és legerősebb szerelmes nőt formálja meg, akit valaha koreai drámában láthattunk. Kim Tae-won zenekarának neve Boohwal lett, ami újjászületést, feltámadást jelent. Életének e pontján született meg a Remember című album, mely az egyik legsötétebb hangvételű, mégis talán a legfelemelőbb, amit valaha hallottam. A dráma egyik csúcspontja a Reminiscence III stúdióban történő felvételének katartikus pillanata.

A dráma végigvezeti a nézőket a Boohwal első éveinek történetén, nagyjából időrendben, néhány valós részletet elnagyolva vagy az eseményeket itt-ott felcserélve egészen az első szakmai elismerésig, mellyel Kim Tae-won zeneszerzői képességeit díjazták. Kim Tae-won átjutva a kataklizmákon, higgadtabb és bölcsebb lett. Már össze tud békülni Lee Seung-Cheollal (Lee Jong-hwan) is, akivel korábban a legerősebben konfrontálódott (és akit majd később újra a Boohwal énekeseként láthatunk). Távolságtartó, keserédes humorral tudja megfogalmazni önjellemzését: "most is csak egy harmadrangú gitáros vagyok". Szerény ember, akit nem hagytak el a kétségei akkor sem, amikor már mindenki számára nyilvánvalóan beírta magát a rockzene történelmébe.

A dráma fájdalmasan szép emléket állít a tragikus sorsú Kim Jae-gi énekesnek, akit úgy mutatnak be, mint aki a szerelme mellett szakmai megmentőként érkezett Kim Tae-won életébe. Ahogyan Choi Min (Choi Min-seong, 최민성) életre kelti, az a dráma második szívmelengető és egyben szívfájdító csodája.

A valódi Kim Jae-gi

A film tele van cameo megjelenésekkel, sok zenészre ráismerhetünk. A színészek közül még kiemelkedik Jang Hyun-sung, aki átélhetően tudja tolmácsolni egy zenekar mellett álló menedzser életének összes nehézségét.

A Rock Rock Rock nemcsak emlékezetes dráma marad, hanem az én esetemben tudott még valamit: a megtekintése és a benne felhangzó számok arra ösztönöztek, hogy felkutassam az 1985-ben alakult, tehát már a 35. évfordulóján is túljutott Boohwal összes albumát, melyeket már számtalanszor meghallgattam, mert igazi zenei csemegét jelentenek. Ugyanígy a szívemhez szólt Kim Tae-won élettörténete is, melynek további eseményeit is meg kellett ismernem. Az élet a továbbiakban sem kímélte, számos újabb megpróbáltatásból került ki, továbbra is emberséges példát nyújtva mindenki számára.

[Tévédrámákról] SOUL MECHANIC / FIX YOU (2020)

영혼수선공

 
KBS, 2020, 16 rész
Műfaj: orvosi dráma
Írta: Lee Hyang-hee (이향희)
Rendezte: Yoo Hyeon-gi (유현기)
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema

Ha tetszésindexet rendelnék az ismertetőimhez, akkor a Soul Mechanic (Lélekjavító) lenne az a sorozat, amely a vállalása, és nem feltétlenül a teljesítménye alapján érdemelné ki a maximumot. Pedig egyedülálló alkotás, amely annak ellenére, hogy súlyos kérdésekkel foglalkozik, nagyon könnyen nézhető. Megható és szép történet, amely tele van fontos információkkal és megfontolandó gondolatokkal.

A dráma megnézése után mégis ezek voltak az első benyomásaim:
- talán a legfontosabb sorozat, amit láttam
- rendkívül ügyes társadalmi célú felhívás egy dráma köntösébe bújtatva
- nem tagad el semmit, de nem is rajzol teljes képet
- bár nem hazudik semmiről, mégis elég hamis idillbe ringat.

Biztos vagyok benne, hogy a dráma megértéséhez most különösen fontos néhány tényt felidézni, melyek többsége általánosan is ismert. Mindenki tudja, hogy az OECD országok 2017-es rangsorában Dél-Korea az első helyen állt az öngyilkosságok és a mentális betegségek miatt kórházi kezelésben részesülők arányának tekintetében. Bár a mentális betegek ellátására államilag finanszírozott intézményrendszer működik, a rendszer maga számos belső problémával küzd. Egyrészt az egészségügy összfinanszírozásának mindössze 3 %-át fordítják erre a célra, ami leginkább a fekvőbeteg-ellátásra megy, miközben a betegek többsége járóbeteg-ellátásban részesül. Annak ellenére, hogy magasan képzett szakemberekből és gyógyszerekből nincs hiány, mégis alacsony az ellátásokat igénybe vevők száma.

Ennek oka pedig a stigmatizáció, a betegek társadalom általi megbélyegzése, mely a konfucianizmus egyik legbigottabb öröksége. A mentális betegségben szenvedők gyengének bizonyulnak, elbuknak az önfegyelem és a saját akarat tekintetében, és így egyénként szégyenfoltot jelentenek az egész családjuk megítélése tekintetében. A család arcának megőrzése pedig mindenek felett álló szempont, ez magyarázza, hogy a rászorulóknak csak mintegy 7 %-a fordul segítségért az ellátórendszerhez. Ők is igyekeznek titokban tartani ezt, mindent megtéve azért, hogy ne maradjon nyomuk az egészségbiztosítási nyilvántartásokban. Van még jónéhány további elbátortalanító szempont is, ilyen a betegjogok helyzete vagy a munkahelyeken történő megkülönböztetés, melyek ugyan törvényileg szintén rendezettek, de a végrehajtás számos kívánnivalót hagy maga után. [forrás]

Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy miért olyan fontos a dráma témája. Nem is kérdés, hogy a sorozat készítői felelősséggel álltak a feladathoz, és a szereplők terén is igyekeztek nagyágyúkat bevetni. Elsősorban Shin Ha-kyunt és Jung So-mint, akik biztosítékot jelentenek a közönségfigyelemre. Mindketten nagyszerűek, egyenként is pazarul bánnak a karakterük érzelmi árnyalataival, még humorával is, ami Shin Ha-kyun esetében egészen egyedi ízű, és nagyon erős a kettejük közti kémia.

Kórházdrámát látunk, melynek helyszíne egy mentális betegekkel foglalkozó klinika. Az elhivatott orvoscsapat tagjai között ismerjük meg Lee Shi-joon doktort, aki nem fél szemléleti újításokkal élni, és azokat a gyakorlatban is bevetni a betegek érdekében, még ha szembe is kell mennie a kórházi szabályzattal. Ezáltal ő a "lelke" a gyógyító munkának, ám a kórház bővítés előtt áll, és ez belső pozícióharcokkal is jár.

A történet vezérszála Lee doktor és egy látókörébe kerülő musical-színésznő között bonyolódik. Itt már melodrámai kellékek is színre kerülnek, mivel mindketten küzdenek múltjuk terheivel. Lee doktornak egyszerre kell szembenéznie apa-komplexusával, amit az egykori mesteri sebész apa egyre súlyosbodó demenciája nehezít, valamint első betegének elvesztése miatti bűntudatával, aki egy borderline személyiségzavarban szenvedő nő volt. Ez a betegség rímel az először csak a dühkitöréseivel figyelmet felkeltő Han Woo-joo későbbi diagnózisára. A dráma kettejükre elsősorban az egymást gyógyító két sérült személyiség kliséjét használja, ám ezen keresztül igyekszik elég pontos képet rajzolni elsősorban a lány betegségének különböző fázisairól is. Néhány fordulat után orvos-páciens viszonyban találjuk őket, akikben lassan egymás iránt is ébrednek érzések. Minden bizonnyal ez az egyik legsérülékenyebb pontja a történet hitelességének, mert szakmailag valószínűleg nem megengedett az orvos számára a vele szerelmi kapcsolatban álló személy kezelése. Bár ezt a történet is megkérdőjelezi, mégis megengedő a helyzettel.

Kettejük kapcsolatának kibontakozásába épülnek be az egyes epizódok mikrotörténetei, melyek tablószerűen mutatják be a mentális betegségek sokféleségét. Ezekben a történetekben a főszereplők különböző életkorúak és foglalkozásúak. Csak néhányat kiemelve: látunk diákot, aki a vizsgaterhek miatt drogokhoz fordul, leleményes alkoholistát, akivel szemben nem lehet eléggé résen lenni, valamint többféle, különösen veszélyeztetett szakmából érkezőket (tűzoltókat, metróvezetőket), és nem marad ki a sorból az egészségügy sem a kórházi ápolók gondjainak bemutatásával, sőt, feltűnik még egy miniszter is. Valóban izgalmas az, ahogyan kirajzolódik előttünk a betegségek keletkezésének háttere, valamint a terápiák, melyek a gyógyuláshoz vezethetnek. Családi diszfunkciók, családon belüli erőszak, gyászmunka - ezek mind terítékre kerülnek. Látjuk a rettenetet, amiben ezek az emberek élnek, és látjuk az erőfeszítéseket is, melyeket a gyógyítók tesznek. Még a legkülönbözőbb terápiákról is átfogó képet kapunk. Pontosan érezhető, hogy minden ilyen kis története a drámának valójában egy-egy felkiáltójel rengeteg néző számára, akik magukra, vagy a problémáikra ismerhetnek, és a sorozaton keresztül kaphatnak eligazítást, bátorítást és segítséget ahhoz, hogy merre és hogyan induljanak a megoldás felé vezető úton.

Akkor mégis miben fest hamis képet a dráma? Talán abban, hogy a cél elérése érdekében illúziókat kelt. Bár két eset érzékelteti, hogy áldozatokat is szednek a mentális betegségek, a terápiák simán működnek, gyógyulást hoznak minden esetben. Néhány példát említve a hamis elemekre: minél előrehaladottabb Lee doktor apjának demenciája, annál egyértelműbb és belátóbb üzeneteket küld a fiának, amellyel átrajzolja kettejük viszonyát. A doktor megbocsátása érthetőbb, de - édes istenem! - még ebbe a helyzetbe is bele tudtak gyömöszölni egy vidámparki karusszel-jelenetet (amitől engem személyesen kiver a víz). Az édesanya milyen felhőtlen kapcsolatra utaló levelet hagy maga után a lányának, akivel még a minimum kétes megítélésre okot adó nevelőanya is könnyfakasztó megértésre jut. A téveszméje által közveszélyesnek is nevezhető fickóból valóban a rend büszke őre lesz, simán, gond nélkül, mindenki által elfogadottan. Az agresszív alkoholista nő is végül lelkesen énekel a kórusban. A miniszter pedig milyen rendes ember, mennyire a lelkére veszi a dolgozók gondját! Még az aljas kis törtető gennyládát, a kórház aligazgatóját is mindenki keblére öleli a záró italozás során. A jók mind révbe érnek, a kevésbé jók megjavulnak, mindenki megnyugvásra lel.

Azonban a legnagyobb csúsztatást éppen a főszereplő lány gyógyulási folyamatának bemutatásában érzem. Különösen a történet elején még igyekeznek érzékeltetni a borderline személyiségzavar ingatag, folyton változó, szélsőséges arcait. Jung So-min mindent elkövet, hogy ezeket hihetően láttassa. Bájos személyisége nagyon jól passzol a túlpörgött vidámság állapotaihoz, és a megingásai, belső elbizonytalanodásai is hitelesek. Még az is helyénvaló, hogy akkor lép a gyógyulás útjára, amikor elfogadja a saját betegségét, és vállalkozik arra, hogy felvegye a harcot ellene. Azonban innentől kezdve kimaradnak a személyiségzavarra jellemző hullámzás valós fázisai, azok a poklok, amelyeket mind az érintett, mind a környezetében élők megjárnak, különösen, hogy nem mindegyikük pszichiáter. Itt mintha csak a csúcspontokon lépkednénk előre, ami miatt a gyógyulás folyamata lineárisnak tűnik, szinte magától működő, töretlen folyamatnak. Ez pedig minden, csak nem a borderline jellemzője.

Mégis megbocsátóan tudok tekinteni ezekre a talán szándékosan bevállalt torzításokra. Sokkal fontosabb maga a tény, hogy ez a dráma megszületett, és reményt ad a nyomában is bekövetkező változásokra. Az idő pedig majd meghozza az ennél mélyebb ábrázolások lehetőségét. Mivel most éppen 2021-et írunk, már itt is van a Navillera. 

[Tévédrámákról] RUGAL (2020)

루갈

OCN, 2020, 16 rész
Műfaj: akció, science-fiction
Írta: Do Hyun, Rel.mae azonos című webtoonja alapján
Rendezte: Kang Cheol-woo, Lee Jung-soo

Részletes adatok: Wikipédia, HanCinema

Nem hiszem, hogy lenne olyan néző, akit a Rugal lendülete ne ragadna azonnal magával. Nagyjából húsz perc után kerül szembe egymással két fickó, egyikükről addigra már megtudtuk, hogy nehezen kordában tartható elit rendőr, amolyan bajkeverő, de a tökös fajtából. Legcsinosabb egyenruhájában be is megy az oroszlánbarlangba, ahol pofátlankodik kicsit egy képviselőnek készülő, láthatóan nagyhatalmú fickóval. Majd váratlanul felbukkan egy erős ellenfél, aki minden teketóriázás nélkül földhöz vágja vagány hősünket.

Nem a filmi időrendben, de addigra már kirajzolódott az induló játéktér:
Az első képkockák idilli szerelmespárjának esküvői édelgése valójában egy videófelvétel, melyet egy véres gyilkosság helyszínén láthatunk a tévé képernyőjén, az áldozat pedig a boldog pár. Majd a hírek arról szólnak, hogy egy rendőr megölte a feleségét, és az önvád súlya alatt megroppanva kioltotta a saját szeme világát. A lábadozó, látását vesztett férfi azonban ragaszkodik ahhoz, hogy egy Argos nevű szervezet támadta meg őket. Mivel nem hisznek neki, előtör belőle a kérdés: Holtan őrült vagyok, élve pedig gyilkos? Egy flashbackben pedig azt láthatjuk, hogy álarcos támadók elrabolják egy éppen zajló per koronatanúit, akiket a rendőrünket is leiskolázó férfi hidegvérrel, sőt kéjelegve kivégez. A tanúk nélküli tárgyalás során így felmentik a vádlottat, aki az Argos nevű hatalmas koreai cégbirodalom vezetője. Hozzá rontott be rendőrünk.

Fel kell hogy tűnjön egy érdekes összefüggés, mely jelképes magyarázatot is adhat arra, hogy miért vakították meg olyan bizarr módon a fiatal rendőrt. Az Argos egy százszemű görög mitológiai hős neve, jelentése "mindentlátó" - ő az, akitől magyarul is árgus szemekkel tudunk figyelni, és halála után a pávatollak őrzik a szemeit. A rendőr által gyanúsított cég neve szintén Argos, aki szerint az ellenük folytatott nyomozói munkájának büntetéseként vették el a szeme világát.

Hogy a továbbiakban mégsem egy százszemű szörnyeteg fog harcolni egy magányos, vak harcossal, arról egy érdekes fordulat gondoskodik. Reménytelen helyzetbe került hősünk számára kiutat kínálnak: eltüntetve személyazonosságát kiírják a való világból, ha vállalkozik egy kockázatos műtétre, melynek során bionikus szemgolyókkal pótolják az eredeti szemeit. Ezek a puszta látáson kívül számos egyéb funkcióval bírnak majd, mivel egy szintén beültetett chipen keresztül a mesterséges intelligencia is szolgálja a működtetésüket. Ennek következtében hősünkből egy rendkívüli képességű harcos válhat, akinek feladata az Argos elleni harc lesz egy fedetten működő rendőri egység tagjaként. Természetesen elfogadja a kihívást, mely lehetővé teszi a felesége gyilkosain való bosszúállást. Nemsokára megismeri harcostársait, akik mind különféle biotechnológiai fejlesztéseknek köszönhetően rendelkeznek szuperképességeket biztosító belső szervekkel.

A fedett rendőri egység és kísérleti laboratórium neve Rugal, amely egy szóösszetétel, jelentése "kiapadt könnyek", mélyebb értelmük pedig a sorozat plakátján olvasható: "Ha kiapadnak a könnyeid, szörnyeteggé változol." [forrás]

A továbbiakban a két szervezet ádáz harcában merülünk alá. Mintegy rímelve a nyitó képsorokra, az Argos vezére is esküvőt tart, ami szintén véres kimenetelhez vezet, és ez beindítja a konglomerátum vezetői közötti belső harcot. Mindenki mindenki ellen, de mégis mintha a leggonoszabb alak játszadozna kényére-kedvére a többiekkel.

Bár a cég egyetlen tevékenysége sem nevezhető legálisnak (beleértve a szervkereskedelmet is), a háttérben ez a sátáni figura még a többiek elől is eltitkolt üzelmeket folytat, melyek szintén biotechnológiai kísérletek. E téren nem áll nyerésre a Rugallal szemben, amelynek tagjai egyre inkább összecsiszolódva elkötelezett harcot folytatnak az Argos ellen. Mindegyikük hisz abban, hogy a küldetése megérte az áldozatot, ez az önbecsülésüknek lényegi eleme. Mivel részben cyborgokhoz hasonlóvá váltak, ki vannak szolgáltatva a Rugal technikai hátterének és mindent kézben tartó vezetőjének.

Mindegyikünknek megvan a saját története - mondják a Rugal harcosai, akik a közös küldetések során egyre jobban megismerik egymást és elköteleződnek egymás iránt. Míg az Argosnál a széthúzás, a Rugalnal az összetartás a legnagyobb erő.

A sorozat egy azonos című webtoon alapján készült, és mint az a szuperhősös műfajokra jellemző, bizonyos elemei eléggé elnagyoltak. Miközben az Argos működésének következtében nőnek a hullahegyek és a főgonosz tisztán ördögi figuraként jelenik meg, nem igazán látjuk át, hogy a terrorcselekményekhez hasonlatos akciók milyen arányban érintik a teljes valóságot. Úgy tűnik, hogy az Argos minden területen átvette az irányítást, az egész társadalom retteg tőlük, és csak maradék erők küzdenek ellenük, akik a Rugalnak is védelmet nyújtanak. Ez eléggé apokaliptikus hangulatot kölcsönöz a sorozatnak, melyhez jól illeszkednek az elszaporodó, zombiszerű alakok is.

A Rugal szervezete, miközben egyre elkeseredettebb küzdelmet folytat az Argos ellen, egy váratlan belső problémával is szembesül. Ez pedig nem más, mint az emberi működés. A harcosok nem tévesztenek célt, azonban egyre erősebben merül fel bennük annak kérdése, hogy nem estek-e áldozatául ők is valamiféle megtévesztésnek. A nyilvánvaló gonosz mögött felsejlik valami még sötétebb manipuláció, mely ezúttal is akörül forog, hogy a cél vajon szentesíti-e az eszközt. Hogy végül mi történik harcosainkkal, az legyen a sorozat titka.

Ám míg eljutunk a végkifejletig, addig számtalan látványos, hol humorral, hol borzongással átszőtt, pazar akciónak leszünk részesei, legyen az test-test elleni küzdelem vagy autós/motoros üldözés. Jók a vizuális effektek, melyek kellően hihetővé teszik a magas technológiájú élő fegyverek működését.

Ez a dráma is karcolgatja a technikai fejlődés következtében felvetődő morális kérdéseket. Nem merül bennük mélyre, de a megfelelő ponton teszi fel őket ahhoz, hogy további gondolatokra késztesse a nézőket. Különösen ilyen az a science-fiction rajongókat leginkább izgató kérdés, hogy vajon a bionikus szem szolgálatában álló mesterséges intelligencia átveheti-e az uralmat az ember gondolkodása felett, hiszen látjuk, hogy meglepő fejlődésen megy át a használat során.

Érdekes módon sokan csalódásként élték meg a dráma végét, melyet én tökéletes, feloldozást jelentő befejezésnek találtam. Igaz, hogy nem teljesen adekvát egy szuperhős-műfajhoz, viszont igazságot szolgáltat megkedvelt szereplőinknek, akiket visszavezet a hétköznapi valóságba, és ennek bátorsága díjazandó. Ugyanakkor meglebegteti a horrorfilmekre jellemző, a gonosz továbbélését jelentő befejezést is, hiszen javasolják benne egy újabb szervezet felállítását.

A szereplőket ismét hosszasan lehetne elemezni, három alakot emelnék ki közülük. Egyikük természetesen a pozitív főhős, Kang Gi-beom, akinek Choi Jin-hyuk bújik a bőrébe. Nagyon érdekes karakter, mert miközben lazán hordozza a koreai sorozatokban megszokott szépfiúk minden adottságát, van benne valami szokatlan tagbaszakadtság, ami rendkívül jól áll ennek a férfias figurának. A színész mély, egyedi hangszíne pedig tökéletessé teszi a szuperharcossá fejlődő, de érzékenységéből mit sem veszítő ember megformálását.

Ellentétpárja Hwang Deuk-gu, a film sötét gazembere, aki főhősünkhöz képest egydimenziós figura. Nem is változik igazán, a sorozat elején éppen olyan gonosz, mint a végén. Viszont kimeríthetetlen az ötlettára, mellyel saját magát szórakoztatja. Az őt játszó Park Sung-woong kiaknázza a karakter minden lehetőségét, és bár mindvégig egy elegáns rohadék, azt sosem mutatja egyhangúan.

Végül pedig egy mellékszereplő, mert mindig élvezem, hogy milyen érdekes alakításokat tudnak jó színészek a legkisebb szerepekben is nyújtani. Bradley ugyan majdnem végig jelen van a történetben, de mégis inkább csak egy drámát színesítő karakter. Jang In-sub mértéktartóan formálja humorosra a figurát, amely ha megjelenik, mindig friss szellő járja át a sokszor fojtó levegőjű történetet.

[Tévédrámákról] TUNNEL (2017)

터널

OCN, 2017, 16 rész
Műfaj: krimi, thriller, misztikus
Írta: Lee Eun-mi-III 이은미
Rendezte: Nam Gi-hoon 남기훈, Sin Yong-hwi 신용휘
Adatok bővebben: Wikipédia, HanCinema

A dráma címe (Tunnel / Alagút) egy olyan valós helyet jelöl, mely misztikus képességgel bír: időalagútként funkcionál. Főszereplő nyomozónkat is váratlanul áthelyezi egy harminc évvel későbbi valóságba, ahol rövidesen rájön, hogy a változásnak az lehet az egyetlen oka, hogy kiderítsék egy sorozatgyilkosság elkövetőjének kilétét, mellyel a rendőrség az ő idejében nem boldogult. A dráma valós alapját a Hwaseongban, 1986 és 1991 között történt gyilkosságok szolgáltatták.

Könnyedén megoldja a sorozat a nyomozó jövőbeli, vagyis a sztori szempontjából jelenkori gyilkossági csoportba való beillesztését, ahol Park Gwang-ho eleinte eléggé fura alakként működik, lévén fogalma sincs az új technikai fejlesztésekről és a világban bekövetkezett változásokról, melyekre naivan mindig rá is kérdez, és ez nagyon egészséges humor forrása. Ügyesen játszik a sorozat azzal is, hogy a nyomozó "avítt" tudása, mely főként az emberi képességekre épül (megfigyelőkészség, intuíció, kétkeziség, talpraesettség) milyen elengedhetetlen módon egészíti ki a modern technikai háttérrel bíró kollégák tudását.

Rövidesen világossá válik, hogy az ügyön dolgozó emberek egyike sem véletlenül került a csapatba, és a kapcsolódások megismerése jelenti a dráma feszültségének egyik forrását. Ugyanakkor a nyomozás is töretlenül halad előre, melyben izgalmasan adódnak egymáshoz Gwang-ho régi ismeretei és az új felfedezések. Bár a karakterekből sejthető a tettesek kiléte, valójában nem is nagyon igyekeznek titkolni azokat a nézők elől, a történet fordulatai mégis kellőképpen váratlanok, és a tettesek becserkészésének módja sem engedi lankadni a figyelmet. A történet logikusan felépített, egyetlen ponton találtam csak egy következetlenséget. [Spoiler: Gwang-ho második visszatérésekor az alagútban előtte futó tettesnek szintén a jövőbe kellett érkeznie, de erről a továbbiakban nagyvonalúan "megfeledkezett" a dráma.]

 

A rengeteg szereplőből álló történet életre keltésén kiváló színészgárda dolgozik. Időutazó nyomozónk alakjában Choi Jin-hyuk ismét megbízhatóan viszi vállán a teljes történetet, fikarcnyi kétségünk sem merül fel karakterének szakmai képességei tekintetében, és érzelmileg is mélyen érintőek életének emberi dilemmái. Külön említést érdemel a fiatalkori udvarlása, melyben a szűzies pironkodást nevetésre ingerlő bájossággal képes eljátszani.

Mivel a főgonosz megformálójának nevét nem írhatom le spoilerezés nélkül, ezért így emelem ki azt, ahogyan végigviszi a karakter belső őrületének nyilvánvalóvá válását, teljes elhatalmasodását. A hosszú színészlista minden tagja eleven, életteli karaktert formál, a főbb szerepektől kezdve a legkisebb mellékszereplőkig. A filmes megvalósítás sem hagy kívánnivalót maga után, remek helyszínek, kamerabeállítások, jó tempójú jelenetek váltogatják egymást. Érdekfeszítő az a rendezői és színészi munkának egyaránt köszönhető thrilleres elem, hogy több szereplőről sem lehet egy ideig eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalhoz tartoznak-e. Talán említeni sem kell, hogy mindezek mellett a humor sem hiányzik a drámából, melyhez legtöbbször éppen a szereplők életkorának idősíkok okozta eltérései szolgálnak forrásul. 

Ahogyan az a kezdetektől remélhető, a 2017-es valóságban végül minden szál elvarródik, így nyomozónk visszatérhet a valós életidejébe. Az már nem derül ki, hogy a jövőből magával vitt tudásával hatást tud-e gyakorolni a kétféle megismert idősík közötti intervallumban bekövetkező történésekre, végső soron tehát mindarra, amit a drámában jövőbeli valóságként láttunk. Ennek elképzelése viszont tovább éltetheti a drámát minden egyes néző fantáziájában, ami a jó időutazós történetek talán legizgalmasabb sajátossága.

Mielőtt az alagút visszavezetné Kwang-hót a saját életidejébe, a jövőben még történik valami, ami szerves részét képezi az ügy lezárásának. Sokan talán túláradóan érzelmesnek találhatják az utolsó részt, amely a nyomozók szokatlan látogatássorozatának részletes bemutatását is tartalmazza. Pragmatikus világunkban ritkák a látottakhoz fogható gesztusok, melyektől mégis új értelmezést nyerhet a kifejezés: végtisztesség. 

Mindezek fényében a Tunnel kiváló szórakozást nyújt, ezért senkit nem beszélnék le a megnézéséről. 

A szerepformálás érdekességeit tartalmazó, Choi Jin-hyukkal készült interjú itt látható, magyar felirattal:

  170405 Choi Jin-hyuk - Interjú

[Filmekről] KWAK Jae-yong: THE CLASSIC (2003)

 곽재용: 클래식

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Az egyetemen fizikát tanuló Kwak Jae-yong rendező előélete fordulatokban gazdagnak mondható, mielőtt belefogott volna a The Classic (Remekmű) rendezésébe. A debütáló filmjének sikere utáni két rendezése nem hozta meg a kívánt eredményt, ezért nyolc évig nem is jutott újabb megbízáshoz. Azonban 2001-ben előállt a My Sassy Girl című filmmel, mely nemcsak Koreában lett rendkívül népszerű, hanem hódító útra indult egész Ázsiában. Ezzel magasra ugrottak az elvárások is Kwak rendezővel szemben, mindenki érdeklődéssel várta következő filmjét, melyet két évvel később készített, ez volt a The Classic.

Kwak Jae-yong rendező   ©Asianwiki

A film megnézése után azon gondolkodtam, hogy vajon miért lett ez a film címe? Mert a történet vagy a karakterekhez nem igazán köthető. Sokkal inkább utal arra, hogy a My Sassy Girl újszerű szellemisége után a rendező kísérletet tesz egy minden ízében klasszikus melodráma filmes megvalósítására. A film valóban annyira a vérbeli melodrámákat idézi, hogy a nézése közben végig úgy éreztem, egy 2003-nál jóval korábban készült alkotást látok. Ez akár stílusbravúr is lehetett volna, de végül nem igazán lett az.

A történet a párhuzamosságokra épül. A cselekmény két fő szála, valamint egyes motívumok is rímelnek egymásra. Alapvetően két szerelmi háromszög-történetet látunk, melyek főszereplői anya és lánya. A film jelenkori idősíkján két lány és egy fiú, korábbi idősíkján két fiú és egy lány kapcsolata bomlik ki előttünk oly módon, hogy a jelenkori történetbe ágyazódnak bele a visszatekintések, melyek a lány elbeszélései nyomán elevenednek meg. Mivel az édesanya története évtizedeket ölel át, így a fordulópontok egy-egy történelmi állomáshoz is kötődnek, tehát felvillannak a vietnami háború és az 1980-as diáklázadás képei is. Azonban távolról sem kapunk történelmi tablót, ezek a stációk csak a szereplők változó kapcsolatrendszerének helyszínei.

A korábbi háromszög kiindulópontja a lány és az egyik fiú találkozása, mely egy vidéken együtt töltött idilli nap során fordul mély szerelembe. A továbbiakba azonban már beleavatkozik egy szülői akarat is, mely a lánynak való udvarlásra kényszerít egy másik fiút is, pusztán azért, mert a lánnyal kötendő házasság előnyös lehetőségnek tűnik az apjának magas társadalmi státusza miatt. A fiúk azonban jóbarátok, így viszonylag gyorsan tisztázzák, hogy bár mindketten erős érzelmeket táplálnak a lány iránt, melyikük is kap őszinte viszonzást. A történet a melodrámai szabályoknak megfelelően azonban nem adhat zöld utat a szereplők szabad akaratának, így nemsokára be is következik a tragikus fordulatot. Az egyik fiú öngyilkossági kísérlete, a barát iránti lelkiismeret-furdalás, valamint a lány hasonló okból érzett szenvedése a másikat a vietnami frontig űzi.

A háború után ismét találkoznak a szerelmesek, azonban ekkor inkább a forgatókönyvírói erőlködés érezhető valóságosabbnak, mint a fiú döntése, amellyel végleg eltaszítja magától a lányt, annak ellenére, hogy az érzéseik hőfoka mit sem változott. A kegyes hazugság következtében útjaik elválnak, majd arról értesülünk, hogy a lány házasságot kötött a régi baráttal, nekik egy lányuk, míg a másik fiú házasságából egy fiú született.

A szülők története gazdag kibontást kap, mely a lírai szépségű, idilli képek mellett számtalan helyen a humort is tartalmazza. Mindkét fiút rendkívül emlékezetes karakterré teszik a színészek. Joon-ha szerepében Cho Seung-woo ártatlanul, szinte naivan őszinte, miközben határozott és erőteljes is egyben. A langaléta Tae-soo fizikai gyengeségét és lelki megalázottságát Lee Ki-woo úgy tudja megmutatni, hogy közben megőrzi a fiú vonzó, önállóságra törekvő személyiségét is. Ezek alapján válik hihetővé az egymás iránti elkötelezettségük is, mely a döntéseiket is nagyban indokolja.

A lány szerepében Son Ye-jin összekötő kapocs a másik történettel, hiszen ott is ő játssza a főszerepet, így egyszerre formálja meg anyát és lányát. Mindkét szerepében bájos és hiteles, és míg a régi történetben bátran és természetes nyíltsággal vállalja az érzelmeit, a másodikban visszafogottan igyekszik titkolni azokat.

A fiatalok szerelmi története nem kap nagyon mély kibontást, ismét kicsit erőltetettnek tűnnek a fordulatok, valamint a felismerés, melyek végül egymáshoz vezetik a fiút és a lányt. A fiút alakító Jo In-sung szenvtelen játéka sem segít abban, hogy a történet végül a vágyott katarzishoz vezesse a nézőket.

Bár nagyon szép a nyaklánc vándormotívuma, a végső pillanatot mintha kissé elkapkodták volna. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha néhány nézőben nem is születne meg a felismerés, hogy mit is lát valójában. Pedig a történet körbe érése ízig-vérig romantikus megoldás, melyben a szülők a gyermekeik történetében kapják meg a sors utólagos jóvátételét.

A film sok értékes és emlékezetes részletet tartalmaz, azonban túl sokat vállal magára, melynek nem tud teljességgel megfelelni. Kevesebb elég lett volna, és rövidebb időtartammal feszesebb filmet kaphattunk volna.

A film több díjban is részesült, melyek közül kiemelkedik a legjobb világítás (Park Hyun-won) és a legjobb zene díja. Utóbbit az a Jo Yeong-wook kapta, aki Park Chan-wook filmjeinek legendás zenéit is jegyzi.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

KOREA LEGELSŐ TELEVÍZIÓS DRÁMÁJA

Koreában az első televíziós csatorna 1956. május 12-én tartotta avató ünnepségét. A HLKZ-TV (KorCad TV) kereskedelmi csatorna egy magántársaság tulajdonában állt. Ázsiában negyedikként, a világon a tizenötödikként kezdte meg adásait, egy évvel megelőzve a mi magyar televíziónk indulását. A televíziózás hőskorában még számtalan későbbi technikai fejlesztés nem állt rendelkezésre, így például nem tudtak adást rögzíteni sem, amelynek következtében mindent élőben sugároztak.

Azonban nem Korában járnánk, ha már a legelső évben nem vetődött volna fel egy tévédráma készítésének ötlete. A rádiódrámák már megalapoztak a közönségigénynek, a filmkészítés is gőzerővel működött. Azonban a tévédráma megszületése még nagy kihívást jelentett.

Az idők homályába vesznek a részletek, így sokan első tévédrámaként 'A halálraítélt'-et [사형수] jegyzik. De a tévécsatorna akkori producere kiigazította ezt, mert valójában a legelső dráma a néhány hónappal korábban készült 'A menny kapuja' volt. Mindössze két kamerával forgatták a PD szerint 30 perces, a Wikipédiában 15 percesnek leírt drámát, melyről sajnos nem találni képet az Interneten. Ezért A halálraítélt című dráma pillanatfelvételéből alkothatunk némi fogalmat arról, hogy milyen képi élményt nyújthattak az első tévédrámák.

 

A koreai Wikipédiában a következőket olvashatjuk A menny kapuja készítéséről:


A tévékészülékek elterjedése mellett a műsorgyártás feltételei okozták a HLKZ-TV számára a legnagyobb fejfájást. Lehetetlen volt a műsorszóró berendezés megfelelő kiépítése, és a stúdió is szegényes volt. Vajon hány programot tudtak akkoriban készíteni abban a stúdióban, ami csak kb. 40 pyeong (~132 nm) volt?

A programkészítő személyzet is rendkívül hiányos volt. Bár ez a japán megszállás idején történt, a rádiózásban már felhalmozódtak bizonyos mértékű tapasztalatok, a TV azonban különbözött a rádiókészítés módszereitől, így a rádiókészítő személyzetet nem lehetett könnyen átirányítani a TV-készítéshez. A TV-műsor készítési know-how szintén nagyon kezdetleges volt. A televíziós műsorkészítéshez mindössze néhány, Amerikából hozott útmutató állt rendelkezésre. Choi Chang-bong így nyilatkozott: "Akkoriban az országunkban alig akadt valaki, aki igazán értett volna a televíziós rendezéshez. Egy külföldi könyvet, a 'Television Production'-t közösen fordítottuk le a kollégáimmal, és így tanultuk, mi is az a rendezés."

Szinte csoda volt, hogy mégis minden nap 2 órán keresztül (7–21) élőben közvetítették az adást ilyen kedvezőtlen körülmények között. Meglepő azonban annak ténye, hogy még ilyen körülmények között is növekedett az energia a televíziós drámák gyártására. Talán azért, mert a dráma volt a koreaiak kedvenc műfaja. Bár a drámagyártással kapcsolatban érvek és ellenérvek keveredtek a tévécsatornán belül. A drámák várhatóan jelentős pozitív hatásai ellenére nehéz volt még csak álmodni is egy dráma készítéséről az akkori körülmények között.

Lee Ki-ha, a KBS volt gyártásvezetője így nyilatkozott:

"A drámák mindig kimaradtak a műsorrendből, még akkor is, amikor már jó idő eltelt, és ez mindig nyugtalanított. Minden egyes műsorrend összeállításakor kérleltem, harcoltam és hízelegtem, de mindig eredménytelenül. Ennek ellenére a műsorszolgáltató munkatársak többsége ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen kell drámát sugározni. Ilyenkor mindig azt a választ kaptuk, hogy még sok nehézség van a sugárzással kapcsolatban, ezért halasszuk el későbbre, és így lehetetlennek tűnt a drámák sugárzása. Nemcsak azért, mert nem volt elegendő hely a stúdióban díszletházak és szobák építésére, hanem azért is, mert a rendezőknek sem volt még meg a megfelelő képességük a drámák rendezéséhez. Csak színházi embereket lehetett összeszedni, akik a rádió jellegzetességeihez igazodva vették fel kamerával a jeleneteket, de mégis, az emberek összejöttek, hogy megnézzék ezeket. Hogyan is lehetett volna másképp, hiszen az utcákon elhelyezett néhány televíziókészülék önmagában is látványosság volt, hiszen az emberek feltűntek és beszéltek azokban a kis dobozokban."

Néhány hónappal később mégis megkezdődött a drámagyártás, valószínűleg annak az erős akaratnak köszönhetően, hogy valamit létrehozzanak a semmiből, és bemutatták Korea első tévédrámáját, aminek címe "A menny kapuja" [천국의 문] lett. Fő cselekménye annyi, hogy két tolvaj a halála után a másvilágon találkozik és elbeszélget egymással, 15 perces dráma volt mindössze két szereplővel. Lee Ga-ha leírja annak a napnak a látványát és érzéseit, amikor A menny kapuját élőben közvetítették.

"Eljött az adás napja. Aznap más műsor nem számított. Az egész stáb lelkesen végezte a munkáját, és követte a rendező utasításait. A díszleteket aprólékosan, teljes odaadással festették, darabról darabra. A kamerák az egész napos gyakorlást és próbát követően megkeresték a megfelelő helyeket, és a stúdió padlóján krétával jelezték, hová kell állniuk. A mikrofonoknak a kamerák útvonalát elkerülve kerestek megfelelő helyet. (...) Én pedig a fülemre kapott utasításokat követve irányítottam az adást, és egyszerre három feladatot láttam el: a két lábamra tekerve a kamerák kábeleit húztam abba az irányba, amerre a kamera mozgott. Nem tudtam nézni a monitort, és nem tudtam szabályozni a hangerőt sem. Amikor megkaptuk a jelzést, kezdődött az adás, de nem emlékszem, mikor ért véget. Az emberek elsuhantak előttem; volt, aki izgatott volt, és volt, aki mosolygott." 

Oh Myung-hwan mondta: "Azért választották A menny kapuját, mert a tartalma megfelelt a koreai érzésvilágnak, valamint kevés szereplőből és jelenetből állt, így a rendezés szempontjából nem volt bonyolult, mégis művészinek hatott."

"Azon alkalommal a két főszereplő mennyei jelenetei közé egy felhőjelenetet is hozzáadtak, hogy az akkori legmodernebb hatást érjék el, amelyet az első speciális effekt (trükk) jelenetként jegyeznek a tévédrámákban. Choi Chang-bong elmondta, hogy körülbelül két hónap kellett a rendezési terv kidolgozásához. A forgatókönyv folyamatos átdolgozása során több tucatszor vágta szét és illesztette össze az oldalakat, és ezzel a mai rendezők végső vágást készítő magányos rendezői munkájának első példája lett.
1956 szeptemberében 'A halálraítélt' című drámát is sugározták. Azonban az akkori gyártási környezet következtében a dráma készítése sorozatos nehézségekbe ütközött, és maga a dráma, 'A halálraítélt' is gyenge minőségű volt.
Abban az időben a TV drámák gyakorlatilag színházi darabok televíziós közvetítései voltak. Valójában a 'A halálraítélt' olyan alkotás, amelyet a Dongin Színház 'Producerek Színháza' színházi társulat állított színpadra, és a történetet a tévékamerákkal csak sugározták. A díszlet mindössze egy cellából állt, ahol a halálraítélt raboskodott. A jelmezek is egyszerűek voltak. A börtönőr a televíziós állomás portásának egyenruháját viselte, a pap pedig csak egy fehér gallért tett az öltönyére. A főszereplő rab pizsamában szerepelt, amelyre rabszámot festettek. Légkondicionálóról természetesen álmodni sem lehetett, így a stáb 40°C körüli hőmérsékleten dolgozott a stúdióban, küzdve az izzó lámpák hőségével. A tévékamerák túlmelegedésének megakadályozása érdekében egy sarokban jégdarabokat helyeztek el a stúdióban."

Bár nehezen indult el a tévéjátékok korszaka, a HLKZ-TV nem sokáig tudott tévéjátékokat gyártani, mert 1959. február 2-án egy tűzvész elpusztította el az állomást.

Utólag visszatekintve, akkoriban a dráma forgatása, ahogy korábban is említettük, a színházi előadások kamerával történő rögzítésének szintjén maradt, vagyis a drámák élő közvetítése sokkal nehezebb volt, mint manapság. Egy apró hiba is könnyen nagy balesethez vezethetett. Az egyik színész például hibát vétett, és nem tudta kezelni a következményeket, ezért hazamenekült, ami miatt a helyszínen hirtelen beugrót kellett találni, és ez nagy káoszt okozott. Ez olyan feszült pillanat volt, mintha egy baseball mérkőzésen hirtelen ütőjátékost kellett volna találni. Nemcsak a párbeszédek, hanem a kellékek kezelése is szigorú felügyeletet igényelt. Egy színész például, miközben egy telefonhívás jelenetét forgatták, galibát okozott. Mivel nem sikerült előkészíteni a telefont, de a telefon megcsörrent, zavarában az ujjaival utánozta a telefon formáját és így forgatták le a jelenetet. Az a dráma különösen fontos volt, mivel a kormány különös gondossággal készíttette el mint antikommunista drámát, így a hibát vétő színész később nagy bajba került.

Forrás:

HLKZ-TV

천국의 문(드라마)

Fotók:

https://blog.daum.net/jc21th/17783039
https://blog.daum.net/leekwangr/18217140

[Filmekről] Kim Seung-hun: A HARD DAY (2014)

 김성훈: 끝까지 간다

Tulajdonképpen elég lenne egyetlen szót írni ismertetésként: szenzációs.

Ám ha valaki zokon venné, hogy ennyivel meg akarom úszni, akkor rendben, kicsit bővebben is kibontom. Az előző jelző leginkább a 2014-ben bemutatott film szórakoztatási skálájának értékére vonatkozik, mivel kevés ilyen élvezetes mozival találkoztam az elmúlt időszakban. Kim Seong-hun filmje fordulatokban gazdag, remek tempójú alkotás. Viszont nem könnyű írni róla úgy, hogy le ne lőjük a poénokat. Poénokat? De hiszen a film műfaja thriller! És mégis, olyan idegborzoló két órát élünk át, amely át van itatva valamiféle igen sajátos ízű fekete humorral.

A film noir eszköztárával élő alkotás az első perceiben azonnal egy egész gombolyagot formál a különböző történeti szálakból, melyeket aztán szépen elkezd kibogozni. Minden mozzanat olyan, mint egy szokványos krimiben, majd mégsem. A jelenetek észrevétlenül csúsznak át önmaguk paródiájába, ám ezt oly módon teszik, hogy megőrzik a valós alaphelyzetek végtelenül feszült izgalmait. Ezek sorából messze kiemelkedik az a sziporkázó ötlethalmaz, amely a főhős teljesen képtelen küzdelmében található a holttest eltüntetése során. Tessék sorra venni, hogy milyen inadekvát eszközöket is vet be ebben a folyamatban, és hogyan használja azokat: a végtelenül ügyes csetlés-botlás heroikus harca az idő múlásával zseniálisan idéz meg nagy komikusokat és komédiákat.

A történetben egymást érő fordulatok kivétel nélkül a meglepetés erejével hatnak, és rendesen csavarnak is egyet az általunk éppen ismert fennálló viszonyokon. A film főhőse egy rendőr, mégpedig gyilkossági nyomozó, és a film már az első percben az arcunkba tolja az egész testületet jellemző állapotokat: itt a 'szolgálunk és védünk' szlogen kiegészül a 'saját zsebre is dolgozunk' kendőzetlen valóságával. A filmben a zsaruk amúgy kedélyes világa koszos és korrupt, mindenki tud mindenről, és az egymás iránti szolidaritás leginkább a lebukásveszélyt jelentő dolgok közös elsikálását jelenti, ami soha nem okoz különösebb nehézséget még a belső ellenőrzés megvesztegethetőségének tekintetében sem. Erős képsorokat látunk az alvilággal való összefonódásról is. Ám hogy ez valójában társadalomkritika-e, vagy sokkal inkább a krimi műfajával folytatott játék, amelyben már régen megjelentek a bűnözőkénél is sötétebb rajzolatú zsaruk, azt a néző belátására bízza a rendező. Ennek ellenére nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a 'közeg' csuklott egyet a film láttán.

LEE Sun-kyun

CHO Jin-woong

A műfaji szabályszerűségekkel folytatott játékok is a morbid humor forrását képezik. Rendre előfordul, hogy amikor előzetes filmes tapasztalataink alapján tragikus fordulatra számítanánk, akkor nem történik semmi, viszont teljesen váratlan kivitelezésben kapjuk meg az olyan kötelező elemeket, mint pl. a barát-kolléga ártatlanul elszenvedett végleges kiiktatása. A film első fele egy zseniális műfaji darab születésének az ígérete, de sajnos a második felében történik egy kis erővesztés. Ennek talán az az oka, hogy a realitásból mindinkább átcsúszunk az irrealitásba, mely főként az antagonistát ruházza fel a "majdnem elpusztíthatatlan" tulajdonságával, és ezzel a filmet is kivezeti a legnagyobb értékét jelentő "valóságos irracionalitás" mezejéről. Kicsit kár ezért, mindazzal együtt, hogy a végső küzdelem - a felvezető misztikus hangvételű megjelenéssel együtt - változatlanul bravúros, minden felszisszenésünket továbbra is kíséri egy kis felbugyborékoló nevetés, és a végső megoldás ugyan már borítékolható, mégis a kivitelezés gyönyörűségét rejti - már ha szabad ilyet írni ebben a kontextusban.

A film főszerepeiben két remek alakítást láthatunk. LEE Sun-kyun a megzsarolt zsaru képében nagy erővel jeleníti meg a rettegés, az idegesség, az elszántság minden stációját, és férfiasan helytáll az akciójelenetekben is, miközben a szituációs komédia közegében is otthonosan mozog. Ellenfelét CHO Jin-woong kelti életre, és az ő alakításának egyik szembeötlő érdekessége, hogy a figura kicsit pomádésan puhány megjelenése micsoda vasöklöt rejt. Kiválóan hozza a figura félelmetes kettősségét, teljesen hiteles haverkodó zsaruként és kíméletlen zsarolóként is.

KIM Seong-hun rendező

KIM Seong-hun rendező a saját forgatókönyvéből dolgozott, és nagyszerű munkát végzett mindkét téren. Ez a kiemelkedő alkotás a rendezőként jegyzett második filmje, 2006-ban How the Lack of Love Affects Two Men címmel láthattuk debütáló alkotását.

A film útját díjesőben is kifejeződő elismerések szegélyezik, melyek között a Cannes-i Filmfesztivál meghívása éppúgy megtalálható, mint a legrangosabb fesztiválok által az alkotói stáb szinte minden tagjának odaítélt különböző díjai.

 Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.

[Filmekről] LIM Chan-sang: THE PRESIDENT'S BARBER (2004)

임찬상: 효자동 이발사



–––––––––––––––––––––

Írta: Ricemegatron Expert
 
_____________________




Az ismertető SPOILEREKET tartalmaz.

Egyáltalán nem ritka, hogy a koreai filmek visszautalnak egy legendás (többnyire amerikai) elődre. Így tesz a The President's Barber (Az elnök borbélya) is, mely nemcsak nézőpontjában és hangulatában idézi meg a Forrest Gumpot, hanem a történet egy pontján annak ál-dokumentarista filmes megoldását meg is ismétli, a főszereplőt beleillesztve egy korabeli valós tudósítás felvételébe.

Míg a Forrest Gump egy kissé együgyű fiatalember szemével láttatja a történelmet, addig IM Chan-sang rendező (aki a forgatókönyv írója is) filmjében kettős szűrőn át ismerjük meg az eseményeket: az apával történteket a fia meséli el, és ebben a megoldásban benne rejlik két torzítási lehetőség is. Az első abból fakad, hogy az apa mit érzékelt a világból, mit értett meg a történésekből, a másik pedig abból, hogy a fia, aki ugyan már felnőtt fiatalemberként mesél, az emlékeit még kisgyerekként gyűjtötte be, és így ezekbe beleégett mindaz, ahogyan az apa reagált a vele történtekre, amilyen magyarázatokat adott a fiának, és ahogyan a fiú látta az apját.

A sajátos nézőpont mindkét film esetében a humor forrásává válik, bár Lim filmje sokkal nagyobb szélsőségeket jár be és inkább nevezhető rendkívül bizarr komédiának, mely teljes mértékben hiányolja azt a kedélyességet, mely a Forrest Gumpot mindvégig átjárja.

Bár az első felirat figyelmeztet, hogy fikciós történetet és kitalált szereplőket látunk, a film történelmi tablója hitelesen kirajzolja Korea közelmúltjának történelmét, egészen pontosan az 1960-1979 közötti időszakot, mely Park Chung-hee hatalomra kerülésének, illetve az azt megelőző választásnak, valamint az elnöki regnálásának időszaka.

A történelmi értékelések sorra felhívják a figyelmet arra, hogy a koreaiak véleménye rendkívül ambivalens a korszak és Park elnök megítélését illetően. Hiszen annak ellenére, hogy Park keménykezű diktátor volt, később mégis megtörtént, hogy az ország történelmének három kiemelkedő hőse között említették, és ez az ország vezetése alatti gazdasági eredményességének köszönhető. A film leképezi ezt a kettősséget: kendőzetlenül bemutatja a diktatúra működésének véres mechanizmusát, ugyanakkor magát az elnököt - JO Yeong-jin alakításában - egyáltalán nem ábrázolja visszataszító zsarnokként.

A film főhőse Song Han-mo, aki először földrajzilag helyezkedik jól, mivel borbélyüzletét az elnöki palota közvetlen közelében működteti. Song nem sokat töpreng a világ dolgain, egyszerűen ráhagyatkozik a környezetében lévő hangadók véleményére, irányítására. Feleségre is meglehetősen gyakorlatias módon tesz szert, ma talán erőszaknak neveznénk azt. A nézőket az első sokk akkor éri, mikor a vajúdó feleségét a kitört felkelés káoszában kórházba eljuttatni szándékozó Songot látjuk. Zavarba ejtő, hogy miként készíthetett helyzetkomikumra építő vígjátéki jelenetet a rendező, miközben éles lövedékek sorozzák a tüntetőket. Itt még gondolhatunk arra, hogy a korábban említett kettős szűrő lehet a magyarázata annak, hogy nem pusztán öncélú sötét komédiát látunk, hanem a fiú emlékszik így a születése történetére az apa elmeséléséből.

A film első része valójában nem is a konkrét történésektől hideglelős, hanem attól, ahogyan SONG Kang-ho megmutatja az általa játszott karakter, Song Han-mo állandó lelki "riadókészültségét", mely a kor átlagemberének megfélemlítettségéből fakad, hiszen nem tudhatja, hogy melyik pillanatban hibázik a hatalomban lévők, vagy kiszolgálóik, a potenciális besúgók előtt. A kiváltságos helyzet, melybe az elnök borbélyaként kerül, csak fokozza ezt az állandó feszültséget. A kiszolgáltatottság alkalmanként teljesen infantilis állapotba fokozza le Songot (és az összes, hozzá hasonló "alattvalót"), mikor a kényurak terrorja a személyiségük megalázására, megsemmisítésére tör (lásd a katonai egzecíroztatást tartalmazó jelenetet).

Nem derül ki, hogy Song Han-mo valójában mit ért meg mindabból, aminek az idők során tanúja lesz. Amit láthatunk rajta, az leginkább egy kedélybeli változás, mert Song soha nem jut el a lázadásig, de a hangulata egyre inkább beborul. Hiába a kielégítő megélhetést biztosító üzlet, a hatalom tűzfészkéhez való közel kerülés, az önkényuralmak természetrajzának megfelelően senki sincs védett helyzetben, Song családjának életébe is beletipor egy aktuálpolitikai intézkedés, közvetlenül veszélybe sodorva a fia életét. A film abszurd helyzetet generálva mutatja meg, hogy a "fortélyos félelem" miként teszi semmissé a normális emberi szerepeket (hiszen az apát a szolgalelkűsége aktív közreműködővé teszi a fia rendőrkézre adásában), és teszi lehetetlenné a kisemberek közötti szolidaritást (hiába régi ismerős, akire Song a fiát bízza, az elárulja őket).

A film legnehezebben felfejthető jelenete a gyerek vallatása, amelynek ténye már önmagában is képtelenség. Úgy tűnik, mintha kíméletesen bánnának vele, sőt, hatalmas buli kerekedik, ahol a fényfüzérek villogása közepette mindenki jól érzi magát, még ő is, fel sem fogva, hogy mi történik. Bár egyaránt belelátható a jelenetbe a hatalom esztelen tobzódása, kiszolgálóinak "önként, kéjjel ölt" betegessége, de mindez távolról sem nyújt kielégítő magyarázatot. Egyértelműen szimbolikus jelenetet látunk, mely a filmnek is fordulópontja. Míg eddig lehetett egyszerűen Song borbély biográfiájaként nézni a filmet, a továbbiak nem hagynak kétséget afelől, hogy rejtett, allegorikus jelentéstartalmat hordoznak. Mégis elakadtam a megértésben, így nem tudtam másra gondolni, minthogy híján lehetek valami ismeretnek, ami talágy egy koreai sajátosságot takar. Így alaposabban kutakodtam, míg egy meglepő, ám nagyon is lehetséges megközelítésre találtam Clark W. Sorensen rövid egyetemi segédanyagában. [1]

A pszichológiában ismeretesek úgynevezett kulturálisan kötött tünetek, csakis egyes népekre jellemzően előforduló betegségek. Közöttük található egy sajátosan koreaiakra jellemző szomatizációs rendellenesség, amelynek neve 화병 (hwabyeong). Ez egy mentális zavar, mely akkor keletkezik, ha az emberek kénytelenek elfojtani a haragjukat, melyet az igazságtalannak, méltánytalannak, tisztességtelennek megélt helyzetekben vagy ilyen jelenségekkel szemben éreznek. Az ezernyi tünetet okozó betegség számos terápiás lehetősége között szerepel a "han-puri", ami a negatív érzelmek pozitívval történő behelyettesítése a feloldás, fellazítás, kibontás és megbocsátásnak reményében. A han-puri kulturális gyökerei mélyre nyúlnak Koreában, egészen a sámánizmusig, de érintik a kereszténységet is.

Ez az eljárás lehet a magyarázata a film különleges, humorba oltott megoldásainak, melyeket a rendező a legtragikusabb helyzetek felidézésekor alkalmaz. Ettől ugyan még nevezhetjük a látottakat sötét komédiának, de a cél távolról sem a szórakoztatás. (Vonatkozik ez a korábban említett vajúdás/felkelés jelenetre is.)

Ám a "szoft" jelenetsor vége ugyanaz, mint az eredeti történésé: a fiú, aki - a filmben egyedül - eddig bátran kimondta és követelte az igazságot, paralizálódik.

A film második fele valójában egy kanossza-járás, melyben az apa hátára véve a fiát orvostól orvosig cipeli a gyógyulás reményében. Nem szorul magyarázatra, hogy egy gyermek mit jelent a szülő számára, de nyugodtan kitágíthatjuk a képet: ha Songot a generációja reprezentánsaként értelmezzük, akkor az ő vállára terhelődik a fiában megtestesülő egész következő nemzedék súlya, egészséges életének lehetősége. Nem véletlen, hogy akkora hangsúlyt kap a film elején a gyermek nevének kiválasztása. Az apa dönt végül a Nak-an mellett, mely a boldog, békés, hosszú életet predesztinálja a fiatalembernek, aki éppen az Áprilisi Forradalom napján született.

Ebben a kontextusban jobban értelmezhető, hogy miért kell a küzdelmes utat végigjárni, megtalálni a világból kivonult bölcsesség őrzőjét, akitől megkapják a "diagnózist", ami szintén megerősíti a tágabb értelmezést: a fiú testét meg tudja gyógyítani az aszkéta, de a lelkét csak az apa hozhatja helyre. 

A bölcs nehezen értelmezhető szavai ezután az apára rónak feladatot: "A folyó túloldalán egy nagy kígyó sárkánnyá változott, és a gyermeknek sikerül megbirkóznia e karma terhével. Ha majd a sárkány néhány év múlva meghal, a temetésén krizantémmal borított autóban búcsúztatják. Vájd ki a sárkány szemét és főzd fel a kiszáradt krizantémmal."

Meglehet, hogy a sárkánynak (amely jó és rossz alakjában is a felsőbb hatalom szimbóluma) külön a szeméhez is kötődik szimbolikus jelentés, de az biztos, hogy a krizantém a gazdagság és a hosszú élet jelképe, koreai nevén (kukhwa) pedig nemzeti virágot is jelent.

Hosszú évek után jön el a megvilágosodás pillanata Song számára, amelyben a gyógyító által adott utasítás összekapcsolódik az elnök halálával. Songnak a saját félelmével kell szembenéznie, amikor beletekint a sárkány szemébe. De megteszi, és ezzel visszanyeri elveszített méltóságát is.

Amit a film ettől kezdve művel, az példa nélküli. Lim rendező a mélyebb értelmezési réteget a filmben ténylegesen látható, frenetikus röhögésre ingerlő képsorokhoz kapcsolja. Song nem lesz hős, de mégis - szó szerinti értelemben - az ő testén gyötrődik végig a megoldás záloga. A diktátor makacsul lecövekel nála mindaddig, míg Song meg nem "szüli" a "megoldást", mely elvezet az aszkéta jóslatának beteljesedéséhez. Song többé már nem lesz a hatalom játékszere, még ha "szemtelensége" megtorlást von is maga után, mely egyúttal a megszabadulást is meghozza.

LIM Chan-sang rendező

Lim Chan-sang filmje bámulatos. A kezdeti, talán nem is túl érdekes történésekből észrevétlenül csúsztatja át a filmet a koreai nép által megvívott győztes küzdelem allegóriájába. Minden profanitása ellenére a film felemelő érzést vált ki. A rendező mellett legnagyobb mértékben Song Kang-ho járul hozzá ehhez, mert színészetének van valami különös titka és varázsa, amellyel az egyszerű, hétköznapokban csetlő-botló karaktereit magasztossá tudja nemesíteni. A felesége szerepében Moon So-ri sajnálatosan csak egy-két jelenetben tudja megvillantani tehetségét. A film története során felnövekvő fiút játszó gyermekszínész, LEE Jae-eung viszont emlékezetes marad.

Sorensen írása szerint a film tele van olyan apró elemekkel, melyeket csak a hazai közönség élvezhet maradéktalanul, mivel a más nyelvre való átültetés során elvesznek. Ilyen például a már említett fegyelmezési jelenetben a diktátorra alkalmazott tiszteleti kifejezés, a "yongan", amit Song hirtelen nem tud értelmezni, mivel az főként csak a történelmi drámákban használatos "a király arca" értelemben.

A filmnek még arra is van érkezése, hogy a vietnámi háború "közjátékát" is beillessze a történetbe, és ennek során rávilágítson az amerikai és koreai katonák közötti viszony valódi természetére. Jin-gi, a borbélysegéd (RYU Seung-Soo) illúzióit vesztve tér vissza a "nagy kalandból".

Bár a film igyekszik elrejteni a valós szereplőkre történő konkrét utalásokat, az elnök (JO Young-jin) mellett a Kék Házban dúló hatalmi rivalizáció két alakja is pontosan beazonosítható. Cha Ji-chul (a filmben Jang Hyeok-soo), az elnöki testőrség feje és Kim Jae-gyu (a filmben Park Jong-man), a koreai CIA vezetője közötti belharc végül oda vezetett, hogy Kim végzett az elnökkel és Chaval is. Két remek színész alakításában láthatjuk őket, PARK Yong-soo képes a neki jutó néhány jelenetben érzékeltetni a CIA főnök elhatalmasodó őrületét, melybe a manipulátor testőrfőnök kergeti. Utóbbi alakjában SON Byung-ho vérfagyasztóan hitelesre formálta ezt a hidegvérű, kíméletlen figurát, melynek kevésbé elegáns, de még ennél is romlottabb változatának életre keltésével már csodálatra késztetett a jóval későbbi, 2019-es Welcome 2 Life tévésorozatban.

Számos kiváló mellékszereplő között pedig egy remek karaktert köszönhetünk Oh Dal-sunak is.

A film különös stílusa miatt megosztó lehet a nézők számára, de a megnézését feltétlenül ajánlom. Jelenleg a Netflix kínálatában angol felirattal elérhető.

[1] Clark W. Sorensen: The President's Barber, Modern Korean Society, December 12, 2015