[Filmekről] A BOSSZÚ AZ ENYÉM

PARK Chan-wook: Sympathy for Mr. Vengeance, 2002
박찬욱: 복수는 나의 것

A BOSSZÚ AZ ENYÉM. Ennyi, és nem több. Mert ha komolyan vesszük PARK Chan-wook filmjének eredeti címét, akkor megspórolhatunk egy csomó agyalást, amellyel az angol cím (Sympathy for Mr. Vengeance), vagy a magyarítása (A bosszú ura) mögöttes tartalmát próbálnánk felfejteni. Nincs szó arról, hogy egyvalakiben testet öltene a bosszú lénye, így arról sem, hogy azt férfitestben tenné, és legfőképpen: senki sem apellál együttérzésre.

A potencia nélküli kisember

A bevezető feliratok alatti komor feketeség egy rádióstúdió képébe úszik át, ahol szentimentális hangon éppen felolvassák az egyik hallgató beküldött levelét. Ezzel kezdetét veszi ismerkedésünk Ryuval (SHIN Ha-kyun), a fiatalemberrel, akinek a filmben nincs is teljes neve. A nővérének még ennyi sem, ő csak Ryu testvére. Talán ez is annak kifejezése, hogy mit jelent, ha valaki nem számít, mert kirostálódott a társadalom szűrőrendszerén.

A film első részében kimerítő tanulmányt kapunk Ryu történetéről, életének kulisszáiról. „Jó ember vagyok.“ – ezzel az öndefinícióval kezdődik a film és Ryu levele. Megtudjuk, hogy a nővére azért hagyta félbe tanulmányait és kezdett dolgozni, hogy Ryu képzőművészeti iskolába járhasson, de mikor a lány súlyosan megbetegedett, a fiú sem tanulhatott tovább, munkába kellett állnia. Ryut nyomasztja a testvére betegsége, ezért hogy segíthessen rajta, nővére akarata ellenére jelentkezik a vesedonor-programba. Az erről szóló döntését üzeni meg a levélben, amelyben ígéretet tesz arra is, hogy gyermekkoruk helyszínén fogja eltemetni a lányt, aminek remélhetőleg jó sokára jön el csak az ideje – közben egy folyóparton járunk, ahol gyerekként játszanak. Láthatjuk a fiú rajzát is, ami ezt megörökíti.

Gyermekkori kép: a kislány a folyóparti tócsába lép

„Végre eldöntöttem valamit. ... Tudod, soha nem azt teszem, amit mondanak.“ – zárul a levél, és idilli képet látunk az egymást átölelő, meghatott testvérpárról. Hogy miért kellett a levelet a rádióban felolvastatni? Mert a fiú ezt maga nem tudta megtenni, mivel süketnéma.

A következő jelenetben Ryu a kórházban arról értesül, hogy alkalmatlan donornak. Az orvos láthatóan fogyatékosként kezeli, és utasítja, hogy ha nem tud fizetni az ellátásért, akkor vigye haza a nővérét. A megfelelő donorra várni kell, ki tudja, meddig. A lány sorsa megpecsételődni látszik.

Ryu egy lepukkant épületben magányosan püföli a baseball-labdákat, az ütésekbe minden elkeseredett dühét beleadja.

Ezután alámerülünk Ryu jelenébe, először a munkahelyére kísérjük el. Valami kohófélében dolgozik, korom és tűz pokoli világában, egy sötét, mérhetetlenül nagy iparcsarnokban. Az üzem belsejének képe majd egy steril verzióban visszaköszön Park Chan-wook későbbi filmjében, az I’m A Cyborg, But That’s OK-ban. Akár Chaplin Modern időkjének késői leszármazottai is lehetnének.

Sympathy for Mr. Vengeance

I'm A Cyborg, But That's OK

A fiú nem érintkezik a gyárban dolgozókkal, a szünetet is egyedül tölti a csarnokban maradva. A munkanap végeztével mintha sok vakond bújna elő, a gyárkapuban úgy vakítja el a munkásokat a kinti világ napfénye.

Végigkísérjük a hazaúton Ryut, aki megáll egy hajléktalan mellett, és felhúzza rá annak letolt nadrágját. Mindkettőjük számára begyakorolt a mozdulat, láthatóan egy napi rutin része. Ryu figyelmes, segítőkész ember.

Ha a munkahely komor volt, akkor Ryu lakhelye lesújtóan alkalmatlan emberi élettérnek. Mintha egy groteszk cseh vígjátékba lépnénk: a sötét szobában lassan dereng fel a fény, miközben hangos szeretkezés hangjai hallatszanak, de nem tudjuk, hogy tévéműsor-e vagy valóság, míg a kamera a vak képernyőről a lengő csillárra nem pásztázik. A fiú felidézi magában az ingatlanügynökség cinikus mondatát: „Jó lesz nekem, mivel süket vagyok!“ – de már látjuk is, ahogy a nővére (LIM Ji-eun) a fejére húzza a takarót, hiszen ő hall mindent. Ryu mintha lelki szimbiózisban élne a testvérével: „Ha a nővérem nem tud aludni, akkor én sem.“ – mondja magában. Ám a következő beállítás a valóság minden naturalizmusával rácáfol erre: a kamera közeliben mutatja a fiút, evés közben bezárulva süket világába, miközben a nővére mögötte fetreng a földön, és megpróbál hozzáhajítani valamit, hogy felkeltse a figyelmét. A groteszk folytatódik: a lányból feltörő hörgő sikolyokról nem lehet eldönteni, hogy a fájdalom vagy az önkielégítés hangjai-e, mindenesetre a szomszédban falhoz tapasztott füllel négy fiú maszturbál.

Az eddigiekből világos, hogy az élet nem sok jót kínál a testvérpárnak. Elgondolkodtató, hogy az író-rendező Park Chan-wook egy művészi hajlamokkal megáldott fiatalembert helyez ebbe a közegbe - megjelenése hordoz is némi artisztikus extremitást: átlagember nem nagyon szaladgál világító zöld hajjal -, de bezárja őt saját világába, megvonva tőle a környezetével való kommunikálás eszköztárát. Ezt az állapotot akár értelmezhetjük a művészet mai helyzetére vonatkozó metaforaként is.

Ebből a rövidke felvezetésből is kiderül, hogy Park Chan-wook Ryu karakterét afféle "állatorvosi lóként" modellezi, belesűrítve a halmozottan hátrányos helyzet számos elemét. Ryu kihullott az oktatási rendszerből, és hiába a "család" minden önfeláldozása és erőfeszítése, most az egészségügyi ellátó rendszer dobja vissza őket, ami már nemcsak az élet megélésének esélyét veszi el, hanem a puszta életben maradást is bizonytalanná teszi. Mert valaminek híjával vannak, ami belépőként szükséges a javak világába, és ez a PÉNZ. Ryut fogyatékossága végképp marginalizálja, sőt mentális sérültként stigmatizálják. Rövidesen végképp megpecsételődik a sorsa, amikor elveszíti a becsületes munkával való kereset esélyét, mert a munkahelyéről is elbocsátják.

Ám úgy tűnik, Ryunak mégis van egy menedéke, ahol önmaga lehet. Cha Yeong-mit (BAE Doona) látjuk a számítógépe előtt ülve, éppen egy szórólapnak tűnő szöveget nyomtat. A háttérben, a szoba sarkában furcsa mód egy műanyag rendőrfigura álldogál.

Ryu megérkezik, és rövidesen intim helyzetben találjuk az ifjú párt, egy kezdetben nehezen értelmezhető megjelenítésben. A vásznon festményszerű beállításban látjuk őket, szinte idealizált szépséggel, de középen egy bútordarabnak látszó tárgy nagy sötét kockája osztja ketté a képet, elválasztva a fiút és a lányt. Lassan rájövünk, hogy egy tükör hátoldalát látjuk, amely a pár beszélgetését hivatott elősegíteni. Apró kreativitás, amely emberivé varázsolja az embertelent - de ez majd a Cyborg alapgondolata lesz.

Yeong-mi egy történetet mesél (egy magát kétfejűnek képzelő férfiról, aki szenvedett ettől, és úgy oldotta meg a problémát, hogy főbe lőtte magát), melynek a végén kiderül, hogy Ryuban a képzelet és a valóság hajlamos összecsúszni, mert megkérdezi: „A bal vagy a jobb fején?“

A filmnek még csak a 13. percében járunk, ám mostantól felpörögnek az események. Rövid vágásban újra látjuk Ryut a munkahelyén, majd egy irodában, ahol az elbocsátási papírokat iratja vele alá a főnöke. Piros tintás ujjlenyomat is kerül rá, és Ryu döbbenten bámulja a vérszínű rajzolatot az ujja hegyén. A kisember ugyan nem vétkezett, és mintha mégis bűnösnek érezné magát.

Majd romos területen járunk, Ryu kezében egy vörös rózsával azonosítja magát néhány fekete autóban ülő alaknak. Szinte árnyjátékra váltunk: egy befejezetlen, mállásnak indult épület lépcsőjén haladnak felfelé, a semmiből a semmibe, de ezt a semmit egy erős fekete keretben látjuk, majd ugyanezt még kétszer, egyre szűkülő térben. A képet egyre jobban uraló gyászos feketeség eltávolítja a valóságot.

A buja vérvörös rózsa - mint az új élet szimbóluma - a halott régi helyébe kerül egy mocskos vázában, és Ryu alkut köt a szervkereskedőkkel: kioperált veséjéért cserébe megfelelő donort szereznek a nővérének. Az üzlet ára 10 millió won – Ryu összes megtakarított pénze. A háttérben a szélfútta, omladozó épületben egy kiszuperált műtőasztal látszik. Furcsa közjáték következik: a szervkereskedők feje egy öregasszony, aki remegő kezével nem tudja beadni magának az injekciót (gyógyszert, drogot?), és Ryu kedves előzékenységgel, gyakorlott mozdulatokkal segít neki. Hiába, benne még van emberi érzés.

Közeli a földre dobott rózsáról, majd a mellette kínoktól fetrengő meztelen férfiról, oldalán egy összefoltozott vágással. A kamera szédületes sebességgel hátrál, hogy befogja a hatalmas üres romhalmazt,  közepén az eltörpülő, görcsbe rándult alakkal, világossá téve, hogy Ryut naivitása balekké tette, bizony csúnyán átverték. Majd látjuk, amint ruhátlanul próbál autókat leinteni, hogy hazajuthasson.

Váratlan fordulat: a kórház értesíti a férfit, hogy mégis találtak megfelelő donort, öt nap múlva vigye be a nővérét a műtétre, másra nem lesz szükség, csak 10 millió wonra – éppen annyira, amennyit a szervkereskedők kicsaltak tőle. Öt nap - ennyi idő áll rendelkezésre, hogy Ryu esélyt adhasson nővérének az életben maradásra, amihez nem kell más, csak PÉNZ. És ez elég indok bármire.

Yeong-mi, Ryu barátnője dühöng a férfi botorsága miatt, de ötletet is ad a megoldásra. A bűn almáját ismét a nő kínálja fel, és a férfi ismét hagyja magát elcsábítani. A nő egy gyerekrablásban véli megtalálni a pénzhez jutás mikéntjét, és kusza ideológiai eszmefuttatásba kezd a jó és rossz rablás mibenlétéről, melynek az a végkifejlete, hogy szinte még jót is tesznek a gyerekkel és a családjával. A rendező ezt a jelenetet a tükörben láttatja, mintegy a valóság visszájaként. A nő erősen agitál, és Ryu bár kezdetben ellenáll, jobb ötlet híján beadja a derekát. A Ryut elbocsátó főnök kislánya a kiszemelt áldozat, akinek elkezdik a napirendjét követni.

Kiderül, hogy a főnök és a gyár igazgatójának gyerekei barátok, és éppen együtt tartanak valahová. Egy incidens zavarja meg a lányokat szállító autó útját, amelyet az igazgató, Park Dong-jin (SONG Kang-ho) vezet. Az autó elé fekszik az egyik elbocsátott alkalmazott, aki nagycsaládos, és mivel éheznek, a visszavételéért könyörög. "Az Ilshin Electronicsnak adtam a fiatalságomat!" - mondja, és ez a mondat egy élet tragédiáját foglalja magában a chaebolok világában. Majd zavarodott állapotában a nyílt utcán egy szikével vágásokat ejt a hasán, de a hasfelmetszés nem sikerül, maga is megrémül a tettétől, és talán eszébe jutnak az otthon rá váró gyerekei, akik csak tőle függenek. A szándékosan torzított képarányok miatt eltörpülő figura látványa kiválóan hangsúlyozza az újabb kisember-áldozat, a munkahely által kifacsart, majd méltatlanul eldobott alkalmazott tettének, tiltakozásának tragikomikus súlytalanságát. Park igazgató viszont ügyetlenül, de igyekszik leszerelni az önveszélyes embert.

Ryu és barátnője az autójukból nézik a jelenetet, és Ryu agya már a gyerekrablás részletein jár, rájön, hogy a főnöke rögtön rá fog gyanakodni, tehát nem rabolhatják el az ő gyerekét. Viszont kapóra jön, hogy ott van a gyárigazgató kislánya.

Egy játszótéren vagyunk, ahol már köztük van a gyerek. Yeong-mi idétlen ugrándozás közepette egy mozgalmi dalt ismételget: „Le a kommunizmussal, csak így győzhet Korea.“

Furcsa változás következik be Ryuék életében: lakóterük szebb nem, de otthonosabb lesz. Ryu nővére és a kislány is azt gondolják, hogy az apa kérésére történik a gyerek vendégeskedése. Beköltözik a családiasság hangulata, még úgy is, hogy közben a gyerekrablás forgatókönyve tovább pereg. Ryu megijeszti a kislányt, de csak egy sírós kép elkészítése érdekében. Nyakláncot fűz a gyereknek a babájáért cserébe, amit aztán összevérezve elküld a váltságdíjkérő üzenet mellé nyomatékosításul.

Ryut látjuk, amint nagy szeretettel mosdatja nővérét, aki kacarászva elfogadja ezt a bensőséges helyzetet.

A nővér és a kislány között érzelmi kapcsolat szövődik, az is kiderül, hogy a gyerek szülei elváltak, és mivel csak az apjával él, erős anyahiánya van. Ryu nővérében pedig bátortalanul, de anyai érzések ébrednek.

Ám ezek kibontakozására nincs idő. Míg a gyerek „pótanyára“ lel, az apa az autójában a lánya üres helyét nézi. A váltságdíj átadására készül, amelyhez Ryu és barátnője egy hosszú sms-vezérlésű manőver eredményeként egy elhagyatott helyre irányítja.

Vágás az otthonra: Ryu nővére talál egy kimutatást, amely alapján nyomozni kezd, és ráébred a valóságra.

Ryu lesben áll, és megtámadja Park igazgatót, váratlanul egy zsákot húzva a fejére. A megtámadott ember kiáltása hirtelen vágással egy rajzfilm hangjává változik, amit a kislánya néz – bravúros, horrorfilmet idéző megoldás!

A gyerek nevetve nézi a tévét, maga az ártatlanság, és a nyakában mindig ott van a Ryu által készített gyöngysor. Közben Ryu hazaér, leül a kislány mellé, nála van a pénzes táska. Puszit nyom a lány arcára. Bensőségesen játszani kezdenek, majd a kislánynak eszébe jut a nővér rábízott levele, amit átad Ryunak. A férfi rémülten rohan a fürdőszobába, ahol már csak a halott nőt találja. 

Artikulálatlan hangok hagyják el a torkát, amelyek ismét a rajzfilm szinkronjává válnak, majd a kamera elmozdul a város felé. Ryu sírása szinte betölti a sötét eget, amely átúszik Park igazgató segítségkérő ordításába, akit egy akasztófaszerű lámpaoszlophoz kikötve találunk, zsákkal a fején, éppen mintha kivégzésre várna. Az ő ordítása is az egekig hatol, ami átvált a kislánya felerősödő sírásába. Ekkor már egy sötét, semmibe vesző úton vezeti autóját Ryu, a gyerek a hátsó ülésen, Ryu mellett pedig a halott testvére.

Ryu ígéretéhez híven a gyerekkori folyóhoz viszi nővérét, átcipeli egy keskeny hídon, mely mintha a túlvilágba vezetne. Lába ugyanúgy lép a tócsába, mint a gyerekkorukról látott flashbackben.

Egy fa gyökerei közé fekteti a lányt és elkezdi befedni kövekkel. Feltűnik egy látomásszerű alak, torz emberforma lény, görcsbe nyomorodott, kitekeredett Krisztus-alak, egy kripli, aki madárijesztőszerű karjaival megpróbálja ledobálni a köveket a sírról. Ryu elhajtja, majd azt látjuk, hogy az autóban lévő kislány rosszat álmodik, közben a kripli megpróbálja az ablakon benyúlva megszerezni a nyakában lévő gyöngysort. Mintha Ryu alteregója, belső érzéseinek projekciója lenne, aki az időt szeretné visszaforgatni, meg nem történtté tenni az eseményeket. Ryu talán először érzi magát valóban nyomorult selejtnek, aki képtelen volt megvédeni a számára legfontosabb szeretett lényt. Az ijedt kislány Ryuhoz igyekezne. A kripli köveket dobál a vízbe, Ryu köveket pakol a sírra. Süket fülei nem hallják, hogy a gyerek a hídról szólongatja.  Ryu utolsó pillantást vet nővére arcára, közben egy csobbanást hallunk, az alteregó megmerevedik. Ryu sír, mögötte látjuk a vízben fuldokló kislányt.

Ryu feláll, megfordul, és észreveszi a gyerek vízen lebegő testét, rohanni kezd feléje, miközben a kripli szoborrá dermedve áll a háttérben. A halott kislány fél szeme Ryura tapad, aki megtorpan a vízparton, mert egy belső hang arra figyelmezteti, hogy a víz túl mély. A kripli viszont küszködve bearaszol, és lerágja a lány nyakából a láncot. Ryu rájön, hogy csak egy gyerekkori emlék bénítja, és kihozza a kislány testét. Nézi a partra fektetett gyereket. Rossz sorsa bevégeztetett, vétlenül is két élet szárad a lelkén. Arcáról a kép az apa arcára vált.

Ryu története itt megszakad, de nem a filmé, mert annak még csak a közepén járunk.

A potentát

Azzal, hogy Ryu arcáról Park igazgató arcára vált a kamera, nézőpontot is váltunk, ettől kezdve az igazgató áll dominánsan a történetmesélés centrumában. 

Látjuk, ahogy kislánya megtalált holtteste felett zokog, majd a nyomozóval folytatott beszélgetést halljuk. "Mindig azt hittem, hogy becsületes életet éltem." - mondja, és ez nagyon is rímel Ryu filmeleji levelének első sorára: "Jó ember vagyok." A beszélgetésből megismerjük Park igazgató életének zanzáját: a főiskola után mérnökként kezdve haladt egyre feljebb a ranglétrán, míg elérte mostani pozícióját, viszont a gazdasági összeomlás idején elhagyta a felesége. Park igazgató Ryu szociális helyzetének ellenpólusán található, azok közé tartozik, akik beváltak a küzdelemben, sikerrel megfeleltek a társadalmi elvárásoknak, és mindezt értékelendő módon önerejükből érték el. A különbség mérhetetlen, Park igazgató közepes státuszú beosztottja is elérhetetlen távolságban áll Ryuék világától: "Csak az autója tízévi kereseted." - állapította meg korábban Yeong-mi.

A "Mennyi is az ön nettó jövedelme?" kérdés megválaszolatlanul marad, és teljes a tanácstalanság a történtek miértjét illetően. A nyomozót telefonon hívják, és Park igazgató fültanúja lesz egy magánbeszélgetésnek. Egy küszöbön álló operációról van szó, és a szükséges 10 millió wonról, ami nem áll rendelkezésre. Amikor Park igazgató azt hallja a nyomozó szájából, hogy: "De legalább nem rabolták el vagy ölték meg a gyereket. Tudod, szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán nincs pénzünk.", némán otthagyja a helyszínt. A mondat elementáris igazságtartalma mellbevágó.

A nézőket erősen próbára tévő jelenetek következnek. A boncteremben vagyunk, ahol az apa nézi a gyerektestbe hatoló szikét, majd konkrétan a boncolás trancsírozó hangjait halljuk. Az apa kitántorog. 

A krematóriumban a család összegyűlik a hamvasztásra, a kislány beszélő babáját - "Apa szereti Yoosunt. Yoosun szereti apát." - látjuk a lángok között. A háttérben meghúzódva feltűnik Ryu. A rendező kíméletlen részletességgel mutatja végig a folyamatokat, sokkoló kamerabeállításokkal, például a gyászoló családot a krematórium belsejéből látjuk.

Az apa kényszerképzetekkel küzd, ismét egy nagyszerűen megoldott horror-jelenet következik: a kislány lelépve egy fotóról, halott valójában öleli át az apa nyakát: "Miért nem tanítottál meg úszni?" - kérdezi, az apa nevetve szorítja a zombi-lényt magához és közben valós víz csöpög a lábára.

Az élmény magához is téríti Park igazgatót, aki felszámolja addigi életét, eladja a gyárát, a házát, és felkínálja a műtéthez szükséges pénzt a nyomozónak. Ezzel meg is jelenik a filmben a korrumpálható kisember, és mivel itt a rendőrség tagjaként látjuk, ez a hatalomra vonatkoztathatóan szélesebb asszociációs mezőknek is teret nyit. Láthatjuk, hogy a pénz motívuma, különösen a 10 millió won vándor-jelképe töretlenül végigvonul a filmen. De ebben a gesztusban benne van annak a triviális igazságnak a megélése is, hogy gazdasági potenciál ide vagy oda, a legdrágább kincseket nem pénzben mérik.

Viszont a nyomozás beindul, máris rátaláltak a testvérpár lakására, ami üres. Az igazgatóban a tenyerén gyógyulófélben lévő vágás felidézi az autója elé fekvő elbocsátott alkalmazottját, akinek könyörgésére akkor csak annyit válaszolt, hogy "De már elmagyaráztam magának." - és úgy véli, megtalálta a keresett rosszakarót. A szakadó esőben egy rettenetes nyomortelep közepén találják meg a lakását, amelyben pokoli látvány fogadja őket: a férfi megmérgezte magát és a gyerekeit. Egyetlen fiúcskában pislákol még valami élet, és Park igazgató rohan vele a kórházba, ahol a fiút saját gyerekének vallja. Tényleg úgy látszik, ő is jó ember, bár Peng alkalmazott ezt talán máshogy gondolta. Mert mit is mondott porig alázkodva, amikor nem lelt meghallgatásra? "Uram, segítsen rajtam! A feleségem elszökött, a gyerekeim éhen halnak! Hat év alatt egyszer sem lógtam a munkából. Tudja jól, hogy a hibás áruk mindössze nyolc ezreléket tettek ki. Nyolc ezreléket!" Park igazgató lehet, hogy jó apa, de kíméletlennek főnöknek tűnik.

Ryu felkeresi barátnőjét, akivel őrült szeretkezés közben furcsa párbeszédet folytatnak: "Olyan vagy, mint egy hangya." - mondja a lány, és a fiú válasza: - "Azt mondják, a hangyák látnokok, előre érzik a földrengést és az áradást." A sarokban álló rendőrbáb meginog. A párt a jelenet végén idilli helyzetben, de feje tetejére állítva látjuk.

Az apát megérzései visszavonzzák Ryuék lakásába, amit beazonosít lánya fogva tartásának helyszíneként, és meghall egy rádióadást, amelyben éppen Ryu újabb levelét olvassák fel: "A nővérem meghalt. Én öltem meg." Megsejti, hogy ennek köze lehet az ő történetéhez. És valóban, a rádióállomáson a Ryu által beküldött rajzok szavak nélkül is elmesélik az eseményeket - adekvátan a fiú némaságához. 

A képek alapján Park felkeresi a folyópartot, ahol semmit sem találva kövekkel kezd kacsázni a vizen - éppen azokkal, amelyek Ryu nővérének sírját takarják. Nyakában a kislány láncával feltűnik a kripli, és segít szétdobálni a köveket. Ha megállja a helyét, hogy ez az alak Ryu belső világának egyfajta kivetülése, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a fiú még nem temette el magában végleg a nővérével történteket. A nyaklánc képében bizonyítékot is szolgáltat az apának, tehát dolgozik Ryu lelkiismerete, és újra előássa a halottat, vagyis van még tennivalója vele kapcsolatosan.

A rendőrök megtalálják a nővér kórházi aktáját, és ezzel az apa számára bizonyítást nyer, hogy Ryu a kislány gyilkosa. Elhangzik, hogy a fiú mentálisan sérült, de nem hülye, valamint fény derül arra is, hogy a film elején mi volt a munkahelyi WC-ben falra ragasztott matricák szerepe: a szervdílerek hirdetését azokon látta meg Ryu.


Az utak kereszteződése

Ezen a ponton összeér a két férfi története. Mindkettejük küzd a saját veszteségével, mely bosszúért kiált. Az apa a testvérek nyomát, a pár a szervkereskedők nyomát hajtja. Az egyik helyen elhangzó kérdésre: "Mit fog csinálni, ha megtalálja őket?" a másik hely válaszol: "Megölöm őket."

Lenyűgöző képi kifejezése az apa bezárkózásának a bosszú kizárólagos gondolatkörébe a kislánya szobájában látható kép, amelyen egy felfújható gömbbe vonulva üldögél, és megjósolja az elkövetkező izgalmakat a két különböző térben lévő férfi mozdulatainak összemontírozása is: az apa által elhajított játék Ryu baseball-ütőjébe ütközik.

Yeong-mi aktív és aktivista közreműködésével Ryu rátalál a szervkereskedőkre. A lány, akit most saját készítésű röplapjait osztogatva látunk, nem túl lelkesen agitál az utcán: "Oszlassátok fel a konglomerátumokat! Kifelé az amerikai hadsereggel! Le az új liberalizmussal, ami elpusztítja az emberek életét!" A dílerekkel most ő állapodik meg, és közben nem felejt el azok főhadiszállásán otthagyni néhány röplapot. 

A bűn köztünk jár - üzeni Park Chan-wook a következő mellbevágó képsorokkal, ahol Ryu is, és a szervdílerek egyike is a város hömpölygő tömegében elvegyülve készíti elő következő lépéseit. Különösen cinikus a gyorséttermi csomagolás újrahasznosítási módja.

Párhuzamos történéseknek vagyunk tanúi: Ryu módszeresen leszámol a szervkereskedő bandával, miközben Park igazgató szisztematikusan tevékenykedik Yeong-mi lakásában. Ölnek mind a ketten, de az ölés módja különböző. Ryu indulatból és puszta erővel, Park igazgató technikásan, jéghideg fejjel. Ryunak nincs szüksége magyarázatokra, Park igazgató nem kíváncsi magyarázatokra, pedig a megtalált fotók és a lány egy másik valóságról szólnak, mint ami az ő fejében él. Ryu öldöklési folyamata csupa groteszk elem, még az anya és a szeme láttára kivérző fiú páros tragédiája is, Park igazgató gyilkossága maga a szenvtelen kegyetlenség, egy technokrata előkészületeivel és precizitásával, áldozatát nem elteszi láb alól, nem is az ölés a megfelelő kifejezés rá, hanem a kivégzés. És ne felejtsük el, eszik közben. Ryu sérül a küzdelemben, Park igazgató nem is kerül veszélyhelyzetbe. A rendező nem mulaszt el egy totált mutatni a bábrendőr/rendőrbáb arcáról, amin egy hatalmas műanyag légy éktelenkedik. Igen, a rendfenntartó már magát sem tartja rendben, ez itt az önbíráskodás ideje. A lánynak esélye sincs, pedig még egy figyelmeztetésben is részesíti hóhérát, aki azt blöffnek veszi. De mi, nézők se nagyon tudjuk elhinni, hogy egy terrorista szervezet majd bosszút áll a lányért, és ki tudja, tényleg adott-e bárkinek azonosításra alkalmas fotót az igazgatóról. 

 
Éles ellenpontként látjuk, hogy Park igazgató meglátogatja az életéért küzdő kisfiút a kórházban, de inkább fásultan, mint aggodalommal ül mellette.

Young-mi lakásában helyszínelés folyik, és a rendőrség a nyilvánvaló jelek ellenére sem kapcsolja össze a két gyilkossági helyszínen történteket. Post humus viszont megismerkedünk a lány történetével is. A süketek iskolájába járt (talán Ryu miatt?), de kihajították, amikor kiderült, hogy nem fogyatékos. Szélsőbalos aktivista lett, megpróbált Észak-Koreába szökni, de elkapták. Az RAA nevű terrorista-szervezet tagja - pontosabban egyetlen tagja.

Ryu megérkezik a lány lakásához, és igyekszik rejtve maradni. A film morbiditásában is legszebb képsorához érkezünk, ahol Ryu búcsúját látjuk a lánytól: a hullaszállítók a liftben Ryu mellé támasztják a lány hordágyát, és a lány arcáról lehullik a fehér lepel. A kezek titokban utoljára simulnak egymásba.

Szemtől szemben

Túl vagyunk a film háromnegyedén, Ryu megbosszulta nővére halálát, de Park igazgatóval még döntetlenre állnak a veszteségeik tekintetében. Megindul kettőjük végső élet-halál küzdelme.

Ryu az igazgató háza előtt áll lesben, Park igazgató a fiú lakásába veszi be magát. Egy egész éjszakányi idegtépő várakozás következik. Az őrület olyan mértéket ölt, hogy a rendőrség kiszáll a történetből: a nyomozó felkínálja, hogy inkább visszaadja a kapott pénzt.

A fiú türelme fogy el először, és bár észreveszi a lakásában lévő veszélyforrást, Park igazgató mérnöki trükkje győzedelmeskedik, a fiú az igazgató fogságába esik. A férfi ölésre lendülő kése elakad a levegőben, képtelen végigvinni a mozdulatot.

A folyó közepében látjuk őket, a kislány halálának pontos helyén, ahol az összekötözött kezű-lábú fiú és az apa szemtől szemben állnak. A reszkető fiú keze néma könyörgéssel nyúlik Park igazgató felé, aki el is vágja a kötelet. Ha remény is ébredne a fiúban, azt a szavai gyorsan eloszlatják: "Tudom, hogy jó fiú vagy. De tudod, hogy miért kell megölnöm téged. Érted? Ugye tudod?" - és ezzel talán a szemet szemért ősi törvényére utal. De sír is, és leendő áldozatának keze elindul az arca felé, hogy letörölje a könnyeket. Nem éri el, a férfi lebukik a víz alá, és késével átvágja a fiú Achilles-inait. Úgy öl, hogy nem öl. Nem gyilkol, hanem elpusztít. De bosszúja oly irtózatos, hogy az apa barbár igazságát ha meg is értjük, együttérzésünk most mégis a fiúhoz húz. A véráldozat viszont megtörtént, a halálban a víz és a vér életet adó eleme egyesül. A kép a veretes vámpírfilmek halálosan szépséges látványvilágát idézi - Park Chan-wook rendezőnek van érzéke a horror esztétikájához.

Park igazgató telefonhívást fogad a kórházból, tárgyszerűen közlik vele, hogy a kisfiú meghalt. Az élők világa talán még ridegebb, mint a halottaké: "A hullaház a B2-es szinten van." De az igazgatót már nem fűzi a valósághoz kötelék: "Rossz számot tárcsázott." - feleli épp olyan ridegen.

Kóda

Park igazgató ás, hogy eltüntesse áldozatát. Bosszú-hadjárata győzedelmeskedett, megtorolta kislánya halálát. Bár komolyan felvetődik az emberben, hogy csak erről van-e szó? Nem játszik-e közre egy járulékos motívum, mely a potentát sértettségének elementáris indulatából ered? Abból, hogy megsértették jólétének és jól-létének felépített birodalmát? Hogy a behatolók szétzilálták a dolgok általa vélt rendjének olajozott működését? A kegyetlen pusztításban mintha ezt a rajta esett sérelmet is megtorolná. És valóban nem ért semmit a vele történtekből. Ryu süketnémaságára, amely megakadályozza a társadalmi beilleszkedést Park igazgató szociális süketvaksága rímel, amely megakadályozza a befogadást.

Ám két halott még van a történetben, akiknek sorsa bosszúért szomjazik - Yeong-mi és Peng alkalmazott számára ki szolgáltat igazságot? A film legtalányosabb része a befejezés: a lapátoló igazgatót egy felbukkanó autó zavarja meg ténykedésében. A kiszálló négy figura teljesen valószerűtlen, leginkább cigarettájuk füstfelhőjébe burkolózó kisstílű gazembereknek tűnnek. Egyikük egy fotóról azonosítja Park igazgatót (emlékszünk Yeong-mi figyelmeztetésére?), akit ezt követően késeikkel hidegvérrel halálra szurkálnak. De ez mind nem elég, a haldokló férfira egy késsel rátűzik a saját halálos ítéletét, majd ugyanolyan koreográfiával távoznak, mint ahogy megérkeztek.

Ők lennének a Yeong-mit megbosszuló terrorista sejt? De hát hallottuk, hogy az RAA egytagú szervezet! Vagy Peng alkalmazott munkatársai állnak bosszút kollégájukért? A történetben szó sem esett szervezett mozgolódásról! És oly mértékben valószerűtlen az egész jelenet, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy éppen úgy, ahogy a kripli figurája Ryu érzéseit projektálta, úgy itt is Park igazgató démonai öltenek testet. Mert látszólag ő is csak vétlenül lett az élet horrorfilmjének részese, ami nem történt volna meg, ha gazdasági potenciáljából fakadó erőfölénye nem taszít nyomorba másokat. Mert mindegy, hogy maguk a megnyomorítottak vagy a nevükben harcba indulók hozták meg a halálos ítéletet, a végeredmény ugyanaz: a vérszívókat örökre hidegre kell tenni, úgy, hogy soha vissza ne térhessenek - karót a szívükbe, mint a vámpíroknak. A halál felé araszolva pedig minden kiegyenlítődik, még Park igazgató is a süketnémák artikulálatlanságával ismételgeti sajátjaként Yeong-mi utolsó szavait. Közben azt is látjuk, hogy micsoda hentesmunkát végzett: Ryu teste feldarabolva, zsákokban várja az örök nyugalmat.

A film kapcsán meg kell említeni egy feltűnő sajátosságot: figyelmet érdemel, hogy Park Chan-wook milyen családképpel dolgozik. Ryu és nővére egy töredékes család, nincs szó arról, hogy miért állnak ennyire egymásra utaltan a világban. Park igazgatót elhagyta a felesége, egyedül neveli kislányát. Peng alkalmazott is egyedül maradt sok gyermekével, az asszony elszökött. Yeong-minak sincs kiterjedt családi kapcsolatrendszere. A klasszikus családmodell ebben a világban totálisan csődöt mondott. A nő vagy már nincs jelen, ha pedig jelen van, akkor vagy esendő, gondoskodást igénylő, kiszolgáltatott lény, a férfit nyomasztó teher (Ryu nővére), vagy bolondos, álomvilágban élő, zavaros konyhafilozófiákat gyártó lény, akit ha valamennyire szeret is a férfi, leginkább csak kellemesen tölti vele az idejét. Ryu kapcsolata Yeong-mivel is olyan kapcsolat, amelyben a lány sokkal inkább tartozik a képzeletbeli RAA-hoz, mint férfi partneréhez, ezért mozgatórugói is inkább fakadnak ideológiai álomvilágából, mint a férfi iránt érzett szerelméből. Két anyafigura tűnik fel a történetben, az egyik Park igazgató felesége, akit a krematóriumban látunk egy tragikus összeomlásban - miközben a férje erről tudomást sem vesz, hiszen mindezt hitelteleníti, hogy a nő elhagyta őket. A másik anyafigura a szervdílerek vezetője, aki végignézi debil fiának halálát, és még megrendülésében sem más, mint egy rendkívül ellenszenves emberi torzó. Ez a nők nélküli lét annyiban szinkronban van a film társadalomképével, hogy ezt a világot nem a nők építették fel, a hatalom, a pénz, a hierarchia többnyire a férfiak játszótere. Az viszont már sommás vélemény, hogy a nők mint hátország sincsenek jelen, ez a világ rideg és kegyetlen, a férfiaknak már a nők sem adnak menedéket.

A bosszú rajzolatához kötődő erkölcsi tanulság, hogy a kétélű fegyverekkel vigyázni kell, mert nemcsak a megtámadottat, hanem a támadót is halálra sebzik. A bosszú körkörös utakat jár a történetben, minden ártatlan áldozatot megtorol valaki. A bosszú az enyém - mondja a film címe, és most megkérdezhetjük, hogy ki állítja ezt. Akár mondhatná Ryu is, Park igazgató is, de nem húznám ki a listáról magának a film rendezőjének a nevét sem. A kóda mindezt csak megerősíti.

A színészek kimagasló alakításokat nyújtanak. Song Kang-ho apafigurája megindító, kezdeti gyötrelmeit nem tudjuk nem átérezni. Hideg eleganciája tekintélyt sugároz a megjelenése pillanatában, és lelkiállapotokat megjelenítő skálája az apátiától a megindultságon át a blazírt közönyig lenyűgöző. SHIN Ha-kyun (Ryu) feladata nehezített, tőle elvették a beszédet, a legadekvátabb kifejezési eszközt. De egy pillanatig nem érezzük ennek hiányát, él az arca, a tekintete, a gesztusai, és ezek sokszor többet mondanak, mint egy hosszú monológ. A női szerepek megformálói és a kislány is hitelesen, érzékenyen jelenítik meg karaktereiket.

Külön érdekesség, hogy a filmzene tekintetében nagyrészt "némafilmet" látunk, legalábbis a háttérzene elnémul ebben a filmben. Csak a legfontosabb jelenetekben szólal meg zenei aláfestés, akkor viszont sokkoló hatással bír. Drámaiságukban mégis azok a percek a legerősebbek, amikor Ryu érzékszervein keresztül, tökéletes némaságban látjuk a történéseket.

Park Chan-wook filmjét sokféle zsánerbe próbálták már meg besorolni a pszichológiai thrillertől kezdve a melodrámáig. Hajlanék arra, hogy emeljük ki a dobozolásból. Valóban többféle műfaj elemei felismerhetők a filmben (a koreai filmek esetében nem is szokatlan a műfajok szándékos keverése), ám mindez leginkább csak kelléktára egy erős rendezői üzenet csomagolásának, amely olyannyira őrzi Park Chan-wook egyéni kifejezésmódját, hogy a filmnek messzemenően a midcult filmek között van a valódi helye.