PARK Chan-wook: Sympathy for Mr. Vengeance, 2002
박찬욱: 복수는 나의 것
A BOSSZÚ AZ ENYÉM. Ennyi, és nem több. Mert ha
komolyan vesszük PARK Chan-wook filmjének eredeti címét, akkor megspórolhatunk
egy csomó agyalást, amellyel az angol cím (Sympathy for Mr. Vengeance), vagy a magyarítása (A bosszú ura) mögöttes
tartalmát próbálnánk felfejteni. Nincs szó arról, hogy egyvalakiben testet
öltene a bosszú lénye, így arról sem, hogy azt férfitestben tenné, és
legfőképpen: senki sem apellál együttérzésre.
A potencia nélküli kisember
A bevezető feliratok alatti komor feketeség egy rádióstúdió képébe úszik át, ahol szentimentális hangon éppen felolvassák az egyik hallgató beküldött levelét. Ezzel kezdetét veszi ismerkedésünk Ryuval (SHIN Ha-kyun), a fiatalemberrel, akinek a filmben nincs is teljes neve. A nővérének még ennyi sem, ő csak Ryu testvére. Talán ez is annak kifejezése, hogy mit jelent, ha valaki nem számít, mert kirostálódott a társadalom szűrőrendszerén.
A film első részében kimerítő
tanulmányt kapunk Ryu történetéről, életének kulisszáiról. „Jó ember vagyok.“ –
ezzel az öndefinícióval kezdődik a film és Ryu levele. Megtudjuk, hogy a nővére azért hagyta félbe tanulmányait és kezdett dolgozni, hogy Ryu képzőművészeti iskolába járhasson, de
mikor a lány súlyosan megbetegedett, a fiú sem tanulhatott tovább, munkába kellett állnia. Ryut nyomasztja a testvére betegsége, ezért hogy segíthessen rajta, nővére akarata ellenére jelentkezik a
vesedonor-programba. Az erről szóló döntését üzeni meg a levélben, amelyben
ígéretet tesz arra is, hogy gyermekkoruk helyszínén fogja eltemetni a lányt,
aminek remélhetőleg jó sokára jön el csak az ideje – közben egy folyóparton járunk, ahol gyerekként játszanak. Láthatjuk a fiú rajzát is, ami ezt megörökíti.
|
Gyermekkori kép: a kislány a folyóparti tócsába lép |
„Végre eldöntöttem valamit. ... Tudod, soha nem azt teszem,
amit mondanak.“ – zárul a levél, és idilli képet látunk az egymást átölelő, meghatott
testvérpárról. Hogy miért kellett a levelet a rádióban felolvastatni? Mert a
fiú ezt maga nem tudta megtenni, mivel süketnéma.
A következő jelenetben Ryu a
kórházban arról értesül, hogy alkalmatlan donornak. Az orvos láthatóan
fogyatékosként kezeli, és utasítja, hogy ha nem tud fizetni az
ellátásért, akkor vigye haza a nővérét. A
megfelelő donorra várni kell, ki tudja, meddig. A lány sorsa
megpecsételődni látszik.
Ryu egy lepukkant épületben magányosan püföli a baseball-labdákat, az ütésekbe minden elkeseredett dühét beleadja.
Ezután alámerülünk Ryu jelenébe,
először a munkahelyére kísérjük el. Valami kohófélében dolgozik, korom és tűz
pokoli világában, egy sötét, mérhetetlenül nagy iparcsarnokban. Az üzem belsejének
képe majd egy steril verzióban visszaköszön Park Chan-wook későbbi
filmjében, az I’m A Cyborg, But That’s OK-ban. Akár Chaplin Modern
időkjének késői leszármazottai is lehetnének.
|
Sympathy for Mr. Vengeance |
|
I'm A Cyborg, But That's OK |
A fiú nem érintkezik a gyárban
dolgozókkal, a szünetet is egyedül tölti a csarnokban maradva. A munkanap
végeztével mintha sok vakond bújna elő, a gyárkapuban úgy vakítja el a munkásokat a
kinti világ napfénye.
Végigkísérjük a hazaúton Ryut,
aki megáll egy hajléktalan mellett, és felhúzza rá annak letolt
nadrágját. Mindkettőjük számára begyakorolt a mozdulat, láthatóan egy napi
rutin része. Ryu figyelmes, segítőkész ember.
Ha a munkahely komor volt, akkor
Ryu lakhelye lesújtóan alkalmatlan emberi élettérnek. Mintha egy groteszk cseh vígjátékba lépnénk: a sötét szobában lassan dereng fel a fény, miközben hangos
szeretkezés hangjai hallatszanak, de nem tudjuk, hogy tévéműsor-e vagy valóság, míg a
kamera a vak képernyőről a lengő csillárra nem pásztázik. A fiú felidézi magában az
ingatlanügynökség cinikus mondatát: „Jó lesz nekem, mivel süket vagyok!“ – de
már látjuk is, ahogy a nővére (LIM Ji-eun) a fejére húzza a takarót, hiszen ő hall mindent. Ryu mintha lelki szimbiózisban élne a testvérével: „Ha a
nővérem nem tud aludni, akkor én sem.“ – mondja magában. Ám a következő
beállítás a valóság minden naturalizmusával rácáfol erre: a kamera közeliben mutatja a fiút, evés közben bezárulva
süket világába, miközben a nővére mögötte fetreng a földön, és megpróbál hozzáhajítani valamit, hogy felkeltse a figyelmét. A groteszk folytatódik: a lányból
feltörő hörgő sikolyokról nem lehet eldönteni, hogy a fájdalom vagy az önkielégítés
hangjai-e, mindenesetre a szomszédban falhoz tapasztott füllel négy fiú
maszturbál.
Az eddigiekből világos, hogy az
élet nem sok jót kínál a testvérpárnak. Elgondolkodtató, hogy az író-rendező
Park Chan-wook egy művészi hajlamokkal megáldott fiatalembert helyez
ebbe a közegbe - megjelenése hordoz is némi artisztikus extremitást: átlagember nem nagyon szaladgál világító zöld hajjal -, de bezárja őt saját világába, megvonva tőle a környezetével való
kommunikálás eszköztárát. Ezt az állapotot akár értelmezhetjük a művészet mai helyzetére vonatkozó metaforaként is.
Ebből a rövidke felvezetésből
is kiderül, hogy Park Chan-wook Ryu karakterét afféle "állatorvosi
lóként" modellezi, belesűrítve a halmozottan hátrányos helyzet számos
elemét. Ryu kihullott az oktatási rendszerből, és hiába a "család"
minden önfeláldozása és erőfeszítése, most az egészségügyi ellátó
rendszer dobja vissza őket, ami már nemcsak az élet megélésének esélyét
veszi el, hanem a puszta életben maradást is bizonytalanná teszi. Mert
valaminek híjával vannak, ami belépőként szükséges a javak világába, és
ez a PÉNZ. Ryut fogyatékossága végképp marginalizálja, sőt mentális sérültként stigmatizálják. Rövidesen végképp megpecsételődik a sorsa, amikor elveszíti a becsületes munkával való kereset esélyét, mert a munkahelyéről is elbocsátják.
Ám úgy tűnik, Ryunak mégis van egy menedéke, ahol önmaga lehet. Cha Yeong-mit (BAE Doona) látjuk a számítógépe előtt
ülve, éppen egy szórólapnak tűnő szöveget nyomtat. A háttérben, a szoba
sarkában furcsa mód egy műanyag rendőrfigura álldogál.
Ryu megérkezik, és
rövidesen intim helyzetben találjuk az ifjú párt, egy kezdetben
nehezen értelmezhető megjelenítésben. A vásznon festményszerű beállításban látjuk őket, szinte idealizált szépséggel, de középen egy bútordarabnak látszó tárgy nagy sötét kockája osztja ketté a képet,
elválasztva a fiút és a lányt. Lassan rájövünk, hogy egy tükör hátoldalát látjuk, amely a pár beszélgetését hivatott
elősegíteni. Apró kreativitás, amely emberivé varázsolja az embertelent - de ez majd a Cyborg alapgondolata lesz.
Yeong-mi egy történetet mesél
(egy magát kétfejűnek képzelő férfiról, aki szenvedett ettől, és úgy oldotta
meg a problémát, hogy főbe lőtte magát), melynek a végén kiderül, hogy Ryuban
a képzelet és a valóság hajlamos összecsúszni, mert megkérdezi: „A bal vagy a
jobb fején?“
A filmnek még csak a 13. percében
járunk, ám mostantól felpörögnek az események. Rövid vágásban újra látjuk Ryut a
munkahelyén, majd egy irodában, ahol az elbocsátási papírokat iratja vele alá a főnöke. Piros tintás ujjlenyomat is
kerül rá, és Ryu döbbenten bámulja a vérszínű rajzolatot az ujja hegyén. A kisember ugyan nem vétkezett, és mintha mégis bűnösnek érezné magát.
Majd romos területen járunk, Ryu
kezében egy vörös rózsával azonosítja magát néhány fekete autóban ülő alaknak. Szinte árnyjátékra váltunk: egy befejezetlen, mállásnak indult épület lépcsőjén haladnak felfelé, a semmiből a semmibe, de ezt a semmit egy erős fekete keretben látjuk, majd ugyanezt még kétszer, egyre szűkülő térben. A képet egyre jobban uraló gyászos feketeség eltávolítja a valóságot.
A buja vérvörös rózsa - mint az új élet szimbóluma - a halott
régi helyébe kerül egy mocskos vázában, és Ryu alkut köt a szervkereskedőkkel:
kioperált veséjéért cserébe megfelelő donort szereznek a nővérének. Az üzlet ára 10 millió won – Ryu összes megtakarított pénze. A háttérben a szélfútta, omladozó épületben egy kiszuperált műtőasztal látszik. Furcsa közjáték következik: a
szervkereskedők feje egy öregasszony, aki remegő kezével nem tudja beadni
magának az injekciót (gyógyszert, drogot?), és Ryu kedves előzékenységgel, gyakorlott
mozdulatokkal segít neki. Hiába, benne még van emberi érzés.
Közeli a földre dobott rózsáról,
majd a mellette kínoktól fetrengő meztelen férfiról, oldalán egy összefoltozott vágással.
A kamera szédületes sebességgel hátrál, hogy befogja a hatalmas üres
romhalmazt, közepén az eltörpülő, görcsbe rándult alakkal, világossá téve, hogy Ryut naivitása balekké tette, bizony
csúnyán átverték. Majd látjuk, amint ruhátlanul próbál autókat leinteni,
hogy hazajuthasson.
Váratlan fordulat: a kórház értesíti a férfit, hogy mégis találtak megfelelő donort, öt
nap múlva vigye be a nővérét a műtétre, másra nem lesz szükség, csak 10 millió wonra
– éppen annyira, amennyit a szervkereskedők kicsaltak tőle. Öt nap - ennyi idő áll rendelkezésre, hogy Ryu esélyt adhasson nővérének az életben maradásra, amihez nem kell más, csak PÉNZ. És ez elég indok bármire.
Yeong-mi, Ryu barátnője dühöng a férfi botorsága miatt, de ötletet is ad a megoldásra. A bűn almáját ismét a nő kínálja fel, és a férfi ismét hagyja magát elcsábítani. A nő egy gyerekrablásban véli megtalálni a pénzhez jutás mikéntjét, és kusza ideológiai eszmefuttatásba kezd a jó
és rossz rablás mibenlétéről, melynek az a végkifejlete, hogy szinte még jót is tesznek a gyerekkel és a családjával. A rendező ezt a jelenetet a tükörben láttatja,
mintegy a valóság visszájaként. A nő erősen agitál, és Ryu bár kezdetben ellenáll, jobb ötlet híján beadja a derekát.
A Ryut elbocsátó főnök kislánya a kiszemelt áldozat, akinek elkezdik a napirendjét követni.
Kiderül, hogy a főnök és a
gyár igazgatójának gyerekei barátok, és éppen együtt tartanak valahová. Egy incidens
zavarja meg a lányokat szállító autó útját, amelyet az igazgató, Park Dong-jin
(SONG Kang-ho) vezet. Az autó elé fekszik az egyik elbocsátott alkalmazott, aki
nagycsaládos, és mivel éheznek, a visszavételéért könyörög. "Az Ilshin Electronicsnak adtam a fiatalságomat!" - mondja, és ez a mondat egy élet tragédiáját foglalja magában a chaebolok világában. Majd zavarodott
állapotában a nyílt utcán egy szikével vágásokat ejt a hasán, de a
hasfelmetszés nem sikerül, maga is megrémül a tettétől, és talán eszébe jutnak az otthon rá váró gyerekei, akik csak tőle függenek. A szándékosan torzított képarányok miatt eltörpülő figura látványa kiválóan hangsúlyozza az újabb kisember-áldozat, a munkahely által kifacsart, majd méltatlanul eldobott alkalmazott tettének, tiltakozásának
tragikomikus súlytalanságát. Park igazgató viszont ügyetlenül, de
igyekszik leszerelni az önveszélyes embert.
Ryu és barátnője az autójukból
nézik a jelenetet, és Ryu agya már a gyerekrablás részletein jár, rájön, hogy a főnöke rögtön
rá fog gyanakodni, tehát nem rabolhatják el az ő gyerekét. Viszont kapóra jön,
hogy ott van a gyárigazgató kislánya.
Egy játszótéren vagyunk, ahol már
köztük van a gyerek. Yeong-mi idétlen ugrándozás közepette egy mozgalmi dalt ismételget: „Le a kommunizmussal, csak így győzhet Korea.“
Furcsa változás következik be
Ryuék életében: lakóterük szebb nem, de otthonosabb lesz. Ryu nővére és a kislány is azt gondolják, hogy az apa kérésére történik a gyerek vendégeskedése. Beköltözik a családiasság hangulata, még úgy is, hogy közben a gyerekrablás
forgatókönyve tovább pereg. Ryu megijeszti a kislányt, de csak egy sírós kép
elkészítése érdekében. Nyakláncot fűz a gyereknek a babájáért cserébe, amit
aztán összevérezve elküld a váltságdíjkérő üzenet mellé nyomatékosításul.
Ryut látjuk, amint nagy
szeretettel mosdatja nővérét, aki kacarászva elfogadja ezt a bensőséges helyzetet.
A nővér és a kislány között
érzelmi kapcsolat szövődik, az is kiderül, hogy a gyerek szülei elváltak, és
mivel csak az apjával él, erős anyahiánya van. Ryu nővérében pedig bátortalanul, de
anyai érzések ébrednek.
Ám ezek kibontakozására nincs idő. Míg a gyerek „pótanyára“ lel, az apa az autójában a lánya üres helyét
nézi. A váltságdíj átadására készül, amelyhez Ryu és barátnője egy hosszú sms-vezérlésű
manőver eredményeként egy elhagyatott helyre irányítja.
Vágás az otthonra: Ryu nővére
talál egy kimutatást, amely alapján nyomozni kezd, és ráébred a valóságra.
Ryu lesben áll, és megtámadja
Park igazgatót, váratlanul egy zsákot húzva a fejére. A megtámadott ember kiáltása hirtelen vágással egy rajzfilm hangjává változik, amit a kislánya néz –
bravúros, horrorfilmet idéző megoldás!
A gyerek nevetve nézi a tévét,
maga az ártatlanság, és a nyakában mindig ott van a Ryu által készített
gyöngysor. Közben Ryu hazaér, leül a kislány mellé, nála van a pénzes táska. Puszit nyom a lány arcára. Bensőségesen játszani kezdenek, majd a kislánynak
eszébe jut a nővér rábízott levele, amit átad Ryunak. A férfi rémülten rohan a
fürdőszobába, ahol már csak a halott nőt találja.
Artikulálatlan hangok hagyják el
a torkát, amelyek ismét a rajzfilm szinkronjává válnak, majd a kamera elmozdul
a város felé. Ryu sírása szinte betölti a sötét eget, amely átúszik Park
igazgató segítségkérő ordításába, akit egy akasztófaszerű lámpaoszlophoz
kikötve találunk, zsákkal a fején, éppen mintha kivégzésre várna. Az ő ordítása is az egekig hatol, ami átvált a kislánya felerősödő sírásába. Ekkor már egy sötét, semmibe vesző
úton vezeti autóját Ryu, a gyerek a hátsó ülésen, Ryu mellett pedig a halott testvére.
Ryu ígéretéhez híven a gyerekkori
folyóhoz viszi nővérét, átcipeli egy keskeny hídon, mely mintha a túlvilágba
vezetne. Lába ugyanúgy lép a tócsába, mint a gyerekkorukról látott flashbackben.
Egy fa gyökerei közé fekteti a lányt és elkezdi befedni kövekkel. Feltűnik egy
látomásszerű alak, torz emberforma lény, görcsbe nyomorodott, kitekeredett Krisztus-alak, egy kripli, aki
madárijesztőszerű karjaival megpróbálja ledobálni a köveket a sírról. Ryu elhajtja,
majd azt látjuk, hogy az autóban lévő kislány rosszat álmodik, közben a kripli
megpróbálja az ablakon benyúlva megszerezni a nyakában lévő gyöngysort. Mintha Ryu alteregója, belső érzéseinek projekciója lenne, aki az időt szeretné visszaforgatni, meg nem történtté tenni az eseményeket. Ryu talán először érzi magát valóban nyomorult selejtnek, aki képtelen volt megvédeni a számára legfontosabb szeretett lényt. Az ijedt
kislány Ryuhoz igyekezne. A kripli köveket dobál a vízbe, Ryu köveket pakol a
sírra. Süket fülei nem hallják, hogy a gyerek a hídról szólongatja. Ryu utolsó pillantást vet nővére arcára, közben egy csobbanást hallunk, az alteregó megmerevedik. Ryu sír, mögötte látjuk a vízben fuldokló kislányt.
Ryu feláll, megfordul, és
észreveszi a gyerek vízen lebegő testét, rohanni kezd feléje, miközben a kripli szoborrá dermedve áll a háttérben. A halott kislány fél szeme Ryura tapad, aki
megtorpan a vízparton, mert egy belső hang arra figyelmezteti, hogy a víz túl mély. A kripli viszont küszködve bearaszol, és lerágja a lány nyakából a
láncot. Ryu rájön, hogy csak egy gyerekkori emlék bénítja, és kihozza
a kislány testét. Nézi a partra fektetett gyereket. Rossz sorsa bevégeztetett, vétlenül is két élet szárad a lelkén. Arcáról a kép az apa arcára vált.
Ryu története itt megszakad, de
nem a filmé, mert annak még csak a közepén járunk.
A potentát
Azzal, hogy Ryu arcáról Park igazgató
arcára vált a kamera, nézőpontot is váltunk, ettől kezdve az igazgató
áll dominánsan a történetmesélés centrumában.
Látjuk, ahogy kislánya megtalált
holtteste felett zokog, majd a nyomozóval folytatott beszélgetést
halljuk. "Mindig azt hittem, hogy becsületes életet éltem." - mondja, és
ez nagyon is rímel Ryu filmeleji levelének első sorára: "Jó ember
vagyok." A beszélgetésből megismerjük Park igazgató életének zanzáját: a
főiskola után mérnökként kezdve haladt egyre feljebb a ranglétrán, míg
elérte mostani pozícióját, viszont a gazdasági összeomlás idején
elhagyta a felesége. Park igazgató Ryu szociális helyzetének
ellenpólusán található, azok közé tartozik, akik beváltak a küzdelemben,
sikerrel megfeleltek a társadalmi elvárásoknak, és mindezt értékelendő
módon önerejükből érték el. A különbség mérhetetlen, Park igazgató
közepes státuszú beosztottja is elérhetetlen távolságban áll Ryuék
világától: "Csak az autója tízévi kereseted." - állapította meg korábban
Yeong-mi.
A "Mennyi is az ön nettó jövedelme?"
kérdés megválaszolatlanul marad, és teljes a tanácstalanság a történtek
miértjét illetően. A nyomozót telefonon hívják, és Park igazgató
fültanúja lesz egy magánbeszélgetésnek. Egy küszöbön álló operációról
van szó, és a szükséges 10 millió wonról, ami nem áll rendelkezésre.
Amikor Park igazgató azt hallja a nyomozó szájából, hogy: "De legalább
nem rabolták el vagy ölték meg a gyereket. Tudod, szerencsések vagyunk,
hogy egyáltalán nincs pénzünk.", némán otthagyja a helyszínt. A mondat
elementáris igazságtartalma mellbevágó.
A nézőket erősen próbára tévő
jelenetek következnek. A boncteremben vagyunk, ahol az apa nézi a
gyerektestbe hatoló szikét, majd konkrétan a boncolás trancsírozó
hangjait halljuk. Az apa kitántorog.
A krematóriumban a család összegyűlik
a hamvasztásra, a kislány beszélő babáját - "Apa szereti Yoosunt.
Yoosun szereti apát." - látjuk a lángok között. A háttérben meghúzódva
feltűnik Ryu. A rendező kíméletlen részletességgel mutatja végig a
folyamatokat, sokkoló kamerabeállításokkal, például a gyászoló családot a
krematórium belsejéből látjuk.
Az apa kényszerképzetekkel küzd,
ismét egy nagyszerűen megoldott horror-jelenet következik: a kislány
lelépve egy fotóról, halott valójában öleli át az apa nyakát: "Miért nem
tanítottál meg úszni?" - kérdezi, az apa nevetve szorítja a zombi-lényt
magához és közben valós víz csöpög a lábára.
Az élmény magához is téríti Park
igazgatót, aki felszámolja addigi életét, eladja a gyárát, a házát, és
felkínálja a műtéthez szükséges pénzt a nyomozónak. Ezzel meg is jelenik
a filmben a korrumpálható kisember, és mivel itt a rendőrség tagjaként
látjuk, ez a hatalomra vonatkoztathatóan szélesebb asszociációs mezőknek
is teret nyit. Láthatjuk, hogy a pénz motívuma, különösen a 10 millió
won vándor-jelképe töretlenül végigvonul a filmen. De ebben a gesztusban
benne van annak a triviális igazságnak a megélése is, hogy gazdasági
potenciál ide vagy oda, a legdrágább kincseket nem pénzben mérik.
Viszont a nyomozás beindul, máris
rátaláltak a testvérpár lakására, ami üres. Az igazgatóban a tenyerén
gyógyulófélben lévő vágás felidézi az autója elé fekvő elbocsátott
alkalmazottját, akinek könyörgésére akkor csak annyit válaszolt, hogy
"De már elmagyaráztam magának." - és úgy véli, megtalálta a keresett
rosszakarót. A szakadó esőben egy rettenetes nyomortelep közepén
találják meg a lakását, amelyben pokoli látvány fogadja őket: a férfi
megmérgezte magát és a gyerekeit. Egyetlen fiúcskában pislákol még
valami élet, és Park igazgató rohan vele a kórházba, ahol a fiút saját
gyerekének vallja. Tényleg úgy látszik, ő is jó ember, bár Peng
alkalmazott ezt talán máshogy gondolta. Mert mit is mondott porig
alázkodva, amikor nem lelt meghallgatásra? "Uram, segítsen rajtam! A
feleségem elszökött, a gyerekeim éhen halnak! Hat év alatt egyszer sem
lógtam a munkából. Tudja jól, hogy a hibás áruk mindössze nyolc
ezreléket tettek ki. Nyolc ezreléket!" Park igazgató lehet, hogy jó apa,
de kíméletlennek főnöknek tűnik.
Ryu felkeresi barátnőjét, akivel
őrült szeretkezés közben furcsa párbeszédet folytatnak: "Olyan vagy,
mint egy hangya." - mondja a lány, és a fiú válasza: - "Azt mondják, a
hangyák látnokok, előre érzik a földrengést és az áradást." A sarokban
álló rendőrbáb meginog. A párt a jelenet végén idilli helyzetben, de
feje tetejére állítva látjuk.
Az apát megérzései visszavonzzák
Ryuék lakásába, amit beazonosít lánya fogva tartásának helyszíneként, és
meghall egy rádióadást, amelyben éppen Ryu újabb levelét olvassák fel:
"A nővérem meghalt. Én öltem meg." Megsejti, hogy ennek köze lehet az ő
történetéhez. És valóban, a rádióállomáson a Ryu által beküldött rajzok
szavak nélkül is elmesélik az eseményeket - adekvátan a fiú
némaságához.
A képek alapján Park felkeresi a
folyópartot, ahol semmit sem találva kövekkel kezd kacsázni a vizen -
éppen azokkal, amelyek Ryu nővérének sírját takarják. Nyakában a kislány
láncával feltűnik a kripli, és segít szétdobálni a köveket. Ha megállja
a helyét, hogy ez az alak Ryu belső világának egyfajta kivetülése,
akkor biztosak lehetünk benne, hogy a fiú még nem temette el magában
végleg a nővérével történteket. A nyaklánc képében bizonyítékot is
szolgáltat az apának, tehát dolgozik Ryu lelkiismerete, és újra előássa a
halottat, vagyis van még tennivalója vele kapcsolatosan.
A rendőrök megtalálják a nővér
kórházi aktáját, és ezzel az apa számára bizonyítást nyer, hogy Ryu a
kislány gyilkosa. Elhangzik, hogy a fiú mentálisan sérült, de nem hülye,
valamint fény derül arra is, hogy a film elején mi volt a munkahelyi
WC-ben falra ragasztott matricák szerepe: a szervdílerek hirdetését
azokon látta meg Ryu.
Az utak kereszteződése
Ezen a ponton összeér a két férfi
története. Mindkettejük küzd a saját veszteségével, mely bosszúért
kiált. Az apa a testvérek nyomát, a pár a szervkereskedők nyomát hajtja.
Az egyik helyen elhangzó kérdésre: "Mit fog csinálni, ha megtalálja
őket?" a másik hely válaszol: "Megölöm őket."
Lenyűgöző képi kifejezése az apa
bezárkózásának a bosszú kizárólagos gondolatkörébe a kislánya szobájában
látható kép, amelyen egy felfújható gömbbe vonulva üldögél, és
megjósolja az elkövetkező izgalmakat a két különböző térben lévő férfi
mozdulatainak összemontírozása is: az apa által elhajított játék Ryu
baseball-ütőjébe ütközik.
Yeong-mi aktív és aktivista
közreműködésével Ryu rátalál a szervkereskedőkre. A lány, akit most
saját készítésű röplapjait osztogatva látunk, nem túl lelkesen agitál az
utcán: "Oszlassátok fel a konglomerátumokat! Kifelé az amerikai
hadsereggel! Le az új liberalizmussal, ami elpusztítja az emberek
életét!" A dílerekkel most ő állapodik meg, és közben nem felejt el azok
főhadiszállásán otthagyni néhány röplapot.
A bűn köztünk jár - üzeni Park
Chan-wook a következő mellbevágó képsorokkal, ahol Ryu is, és a
szervdílerek egyike is a város hömpölygő tömegében elvegyülve készíti
elő következő lépéseit. Különösen cinikus a gyorséttermi csomagolás
újrahasznosítási módja.
Párhuzamos történéseknek vagyunk
tanúi: Ryu módszeresen leszámol a szervkereskedő bandával, miközben Park
igazgató szisztematikusan tevékenykedik Yeong-mi lakásában. Ölnek mind a
ketten, de az ölés módja különböző. Ryu indulatból és puszta erővel,
Park igazgató technikásan, jéghideg fejjel. Ryunak nincs szüksége
magyarázatokra, Park igazgató nem kíváncsi magyarázatokra, pedig a
megtalált fotók és a lány egy másik valóságról szólnak, mint ami az ő
fejében él. Ryu öldöklési folyamata csupa groteszk elem, még az anya és a
szeme láttára kivérző fiú páros tragédiája is, Park igazgató
gyilkossága maga a szenvtelen kegyetlenség, egy technokrata
előkészületeivel és precizitásával, áldozatát nem elteszi láb alól, nem
is az ölés a megfelelő kifejezés rá, hanem a kivégzés. És ne felejtsük
el, eszik közben. Ryu sérül a küzdelemben, Park igazgató nem is kerül veszélyhelyzetbe. A
rendező nem mulaszt el egy totált mutatni a bábrendőr/rendőrbáb
arcáról, amin egy hatalmas műanyag légy éktelenkedik. Igen, a
rendfenntartó már magát sem tartja rendben, ez itt az önbíráskodás
ideje. A lánynak esélye sincs, pedig még egy figyelmeztetésben is
részesíti hóhérát, aki azt blöffnek veszi. De mi, nézők se nagyon tudjuk
elhinni, hogy egy terrorista szervezet majd bosszút áll a lányért, és ki
tudja, tényleg adott-e bárkinek azonosításra alkalmas fotót az
igazgatóról.
Éles ellenpontként látjuk, hogy Park
igazgató meglátogatja az életéért küzdő kisfiút a kórházban, de inkább
fásultan, mint aggodalommal ül mellette.
Young-mi lakásában helyszínelés
folyik, és a rendőrség a nyilvánvaló jelek ellenére sem kapcsolja össze a
két gyilkossági helyszínen történteket. Post humus viszont
megismerkedünk a lány történetével is. A süketek iskolájába járt (talán
Ryu miatt?), de kihajították, amikor kiderült, hogy nem fogyatékos.
Szélsőbalos aktivista lett, megpróbált Észak-Koreába szökni, de
elkapták. Az RAA nevű terrorista-szervezet tagja - pontosabban egyetlen tagja.
Ryu megérkezik a lány lakásához, és
igyekszik rejtve maradni. A film morbiditásában is legszebb képsorához
érkezünk, ahol Ryu búcsúját látjuk a lánytól: a hullaszállítók a liftben
Ryu mellé támasztják a lány hordágyát, és a lány arcáról lehullik a
fehér lepel. A kezek titokban utoljára simulnak egymásba.
Szemtől szemben
Túl vagyunk a film háromnegyedén, Ryu megbosszulta nővére halálát, de
Park igazgatóval még döntetlenre állnak a veszteségeik tekintetében.
Megindul kettőjük végső élet-halál küzdelme.
Ryu az igazgató háza előtt áll lesben, Park igazgató a fiú lakásába
veszi be magát. Egy egész éjszakányi idegtépő várakozás következik. Az
őrület olyan mértéket ölt, hogy a rendőrség kiszáll a történetből: a
nyomozó felkínálja, hogy inkább visszaadja a kapott pénzt.
A fiú türelme fogy el először, és bár észreveszi a lakásában lévő
veszélyforrást, Park igazgató mérnöki trükkje győzedelmeskedik, a fiú az
igazgató fogságába esik. A férfi ölésre lendülő kése elakad a
levegőben, képtelen végigvinni a mozdulatot.
A folyó közepében látjuk őket, a kislány halálának pontos helyén, ahol
az összekötözött kezű-lábú fiú és az apa szemtől szemben állnak. A
reszkető fiú keze néma könyörgéssel nyúlik Park igazgató felé, aki el is
vágja a kötelet. Ha remény is ébredne a fiúban, azt a szavai gyorsan
eloszlatják: "Tudom, hogy jó fiú vagy. De tudod, hogy miért kell
megölnöm téged. Érted? Ugye tudod?" - és ezzel talán a szemet szemért
ősi törvényére utal. De sír is, és leendő áldozatának keze elindul az
arca felé, hogy letörölje a könnyeket. Nem éri el, a férfi lebukik a víz
alá, és késével átvágja a fiú Achilles-inait. Úgy öl, hogy nem öl. Nem
gyilkol, hanem elpusztít. De bosszúja oly irtózatos, hogy az apa barbár
igazságát ha meg is értjük, együttérzésünk most mégis a fiúhoz húz. A
véráldozat viszont megtörtént, a halálban a víz és a vér életet adó
eleme egyesül. A kép a veretes vámpírfilmek halálosan szépséges
látványvilágát idézi - Park Chan-wook rendezőnek van érzéke a horror
esztétikájához.
Park igazgató telefonhívást fogad a
kórházból, tárgyszerűen közlik vele, hogy a kisfiú meghalt. Az élők
világa talán még ridegebb, mint a halottaké: "A hullaház a B2-es szinten
van." De az igazgatót már nem fűzi a valósághoz kötelék: "Rossz számot
tárcsázott." - feleli épp olyan ridegen.
Kóda
Park igazgató ás, hogy eltüntesse
áldozatát. Bosszú-hadjárata győzedelmeskedett, megtorolta kislánya
halálát. Bár komolyan felvetődik az emberben, hogy csak erről van-e szó?
Nem játszik-e közre egy járulékos motívum, mely a potentát
sértettségének elementáris indulatából ered? Abból, hogy megsértették
jólétének és jól-létének felépített birodalmát? Hogy a behatolók
szétzilálták a dolgok általa vélt rendjének olajozott működését? A
kegyetlen pusztításban mintha ezt a rajta esett sérelmet is megtorolná.
És valóban nem ért semmit a vele történtekből. Ryu süketnémaságára,
amely megakadályozza a társadalmi beilleszkedést Park igazgató szociális
süketvaksága rímel, amely megakadályozza a befogadást.
Ám két halott még van a történetben,
akiknek sorsa bosszúért szomjazik - Yeong-mi és Peng alkalmazott számára
ki szolgáltat igazságot? A film legtalányosabb része a befejezés: a
lapátoló igazgatót egy felbukkanó autó zavarja meg ténykedésében. A
kiszálló négy figura teljesen valószerűtlen, leginkább cigarettájuk
füstfelhőjébe burkolózó kisstílű gazembereknek tűnnek. Egyikük egy
fotóról azonosítja Park igazgatót (emlékszünk Yeong-mi
figyelmeztetésére?), akit ezt követően késeikkel hidegvérrel halálra
szurkálnak. De ez mind nem elég, a haldokló férfira egy késsel rátűzik a
saját halálos ítéletét, majd ugyanolyan koreográfiával távoznak, mint
ahogy megérkeztek.
Ők lennének a Yeong-mit megbosszuló
terrorista sejt? De hát hallottuk, hogy az RAA egytagú szervezet! Vagy
Peng alkalmazott munkatársai állnak bosszút kollégájukért? A történetben
szó sem esett szervezett mozgolódásról! És oly mértékben valószerűtlen
az egész jelenet, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy éppen
úgy, ahogy a kripli figurája Ryu érzéseit projektálta, úgy itt is Park
igazgató démonai öltenek testet. Mert látszólag ő is csak vétlenül lett
az élet horrorfilmjének részese, ami nem történt volna meg, ha gazdasági
potenciáljából fakadó erőfölénye nem taszít nyomorba másokat. Mert
mindegy, hogy maguk a megnyomorítottak vagy a nevükben harcba indulók
hozták meg a halálos ítéletet, a végeredmény ugyanaz: a vérszívókat
örökre hidegre kell tenni, úgy, hogy soha vissza ne térhessenek - karót a
szívükbe, mint a vámpíroknak. A halál felé araszolva pedig minden
kiegyenlítődik, még Park igazgató is a süketnémák artikulálatlanságával
ismételgeti sajátjaként Yeong-mi utolsó szavait. Közben azt is látjuk,
hogy micsoda hentesmunkát végzett: Ryu teste feldarabolva, zsákokban
várja az örök nyugalmat.
A film kapcsán meg kell említeni egy
feltűnő sajátosságot: figyelmet érdemel, hogy Park Chan-wook milyen
családképpel dolgozik. Ryu és nővére egy töredékes család, nincs szó
arról, hogy miért állnak ennyire egymásra utaltan a világban. Park
igazgatót elhagyta a felesége, egyedül neveli kislányát. Peng
alkalmazott is egyedül maradt sok gyermekével, az asszony elszökött.
Yeong-minak sincs kiterjedt családi kapcsolatrendszere. A klasszikus
családmodell ebben a világban totálisan csődöt mondott. A nő vagy már
nincs jelen, ha pedig jelen van, akkor vagy esendő, gondoskodást
igénylő, kiszolgáltatott lény, a férfit nyomasztó teher (Ryu nővére),
vagy bolondos, álomvilágban élő, zavaros konyhafilozófiákat gyártó lény,
akit ha valamennyire szeret is a férfi, leginkább csak kellemesen tölti
vele az idejét. Ryu kapcsolata Yeong-mivel is olyan kapcsolat, amelyben
a lány sokkal inkább tartozik a képzeletbeli RAA-hoz, mint férfi
partneréhez, ezért mozgatórugói is inkább fakadnak ideológiai
álomvilágából, mint a férfi iránt érzett szerelméből. Két anyafigura
tűnik fel a történetben, az egyik Park igazgató felesége, akit a
krematóriumban látunk egy tragikus összeomlásban - miközben a férje
erről tudomást sem vesz, hiszen mindezt hitelteleníti, hogy a nő
elhagyta őket. A másik anyafigura a szervdílerek vezetője, aki végignézi
debil fiának halálát, és még megrendülésében sem más, mint egy
rendkívül ellenszenves emberi torzó. Ez a nők nélküli lét annyiban
szinkronban van a film társadalomképével, hogy ezt a világot nem a nők
építették fel, a hatalom, a pénz, a hierarchia többnyire a férfiak
játszótere. Az viszont már sommás vélemény, hogy a nők mint hátország
sincsenek jelen, ez a világ rideg és kegyetlen, a férfiaknak már a nők
sem adnak menedéket.
A bosszú rajzolatához kötődő erkölcsi
tanulság, hogy a kétélű fegyverekkel vigyázni kell, mert nemcsak a
megtámadottat, hanem a támadót is halálra sebzik. A bosszú körkörös
utakat jár a történetben, minden ártatlan áldozatot megtorol valaki. A
bosszú az enyém - mondja a film címe, és most megkérdezhetjük, hogy ki
állítja ezt. Akár mondhatná Ryu is, Park igazgató is, de nem húznám ki a
listáról magának a film rendezőjének a nevét sem. A kóda mindezt csak
megerősíti.
A színészek kimagasló alakításokat
nyújtanak. Song Kang-ho apafigurája megindító, kezdeti gyötrelmeit nem
tudjuk nem átérezni. Hideg eleganciája tekintélyt sugároz a megjelenése
pillanatában, és lelkiállapotokat megjelenítő skálája az apátiától a
megindultságon át a blazírt közönyig lenyűgöző. SHIN
Ha-kyun (Ryu) feladata nehezített, tőle elvették a beszédet, a
legadekvátabb kifejezési eszközt. De egy pillanatig nem érezzük ennek
hiányát, él az arca, a tekintete, a gesztusai, és ezek sokszor többet
mondanak, mint egy hosszú monológ. A női szerepek megformálói és a
kislány is hitelesen, érzékenyen jelenítik meg karaktereiket.
Külön érdekesség, hogy a filmzene
tekintetében nagyrészt "némafilmet" látunk, legalábbis a háttérzene
elnémul ebben a filmben. Csak a legfontosabb jelenetekben szólal meg
zenei aláfestés, akkor viszont sokkoló hatással bír. Drámaiságukban
mégis azok a percek a legerősebbek, amikor Ryu érzékszervein keresztül,
tökéletes némaságban látjuk a történéseket.
Park Chan-wook filmjét sokféle
zsánerbe próbálták már meg besorolni a pszichológiai thrillertől kezdve a
melodrámáig. Hajlanék arra, hogy emeljük ki a dobozolásból. Valóban
többféle műfaj elemei felismerhetők a filmben (a koreai filmek esetében
nem is szokatlan a műfajok szándékos keverése), ám mindez leginkább csak
kelléktára egy erős rendezői üzenet csomagolásának, amely olyannyira
őrzi Park Chan-wook egyéni kifejezésmódját, hogy a filmnek messzemenően a
midcult filmek között van a valódi helye.