[Tévédrámákról] SANG-DOO, LET'S GO TO SCHOOL! (2003)

상두야, 학교가자!


KBS, 2003, 16 rész
Műfaj: dramedy
Írta: Lee Kyun-hee
Rendezte: Lee Hyeong-min
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema

Egy évvel a Winter Sonata bemutatása után a sorozat egyik rendezője, Lee Hyeong-min egy újabb drámával jelentkezett, ez volt a Sang-doo, Let's Go To School! (Sangdoo, menjünk iskolába!) A forgatókönyvet Lee Kyun-hee jegyzi, akinek már a nyolcadik megfilmesített munkájánál tartott, mégis ezzel a drámával alapozta meg szakmai tekintélyét. Az átütő erejű történetnek köszönhetően a rendező el tudta kerülni a Winter Sonata hibáit, és a rendező-forgatókönyvíró páros kiváló teljesítményéhez hozzáadva a főszereplő, Jung Ji-hoon (Rain) karizmatikus alakítását, a dráma sikerre ítéltetett. Be is következett a díjeső, a főszereplők a színészi szakmai díjakon túl a népszerűségi díjakat is besöpörték, és rajtuk kívül több mellékszereplő is elismerésben részesült. A drámát a közönség rendkívüli szeretettel fogadta, a nézettsége epizódról epizódra emelkedett, míg végül 39,1 százalékos fővárosi  és 38,4 százalékos országos nézőcsúccsal zárt.

A sorozatot a romantikus komédiák közé szokták sorolni, de a valóságnak sokkal inkább megfelel egy újabb keletű megjelölés, a dramedy. Ahogy a mozaikszó mutatja, ebben az esetben a komédia és a dráma elemei olyan elegyet alkotnak, amelyben egyik sem hangsúlyosabb a másiknál. Ennek megfelelően a dramedy sajátos képességeket és hozzáértést igényel mind a színészek, mind a rendezők részéről, hiszen sokan teljesítenek jól a vígjátékok vagy a komoly konfliktusokat feldolgozó drámák terén, azonban igen ritka azok névsora, akik mindkettőben megállják a helyüket. A Sangdoo, Let's Go To School! iskolapéldája annak, hogyan lehet ezt a különös műfajt megvalósítani.

A dráma fő íve egy romantikus szerelmi történet. Az iskolai szerelmesek elszakadnak egymástól, majd később teljesen más élethelyzetben találkoznak újra. A tanár lánynak komoly párkapcsolata van, a fiú sorsa kisiklott, és emiatt esélytelennek tűnik, hogy visszahódítsa hajdani szerelmét, aki iránt fellángolnak az érzelmei. De nem adja fel a küzdelmet, míg célba nem ér. A párkák eközben gonosz szálakat is fonnak köréjük, melyek kétségessé teszik a beteljesülést. Ez a történet eddig egy meglehetősen szokványos drámát ígérne, azonban e sorozat különlegességének titka a főhős karakterének összetettségében rejlik. 

Sang-doo talán a legszínesebb drámai karakter, akit koreai sorozatban láthattunk. Különleges élethelyzete miatt párhuzamosan az átlagosnál jóval többféle életszerepet is betölt, és ezek mindegyike más-más arcát mutatja meg a karakternek. Ezek a különböző arculatok sokféle színészi játékra nyújtanak lehetőséget, kidomborítva az arculatra jellemző domináns tulajdonságokat. Így áll össze egy rendkívül komplex karakter, vagyis Sang-doo személyisége. Ugyanakkor a dramedy szabályainak megfelelően a karakter minden arculatában megmerítkezik drámai és vígjátéki helyzetekben is.

A fiatalember magányosan él és egyedül neveli kislányát, annak ellenére, hogy a gyerek - elsőre kétes életűnek tűnő - anyja folyton körülötte kering. A kislány kórházban van, ahol leukémiával kezelik. A kórházi költségek előteremtése Sang-doo elsődleges célja. A fiatal apa ragaszkodása az életének értelmét jelentő kislányhoz, valamint az apaszerep minden árnyalata Sang-doo komoly és felelősségteljes, aggódó arcát vagy éppen szülői rémületét engedi láttatni, valamint azt az ösztönös képességét, amellyel vigaszt és bátorítást tud nyújtani a betegséggel küzdő gyermeknek - a gyermek nyelvén, játékosan és ötletesen.

Sang-doo középiskolai tanulmányai megszakadtak, amikor a fiatalok börtönébe került. Mivel a családja elhagyta, a szabadulása után nem maradt számára más lehetőség, mint élni a nagybátyja által nyújtott lehetőséggel, aki selyemfiúvá képezte. Dzsigolóként középkorú nőkre szakosodva szédíti az unatkozó vagy kiégett asszonyokat, kicsalva tőlük a pénzüket. Azonban az így szerzett összes bevételét a kórházi költségekre fordítja. Ebben a szerepkörben elsősorban a komikusi képességeket lehet megcsillogtatni, ugyanakkor láthatjuk Sang-doo gazemberes árnyoldalát is. Bónuszként kapunk egy paródiát Jung Ji-hoontól, azt a jelenetet, amelyben Sang-doo egy meleg dzsigoló alakjában megleckézteti a nagyarcú dzsigoló-társat.

Egy merész döntést követően Sang-doo ismét beiratkozik egy középiskolába, ahol a szerelme lesz az osztályfőnöke. Ez a vígjátéki helyzet a leggazdagabb játékterep, hiszen Sang-doo-ból egycsapásra válik leszidható diák, megszívatható osztálytárs, rangját kivívó vezéregyéniség, miközben iskolai egyenruhában is vonzónak kell maradnia a vágyott nő számára. Azonban ide is magával cipeli életének minden terhét, látjuk ájulásig dolgozni az órai szünetekben. 

A szerelmi küzdelem terepe túlnyúlik az iskolán, és Sang-doo miközben esetlenül, de elszántan udvarol a kedvesének, kétségbeesetten próbálja visszaszerezni egykori önmagát, és emlékeztetni arra a lányt is. Miközben Sang-doo romantikus lélek, ez a küzdelem sokszor megmutatja elcsigázott, megfáradt arcait is.

A dráma főhőseit a kórházi helyszín is összeköti. A szerelmi háromszög másik férfi tagja, a lány jegyese ott dolgozik, és történetesen Sang-doo kislányának kezelőorvosa. Így Sang-doo nem sok titkot tud megőrizni előtte, az orvos látja, hogy mivel keresi a kenyerét, és mélyen megveti ezért. A két férfi vetélkedése kezdetben nagyon kiegyenlítetlen. Sang-doo egyszerre van függő és kiszolgáltatott helyzetben a lánya miatt, miközben le kellene győznie a behozhatatlannak tűnő előnyt, amelyet a férfi a státuszánál fogva is élvez a lányért folytatott versenyfutásban. Kettejük kapcsolatában Sang-doo állhatatos, elszánt arca rajzolódik ki, aki a vesztésre álló szerepben is harcol a méltóságáért. Ökölharc és lelki párbaj jellemzi a kapcsolatukat, mely végül egymás iránti tisztelettel átitatott barátságba torkollik. 

A dráma azon pontján, ahol Sang-doo a tisztességes pénzkeresettel próbálkozik, szakmák sokaságában kell hitelesen helyt állnia - a karakternek is, de az őt játszó színésznek is, aki e téren ismét pazar lehetőséget kap képességei megcsillogtatására.

Ha mindez nem lenne elég, akkor a színésznek el kellett tudnia játszania Sang-doo egykori középiskolás lényét is, az első és ártatlan szerelem megélését. 

Ebből a hosszú felsorolásból látszik, hogy Sang-doo karakterének minden arculatára fel lehetne húzni egy-egy újabb drámát. Azonban Jung Ji-hoon (Rain) mindezt egyszerre játssza el, mégpedig minden különösebb erőlködés nélkül. Az alakítása azért is meglepő, mert ez az első főszerepe, tehát távolról sem nevezhető rutinos színésznek. Ráadásul jóval fiatalabb (21) a megformálandó karakternél (27). Azonban hatalmas karizmája van, világot lebíró akarata, elképesztő humorérzéke, kamaszos tisztasággal vegyes férfias sármja, valamint életkorához képest váratlan, rejtett képessége a karakter belső, nagyon mély szomorúságának kifejezésére. Gondoljunk csak az osztálykirándulás tengerparton játszódó barlangi jelenetére, vagy az egyik dzsigolóként végzett 'munka' közben bekövetkező összeomlására, amikor a magára zárt fürdőszobában bénultan csak engedi magára a vizet. 

Jung Ji-hoon egy csiszolatlan gyémánt ebben a drámában. Bár a drámai jelenetekben brillírozik, a játéka még nem mindenhol kifinomult, különösen a vígjátéki helyzetekben harsány még kissé. De gond nélkül megoldja a legnehezebb feladatot: egységben tartja a karaktert. Sang-doo-t az egymástól szélsőségesen eltérő arculatok mindegyikében hitelesnek találjuk, kerüljenek bár komikus vagy drámai helyzetbe. Kiemelt példa erre az orvossal való összjáték, melyben a vérbő komédiázástól kezdve a vetélytársi kakaskodáson át a férfias összetartásig minden előfordul, és ezek a nagyon különböző lépések mégis töretlenül vezetnek el a két férfi kapcsolatának gyökeres megváltozásához. Amire pedig már Jung Ji-hoon első szerepében fel lehet figyelni: a karakter érzelmeinek minden rezdülése tökéletesen tükröződik az arckifejezése mellett hangjának árnyalataiban is, mellyel bámulatosan bánik. 

A drámában egyáltalán nincs üresjárat, minden epizód jól felépített, ritmusvesztés nélkül haladunk előre a konfliktusokkal való küzdelmekben. Bár ez a történet sem nélkülözi a társadalomrajzot, a mozgatórugók itt valóban sorsszerűek. Olyan együttállások keletkeznek, melyek emberi erőfeszítésekkel kivédhetetlenek és megváltoztathatatlanok. A dráma katarzisát éppen ez váltja ki - hiába küzdenek erejükön felül a hőseink, úgy tűnik, hogy egy nagyobb erő lebírja őket. Miközben Sang-doo-t mélyebben megismerve egyre nemesebb emberi léleknek látjuk, útja megállíthatatlanul vezet a széthullás felé. Bár a drámában végül tisztázódnak az összekuszálódott családi kapcsolatok, mégsem kapunk megnyugtató befejezést, csak annak égi mását. 

Mivel romantikus történetről van szó, számtalan megindító helyzetet élünk át, melyek meghatódásra ingerelnek. E drámában viszont nem fordulnak elő hatásvadász effektusok. Ha könnybe lábad a szemünk, az mindig a kegyetlen realitásokból fakad, legfeljebb a zenei aláfestés hangsúlyozza néha túlzottan az érzelmi feszültséget. De a szereplők közül senki nem sír pusztán a sírás kedvéért, ha könnyek csordulnak, azoknak hitele van. Sang-doo jelenetei között ezért vannak felejthetetlenek (például amikor végletekig kizsarolt lélekkel a kislánya ölelésétől remél egy kis melegséget, vagy amikor levágja a kislány kezelésektől hullani kezdő haját). 

Ami a társadalomrajzot illeti, sok téren elég részletes képet kapunk. A tanár lány családjának története az uzsorásokkal, vagy az eredetileg jól szituált családból származó Sang-doo marginalizálódása beszédesen árulkodik az életben bekövetkező váratlan fordulatokról, melyekben nincs segítség a számukra. A kórházi kezelés költségeinek előteremtése prioritást élvez minden egyéb tervvel és vággyal szemben. Sang-doo-nak ez a legnemesebb cselekedete, mégis ez is teszi a legkiszolgáltatottabbá, útja ezért vezet ismét a büntetés felé. Érzékeny pontot érinthetett a fizetett selyemfiúkkal szórakozó középkorú asszonyok humoros, mégis kendőzetlen ábrázolása. A családi életből titokban kikacsintó nők történetei bemutatják az örömöket hajhászó kapzsi szépasszonyok mellett a rideg párkapcsolatban élő, kiéletlen feleségeket is, akiket éppen emberi vágyaik tesznek könnyű prédává. Se-ra történetén keresztül a lányokra vadászó modellügynökségek ténykedésébe is belelátunk. Sang-doo iskolai jelenlétén keresztül pedig egy iskolai mini-drámát is kapunk, tanárok és diákok életének, a diákközösség belső viszonyainak ábrázolásával. 

A főhősnő szerepét Gong Hyo-jin játssza, aki eleinte tényleg olyan pedáns, ahogyan azt egy fegyelmezett tanító kisasszonytól elvárjuk. De szerencsére ennél színesebb egyéniség, ezért jól megállja a helyét a vicces és az érzelmes helyzetekben is. Olyan nőt látunk benne, aki nem kiszolgáltatottja senkinek, saját maga dönt az életének nagy kérdéseiben. Független, határozott nő, aki nagyon érzelmes is, bár a bizalmát nehezen adja. Bár tele van kétségekkel, a látszatok mögött meglátja a valóságot, ezért tud küzdeni is a szerelméért - ezek a tulajdonságai teszik őt Sang-doo méltó társává.

Jung Ji-hoon legnagyobb játszótársa azonban az orvost alakító Lee Dong-gun. Ha nem lenne félreérthető, akár azt is mondhatnánk, hogy sokkal nagyobb kémia működik közöttük, mint a szerelmespár között. Lee is ért a komédiához és a drámához is, talán ezért emlékszünk a két szereplő közös jeleneteire sokkal inkább, mint a szerelmi huzavonákra.

A dráma titkos ásza Song Min-joo, akit Sang-doo lányának szerepében láthatunk. Csodálatos gyerekszereplő, aki az orvossal is, és az apjával is egyaránt lenyűgöző harmóniában alakítja a szerepét. 

Nagyon különböző ízekkel gazdagítják a drámát a további mellékszereplők, akik közül kiemelkedik a Sang-doo nagybátyját játszó Lee Young-ha. A kissé faragatlan, de magát nagyon menőnek gondoló öregedő dzsigolóról végül kiderül, hogy csupa szív és lélek, még ha azt sajátosan fejezi is ki. Emlékezetes párt alakítanak a hősnő édesanyját játszó Jung Ae-rivel. 

 

Hong Soo-hyun pedig meggyőző átalakuláson megy át a kezdeti tévelygő, Sang-doo-ra csimpaszkodó, kissé közönséges nőből egy érettebb, sokkal felelősségteljesebb személyiségbe. 

A dráma intim hangulatait szemet gyönyörködtető, mesei képek teremtik meg. A sorozat zenéje együtt lélegzik a képekkel, hol könnyed vidámsággal, hol fájdalmasan, de nem csúszik át dagályosságba. Talán egyetlen jelenetben tűnik feleslegesnek, mert Sang-doo és Bori hajlevágási jelenete önmagában is annyira erős, hogy az erős háttérzene csak megzavarja azt. Az egész soundtrack legendás, szinte minden betétdalból sláger lett. 

A Sang-doo, Let's Go To School nem múló lenyomatot hagy nézői lelkén, melyre minden szomorúsága ellenére mégis mosolyogva emlékszünk. 

[Tévédrámákról] WINTER SONATA (2002)

겨울연가
[Endless Love Drama Series II]

KBS, 2002, 20 rész
Műfaj: romantikus dráma
Írta: Kim Eun-hee, Yoon Eun-kyung, Oh soo-yeon
Rendezte: Lee Hyeong-min, Yoon Seok-ho
Adatok részletesebben: Wikipedia / HanCinema


Az ismertető erősen spoileres!!!

Az ismertető erősen spoileres!!!


A Hallyu történetének alapismeretei közé tartozik, hogy a Winter Sonata (Téli szonáta) című televíziós sorozat volt a második kulturális hullám elindítója. A dráma eredetileg a négyrészes Endless Love (Végtelen szerelem) című sorozat második, 20 részes drámája volt, melyet a KBS2 csatornán 2002-ben mutattak be. Ez a dráma 2004-től kezdődően elsősorban Japánt és Délkelet-Ázsiát vette be, divatot teremtve a "koreai életérzésből". Hatalmas kereskedelmi sikert is hozott, az idegenforgalmi bevételeket is beleszámítva több mint 27 milliárd USD-t termelt. Eladtak belőle 330 ezer DVD-t, 1,2 millió példányt a történet regény-átiratából. A forgatás helyszínéül szolgáló Nami-sziget a turisták célpontjává vált, a látogatók évi átlagos 250 ezres száma 650 ezerre nőtt. A szigeten szobor örökíti meg a drámában elcsattanó első csókot. Készült belőle anime és musical adaptáció, sőt számítógépes játék is. A sorozat zenéje és fő karakterei is önálló életre keltek, utóbbiak mozifilmbe, filmparódiába költöztek. [forrás]

Húsz év azonban nagy idő, ezért ma már nem lehet ugyanazzal a szemmel nézni a sorozatot, mint a bemutatása idején. Általános tapasztalat, hogy megváltozott az időérzékünk, és egyre rohanóbb világunkban a régebbi alkotásokat nagyon ráérősnek, túlzottan lassúnak érzékeljük. Ez igaz a Winter Sonatára is, bár valószínű, hogy a korabeli nézők számára ez a tempó természetes volt. A húsz rész azonban nagyon soknak tűnik, rengeteg benne az önismétlés és az üresjárat.

A történet alaplépései azonban nagyszerű írói lelemények. Középiskolás korukban ismerjük meg a dráma szereplőit, akik közül ketten egymásba szeretnek. A lány barátja lesz a másodhegedűs, akinek esélye sincs a cool főhőssel szemben, és a baráti társaságban ott van egy lány is, aki reménytelenül próbálja becserkészni a fiút. Azonban egy baleset tragikus pontot tesz a szerelem végére, úgy tűnik, hogy a főhős fiút elveszítjük.

Remek fordulat következik: tíz évvel később hőseink már dolgozó emberek, és egy új vezető érkezik Amerikából a barátnőjével együtt. Utóbbi nem más, mint a hajdani diáktársaság csinos, ámde sikertelen tagja. Most boldogan birtokolja szerelmét, aki kiköpött mása a balesetben elveszített fiúnak. Ez természetesen sokként éri a boldogtalan, néhai szerelmétől elszakadni képtelen lányt, aki kénytelen együtt dolgozni a csak kívülről hasonló, más nevű és teljesen más karakterű, semmire sem emlékező fiúval, és elviselni a diadalittas barátnő szurkálódásait is. A másodhegedűs fiú pedig szólistává lépett elő: kitartó támogatásának köszönhetően házasságot tervezgethet a lánnyal.

Azonban alig telik el néhány hónap, olvadni kezd a jég, és az egykori szerelmesek addig kóstolgatják egymást, míg végül a lány ismét beleszeret hajdani kedvese alteregójába, a férfi pedig viszonozza az érzelmeit. Innentől kezdve a történet hangsúlya a párkapcsolati nehézségekre összpontosít, a veszélyeztetett pozícióba került, elhagyott társak ármánykodására, valamint a kapcsolatot ellenző szülőkkel vívott harcra. Ismét nagyszerű lelemény, hogy a szülők rejtett előtörténete mélyen befolyásolja a jelenkori történéseket, ezzel áthajlásokat teremt az idősíkok és a generációk között. A végkimenetelre maga a dráma egymást követően különböző alternatívákat vázol fel, melyek a tragikus lehetőségtől jutnak el egy némiképp boldogabb befejezésig. 

A remek történet ellenére a forgatókönyv már hagy kívánnivalót maga után. Az írók sajnos nem a dráma lendületére koncentrálnak, hanem a könnyfakasztásra, ezért számtalan, végtelenül elnyújtott jelenetet kell végigszenvednünk, melyekben minden látószögből, számtalanul megismételve igyekeznek megmutatni, hogy éppen milyen szomorúnak kell lennünk, a sorozat későbbi részeiben egyre gátlástalanabbul kényszerítve a nézőket a szereplőkkel való együttérzésre, a tragikus ráhangolódásra. Semmi baj nincs a túlcsorduló melodrámai érzelmekkel, ha azokat valóban átélhető emberi drámák váltják ki. Azonban a nem túl ügyes filmes manipuláció az ellentétébe fordul, igényesebb nézőkben együttérzés helyett ellenérzéseket vált ki. Ezek a helyzetek pedig folytonosan kizökkentenek a dráma élvezetéből. Ráadásul a későbbi részek rendkívül hosszú, 4-5 perces felvezetéseket tartalmaznak, melyekben megismétlik a dráma korábbi főbb fordulatait, sőt, ezek időnként még az egyes epizódok közepén is előfordulnak, teljesen szükségtelenül. Hirtelen ötletként felvetődött bennem, hogy mindezeket kigyomlálva ez a sorozat megérdemelne egy újravágott változatot, végső esetben egy ízlésesebb remake-et. 

A dráma első két epizódja azonban igazán nagyszerű, amelyekben a középiskolai időszakot mutatják be, őszinte, tiszta érzelmekkel, játékossággal, sok-sok kedvességgel fűszerezve. A továbbiakban is szépen fotózott jeleneteket láthatunk, melyekben a dráma címének megfelelően vezérmotívum a téli évszak, a maga összes megjelenítési lehetőségeivel az első hóeséstől, a havas fákon, fagyos tájakon, hóviharon át a hógolyózásig és a kedves hóember-figurákig. Szépen alkalmazzák ezt a természeti elemet a születő érzelmek és az egymás iránti bizalom kifejezésére is, példaként említve a mély hóban egymás lábnyomába lépkedést. A képi világ mellett a dráma erősen szentimentális zenéje is segít abban, hogy önálló atmoszférájú, egységes hangulatvilágú drámát kapjunk, melyben nem kellemetlen az alámerülés.

Azonban a dráma erősségei a karakterek és az őket megformáló színészek. A mellékalakok között rengeteg az egészséges, jó humorú szereplő, akik sokféle ízt adnak a drámához.  A főbb karakterek megfelelő mélységgel bírnak, természetesen a szerelmespár erősebben pozitív, míg az intrikusok erősebben negatív rajzolattal. Azonban utóbbiakra igaz, hogy annak ellenére, hogy válogatott galádságokat követnek el, meg tudják mutatni esendőségüket, amely időnként még a sajnálatunk kiváltására is alkalmas. Mégis rendkívül mesterkélt megoldás az, hogy több körben biztosítja a dráma az újraaktivizálódás lehetőségét főként a férfi másodhegedűs számára, a dráma készítői által megbocsátva és elfeledve mindazt, amit addig elkövetett. Ezzel nemcsak a két főszereplőt, de a nézőket is erősen infantilisnak tekintik, ami rendkívül bosszantó. Ugyanez érvényes az alapvetően jól kidolgozott karakterek indokolatlan és egyre logikátlanabb lépéseire, melyeknek a történet előre haladtával elszenvedői leszünk. Hirtelen mindenkit kétségek kezdenek gyötörni az intrikusok legátlátszóbb trükkjei következtében, azonnal eltántorul eredeti szándékától, és már csak arra futja erejéből, hogy búskomoran maga elé meredjen. Gyaníthatóan mindez pusztán az időhúzás kedvéért történik így, melyek következtében teljesen felesleges körök kerülnek a történetbe, alaposan lefárasztva a nézőket. A drámát érzékelhetően nem akarták tragikus végre kifuttatni, ugyanakkor nem mertek egy tiszta happy endet sem bevállalni, ezért kerestek egy középső, keserédes megoldást. De addig még mindent elkövetnek, hogy a magukat csak jól kisírni vágyó nézők igényeit is kielégítsék.

A legerősebb karakter a főhős férfi, akit Bae Yong-joon játszik. Vagyis mind a kettőt, hiszen a fiatal és a felnőtt férfi személyisége erősen eltér egymástól. Ismét csak a húsz eltelt év távlatából nézve nagyon érdekes, a mai átlagos főhősöktől teljesen elütő ez a karakter. Erőteljesen férfias megjelenésű, még ha az 'érzelmes férfi' kliséjének megfelelően kissé romantikusra van is fazonírozva, de még hírből sem ismeri a vastag, bőrhibákat eltakaró, álságosan megszépítő és túlfiatalító sminkes vakolatot. Külön ki kell emelni a színész rendkívül kellemes orgánumát, aki mély fekvésű hangjával megfelelően tud is bánni. Nem játszik túlságosan szofisztikált eszközökkel, de egyszerre tud vagány és hűvös lenni, valamint játékos és érzelmes is. Bár nagyon jóképű, a szépségét elsősorban nem a külsejében hordozza, hanem az aurájában, ami meglehet, hogy nem is a karakter, hanem a színész sajátja. Remek kisugárzása van és gyönyörűen felragyogó mosolya. Nem véletlen, hogy ő lett az első, nemzetközi hisztériát kiváltó, rajongásig szeretett koreai színész, akinek első Japánban tett látogatása során 350 rendőrre volt szükség a fogadására összegyűlt 3000 nő féken tartására a repülőtéren. Ugyancsak ismeretes anekdota, hogy az akkori japán miniszterelnök, Junichiro Koizumi elsütötte a poént, miszerint Bae népszerűbb, mint ő maga. [forrás] 

Bár a sorozat elején a középiskolai jelenetekben mindegyik szereplő erősen túlkorosnak tűnik, Bae mégis hihetően játssza a cool, kiemelkedően okos és kissé titokzatos, fővárosból érkezett diákot. Miközben megtartja ezeket a tulajdonságokat felnőtt férfiként is, más eszközökkel tudja megmutatni a határozottság, eltökéltség és az időnkénti érzelmi megingások mellett. A magány, a vívódás és a mély érzések kifejezésében is magával ragadó. Természetesen, még a könnyek is szépen folynak le az arcán.

Jóval egysíkúbb szerep jut a partnernőjének, a Yoo-jint alakító Choi Ji-woo-nak. Az ő karakterének színessége és bájossága elsősorban a még felhőtlen iskolai időkben élvezhető igazán. Yoo-jin nem a legszebb lányok egyike, de életrevaló, ötletes, akit nagyon lehet szeretni. Kár, hogy a történet később szinte csak a benne élő bánat kifejezésére kárhoztatja, akinek ha kell, ha nem, könnyben ázik a szeme. 

A történet jóképű, ámde nem egészen tisztességes karaktere Kim Sang-hyuk, akit a tragikusan rövid életű színész és énekes, Park Yong-ha formál meg. Nem annyira karizmatikus a kisugárzása, mint a főhősnek, de a karaktere jóval nagyobb játékteret enged neki, amelynek minden árnyalatát élettel telíti. Tud undorító féreg is lenni, és indulatos vagy tisztán vágyakozó férfi is. A karakterhez kötődő, történetbeli ciklikus ismétlődést már említettem, azonban ez nem okozza azt, hogy Park Yong-ha is ismételné önmagát, mindig tud új színt hozzárendelni az alakításához. 

Oh Chae-rin, a pozitív árnyalatokat is tartalmazó másik negatív karakter szerepében Park Sol-mi távolról sem tud olyan átütő lenni. Butácska és hisztérikus, még a keresztbe tevési kísérletei is elég gyatrák, az a készítői szándék pedig, hogy sajnálatot váltson ki a nézőkből maga a tény, hogy mindig magányos marad, nem igazán működik, mert a sors csapásai helyett inkább magában kellene keresnie az okot. Ráadásul az iskolásként valóban gyönyörű lányt a későbbiekben olyan szépészeti külsőségekkel formálják 'amerikanizált' megjelenésűvé, hogy attól minden férfi kifutna a világból, nemhogy beleszeretne.

A történet leginkább elgondolkodtató tartománya a főhősök és szüleik kapcsolatában rejlik. Bár a kortárs történetekben a műfaji megfeleléseknek való szándék jelentősen eltolhatja a klisék irányába a karaktereket, emellett a szereplők élethelyzetéről és a cselekvéseikről alkotott elgondolások óhatatlanul tartalmazzák annak a jelennek a sajátosságait is, amelyekben a történet íródott. Ez a Téli szonátában úgy jelenik meg, hogy a szereplők, legyenek férfiak vagy nők, már saját egzisztenciát építő, önálló döntésekre és vállalásokra képes emberek, akik fiatal felnőttekként mégis szüleik teljes érzelmi befolyásolása alatt élnek, amely alól nem tudják felszabadítani magukat. A szülők viszont úgy bánnak gyermekeik életével, mint a saját hitbizományukkal. A korábban említett logikátlan lépések egy része a saját szándékok és a megfelelési kényszerek összecsapásaiként is értelmezhetőek, még ha nehezen fogadhatóak is el.

A szülők ábrázolása sok kérdést vet fel, elsősorban azt, hogy a készítőik részéről volt-e rejtett kritikai szándék, vagy a jelenségeket csak a maguk természetességében, minden megkérdőjelezés nélkül mutatták be. Ezt nem is tudom tisztán megválaszolni, mert a látottak megítélésébe belejátszik a két évtizedes távlat, és méginkább a kulturális különbözőség. Nyilván ez utóbbi befolyásolja mindazt, amit a következőkben írni fogok. 

A főhős fiú házasságon kívül született gyermek, aki gyűlöletet táplál az anyja iránt, mivel neki köszönheti a családok szentségét hirdető társadalomból való kivetettségét, folytonos megaláztatását, melyeket minden nagyszerű egyéni tulajdonsága és képessége ellenére kell elszenvednie. Ráadásul az apja kilétét sem árulja el neki az anyja, a fiú emiatt elszánt nyomozást folytat az igazság megismeréséért. A baleset bekövetkezte után az anya elképesztő döntéssel írja át a 18 éves fiatalember életét: Amerikába költözve a házasságával családot és új nevet szerez a fiának, akinek egy pszichológiai beavatkozással kitörölteti minden korábbi emlékét, melyek Koreához kötötték - tehát a megtörtént beavatkozásnak sincs tudatában a történetünkbe visszatérő férfi. A tett indoklása, hogy a fiút megszabadítsa gyermekkorának keserű emlékeitől, de ennél sokkal erősebb motívum, hogy megváltoztassa a hozzá fűződő érzelmi viszonyt, és így egy anyját szerető gyermekre tegyen szert. A drámában a nő mindvégig csökönyösen kitart a titkolózás, sőt a hazudozás mellett, melyekkel fia boldogságát veszélyezteti. Bár a fiú számára mindez nyilvánvalóvá válik, mégis minden találkozást egy szeretetteljes, megértő öleléssel zár, mellyel elfogadja és szentesíti az anyai jogot az ellene elkövetett bűnökre.

A főhős lány csonka családban él, mivel az apja halála után az anyja egyedül neveli őket a lánytestvérével. Ez a családmodell és a vele járó szerényebb gazdasági státusz folytonosan arra a törekvésre készteti az anyát, hogy jó partit szerezzen a lányának, bevállalva a megoldást kínáló család általi megaláztatásokat is. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a lányát boldogtalanságra kárhoztatja, azonban semmi sem gátolja meg abban, hogy a megfelelő pillanatokban fizikai rosszulléteket produkáljon, melyekkel megakadályozza a lány általa helytelennek gondolt lépéseit. Valódi ripacsként is tekinthetnénk erre az érzelmi zsarolóra, ha a dráma nem önfeláldozó és szeretetteljes, kissé elesett anyaként mutatná mindvégig, akihez a lánya is folytonosan visszatér az anyai szeretetért és támogatásért. 

A szerelmi háromszög harmadik tagját képező fiú teljes családban él, ahol szeretetteljes, megértő viszonyok uralkodnak. A nősüléshez választott lány ugyan kicsapja a biztosítékot az anyjánál, aki konokul és morcosan ellenzékbe vonul, ám a férfiak összezárása mindig leszereli az ellenállását, mivel az apa folytonosan megértő és támogató a fiával szemben.

Azonban a főhős lány egykori apját és a pótkerék fiú apját hajdanán ugyanolyan baráti és szerelmi viszony fűzte egy lányhoz, aki történetesen a főhős fiú édesanyja, mint a jelenkori történetünk főszereplőit egymáshoz. Vagyis mégsem pontosan ugyanolyan, mert a szülők igazán nagyban játszottak, sokkal szabadosabban a gyerekeiknél, hiszen a nyomok oda vezetnek, hogy mindkét férfi esélyes a nő gyermekének apaságára.

A nő a már halott férfit jelöli meg apaként, melynek következtében történetünk szerelmespárját vérfertőző testvéri viszonyban tünteti fel. Milyen anyaképet ábrázol ezzel a dráma? Ismét görög tragédiába illőt, ami nem szokatlan a melodrámáktól, mert egy ilyen szélsőséges helyzettel való megküzdés katarzist rejthet magában. Ám a fiú infantilis viszonya ehhez az anyához már feldolgozhatatlan - különösen, hogy tudjuk, a koreai televíziós drámák létező vagy követendő társadalmi mintákat tartalmaznak, illetve sugallnak a nézőközönség számára. Vajon az anyai tekintély mindenhatósága érvényes erre a helyzetre is?

A másik lehetséges apajelölt viszont váratlan emberi nagyságot mutat fel egy kritikus helyzetben, amellyel megnyugtató választ kínál mindenkinek a valóságról, még ha ezzel a saját családi életében komoly konfliktust is generál. Azonban szó nincs bátor kiállásról, először csak a főhős fiúnak árulja el az igazságot, felmentve őt a tiltott viszony terhe alól. De hiába, hogy minden eszköz megadatott a számára a kirajzolódó tragédia megakadályozására, hirtelen teljesen inaktívvá válik. Teszetosza módon csak a kezeit tördeli, nem rohan az információval a megmentendő lányhoz, még azt is elfelejti, hogy akár telefonálhatna is, ezek helyett csak a fiát utasítgatja. A legkritikusabb pillanatokban az összeomlásos nagyjelenetet előadó felesége homlokát törölgeti, miközben fiatalok élete, sorsa van veszélyben, köztük immár mindkét fiáé is. Persze nyilván nehéz eldöntenie, hogy hirtelen melyik fia pártjára is álljon, de maga a megoldás, hogy a fejét a homokba dugja ez a mindvégig szimpatikus ember, eléggé beszédes.

Mint ahogyan az is, hogy a főhős fiú immár az igazság birtokában nem a szerelmét rohan megmenteni, hanem az anyukájához siet, akitől a fene tudja, hogy mit remélt. A drága mama a fiú szemrehányását követően egy rövidke, álságos bocsánatkérés után be is száll az autóba és külföldre távozik a következő fellépésére. De szigorúan csak azután, hogy a fia megértő ölelésében részesült, akinek taccsra tette az egész életét. Szerencsétlen főhősünkkel még azt is eljátszatja a történet, hogy miközben már minden néző felüvöltött a képernyők előtt, hogy "de hiszen akkor testvérek!", ő még jön-megy a világban, mintha képtelen lenne felismerni ezt a kellemetlen, de triviális következményt. 

Egy tévésorozat szokásos melodrámai tétlenkedése, az ostoba elhallgatásokkal a tragédiához vezető megoldása-e vajon, vagy pedig az aktuális erkölcsi közgondolkodás megjelenése látható abban, hogy az egy lépéssel korábban még a szülők akaratával szembe menni készülő pár - immár a felmentést jelentő bizonyíték birtokában - pontosan az ellenkezőjét cselekszi? Mert a dráma úgy rendezi össze a végső szálakat, hogy az minden emberi értelmet, különösen a logikát hiányolja. Ismétlem, nem felejtettem el, hogy melodrámában járunk, de mégis... Miközben órákon át siratjuk a szerelemtől és a szerelmünktől vett fájdalmas búcsút, nem beszélünk arról, hogy miért nem vállaljuk mégsem az immár lehetővé váló boldogságot, miért titkoljuk el botor módon az igazságot a szerelmünk elől, miért nem küzdünk a saját életünkért annak veszélyeztetése helyett, még ha rémítő betegség is árnyékolja be a kilátásokat?

Talán azért, mert ezek a sorozatok minden kezdeti lendületük ellenére mégis leginkább a pöttyös könyvek lányregényes érzelmi világával bíró nézőket célozzák meg, ami nem feltétlenül jár együtt a fiatal életkorral.

Az pedig az ázsiai lelkület titka, hogy miért éppen ez a történet indult világhódító útra. Bár erre is vannak magyarázatok, de nem ebben a bejegyzésben.

[Tévédrámákról] FRIENDS (2002)

프렌즈 / フレンズ 

TBS (Japán) - MBC (Dél-Korea), 2002, 4 rész
Műfaja: dráma
Rendezte: Doi Nobuhiro és Han Chul-soo
Adatok bővebben: Wikipedia 

A Friends (Barátok) mérföldkő a koreai tévédrámák történetében, ugyanis ez az első koprodukciós sorozat, mely a japán TBS és a koreai MBC összefogásával jött létre 2002-ben. A mindössze négy epizódból álló mini-szériát két részben mutatták be, először Japánban, majd néhány nap múlva Koreában.

Doi Nabuhiro és Han Chul-soo rendezők

A romantikus szerelmi történet főszereplői a filmrendezőnek készülő koreai fiú, Kim Ji-hoon és a japán áruházi eladó lány, Asai Tomoko. Hongkongban járva hozza össze őket a véletlen, melynek két együtt töltött nap lesz a vége, amit a fiú filmjének forgatásával töltenek. Annak ellenére, hogy nincs egyetlen olyan nyelv sem, amelyen szavakban megérthetnék egymást, ez nem akadály számukra a közös hullámhossz megtalálásában.

Miután mindketten hazatértek a saját hazájukba, a kalandot levelezéssel folytatják, melynek során alaposabban megismerik egymást. A vonzalom egyre erősebb, és mindent megtesznek azért, hogy újra találkozhassanak. Mire ez megvalósul, már megismerjük a fiatalok családi hátterét is. A fiú egy hagyományos szemléletű koreai család egyetlen gyermeke, akinek az apja már eltervezte a jövőjét, és elvárja, hogy a fiú kövesse a számára kijelölt utat. Fia filmes tanulmányait csak átmeneti hóbortként kezeli, melyet elnéz, de Ji-hoon is úgy érzi, hogy a család érdekében kötelessége leszámolni a vágyaival. Tomoko ezzel szemben anyja árnyékában él, aki a válás után egyedül neveli őt. Bár az anyja mindenben támogatná, de Tomoko nem találja helyét a világban, sikeresnek látott anyjához mérten értéktelennek gondolja magát.

A fiú és a lány miközben felfedezik egymás világát, a saját kérdéseikkel is szembesülnek. Óhatatlanul támogatják egymást abban, hogy megtalálják a saját útjukat.

Nem könnyű a helyzetük, mert számolniuk kell a kapcsolatukat befolyásoló kulturális különbségekkel, melyekről keveset tudnak. Megjelennek kéretlen intrikusok is, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy beavatkozzanak a kapcsolatukba. Nagyon beszédes az első találkozási próbálkozás, amelynek során Tomoko kirándulni megy Szöulba a többnapos ünnep alatt, és fogalma sincs arról, hogy az időpont (valószínűleg a Chuseok) idején a fiúnak milyen kötelezettségei vannak, amelyek miatt nem lesz elérhető.

A történet számos nehezítő tényezőt mutat be, melyekkel a hasonló helyzetben lévő fiataloknak szembe kell nézniük. Az utazásokhoz szükséges pénzt sem könnyű előteremteniük, és a fiú kötelező katonai szolgálata is közeledik.

A koprodukció tényéből azonban sejthetjük, hogy most egy boldogan végződő Rómeó és Júlia történetet fogunk látni, még ha számos megpróbáltatást is kell átvészelniük a fiataloknak. Jelképesnek mondható, hogy az első koreai együttműködés éppen Japánnal valósult meg, és még ennél is jelképesebb, hogy a fiatalok boldogságának beteljesülése a két ország szebb jövőjének is ígérete.

A dráma bájos női főszereplője a színész és énekes Fukada Kyoko. Filmbeli párja az ekkor mindössze 25 éves Won Bin, akinek még a nagy filmes sikereit megelőzően ez a legutóbbi drámaszerepe mind a mai napig. Feltűnik még a sorozatban Ji-hoon jóképű és szimpatikus barátjaként Lee Dong-gun, aki szintén harmatosan fiatal, itt még csak 23 éves. 

[Filmekről] Kim Tae-hyung: THE 8TH NIGHT (2021)

김태형: 제8일의 밤


Figyelmeztetés: Az ismertető kicsit spoileres!!!

Nagyszerű élményt nyújtó misztikus thrillerrel jelentkezett a nem kevésbé titokzatos Kim Tae-hyung rendező, akiről néhány fotón és az ehhez a filmhez kapcsolódó tudósításokon kívül nem nagyon találtam semmit az Interneten, még az életkorát sem tudtam kideríteni. Egyfilmes rendezőnek tűnik, ami azért furcsa, mert A 8. éjszaka érett alkotás.

Kim Tae-hyung rendező

A film egy kitalált buddhista történettel indul, melyet szanszkrit nyelven hallhatunk Lee Sung-min veretes előadásában, ami önmagában is lenyűgöző teljesítmény.

A legenda arról mesél, hogy 2500 évvel ezelőtt Buddha megakadályozta, hogy egy pokolbéli szörnyeteg szenvedést hozzon a világra. Kitépte a szörny mindkét szemét, és a világ távoli pontjain rejtette el azokat, őrzőket rendelve melléjük, akik feladata, hogy lehetetlenné tegyék a két szem újbóli találkozását. Azonban a szöveg egy jóslatot is tartalmaz arról, hogy a vörös hold idején az egyik szem feltámad, és elkezdi bejárni a másik szem felé vezető hétnapos útját, mely hét mérföldkőből áll. A mérföldkövek emberek, akikben a szem testről testre vándorol, mindegyikük halálát okozva.

A szemeknek sajátos szimbolikája van, mely összefüggésben áll a buddhizmus földi szenvedésről szóló tanításaival: a Vörös Szem a kínt, a Fekete Szem a szorongást jelképezi. Emellett a film számos, hinduizmusból átvett elemet is tartalmaz.

Az eseményeket egy antropológus professzor indítja el, aki a Gyémánt-szútra igazolására kutatott a Vörös Szem után, végül meg is találva azt. Azonban a tudományos világ csalással vádolta, és ebbe beleőrülve dönt úgy, hogy igazának bizonyítására az alkalmas időpontban elszabadítja a Vörös Szemet, ami el is kezdi bejárni a mérföldköveken át vezető útját.

A halálán lévő, Fekete Szemet őrző Ha-jeong szerzetes (Lee Eol) megérzi a bajt, és útjára indítja tanítványát, hogy riassza Park Jin-sut, aki az ő helyébe lépve a Szem őrzője lesz. Park Jin-su - aki most egy építkezésen dolgozik - régebben ördögűzést végző buddhista szerzetes volt Seonhwa néven. Marcona, szófukar fickó, aki csodálatos párost alkot a hírnök Cheong-seokkal, a hallgatási fogadalmat tett fiatal szerzetestanonccal. A fiúnak nincs hová mennie, ezért rátapad Seonhwára, és miközben mindenhová követi, beleveti magát a hegyi kolostor magánya után eléje táruló nagyvárosi élvezetekbe. Seonhwa küldetése, hogy megtalálja és megölje Ae-rant, a szűz sámánt (Kim Yoo-jung), az egyedüli ismeretes mérföldkövet, és ezzel lehetetlenné tegye a szemek találkozását, vagyis a szörnyeteg feléledését.

A szem útját kirajzoló rejtélyes halálesetek nyomában jár a rendőrség is, bár a történetben távolról sem a nyomozási munkájuk lesz domináns.

Ahogy haladunk előre a történetben, egyre világosabbá válik, hogy minden szereplő karmikus kapcsolatban áll egymással. Bár lineáris eseménysornak tűnik, ahogyan a Szemnek végig kell haladnia a mérföldköveken, mégis nem várt fordulat következik be, mely elvezet a grandiózus végső összecsapáshoz.

Az egész film pazar látványvilágú, gyönyörűen vannak fotózva a helyszínei, járjunk akár városi sikátorokban, sivatagban vagy hegyvidéken. Még arra is futja, hogy tegyenek néhány filmes utalást: a kezdő jelenet láttán bizonyára mindenkiben felötlenek az Indiana Jones képei. Ötletgazdag VFX csapat munkája a természetfeletti jelenségek látványos, mégis mértéktartó audio-vizuális leképezése - az Univerzum hangjaként zengetett OM még bennünk is rezegni fog sokáig.

A film nem nélkülözi a horrorfilmekre jellemző hatásokat sem, melyek elsősorban a mérföldkövekhez kapcsolódnak. A beléjük költözött Szem zombivá változtatja őket. Már a Train to Busanban láttuk, hogy a koreai filmesek milyen újításokkal tudtak élni a zombik megjelenítését illetően. Ott koreográfusok tették egyénivé a zombik mozgását, melyhez hasonlót addig még nem láttunk. Itt egy másik bravúr következik be, mely nemcsak a maszkmesterekre, hanem főként a színészekre bízza a zombik azonos viselkedési sémáinak, főként mimikájának megjelenítését. Ezek hatalmas színészi bravúrok, mert a valós arcukat változtatják különböző groteszk maszkokká.

A végső összecsapás drámai, egyszerre vannak benne jelen az emberi erőfeszítések, a lélektani manipuláció síkjai, és a démoni erőknek feszülő spirituális tudásból nyert képességek.

A film azonban nemcsak a felszínen látható küzdelemről beszél. Mindazok mögött meghúzódik egy mélyebb, életfilozófiai sík, ami Seonhwa spirituális érését tartalmazza. A sorsa elől korábban elmenekülő szerzetes bezárkózott a magányába, az átélt csapások miatti fájdalmának sötétségébe. A démonnal való szembenézés egyben a sorsával való szembenézés is: fel kell ismernie, hogy mire rendeltetett, és megértenie, hogy melyik apró történés miként vezetett az életfeladatának, vagyis a karmájának beteljesítéséhez.

"Seonhwa! Most, hogy rájöttél az értelmére, ideje, hogy felébredj a szomorú álmodból!" - hangzik el, és a szerzetes homlokán megnyílik a spirituális harmadik szem, a kép pedig kifehéredik - vagyis bekövetkezik a megvilágosodás.

A film végén ismét megjelenik a cím, mely most egy újabb értelmezési tartományt rendel az eredetihez: 'A 8. éjszaka' feliratban megfordul a nyolcas, mely így a záros időtartamban játszódó pokoli küzdelmet végtelenre változtatja. 

Érdekes, hogy sokan, talán az előzetes alapján, horrorfilmre számítottak. Csalódásként kellett megélniük, hogy Kim rendező filmje lassabban csordogál egy szokványos horrornál, és bár ijesztő elem van benne bőven, mégsem él a frásztörő hatások vágyott sokaságával. Ezért lehet, hogy a horrorra vágyók kevesebbet kapnak, mint amit reméltek, de a figyelmes néző sokkal többet, mint ami remélhető. Feszült, jól építkező történetet, mélyen átélt színészi alakításokat, és az élet értelmére figyelmeztető tanítást is kapunk, természetesen a buddhizmus megfontolandó nézőpontjából.

[Filmekről] Lee Chung-hyun: THE CALL (2020)

이충현: 콜

Lee Chung-hyun rendező Bargain (Alku) című 2015-ös rövidfilmjével már jónéhány díjat elnyert, mielőtt belefogott volna első játékfilmje készítésébe. Maradva a már bevált thriller műfajánál, a 'The Call' (A hívás) alapjául a brit és Puerto Rico-i The Caller című filmet választotta (Matthew Parkhill rendezése). Nem igazán remake-et, sokkal inkább olyan adaptációt készített, mely számos új elemmel és jelenettel egészült ki (nyilván az eredeti filmben nem láthatunk koreai sámánt).

A film sajtótájékoztatóján Lee rendező elmondta, hogy nagy hatást gyakorolt rá Tarantino Kill Billje, és ennek nyomán szeretett volna egy olyan szokatlan thrillert rendezni, melynek gonosz karaktere egy nő, különös tekintettel arra, hogy ez ritka a hasonló műfajú koreai filmek körében. 

A történet kezdetén Kim Seo-yeon egy időre visszaköltözik vidéki, már lakatlan gyermekkori házukba. Elveszített mobilja pótlására előbányászik egy régi, vezeték nélküli telefonkészüléket, melyre hamarosan furcsa hívás érkezik, egy ismeretlen lány kér segítséget tőle. Mivel a hívások ismétlődnek, beszédbe elegyednek egymással, és rövidesen kiderül, hogy húsz évnyi időszakadék van közöttük. Seo-yeon rájön, hogy a vele egykorú Oh Young-sook ugyanannak a háznak korábbi lakója, aki árva, és a mostohaanyja neveli. Seo-yeon viszont az édesapját veszítette el. Mivel elárulja Young-sooknak, hogy mi okozta apja halálát, a lány beavatkozik a történésekbe, és ezzel megváltoztatja Seo-yeon életét, visszaadva neki a családját.

Young-sooknak azonban nincs hasonló örömben része. A nevelőanyja egy madang, vagyis sámán, aki ördögűzés alá veti a lányt, azt ismételgetve, hogy látja a lány jövőjét. Lee El színésznő egy modern, talányos sámánasszonyt jelenít meg, aki egy gótikus történetben is megállná a helyét.

Az időnként zaklatott hangulatú hívások miatt Seo-yeon utánanéz a lány kilétének, és rájön a korabeli tudósításokból, hogy Young-sookot megölte a mostohaanyja. Figyelmezteti a lányt, aki így elkerüli a halált, viszont megöli a mostoháját, amivel szintén megváltoztatja a jövőt.

Seo-yeon ráébred, hogy egy veszélyes gyilkost szabadított a világra, aki zsarolni kezdi azokért az információkért, amelyek birtokában elkerülheti a sorsát. Azonban minden  beavatkozás a megtörtént eseményekbe átírja a jövőt, melyeknek megfelelően a lányok sorsa is mindig átíródik. 

Lee rendező elmondta, hogy a történet fő szála, tehát a két lány kapcsolata mellett nagyon fontosnak tartotta azt a mellékszálat is, melyekben a lányok egymástól nagyon különböző kapcsolata rajzolódik ki a saját édesanyjukkal, és hogy ezt a kapcsolatot Seo-yeon és anyja között miként változtatják meg a bekövetkező elmozdulások. Ilyen értelemben a film a lehetőségek története is, mert az egyes fordulatok kiindulópontjául szolgáló helyzetnek megfelelően lesz az anya és lánya között gyűlölettel vagy szeretettel teli a kapcsolat. 

Kim Sung-ryung, Park Shin-hye, Lee Chung-hyun rendező, Jeon Jong-seo és Lee El
a film sajtótájékoztatóján

A film szereposztása igazi sztárparádé, egészen a legkisebb szerepekig, beleértve a Seo-yeon apját játszó Park Ho-sant. Az itt is nagyszerű alakítást nyújtó Park Shin-hyét és a filmbeli édesanyját játszó Kim Sung-ryungot senkinek nem kell bemutatni. Azonban a film egy új női sztárt is avatott, a Young-sook szerepében feltűnő Jeon Jong-seo-t. Őt a két évvel korábbi Burningben (Lee Chang-dong filmje) láthattuk először, ahol számtalan newcomer színészi nevezést szerzett, e filmben nyújtott alakításával pedig már elnyerte a legjobb színésznő díját. 

A film végig gyönyörűen van fotózva, pazar képek szolgálják a borzongásunkat. Nem kevés vér és kegyetlenség kíséri a történetet, melyben egyre inkább leépülő kulisszák között haladunk előre. 

Bár spoiler, de elárulom, hogy a nyugtalanító végkifejlet megismeréséhez végig kell nézni a filmet a stáblista végéig.

Az egyik legkiválóbb zeneszerző, Dalpalan gondoskodik a feszültségkeltés hangi kulisszáiról, aki már öt filmjével is elnyerte a legjobb zene díját (köztük az A Bittersweet Life felejthetetlen filmzenéjével).

Lee Chung-hyun rendező

Lee Chung-hyun újító szellemű, friss és színvonalas alkotással lépett be a figyelemre méltó rendezők körébe. A film bekerült a Netflix kínálatába, ami jelentős lökést is adhat a rendező karrierjének.

Az alig 30 éves, Park Shin-hyével egyidős, rendkívül jóképű rendezőről sok cikk megjegyezte, hogy simán megállná a helyét a csinos fiatal színészek között is. Arra az érdekes kérdésre, hogy mit mondana a The Call készítése előtti önmagának, ha egy filmbelihez hasonlatos telefonhívást kapna, azt felelte:

"Száznál is több olyan apróság van, amit máshogyan szeretnék csinálni. De azt választanám, hogy nem szólok ezekről. Csak annyit mondanék neki, hogy menjen előre és csináljon egy filmet." [forrás]

[Filmekről] Kim Yoon-sung: LUCID DREAM (2017)

김준성: 루시드 드림

A Lucid Dream (Éber álom) Kim Yoon-sung debütáló filmje, melyet maga írt és rendezett. Mint általában az első rendezések, még messze nem tökéletes, de erős kvalitásokat mutat.

Kim Yoon-sung rendező

Műfajként a science-fiction elemeket használó krimit választotta. Egy nyomozás történetét látjuk, azonban távolról sem szokványos lépések viszik előre a történetet. Choi Dae-ho (Go Soo) újságíró korrupciós üzelmek felderítésére szakosodott, és írásaival nem kevés ellenséget szerzett magának. Amikor elrabolják a kisfiát, mindenki, ő maga is valamelyik nagykutya bosszújára gyanakszik. Azonban három év elteltével sem bukkannak semmiféle nyomra, és a rendőrség már a megoldatlan esetek archívumába tenné az ügyet. Azonban Song Bang-seop nyomozó (Sol Kyung-gu) a kétségbeesett apa mellé áll, együttérzően mesélve neki saját kislányáról, aki nem egészséges.

Dae-ho az Interneten talál rá cikkekre, melyek arról szólnak, hogy különböző bűnügyeket sikerült megoldani a tudatos álmodás segítségével. Ebben látja meg Dae-ho az utolsó esélyt arra, hogy a holtpontról elmozdítsa a nyomozást és megtalálja a fiát, akiről mániákusan hiszi, hogy még életben van. Egy ismerős szakembert sikerül is meggyőznie, hogy engedje az egyébként csak terápiára használt eljárást bevetni az ő esetében.

A lucid dream egy szakkifejezés, magyarul tudatos vagy éber álomként fordítják. A lényege, hogy a páciens az álom során tudatában van annak, hogy álmodik, és ezáltal bizonyos mértékben befolyásolni is tudja az álom tartalmát. Akik szeretnének többet tudni ennél, azok számára a Wikipedia Lucid dream és Tudatos álom című szócikkei bevezető áttekintést nyújtanak.

Azonban Dae-hoo esetében beavatkozás szóba se jöhet, az ő számára kizárólag az a fontos, hogy az álomban felidézve alaposan szemügyre vegye a gyerek elrablásának helyszínét, és olyan nyomokra bukkanjon, melyeket nem rögzített a memóriája. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a film szinopszisa alapján nagyon sokan egy Inception-féle történetet vártak, de Kim rendező távolról sem vállalkozott hasonlóra. Ebben a filmben az álmok csak arra szolgálnak, hogy különböző mozaikdarabkákhoz jussanak, melyeket összeillesztve végre kirajzolódik a gyerekhez vezető út.

Még így is majdnem teljes zsákutcába futnak.  Egy hacker segíti ki őket, aki baleset miatti lebénulását az álmokban történő virtuális közlekedés szabadságával kompenzálja, mégpedig oly módon, hogy hívatlan vendégként belép mások álmaiba. Ezzel a tudásával képes Dae-hot is bejuttatni a nyomozás kulcsfigurájának álmába.

Míg a valóságban játszódó jelenetek inkább az apa gyötrelmeiről szólnak, az álmok egyre inkább az akciók helyszínei. A végső álom-jelenet már szinte apokaliptikus. Mivel az antagonista is belép az álomba, így a két ember küzdelme egy szanaszéjjel töredező, omladozó világban zajlik, melynek összeroskadásai egyrészt az orvosok életmentő beavatkozásainak kivetülései, másrészt a szereplők összeomló terveit és lelki szétesését is szimbolizálják. Ennek a jelenetnek a filmes megvalósítása grandiózus, felejthetetlen látványt nyújt, melynek komorságához hozzájárul, hogy a film itt szinte fekete-fehérre vált. Érdekesség, hogy a helyszín a szöuli Digital Media City virtuális leképezése.

A film gyengeségei nem is a látványvilágában vagy a történetében keresendők. Az utóbbi ugyan túlságosan lineárisan halad előre, és bár vannak benne meglepetések, rendkívüli fordulatok nem történnek. Hozzájárul ehhez a karakterek elnagyoltsága, melynek az a következménye, hogy némelyikük teljesen el is sikkad a történetben (mint a pszichológusnő), vagy nem tud kellően hozzájárulni a történet izgalmaihoz - sajnálatos, hogy ez elsősorban a rendőrnyomozóra igaz. Sol Kyung-gut sokáig teljesen semleges szerepben látjuk, nagyon kevés ideje marad arra, hogy valódi ellenfélként léphessen fel. Így sokáig szinte teljes mértékben Go Soo játéka viszi a filmet, akinek alakítására nem lehet panasz. Érett férfiként is őrzi a fiatalkori mackós kedvességét, ugyanakkor az akciójelenetekben is megállja a helyét.

A hackert Park Yoo-chun alakítja, aki a szereposztás szerint egy névtelen, kissé misztikus figura. Bár az ő játéktere sem túl sok, nem tudja igazán érdekessé tenni a karaktert. Megvillan elegáns férfiként is, azonban számomra teljesen értelmezhetetlen, hogy miért karikírozták hervadó asszonysággá.

Van még két érdekes szereplője a filmnek. Egyikük egy rosszfiú, akinél felrúgják a sztereotípiákat. Ugyanis kiderül, hogy tévesen gyanúsítják, és a fickó egy gengszterfilmek leszámolásaihoz hasonló jelenetben váratlan együttérzést mutat a főhőssel. Chun Ho-jin ezt úgy tudja eljátszani, hogy az emberi érzések nem feszítik szét a karakter alapvető tulajdonságait.

A szereposztás meglepetése pedig Park In-hwan, aki egy idős magánnyomozót játszik. Érzékelhetően hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a karakter humorral is átitatott megformálásába, sőt, még akciójelenetet is kész volt bevállalni. (És igen, ő a Navillera balettozó öregura is.)

A Lucid Dream bár lehetett volna kiugróan jó film, a megvalósult formájában is látványos és elég érdekes. Bár a bevételei terén messze elmaradt a várakozásoktól, remélem, hogy Kim rendező hamarosan megkapja a következő felkérését, hogy megmutathassa, mire is képes valójában.

[Tévédrámákról] WHEN A MAN LOVES A WOMAN (2004)

남자가 사랑할 때

SBS, 2004, 16 rész
Műfaj: melodráma, románc
Írta: Kim Yoon-jung
Rendezte: Choi Jun-seok
Adatok részletesebben: AsianWiki

Már egy ideje kínlódok azzal, hogyan is kezdjem az ismertetőt. Most, hogy leírtam ezt, talán meg is találtam a legjellemzőbb kifejezést erre a melodrámára: kínlódás. Ez nemcsak a szereplőkre, hanem a nézőkre is igaz. Talán amiatt, hogy a When A Man Loves A Woman (Ha egy férfi szeret egy nőt) nagyívű dráma szeretne lenni, de a végső katarzis mégsem következik be. Ennek oka, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, a sors végzetszerűsége vezet el a végkifejletig, hanem sokkal inkább az erőltetett, mesterkélt történetírás.

Bár a melodrámák természetükből fakadóan is vonzódnak a szélsőséges megoldásokhoz, itt mindent hatványozottan kapunk. A drámában van két Lotty, végzet asszonya, Hamupipőke és bosszú motívum is számtalan egyéb mellett, melyek a karakterek működését irányítják.

A legnagyobb túlzás azonban a dráma térkezelése. A szereplőket úgy vezeti folytonosan azonos életterekbe, hogy azzal kivívja a realitásérzékelésünk tiltakozását, még akkor is, ha megszoktuk a váratlan találkozásokat a hasonló történetekben. Egyfajta klausztrofóbia-érzés viszont keletkezik ebből, ami fojtogatóan hat a nézőkre.

A dráma első helyszíne a kisváros, ahol szereplőinkkel középiskolás korukban találkozunk. Egy volt bokszoló magához fogadja az árván maradt, középiskolás Ji-hoont. A fiú szinte első látásra beleszeret a férfi lányába, In-hyébe, akit az egyedül nevel. Azonos iskolába járnak, így elsősorban az iskolai konfliktusokon keresztül tapasztaljuk meg, hogy a két fiatal milyen kilátástalan helyzetben van a szegénység miatt és a támogató családi háttér nélkül, hiába kiválóak a tanulmányi eredményeik. Az apa halála után egymásra utaltan magukra maradnak, és a kiszolgáltatott helyzetben a lány lassan viszonozni kezdi a fiú érzéseit, aki erején felül dolgozik érte is. De Ji-hoon nem tudja teljesíteni a lány szinte rögeszmévé váló vágyát: elcsalják a pénzt tőlük, amiből a lány felsőfokú zenei tanulmányaihoz szükséges tandíjat ki tudnák fizetni. A történetben azonban van egy iskolatárs, Suk-hyun, aki Ji-hoon barátja, de bevallottan szerelmi vetélytársa is, ő nyújt a lány számára egy váratlan menekülési lehetőséget. A lelkemet is eladnám, hogy csellózni tanulhassak - mondta korábban a In-hye, aki szó nélkül le is lép, hogy új életet kezdhessen. Bár Ji-hoont is felvették az egyetemre, ő szó nélkül lemondott a lány érdekében a saját lehetőségéről, ráadásul egy időre börtönbe is kerül, mivel ellátta a baját a helyi gazembernek, aki nem fizette vissza a nekik járó pénzt. Korábban még feltűnik a városka tengerpartján Jung-woo, egy szöuli vadóc motoros lány, akinek Ji-hoon segítséget nyújt. Ezzel teljessé válik a dráma szerelmi négyszöge, melynek konfliktusai a további történésekben bontakoznak ki.

A kisváros a kilátástalanság kulisszája, szegényes, szűkös életterekkel. In-hye sokat sír, és mintha vele sírna az egész helyszín, az eső csak esik és esik vég nélkül...

Miután szabadul, Ji-hoon a lány nyomába ered, ő is Szöulba utazik, ahol belefut még a motoros lányba is több egykori iskolatársa mellett. Innentől kezdve számtalan módon találkoznak a szereplőink. Mindenki máshogyan küzd az érvényesülésért, a szerelmi viszonzásért, meglepő módokon kötődve egymáshoz. A dráma hálózati térképén a szereplők közötti egyre több, rejtett kapcsolatra derül fény. De mindig ugyanazokban a körökben forog mindegyikük, együtt lakva, együtt dolgozva vívják szerelmi csatározásaikat és pozícióharcaikat. Végül mindenki eléri a kitűzött céljait, de hogy az meghozza-e számukra a vágyott boldogságot, abban nagy különbségeket találunk.

A dráma katalizátora In-hye, aki valójában egy igazi vamp. Park Jung-Ah már a dráma elején érzékeltetni tudja a lány hidegségét és akarnokságát, amely átsüt a könnyein is. A karakter a változó élethelyzeteknek megfelelően számos átalakuláson megy keresztül, de ezek a tulajdonságai állandóak maradnak. Folyamatosan manipulálja a hozzá kötődő embereket,  bár ő maga senkinek sem tud igazán társa lenni, ezért mindenki életére rontást hoz.

A dráma központi alakja a Go Soo által emlékezetesen játszott Ji-hoon, aki igazi pozitív hős. Fiatalon van benne valami ártatlanság,  sőt, egy érdekes lassúság is, amit talán a naiv rácsodálkozásai miatt érzünk. Ugyanakkor okos, erős, megbízható személyiség, aki mélyen, állhatatosan szeret. A szerelmi kapcsolatok hálójában vergődve végül tiszta szívű, jó döntést hoz, még ha az lemondással is jár. A dráma nézhetősége elsősorban Go Soonak köszönhető, aki nagyon férfias, de egyáltalán nem szokványos karakter.

Park Ye-jinre várt talán a legnagyobb színészi feladat, amit remekül megoldott. Jung-woo tomboy lényét hatalmas energiával és humorral hívta életre, majd fokozatosan alakult át a nőiségében kissé bizonytalan, szerelmes lányba. Egyre mélyülő érzései pedig előhívták belőle a nőt, aki a legnagyobb kihívásokkal is szembe mert nézni a szeretett férfi társaként.

Bae Soo-Bin, a szerelmi négyes másik férfitagjának karakterében fordított utat jár be: szimpatikus fiatalemberből egyre aljasabb gazemberré válik, akinek kapzsiságát, önzőségét, valamint belső idegességét is nagyszerűen érzékelteti.

Az egész drámára igaz, hogy nagyon sok esetben (a helyszínválasztásoktól kezdve a kihangsúlyozandó elemek nézők képébe tolt többszöri megismétlésig) túlzottan rájátszik a melodrámai hatásokra, hosszasan belemerülve az érzelmes jelenetekbe, szájbarágós önismételgetésekbe, melyek így sokszor visszájukra fordulnak, erősen súrolva a giccsességet. Igaz ez a sorozat zenéjére is, mely nem túl eredeti (az Ave Mariától kezdve Beatles-átiratig minden van benne). Abban is biztos vagyok, hogy a dráma lezárása sem lesz nagyon közkedvelt.

Azonban még ennyi mesterkéltség mellett is működnek a dráma fő mozgatórugói, elgondolkodtató kérdésekhez, könnyfakasztó pillanatokhoz vezetve a nézőket.