Bár Kang Ji-eun rendező korábban két kemény, férfias
témájú film (Public Enemy, Silmido) segédrendezője volt, meglepetésre
első saját rendezésű filmjeként egy szerelmi történettel állt elő. A
forgatókönyvet Hwang In-ho írta (akinek később majd a My Way-t is
köszönhetjük). Főszerepben pedig az Oldboy Mi-dójaként megismert Kang
Hye-jungot és Cho Seung-woo-t láthatjuk, aki hiába még csak 26 éves ekkor,
ez már a nyolcadik filmje. Elég ígéretes névsor ahhoz, hogy jó alkotásban
reménykedjünk.
Kang Ji-eun rendező
A Love Phobia (Szerelemiszony, eredeti címén: Gyík) egy
melodrámába forduló, abszurddal ötvözött romantikus komédia. A
témaválasztása nem tekinthető különlegesnek, számtalan filmet láttunk már
egy végzetes betegség árnyékában élő szerelmesekről. Ami mégis kiemeli a
Love Phobiát ezek sorából, az a témát feldolgozó szemléletmódja és az ehhez
illeszkedő stílusa.
Olyan történetet látunk, melyben sok
mindennek nincs értelme, józan ésszel nem felfogható a szereplők furcsa,
különös viselkedése. Természetesen csak látszatra, mert mindennek van
mélyebb rétege is. A két főszereplő gyerekkorába utazunk vissza a film első
részében. Megismerjük Arit, a bájos kislányt, aki egy szép őszi, napsütéses
napon sárga esőkabátba burkolózva indul határozott léptekkel iskolába. Az
úton összetalálkozik a tekintete egy kisfiúéval, Jo-kangéval, és életre
szóló szerelem születik közöttük. A kislány mintha valamiféle
fantáziavilágban élne, furcsa történeteket mesél magáról, melyeket a fiú elbűvölten hallgat. Ari földönkívüli, akihez nem szabad hozzáérni, mert meg
van átkozva, és bajt hoz a vele érintkezőkre. A gyerekszerelem jelenetei
végtelenül kedvesek és szívmelengetők, ez talán a film legerősebb része. Ám
nem sikerül a távolságtartás, a kisfiú megbetegszik, Arival pedig
elszakadnak egymástól.
Tíz év múlva bukkan fel a lány újra, és a főiskolás fiatalok ott
folytatják, ahol korábban abbahagyták. A lány megint meséket gyárt, a fiú
hisz is neki, meg nem is, de a játékos évődések közben kibontakoznak az
érzéseik, és még egy csók is elcsattan. A fiú megint megbetegszik, a lány
pedig ismét szó nélkül eltűnik. Ebben a részben a két színész lenyűgöző
harmóniában játszik, humorosak, ötletgazdagok, naivak és szemérmesek,
akikben mégis ellenállhatatlan erővel ébredezik a szexualitás.
Ismét
eltelik nyolc év, mely alatt Jo-kang folyton nyomoz Ari után. Még olyan
foglalkozást is választott, ami illeszkedik a lány fantáziálásaihoz. Ari
váratlanul újra előbukkan a semmiből, de rövid látogatás után távozik a fiú
életéből. Jo-kang mintha besokallna, szabadulni szeretne ettől a képtelen
kapcsolattól. A véletlen azonban rávezeti arra, hogy mi az igazság.
A
történetet átszövő abszurditás ekkor nyer értelmet. A lány fantáziavilágba
való rejtőzése egy nagyon is tudatos stratégia része, mellyel menekül az
életét rövidre záró halálos betegség nyomasztó terhe elől. Az eltűnései
pedig nem szándékosak, azokat az AIDS kezelése teszi indokolttá. A
betegséghez - mint oly sokan az AIDS terjedésének első időszakában - a
születésekor kapott vérátömlesztéssel jutott. Ezt titkolja a fiú elől, akit
nagyon szeret, de tudja, hogy nem léphet vele komoly kapcsolatra, mert azzal
veszélyeztetné Jo-kang egészségét. Az angol címként adott "szerelem-fóbia"
tehát igazából nem megfelelő, mert nem az érzelmektől való irtózásról van
szó, sokkal inkább szerelem-féltésről, a szeretett személy féltéséről.
A
fiú, felfogva a lány helyzetét, végigjátssza az Ari által megkezdett
játékot. Nem a halálra készül, hanem segít a lánynak, hogy visszatérhessen a
földönkívüliek közé, ahol megszabadulhat a betegségétől. Az UFO-mese lesz a
metanyelvük a búcsúzásra, mely végül mégiscsak elvezet a valódi érzelmeik
megvallásához.
Abszurd a helyzet: fiatal életek a halál
szorításában. Abszurd a védekezés: a valóság hárítása. Abszurd a kitartás:
kiben élne túl a szerelmi érzés 18 évet egy megbízhatatlan szeretőre
várakozva? Abszurdak a párbeszédek a fiú és a lány között, melyekben szinte
soha nem esik szó az érzéseikről. Azonban ez a metanyelv mégis mindent
kifejez. Nagyon szép példa erre a határvonal, mely nemcsak fizikailag
választ el két embert. Ari többször megállítja a fiút egy vonal előtt, aki
azután később sem lépi át azt a képzeletbeli határvonalat, mellyel a lány
érzelmeinek területi integritását sértené meg. Az abszurditás egyszerre a
menekülés és védekezés eszköze, segítségével a halál nem halál lesz, hanem a
lány számára átlényegülés, a fiú számára pedig túlélhető veszteség.
A
film abszurd elemei azonban romantikus komédiába vannak oltva, aminek
köszönhetően még a humoros jelenetek sem túlzóan nevetségesek, nincs is
bennük semmi balgaság vagy ijesztő ostobaság. A fiú végső erőfeszítése a
lány álmának beteljesítésére a kapcsolatuk belső logikájából természetesen
fakad. A meseiség azonban végül mégis belefut a szentimentalizmusba, túl
hosszúvá válik a búcsúzás, túl sok lesz a könny. A záró képsorok
visszarántanak ugyan az eredeti hangulatba, de a film íve sajnos egy kissé
már megtörött.
A Love Phobia nem tartozik a legemlékezetesebb filmek közé, de minden hibájával és kliséjével
együtt egy jól nézhető, a témája ellenére kellemes film, mely szeretettel és
odafigyeléssel készült. A főszereplő páros játéka pedig hibátlan.
A Wanee & Junah Kim Yong-gyun első rendezésű filmje, melynek a forgatókönyvét is ő jegyzi, két társszerző, Seo Sin-hye és Yoon Soon-yong mellett.
Kim Yong-gyun rendező
A szerelmi történet egy lágyan hullámzó melodráma, melyben kevésbé a szavak, sokkal inkább a képek és a hangulatok mesélnek egy fiatal pár kapcsolati válságáról. Wanee (Kim Hee-sun) és Junah (Joo Jin-mo) bár nem házasok, de együtt élnek, láthatóan harmonikus kapcsolatban. A lány, Wanee animátor, a fiú, Junah pedig forgatókönyvíró. Mindkettőjük foglalkozása megterhelő, küzdenek is a saját nehézségeikkel. A határidők szorításában a lány eléggé kimerült, de Junah nagyon figyelmes és szerető társ, aki mindig a lány kedvében jár. A kapcsolatuk viszont nem teljesen kiegyenlített, Wanee többnyire enervált és kedvetlen, nem igazán képes viszonozni Junah törődését, aki természetesen ugyanúgy rászorulna időnként némi szerető gondoskodásra és együttérzésre.
A helyzetet csak megnehezíti, amikor Wanee hírül veszi, hogy külföldön tanuló testvére, Yeong-min (Cho Seung-woo) hosszú távollét után hazalátogat. Junah érzi, hogy a lány egyre inkább eltávolodik tőle, de nem találja a miértre a magyarázatot. Sejti, hogy annak a testvérhez lehet köze, de nem faggatja a lányt. Váratlanul vendégségbe érkezik hozzájuk So-yang (Choi Kang-hee), akivel a testvérek a középiskolában baráti hármast alkottak. Wanee-ban felkavarodnak az emlékek és az érzések, melyek zárkózottá teszik. Junah a barátnővel való beszélgetéseiből tudja meg, hogy mi történt Yeong-min távozása előtt. Úgy dönt, hogy elköltözik a lánytól, időt hagyva neki az érzelmei tisztázására. So-yang látogatása is hozzájárul ahhoz, hogy Wanee szembenézzen a múlttal és a Junah-hoz fűződő érzéseivel.
A film egy bájos animációs film keretébe van foglalva, melyben a gyermekkori történeteket láthatjuk. Különösen stílusos a Wanee döntését tudató megoldás, mely amellett, hogy a szakmájából fakadó néma vallomás, tökéletesen illik a film képekkel mesélő világába.
A Wanee & Junah nélkülöz minden harsányságot, csendes, szépen fotózott lírai történet, rendkívül visszafogott, de nagyon árnyalt színészi alakításokkal. A szereplőgárda tagjai mind huszonéves fiatalok (Cho Seung-woo csak 21), akiket ma már neves színészekként tartunk számon.
Kim rendező filmje igazán szép és nagyreményű filmes bemutatkozás volt.
Netflix / 2021 / 6 rész Magyar cím: Út a pokol felé Műfaj:
fantasy Írta: Choi Kyu-sok, Yeon Sang-ho Rendezte: Yeon Sang-ho Adatok
bővebben:
Wikipedia /
HanCinema
* Az ismertető spoilereket tartalmaz *
Yeon Sang-ho rendezői pályafutása animációs filmekkel kezdődött, melyek
egyik híres darabja a The Fake (saját fordításban: A kamu). A társadalmi
problémák (iskolai bántalmazások - The King of Pigs, a hadseregben történő
abúzusok - The Window) feltárásának sorában a The Fake az egyház nevében
elkövetett csalásokkal, a vallási fanatizmussal, a jó és a rossz
viszonylagosságával foglalkozott. A kiváló animációs alkotásokat követően
játékfilmes rendezőként már jóval kiegyenlítetlenebb a filmjeinek
színvonala. A világsikert hozó Train to Busan után a Peninsula című
folytatás már sokkal gyengébbre sikerült, a kettő közé ékelődő Psychokinesis
pedig még annál is kérdőjelesebb. Yeon írta a forgatókönyvét a tavaly
bemutatott The Cursed (Az átkozott) című sorozatnak, melynek történetében a
sámánizmus is szerepet játszott.
Mostani, első saját rendezésű televíziós sorozatában visszatért a
keresztény egyház leple alatt történő sötét ténykedések bemutatásához. A
Hellbound (Út a pokol felé) mindössze hat részből álló rövid széria, mely
a végső cliffhangerét tekintve akár további évaddal is folytatódhat. De
nézzük, hogy mit rejt az első évad.
Az epizódok két nagyobb egységet alkotnak, az első három és az utolsó
három rész története tulajdonképpen tükörképe egymásnak. Anélkül, hogy a
képzeletbeli közeljövőben, de négy évnyi különbséggel játszódó két
történet részleteit elárulnám, igyekszem a lényegre irányítani a
figyelmet.
Semmiféle megnyugtató magyarázatot nem fogunk kapni a drámában látható
próféciák és elkárhozások valós okára. Talán ez nem is véletlen, mert az
ijesztő és brutális szupernaturális jelenségek csak kulisszáit képezik egy
valójában filozófiai felvetésnek. Jung Jin-soo (Yoo Ah-in), az Új Igazság
vezére, valamint a szekta dolgai után szaglászó nyomozó, Jin Kyeong-hoon (Yang
Ik-june) között több párbeszéd is lezajlik. Nézeteik eltérésének lényege
egyetlen kérdésben csúcsosodik ki: létezik-e az embernek szabad akarata?
Míg úgy tűnik, hogy a nyomozó hisz ebben, Jin-soo azt mondja, hogy a jó és
rossz közötti választás szabadsága valójában büntetés az ember számára. A radikális Nyílhegy-társaság vezetője viszont annyiban látja a kérdés lényegét, hogy
az embernek szabadságában áll az Isten által kijelölt úton járni.
Hogy igazát alátámassza, Jung Jin-soo egy döntés meghozatalára
kényszeríti Jin nyomozót: vagy nyilvánosságra hozza az egész tudomására
jutott hazugsághalmazt, vagy örök időkre elhallgatja azt. A döntést egy
ördögi tervvel befolyásolja az ártatlannak és jólelkűnek tűnő Jung:
brutális gyilkossága cinkosává teszi a nyomozó lányát. Így ha a nyomozó a
hazugságok feltárása mellett dönt, azzal visszaállíthatja a világ rendjét,
de ítélkeznie kell a lánya felett. Ha elhallgatja azt, ami a tudomására
jutott, akkor viszont utat nyit egy hazug, fanatizált, vallási tanok által
irányított társadalmi berendezkedés számára. Az első szakasz végén a
megalkuvó, síró nyomozót szenvtelenül öleli magához üres tekintetű
lánya.
A történet mindkét felének szereplője Min Hye-jin ügyvédnő (Kim Hyon-joo),
aki a normálisan gondolkodók táborának ellenerejét hivatott képviselni. Az
első részben inkább kevesebb, mint több sikerrel, hiszen a Sodo Ügyvédi
Irodán belüli ténykedésével sem megvédeni nem tudja az áldozatokat, sem
megállítani a totális hatalomra törő új vezért, sőt a nyilvános
tévéközvetítés elősegítésével még a kezére is játszik.
A dráma második fele bár másik történet, elemeiben mégis nagyon hasonló az
előzőhöz. Négy év elteltével az Új Igazság már mindent irányít, a
Nyílheggyel együtt (amely korábban még csak egy radikalizálódott, de már akkor is önbíráskodásra vetemedő szélsőség
volt) pedig saját erőszakszervezete is van. Most a szekta
propagandafilmjén dolgozó producer, Bae Young-jae (Park Jeong-min) kerül
válságos helyzetbe. Bár egy szavát sem hiszi el a ripacs, új vezérnek, Yoo
Jínek (Ryu Kyung-soo), a saját szemével tapasztalja meg kollégája
elkárhozását. Rémülete akkor teljesedik ki, amikor újszülött kisbabája is
megkapja a próféciát, ami teljességgel érthetetlen, hiszen a gyermek még
semmiféle bűn elkövetésével nem vádolható. Kétségbeesésében a hajdani
ügyvédi irodából lett Sodo Mosodához fordul, melynek tevékenysége kimerül
abban, hogy a bűnök elkövetésével vádolt szerencsétleneket igyekszik
megmenteni a szégyentől, melyet haláluk nyilvános közvetítésével az Új
Igazság ró rájuk. A szekta célja ezzel a félelem folyamatos ébren tartása,
és ezáltal a hatalmának biztosítása.
Min ügyvédnő azonban ráébred, hogy éppen ezt a fegyvert kellene a szekta
ellen fordítani, és az újszülött értelmetlen halálának nyilvánosságra
hozatala lehetne a legnagyobb bizonyíték a hazug tanok megcáfolására. A
kisgyermek szüleinek el kell dönteniük, hogy személyes tragédiájukat
szolgálatába állítják-e annak, hogy a kizökkent világot visszaállítsák a
rendes kerékvágásba. Bár bizonyosnak tűnik, hogy a gyermeküket nem tudják
megmenteni, mérlegelniük kell a jó és a rossz között, és szabadon meghozni
döntésüket. A szülők fájdalmas, de bátor választása ezúttal az ellenkezője
lesz annak, amit az első részben láthattunk. Úgy tűnik, hogy az eseményeket
kísérő hóesés a megtisztulást is magával hozza.
A záró képsorból (mely egyúttal a cliffhanger is) arra következtethetünk,
hogy az idő kereke visszafelé fordul, és törölve a megmagyarázhatatlan
eseményeket, az áldozatok újra testet öltve életre kelnek. Legalábbis az
első történet áldozati anyafigurája, Park Jeong-ja (Kim Shin-rok), ám ha
vele ez megtörténhet, akkor talán reménykedhetünk a többiek
visszatérésében is.
A dráma egyszerre vitairat a vallás emberi lelket megnyomorító erejével,
az egyházak hatalmi gőgjével és kapzsiságával, valamint az emberi
ostobasággal szemben, melynek következtében a tömegek behódoltathatók és
fanatizálhatók a leggonoszabb erők által. Legfőképpen mégis az egyén felelősségéről szól, és meggyőzően érvel amellett, hogy az egyéni döntések világok sorsát változtathatják meg.
Yeon rendező filmje az egyértelmű mondandó ellenére nem egy könnyedén,
világosan átlátható alkotás. Annak ellenére, ahogyan az írásom elején
feltételeztem, talán szándékosan nem is törekedett a részletek
tisztázására, a következetlenségek mégis számos zavaró kérdést felvetnek.
Ilyen például a keresztény vallási utalások használata, bár e téren
óvatosságra int, hogy a drámát eredeti nyelven nem értem, a fordítások
pedig félrevihetnek. Az angyali üzenet, a pokoli lények tüzében való
elkárhozás azonban eléggé kötött értelmezésűnek tűnnek, így az nem is
kérdés, hogy melyik vallás egyháza él vissza ezek jelentésével. Bizonyára
sokan fogják boncolgatni a természetfeletti lények mibenlétét, a misztikus
utalásokat, ami például a hármasságukban megjelenik. Tudható, hogy bizonyos
ezoterikus tanok Lucifernek (a "fényhozó"-nak, aki maga a Sátán)
tulajdonítják az ember szabad választásának lehetőségét, és ez érdekes
lehet a dráma fent említett központi kérdésével kapcsolatosan. Ugyanakkor
nem nélkülözzük a koreai hitvilágra való utalásokat sem, hiszen a Sodo a
koreai folklórban egy olyan szent helyet jelent, amely kívül esik a világi
hatalom hatókörén.
Sokkal érdekesebb azonban, hogy Yeon rendező nemcsak az egyházzal
kapcsolatosan él a keresztény szimbolikával, hanem az abban nem hívőkre is
kivetíti azt. Hiszen lehetetlen a kisdedben nem meglátni a megváltóra való
utalást, aki megszabadítja az embereket a bűneiktől. Ez viszont
visszavezet egy olyan világrendhez, melyben a vallásnak, vagy talán inkább
valamiféle isteni elrendelésnek mégis helye van, kihúzva a méregfogát Yeon
bármennyire is éles, egyházellenes kritikájának. Ezzel talán nincs egészen
összhangban az a tanulság, melyet a taxis szájába adva fogalmaz meg:
Nem sokat tudok Istenről, és nem is érdekel. De azt tudom, hogy ez a
világ a miénk. A dolgainkat magunknak kell elintéznünk. Nem ért egyet,
Min ügyvédnő?
Erős a dráma társadalomkritikája is. Az indító kávéházi jeleneten kívül
(amelyben a fiatalok CGI-trükkökre gyanakszanak) nem látunk semmiféle
utalást arra, hogy különösebben törekednének a jelenségek észszerű
magyarázatának megtalálására. A szekta viszont azonnal követőkre talál, és
a fanatizmus már az első történetben erőszakra sarkallja az embereket,
megfélemlítve ezzel a velük egyet nem értőket. Annak ellenére, hogy az Új
Igazság kiépíti a maga mindent behálózó megfigyelőrendszerét és
mozgósítható harci egységeit, folyamatosan megtörténnek az ijesztő
elkárhozások is, az élet mintha mégsem zökkenne ki a maga hétköznapi
rendjéből - a második szakasz elején azt halljuk, hogy a propagandafilmet
sikerült a legnézettebb tévésorozat, az "Első a szerelem" mögé
beilleszteni. A tanokat is ennek az élhető világnak a képére formálják,
kizárva a bűnök sorából a kapzsiságot és a bujaságot.
A média,
legyen az tévécsatorna vagy közösségi felület, mindvégig jelen van a
történetben, egyszerre negatív, embereket megtévesztő, szenzációhajhász,
bármire rávehető, és pozitív, az igazságot közvetítő, manipulációkat
leleplező szerepben is. A dráma egyik legérdekesebb figurája a Nyílhegy
korábbi vezetője, Lee Dong-wook (Kim Do-yoon), aki a webes műsorokat
készíti. Tökéletes leképezése az extrém külsőségekbe csomagolt agresszív
tudatmódosításnak, amelyben a szenzáció elfedi a mondandó lényegét, így a
bornírt baromságok is magával ragadják a nem túl figyelmes nézőket. Hozzá
képest síkhülye a második szektavezér, Yoo Ji, akinek jelleme és
mondandója egy kicsit is épeszű ember számára azonnal átlátható. Neki
viszont már saját stúdiója van az elkárhozások komfortos közvetítésére.
Ostoba ideológiája ellenére övé a hatalom, amelyben éles párhuzamot
találhatunk a világ minden részén irányító pozícióba kerülő dilettánsok
sokaságát látva. Yeon rendezőnek azonban néha megvillan az egészséges
humora is, éppen Yoo Ji szájába adva, hogy már a vezér maga is röhejesnek
találja a saját rituáléjukat, melyet az alkalmazott érthetetlen módon
mégis gondolkodás nélkül bevesz.
A dráma technikai megvalósítása nem cáfolja meg a kávéházi fiatalok
kételyeit, mi is úgy látjuk, hogy a szörnyek CGI-kreatúrák, bár ettől nem
kevésbé félelmetesek. Az kissé zavarba ejtő, hogy valóban törnek-zúznak,
és zavarunkat csak fokozza, hogy míg az első elkárhozás közben lebontják a
fél várost, a továbbiakban illedelmesen megmaradnak a színpadon, később a
stúdióban, nem bántva a sok maszkos VIP és egyéb kíváncsiskodót.
A sorozat a belső következetlenségei ellenére is izgalmas, és nem kell a
legmélyebb gondolati rétegeit előásni ahhoz, hogy jól fogyasztható legyen, a nézettségi mutatói láttán pedig bízni lehet a folytatásban. Már
megelőlegezték a feltámadást is, és egyszer talán majd azt is megtudjuk,
hogy miféle szupernaturális jelenség tört elő a föld alól ördögfajzatok
álcájában.
A színészek most is kiveszik a részüket a sorozat sikerre viteléből,
szinte mindegyik karakter emlékezetes marad. Azonban egyik sem olyan
hátborzongató, mint Yoo Ah-in a szomorú sorsú szektaalapító fiatalember
szerepében. A mellékszereplők sorából Im Hyeong-guk szociológia
professzort sem fogjuk elfelejteni, csakúgy, mint Kim Do-yount a zakkant
Nyílhegy-vezér mindkét, maszkos és maszk nélküli alakjában. Kim Hyun-joo
nemcsak meggyőző az ügyvédnő szerepében, de remekül akciózik is. A második
szakasz szülőpárosa pedig képes felnőni ahhoz a feladathoz, hogy a szülői
szeretet egyetemes jelképévé váljon. Won Jin-ah-val együtt utazunk azon
azon a szélsőségeket bejáró érzelmi hullámvasúton, melyet anyaként megél.
Park Jeong-min pedig nemcsak józanságával és bátorságával nyűgöz le, hanem
a rettenetének magányos pillanataival is. Különösen szépek az apai
megnyilvánulásai, melyekben a gyermeke mellett tud lenni akkor is, amikor
az anya erre éppen képtelen.
JTBC / 2018 / 16 rész Műfaj: politikai-orvosi dráma Írta:
Lee Soo-yeon Rendezte: Hong Jong-chan, Lim Hyeon-wook Adatok bővebben:
Wikipedia
/ HanCinema
Az orvosi drámák remekbe szabott, de nem szokványos darabját láthatjuk a
Life (Élet) című sorozatban. Bár rendszeresen megfordulunk a sürgősségi és
más osztályokon is, alig fogunk találkozni a páciensek fogadására rohanó
orvosok és ápolók akciójeleneteivel, ehelyett többször időzünk a
tárgyalókban, irodákban és konferenciatermekben. Mert a téma ezúttal csak
érintőlegesen a betegek megmentése, a központban egy hatalmas szervezet
irányítási és strukturális problémáiról alkotott különböző elgondolások
állnak. Mégpedig egy erősen konfliktusos erőtérben, melyben összecsapnak a
hivatásukat etikusan gyakorolni kívánó orvosok és a gyógyításban egyelőre
még kiaknázatlan, kizárólag nagy üzletet szimatoló gazdasági hiénák. A
történet írója ugyanaz a Lee Seo-yeon, akinek korábban a lenyűgöző
felépítményű, rendkívül izgalmas Stranger két évadát köszönhettük. A mostani
történet annyiban hasonló ahhoz, hogy az íve egy különös, de mégiscsak
lokális eseménytől vezet a legmagasabb gazdasági-politikai körök
korrupcióval való áthatottságának felismeréséig.
De még ez sem
történik a tényfeltáró drámák megszokott lendületével, amit általában a
pozitív szereplők igazságérzete hajt, és amelyekben az adott pontokon rendre
meg szoktak érkezni az előrelépéshez éppen szükséges segítségek és
megoldások. Hong Jong-chan rendező filmjének ritmusa lassú, meg-megtorpanó,
mely remekül tükrözi az orvos szereplők tanácstalanságát és
elbizonytalanodását, amit a számukra idegen gondolkodású ellenféllel vívott
küzdelemben rendre átélnek.
A történet kiindulópontja a több
ciklust kitöltő, feddhetetlen életű Lee kórházigazgató (Chun Ho-jin) furcsa
halála, melyről nehéz eldönteni, hogy szívroham okozta baleset, öngyilkosság
vagy gyilkosság miatt következett-e be. Ráadásul napvilágra kerülnek olyan
tények, melyek kétségeket ébresztenek a tisztességével kapcsolatban, de
ugyanez érvényes a funkciót átmenetileg betöltő Kim igazgatóhelyettesre
(Moon Sung-geun) is.
A helyszínül szolgáló Sangguk Egyetemi Kórházat korábban
felvásárolta egy magáncég, és elnökként a kórház élére ültette Goo
Seung-hyót (Cho Seung-woo), aki addig a konglomerátum másik cégénél ért el
jelentős teljesítményjavulást. Feladata jelen esetben is az intézményi
működés racionalizálása és a negatív pénzügyi mérleg pozitívba fordítása.
Goo a kórház szervezetére is ugyanúgy tekint, mint bármely más vállalatéra,
ezért a tevékenysége alatti első bejelentés, melyet Kim igazgatóhelyettes
tesz meg, hogy a három legnagyobb veszteséget termelő kórházi osztályt
megszüntetik, a dolgozókat pedig vidéki kórházakba helyezik át. Az általános
egészségügyi ellátás szempontjából teljesen inkompetens döntés felháborítja
a kórházi dolgozókat, összefogásra és ellenállásra serkentve őket.
Akaratlanul
is vezető alakjukká válik Ye Jin-woo doktor (Lee Dong-wook), a sürgősségi osztály egyik
orvosa, aki személyes indíttatásból szeretne végére járni annak, hogy mi
történt valójában Lee igazgatóval, akit atyai pártfogójaként tisztelt.
Szoros együttműködés alakul ki közte és Joo doktor (Yoo Jae-myung) között,
akit Lee igazgató valószínűleg utódjának remélt.
A szakmai
véleménye igazában magabiztosan hívő orvosok közösségét az első megdöbbenés
akkor éri, amikor minden aggályukat és érvüket elementáris erővel,
pillanatok alatt lesöpri Goo elnök, könyörtelenül alátámasztva az intézkedés
érvényességét hideg és józan, kizárólag menedzsmenti szempontú érveléssel,
ráadásul kegyetlenül rámutatva a fővárosi orvoslét okozta
elkényelmesedésükre, szavaikat kiforgatva még immoralitással is megvádolva
őket.
A dráma legnagyobb izgalma ez a szemléleti összeütközés,
mely rendre bekövetkezik a különböző intézkedések alkalmával. Ez pedig jóval
túlmutat a dráma keretein, általános érvényességű példát szolgáltatva arról,
hogy miként ütközik össze egyféle "humánnak" tekinthető, etikát és
moralitást előtérbe helyező gondolkodás a racionalitás számokban
kifejezhető, gyakorlatias prózaiságával. A tét nyilvánvalóan az, hogy melyik
érvrendszer győz, és ezzel megszabja az életünket. Jelen esetben azt, hogy
miként juthatunk egészségügyi ellátáshoz (mindenki számára elérhető,
egyenlőségi alapon járó szolgáltatásként vagy elsősorban a fizetőképes réteg
számára fenntartott lehetőségként) - de a probléma transzponálható életünk
számtalan szegmensére, gondoljunk csak az oktatás vagy a kultúra számos
területét érintő, hasonló csatározásokra.
A dráma elkerüli
a probléma sematizálását. Nem arról van szó, hogy a tiszta elhivatottság
küzdene a lerombolására törő gonosz erőkkel, ennél sokkal árnyaltabb képet
kapunk. A vészhelyzetben összefogni szándékozó orvosok közössége egyéni
törekvéseket dédelgető individuumokból áll, akik egymásnak is versengő
társai az igazgatói pozícióért folytatott választás során. Miközben mélyen
megvetik és utálják Goo elnököt, sorra dőlnek ki a csontvázak a
szekrényeikből, fényt derítve eltusolt orvosi hibákra és túlkapásokra,
veszteségtermelő pazarlásokra.
Goo elnök kezdetben csak szolgai
végrehajtójaként tűnik fel a konglomerátum vezetői akaratának. Lenézi az
orvosokat, akikben csak intézkedései értetlen ellenlábasait látja. Pókerarca
szinte mit sem változik az egész történet során, miközben egyre nagyobb
harapófogóba kerül. Rákényszerül, hogy mélyebben megismerje a kórház sajátos
működését és az abból fakadó szervezeti felépítés és gazdasági működés
indokait, melyek sokszor ellentmondanak az általa preferált elveknek.
Eközben egyre nagyobb nyomás alá helyeződik Jo Nam-hyeong (Jung Moon-sung),
a Hwaejong Group kapzsi vezetője részéről, aki bábfiguraként kezeli. Jo a
cégeivel igyekszik megvetni a lábát az egészségügy minden területén, és
ezzel egy jól tejelő ágazattá változtatni az ellátórendszert is. A kórház
kezd egy egészségügyi plázára hasonlítani, melyben az orvosokat különböző
termékek árusítására kényszerítik.
Az orvosok számára nem
marad más lehetőség, minthogy elinduljanak egy számukra kényelmetlen úton:
ki kell ismerniük magukat az ellenfél terepén és valamennyire ki kell
tanulniuk azt az eszköztárat, melynek segítségével sikerrel felvehetik a
harcot. Rövidesen rájönnek, hogy nem Goo elnök az igazi ellenség, hanem az
az összefonódás, mely kormányzati tisztviselőket is érintve kiszolgálja a
Hwaejong gazdasági érdekeit. Harcukat a független média is segíti, de azt is
láthatjuk, hogy a közvélemény tájékoztatása is mennyire kiszolgáltatott a
hatalmasságok érdekeinek.
A kórház megválasztott igazgatója
végül Oh doktornő lesz, aki egy igazi közvetítő figura, mert harcos védője a
kórház érdekeinek, de képes megérteni Goo elnök szempontjait is. Rajta
keresztül születhet meg egy szavakban szinte kimondatlan összefogás, mellyel
sikerül a kórház közszolgálati funkcióját megmenteni. A történetben sokszor
fejek hullanak, végül Goo elnök sem őrizheti meg pozícióját, mégsem távozik
vert ellenségként. Mert megszületik a megértés, és ennek talaján valamiféle
kiegyezés az orvosközösség és a Goo által képviselt szervezetfejlesztési
szempontok érvényessége között, és ez előnyére válik mindkét félnek. Csak az
így megtisztuló és megerősödő szervezet képes visszaverni a valóban ártalmas
kapitalista érdekek befolyását.
A történet sok szereplője mind
egyénített karakter, különösen kiemelve közülük a két fő férfialakot. Goo
elnök a felszínen arrogáns, de látjuk a figyelő tekintetét. Soha nem fedi
fel a lapjait, mégis kidolgozza egyéni stratégiáját, melyet magányosan küzd
végig a személyes meggyőződésének megfelelően. Dolgos ember, legyen szó
fehérgalléros feladatokról vagy kétkezi munkáról - mert utóbbi szerepben is
látjuk, megerősítve a sejtésünket, hogy alapvetően jó embert találunk a
rejtőzködő személyiség melyén.
Ye Jin-woo még nála is
összetettebb személyiség. Megismerjük a múltját, a családi hátterét, a
mozgássérült öccsével kapcsolatos, titkolt problémáját. A dráma az ő
fejlődésének és lelki gyógyulásának története is, mely több szempontból
nagyon megindító. A zárkózott, visszavonulásra hajlamos férfi egyre
bátrabban vállalja a közösség érdekeinek képviseletét. Eközben meg kell
nyílnia kollégáinak, és ki kell lépnie olyan kapcsolati terepekre, melyek
meghozzák számára a szerelmet. Ennek elfogadása azonban csak úgy lehetséges,
ha szembenéz a testvérével való kapcsolatával. A
köztük lévő kapcsolati nehézségek feloldódásának bemutatásánál kevés
megindítóbb jelenetsort láthatunk. A
fiatalabb testvért Lee Kyu-hung játssza, aki szintén nem marad adósunk egy
pazar alakítással. Az ő mozgássérült Ye Seon-woo doktora olyan magasan
képzett szakember, aki a kórház belső ellenőrzésének munkatársaként képes
felismerni Goo elnök tevékenységének hasznos oldalait is. Határozott
fellépése mellett megismerjük emberi vívódásait, melyet felnőtt
férfiként él át állapota következményeként a szerelmével, az anyjával és a
testvérével való kapcsolatában.
Talán nem is kellene
hangsúlyozni, hogy Moon So-ri ismét kiváló alakítást nyújt Oh doktornő, a
későbbi igazgatónő szerepében, és nem csalódunk Yeom Hye-ranban sem, akit Goo elnök titkárnőjének szerepében láthatunk. A sok egyéb, nagyszerű szereplő sorából
számomra kiemelkedett még Tae In-ho, aki a szervdonor központ koordinátorát
játszotta. Az egyik legnehezebb feladat jutott neki, hiszen több módon is az
erővonalak találkozásában kellett helyt állnia. Egyrészt titkolnia kellett,
hogy Goo elnök régi barátja, akit mégis úgy tudott támogatni, hogy megőrizte
kollégái bizalmát is. Szakmai feladata pedig embertelenül nehéz szerepet
rótt rá, hiszen a haldoklók hozzátartozóinál kellett elérnie, hogy
járuljanak hozzá a szervdonori engedélyhez, melyhez ugyan életek megmentése
kötődik, mégis maga a feladat megvetett helyzetbe kényszerítette őt nemcsak
az érintett emberek, de még az orvosi szakma részéről is. Seon doktor
alázatát, kitartását és lelki kimerülését Tae In-ho mélyen átélhetően tudta
közvetíteni.
A szereplők gondolatait, érzéseit érzékenyen
követő, elsősorban arcokra koncentráló, sokszor szinte meditatív filmes
megvalósítást hasonló filmzene kíséri, kiváló betétdalokkal.
Kim Jee-woon rendező 2018-ban jelentkezett az Illang: The Wolf Brigade
(Farkasember: A Farkas Brigád) című filmjével, mely izgalmas vállalkozásnak
ígérkezett, tekintve, hogy egy híres japán anime élőszereplős
filmadaptációjaként készült.
KIM Jee-woon rendező
Azonban már az anime is komoly előzményekkel bírt. Oshii Mamoru
rendező életművét húsz éven át kísérte egy általa írt és rendezett,
filmekből és mangákból álló saga. Az egész történet egy rádiójátékkal
indult 1987-ben, és még ugyanabban az évben bemutatták
A vörös szemüveg (紅い眼鏡, The Red Spectacles)
című játékfilmet, melyben először találkozhattunk a fővárosi rendőrségen
belül létrehozott különleges egység militáns, futurisztikus külsejű
harcosaival. A film előtörténetét mesélte el az 1988-2000 között megjelent
képregénysorozatban, a
Kerberos Panzer Copban (犬狼伝説, Cerberus páncélos zsaru)
melynek illusztrációit Fujiwara Kamui készítette, Izubuchi Yutaka
mechanikus terveinek felhasználásával. A mangát Ázsia több országában
kiadták, melyeket amerikai, angol és német megjelenés is követett.
A saga első kötetéből 1991-ben Oshii ismét egy játékfilmet rendezett
Straydog: Kerberos Panzer Cop (ケルベロス 地獄の番犬, szó szerinti
fordításban: Cerberus, a pokol őrkutyája)
címmel. Eredeti játékfilmes terveivel ellentétben azonban a trilógia
záró darabja 1999-ben végül egy animációs film lett
Jin-Roh címmel (人狼, Farkasember, ismert Jin-Roh: The Wolf
Brigade-ként is), melynek csak az írója volt Oshii, rendezője Okiura Hiroyuki lett. Ennek
a Fantasporto Fesztivál által többszörösen is díjazott alkotásnak alapján
készítette el Kim Jee-woon rendező a saját játékfilmes adaptációját.
Az animációs Jin-Roh azonban elég lazán követi a manga történetét. Átemel
belőle lényegi elemeket, de megváltoztatja a hangsúlyokat, ráadásul a
rendező módosította is az Oshii által készített storyboardot, belefűzve
egy romantikus szálat, mely az eredeti történetben nem létezett.
Kim
filmes adaptációja szinte jelenetről jelenetre pontosan követi a Jin-Roh
történetét, de két lényeges ponton mégis eltér attól. Először is, koreai
környezetbe helyezi a látottakat, valamint megváltoztatja a
befejezést.
Míg Oshii filmje egy második világháború
utáni alternatív Japánban játszódik, Kim filmje ugyancsak egy elképzelt
történelem része, melyben a területi viták következtében a távol-keleti
térség militarizálódik, ezért a nagyhatalmak nyomásának ellensúlyozására a
két Korea az egyesülés mellett dönt. A belátható közeljövőben járunk,
2024-re datálódik az események első időpontja, és ez különös aktualitást
biztosít a látottaknak. A döntéstől nem mindenki boldog, a születő
új, erős országot értelemszerűen ellenzik a befolyásos hatalmak, de a film
nem ezzel foglalkozik, hanem a döntés nyomán keletkező belviszályokkal.
A tényleges egyesülésig ötéves átmeneti periódust vezetnek be,
melynek idején a nagyhatalmak gazdasági retorziókkal sújtják a két Koreát.
A gazdasági depresszió következtében zavargások kezdődnek, és megalakul a
Szekta nevű belföldi terrorista csoport, amely a tüntetéseket kihasználva
militáns akciókat hajt végre. A fővárosi rendőrség gyengének bizonyul
velük szemben, ezért a kormányzat létrehoz egy elit egységet, melynek
speciális képzettségű és felszereltségű tagjai képesek felvenni velük a
harcot. Az egység azonban két balul sikerült akciót követően a támadások
kereszttüzébe kerül, és vezetőinek nemcsak a közvélemény megnyugtatásával
kell szembenéznie, hanem a fővárosi rendőrség rivalizálásával is, mely az
egység felszámolására törekszik.
Az erővonalak fókuszába
a történet főhőse, Im Joong-kyung (Gang Dong-won) kerül, akinek
személyében a rivalizáló felek megtalálják a tökéletes megoldást a
törekvéseikhez, így ki is egyeznek a feláldozhatóságában. Míg a rendőrség
bűnbakként akarja használni a speciális egység megszüntetésére, addig a
saját egysége a nyakába akarja varrni a történtek felelősségét a
fennmaradásuk érdekében. Megindul egy macska-egér harc, melyben a
szereplők mindegyike fedett szerepet játszik. Közben pedig folyamatosan
szóba kerül a speciális egységen belül működő titkos mag, melynek
létezésével és szerepével kapcsolatosan a film végéig jobbára csak
feltételezésekkel találkozunk.
Ez a bonyolult erőtér, mely Kim
Jee-woon filmjében kissé nehezen is rajzolódik ki, azonban csak hátteréül
szolgál a film valódi konfliktusának, mely sokkal inkább morális kérdések
körül forog.
Oshiival kapcsolatban mindig meg szokták említeni, hogy filozófiai
indíttatású rendező, és a Jin-Roh esetében nem is zavart senkit az ennek
megfelelő filmes szerkezet. Kim Jee-won adaptációja kapcsán azonban már
sokkal türelmetlenebbek a nézői vélemények. Mindkét esetben a film elején
és végén látható pörgős akciórészek közé ékelődik be a filmek nagy részét
kitevő, egyszerre valós és allegorikus melodráma. Ezt pedig a játékfilm
esetében hibaként róják fel a film készítőinek azok, akik a kezdeti,
lenyűgöző képsorok alapján végig egy lendületes akciófilmben
reménykedtek.
Ehelyett váratlanul egy különös párkapcsolati történetet láthatunk, melyben
egy terrorista lány és a speciális egység egyik harcosa között szövődik érzelmi kötelék. Oshii azonban nem a szerelemre koncentrál, hanem a militáns
erők játékterében megjelenő két emberi lényben azt vizsgálja, hogy mi marad
az emberségből egy ilyen esetben, és ezt átveszi Kim Jee-woon filmje is. A
Piroska és a farkas meséjének alakjait felhasználva egyrészt azt kérdezik,
hogy vajon passzív áldozat-e a lány és a férfi, akik csak belesodródtak a
történésekbe, vagy felelősek-e a sorsukért - de ha ők nem is, akkor vajon
kik? Másrészt pedig azon gondolkodnak, hogy azokban, akik az extrém erőszak
részesei, melyik mag az erősebb, ami meghatározza a lényüket: a vadállati
ösztön, mely embernek álcázza magát, vagy a humán lény, amely kénytelen
állatinak mutatkozni.
Miközben úgy tűnik, hogy a harcos Im
megtalálta a helyét a speciális egységben, addig a lány, Lee Yoon-hee (Han
Hyo-joo) nem szabad választásából lett a Szekta tagja. Im mégis konfliktusba
kerül saját magával, mely egyúttal a büntetésének oka is: a védtelen emberek
lemészárlása előhívja maradék emberségét, és ő maga nem tudja gépiesen
végrehajtani a likvidálást. Ami megbocsáthatatlan, mert a hezitálása
kockázati tényező az egység számára. Imet visszaküldik egy korrekciós
kiképzésre, és ennek idején kerül kapcsolatba a lánnyal, valamint a
szervezetek konspirációjának origójába, mely nagyjából azonos mind a két
alkotásban.
Vannak azonban lényegi eltérések a filmek között, két
ponton is. A mese egyik kegyetlenebb változatát hallhatjuk, melynek van egy
része, mikor Piroskát étellel és itallal kínálja a farkas. Egy macska és egy
madár arra figyelmezteti a lányt, hogy amit eszik, az a nagymamája húsa,
amit pedig iszik, az a vére. Oshii filmjében e mondatok alatt a város, a
benne lakó emberek, valamint a tüntetők képeit látjuk, mely a következő
jelenetben roncstelepre vált, ahol a szervezetek megbeszélése folyik. Ez
elég egyértelmű utalás arra, hogy az emberiség önmagát, nembeliségének
legértékesebb részét falja fel.
Kim Jee-won az egész mesét egy
animációs betétben meséli el, melyben utalás sincs Oshii képeire, helyette
csak egy mesekönyv illusztrációit látjuk. A gondolati hangsúly is máshová
kerül. A kérdésfeltevés kevésbé elméleti, sokkal pragmatikusabb:
Ki hibáztatható a lány haláláért? Az éhező farkas? A nagymama, aki
beengedte a farkast, vagy az anya, aki odaküldte a lányt? Kit kellene
gyűlölnünk? Az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, kit gyűlöljünk.
Ahol pedig nincs felelős, ott mindenki felelős - erre világít rá Im
Joong-kyung döntése, amit a film végén hoz meg. Ekkor találkozunk Oshii
ember-farkas allegóriájával, ám a feltett kérdés nem marad nyitva. A Farkas
Brigád vezetője és Im végső párbaja kiegyezéssel zárul, hiszen utána mindenkit
életben látunk, ami valójában a humánum győzelme a farkastörvények
felett. Az új élet felé induló pár kapcsán pedig elgondolkodhatunk a másik felvetett dilemmán, hogy van-e visszatérési lehetőség, megbocsátás a "normális társadalom" részéről a hozzájuk hasonló emberek számára.
Mindkét filmben szerepel, hogy a mesének kétféle
befejezése ismeretes: egy vidám és egy szomorú. Vidámnak a Grimm-mese
közismert változatát nevezik, melyben a vadász megmenti Piroskát. A szomorú
változat befejeződik azzal, hogy a farkas felfalja a kislányt, aki számára
nem érkezik megmentés. Oshii filmje ezzel a kilátástalan megoldással
fejeződik be. Kim boldog véget ad a történetnek, mely egyrészt jobban
illeszkedik a koreai tematikához, másrészt azt erősíti, hogy az egyéni
felelősségvállalás jelenti a kiutat a közösen létrehozott káoszból.
Kim Jee-woon rendkívül stílusos, acélszürkének ható filmet alkotott, melynek
látványvilága lenyűgöző. Páncélozott szamurájai tökéletes megvalósításai a
mangában megrajzolt félelmetes emberi gyilkológépeknek. A színészek azonban
az acélbőrt levetve is állják a sarat az izgalmak ébren tartásában.
Elsősorban Gang Dong-won, akinek csendes, merengő, de éles szemű privát
személyisége éppen annyira érdekes, mint az akciókban megmutatkozó
kíméletlen harciassága. Jang Woo-sung parancsnoka is emlékezetes, mint
ahogyan a Szekta női tagjainak, Han Hyo-joonak és Han Ye-rinek alakításai
is. A számos szereplő közül az egyik legjobb karaktert pedig a korrupt
egykori egységtagot megformáló Kim Mu-yeolnak köszönhetjük.
KBS / 2016 / 20 rész Műfaj: dráma / melodráma Írta: Lee Kyeong-hee Rendezte: Cha
Yeong-hoon, Park Hyeon-seok Adatok bővebben:
Wikipedia /
HanCinema
Véletlenszerű választással kattintottam a Netflixen az Uncontrollably Fond
(Zabolátlan szerelem) című sorozatra, és egészen mást találtam, mint amit a
romantikus komédiát sejtető cím alapján vártam volna. Kőkemény dráma
bontakozott ki, mégpedig a könnyfakasztó melodrámák jobbik fajtájából,
amelyben maga a történet és a karakterek megélt gyötrelmei kínozzák meg a
nézők lelkét is, szükségtelenné téve minden különösebb érzelemtuningoló,
mesterkélt filmes rájátszást.
Így értelemszerűen, a sorozat
megnézése csak azoknak ajánlott, akik bírják húsz részen keresztül a lelki
és kapcsolati poklok bugyraiba való mélymerülést, időnként kissé mazochista
elidőzéssel, valamint nem riadnak vissza a társadalmi viszonyok sötét
ábrázolásától sem, mely erősen determinálja a történet hőseinek sorsát.
Egyének és családok életének drámája játszódik le előttünk, melyben a főbb
szereplőket vérségi vagy egyéb családi kötelékek, valamint igaz és hamis
szerelmi kapcsolatok fűzik egymáshoz.
Akik mostanában nézik meg a
drámát és kicsit járatosabbak a koreai színészekről szóló hírekben, azok
valószínűleg át fogják élni ugyanazt a megdöbbenést, melyet a történet
mindjárt a kezdeténél kiváltott belőlem is. Bár valójában semmi köze
nincs a drámához, mégis mellbevágó a tény, hogy az élet micsoda
forgatókönyvek írására képes. Torokszorító belegondolni, hogy a dráma
sugárzása után alig nyolc hónappal a férfi főszerepet játszó fiatal színész,
Kim Woo-bin a valós életében is szembesült egy rendkívül hasonló
betegséggel, mint amit a drámában eljátszott. Szerencsére sikerült
megküzdenie az életét veszélyeztető kórral, melynek során csakúgy, mint a
filmben, világszerte aggódó nézők figyelme kísérte.
A dráma
kovásza éppen az általa játszott Shin Joon-young betegségének története,
melynek sok más sorozathoz hasonlóan ismét megkapjuk a pontos
diagnózisát: brainstem glioma, tehát egyféle agytörzsi daganat.
Joon-youngnak a betegsége felismerésekor csak néhány hónapnyi túlélési
esélyt jósolnak. Mivel azonnal megtudjuk, hogy elutasítja az orvosi
beavatkozásokat, melyek csak kissé megnyújtani tudnák ezt a rövid időszakot,
a dráma végkimenetelében nem lehetnek kétségeink. A figyelmünket viszont
fogva tartja Kim Woo-bin kiváló színészi játéka, mely a betegség
elfogadásától kezdve végigjárja az összes tünet megjelenítésének stációját a
hányingertől az összeesésekig, majd a kialakuló látás-, érzékelés- és
mozgászavarokon át a memóriaproblémákig. Mindezek azonban egyáltalán nem
uralkodnak el a drámán, mert tökéletesen kiegyenlítik ezeket a szenvedéseket
a karakter egészséges, napfényes mosolyú, játékosságot és humort sem
nélkülöző jelenetei, melyekben aktívan és nagy erővel igyekszik rendezni egy
hatalmas problémahalmazt.
A rendezendő ügyek alkotják a dráma történetét, melyekben kibontakoznak
a szereplőket összekötő kapcsolatok. Elsősorban a szerelmi szál, melyben
semmi sem szokványos. Joon-youngot és Noh Eult (Bae Suzy) egy szakítással
végződött diákszerelem fűzi egymáshoz, és a szakítás mélyén egy tragédia
rejlik. Noh Eul életre szóló sebet szerez azáltal, hogy nem tud igazságot
szolgáltatni apjának, aki egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lett.
Joon-young pedig titkol valamit, mely teherként nehezedik a lelkére, és
akadályozza abban, hogy a szerelme kiteljesedhessen a lánnyal, ami egy
dokumentumfilm forgatásával indul újra, melyben az időközben pályát
módosított, népszerűvé vált színész-zenésznek kellene egy elképzelt végstádiumú betegség fényében összeállított bakancslistájáról
vallania a filmet készítő lánynak. Senki nem tud a fiú valódi helyzetéről, mert a tényleges
betegségét titokban tartja.
Kettőjük története a vonzások és taszítások
erővonalai mentén játszódik, és a hangsúly végül arra helyeződik, hogy
Joon-young versenyt futva a hátralévő életidejével, meg tudja oldani azt a
rejtélyt, melyet a lánynak nem sikerült, és ezzel megszabadítsa őt a múlt
nyomasztó terhei alól. Ez viszont csak úgy lehetséges, hogy kegyetlen
játszmáknak teszik ki egymást, melyben látszólag sokszor érzéketlenül
viszonyulnak egymás bajaihoz és érzéseihez. Ennek ellenére még indirekt
módon is mindvégig segítik egymást, és ez az erős kohézió összetartja a
dráma szertefutó szálait. Mindezekből azonban az a szívszorító tény is
fakad, hogy Joon-young gyakorlatilag szinte mindvégig egyedül küzd a
betegségével. Az pedig már a koreai drámák sajátossága, hogy a szenvedéseit
szembeötlő módon alig kísérik simogató, bátorító, vigasztaló testi érintések.
Joon-youngot
az édesanyjához is keserves kapcsolat fűzi, aki egyedül nevelte őt. Shin
Young-ok (Jin Kyung) egy olyan érdekes anyatípus, mely nem ritka a koreai
drámákban. Az elképzeléseihez makacsul ragaszkodó nő egyszerűen nem látja a
fiát, nem érzékeli annak szándékait, és még a szenvedései sem indítják meg.
Vagyis a fia számára érzékelhetően alig, aki nem sokra megy azzal, hogy mi
nézőként láthatjuk magányos, anyai gyötrődéseit. Ez a kapcsolat talán a
dráma legfájdalmasabb viszonya, mely csak végtelen kivárás után, szinte az
utolsó pillanatban jut nyugvópontra.
Noh Eul szintén egy töredékes család része, apja halála után egyedül
maradt öccsével, akiről önfeláldozóan gondoskodik. A testvérpár képviseli a
marginalizálódott helyzetű társadalmi rétegeket, akik folytonos megélhetési
nehézségekkel küzdenek, a hitelező hiénáknak kiszolgáltatva. Mellettük jelenik
meg egy másik férfi, Choi Ji-tae (Lim Ju-hwan), aki jóbarátjuk, és főként a
lánynak támasza, mivel szerelmes belé.
A történet több szálon
is a Choi-családhoz vezet, melynek feje Hyeon-Joon (Yu Oh-seong) képviselő, aki korábban ügyész volt. Ő a dráma egyik legizgalmasabb alakja,
akinek karaktere erősen ingadozik a tiszteletre méltó családapa és a hitvány
gazember között, és ezt Yu Oh-seong mindvégig hitelesen meg tudja jeleníteni.
Társa a gátlásokat nem ismerő, manipulátor feleség, Lee Eun-soo (Jung
Seon-kyung), akinek karaktere meglehetősen eltúlzottra íródott, mivel képes még a
saját gyermeke életére is törni. A család tagjai Yoon Sung-ho erős befolyása
alatt állnak. A korrupciós kötelékek mellett gyermekeiket, Ji-tae-t és Yoon
Jeong-eunt (Lim Ju-eun) is érdekházasságra szorítanák. A lány nem sokban marad
el a Choi család törtető anyafigurájától, önző és haszonleső, miközben vannak
vonzó tulajdonságai is.
Ebben a közegben tűnik fel egy szokatlan karakterként a Choi-család fia,
Ji-tae, aki kezdetben kettős életet élve menekül a saját, nyomasztó világából,
miközben meghunyászkodva azért igyekszik megfelelni a feléje támasztott
elvárásoknak. Éppen a kettős életének tapasztalatai segítik ahhoz, hogy
felnövekedjen, és szembe merjen helyezkedni a családjával, akár a szüleit is
beáldozva a hatalmi visszaélésekkel való leszámolás érdekében. Ez a karakter
mintha szimbolizálna egy felnövekvő generációt is, melyet már nem köt a
családi érdek és összetartozás mindenekfelettisége, és kellően kiábrándult
ahhoz, hogy leszámoljon a szüleik által felépített, személyes összefonódásokra
épülő, mocskos viszonyokkal.
A dráma ereje abban is rejlik, hogy nem ismer fehér vagy fekete
karaktereket. Szinte mindenki bír jó és rossz tulajdonságokkal, még a
leggonoszabbak indítékai is emberi esendőségekben gyökereznek. Ugyancsak
igaz, a fiatalabbakra különösen, hogy a kiváltságos vagy éppen
kiszolgáltatott társadalmi státuszuk befolyásolja a jellemük változásait.
Míg a celebritás Joon-young kezdetben arrogáns lesz, addig Noh Eul szinte
elveszíti a harcképességét, enerváltan egyre inkább beletörődővé válik, aki
az igazságért folytatott küzdelmet a túlélés érdekében gyakorlatiasságra, és
a szó szoros értelmében is "aprópénzre" váltja. Bae Suzy meggyőzően tudja érzékeltetni ezt az "érzelmi megkeményedést". Azonban bizakodásra ad okot,
hogy a fiatalok között újfajta érdekszövetségek is keletkeznek, melyek
egymás helyzetének megértésére és egymás kölcsönös segítésére is indítják
őket.
A dráma mindvégig gondoskodik arról, hogy ne lankadjon a figyelmünk. A
váratlan fordulatok mellett segíti ezt a karakterek ingadoztatása a pozitív
és a negatív megítélésünk között. Rideg és érzelmes helyzetek váltogatják
egymást, de a megindító jelenetek sosem élnek a szentimentalizmus
eszköztárával. Talán kissé sok a húsz rész, de ezzel együtt egy értékes,
látványvilágában is szép, egyedi hangulatú dráma született, mely érdemes a
figyelmünkre.
