(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
Nam Dae-joong két filmjének (The Last Ride, 2016, The First Ride, 2025)
megnézése után hirtelen túl sok kiérleletlen gondolat kering bennem. Egyrészt
arról, hogy bár tudjuk, a koreaiak a fájdalmak zsigeri átélésének is
olimpikonjai lehetnének, mégis tudnak mindenről olyan könnyített formában is
beszélni, melyben a kín viselhető szomorúsággá szelídül. Másrészt arról, hogy
a magyar lelkem (talán szinkronban az európaival), valahogy úgy
szocializálódott kulturális értelemben is, hogy a tragédia legyen tragédia,
arról csak komolyan illik beszélni, mert ha nem kellő súlyossággal közelítünk
hozzá, akkor éppen a lényegi erejét veszíti el. Erre itt vannak a koreaiak,
akik immár sokadjára úgy facsarják meg a bensőnket, hogy a legmélyebb
együttérzésünk pillanataiban kénytelenek vagyunk néha felröhögni.
Természetesen mi is tudjuk, hogy a tragédia és a komédia is olyan, mint a yin
és a yang, elválaszthatatlanok, és mindegyik hordoz magában a másikból is egy
keveset. Mifelénk mégis ritkán sikerül azt az elegyet előállítani, amit ebben
a két filmben ismét mesteri módon megtapasztalhatunk.
A film eredeti címe "A nagy kívánság", ebből lett angol
címként "The Last Ride", annak minden jelentésárnyalatával együtt: utolsó út,
utolsó utazás, utolsó küldetés. Érdekes módon, ha a ride-ot menetként
fordítjuk magyarra, akkor a cím még látensen utal ennek "Az utolsó menet"-nek
a valódi tartalmára is - még a főcím megjelenése előtt szembesülünk egy
explicit jelenettel: a kórházi ágyon fekvő fiatalember némi fantáziálás után
ejakulál.
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
A történet kovásza a barátság, ahogyan az lesz majd a másik, jóval későbbi
filmben is. Itt három fiatalembert köt össze "a születésüktől fogva" ez a
kötelék, ami úgy tűnik, már nem sokáig tudja elég erősen összetartani "a három
muskétást". A kórházi látogatásra menő Gap-deok (Ahn Jae-hong) és Nam-joon
(Kim Dong-young) elejtett megjegyzéseiből világos, hogy a fiatalemberek
szintén a nemi érésnek abban a szakaszában vannak, amikor az ébredő testi
vágyak már jelentősen lefoglalják őket. Azonban ahhoz még nem elég felnőttek,
hogy szembe tudjanak nézni az élet rideg valóságával, ami éppen készül elvenni
tőlük barátjukat, Go-hwant (Ryu Deok-hwan), aki a gyógyíthatatlan Lou
Gehrig-betegségben (ALS) szenved, és közeledik a vég felé. A fiúk
csetlenek-botlanak a hétköznapi életükben, sokszor idétleneknek is tűnnek, míg
végül felfogják a felfoghatatlant. A mozgásképtelen Go-hwant a szülők
kétségbeesett szeretete övezi a barátaié mellett. Lassan mindenki azt kezdi
firtatni, hogy mi a beteg fiú vágya, amit teljesíteni tudnának. Szegény
Go-hwan kínlódik a kimondhatatlan, teljesíthetetlen vágyával, amit jobbnak lát
titkolni. Ezért mindenki igyekszik megtalálni a legjobb megoldást arra, hogy
még a való élet élményében megmeríthesse a távozni készülőt. Ezek az akciók a
szeretet és az "ajándékozók" erőfeszítései mellett tele vannak harsány
nevetésre ingerlő katasztrófákkal, kész csoda, hogy betegünk egyáltalán túléli
azokat. A megpróbáltatások következménye, hogy Go-hwan végre kiböki a
haverjainak, hogy mit is kíván igazából: nem halhat meg gyerekállapotba
rögzülve, valódi testi aktusra vágyik, hogy legalább egyszer megélhesse a
férfiasságát.
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
Ily módon a barátokra hárul annak a feladata, hogy megtalálják a nőt,
aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. Megkezdődik a két fiú kálváriája,
hiszen ők maguk is még kiskorúnak számítanak, tehát az elérhető kapcsolataik
limitáltak e téren. Mély merítést kapunk abból, hogy ki hogyan viszonyul a
kérésükhöz, hozzájuk, és a barátjuk betegségéhez. Azonban makacsul túllépnek
minden határt, míg végül szolidáris segítőkre találnak a felnőtt társadalom
férfitagjai részéről. Valódi kalandfilmes megpróbáltatásokon át jutnak célba,
és ebben a folyamatban szintén nem nélkülözzük sem a humort, sem a
szenvedést.
Bár egyáltalán nem tolja az arcunkba, a film szembesít azzal a szülői
problémával, hogy vajon mennyire értjük a saját gyermekünket? Őt látjuk-e
valójában, vagy azt, amit "örök gyermekünkként" látni akarunk benne, ahogy azt
az anyánál (Jeon Mi-sun) tapasztaljuk? Ez a kiélezett élethelyzet az apát
(Jeon No-min) veszi rá olyan döntésre, ami a komikusságában is tartalmazza a
bevett viszonyokon való felülemelkedés kényszerét, mivel ő az, aki férfiként
végre felfogja, hogy miként lehet szolgálatára a fiának.
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
Go-hwan mellett a
barátai is részesei a felnövekvés, felnőtté válás folyamatának, amelyben
megértik, hogy a távozás is az élet része, és addig kell tenniük valamit, amíg
az elszáradt bonsaion még ott lebeg az utolsó zöld levél.
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
(A szerző képernyőképe a The Last Ride című filmből.)
Torokszorítóak az üres kórteremben forgatott képsorok. Nam Dae-joong író-rendező pedig
eléri, hogy nézőként sírva nevessünk, fájdalommal, mégis békével a szívünkben.
Aki távozni kényszerült, méltósággal tehette, akik pedig itt maradtak, azok
tovább futják életük maratonját.
Tíz évvel később Nam Dae-joong újra feldolgozta ezeket a témákat a „The First Ride” című művében. A folytatásról szóló elemzésem itt olvasható.
Jogi nyilatkozat: A The Last Ride filmből származó összes kép a megfelelő produkciós stúdiók tulajdonát képezi, és itt a Fair Use feltételei szerint használjuk kritikai és ismertetési céllal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése