Korábbi néhány film stábjában végzett különböző munkája után Lee Do-yoon 2014-ben jelentkezett első önálló rendezésével, mellyel az akkor 34 éves rendező a saját forgatókönyvét vitte színre.
Lee Do-yoon rendező
Említett munkái között több horrorfilm is akadt, de a Confession ezekkel csak annyiban tart rokonságot, hogy van egy fekete humorral rendelkező vénája is. Az angol cím magyarra fordítása Vallomás, de az eredeti koreai cím nem ez, hanem: Jóbarátok.
A történet középpontjában három fiatalember áll, először középiskolásként, majd jóval később már felnőttként. Sokkal több szereplőre nem is nagyon kell számítani, bár vannak szép számmal, de valójában nem tesznek többet, mint illusztrálják a három barát kapcsolatának változásait. De mi másra is lenne még szükség, ha az őket játszó színészek neve: Ji Sung, Ju Ji-hoon és Lee Kwang-soo?
Az előtörténetben a három suhanc meglovasítja a bizonyítványát, és lelép az ünnepség elől. A hegyen, ahová mennek, azonban bajba kerülnek, és a velük történtek életre szólóan összekovácsolja a barátságukat.
Felnőttként találkozunk velük újra. Min-soo (Lee Kwang-soo) boltot üzemeltet, és ugyanolyan szeretetteli, kissé mafla felnőtt lett, mint amilyen fiatalkorában volt. In-cheol (Ju Ji-hoon) simlis biztosítási ügynök, aki továbbra is szívesen játssza az élet császára szerepét, de nagy svádája mögött számos probléma nyomasztja az életét. Hyeon-tae (Ji Sung) az egyetlen, aki megállapodott. Tűzoltóként dolgozik, és feleségül vett egy árva, néma nőt. Aranyos kislányukat nevelik, akinek szinte három apukája van, annyira szereti a másik két barát is. Hyeon-tae boldogságának ára viszont a szüleivel való szakítás volt. Egyrészt, mert nem fogadták el a feleségét, másrészt ő nem tudta tolerálni, hogy anyja illegális játékbarlangot üzemeltet. Hyeon-tae és szülei között In-cheol vállalja a közvetítő szerepét, így látja mindkét fél nehézségeit.
A történet akkor vesz fordulatot, amikor In-cheol fejében megszületik egy ötlet, amelytől megoldást remél barátja és szülei számára. Hyeon-tae előtt titokban tartva az egészet, a megvalósításba bevonja Min-soo-t is. Ahogy azt sejteni lehet, a kivitelezésben sok a bénázás, és egy végzetes véletlen is közbeszól, amelynek visszavonhatatlan következménye lesz. A biztosító társaság és a rendőrség is hasztalanul vizsgálódik, végeredményben az ügy akár el is simulhatna.
Azonban inkább lélektani történetet láttunk, ami csak krimibe van oltva. Ezért sokkal fontosabb, hogy a három férfi közül ki-ki hogyan küzd meg az előállt helyzettel. Mert ami történt, azt mindhárman másként élik meg, és mindhárman gondolnak valamit az önfeláldozásról, a másikért hozott áldozatról, a bűntudatról, az elszámoltatásról. Ennek következtében tragédia is történik, majd egy ideig úgy tűnik, hogy tiszta felállásban láthatjuk a simliskedő és a kárvallott viszonyát.
De a történet nem ilyen szimpla. Hyeon-tae gyanúi egyre jobban beigazolódni látszanak, In-cheol pedig egyre jobban sarokba szorul. A végső beszélgetés a két barát között azonban mindent átrajzol. Hyeon-tae vallomása tőrt döf In-cheolba, és mi nézők is azokkal a kérdésekkel maradunk magukra, mint ők: ki volt az őszintébb és tisztességesebb? Kinek jelentett többet a másik? Ki hozta a nagyobb áldozatot, és vajon megérte-e az áldozat? Végül pedig az örök kérdés: mennyire ismerhetjük meg a másik embert? És magunkat?
Lee Do-yoon története a maga hétköznapiságában is kellőképpen bizarr, ezért jól tűri a tragikus és komikus elemek együttes jelenlétét éppúgy, mint a hétköznapi jelenetek reális láttatását. A filmet uralják a félközeli képek, amelyekből mindig pontosan látjuk az egyes szereplők érzelmeit és a köztük lévő kapcsolat árulkodó jeleit.
Mindemellett a legnagyobb élményt a három főhős pazar színészi játéka nyújtja. A karaktereket mintha egyenesen rájuk írták volna, annyira testhezálló mindegyiküknek. Sziporkáznak is benne, amihez minden lehetőségük megvan a történet nyújtotta játéktérben.
KBS / 2021 / 1 rész Alternatív cím: The Siren Műfaj: dráma, science fiction, thriller Írta: Go Woo-jin 고우진 Rendezte: Ahn Joon-yong 안준용 Adatok bővebben: MyDramalist / HanCinema
* Az írás spoilereket tartalmaz *
A KBS2 tévécsatorna saját gyártású antológia-sorozata, a Drama Special 1997-ben indult. Az évadok minden egyes epizódja egy-egy önálló alkotás, saját szerzőkkel és alkotói stábbal. A témák között számos aktuális társadalmi kérdés vagy probléma felvetését találhatjuk.
A Siren (Sziréna) című drámát a 12. évad epizódjai között mutatták be 2021-ben. Ahn Joon-yong rendezőnek ez már az ötödik egyrészes darabja volt az antológiában, de első együttműködése Go Woo-jin forgatókönyvíróval.
A Sziréna alapja egy tudományos-fantasztikus elképzelés egy olyan technológiáról, mely az emberek számára elviselhetetlen, és sok egészségi problémát is okozó környezeti zajártalom megszüntetésére képes. Az eljárást a Nautic Wave nevű cégben dolgozták ki, melynek vidéki telephelyén gond adódik. A kártérítési ügyekért felelős dolgozójuk öngyilkos lesz, és marad utána néhány rendezetlen ügy.
A központ jogi osztályáról Choi Tae-seung jogász önként jelentkezik ezek rendezésére, de a kiküldetés vállalására csak egy rendkívüli előléptetés könnyű lehetősége motiválja. Choi Jin-hyukot láthatjuk a jogász szerepében, aki rendkívül jól hozza a lezser, kissé hányaveti fickó alakját. Mindjárt az elején van egy nagyszerű jelenete, amikor telefonon beszél a központban dolgozó barátjával: nemcsak az lenyűgöző, ahogyan tesz-vesz beszélgetés közben és méltatlankodik a lepukkant lakás miatt, hanem az a végtelen könnyedségű természetesség, ami életszerűvé teszi az interakciót.
Rövidesen azonban beindul a dráma thriller-szála is. Choi Tae-seungnak csak alá kellene íratnia két függőben lévő szerződést, azonban ez a vártnál nagyobb kihívásnak tűnik. Jogászunkhoz idegen és ellenséges elemként viszonyul a vidéki lakosság, különösen két cég vezető emberei. Az egyre több megtapasztalt furcsaság felkelti Choi Tae-seung gyanúját, és mivel senkitől nem kap semmiféle magyarázatot vagy segítséget, önálló nyomozásba kezd.
A Nautic Wave furcsa csoportvezetőjével, Seo Hye-seonnal (Park Sung-yeon) ahogyan ő sem, mi sem tudjuk, hogy hányadán állunk. A különös figurák viszonyrendszere lépésről lépésre derül ki a jogász számára, miközben feltárul mindegyikük különös múltja, és az abból fakadó indítékaik is. Eközben érintőlegesen találkozunk a vidéki korrupcióval, az illegális külföldi munkavállalók helyzetével, tüntetésekkel, megvesztegetésekkel, melyek mind az öngyilkos igazgató kétes tevékenységére világítanak rá. Minden színész hozza a karakterébe rejtett különös elemet, egyszerre játszva úgy a valós alakokat, hogy azokba tényleg csak visszamenőlegesen lássuk bele a kódolt jelenségeket. Ki kell emelni a fémmű igazgatóját játszó Ryu Tae-hót, és a farm két idétlen dolgozóját játszó Koo Ja-sungot és Aancod Abe Zaccarellit, akiknek még a humor megjelenését is köszönhetjük.
A dráma végső titka Seo csoportvezető, akinek története, jelenlegi helyzete és végső törekvése még jogászunkat is sokkolja. Az ő történetébe beágyazva az amerikai haderő koreai jelenlétének kritikájával is szembesülünk. Park Sung-yeon színésznő nemcsak mély meggyőző erővel jeleníti meg a kutatónő átalakulásának fázisait, de még arra is képes, hogy kivívja sajnálattal vegyes együttérzésünket.
Ahogyan az egyáltalán nem furcsa a koreai drámákban, a történet végső szálai a legmagasabb politikai körökbe vezetnek, és a hatalom bornírtsága és önzősége most sem tagadja meg önmagát. A film végén egy teljesen más Choi Tea-seunggal találkozunk, akiről kiderül, hogy mindenkinél jobban megértette az élet neki kínált leckéjét, és távolról sem olyan egoista, mint azt a dráma kezdetén feltételezhettük róla.
A Sziréna nem egy vidám darab, de rendkívül jól felépített történet, stílusos megvalósításban. Végül összeáll a kép, hogy miért éppen azokkal a fickókkal találkozunk, akikkel, és miért éppen úgy, ahogyan. Az ábrázolásmód halványan ugyan, de felidézi a Twin Peaks sejtelmesen különös figuráit és borzongató tájrajzait. Ugyanakkor a Nautic Wave belső terei és ipartelepe futurisztikusságukban is eléggé reálisra sikerültek, és mivel sci-firől van szó, elnézhető a hangfegyver hatásának kiiktatására ajánlott kérdéses megoldás is.
A környezeti zajszennyezés ugyanakkor jelenünk nagyon akut problémája. A dráma nemcsak a következményeire hívja fel a figyelmet, hanem azokra a humánusnak mutatkozó vállalkozásokra is, melyek mögött semmi más nincs, mint puszta gazdasági érdek.
Talán a végső következmény kissé túldimenzionált, bár logikusan következik a történetvezetésből. A Sziréna összességében egy jól megírt, feszesen megrendezett darab lett, mely még a KBS magas színvonalat képviselő, hasonló drámáinak sorából is kiemelkedik.
Nem véletlen, hogy a dráma 2022-ben kiérdemelte a Stockholmi Film & Televízió Fesztivál nagydíját.
Az In Our Prime eredeti koreai és magyarra fordított címe is Csodaország
matematikusa, és miközben néztem, jó ideig meg voltam róla győződve, hogy
egy kiváló filmet látok. Annak ellenére, hogy nem volt újdonság a két főhős
karakterisztikája, az mégis egyedivé tette őket, hogy majd a matematika
nyelvén fognak beszélgetni, és borítékolhatóan közelebb kerülni egymáshoz.
Sok filmben láttunk már morózus szereplőket, akik valamilyen titkot rejtve
távolodnak el a világtól, de mégiscsak más, ha éppen Choi Min-shik játssza
ezt a szerepet. Márpedig neki köszönhetően az elit iskola gondnoka az első
pillanattól kezdve felkeltette a figyelmünket. A diákok által csak "komcsi
tiszt"-nek csúfolt észak-koreai menekült ugyan sosem volt katona, de néhány egyéb
érdekesség azért kiderül róla, mikor kapcsolatba kerül az iskola egyik
diákjával.
Ez a fiú két szempontból is kilóg a sorból: egyrészt
hátrányos helyzetére tekintettel ösztöndíjas, ezért megvetik a gazdag
családokból jövő társai, másrészt hiába tehetséges, mégsem tud lépést
tartani matematikai tudásában a magántanárok, magániskolák képzéseiben
részesülőkkel. Egy véletlen folytán rájön, hogy a gondnok kiváló
matematikus, és addig jár a nyakára, míg végül a férfi elvállalja a
tanítását.
Kim Dong-hwi a fiú szerepében állja a sarat a színészóriás mellett, és talán
azért, mert mostanában sok sorozatot is néztem, igazán üdítő volt látni a
sok sminkkel tökéletesített férfiszépség után őt a maga (vagyis szerepe
szerinti) pattanásos arcú, középiskolás valójában. Ugyan az ő karaktere sem
egyedi, még a privát életkörülményeinek rajzolata sem, Kim mégis megindítóan
tud hirtelen felnőtté válni, különösen abban a jelenetben, amikor kiderül,
hogy lenne hová hazamennie, de mégsem marad otthon, hogy ne bántsa meg az
egyébként elég zűrös életűnek tűnő anyját.
Az
iskolában megkezdődik a két férfi együttműködése a titkos különórákon,
melyekről rögtön kiderül, hogy a jobb iskolai eredmények elérése csak
másodlagos szempont, prioritást az életre (gondolkodásra, kérdésfeltevésre,
problémamegoldásra, önellenőrzésre) való tanítás jelent a matematika nyelvén
keresztül. Az első órán erre egy rendkívül frappáns példát láthatunk, melyet
még az én bölcsészagyam is fel tudott fogni, mert az idők távolából
emlékeztem a háromszögek területének kiszámítására. A remek színészi
alakítások mellett a film látványa és hangulata sem hagyott kívánnivalót, a rendező sokszor a thrillerekre jellemző, borzongató elemekkel is játszadozik. Egy helyütt még külön be is villant, hogy milyen kifejező, szép és szokatlan
megvilágítási kompozíciót látok a természetes és a mesterséges fény egyedi egyidejűségével. Az animációk is ötletesen illeszkedtek ebbe
a képi világba.
A két férfi mellé hamarosan egy diáklány is szegődik (Jo Yun-seo
játssza), aki másként szenvedi meg az iskolai versenyistállóban való
létet. Míg az anyja vagyonokat költ a különóráira, bornírt módon eltiltja
a lányt a zenéléstől, mivel azt az előrejutás akadályozó tényének
gondolja. A lány szintén a gondnok mellett tanulja meg, hogy a zene és a
matematika egy tőről fakadnak.
A film azonban a
közös tanuláson kívül ébren tart egy másik szálat is, mely a gondnok
valódi kilétének felfedésével függ össze. Észak-Koreából évekkel korábban
eltűnt egy matematikus, aki a Rieman-tézis bizonyításán dolgozott, és a
film jelen idejében ez a bizonyítás kiállta a nemzetközi szakmai
felülvizsgálat próbáját, ezért a délieknek is szükségük lenne a
matematikus nyilvános megjelenésére. Miközben a gondnok az események
hatására úgy dönt, hogy lelép, a tanítványa veszélyes helyzetbe kerül.
Egyik tanára, aki sáros diákjait mentve Ji-woo-ra keni azok bűntettét, mindent elkövet, hogy a fiút eltávolítsa az iskolából.
Bár a film majdnem kétórás, ekkorra már jóval túl vagyunk a félidején. A történet kezdeti alapos
kibontása megszakad, és olyanná válik, mintha a továbbiakban csak a
legfőbb történések mozaikjain ugrálnánk végig. Bár érthetőek maradnak az indokok,
az indítékok és a magyarázatok, mégis hiányzik az alaposság és a koherencia. Emiatt nem is
nagyon tudjuk átélni sem a gondnok múltbeli tragédiáját, sem azt, hogy éppen milyen harapófogóba került. Legkevésbé azonban a morális dilemmáit,
amik pedig magyarázatul szolgálnának a döntéseihez. Ilyen módon robogunk
el a film csúcspontjának szánt nagy beszédig, mely az előkészítetlensége
és az erősen irreális helyzetben való elhangzása miatt sajnos eléggé
hiteltelen, arról nem is beszélve, hogy már túl sok filmes előképe van a
jelenetnek. A film ezen a ponton hőst faragna a matematikusból, egyszerre
saját jogán és a fiú megmentőjeként is, de hiába az alakját heroikusra
növesztő alsó kameraállás, és hiába Choi Min-shik minden színészi ereje, ez
a szándék inkább az ellenkezőjébe fordul.
Park Dong-hoon rendező
Azt a furcsaságot tapasztaljuk, hogy a film folyamatosan veszít a kezdeti tömörségéből
és súlyosságából, egyre könnyedebbé és felszínesebbé válik, míg a
végkifejlet már szinte habkönnyű. Nem lenne baj, ha ez csak a problémák
oldódása miatt következne be, de sajnos inkább olybá tűnik, mintha Lee
Yong-jae író és Park Dong-hoon rendező elveszítette volna az irányítást
saját, kiválóan induló alkotása felett. Egyszerre akartak a két főhős emberi kapcsolata mellett beszélni az iskolarendszer hibáiról, a két Korea viszonyáról, különösen a délre érkező északi menekültek helyzetéről, valamint a tudományos eredményekhez való állami-gazdasági viszonyulásokról, a tudósok erkölcsi felelősségéről, illetve egyáltalán annak lehetőségéről, és e sok vállalás közben nem tudták tartani az arányokat.
Emiatt a film
számomra a nagyívű kezdés után inkább csak ígéret maradt, mely teljes
mértékben nem teljesült. Choi Min-shik ezzel együtt viszi a vállán a
filmet, és nem veszít hitelességéből Kim Dong-hwi sem. Nekik köszönhető,
hogy minden hibája ellenére azért nézhető, akár még szerethető filmet is
kapunk.
Az alábbiakban nem annyira filmismertető, mint inkább néhány gondolat megosztása következik a CARTER című film kapcsán.
Hogy a frenetikusan jóra sikerült előzetes után az internet népe mennyire várta a CARTER-t, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a Netflixen történt bemutatásakor szinte azonnal rávetették magukat az érdeklődők, aminek következtében órákon belül máris számtalan review született a filmről.
Az ismertetők azonban szinte egy húron pendültek a negatív véleményük tekintetében, és lassan az ilyenkor szokásos egymásra licitálás is bekövetkezett a film lehúzásának versenyében. Hamar munka sosem jó, mondhatnánk ezt a hirtelen alkotott ítéletekről is, mert néha nem ártana érni hagyni egy kicsit egy-egy élmény átgondolását.
Néha nehéz eldönteni bizonyos alkotásokról, amelyek szembe mennek a filmalkotói és/vagy a befogadói rutinokkal, hogy értékes újítással / újítási kísérlettel, vagy filmes kóklerséggel állunk-e szemben. Idézzük csak fel a Wachowski testvérek Speed Racer című filmjének példáját, melyet a kortárs ítészek nézhetetlennek, zavarosnak és dilettánsnak könyveltek el, aztán tessék... mára kultfilm lett belőle. Ott nem történt más, minthogy a film készítői merőben új látásmóddal fordultak a képregények filmes adaptációja felé, és egyedi megoldásokkal generálták újra a nyomtatott képregények fogyasztóinak vizuális fantáziájában megjelenő látványokat, illetve érzeteket.
Fogalmam sincs, hogy a CARTER-nek is ez lesz-e a sorsa, majd egy idő után kiderül. A film nézése közben, és főként utána, bennem is ellentétes érzések kavarogtak. Talán emiatt is kezdtem el olvasni mások meglátásait, amik elgondolkodtattak. Az ismertetők többsége természetesen csak álcázza magát szakmai értékelésnek, a többség nem tér le a szubjektív tetszik-nem tetszik tengelyről.
Egyetlen olyan írást találtam, amely lényegesen elütött a többitől, és kellő értelemmel közelített a film felé. Ez a The Verge ismertetője volt, mely átgondoltabb filmnézésről tanúskodott. Ettől persze a film nem lesz se jobb, se rosszabb, de talán méltányosabb bánásmódban részesül.
A filmek két fő elemből állnak össze: a történetből és annak képi megvalósításából. Természetesen mindkét elem számtalan összetevőre bontható, melyeket külön-külön lehet értékelni, és főként ezek minőségén, egyediségén alapulnak a szakmai (értsd kritikai, filmelméleti) minősítések. A történet részét képezi a cselekmény, a mesélés időszerkezete, stílusa, a benne szereplő karakterek kidolgozottsága, fejlődése, a kapcsolatrendszerük stb. A képi megvalósítás a rendező és az operatőr szemén keresztül tárja a nézők elé a történéseket, melyben a kamera látószögének, mozgásának, a képkivágásnak, a megvilágításnak és még számos más vizuális elemnek (díszletnek, jelmeznek, valóságpótló virtuális látványnak) döntő szerepe van, kiemelten a vágásnak, mely nagyban hozzájárul a látottak értelmezésének lehetőségéhez. Lehet, hogy furcsa, de a hangot (beleértve a beszédet és a zenei hátteret) most a vizuális megvalósítás részének tekintem, mivel ezek egy filmben nem létezhetnek a látvány nélkül.
Ennek a sokféle elemnek mindegyike a filmalkotók számára kísérleti terep. A film fejlődéstörténete ezeknek a kísérleteknek a történeteként is leírható. A filmművészet sajátossága még az is, hogy szorosan együtt él és változik a technika nyújtotta lehetőségekkel, szimbiózisban a többi vizuális műfajjal.
A CARTER mindkét téren megsemmisítő vélemények kereszttüzébe került. Az írások egy részében a gyenge lábakon álló történetét, más részükben a filmes látványát támadták, sokszor mindkettőt egyszerre. Néhány földbe döngölő mondat után aztán nekiláttak kibontani részletesebben is az indoklást, és akkor bekövetkezett néhány furcsaság. Többek között az, hogy saját magukkal is önellentmondásba keveredtek.
A gyengének tartott történetet igyekeztek röviden összefoglalni - és ez nem nagyon ment. Persze egy bonyodalmas cselekmény még nem biztosítéka a minőségnek, de az az állítás látványosan megdőlt, hogy a CARTER-nek a szűnni nem akaró akciói mögött ne lenne izgalmas háttértörténete. Minél inkább belementek a történet felvetette kérdésekbe, annál érdekesebb kép rajzolódott ki.
Mert miről szól a CARTER? Mielőtt erről beszélnénk, egyet kell érteni azzal a kitétellel, hogy egy akciófilmmel szemben nem követelmény, hogy igényes drámát is tartalmazzon. Nem válik a hátrányára, de működik anélkül is.
Joo Won
A CARTER középpontjában egyetlen karakter áll, a Carternek nevezett férfi, aki azt az egyet tudja biztosan, hogy semmit sem tud biztosan - lévén, hogy teljes amnéziában szenved. A film olyan, mint egy labirintus, melynek minden járatában Carter újabb és újabb alakokba botlik, és vele együtt mi, nézők is. Ezek az alakok információkat csöpögtetnek el, melyeknek igazságtartalmáról kellene ítéletet alkotnia, és az identitását felépítenie belőlük. Mivel kémtörténetről van szó, az információk eleve kétségesek, a manipuláció szándékát sehol nem lehet kizárni. Carternek egyszerűen nincs kapaszkodója, sőt, a film első részében választási lehetősége sem, mivel az életét veszélyezteti, ha nem követi a fülébe súgott parancsokat. Amikor megszabadul a testébe épített bombától, egy még nagyobb kényszerrel szembesül, amely nem fizikai, hanem morális követelmény. Nem tudhatja, hogy igaz-e a tény, hogy van családja, de mit léphet egy apa, ha azt mondják neki, hogy 24 órája van a beteg lánya megmentésére? Azt, amit Carter is tesz: félretolja a kétségeit, és mint egy terminátor tör a célja felé a küldetése teljesítése érdekében. Másodlagos, hogy az információ igaz-e vagy hamis, a bizonyosság várathat magára. Mert ha tényleg van lánya, és nem menti meg, akkor ő maga semmisül meg morálisan, mindegy, hogy tudja-e magáról, hogy kicsoda. Ha ez nem elég pokoli indíték Carter cselekedeteihez, akkor mi lenne az?
A film kirajzol egy fikciós geopolitikai játékmezőt is a történet számára. Észak- és Dél-Korea végre békét kötött egymással, és egymást segítve igyekeznek úrrá lenni a pandémián, mely felütötte a fejét. Mindezt persze még leginkább kutya-macska barátságban teszik, egyik szemük mindig arra figyel, hogy nem csal-e a másik fél. Kettőjük mögött jelenik meg egy nagy és közös ellenfél, ami nem más, mint az USA. Talán nem kell senkinek elmagyarázni, hogy a jelen és a múlt tükrében ennek a felállásnak hányféle pikantériája van.
Carter önazonossági játékában érdemes a részletekre figyelni, vagy a későbbi információk fényében visszagondolni a korábbi jelenetekre. Például: Carterre egy véráztatta helyszínen tör rá az amerikai kommandós egység, és értelemszerűen angolul szegeznek neki kérdéseket. Az már nem annyira evidens, hogy Carter miért válaszol a lehető legnagyobb természetességgel angolul. A belső hangvezérlés viszont már koreaiul szól hozzá, ami elkülönülő nyelvek híján lehet akár észak- vagy dél-koreai is. Nem az számít, hogy mit állítanak, hanem hogy Carter mit fogad el abból, amit hall tőlük, és mit tud abból érvényesnek tekinteni.
De ezeknél sokkal fontosabb kérdés, hogy miért van Carter szinte meztelenül az első jelenetében? Elég evidens párhuzam ez a születéssel - Carter emlékek nélküli újjászületésével, a virtuális erőtérbe való beleszületésével.
Visszautalva a The Verge írásában is felvetettekre, ha valami érdekes a CARTER-ben, akkor ez a játék az. Az ismertetők nagy része egyszerűen átsiklott a film végén található két mozzanat felett, ami pedig kulcsfontosságú. Úgy tűnik, hogy Carter révbe ér, és visszanyeri önmagát. Mintha ő maga sem foglalkozna a neki szegezett kérdéssel, hogy vajon tudhatja-e, hogy a valós emlékeit kapta vissza? Látszólag ez nem is nyugtalanítja, a kérdés inkább bennünket kísért nézőként. És ez egy hatalmas csavar, mert letéríti a filmet az akció-, kém- és egyéb műfaji filmek vágányáról, azt sejttetve, hogy mindaz, amit láttunk csak apropó volt ennek a problémának a fókuszálására. A film egy gyermek (értsd következő generáció) kérdésével búcsúzik: "Hová megyünk?" - és a záró képsorok több mint nyugtalanítóan felelnek rá. Már ha befejezésnek tekintjük őket, és nem pusztán egy ötletes cliffhangernek a folytatás lehetősége számára.
Tehát ha elfogadjuk, hogy a CARTER egy figyelmeztetés a valóságunk legnyomasztóbb rémképére, akkor a film vizuális elgondolása is szilárdabb alapokra kerül. Mert az ismertetőkből leginkább úgy tűnhet, hogy csak egy öncélú rendezői agymenésnek esünk áldozatául, mely összekutyulja az akciófilmet a számítógépes játékokkal, az akciókat pedig nevetségessé teszi azzal, hogy magasról tesz a fizika törvényeire. Az eredmény pedig egy hányingert kiváltó száguldás, melyben mintha az ember egyszerre ülne hullámvasúton és óriáskeréken. Nem állítom, hogy nincs így, de talán nem szándéktalanul van így. Mert mi a valóságunk legnyomasztóbb rémképe? Az, hogy a virtualitás felzabálja a realitást, beleértve a személyiségünket is. Eltompul a belső hangunk, mely valaha az iránytűnk is volt. Átveszik a helyét a kívülről jövő, ki tudja mit képviselő és honnan vezérelt diktátorok, véleményvezérek és egyebek, melyek mind virtuális csatornákon kényszerítenek alkalmazkodásra és megfelelésre bennünket. Már nem azok vagyunk, akik vagyunk, hanem amit hisznek rólunk - a virtuális lábnyomaink alapján. Így jutunk munkához, baráthoz és szeretőhöz. A CARTER-ben már azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, vagyis hogy kik voltunk. És mintha Carter számára már irreleváns is lenne, hogy valóság-e a visszakapott identitása. Mert ki tudja, hogy a boldog család igazi-e, vagy csak virtuálisan teremtett valóság? Nagyon szép az a mondat, amikor Carter azt mondja, hogy a kezén lévő forradást nézve gyereksírást hall - mintha az ösztönök még halványan működnének, ennyire tud támaszkodni.
Jung Byung-gil rendező
Innen nézve a CARTER egy gondolati játék, amelyre az író-rendező, Jung Byung-gil meginvitál bennünket. Mégpedig oly módon, ahogyan azt a kortárs technika segítségével legevidensebb módon teheti: kölcsönveszi a számítógépes játékok látásmódját. Mert azt megszoktuk, hogy egy filmben a főszereplő szemén át látjuk a történéseket, vagy külső szemlélőként egy narrátor szemén keresztül. De nem szoktunk benne lenni a filmben, most pedig ez történik. Mert nem azonosulunk Carterrel, de nem is maradunk kívülállók. Hanem rohanunk mellette, félrekapjuk a fejünket az öklök, pengék, golyók és miegyebek elől, zuhanunk és megpördülünk, elveszítjük az egyensúlyunkat és visszanyerjük azt, hogy meneküljünk előre Carter mögé bújva vagy megkerülve őt, aki rendületlenül aprítja körülöttünk az ellent. Egy dologtól nem tudunk szabadulni: a látottak folytonosságától, hiszen a filmidő alatt az a valóságunk, tehát nem téveszthetjük szem elől egy pillanatra sem, hacsak nem csukjuk be a szemünket. Ezért nyer értelmet az a törekvés, hogy "one take" módon láttassa a történteket a rendező, tehát töretlen időbeli folyamatosságban, ami filmes nyelven azt jelenti, hogy ne legyenek érzékelhetőek a nézők számára a filmes vágások.
Merjük még jobban kiterjeszteni ezt az értelmezési lehetőséget: ha a szűnni nem akaró akciókat akciófilmes nézőpontból szemléljük, akkor van értelme arról vitatkozni, hogy azok mennyire végrehajthatóak a valóságban. De ha Carter küzdelmét allegóriaként értelmezzük, akkor a fentiekre való tekintettel azt is mondhatjuk, hogy azok csak leképezései az életünket teljes egészében átható és folytonosan vívott irreális küzdelemnek, melyet ma még talán önmagunkért folytatunk, vagyis egyáltalán folytathatunk. Az emberi önazonosságunkat minden oldalról érik a támadások, mint ahogyan Cartert is, földön-vízen-levegőben, alvás közben vagy ébrenlétben. Védekezünk és támadunk, bár sokszor csak vaktában lövöldözünk a soha el nem fogyó ellenségre.
De mi a helyzet a filmbeli pandémia fertőzöttjeivel, akik leginkább zombikra hasonlítanak? A rendező felült volna a koreai zombifilmek sikervonatára, és szemérmetlenül még ezt is becsavarta volna a történetbe? Azt hiszem, hogy nem így van. Vagy ha így is, nem teljesen indokolhatatlanul. Érdemes figyelni arra, hogy mit tudnak a CARTER zombijai. Ha elkapják a fertőzést, akkor váratlanul megerősödnek és rendkívül agresszívvá válnak, viszont két hét alatt elpusztulnak. Ha a filmet a virtualitással vívott küzdelemként értelmezzük, akkor gondoljunk csak arra, hogy kik az Internet legfélelmetesebb szörnyei? A trollok, ugyebár. Akik a névtelenség leple alatt nagyon erősnek gondolják magukat, és mérhetetlenül erőszakosan, hordákban támadnak rá bárkire és bármire. Ám ehhez mindig apropóra van szükségük, botrányokra, melyek fölhorgadnak, majd rövidesen el is ülnek. A CARTER zombijai éppen ilyenek, és úgy bukkannak elő a semmiből, ahogy váratlanul szembetaláljuk magunkat velük a virtuális életünkben.
Azonban semmiképpen sem szeretném a CARTER-t túlértékelni. Nagyon izgalmas filmnek tartom, mely távolról sem hibátlan. A nézése közben az én figyelmem is időnként elkalandozott, és mint Jung korábbi sikerfilmjében, a The Villainessben, itt is néha azt éreztem, hogy túlhajtja az akciókat pusztán a látvány kedvéért, sajnos a valódi feszültséget megteremteni képes mondandó kárára. Kár, hogy nem tudott ellenállni bizonyos akcióhelyzetek megismétlésének, bármilyen látványosak is legyenek azok (a két autó közé szorult furgon és a vonatkocsi mellett száguldó autók hármas platóján folyó küzdelmek külön-külön rendkívül ötletesek, de az ismétlődés levon a hatásukból). Igaznak találom azt, hogy sokkal erőteljesebb filmet készíthetett volna, ha a főhős problematikájának alaposabb kibontására koncentrál, különös tekintettel arra, hogy egy zseniális színész dolgozott a keze alatt. Joo Won számára a CARTER egyszerre elszalasztott lehetőség és egy remek kaland is. Mert ugyan nem tudott egy nagy filmben egy neki semmi nehézséget nem jelentő drámai alakítást nyújtani, de legalább kipróbálta az akciófilmes blockbusterek játszóterét is, amit láthatóan élvezett. Amit pedig az akciókban mutatott, az igazán pazar.
Visszatérve az ismertetőkre, általános jelenség, hogy a filmeket kevéssé értelmezni képes "szakírók" azonnal filmtechnikai guruvá válnak, ha arra a legkisebb lehetőségük nyílik. Mindig jól megmondják, hogy pocsék az effekt, bántóan szembeötlő a CGI, béna a vágás, és így tovább. Lehet, hogy igazuk van, én inkább bevallom, hogy nem nagyon értek ezekhez. De van kompetens szakmabeli ismerősöm, akinek adok a véleményére, és ő azt mondta, hogy amíg a film élvezetében nem zavar bármilyen technikai hiányosság, addig azzal nem érdemes törődni. Tökéletes utómunka úgysem létezik, mert arra a jóisten összes ideje és pénze sem lenne elég. Ezt tekintve én örülök, hogy láttam a CARTER-t, még ha esetleg nem is a lehető legtökéletesebb megjelenésében.
A 2002-ben bemutatott Road Movie (Úti film) az első koreai melegfilmként számon tartott alkotás.
A létrejöttét egy olyan alapötletnek köszönheti, melyet Kim In-sik rendező
készen kapott, és debütáló filmjének forgatókönyvét írta meg belőle. A
témaválasztás bátorságához minden bizonnyal hozzájárult az a tény is, hogy
Kim filmes tanulmányai miatt hat évet Franciaországban töltött, és az ott
magába szívott, a koreainál lényegesen nyitottabb gondolkodásmód
vállalhatóvá tette számára a férfiak közti szerelem és testiség érzékeny
témájának fókuszálását.
Kim In-sik rendező
Bár a film in medias res két férfi heves és meglehetősen durva
szeretkezésének képsoraival indít, később majd rá kell jönnünk, hogy a főszereplő karakterek között valójában egyetlen homoszexuális férfi sincs, akit annak
gondolnánk, ő is biszexuális. A rendező és a színészek mind
heteroszexuálisak, és Kim rendezőnek - saját bevallása szerint - vajmi kevés tudása
volt a meleg emberek és közösségek helyzetéről és problémáiról. Ez némiképp
megmagyarázza azt, hogy a történet sokkal inkább szól általános szerelmi
érzésekről, valamint a barátság és a bizalom kérdéseiről, semmint a homoszexuális
kapcsolatok specifikusságainak feltérképezéséről, már ha vannak ilyenek
egyáltalán.
A filmnek mindössze két jelenetében
találkozhatunk férfiak közötti szexuális érintkezéssel, mindkét esetben
meglehetősen explicit módon láttatva azt. Ezek a jelenetek érzékeltetik,
hogy a szeretkezések csak alkalomadtán, az adódó helyzetet kihasználva,
lopva, és méltatlan körülmények között jöhetnek létre. Bár az említett nyitó
jelenetet egy szakítás követ, tehát társkapcsolat előzte meg, de még az abban
látható testi érintkezés is nélkülöz minden különösebb intimitást, két ember
közötti meghittségről nem is beszélve. Ezek a jelenetek mintha a főszereplő,
Dae-sik (Hwang Jung-min) saját magáról alkotott képét tükröznék, és mintha
az állatiasság keveredne benne az aktus miatti bűntudattal és önutálattal.
Ez a megjelenítés közvetetten tartalmazza a társadalom elítélő véleményét
is, melyet Dae-sik valószínűleg önmagára vonatkoztat.
A
főcím után találkozunk történetünk másik főszereplőjével, akinek élete éppen
lenullázódik. Suk-won (Jung Chan) brókerként elveszíti minden vagyonát, az
utcára kerül a hajléktalanok közé. A feleségére sem számíthat, aki értésére
adja, hogy nem kér a helyzettel járó megpróbáltatásokból. Első öngyilkossági
kísérletéből Dae-sik menti meg, aki gondozásába veszi az apátiába süllyedt
férfit. Suk-won hiába reménykedik három menekülési lehetőségben is,
mindegyik bezárul előtte, ezért újra el akarja dobni az életét. Dae-sik
ekkor úgy dönt, hogy vesz két vonatjegyet, és ezzel megkezdődik a két férfi
"nagy utazása". Előtte azonban még Szöulban történik egy s más.
A
film ügyel arra, hogy szavakban semmi se hangozzék el benne, ami a melegek
kiközösítéséről szólna. Dae-sik helyzetéről életének színhelyei és a vele történtek beszélnek. A
főváros kellős közepén is a társadalom peremvidékén járunk. Dae-sik az
aluljárókban élők vezére, akiknek élete az ingyen kajáról és a
hajléktalanszállókról való menekülésről szól. Kim rendező nem fél alámerülni
a nagyvárosi pokolnak ezekbe a bugyraiba. A filmbe belefér, hogy néhány
hajléktalan egyéni arcot kapjon, és lássuk a harcot a kartonokkal kijelölt
"otthon" birtoklásáért. A sorsközösség ellenére vajmi kevés az összetartás,
itt mindenki magáért küzd. Félelmetes az a jelenet, melyben a férfiak az
aluljáró falának fordulva süketnek és vaknak tettetik magukat a szülni
készülő nőtársukkal szemben. Ha ez nem lenne elég, akkor Kim még egy
fricskát is kioszt a társadalomnak, amelynek "rendes" tagjai megtört
hajléktalanokat szeretnének a média tudósításaiban látni, ezért a stáb figyelmezteti az elesetteket, hogy viselkedjenek ennek megfelelően. A
végtelen kiszolgáltatottságot ijesztően mutatja meg a motoros vagányok jelenete,
amelyben a hajléktalanok élete feláldozható a beteges szórakozás érdekében.
A vonat azonban kimenekíti hőseinket innen, és az addig hol fekete-fehér,
hol csak annak tűnő képsorok helyébe a természet élénk színei lépnek. A road
movie lényegének megfelelően folyamatosan mozgásban maradunk, csak a
járművek cserélődnek, és különböző útitársak csapódnak a két férfihoz vagy tűnnek el mellőlük. Néha egy-egy stációhoz érkezünk, melyek tovább árnyalják
a hőseink helyzetéről alkotott képünket, és változó érzelmi kapcsolatuk állomásait
is jelentik. A közös pont mindig az üresség és a kilátástalanság. Mindenki
élete a semmibe hullik: az elbocsátott Min-seoké (Jung Hyung-gi), a társra
vágyó prostituálté, Il-joo-é (Seo Lin), a droghoz nyúló Suk-woné, érdekes módon Dae-sik tűnik a megpróbáltatások kibírásában legellenállóbbnak közöttük.
Két főhősünk erejüket
meghaladó alkalmi munkákból tengődik, kiszolgáltatva a munkaadóknak,
rendőri fogdákban kötnek ki, ahol vagy nem tudnak mit kezdeni velük, vagy
hamis vádak miatt összeverik őket. Suk-won egyre jobban támaszkodik
Dae-sikre, aki a túlélést jelenti a célját vesztett férfi számára. Kettősük az utazás egy szakaszára szerelmi háromszöggé változik, amikor a pénzért felfogadott prostituált, Il-joo (Seo Lin) beleszeret Dae-sikbe, ezzel új élet lehetőségét is kínálva a férfinak, akinek tisztában van a beállítottságával és Suk-won iránti szerelmével.
Nem tudni,
melyiküket éri nagyobb sokk, amikor Dae-sik szexuális orientáltsága
lelepleződik Suk-won előtt. Dae-sik megrémül, hogy nem maradhat tovább Suk-won mellett. Suk-won tesz is egy kísérletet az elszakadásra, ami
kérészéletűnek bizonyul. Együtt marad a Dae-sik által eltaszított Il-joo-val, de még a szex sem működik közöttük. Rövidesen újra Dae-sik mellett látjuk, bár nem engedi magához közelíteni a férfit, aki
bár szenved ettől, de tiszteletben tartja a kérését.
A
történet fordulópontja Dae-sik magánéleti katasztrófájának megismerése.
Kiderül, hogy van felesége, aki szereti, és gyereke, akinek hiányzik, de el kellett hagynia őket a mássága miatt, és titokban kell tartania a kilétét a külvilág előtt. A fiával (aki csak sejti, hogy a férfi az apja) folytatott beszélgetés után omlik össze, mert szembesül azzal, hogy a saját gyermekét milyen sorsra ítéli azzal, hogy férfiként nem teljesítheti a legelemibb kötelezettségeit sem mellette. Suk-wonban először ébred szánalom Dae-sik iránt, de ennél
többre nem képes. Páros magányuk lassan kibírhatatlanná válik, Suk-won önpusztításba kezd,
míg végül Dae-sik, hogy megmentse őt, segít visszautat találni neki a
találkozásuk előtti életéhez.
A film ekkor ismét kulisszát vált, lenyűgöző festőiség uralja a képeit. A
szerelméről való lemondással életének végképp értelmét vesztett Dae-siket,
az egykori "hegyi embert" most hatalmas, kopár sziklafalak zárják maguk
közé, melyek között öngyilkosságra készül.
A keresztúton álló Suk-won hiába tépi össze a Dae-sikre emlékeztető fényképet, mégsem tud felszállni a buszra, helyette visszaindul a kőfejtőbe, ahol rátalál
a haldokló férfire. A film minden kockája metaforikus értelművé válik.
Dae-siket egy raktárban lévő sóhalomra fekteti Suk-won, ami a fehérségével nemcsak a
tisztaságot jelképezi, hanem a koreai rituálékban is megtisztító, gonoszt elűző, a hely szentségét biztosító erővel bír. Dae-sik engedélyt kér, hogy szerethesse Suk-wont. A férfi válaszul kimegy a
kunyhó elé, ahol a szakadó esőben meztelenre vetkőzve rituális mosdást
végez. Nem lesz belőle meleg férfi, de megérti Dae-sik érzéseinek őszinteségét, aki mellett védelmet és biztonságot talált. Ezért felajánlja Dae-siknek azt, amit
egyedül ő képes megadni neki. Szeretkezéshez már nincs erő, de így Dae-sik legalább Suk-won ölelésében fejezhette be az életét. Suk-wonra még
vár a visszaút, és a Road Movie egy végtelenbe vesző országút képével
zárul.
Kim In-sik filmje erős felütés volt a témában. Szikár, melodrámai
eszközöket mellőző alkotás, melyben még a zenei aláfestés is minimális.
Végiggondolt felépítés és nagy ív kirajzolása jellemzi, mely a
dokumentarista hangulatú kezdettől a lírai szimbolikájú befejezésig juttatta
el a filmet. Ezzel kiemelte a mocsokból a főhős alakját, akit mélyen érző,
fájdalmas életet élő emberi lényként búcsúztatunk a film végén.
A
film kapcsán készült egy interjú Kim In-sik rendezővel, amelynek magyar
fordítása itt olvasható.
A rendező ebben megemlíti, hogy milyen nehéz volt megfelelő szereplőket találni a filmhez. Végül a Road Movie karaktereit is - a következő években készült, azonos témájú filmekhez hasonlóan - fiatal, még pályakezdőnek minősülő színészek vállalták el, akikről ma már talán nehéz elképzelni, hogy mekkora kockázatot vállaltak ezzel a döntésükkel. Hwang Jung-min és Jung-chan azonban nemcsak bátor volt, hanem nagyon tehetséges is, ezért mindketten nagyszerű alakítást is nyújtottak.
A valóságban ezekben az években kezdődött meg a coming outok sora a koreai szórakoztatóiparban, elsőként Hong Suk-chun vállalta fel 2000. szeptemberében a nyilvánosság előtt a másságát. A következményekről szintén található a magazinban egy interjú a színésszel, amely kiegészíti és alátámasztja a Road Movie elkészültének fontosságát.
Egy filmismertető keretein belül lehetetlen felvállalni annak az összetett
problémának az ismertetését, amelyet a koreaiak más népekhez való viszonyulása
jelent. A történelmi okok miatt elzárkózásra hajlamos országnak azonban
szembesülnie kellett a modern gazdaság munkaerőhiánya és a népességfogyás
következtében egyre nagyobb számú külföldi beáramlásával. Az "idegenek"
megjelenése pedig felszínre hozta a hozzájuk való viszonyulás kérdéseit,
felülvizsgálatra késztetve a beidegződéseket.
»»» Akit mélyebben érdekel a háttér, olvassa el a "Mi és ők"
cikksorozat vonatkozó részeit
A koreai filmművészet élen járt a kérdés fókuszálásában, már 2001-ben Kim
Ki-duk Address Unknown című filmje is érintette a témát, míg Park
Chan-wook 2003-ban készített rövidfilmje, a N.E.P.A.L. egy koreai nyelvet nem
beszélő nő sokkoló kálváriáját mesélte el. Hamarosan független filmek is
készültek, melyek közül kiemelten említik a 2007-es "Hello, Stranger"-t, ami
egy észak-koreai disszidens és egy vietnami illegális bevándorló
találkozásáról szól, valamint a 2008-ban készült "Where is Ronny..."-t, ami
egy taekwondo tréner és egy bangladesi vendégmunkás története.
Shin Dong-il rendező
Egy
évvel később, 2009-ben mutatták be a "Bandhobi"-t, melynek főszerepében Mahbub
Lee-t láthatjuk, aki már feltűnt a Where is Ronny... egyik szerepében is. A
film címeként választott Bandhobi szó bengáli nyelven lány barátot jelent. A
Bandhobi egy kettős történet, mely egyszerre szól a vendégmunkásként Koreában
élő huszonkilenc éves bangladesi Karim helyzetéről, valamint egy tizenhét éves
koreai lány, Min-seo (Baek Jin-hee) gondjairól.
Karim egy
békés, szelíd fiatalember, aki a maga természetességében éli a mindennapjait.
Benne nincs is semmi különös, annál inkább abban, ahogy a környezete reagál a
jelenlétére. Egész tárházát kapjuk a megszégyenítéseknek. Mikor elveszíti a pénztárcáját, a mellette utazó lány simán
zsebre teszi azt. Amikor Karim számonkéri, a lány arcátlanul szexuális zaklatással
vádolja. Mikor egy bolti eladó segítségére siet, aki verekedésbe keveredett egy részeg fickóval, mindketten őt nevezik meg támadó félként. A rendőrségen az agresszív,
munkanélküli alakból még az alkoholmámoron keresztül is előtör, hogy Karimot egyszerűen ki kell rúgni az országból, mert elveszi a
hazaiak munkáját. Karim valóban dolgozni érkezett Koreába, otthoni családjának
anyagi támogatása reményében. A felesége azonban válni akar tőle, mert Karim
nem tud pénzt küldeni, mivel a munkáltatója egy teljes évi bérével tartozik
neki, amit nem tud belőle kivasalni. A férfi nemcsak őt verte át, hanem a
hatóságokat is azzal, hogy szándékosan csődöt jelentve kerülte el a fizetési
kötelezettségeit.
De nem kell ahhoz bevándorlónak lenni, hogy
az embernek számos baja legyen. Min-seo egy magányos diáklány, aki harcban áll
az őt egyedül nevelő anyjával, aki a szeretőjével éli szexuális életét,
meglehetős nyíltsággal a lányukkal közös élettérben. Ezzel eléggé kényelmetlen
közeget teremt Min-seo-nak, akinek a férfiban ráadásul az új apajelöltet is
tisztelnie kellene. De nem tiszteli egyáltalán, mert szabadszájú, szókimondó,
folyton dühös tinédzser, akinek a gondjait magának kell megoldania. Hogy
esélyes legyen részt venni a továbbtanuláshoz szükséges angol nyelvtanulást biztosító drága különórákon,
akár lopni is képes - így találkozik össze Karimmal, amikor nem adja vissza neki a
pénztárcáját. De vannak vadabb ötletei is a pénzkeresetre, például elszegődik egy
masszázsszalonba, amely valójában erotikus szolgáltatásokat nyújt férfiaknak.
Csak annak köszönheti a részmunka gyors befejeződését, hogy első kuncsaftjai
között a saját osztályfőnökébe botlik.
Shin Dong-il rendező
ezt a helyzetet is fanyar, de bölcs humorral oldja meg, amely átlengi a film
egészét. A két ember, belátva, hogy a helyzet abszurditása miatt ki van szolgáltatva egymásnak, inkább barátságosan elbeszélget egy közös vacsora mellett,
melynek során rájönnek, hogy valójában ez az első tanár-diák beszélgetés
közöttük.
Min-seo magányos, és Karim is magányos, így ragadnak
le egymás mellett akkor, amikor el is mehetnének egymás mellett. Miközben a
lány segít megtalálni a férfi elől bujkáló egykori munkáltatót, sétálgatnak,
esznek, beszélgetnek. Eleinte úgy, ahogy általában bármelyik koreai lány tenné egy
sötétbőrű vendégmunkással. Min-seo is háromméteres követési távolságot
javasol Karimnak. Fogalma sincs arról, hogy a sajátjától eltérő kultúrák is
léteznek, nem érti, hogy a muszlim fiú miért nem eszik disznóhúst, vagy miért
nem iszik alkoholt. Még a bőrszínére is gátlástalanul rákérdez, de Karimnak
már rutinos és humoros válasza van mindenre, amely ráadásul időnként a koreai
kultúrából fakad.
Bár Min-seo esetlen módon még a
masszázsszalonban tanultakkal is megpróbálkozik Karim szórakoztatására,
valójában nem férfi-nő viszonyként közelítenek egymáshoz. Sokkal inkább egyféle baráti érzés alakul ki közöttük, mely segít a magányukat oldani. Egyre jobban
belelátnak egymás életébe, és miközben az érettebb személyiségű Karim segít Min-seo-nak
abban, hogy más szemmel tekintsen az anyjára és annak élettársára, egyre jobban
beengedi a lányt a saját világába is. Főz neki bangladesi ételeket, melyeket a
lány társaságában kézzel eszik meg, de látjuk munka közben az ipari mosodában,
imádkozva a lakhelyéül szolgáló viskóban, valamint a honfitársai körében beszélgetve is,
ahol végre oldottan viselkednek. Karim otthonosan mozog mindkét
kultúrában, hibátlanul beszéli a koreai nyelvet, énekli a koreai slágereket,
és jól is öltözködik. De minden hiába, a bőrszíne miatt kirekesztik,
látványosan nem ülnek mellé, nem érnek hozzá. Ha nincs Min-seo, Karim idegen
testként mozog a lüktető nagyvárosban.
Min-seo azonban egyre
pontosabban látja Karim valódi lényét, fogja a hangulatait, és pontosan megérzi
azt is, hogy mikor van szüksége a férfinak lelki segítségre, amikor végre
kikiabálhatja magából a csalódásait. Így töltenek együtt egy napot, melyről
nem sejtik, hogy egyben az utolsó is. Min-seo szülei ugyanis gondoskodnak arról, hogy a kényszerűen éppen illegális tartózkodás mellett döntő Karimot az
idegenrendészet kezére adják. A kétségbeesett Min-seo még a házasság gondolatával
is eljátszik, hogy megmentse a kitoloncolástól a fiút, de Karim is tudja, hogy
ez komolytalan ajánlat, lévén a lány még kiskorú.
Min-seo sok
felismeréssel gazdagodott a Karimmal töltött napok során. Belelátott a
bevándorlók életébe, és belelátott a koreai honfitársai lelkületébe is. A
benne dúló konfliktus gőzét a közben megtalált munkáltató nyakába zúdítja,
akit megszégyenít a családja előtt. A helyzet kissé mesterkélt és didaktikus, de ugyanakkor
jelképes is, hiszen a gátlástalan alak a film által a koreaiak egész nagycsaládja előtt szégyenül meg.
Shin rendező filmje tele van olyan direkt politikai
üzenetekkel, melyeket külföldi nézőként talán kevésbé értünk vagy ismerünk
fel. Ilyenek a szereplők által olvasott újságok jelzései, a szövegekbe rejtett
utalások, vagy sokszor a nyíltan is kimondott gondolatok.
Egyetlen
kevésbé érthető dologgal találkozunk a filmben, ez pedig az anyanyelvi
angoltanár furcsa színben való feltüntetése. Míg Karimot kissé idealizáltan
látjuk, az ellenszenvesnek ábrázolt fehér fickón rajta marad a nagyképűség és
a szexizmus negatív bélyege.
A film végén Karim úgy van jelen
Min-seo életében, hogy fizikailag már távol van tőle. Látjuk, hogy a fiú tanácsának megfelelően Min-seo kiegyezett a családjával, a saját útját járja, és otthonosan érzi magát egy
indiai étteremben. Ily módon tart lelki kapcsolatot azzal a világgal, melyet
Karimon keresztül ismert meg, de már kissé a sajátjának is érez.
A
Bandhobi egy érzékeny és szép film. Csendes, akár lírainak is mondható, mely
mentes a teátrális konfliktusoktól, mégis nyíltan beszél minden
diszkriminációról és visszaélésről. Nem játszik nagy drámai érzésekre, de a
méltatlanságok gátlástalan elkövetése a magukat hatalmi pozícióban érzők, valamint azok elfogadása és szótlan tűrése a kiszolgáltatottak részéről talán így még inkább felzaklat bennünket. Karim
kivívja a szimpátiánkat, és végül fáj a hiánya, szeretnénk tudni arról, hogy
milyen lett az élete. Mahbub Lee (Mahbub Alam Pollab) maga is vendégmunkásként
érkezett 21 éves korában Koreába, ahol először Karimhoz nagyon hasonló utat
járt be egy veszélyes ruhagyárban dolgozva. Már a színészi sikerei előtt
dokumentumfilmeket forgatott a migráns munkavállalók életéről. Nem csoda, hogy
az alakítása nagyon hiteles, hiszen szinte saját magát kellett eljátszania a
Bandhobiban.
Min-seo pedig kusza érzelem- és gondolatvilágú serdülőből
megnyugtató módon vált felnőtté, akire minden bizonnyal számíthatunk egy jobb
társadalom építésében is. Choi Hee-jin tökéletesen érzi a karakterét, cserfes,
dühös és kiábrándult ha kell, vagy ösztönösen kíváncsi, kissé tapintatlan, de
őszinte és érzékeny is. Mahbub Lee-vel tökéletes párt alkotnak, és kettejük
sokszor szavakat helyettesítő, egymás felé irányuló, szégyenlős vagy nyílt
pillantásain át ismerjük meg mi is a legjobban őket.
A Poongsan úgy nem túl jó film, hogy közben azért egész jó. A hibáiért és az
erényeiért egyaránt az író-rendező alkotópárost lehet dicsérni és hibáztatni,
akik nem kis nevek a koreai filmiparban. Nem hiszem, hogy 2011-ben Kim
Ki-dukon kívül másnak is eszébe jutott volna, hogy egy újabb kémfilmet kellene
készíteni Észak- és Dél-Korea paranoiás viszonyáról. Mert hiába, hogy amíg a
szétszakítottság fennáll, addig lesz kémkedés is, filmes műfajként ez éppen
mintha kiment volna a divatból.
De Kim Ki-duk írt egy nagyívű
forgatókönyvet, melybe beleszőtte sok korábbi filmjének témáját, történetvázát
is. Ennek eredményeként a Poongsan egyszerre szól a koreai családok
szétszakítottságáról, a két Koreát összekötő csempészetről, a magasrangú
dezertőrök körüli mizériákról, két furcsa szerelmi kapcsolatról, valamint
béna, de rendkívül agresszív kémszervezetekről. Ez a sokféleség okozza, hogy
bár ügyesen fonódnak egybe a különböző szálak, mégsem tudnak teljesen
kibomlani. Ezért váratlan és indokolatlan fordulatok, előzmények nélküli
változások, hiteltelen helyzetek és karakterek jellemzik a történetet.
Mindezekre ráfejel a párbeszédek didaktikussága,
természetellenessége.
Juhn Jai-hong rendező
Karakteres főhősünkről annyit tudunk
meg, hogy belevaló fickó, simán megállja a helyét a kommandósokkal szemben is.
Különös csempész, aki bármit átvisz a demarkációs vonal akármelyik oldalára,
legyen az személyes üzenet, értéktárgy vagy élő személy. Nem tudjuk meg a
nevét, csak az általa szívott északi cigarettamárkával megegyező néven
emlegetik Poongsan Dogként. (Ez a kutyafajta néhány évvel később az északiak
nemzeti kutyafajtája lett.) Ennek ellenére az sem derül ki, hogy melyik
oldalhoz tartozik, bár leginkább magányos harcosnak tűnik. Ő is azon Kim
Ki-duk főhősök egyike, akik egy árva szót sem szólnak a teljes film alatt. A
hallgatása viszont nem akadálya annak, hogy a rideg viselkedésén túl
érzékeljük az érzelmes, figyelmes lényét is. A férfit beárulják a bűntársai,
akit így a déliek Nemzeti Hírszerző Szolgálata (NIS) meg tud bízni egy
akcióval: át kell hoznia egy nőt Észak-Koreából. Mindenki meglepetésére a
küldetést sikerrel végrehajtja, bár az nem szerepelt a tervei között, hogy a
rövid ideig tartó út során a nő megérinti az érzelmeit.
A megbízói azonban
átverik, így a férfi előbb megtapasztalja a déliek kínzási módszereit, majd a
rivális északiak fogságába esik. Közben egy igen furcsa szerelmi történet
bontakozik ki közte és In-ok (Kim Gyu-ri) között, melynek nincsenek bizakodó
kilátásai egyikük számára sem. A szerelem keletkezését se nagyon lehet érteni
a látottak alapján, mert a nő eleinte inkább tűnik egy idegesítő, ostoba
hisztérikának, mintsem csábító vampnak. Az egész szöktetési jelenet
meglehetősen komikus amiatt, hogy a veszélyzónában a nőnek be nem áll a szája,
a nyafogásai miatt majdnem meghalnak mindketten, és még azt a poént is elsüti,
hogy kommandós kiképzést kapott, ezért egyedül is elboldogul.
A nő
egy délre szökött magasrangú északi tisztségviselőhöz tartozik. A dezertőrről
először úgy tűnik, hogy a politikai szerepe miatt fontos, ennek tudatában
packázik is a déliekkel. Azonban a nő megérkezésétől kezdve hirtelen
megháborodik, és minden energiáját egy féltékenységi drámába öli. Mániákusan
gyanúsítani kezdi a nőt és a megszöktetőjét, veszélybe sodorva ezzel
mindannyiukat. Sajnos ezt az alakot Kim Jong-soo sem tudja sem
titokzatossággal, sem félelmetességgel felruházni, de még valódi gyávasággal
sem, emiatt teljesen súlytalan marad a karakter is, és az alakítás
is.
A szerelmi történet kicsúcsosodása és tragédiája
összefonódik a kémelhárítók villongásaival, így egy bizarr, ám nem hatástalan
jelenetben láthatjuk a pár egymásra találását. Közben történik még egy s más,
Poongsan megment egy északi fogságba esett déli kémet, de szembesülnie kell
azzal, hogy minden oldalról az életére törnek. A film akkor éri el a
csúcspontját, amikor Poongsannál betelik a pohár, és leszámol az
ellenfeleivel. A leszámolás módozata felejthetetlen, izgalmas, feszült és
egyúttal bizarr is. Nemcsak paródiája, hanem maró gúnnyal megfogalmazott
kritikája a két ország beteges egymásra leselkedésének, valamint az
értelmetlen tevékenységet végzők ostobasága és gátlástalansága
karikírozásának.
Végül ismét némi stílustöréssel, de az
utolsó - úgy tűnik, hogy önkéntes - küldetésén járó Poongsanból még hőst farag
a film, ami érdekes módon az előzmények ellenére nagyon is működik.
Bár
Kim Ki-duk forgatókönyve sem potenciál nélküli alkotás, a film erősségeit Juhn
Jai-hong rendezőnek köszönhetjük, aki korábban Kim két filmjének stábjában is
dolgozott. Hamisítatlan noir hangulatot teremt a történet köré, és a
demarkációs zónában játszódó jelenetekben magasan tudja izzítani a
feszültséget. Ugyanakkor kiváló érzéke van a képi történetmesélés és a sötét humor iránt is, melyet
bőségesen adagol a kínzási jelenetekben, valamint a leginkább bénázó
gengszterekhez hasonlatos ügynökök ábrázolásában. Van érzéke a képek
líraiságához is, bár a túlcsorduló érzelmességből visszavehetett volna a
szétszakított családok ábrázolásánál. A hőscsinálás viszont remek képsorokba
lett foglalva, így mindent összevetve elmondhatjuk, hogy nem volt hiábavaló az
észak-dél kémfilm műfajára tett feltámasztási kísérlet.
A film
legnagyobb szerencséje, hogy Poongsan szerepére Yoon Kye-sangot tudta
megnyerni, aki a rejtélyességével és a személyiségének erejével mindvégig
elviszi a vállán a filmet. A kezdeti döcögések után felzárkózik mellé Kim
Gyu-ri is, bár nem tudja befogni Yoon nagyszerűségét.
A film zenéje
hathatósan segíti a rendező koncepcióját. Szerkesztője Tim Starnes volt,
akinek szerzeményeit a The Twilight Saga: Eclipse-ben és a Lord of The Rings
2-3. részében is hallhattuk.
Ha még hozzátesszük, hogy a Kim Ki-duk
producerségével készült független film meglehetősen szerény költségvetésből
készült, és mindössze harminc nap alatt leforgatták, akkor talán
engedékenyebbek lehetünk a hibáival szemben is.
E tekintetben még jobban értékelhetjük az apró műhelytitkokat is. A
filmben cameo megjelenéssel feltűnik Odagiri Joe is, mindössze pár másodpercre
az egyik északi határőr szerepében. A színész, aki korábban a Dream című Kim
Ki-duk film főszereplője volt, ekkor forgatta a My Way című filmjét, és hat
órát autózott ezért a félórás felvételért, amelyért cserébe még a kredit
megjelölését se kérte.
A rendező is tudott meglepetéssel
szolgálni. Mivel korábban operaénekes volt, így a filmzene részét képező,
Schumann által megzenésített Heine-vers, a Die Lotosblume előadójaként őt
hallhatjuk.
A film témájához illően pedig a leírások szerint nem volt könnyű hozzájutni a címadó Poongsan Dog cigarettához sem, a beszerzés egy Kínán át vezető csempészútvonalon történt.
Először is, ez a film nem tévesztendő össze a két évvel korábban
bemutatott, hasonló című televíziós sorozattal, még ha talán kissé annak
árnyékában is maradt.
A film alapötletét egy 2011-ben
indult webtoon-sorozat szolgáltatta. Kian84 (Kim Hee-min) ugyancsak Fashion
King című munkája rendkívül népszerű lett, elérte a négymilliós
találatszámot.
A forgatókönyv írója, Yoon In-wan korábban
egyetlen történetet jegyzett, amiből érdekes módon egy animációs film
készült (New Royal Secret Commissioner). Oh Ki-hwan rendezőhöz már számos
film kapcsolódott, köztük az öt évvel korábban bemutatott rövidfilmje a Five
Senses of Eros részeként.
Oh Ki-hwan rendező
A Fashion King egy érdekes ötvözet, mely valójában egy
rivalizálással és szerelemmel átszőtt középiskolai történet, ami érinti az iskolai bántalmazás témáját is, de nagy
részben mégis a divatipar és a média világában játszódik.
A filmet
egy önálló jelenet vezeti fel, mely nem is kapcsolódik a továbbiakban
látottakhoz. Egy kolostorban járunk, ahol azt láthatjuk, hogy a világi
divatmárkák beszivárogtak a spirituális élettérbe is, és megfertőzték egy
ifjú szerzetes lelkét, aki mást sem szeretne, mint "ganji" lenni, ami
valamiféle összevont kifejezés a cool, stílusos és klasszis értelmekre, de
talán jelentheti a saját emberi csodálatosságunkat is. A mester
figyelmezteti, hogy a ganji kimutatásának egyik módja az, ha mindenről
megfeledkezünk. Az aggodalmaskodó ifjú tovább faggatja: "Jómagam, akinek
semmije sincs, tudom irányítani a saját ganjimat?" A mester erre elküldi,
hogy tanulmányozza a külvilágban, miként élnek az emberek a saját
ganjijukkal.
Ez a humoros és kissé bizarr felütés egyrészt
meghatározza a film hangulatát, másrészt arra figyelmeztet, hogy valamiféle
tanmesét fogunk látni. Ez igaz is, de szerencsére didaktikusságtól teljesen
menteset.
A szereplőink 19 évesek, tehát éppen a kamaszkor és a
fiatal felnőttkor határán állnak, a film így valójában az ő coming-of-age
történetük. Kissé esetlen főhősünket, Woo Gi-myeongot (Joo Won) iskolai
bántalmazás alanyaként ismerjük meg, melyet teljes apátiába süllyedve tűr.
Egy költözés menekíti ki a reménytelenségből, mert a szöuli iskolában új
életet kezdhet. Az iskolai élet azonban ott is hierarchikus, a csúcsán pedig
Kim Won-ho (Ahn Jae-hyun) áll. A divatbolond és modellként máris sikeres,
gazdag fiú mindent birtokol, beleértve a legszebb lányt is, aki megtetszik
Gi-myeongnak is. A fiú a maga szerény lehetőségei között igyekszik felvenni
a versenyt, melynek első lépéseként vásárol egy drága, márkás dzsekit. De
rögtön rá kell jönnie, hogy átverték, mert hamisítványt kapott. Ez a
ballépés azonban elvezeti őt egy nagyon eredeti fickóhoz.
Kim
Nam-jeong (Kim Sung-oh) valahol az álomvilág és a realitás határmezsgyéjén
tanyázik. Bár az "utángyártott" termékeivel simlis seftelő, mégis a
lepukkant raktárépületben ő pontosan az a figura, aki sugározza magából a
ganjit. Gi-myeong és barátja rövidesen a tanítványa lesz, mivel ez az
extravagáns figura pontosan azt érteti meg velük, amire a legnagyobb
szükségük van: "Ha másokat követnek, elveszítik a személyiségüket. Az
elszántság adja a belső kisugárzást, amit ganjinak hívnak. Hiába visel
valaki drága ruhákat, attól még koldusnak nézhet ki. Ne legyenek a márkák
megszállottjai, kövessék a szívüket. A ganji azoké, akiknek semmi egyebük
sincs. Ez az egyetlen fegyverük, amivel legyőzhetik azokat, akiknek mindenük
megvan."
Ezeknek a gondolatoknak megfelelően kezdi el Nam-jeong
képezni a fiúkat, és Gi-myeong különösen tehetséges tanítványnak bizonyul.
Testi átalakulása és stílusérzéke magával ragadó, egyre népszerűbb lesz az
iskolában, még a vágyott lányt, Kwak Eun-jint (Sulli) is magához vonzza. A
sikere azonban ellenségévé teszi Won-hót, aki nem válogat az eszközökben,
hogy tönkretegye a vetélytársát. Nemcsak Gi-myeongot küldi megszégyenülten
újra padlóra, de ráküldi Nam-jeongra is a rendőrséget, majd a verőlegényeit.
Nam-jeong azonban sokkal józanabb annál, mint amilyennek látszik, nagyon is
tisztában van a világ nem túl igazságos működésével. Megérteti Gi-myeonggal,
hogy nincs más esélye, mint felvenni a kesztyűt.
A két fiú
összecsapása egy televíziós vetélkedőben történik, mely a Fashion King cím elnyeréséért folyik. A kiélezett küzdelemben a végső forduló
hozza el a meglepetést, melyben mindkét fiú valódi személyisége
megmutatkozik. Ekkor már Gi-myeong mellett őszinte segítőként és társként
egy másik lány áll, Park Hye-jin (Park Se-young).
Talán ennyiből is érzékelhető, hogy a film nem a történetének
egyediségével hat. Az ereje és élvezeti értéke abban az ironikus
hangvételben rejlik, amellyel a rendező megfogalmazza a filmet. Az elején
tudatosan idézi meg a képregény rajzait, és a továbbiakban is él a
képek felülrajzolásával, vagy a rajzokat idéző megfagyasztásával. Ezeknek az eszközöknek, valamint a színeknek és a beállításoknak köszönhetően mindvégig van egy olyan érzésünk,
mintha nem is élőszereplős, hanem animációs filmet néznénk.
A
rendezőnek különös képessége van ahhoz, hogy a humort sem nélkülöző
jelenetekbe rendkívül sokféle problémát sűrítsen bele. Anélkül, hogy
hosszasan elidőzne bármelyiknél is, meg tudja mutatni a kamaszkori
depressziót, a megalázottságot, a tudatlan szülő döbbenetét és önvádját, az
apai önkényt és a fiúi lázadást, a tehetetlenségből fakadó agressziót, a
hamis és valódi szerelmi érzések bizonytalanságait, a rivalizálás belső dinamikáját, a bizalom, a véd-
és dacszövetség épülését, és még sok apró, önmagáért beszélő
mozzanatot.
Külön fejezetet érdemel a média működésének
kendőzetlen bemutatása, mely ugyancsak ironikus, ám ezzel együtt is vérfagyasztóan valóságos a tolakodásával, a sztárcsinálásával, az
idiotizmusával együtt.
A film nagyon vegyes fogadtatásban
részesült. Sokakat megtévesztett a divatvilág kulisszája, mely az események
keretét adja, és nem vették észre, hogy a hangsúly nem annak bemutatásán, hanem egészen máson van. Volt, aki vehemensen tiltakozott is, mert szerinte a film a
bóvli-kultúrát isteníti a fiatalok előtt, akik már amúgy is egy hamis
értékrendű világnak vannak kiszolgáltatva. Azt hiszem, hogy egyiküknek sincs
igaza. A film a ganji keresésének és megtalálásának története. Gi-myeong
pontosan azt az utat járja végig, amit Nam-jeong tanítása tartalmazott: a
külsőségek levetkőzésével meg kellett találnia az önazonosságát és a belső
erejét, melynek segítségével meg tudott küzdeni a talmi értékeket képviselő
ellenfeleivel, le tudta győzni a szégyenérzetét és ki tudott állni nemcsak önmagáért, hanem másokért is. A divat világa (mely ugyanúgy keveréke a minőségi és ócska
dolgoknak, mint bármely más terület) és a médiacirkusz ehhez csak a legadekvátabb
közeg volt, hiszen a fiatal emberek szinte kivétel nélkül bejárják azt az utat, melyen először a
külsőségek segítségével igyekeznek meghatározni önmagukat, és egy hosszabb
érési folyamat vezet el a belső értékeik felismeréséhez.
A Fashion King két nagyszerű színészi alakítással is megörvendeztet
bennünket. Joo Won mint egy kaméleon, úgy alakul át a szerencsétlenkedő
pofozózsákból az iskola divatikonjának diadalittas figurájába. Mindent meg
tud mutatni, a félelmet, a dacot, a haragot, az elszántságot, de a
tisztaságot és a kedvességet is. A születésnapi éneklését nagyon nehéz lenne
elfelejteni. Volt azonban két különös pillanata, melyekben szavak nélkül
tudott kifejezni egészen összetett érzéseket, emberi viszonyokat. Az egyik,
amikor játékosan meg akarja harapni az édesanyja eskühöz nyújtott ujját -
ebben az egyszerű gesztusban benne volt minden bensőségesség, ami az
anya-gyerek kapcsolatukat jellemezte. A másik pedig az a pillanat, amikor
egyetlen néma fejcsóválással utasítja vissza az ismét felajánlkozó lány
közeledését. Hatalmas alakítást nyújtott Kim Sung-oh is,
aki rendkívül egyedi módon tudta emlékezetessé tenni Kim Nam-jeong alakját.
Minden tökéletes volt benne és rajta, a beszédmodora, az extrém megjelenése, a cigarettázása, a tétova mozdulatai, a hisztije, a felülemelkedettsége, az összetörtsége, a rajongása és a
kiábrándultsága is.
A Fashion King egy jó tempójú, bár talán kissé hosszú, de látványos, egyedi ízű film, mely számomra nem okozott
csalódást. Mondhatnánk ifjúsági filmnek is, de a tanulságai nem életkorhoz
kötöttek. Egyetlen igazi hiányossága van: bár később még látjuk egyszer a
világnak nekiindult szerzetest, soha nem tudjuk meg, hogy milyen
tapasztalatokról számolt be a mesternek, ha egyáltalán visszatért a
kolostorba.