Az In Our Prime eredeti koreai és magyarra fordított címe is Csodaország
matematikusa, és miközben néztem, jó ideig meg voltam róla győződve, hogy
egy kiváló filmet látok. Annak ellenére, hogy nem volt újdonság a két főhős
karakterisztikája, az mégis egyedivé tette őket, hogy majd a matematika
nyelvén fognak beszélgetni, és borítékolhatóan közelebb kerülni egymáshoz.
Sok filmben láttunk már morózus szereplőket, akik valamilyen titkot rejtve
távolodnak el a világtól, de mégiscsak más, ha éppen Choi Min-shik játssza
ezt a szerepet. Márpedig neki köszönhetően az elit iskola gondnoka az első
pillanattól kezdve felkeltette a figyelmünket. A diákok által csak "komcsi
tiszt"-nek csúfolt észak-koreai menekült ugyan sosem volt katona, de néhány egyéb
érdekesség azért kiderül róla, mikor kapcsolatba kerül az iskola egyik
diákjával.
Ez a fiú két szempontból is kilóg a sorból: egyrészt hátrányos helyzetére tekintettel ösztöndíjas, ezért megvetik a gazdag családokból jövő társai, másrészt hiába tehetséges, mégsem tud lépést tartani matematikai tudásában a magántanárok, magániskolák képzéseiben részesülőkkel. Egy véletlen folytán rájön, hogy a gondnok kiváló matematikus, és addig jár a nyakára, míg végül a férfi elvállalja a tanítását.
Ez a fiú két szempontból is kilóg a sorból: egyrészt hátrányos helyzetére tekintettel ösztöndíjas, ezért megvetik a gazdag családokból jövő társai, másrészt hiába tehetséges, mégsem tud lépést tartani matematikai tudásában a magántanárok, magániskolák képzéseiben részesülőkkel. Egy véletlen folytán rájön, hogy a gondnok kiváló matematikus, és addig jár a nyakára, míg végül a férfi elvállalja a tanítását.
Kim Dong-hwi a fiú szerepében állja a sarat a színészóriás mellett, és talán
azért, mert mostanában sok sorozatot is néztem, igazán üdítő volt látni a
sok sminkkel tökéletesített férfiszépség után őt a maga (vagyis szerepe
szerinti) pattanásos arcú, középiskolás valójában. Ugyan az ő karaktere sem
egyedi, még a privát életkörülményeinek rajzolata sem, Kim mégis megindítóan
tud hirtelen felnőtté válni, különösen abban a jelenetben, amikor kiderül,
hogy lenne hová hazamennie, de mégsem marad otthon, hogy ne bántsa meg az
egyébként elég zűrös életűnek tűnő anyját.
Az iskolában megkezdődik a két férfi együttműködése a titkos különórákon, melyekről rögtön kiderül, hogy a jobb iskolai eredmények elérése csak másodlagos szempont, prioritást az életre (gondolkodásra, kérdésfeltevésre, problémamegoldásra, önellenőrzésre) való tanítás jelent a matematika nyelvén keresztül. Az első órán erre egy rendkívül frappáns példát láthatunk, melyet még az én bölcsészagyam is fel tudott fogni, mert az idők távolából emlékeztem a háromszögek területének kiszámítására. A remek színészi alakítások mellett a film látványa és hangulata sem hagyott kívánnivalót, a rendező sokszor a thrillerekre jellemző, borzongató elemekkel is játszadozik. Egy helyütt még külön be is villant, hogy milyen kifejező, szép és szokatlan megvilágítási kompozíciót látok a természetes és a mesterséges fény egyedi egyidejűségével. Az animációk is ötletesen illeszkedtek ebbe a képi világba.
A két férfi mellé hamarosan egy diáklány is szegődik (Jo Yun-seo játssza), aki másként szenvedi meg az iskolai versenyistállóban való létet. Míg az anyja vagyonokat költ a különóráira, bornírt módon eltiltja a lányt a zenéléstől, mivel azt az előrejutás akadályozó tényének gondolja. A lány szintén a gondnok mellett tanulja meg, hogy a zene és a matematika egy tőről fakadnak.
A film azonban a közös tanuláson kívül ébren tart egy másik szálat is, mely a gondnok valódi kilétének felfedésével függ össze. Észak-Koreából évekkel korábban eltűnt egy matematikus, aki a Rieman-tézis bizonyításán dolgozott, és a film jelen idejében ez a bizonyítás kiállta a nemzetközi szakmai felülvizsgálat próbáját, ezért a délieknek is szükségük lenne a matematikus nyilvános megjelenésére. Miközben a gondnok az események hatására úgy dönt, hogy lelép, a tanítványa veszélyes helyzetbe kerül. Egyik tanára, aki sáros diákjait mentve Ji-woo-ra keni azok bűntettét, mindent elkövet, hogy a fiút eltávolítsa az iskolából.
Bár a film majdnem kétórás, ekkorra már jóval túl vagyunk a félidején. A történet kezdeti alapos kibontása megszakad, és olyanná válik, mintha a továbbiakban csak a legfőbb történések mozaikjain ugrálnánk végig. Bár érthetőek maradnak az indokok, az indítékok és a magyarázatok, mégis hiányzik az alaposság és a koherencia. Emiatt nem is nagyon tudjuk átélni sem a gondnok múltbeli tragédiáját, sem azt, hogy éppen milyen harapófogóba került. Legkevésbé azonban a morális dilemmáit, amik pedig magyarázatul szolgálnának a döntéseihez. Ilyen módon robogunk el a film csúcspontjának szánt nagy beszédig, mely az előkészítetlensége és az erősen irreális helyzetben való elhangzása miatt sajnos eléggé hiteltelen, arról nem is beszélve, hogy már túl sok filmes előképe van a jelenetnek. A film ezen a ponton hőst faragna a matematikusból, egyszerre saját jogán és a fiú megmentőjeként is, de hiába az alakját heroikusra növesztő alsó kameraállás, és hiába Choi Min-shik minden színészi ereje, ez a szándék inkább az ellenkezőjébe fordul.
Azt a furcsaságot tapasztaljuk, hogy a film folyamatosan veszít a kezdeti tömörségéből és súlyosságából, egyre könnyedebbé és felszínesebbé válik, míg a végkifejlet már szinte habkönnyű. Nem lenne baj, ha ez csak a problémák oldódása miatt következne be, de sajnos inkább olybá tűnik, mintha Lee Yong-jae író és Park Dong-hoon rendező elveszítette volna az irányítást saját, kiválóan induló alkotása felett. Egyszerre akartak a két főhős emberi kapcsolata mellett beszélni az iskolarendszer hibáiról, a két Korea viszonyáról, különösen a délre érkező északi menekültek helyzetéről, valamint a tudományos eredményekhez való állami-gazdasági viszonyulásokról, a tudósok erkölcsi felelősségéről, illetve egyáltalán annak lehetőségéről, és e sok vállalás közben nem tudták tartani az arányokat.
Emiatt a film számomra a nagyívű kezdés után inkább csak ígéret maradt, mely teljes mértékben nem teljesült. Choi Min-shik ezzel együtt viszi a vállán a filmet, és nem veszít hitelességéből Kim Dong-hwi sem. Nekik köszönhető, hogy minden hibája ellenére azért nézhető, akár még szerethető filmet is kapunk.
Az iskolában megkezdődik a két férfi együttműködése a titkos különórákon, melyekről rögtön kiderül, hogy a jobb iskolai eredmények elérése csak másodlagos szempont, prioritást az életre (gondolkodásra, kérdésfeltevésre, problémamegoldásra, önellenőrzésre) való tanítás jelent a matematika nyelvén keresztül. Az első órán erre egy rendkívül frappáns példát láthatunk, melyet még az én bölcsészagyam is fel tudott fogni, mert az idők távolából emlékeztem a háromszögek területének kiszámítására. A remek színészi alakítások mellett a film látványa és hangulata sem hagyott kívánnivalót, a rendező sokszor a thrillerekre jellemző, borzongató elemekkel is játszadozik. Egy helyütt még külön be is villant, hogy milyen kifejező, szép és szokatlan megvilágítási kompozíciót látok a természetes és a mesterséges fény egyedi egyidejűségével. Az animációk is ötletesen illeszkedtek ebbe a képi világba.
A két férfi mellé hamarosan egy diáklány is szegődik (Jo Yun-seo játssza), aki másként szenvedi meg az iskolai versenyistállóban való létet. Míg az anyja vagyonokat költ a különóráira, bornírt módon eltiltja a lányt a zenéléstől, mivel azt az előrejutás akadályozó tényének gondolja. A lány szintén a gondnok mellett tanulja meg, hogy a zene és a matematika egy tőről fakadnak.
A film azonban a közös tanuláson kívül ébren tart egy másik szálat is, mely a gondnok valódi kilétének felfedésével függ össze. Észak-Koreából évekkel korábban eltűnt egy matematikus, aki a Rieman-tézis bizonyításán dolgozott, és a film jelen idejében ez a bizonyítás kiállta a nemzetközi szakmai felülvizsgálat próbáját, ezért a délieknek is szükségük lenne a matematikus nyilvános megjelenésére. Miközben a gondnok az események hatására úgy dönt, hogy lelép, a tanítványa veszélyes helyzetbe kerül. Egyik tanára, aki sáros diákjait mentve Ji-woo-ra keni azok bűntettét, mindent elkövet, hogy a fiút eltávolítsa az iskolából.
Bár a film majdnem kétórás, ekkorra már jóval túl vagyunk a félidején. A történet kezdeti alapos kibontása megszakad, és olyanná válik, mintha a továbbiakban csak a legfőbb történések mozaikjain ugrálnánk végig. Bár érthetőek maradnak az indokok, az indítékok és a magyarázatok, mégis hiányzik az alaposság és a koherencia. Emiatt nem is nagyon tudjuk átélni sem a gondnok múltbeli tragédiáját, sem azt, hogy éppen milyen harapófogóba került. Legkevésbé azonban a morális dilemmáit, amik pedig magyarázatul szolgálnának a döntéseihez. Ilyen módon robogunk el a film csúcspontjának szánt nagy beszédig, mely az előkészítetlensége és az erősen irreális helyzetben való elhangzása miatt sajnos eléggé hiteltelen, arról nem is beszélve, hogy már túl sok filmes előképe van a jelenetnek. A film ezen a ponton hőst faragna a matematikusból, egyszerre saját jogán és a fiú megmentőjeként is, de hiába az alakját heroikusra növesztő alsó kameraállás, és hiába Choi Min-shik minden színészi ereje, ez a szándék inkább az ellenkezőjébe fordul.
|
| Park Dong-hoon rendező |
Azt a furcsaságot tapasztaljuk, hogy a film folyamatosan veszít a kezdeti tömörségéből és súlyosságából, egyre könnyedebbé és felszínesebbé válik, míg a végkifejlet már szinte habkönnyű. Nem lenne baj, ha ez csak a problémák oldódása miatt következne be, de sajnos inkább olybá tűnik, mintha Lee Yong-jae író és Park Dong-hoon rendező elveszítette volna az irányítást saját, kiválóan induló alkotása felett. Egyszerre akartak a két főhős emberi kapcsolata mellett beszélni az iskolarendszer hibáiról, a két Korea viszonyáról, különösen a délre érkező északi menekültek helyzetéről, valamint a tudományos eredményekhez való állami-gazdasági viszonyulásokról, a tudósok erkölcsi felelősségéről, illetve egyáltalán annak lehetőségéről, és e sok vállalás közben nem tudták tartani az arányokat.
Emiatt a film számomra a nagyívű kezdés után inkább csak ígéret maradt, mely teljes mértékben nem teljesült. Choi Min-shik ezzel együtt viszi a vállán a filmet, és nem veszít hitelességéből Kim Dong-hwi sem. Nekik köszönhető, hogy minden hibája ellenére azért nézhető, akár még szerethető filmet is kapunk.
