Azt hiszem, hogy még nem írtam ekkora indulattal koreai tévésorozatról, mint
ahogyan most a Squid Game-ről (Tintahaljáték, magyar cím a Netflixen: Nyerd meg az életed) készülök. Őszintén szólva,
fogalmam sincs, hogy mi üthetett Hwang Dong-hyukba, aki a történetet és a
rendezést is jegyzi, hogy erre adta a fejét, hiszen korábban olyan nagyszerű
játékfilmeket köszönhettünk neki, mint a Silenced vagy a My Father.
A
Squid Game esetében viszont sokkal erősebben érezni, hogy miről akart
szólni, mint ahogyan azt a megvalósítás tartalmazza. Szándéka szerint
valószínűleg egy parabola akart lenni, mely egy gazdag vizualitású
történetben beszél a pénz uralta világ legalsó és legfelső rétegének
egymáshoz való viszonyáról. Morális kérdéseket is feszegethetne, ha nem
zárná mindkét réteg képviselőit a legprimitívebb ábrázolási klisék közé. De
sajnos ezt teszi, és a hamis kezdőhangokra hiába igyekezett egy egész - bár
eléggé minimalista - zeneművet építeni, az eredmény számomra nehezen bírható
kakofónia lett.
Egyik végponton a reménytelen helyzetű
emberek sokaságát látjuk, akik a fejükre nőtt óriási adósságok szorításában
vergődnek. A példák szerint bajaikat többnyire maguknak köszönhették,
szerencsejátékokat játszottak, sikkasztottak, értelmetlenül kockáztattak,
bár vannak, akik egyszerűen csak szerencsétlen élethelyzetbe kerültek. Közös
nevezőjük, hogy az életük teljesen kilátástalanná vált, és bár többen is
függnének tőlük (gyerekek, szülők, testvérek), saját magukért sem képesek
tenni semmit.
Egy láthatatlan szem azonban figyeli őket, és
gondosan kiválasztja a legszerencsétlenebbeket, akik előtt elhúznak egy
mézesmadzagot: ha jelentkeznek egy játékba, akkor a hatalmas nyeremény
birtokában emberi életre tudják fordítani a sorsukat. Természetesen kivétel
nélkül önként vállalkoznak a részvételre, így hamarosan 456 embert találunk
egy furcsa terepen.
Az ott látható dolgok és történések
viszont mintha sajátos gyűjteményét képeznék olyasmiknek, amiket mind-mind
láttunk már korábban valahol. A játékosokat sorszámokká degradálva
megfosztják személyiségüktől, és ugyancsak arctalan, fegyveres őrök
vigyázzák a lépéseiket. Ismeretlen értelmű szabályokat fogadtatnak el velük,
és olyan játékban kell részt venniük, melyben menet közben jönnek rá, hogy
az életük a tét. Az egyetlen újdonság az, hogy átmeneti "otthonuk" egy
pasztellszínekre festett, M.C. Escher által inspirált óriási játszóházat imitál, a versenyfeladat pedig
egy közismert csoportos gyerekjáték. A homokos játszótéren azonban mindjárt
elveszítünk a játékosok közül 255 embert, gondosan ügyelve arra, hogy
mindegyikük fejbe lövését egyenként közelről élvezhessük. Folyik a vér, de
úgy, ahogyan a Kill Billben, tehát valóságosan is, meg nem is. A borzongatás
szándéka egyértelmű, melynek fokozásához Hwang író-rendező nem
takarékoskodott az agyament ötletekkel: a hely saját krematóriummal
rendelkezik, a koporsók masnis ajándékdobozokra emlékeztetnek, melyeket
simán rászögelnek a még haldokló "kiesettekre" is.
A kitörő
pánik szavazáshoz, majd a játék befejezéséhez vezet, melyről egyetlen
szavazat dönt, melyet egy demensnek tűnő öregúr ad le. A játékosok
visszakerülnek hétköznapi életükbe, ahol megpróbálkoznak a játékszervezők
feljelentésével is, de mindenki bolondnak tartja őket, így ennek csak annyi
haszna lesz, hogy egy fiatal rendőr gyanút fog, aki eltűnt bátyját keresi.
Mivel a szereplők mindegyike csak újabb megerősítést kap arról, hogy az
élete teljes zsákutcában van, rövidesen a korábbi játékosok 93 százalékát az
ismételten jelentkezők között találjuk.
A rendőr titokban velük
tart az egyik maszkos játékfelügyelőnek álcázva magát, és rajta keresztül
látjuk, hogy egy szigetre érkezünk, mely a játék helyszíneként szolgáló
titkos objektumot rejti. A férfi igyekszik felderíteni, hogy mi történik a
szigeten és minél több bizonyítékot gyűjteni azokról, ám ez nem könnyű
feladat, mivel mindenki szemmel tart mindenkit, amolyan orwelli módra. A
rendszer azonban még így sem teljesen hatékony, mert néhányan kijátszva a
szigorú ellenőrzést, magánbizniszt űznek, ami nem más, mint a
szervkereskedelem - mi más lehetne még ennél is hátborzongatóbb???
A
játék viszont nagy fordulatszámra kapcsolva beindul, sorra kapják a
versenyzők a furcsa feladatokat, melyeknek kitalálásakor bizonyára az
lehetett az egyik szempont, hogy a bugyutaságuk és a bennük rejlő halálos
fenyegetettség szöges ellentétben álljon egymással. A játékosok azonban már
máshogyan viszonyulnak a helyzethez, mint az első alkalommal. A sorozat
izgalmait azok a csoportdinamikai működések jelentik, melyekben a játékosok
egymáshoz való különböző kapcsolódásait láthatjuk. Ezek mindegyike a
bizalom-bizalmatlanság tengelye körül helyezkedik el, függetlenül attól,
hogy csoportos vagy páros összefogásokról, illetve vetélkedésekről van-e szó. A
dráma legsötétebb helyzetei pedig abból fakadnak, hogy a játékosok megelőző,
védekező lépéseit váratlanul felülírják az újabb játékok
szabályai, teljesen abszurd helyzetbe kényszerítve ezzel a versenyzőket. Az
emberi elme legsötétebb bugyraiból származó manipulációk sorozatát
vonultatják fel az alkotók, melyek közös szándéka az emberek egymás elleni
kijátszása.
A fogyatkozó számú játékosok elkezdenek emberi hordákként működni, és a
kialakult kisebb csoportosulások az éj leple alatt igyekeznek likvidálni
egymást. Sikerrel, a dráma szerint 27 saját gyártású hullát hagyva maguk
után. Lassan kialakul a mindenki mindenki ellen állapota, melyekben a
"rendesebbek" ha nem is fizikai erőszakkal, de az ostobábbak, naivabbak,
kiszolgáltatottabbak átverésével áldozzák fel társaikat, mindig túltéve
magukat a morális aggályaikon. Hogy mindezek beteges érdekessége mégsem
tudja felpörgetni minden néző izgalmi állapotát, annak az az oka, hogy a
sorozat minduntalan belefeledkezik az egyes feladatok teljesítésének
részletes bemutatásába. Mivel maguk a feladványok meglehetősen együgyűek, a
végkifejletet pedig ismerjük, hiszen csak arra kell várnunk, hogy mekkora a
fogyatkozás, ezért sokszor azon kaptam magam, hogy unatkozom, és ezen a
percenként látható kivégzések és egyéb borzalmak sem segítenek.
Így
döcögünk el a végső feladványig, amelyhez vezető úton már elvesztettünk 454
szerencsétlent, köztük a résztvevők társadalmi összetételét színesítő
szimpatikus pakisztáni vendégmunkást és egy keménykötésű észak-koreai
szökevény lányt, sőt még egy aljadék gengsztert is. Hogy s hogy nem, két
gyerekkori barát marad a végső küzdőtéren, hajdani kedvenc játékukat
játszva, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egyiküké lesz a
gigantikus összegű nyeremény.
Közben a szorgoskodó rendőr is
kideríti, hogy mi történt a testvérével, de nincs benne sok köszönet. Rendőrünk filmbeli
munkája és sorsa pedig vagy a sorozat teljes értelmetlensége, vagy
egyszerűen egy szándékos cliffhanger, amely a következő évadhoz vezet.
Azonban
történik még valami érdekesség a sorozatban, mely olyan banális közhely,
hogy az már tényleg elszomorító. Az utolsó fordulókra megérkeznek a VIP
vendégek, akik a játékok finanszírozói és kéjelgő élvezői. Háziköntösben kukkolják az élet-halál játékot, és a játék egyes helyszíneinek egyébként értelmetlennek tűnő (hiszen egy ideig azt gondolhatnánk, hogy azokat csak a versenyzők látják) pazar kivitelezése az ő szórakoztatásukban nyer értelmet, csakúgy, mint a hullák ajándékdobozolása. A piros maszkos
személyzet és a fekete maszkos játékmester mellett ők aranyszínű maszkokat
viselnek, ezért túl sok egyénítésre nem kell számítanunk. Helyettük a
fülledt és élveteg kulisszák beszélnek, meg ők maguk, amit végképp nem
kellene, mert kivételesen buta szövegeket adnak a szájukba.
A
horrorisztikus élvezetekre egy kis beteges szexszel lehet még ráfejelni,
nosza, el is játszanak vele az alkotók, hiszen miért is hagynák ki. Ritka
ocsmány ez az egész VIP-jelenetsor, de nemcsak abban az értelemben, ahogyan
azt az alkotók tervezték. Arra utalok, hogy maguk az alkotók is hasonló
szinten teljesítettek mind az elgondolás, mind a kivitelezés didaktikusságában.
A
lényeg, hogy elvergődünk egy végső beszélgetésig, mely egy pohár pezsgő, a
maszktalan játékmester, valamint a bekötött szemű győztes között zajlik.
- Gratulálok a győzelemhez! Nem semmi játék volt.
- Miért? Miért
csinálja ezt?
- Szereti a lóversenyt, ugye? Maguk lovak. Lovak a
versenypályán. Erre nem számítottam. Nem hittem, hogy idáig
bírja.
- Ki maga?
- Vegye úgy, mintha álmodott volna.
Magának amúgy se volt rossz álom.
- Ki maga? Ki maga? Ki... Ki
maga...
Ez a párbeszéd még attól se lesz veretesebb, hogy Lee Byung-hunt
rángatták bele, aki igyekszik súlyos mondanivalót sejttetni a nagy semmi
mögött. Mert a sorozat egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy egy játék korábbi győzteséből miként lett a túlélőjáték szenvtelen dirigense, az pedig, hogy a játékosok versenylovak, végképp nem új információ sem a játékosok, sem a nézők számára.
Az új életkezdés pillanatába még belecsavartak egy kis direkten vallásos
utalást is a nyertesünk mellett feltűnő hittérítő, majd az esőáztatta aszfalton egymás mellé fényképezett "Jézus"
felirat és az arany bankkártya képében, melyet a nyertes a szájából köpött
ki (erős utalás az obulusra, melyet a görögök a halottak nyelve alá tettek
fizetségül az alvilági folyón őket átvivő révésznek).
Hősünk
álomnak is veszi a vele történteket abban az értelemben, hogy egy évig nem
nyúl a pénzéhez, kinézetre hajléktalanként éli a kiüresedett életét, mert
akikért a játékra vállalkozott, már nincsenek vele. Váratlanul kap egy
invitálást a játék legidősebb, agydaganatos, demens, vagy magát annak
tettető öregurától, akit mindannyian halottnak hiszünk. Ő válaszol a
győztesünket és a bennünket is egyaránt kínzó, végső miértre, miközben azt
figyelik, hogy a fagyos utcán fekvő hajléktalan kap-e segítséget
valakitől.
- Kicsoda maga?
- Én... a hitelezésből élek.
(...)
- Miért tett ilyet?
- Tudod, mi a közös egy nincstelenben és abban, akinek túl sok a pénze?
Egyikük se élvezi az életet. Akinek túl sok pénze van, megvehet, ehet vagy
ihat bármit, de végül mindenre ráun. Egy idő után az ügyfeleim mind
ugyanazt mondták. Hogy már nem élvezik az életet. Ezért összejöttünk és
gondolkodni kezdtünk. Mit tehetnénk, hogy jól érezzük magunkat?
- "Jól?" Azért csinálták... mert unatkoztak?
- Úgy tűnik,
elfelejtetted. Soha senkit sem kényszerítettem arra, hogy játsszon. Te is
önszántadból tértél vissza. [A hajléktalanra nézve.] Úgy néz ki, elhagyott
a szerencséd. Még mindig bízol az emberekben?
- Miért szállt be a játékba?
- Még gyermekkoromban nagyon tetszett,
hogy bármit csináltam a barátaimmal, megfeledkezhettem az idő múlásáról.
Még egyszer ugyanazt akartam érezni a halálom előtt. Nézőként nincs meg ez
az érzés. Ezt az érzést akartam.
- Jólesett?
- Azt kérdezted, miért hagytalak életben. Mert jó volt veled játszani.
Hála neked eszembe jutott a rég elfeledett múlt. Olyan régen... nem
éreztem már jól magam.
- Itt vannak. Megjött a segítség. Látta, ugye? Veszített.
Bizonyára minden nyelvnek van közhelyszótára, de a fentiek alapján
neki lehetne állni a gondolati közhelyek gyűjteményének is. Bizonyos
értelemben emelkedettebb lett volna, ha a "Miért?"-re az öregúr azt feleli,
hogy "Csak." Abban legalább lett volna valami fekete humor, így viszont csak a végtelen laposság maradt a miénk. Mert éppen olyan szájbarágós a hajléktalan példájával az emberi segítőkészségről szóló demonstráció, mint amilyen a talán a "haldokló kapitalizmust" megtestesítő öregúr bizarr önvallomásának monológja is. A végső igazság kimondása akarna lenni, de valójában nem mond többet annál, minthogy "jó dolgában már nem tudja, mit csináljon".
Főhősünk ezután kezd új életbe. Miközben a koreai családok
eladósodásáról szóló híreket hallja, festet magának egy trendi piros K-popos
frizurát, és elindul Amerikába a lányához. Ám útközben meglátja az őt is
behálózó alakot (Gong Yoo) egy újabb áldozat becserkészése közben, és ez
elbizonytalanítja. Végül nem száll fel a gépre, hanem egy jókora
cliffhangerben a film végén ismét jelentkezik a játékra.
Nos,
miről is szólt ez a rövidke sorozat? A társadalmi együttélés kérdéseiről? A
szociális együttműködés morális kérdéseiről? Az emberi szolidaritásról? Az
emberek állati természetéről? Esetleg a dráma egy dekadens világ
értékvesztésének lenyomata akar lenni? - ne feledjük, konkrét utalás hangzik
el arra, hogy hasonló játékok a világ más pontjain is játszódnak. Mindenből
van benne valami kis kóstoló, de a dráma sem koherens egésszé nem áll össze, sem a kérdésfeltevései nem világosak, érvényes válaszok megfogalmazására pedig
kísérletet sem tesz. A hatásmechanizmusa az össze nem illő dolgok öncélú és hatásvadász egymáshoz rendelésében, helyenkénti kontrasztjában rejlik.
Miközben
ezeket írom, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy a hanyatló társadalmak
mindig felerősítették az extrém élvezetek és a testi gyönyörök hajszolását,
és jelenkorunk is dekadens szakaszban jár. A másik, hogy a természetes
élettől elszakadt ember a valódi élet ingereinek hiányában könnyen nyúl
stimulánsokhoz, mely egy körkörös folyamathoz vezet: az egyre nagyobb hiányt
csak egyre erősebb ingerekkel lehet pótolni, melyek egyre erősebb
stimulációt igényelnek. Meglehet, hogy a földszintesen fogalmazott párbeszéd
valami ilyesmire akart utalni. A közös bölcsesség ezt úgy summázza, hogy "a pénz nem boldogít."
Az bizonyos, hogy a dráma központi
szereplője a pénz, mégpedig a maga kézzel fogható valóságában, a materiális
világunk uralmi jelképeként. Így van jelen a hatalmas perselyben, és a
megfizetett kölcsönt tartalmazó bőröndben is. De véleményem szerint
mégiscsak mérhetetlen arcátlanság összemosni a társadalmi hierarchia két
végpontján élők életérzését, azonos nevezőre hozva a vagyonban tobzódók
életuntságát az életben maradásukért küzdők reményvesztett fásultságával, ahogy azt az öregúr monológja teszi.
Lehetne még sok szót vesztegetni a
jó színészi alakításokra, melyek sok esetben meghaladják a számukra
megírtakat, így elsősorban a főszereplőt, Lee Jung-jae-t kellene kiemelni. A
dráma nemcsak ezek miatt nézhető, hanem a gondosan megtervezett látványa
miatt is. A kulisszák formavilága és színdinamikája, az ötletes jelmezek mind magas élvezeti értékkel bírnak. Különösen szép a játékmester kubista maszkja, és apró, de
erős hangulati elem a lágy jazzre mozgó kísérteties bábzenekar is. A falanszterekre emlékeztető terek pasztell látványvilága megidéz akár egy képregényt, akár egy különleges hangulatú
számítógépes játékot is.
Talán érthető, hogy haragom forrása leginkább az, hogy lehetett volna jó is ez a jelenünk legnagyobb problémájára fókuszáló sorozat, minden adott volt hozzá. De egy lépéssel sem jutottunk közelebb sem a dolgok megértéséhez, sem a megoldási lehetőségekhez. Ezen a szinten viszont marad a hümmögés, hogy lám, így van ez... De úgy tűnik, hogy ennyi mégis elégnek tűnik, mivel éppen ez a sorozat ért el kiugróan magas nézettséget a Netflix adatai szerint. Ha van miről elgondolkodni a sorozat kapcsán, akkor az bizonyára ennek a ténynek a magyarázata.
Végül azt is elárulom, hogy mi tetszett
a legjobban: a főcím animációja, mely a tintahaljáték alaprajzából alakult
át felirattá. Ez igazán ötletes találmány volt.
Frissítés: a hatalmas sikerre való tekintettel már készül a sorozat második évada. Őszintén drukkolok, hogy bedobják benne az elsőben kihagyott ziccereket.