[Tévédrámákról] KINGDOM 1-2. évad + Special

킹덤 1-2
킹덤: 아신전


Netflix /
1. évad: 2019 / 6 rész
2. évad: 2020 / 6 rész
Special: 2021 / 1 rész
Műfaj: dráma, horror, zombi
Írta: Kim Eun-hee
Rendezte: Kim Seong-hun (1-2. évad, Special), Park In-je (2. évad)
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema - 1. évad, 2. évad, Special

Annak idején teljesen el voltam ragadtatva Kim Seong-hun rendező debütáló filmjétől, az A Hard Day-től. A Tunnel (nem tévesztendő össze a hasonló című sorozattal) kissé elmaradt a várakozásaimtól, de a Kingdom (Királyság) című sorozatban végre berobbant mindaz, amit az A Hard Day ígért, sőt azt is írhatnám, hogy messze meghaladta minden elképzelésemet.

A két évad bemutatása a hatalmas sikert aratott koreai zombifilm, a Train to Busan, és a nagyon félresikerült folytatása, a Peninsula bemutatása közé ékelődik. Kim Eun-hee írónő minden idők egyik legjobb (és díjnyertes) zombi-eposzát tette le a rendező asztalára, aki azt méltó módon vitte a digitális vászonra.

A sorozat forgatókönyvének alapjául az ugyancsak Kim Eun-hee által írt The Kingdom of the Gods webcomic szolgált. A sorozat az első koreai dráma volt a Netflix original szériában. A készítése közben túlszaladtak a költségvetés keretein, ezért az eredetileg nyolcrészesre tervezett évadokat hatrészesre vágták vissza, amit utólag talán már a megrendelők is sajnálatosnak tartottak. A forgatást tragédiák és balesetek is kísérték. A művészeti stáb egyik tagja 2018-ban a feltételezések szerint a túldolgoztatás miatt hunyt el, mely a koreai forgatások túlfeszítettségének általános problémájára irányította a figyelmet. A sorozat feliratában olvasható is a neki szóló ajánlás. Ha ez nem lenne elég, a ráadás rész egyik külső forgatási helyszínéül szolgáló kastélyának egy részét tűz pusztította el.

 

A Kingdom egy képzeletbeli birodalom vészterhes napjaiban játszódik, és ezzel a horror, a fantasy és a történelmi drámák sajátos ötvözetét képezi. De attól igazán különleges, hogy bár mindannyian tudjuk, hogy sem ez a királyság, sem a zombik nem léteznek, amit látunk, az mégis döbbenetesen reálisnak tűnik.

Ezt elsősorban a megfilmesítés értelmében gondolom, bár valóban nem lehet elmenni a tény mellett, hogy a sorozat (melyet már 2011-ben kezdett írni Kim Eun-hee), váteszi képességgel vetítette előre mindazt, amit a Covid-pandémia alatt mind a mai napig megélünk. Mind a járványt, mind annak kezelésmódját az összes hibájával együtt, melyet az emberi hitetlenségnek, önhittségnek, hatalomvágynak és korrupciónak köszönhetünk.

A Kingdom valóságosságának érzete a rendező mellett a stáb egészének köszönhető, kiemelten a jelmeztervezők, valamint a sminkesek és maszkmesterek rendkívülien magas színvonalú munkájának. Minden részlet tökéletesen a helyén van, de a királyi udvar - a drámákban már szinte megszokottan - pazar ábrázolása mellett a sorozat igazi újdonsága az ország nyomorának bemutatása, mely ezúttal nélkülözi a festőiség finomításait. Az ínség látványa mellbevágóan üt, és valószínűleg a sorozatra visszagondolva a zombi hordák mellett ennek képsorai tűnnek fel előttünk.

A dráma élőhalottjai a zombik legújabb típusát képviselik, akik fürge mozgású, erős és érzékelő emberevők, és többségükben a harapásukkal terjesztik a zombivá változtató kórt. Amely irtózatos sebességgel terjed, hiszen minden átváltozó lény hatványozottan szaporítja tovább a falkákban támadó kannibálokat. A Kingdom zombijai rémületesek, az emberek teljesen esélytelennek tűnnek velük szemben. Az ellenük folytatott küzdelem legnagyobb izgalmi faktora az emberi találékonyságra való kíváncsiság, melyet nézőként megélünk, miközben lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy a középkorban járunk, tehát az eszköztárunk kimerül a kard-dárda-kasza-kapa és néhány elöltöltős puska lehetőségében. De a dráma ötlettára ennél többet tud, melyet gazdagon feltöltöttek az alkotók. A sorozat zombijaival kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a Train to Busanban látott, rendkívül dizájnos típust képviselik, melyek koreografált mozgásukkal lassan kiérdemlik a koreai zombi-alfaj megjelölést.

Az egész sorozatot részletekbe menően kidolgozott, mégis grandiózus látványok jellemzik. Gondosan kiválasztott helyszínek pazar látványát élvezhetjük, legyenek azok akár ember által építettek vagy a természet részei. A történethez illően a dráma látványvilága is dinamikus, amely különösen a harci jeleneteket teszi igazán feszültté. A sorozat vizuális effektjei kiérdemelték a 2nd Asia Contents Awards díját is. A filmzene ezúttal is mestermű, és nagy gondot fordítottak a dráma gyönyörű főcímére is.

 

A történet kiindulási pontjaként szolgáló drámai vétséget ezúttal is a hatalomvágy motiválja. Hogy a halott uralkodó fiatal, várandós felesége megszülhesse a trónt öröklő gyermeket, akinek felnövekvéséig anyakirálynőként uralkodhat, egy titkos növény segítségével feléleszti a királyt, aki zombiként támad fel. Emiatt elzárják a vele való találkozás lehetőségét az összes előkelőségtől és hivatalnoktól, de legfőképpen a felnőtt fiától, aki a trón soros várományosa lenne, ha kiderülne az apja halála. A koronaherceg Yi Chang (Ju Ji-hoon) egyik látogatási próbálkozása során furcsa jelenséget tapasztal, mintha egy szörnyalakot látna áttűnni az uralkodó szobájának falán. Ezért egyetlen bizalmas testőre társaságában elindul vidékre, hogy találkozzon a királyt kezelő orvossal, és végre megtudja az igazságot apjának állapotáról.

Az árulónak kikiáltott herceg az útja során szembesül az ország valóságos állapotával, a helyi vezetők ostobaságával és korruptságával, melynek következtében elszabadul a zombivész. Miközben sarkában vannak a királyné által az elfogására küldött katonák, Yi Chang nem tehet mást, minthogy élére áll a maroknyi csapatnak, akik tisztában vannak az őket fenyegető veszély nagyságával. A drámában a szemünk láttára válik az erkölcsös, de kezdetben kissé tétovának és az udvari élettől elpuhultnak tűnő férfi karizmatikus vezetővé. Ju Ji-hoon átalakulása elképesztő a szerepében, markáns, felelős uralkodó születésének ígéretét vetíti előre. Hogy ez beteljesül-e, az a második évad végének legnagyobb kérdése, mely a történet óriási csavarját rejti. De míg addig eljutunk, a vidékjárás után majd visszatérünk a királyi palotába, ahol szintén rendet kell tenni. Utunkat számtalan remek és váratlan fordulat szegélyezi, melyekről hallgatok a sorozat izgalmának védelmében.

A történet véres, melyért nem kizárólag a zombik felelősek. Az országot a Jo-klán uralja, melynek feje a királyné apja, Jo Hak-joo miniszterelnök (Ryu Seung-ryong), aki azt hiszi, hogy bábként irányíthatja a lányát. A másodkirályné azonban pszichopata, aki önjáró, és horrorisztikus bűntettek kiagyalója. Mindkét színész teljesítménye kiemelkedő, de a keménykezű és keményfejű miniszterelnök Ryu Seung-ryong általi megformálása mégis szinte eltörpül Kim Hye-jun eszelős tekintete mellett, amelyet a királyi feleségnek kölcsönöz.

A herceg segítőinek táborában minden egyes szereplő felejthetetlen. Elsősorban természetesen a sokat tapasztalt és bölcs orvosnőt, Seo-bit játszó Bae Doo-na. Izgalmas látni, hogy a sok kortárs karakter mellett milyen hatásos tud lenni kosztümös történelmi szerepben is. A megtörtségén átsütő erő és konok kitartás jellemzi, egyszerre bölcs és merész. Nagy találmány, hogy a sorozat ezt a kulcsfigurát egy nő alakjában láttatja, akinek jelenléte merőben szokatlan a tradicionális arisztokrata közegben, de éppen ezáltal tud szinte észrevétlenül tevékenykedni. 

Kim Sung-gyut tökéletesen megtalálta a titokzatos hátterű, magasan képzett harcos karaktere, akinek szegény és szerény alakjában nagyon nemes emberi vonásokat tudott megmutatni. Kim Sang-ho a király testőrének és bizalmasának szerepében mintha egy nem egészen rá illő karaktert kapott volna. Alkatához jól illik a herceg barátjának és gondviselőjének szerepe, de idegennek gondolnánk tőle az akciókban való részvételt és a szerelmes férjet is, pedig mindkettővel sikerrel birkózik meg.

Emlékezetes még Ahn-hyeon mester szerepében Heo Joon-ho, akinek atyai alakjáról kiderül még egy s más furcsaság. 

A sorozat mindkét évada megérdemelten élvezte mind a közönség, mind a szakma elismerését, a személyes ranglistámon is bekerült az élmezőnybe, ahonnan nehéz lesz kimozdítani.

A nagy sikerre való tekintettel a Netflixnek futotta még egy extra meglepetésre is, elkészítettek egy játékfilm hosszúságú, egyrészes előtörténetet Kingdom: Ashin of the North (Királyság: Észak Ashinja) címmel. Ez a film a Kingdom második évadjának végén feltűnő nőalak történetét meséli el, mely egyúttal az élőhalottak létrejöttére is magyarázatot ad. A történet hátteréül a Joseon királyság és a határmenti törzsek hatalmi villongásai szolgálnak. Ashin alakjában Jun Ji-hyun színésznőt látjuk, aki pazar játéklehetőséget kapott ebben a szerepben. A szerény és szorgos fiatal lány élete egy csapásra megváltozik, amikor falujának lakóit lemészárolják, melynek elkövetésével egy másik törzset vádolnak. Az apja bizalma nyomán a Joseon királyság katonai kirendeltségének vezetőjéhez fordul, segítséget kérve tőle a hozzátartozói halálának megbosszulásához. A lány a táborban nő fel, ahol harcossá képezi magát, és kémkedik is a Joseon királyság számára. Ennek során jön rá, hogy a valódi események másként történtek, mint ahogyan azt a parancsnok beállította a Jo-klán érdekében. A már régóta bosszúra szomjazó, kiégett lelkű Ashint ez véglegesen az őrületbe kergeti. Lemészárolja mind a saját, mind az ellenséges törzs táborát, és visszatér a falujába. Senki sem tudja, hogy Ashin ott valójában milyen borzalmas titkot is rejteget.

[Filmekről] GANG Beom-gu: A MONSTROUS CORPSE (1980)

괴시

Mivel újabban Dél-Korea több kiemelkedő alkotással is hozzájárult a horrorfilmek zombi alműfajához, kíváncsi lettem, hogy mikor készülhetett és milyen is lehetett az első általuk készített zombifilm. Rövid keresgélés után rátaláltam az A Monstrous Corpse (Egy szörnyű test) című filmre, melyet 1980-ban rendezett Gang Beom-gu, és ezt a filmet tartják a műfaj első koreai darabjának.

Gang Beom-gu rendező

Szerencsére nemcsak olvasni lehet róla, hanem a 한국고전영화 Korean Classic Film YouTube-csatornán meg is tekinthető a teljes film. Bár erre a felületre digitálisan felújított változatokat töltenek fel, ez a film távolról sem tűnik tökéletes állapotúnak. Az elszíneződés és a hanghibák magyarázata a film elején olvasható: az eredeti kópia eltűnt, így a felújítás a két megmaradt pozitív másolat egyikéről készült. Bizonyára lehetett volna további korrekciókat is végrehajtani a színhelyesség visszaállítása érdekében, de nem ismerjük a szempontokat, hogy erről miért mondtak le.

A rendező nem teljesen önálló alkotást hozott létre, mivel a film története szinte pontosan követi Jorge Grau spanyol filmrendező Let Sleeping Corpses Lie (Hagyjuk az alvó hullákat nyugodni) címen ismeretes, 1974-ben készült spanyol-olasz koprodukciós filmjét, koreai környezetbe helyezve az abban látottakat.

A Let Sleeping Corpses Lie (alternatív címen The Living Dead At Manchester Morgue) előzetese

Elsősorban George A. Romero filmjeinek köszönhetően 1980-ra már készen állt a modern zombik figurája, és a társadalomkritikára való felhasználásuk metodikája is. A zombik már elindultak filmes hódító útjukra, még ha első lépéseiket magányosan tették is meg, csak később okozva a hordáik által világra szabadított apokalipszist.  A koreai film a nyugati trendek ütőerével együtt lüktet, így majd egy évtizeddel megelőzi a távol-keleti filmek első igazinak tekinthető zombifilmjeit, melyek amúgy is inkább a műfaj újjászületéséhez köthetők a 90-es évektől. Azzal együtt igaz ez, hogy természetesen korábban is szerepeltek már hasonló élőhalott lények a térség filmjeiben, melyek a helyi kultúrákban gyökereztek.

A spanyol eredeti filmről csak néhány részlete alapján tudtam benyomásokat szerezni. Ezekből úgy tűnik, hogy mozgalmasabb alkotás, mint a koreai változata, mely sokkal iskolásabbnak tűnik. Gang filmjére általában jellemző egyféle statikusság, mely sokat elvesz az élvezhetőségéből. Természetesen mindkét alkotás megfakult az idő múlásával, tehát a beleélő képességünket erősen mozgósítani kell, hogy feszültnek és ijesztőnek tudjuk látni a ma már korántsem annak tűnő helyzeteket.

Yu Gwang-ok

Chiang Ming

Park Am

Gang filmjének zombijai még a lassú mozgású, araszolva haladó típust képviselik, akik nem kannibálok. A film kínosan ügyel arra is, hogy a feléledésükre tudományos magyarázatot adjon. Ezzel a filmet a science-fiction műfajába is gyökerezteti, és egyúttal megadja az ijesztő események keletkezésének emberi hibára visszavezethető okát, mely a horror műfajának általában egyik kitétele. Jelen esetben ez a természet rendjébe történő beavatkozás: egy kutatócsoport ultrahangot sugárzó állomást létesít a káros rovarok kiirtása érdekében, és ennek hatósugarát folyamatosan növelve éleszti fel akaratlanul az érintett területeken a holtakat, akikre a film szerint a sugárzás ilyen hatással bír. 

A történetben egy Amerikából hazatérő nő, Su-zi keresi testvére hegyek közti, eldugott helyen lévő házát, és közben segítséget kér egy fiatalembertől, Kang Myungtól, akiről kiderül, hogy környezetvédelemmel foglalkozó szakember. Együtt autóznak tovább, de eltévednek. Miközben Kang rátalál egy adótoronyra és a működtetésén dolgozó kutatókra, Su-zit megtámadja egy zombi. Végül eljutnak a testvér házához, ahol a pszichotikusnak tűnő nő hasonló támadásról számol be, ráadásul a férjét is holtan találják, aki egy veszekedést követően ment el szokásos erdei fotózására. Megjelenik a rendőrség, élén egy eltéveszthetetlenül Kojaket imitáló figurával (a sikeres amerikai sorozat két évvel korábban ért véget). Mivel a fafejű nyomozó a nővért gyanúsítja, Kang és Su-zi saját maga igyekszik a történtek nyomába eredni. Megtudják, hogy ki lehetett a nőket megtámadó alak, akinek a temető hullaházában kellene nyugodnia. Ellenőrzik, hogy így van-e, és ekkor találkoznak az ott feléledő holtakkal, akik végeznek az őket követő rendőrrel. Kang gyanakodni kezd az ultrahang-sugárzás nem várt hatására, de a rendőrség és a kutatók is bolondnak tartják, hiába kéri a sugárzás leállítását. Nemsokára azonban a nyomozó is szembesül a kórházban feltámadó zombikkal. Su-zi nővérével végez az élőhalott férje, Kang viszont nem érzékeli, hogy a nő már halott, ezért vissza akarja szállítani a kórházba. A nő az autóban feléled és végez Kanggal, aki immár zombiként támad az adóállomást éppen felügyelő régi kollégájára, végez vele, miközben megsemmisül az adótorony is. A film ily módon egy megnyugtató megoldással zárul, tehát nélkülözi a horror műfajára többnyire jellemző befejezést, melyekben rendre felsejlik a nyugtalanságra okot adó veszély továbbélése.

A filmben a történet felépítése nem túl koherens, valójában a fordulatok leginkább annak köszönhetőek, hogy érthetetlen módon mindenki azonnal elkezd irracionálisan viselkedni, amint kiderül, hogy zombik járják a környéket. Egyedül kóborolnak, véletlenül sem kapcsolják fel a világítást, és bár tudják, hogy a zombik félnek a tűztől, véletlenül sem védekeznek ezzel ellenük. A zombik alig araszolnak, a nők lába viszont csak összecsuklásra alkalmas, futásra egyáltalán nem. Így a film elsősorban a sejtelmes helyszínekre, a folytonos félhomályra, a hanghatásokra és a színészek rémületet imitáló játékára hagyatkozva igyekszik a feszültséget felkelteni és ébren tartani, bár nem igazán meggyőző sikerrel. 

Érdekesek a karakterek olyan szempontból, hogy mindegyikük egyféle koreai alteregója egy-egy nyugati mintának. Úgy öltöznek és úgy viselkednek, mintha egy nyugati produkcióból tévedtek volna koreai színtérre. Nemcsak a már említett, Kojekre hajazó rendőrre, de még Kangra is igaz ez, akiről az egyik néző azt írta, hogy úgy néz ki, mint egy westernhős, pedig szerepe szerint tajvani lenne. A környezeten és a neveken kívül egyszerűen nincsenek koreai ízei a filmnek.

Végeredményben ez az alkotás inkább már csak egy filmtörténeti érdekesség, tehát megtekintését leginkább csak az ilyen irányú érdeklődéssel rendelkezők számára tudnám javasolni. 

[Filmekről] KIM Jin-young: LOVE CLINIC / TONE-DEAF CLINIC (2012)

음치클리닉

Alternatív írásmód: Love Clinique / Tone-deaf Clinique

Love Clinic (Szerelmi klinika) címmel több koreai film is található, most a 2012-ben készült, Kim Jin-young által rendezett romantikus komédiáról lesz szó, melynek eredeti címe Tone-deaf Clinic (Botfülűek klinikája). Kedvesen közepes alkotás, melyben ezúttal a kedvesen van a hangsúly. Ne számítsunk többre, mint kétórányi laza kikapcsolódásra, ám ha éppen erre lenne szükségünk, ez a vígjáték tökéletesen alkalmas rá.

A története végtelenül egyszerű: a középiskolában Dong-joo-t (Park Ha-sun) megszégyeníti az énektanára azzal, hogy az osztály előtt éneklésre kényszeríti a fahangú lányt. Kínos helyzetéből osztálytársa, Min-soo (Choi Jin-hyuk) menti meg, aki az iskolai énekkar tagja. A lány azonnal beleszeret, és hogy együtt lehessenek, jelentkezik a kórusba. Bár énekelni nem tud, zongorakísérőként beveszik, azonban a köszöntő találkozón rögtön megtudja, hogy Min-soo több évre Japánba utazik. Tíz évig jár titokban a fiú után, de csak akkor látják újra egymást, amikor a már szinkronszínész Dong-joo találkozót szervez a kórus egykori tagjainak. Rémülten veszi észre, hogy a színházi rendező Min-soo-t elvarázsolja barátnőjének éneklése. Bo-ra (Lim Jung-eun) igyekszik tekintettel lenni Dong-joo érzéseire, aki mindent elkövet azért, hogy hasonló hatással lehessen szerelmére. Beiratkozik egy énekiskolába, ahol Sin-hong (Yoo Sang-hyun) lesz a tanára. A fickó kissé lepukkant jelenség, Dong-joo pedig tíz évvel fiatalabb, középiskolás lánynak igyekszik álcázni magát a tandíjkedvezmény miatt. Rögös úton, de eljutnak együtt a célig, a lány végre énekel Min-soo előtt, bár nem egészen a tervei szerint. Végül esélye nyílik egy ismétlésre, amely már annyira jól sikerül, hogy elérhetné vele a célját, ha Min-soo és Bo-ra addigra nem habarodott volna egymásba. A fájdalmas felismerés azonban végre rányitja a szemét valamire, amit addig nem vett észre, de Sin-dong fellépésén szembesülnie kell vele. 

 

Talán furcsán hangzik, de a film élvezeti értékét leginkább Dong-joo éktelen kornyikálásai adják, melyeket Park Ha-sun valóban nevetésre ingerlően ad elő. Szinte észrevétlenül alakul át mellette Sin-hong, aki a film kezdetén látható lejmolós figurából indulva végül megállja a helyét a rockszínpadon is. 

A záró produkció igazi fénypont, annyira vicces az időhúzós, közönséget teljesen lefárasztó szereplés ötlete és kivitelezése. Mindehhez nem kisebb nagyság statisztál, mint a legendás Baekdoosan rockbanda.

Meg kell említeni, hogy ez a film volt Choi Jin-hyuk játékfilmes debütálása. Nem kellett nagyot alakítania, de a szerepéhez illően meggyőzően hozta a kedves és tapintatos, jóképű férfi karakterét.

[Tévédrámákról] SQUID GAME (2021)

오징어게임


Netflix / 2021 / 9 rész
Magyar cím: Nyerd meg az életed
Műfaj: dráma
Írta: Hwang Dong-hyuk
Rendezte: Hwang Dong-hyuk
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

*Az ismertető spoilereket tartalmaz*

 

 

Azt hiszem, hogy még nem írtam ekkora indulattal koreai tévésorozatról, mint ahogyan most a Squid Game-ről (Tintahaljáték, magyar cím a Netflixen: Nyerd meg az életed) készülök. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi üthetett Hwang Dong-hyukba, aki a történetet és a rendezést is jegyzi, hogy erre adta a fejét, hiszen korábban olyan nagyszerű játékfilmeket köszönhettünk neki, mint a Silenced vagy a My Father. 

A Squid Game esetében viszont sokkal erősebben érezni, hogy miről akart szólni, mint ahogyan azt a megvalósítás tartalmazza. Szándéka szerint valószínűleg egy parabola akart lenni, mely egy gazdag vizualitású történetben beszél a pénz uralta világ legalsó és legfelső rétegének egymáshoz való viszonyáról. Morális kérdéseket is feszegethetne, ha nem zárná mindkét réteg képviselőit a legprimitívebb ábrázolási klisék közé. De sajnos ezt teszi, és a hamis kezdőhangokra hiába igyekezett egy egész - bár eléggé minimalista - zeneművet építeni, az eredmény számomra nehezen bírható kakofónia lett. 

Egyik végponton a reménytelen helyzetű emberek sokaságát látjuk, akik a fejükre nőtt óriási adósságok szorításában vergődnek. A példák szerint bajaikat többnyire maguknak köszönhették, szerencsejátékokat játszottak, sikkasztottak, értelmetlenül kockáztattak, bár vannak, akik egyszerűen csak szerencsétlen élethelyzetbe kerültek. Közös nevezőjük, hogy az életük teljesen kilátástalanná vált, és bár többen is függnének tőlük (gyerekek, szülők, testvérek), saját magukért sem képesek tenni semmit.

Egy láthatatlan szem azonban figyeli őket, és gondosan kiválasztja a legszerencsétlenebbeket, akik előtt elhúznak egy mézesmadzagot: ha jelentkeznek egy játékba, akkor a hatalmas nyeremény birtokában emberi életre tudják fordítani a sorsukat. Természetesen kivétel nélkül önként vállalkoznak a részvételre, így hamarosan 456 embert találunk egy furcsa terepen. 

Az ott látható dolgok és történések viszont mintha sajátos gyűjteményét képeznék olyasmiknek, amiket mind-mind láttunk már korábban valahol. A játékosokat sorszámokká degradálva megfosztják személyiségüktől, és ugyancsak arctalan, fegyveres őrök vigyázzák a lépéseiket. Ismeretlen értelmű szabályokat fogadtatnak el velük, és olyan játékban kell részt venniük, melyben menet közben jönnek rá, hogy az életük a tét. Az egyetlen újdonság az, hogy átmeneti "otthonuk" egy pasztellszínekre festett, M.C. Escher által inspirált óriási játszóházat imitál, a versenyfeladat pedig egy közismert csoportos gyerekjáték. A homokos játszótéren azonban mindjárt elveszítünk a játékosok közül 255 embert, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyikük fejbe lövését egyenként közelről élvezhessük. Folyik a vér, de úgy, ahogyan a Kill Billben, tehát valóságosan is, meg nem is. A borzongatás szándéka egyértelmű, melynek fokozásához Hwang író-rendező nem takarékoskodott az agyament ötletekkel: a hely saját krematóriummal rendelkezik, a koporsók masnis ajándékdobozokra emlékeztetnek, melyeket simán rászögelnek a még haldokló "kiesettekre" is. 

A kitörő pánik szavazáshoz, majd a játék befejezéséhez vezet, melyről egyetlen szavazat dönt, melyet egy demensnek tűnő öregúr ad le. A játékosok visszakerülnek hétköznapi életükbe, ahol megpróbálkoznak a játékszervezők feljelentésével is, de mindenki bolondnak tartja őket, így ennek csak annyi haszna lesz, hogy egy fiatal rendőr gyanút fog, aki eltűnt bátyját keresi. Mivel a szereplők mindegyike csak újabb megerősítést kap arról, hogy az élete teljes zsákutcában van, rövidesen a korábbi játékosok 93 százalékát az ismételten jelentkezők között találjuk.

A rendőr titokban velük tart az egyik maszkos játékfelügyelőnek álcázva magát, és rajta keresztül látjuk, hogy egy szigetre érkezünk, mely a játék helyszíneként szolgáló titkos objektumot rejti. A férfi igyekszik felderíteni, hogy mi történik a szigeten és minél több bizonyítékot gyűjteni azokról, ám ez nem könnyű feladat, mivel mindenki szemmel tart mindenkit, amolyan orwelli módra. A rendszer azonban még így sem teljesen hatékony, mert néhányan kijátszva a szigorú ellenőrzést, magánbizniszt űznek, ami nem más, mint a szervkereskedelem - mi más lehetne még ennél is hátborzongatóbb???

A játék viszont nagy fordulatszámra kapcsolva beindul, sorra kapják a versenyzők a furcsa feladatokat, melyeknek kitalálásakor bizonyára az lehetett az egyik szempont, hogy a bugyutaságuk és a bennük rejlő halálos fenyegetettség szöges ellentétben álljon egymással. A játékosok azonban már máshogyan viszonyulnak a helyzethez, mint az első alkalommal. A sorozat izgalmait azok a csoportdinamikai működések jelentik, melyekben a játékosok egymáshoz való különböző kapcsolódásait láthatjuk. Ezek mindegyike a bizalom-bizalmatlanság tengelye körül helyezkedik el, függetlenül attól, hogy csoportos vagy páros összefogásokról, illetve vetélkedésekről van-e szó. A dráma legsötétebb helyzetei pedig abból fakadnak, hogy a játékosok megelőző, védekező lépéseit váratlanul felülírják az újabb játékok szabályai, teljesen abszurd helyzetbe kényszerítve ezzel a versenyzőket. Az emberi elme legsötétebb bugyraiból származó manipulációk sorozatát vonultatják fel az alkotók, melyek közös szándéka az emberek egymás elleni kijátszása. 

A fogyatkozó számú játékosok elkezdenek emberi hordákként működni, és a kialakult kisebb csoportosulások az éj leple alatt igyekeznek likvidálni egymást. Sikerrel, a dráma szerint 27 saját gyártású hullát hagyva maguk után. Lassan kialakul a mindenki mindenki ellen állapota, melyekben a "rendesebbek" ha nem is fizikai erőszakkal, de az ostobábbak, naivabbak, kiszolgáltatottabbak átverésével áldozzák fel társaikat, mindig túltéve magukat a morális aggályaikon. Hogy mindezek beteges érdekessége mégsem tudja felpörgetni minden néző izgalmi állapotát, annak az az oka, hogy a sorozat minduntalan belefeledkezik az egyes feladatok teljesítésének részletes bemutatásába. Mivel maguk a feladványok meglehetősen együgyűek, a végkifejletet pedig ismerjük, hiszen csak arra kell várnunk, hogy mekkora a fogyatkozás, ezért sokszor azon kaptam magam, hogy unatkozom, és ezen a percenként látható kivégzések és egyéb borzalmak sem segítenek. 

Így döcögünk el a végső feladványig, amelyhez vezető úton már elvesztettünk 454 szerencsétlent, köztük a résztvevők társadalmi összetételét színesítő szimpatikus pakisztáni vendégmunkást és egy keménykötésű észak-koreai szökevény lányt, sőt még egy aljadék gengsztert is. Hogy s hogy nem, két gyerekkori barát marad a végső küzdőtéren, hajdani kedvenc játékukat játszva, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az egyiküké lesz a gigantikus összegű nyeremény.

Közben a szorgoskodó rendőr is kideríti, hogy mi történt a testvérével, de nincs benne sok köszönet. Rendőrünk filmbeli munkája és sorsa pedig vagy a sorozat teljes értelmetlensége, vagy egyszerűen egy szándékos cliffhanger, amely a következő évadhoz vezet.

Azonban történik még valami érdekesség a sorozatban, mely olyan banális közhely, hogy az már tényleg elszomorító. Az utolsó fordulókra megérkeznek a VIP vendégek, akik a játékok finanszírozói és kéjelgő élvezői. Háziköntösben kukkolják az élet-halál játékot, és a játék egyes helyszíneinek egyébként értelmetlennek tűnő (hiszen egy ideig azt gondolhatnánk, hogy azokat csak a versenyzők látják) pazar kivitelezése az ő szórakoztatásukban nyer értelmet, csakúgy, mint a hullák ajándékdobozolása. A piros maszkos személyzet és a fekete maszkos játékmester mellett ők aranyszínű maszkokat viselnek, ezért túl sok egyénítésre nem kell számítanunk. Helyettük a fülledt és élveteg kulisszák beszélnek, meg ők maguk, amit végképp nem kellene, mert kivételesen buta szövegeket adnak a szájukba.

A horrorisztikus élvezetekre egy kis beteges szexszel lehet még ráfejelni, nosza, el is játszanak vele az alkotók, hiszen miért is hagynák ki. Ritka ocsmány ez az egész VIP-jelenetsor, de nemcsak abban az értelemben, ahogyan azt az alkotók tervezték. Arra utalok, hogy maguk az alkotók is hasonló szinten teljesítettek mind az elgondolás, mind a kivitelezés didaktikusságában.

A lényeg, hogy elvergődünk egy végső beszélgetésig, mely egy pohár pezsgő, a maszktalan játékmester, valamint a bekötött szemű győztes között zajlik.

- Gratulálok a győzelemhez! Nem semmi játék volt.
- Miért? Miért csinálja ezt?
- Szereti a lóversenyt, ugye? Maguk lovak. Lovak a versenypályán. Erre nem számítottam. Nem hittem, hogy idáig bírja. 
- Ki maga?
- Vegye úgy, mintha álmodott volna. Magának amúgy se volt rossz álom. 
- Ki maga? Ki maga? Ki... Ki maga...

Ez a párbeszéd még attól se lesz veretesebb, hogy Lee Byung-hunt rángatták bele, aki igyekszik súlyos mondanivalót sejttetni a nagy semmi mögött. Mert a sorozat egyáltalán nem ad magyarázatot arra, hogy egy játék korábbi győzteséből miként lett a túlélőjáték szenvtelen dirigense, az pedig, hogy a játékosok versenylovak, végképp nem új információ sem a játékosok, sem a nézők számára.

Az új életkezdés pillanatába még belecsavartak egy kis direkten vallásos utalást is a nyertesünk mellett feltűnő hittérítő, majd az esőáztatta aszfalton egymás mellé fényképezett "Jézus" felirat és az arany bankkártya képében, melyet a nyertes a szájából köpött ki (erős utalás az obulusra, melyet a görögök a halottak nyelve alá tettek fizetségül az alvilági folyón őket átvivő révésznek).

Hősünk álomnak is veszi a vele történteket abban az értelemben, hogy egy évig nem nyúl a pénzéhez, kinézetre hajléktalanként éli a kiüresedett életét, mert akikért a játékra vállalkozott, már nincsenek vele. Váratlanul kap egy invitálást a játék legidősebb, agydaganatos, demens, vagy magát annak tettető öregurától, akit mindannyian halottnak hiszünk. Ő válaszol a győztesünket és a bennünket is egyaránt kínzó, végső miértre, miközben azt figyelik, hogy a fagyos utcán fekvő hajléktalan kap-e segítséget valakitől.

- Kicsoda maga?
- Én... a hitelezésből élek. 

(...)

- Miért tett ilyet? 

- Tudod, mi a közös egy nincstelenben és abban, akinek túl sok a pénze? Egyikük se élvezi az életet. Akinek túl sok pénze van, megvehet, ehet vagy ihat bármit, de végül mindenre ráun. Egy idő után az ügyfeleim mind ugyanazt mondták. Hogy már nem élvezik az életet. Ezért összejöttünk és gondolkodni kezdtünk. Mit tehetnénk, hogy jól érezzük magunkat? 

- "Jól?" Azért csinálták... mert unatkoztak?
- Úgy tűnik, elfelejtetted. Soha senkit sem kényszerítettem arra, hogy játsszon. Te is önszántadból tértél vissza. [A hajléktalanra nézve.] Úgy néz ki, elhagyott a szerencséd. Még mindig bízol az emberekben? 

- Miért szállt be a játékba?
- Még gyermekkoromban nagyon tetszett, hogy bármit csináltam a barátaimmal, megfeledkezhettem az idő múlásáról. Még egyszer ugyanazt akartam érezni a halálom előtt. Nézőként nincs meg ez az érzés. Ezt az érzést akartam.
- Jólesett? 

- Azt kérdezted, miért hagytalak életben. Mert jó volt veled játszani. Hála neked eszembe jutott a rég elfeledett múlt. Olyan régen... nem éreztem már jól magam. 

- Itt vannak. Megjött a segítség. Látta, ugye? Veszített. 

Bizonyára minden nyelvnek van közhelyszótára, de a fentiek alapján neki lehetne állni a gondolati közhelyek gyűjteményének is. Bizonyos értelemben emelkedettebb lett volna, ha a "Miért?"-re az öregúr azt feleli, hogy "Csak." Abban legalább lett volna valami fekete humor, így viszont csak a végtelen laposság maradt a miénk. Mert éppen olyan szájbarágós a hajléktalan példájával az emberi segítőkészségről szóló demonstráció, mint amilyen a talán a "haldokló kapitalizmust" megtestesítő öregúr bizarr önvallomásának monológja is. A végső igazság kimondása akarna lenni, de valójában nem mond többet annál, minthogy "jó dolgában már nem tudja, mit csináljon".

Főhősünk ezután kezd új életbe. Miközben a koreai családok eladósodásáról szóló híreket hallja, festet magának egy trendi piros K-popos frizurát, és elindul Amerikába a lányához. Ám útközben meglátja az őt is behálózó alakot (Gong Yoo) egy újabb áldozat becserkészése közben, és ez elbizonytalanítja. Végül nem száll fel a gépre, hanem egy jókora cliffhangerben a film végén ismét jelentkezik a játékra.

Nos, miről is szólt ez a rövidke sorozat? A társadalmi együttélés kérdéseiről? A szociális együttműködés morális kérdéseiről? Az emberi szolidaritásról? Az emberek állati természetéről? Esetleg a dráma egy dekadens világ értékvesztésének lenyomata akar lenni? - ne feledjük, konkrét utalás hangzik el arra, hogy hasonló játékok a világ más pontjain is játszódnak. Mindenből van benne valami kis kóstoló, de a dráma sem koherens egésszé nem áll össze, sem a kérdésfeltevései nem világosak, érvényes válaszok megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz. A hatásmechanizmusa az össze nem illő dolgok öncélú és hatásvadász egymáshoz rendelésében, helyenkénti kontrasztjában rejlik.

Miközben ezeket írom, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy a hanyatló társadalmak mindig felerősítették az extrém élvezetek és a testi gyönyörök hajszolását, és jelenkorunk is dekadens szakaszban jár. A másik, hogy a természetes élettől elszakadt ember a valódi élet ingereinek hiányában könnyen nyúl stimulánsokhoz, mely egy körkörös folyamathoz vezet: az egyre nagyobb hiányt csak egyre erősebb ingerekkel lehet pótolni, melyek egyre erősebb stimulációt igényelnek. Meglehet, hogy a földszintesen fogalmazott párbeszéd valami ilyesmire akart utalni. A közös bölcsesség ezt úgy summázza, hogy "a pénz nem boldogít."

Az bizonyos, hogy a dráma központi szereplője a pénz, mégpedig a maga kézzel fogható valóságában, a materiális világunk uralmi jelképeként. Így van jelen a hatalmas perselyben, és a megfizetett kölcsönt tartalmazó bőröndben is. De véleményem szerint mégiscsak mérhetetlen arcátlanság összemosni a társadalmi hierarchia két végpontján élők életérzését, azonos nevezőre hozva a vagyonban tobzódók életuntságát az életben maradásukért küzdők reményvesztett fásultságával, ahogy azt az öregúr monológja teszi.

Lehetne még sok szót vesztegetni a jó színészi alakításokra, melyek sok esetben meghaladják a számukra megírtakat, így elsősorban a főszereplőt, Lee Jung-jae-t kellene kiemelni. A dráma nemcsak ezek miatt nézhető, hanem a gondosan megtervezett látványa miatt is. A kulisszák formavilága és színdinamikája, az ötletes jelmezek mind magas élvezeti értékkel bírnak. Különösen szép a játékmester kubista maszkja, és apró, de erős hangulati elem a lágy jazzre mozgó kísérteties bábzenekar is. A falanszterekre emlékeztető terek pasztell látványvilága megidéz akár egy képregényt, akár egy különleges hangulatú számítógépes játékot is.

Talán érthető, hogy haragom forrása leginkább az, hogy lehetett volna jó is ez a jelenünk legnagyobb problémájára fókuszáló sorozat, minden adott volt hozzá. De egy lépéssel sem jutottunk közelebb sem a dolgok megértéséhez, sem a megoldási lehetőségekhez. Ezen a szinten viszont marad a hümmögés, hogy lám, így van ez... De úgy tűnik, hogy ennyi mégis elégnek tűnik, mivel éppen ez a sorozat ért el kiugróan magas nézettséget a Netflix adatai szerint. Ha van miről elgondolkodni a sorozat kapcsán, akkor az bizonyára ennek a ténynek a magyarázata.

Végül azt is elárulom, hogy mi tetszett a legjobban: a főcím animációja, mely a tintahaljáték alaprajzából alakult át felirattá. Ez igazán ötletes találmány volt.


Frissítés: a hatalmas sikerre való tekintettel már készül a sorozat második évada. Őszintén drukkolok, hogy bedobják benne az elsőben kihagyott ziccereket. 

[Filmekről] Seong Si-heup: THE PLAN MAN (2013)

성시흡: 플랜맨

Variációk egy témára - gondolnánk először a The Plan Man (A tervember) kapcsán, mert erősen megidézi a híres Lesz egy még így se című amerikai elődjét, amelynek valóban egy késői kistestvére a koreai film. Az alkotás Lee Jung-a forgatókönyvíró és Seong Si-heup rendező debütáló munkája, mely nem egy remekmű, de ettől még nagyon szerethető.

Seong Si-heup rendező

Romantikus komédia ez is, de koreai módra. A legtöbb helyzete humoros, nevetünk is, de távolról sem harsányan. Mert a helyzetek viccesek, de nem az emberek, akik szerepelnek bennük. Velük inkább együttérzünk, és kicsit sajog a szívünk az esetlenségüket látva. 

Történetünk főhőse egy könyvtáros, Han Jeong-seok (Jung Jae-young). Csendes és jelentéktelen figura, aki kényszerbetegségben szenved. Irtózik a rendetlenségtől, a szennyeződésektől, az érintésektől. Biztonságát a napok egyforma rutinjában találja meg, ezért az időbeosztását percre pontosan megtervezi, és óramű pontossággal hajtja végre minden tevékenységét. Napjainak fénypontját az ebédidő jelenti, amikor felkeresi a közeli kisboltot az eladólány kedvéért, aki hozzá hasonló betegségben szenved. Jeong-seok naplót vezet, és ennek átnyújtásával kíván szerelmet vallani Lee Ji-wonnak (Cha Ye-ryun). Azonban a dolog nem a tervei szerint alakul, mert a lányt éppen helyettesíti barátnője, a zajos és szeleburdi Yoo So-jeong (Han Ji-min). A férfi pánikrohamot kap és a naplót ott felejtve menekül. Este tudná visszaszerezni, de a szórakozóhelyen, ahová érte megy, egy nem várt meglepetésben részesül: So-jeong éppen egy dalt énekel a színpadon, amelynek szövegében ráismer a naplóbejegyzéseinek szövegére. A dal tetszik a közönségnek.

A vágyott nővel is megtörténik az első randevú, de ez újabb sokkot jelent Jeong-suk számára. Mert ő éppen a közös betegségük miatt vonzódik Ji-wonhoz, aki viszont utálja az állapotát, és pszichiáterhez járva szeretne megszabadulni tőle. Jeong-suk azzal szembesül, hogy ki kell lépnie mesterségesen létrehozott komfortzónájából, ha el akarja érni a nőt. Elkezd ő is pszichiáterhez járni, de még ennél is váratlanabb fordulatként So-jeong felkéri, hogy induljon vele közösen egy zenei tehetségkutató versenyen. A férfi kínjában igent mond. 

Ettől kezdve Jeong-suk és So-jeong története kapcsolódik össze. Az impulzív lány nem sokat törődik a férfi kényszereivel, folytonosan betör a biztonsági zónájába. Bár ez Jeong-sukot rettegéssel tölti el, az erős érzelmi impulzusok azonban változást indítanak el benne. Nemcsak a szereplést vállalja, hanem kiáll a lány mellett, amikor annak régi barátja megalázza So-jeongot.

Számos kedves és ötletes helyzeten keresztül jutunk el odáig, hogy Jeong-suk ne csak kényszernek érezze a változás szükségességét, hanem ő maga is akarja azt. Bár menet közben fogalmunk sincs róla, de a végső "nagyjelenetből", amelyben a férfi szembenéz a traumájával, kiderül, hogy a szereplésre való vállalkozásával már megtette a legbátrabb lépését.

Bár elkerülhetetlen, hogy megtudjuk, hogyan alakult ki a férfi betegsége, a film valami nagyon sokkoló magyarázatot kíván erre adni. Ezért annyira félelmetes történetet növesztenek az állapota mögé, hogy az kissé az ellentétébe fordul, éppen a "nagysága" teszi meglehetősen abszurddá. Lehet, hogy ez szándékos is, mert a történetben szereplő tévés személyiség és a Jeong-suk gyermekkori énjét játszó kisfiú is sugározza ennek hangulatát. A lényeg azonban, hogy megtörténik az áttörés, ami a gyógyulás reménye is. Jeong-suk pedig rögtön tanúbizonyságát is adja ennek, egy végtelenül megindító, hebegve-habogva előadott szerelmi vallomásban.

Jung Jae-youngnak nagyon jól áll ez a szerep. Ő aztán távolról sem egy romantikus szépfiú, ezért a szikársága rendkívül passzol a sótlan élethez, amelyet a férfi a történet elején él. Éppen ez teszi komikussá is a kétségbeeséseit, amikor kizökken a rutinjából és pánikszerűen keresi a kapaszkodókat. Eközben látjuk, hogy a férfi érzelmei teljesen normális, felnőtt férfira jellemző érzések, melyeknek csak a kifejezése korlátozott, és ennek fájdalmát Jung Jae-young láttatni tudja. 

Han Ji-min szélvész-kisasszonya lendületesen viszi előre a történetet, de nemcsak a lány vidám lényét láthatjuk, hanem megmutatja a sértett és szomorúbb arcát is. A hebrencssége ellenére egyáltalán nem felületes, szépek a rácsodálkozásai a férfi előtte megnyíló valódi lényére és rejtett képességeire. A filmben hallható furcsa dalokat is nagy lélekkel tudja szerethetővé tenni.

Számos belső vicc is jellemzi a filmet, ilyenek Jae-young munkahelyi kihágásai, melyeket kitörő örömmel üdvözölnek a kollégái, akik elfogadják a férfit a betegségével együtt, de nem nagyon reménykednek a változásának lehetőségében. Különösen mulatságos a terápiás csoport bemutatása, melynek egyik legsúlyosabb esetét maga a pszichiáternő (Kim Ji-young) képviseli, akit spontán terápiában részesítenek a betegei. 

A média működésének kritikai ábrázolásával sem fukarkodik a történet, megmutatja, hogy miként avatkoznak be a szereplők életébe, komolyan traumatizálva őket. Kis felmentést ad a showman végső belátása, aki a saját sikerét beáldozva hagyja veszendőbe menni a visszatérésének sikerét ígérő szenzációt. A mellékszerepekben is nagyszerű színészeket látunk, mint Choi Won-youngot, Jang Gwangot vagy Jo Jin-mót, a kisfiú szerepében pedig Jo Yong-jin is különös karakter.