[Tévédrámákról] GOD'S GIFT: 14 DAYS (2014)

신의 선물 – 14일


SBS / 2014 / 16 epizód
Műfaj: dráma, időutazás, thriller
Írta: Choi Ran
Rendezte: Lee Dong-hun
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema 

A God's Gift: 14 days (Isten ajándéka: 14 nap) úgy nem tökéletes, hogy közben egész jó. Mert izgalmas a története, annak ellenére, hogy szükségtelen elemek terhelik és túlzásoktól sem mentes, valamint egy sokkolóan rövidre zárt befejezésbe torkollik.

A történet indításaként egy komor mesét látunk animációs filmben megelevenedni. Egy önfeláldozó anyáról szól, aki vissza akarja szerezni halott lányát, de a mese félbeszakad, mikor a valóságban a felolvasást hallgató gyerek megkérdezi: Sikerült megmentenie?

A történet főbb szereplői: egy televíziós műsorkészítő nő és emberjogi ügyvéd férje, valamint a kislányuk - egy magánnyomozó, aki otthagyta a rendőrséget, és most piti, féltékenységi ügyekből él - egy rendőrségi nyomozó, aki a nő korábbi szerelme és a magánnyomozó volt kollégája.

A történet beindításához egy misztikus jóslatot és egy időutazást használ a dráma, de egyszer használatos módon, pusztán abból a célból, hogy valahogyan visszanavigálja a két embert az időben 14 nappal korábbra.

A nő feladata világos: mivel ismeri a bekövetkező eseményeket, meg kell mentenie kislányát, akit elraboltak és meggyilkoltak. A jóslat fényében küzdenie kell ezért, ami nehéz feladat, mivel mindenki őrültnek nézi a látszólagos rögeszméi miatt, amelyekre nem tud elfogadható magyarázatot adni. Bár a magánnyomozó a kezdetektől társául szegődik, nagyon zavaró elem a történetben, hogy nagyon sokáig fel sem vetődik a drámában, hogy neki vajon miért járt az időutazás, mi dolga lenne a 14 nap alatt.

A fordulatos nyomozások végigvezetnek az általuk ismert jövőbeni gyilkosságokon. Bár az elkövetésük során történnek apróbb elmozdulások az eredeti eseményekhez képest, a végeredmény mégis  mindig ugyanaz, az áldozatok meghalnak. Hiába lepleződnek le különböző elkövetők, a valódi tettes kiléte mégis teljes rejtély.

Az idő szorításában folyó küzdelem során végigéljük a nő családi drámáját, akinek teljesen tönkremegy a kapcsolata a férjével, bár a férfi a maga sajátos módján szintén küzd a gyermeke megmentéséért. Egyre több szál vezet azonban a magánnyomozó felé, akinek múltja végül fókuszba kerül, és rádöbben, hogy a feladata a halálsoron lévő bátyja kivégzéstől való megmentése, amelyet egy gyors elnöki döntést követően rendeltek el hirtelen.

Bár a magánnyomozó bűnösnek tartja szellemi fogyatékos testvérét, nincsenek valódi emlékei arról, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor megölték a barátnőjét. A felpörgő események során nyert felfedezések egyre meglepőbb választ adnak arra a kérdésre is, hogy miért lehet annyira sürgető a halálos ítéletek végrehajtása. 

A koreai bűnügyi és igazságügyi drámák általános sajátossága, hogy a kezdeti, lokálisnak tűnő bűnesetet rendre egy hatalmas, kormányzati szintű összeesküvéssé növesztik. Valószínűleg mélyen gyökerező történelmi tapasztalatokkal bírnak a mindent átfogó politikai és gazdasági korrupcióról, valamint az uralkodó elit kiváltságos helyzetéről, amely gátlástalan tetteikben is megnyilvánul. Jelen drámában ismét ide fut ki a történet, bár nem teljesen a szokványos módon.

Az izgalmas konstrukcióba azonban egyre több csavar kerül, melyek egy idő után fárasztóan öncélúnak tűnnek. Mintha túl lenne dimenzionálva az egész történet, valójában az események végső magyarázatai is egy pitiáner tetteshez vezetnek, legyen bármilyen is a társadalmi hátországa. Ha a történéseket logikai sorrendbe állítjuk, akkor úgy tűnik, hogy egy elnöki beszéd képezi a végső fordulópontot, és sajnos számomra ez volt mind közül a legkevésbé hiteles mozzanat. Mintha egy politikai maszlagot kaptunk volna arról, hogy történjen bármi, vegyék körbe őket válogatott gazemberek, mégis rendes emberek a legfőbb vezetőink.

Ennek ellenére a dráma mozgatórugója nem a nyomozók munkája, hanem az anyai elszántság. Láttunk már Bong Joon-ho rendezésében thrillerbe oltott anyai drámát (Mother), Choi Rain írónő első megfilmesített forgatókönyve esetében is valami hasonlóról van szó. A környezete számára egyre eszelősebbnek tűnő, terminátorokat megszégyenítően megállíthatatlan főhősnő mellett különböző anyákkal találkozunk, akik a gyermekükért hasonlóan elkeseredett küzdelmet folytatnak. Ezt látjuk a nő testvérének vagy a nyomozó anyjának az esetében, az egyik áldozat történetében, végül az elnök feleségénél is. Míg a női karakterek részletesen kidolgozottak, addig a férfiaké sokkal homályosabb. A cselekedeteik ugyan élesen kirajzolódnak, de a személyiségük nem igazán látható. 

Különösen igaz ez a kislány édesapjára (Kim Tae-woo játssza), akiről nehéz eldönteni, hogy eleve gyomorforgató alak-e, vagy csak egy csúnyán megbotlott ember, mivel nem kapunk semmi kapaszkodót ahhoz, hogy mi vezette az eltévelyedéséhez. Fogósabb a kérdés a magánnyomozó esetében, aki a történet kulcsfigurája. Szimpatikus, lelkiismeretfurdalástól gyötört embernek ismerjük meg, aki a kezdetben pénzért vállalt feladattól gyorsan eljut az érzelmi bevonódásig, és valóban őszinte és egyetlen támaszává válik a nőnek, aki a kislányt valóban meg akarja menteni. Nem igazán kapunk szembetűnő jelzéseket arról, hogy valami ne lenne vele rendben, a részegség utáni afáziái sem tűnnek annak. 

Ezért meglepő, hogy miután a történet szinte a végső epizódig el van foglalva az egyre bonyolultabb építkezésével, a befejezést eléggé kurtán-furcsán oldották meg. Meglehet, hogy egyszerűen a kezdeti misztikum visszahozatala volt a cél, hiszen láthatóan igyekeztek keretbe foglalni a történetet. A megtudjuk a mese végét, ámde nem teljesen, hiszen a kislány utolsó kérdésére most sem érkezik válasz.

Az utolsó jelenetek talányosak. Nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a valóságot látjuk-e, vagy annak előrevetítését, amit kiterveltek a nyomozó ellen, esetleg a nyomozó fejében lejátszódó illúziót. Hogy mi lett főhősünk sorsa? Még ha megpróbáljuk összeilleszteni a mozaikokat, akkor sem kapunk megnyugtató választ.  

* SPOILER *

A kislány a hajcsatot, amit a nyomozó a delíriumos állapotában a tóparton talál, még akkor veszítette el, amikor elkapták a gengszterek és a templomszerű helyre cipelték. Nem láttuk, hogy onnan kiszabadult volna. Az elnök határozottan azt mondja az anyának, hogy "A Saet Byul a Moojin-tónál van. Már riasztottam a rendőrséget. Siessen és találja meg a Ki Dong-chant. Ő azt hiszi, hogy a gyerek már halott." - de ez nem jelenti azt, hogy a nyomozó és a kislány együtt lennének. A nő, aki korábban azt mondta, hogy megmenti a lányát, a nyomozó bátyját és a nyomozót is, azonnal felfogja, hogy Dong-chant megtévesztették, keresi, de a vágásokból nem derül ki, hogy megtalálja-e. A jelenet végén eljátszanak egy meghasadt személyiség lehetőségével, de a korábbiakban látott részletek fényében ennek nem lenne sok értelme, hiszen alapvetően nem írná át a történetet. Tehát a nyomozó lehet, hogy csak képzeleg, de a delírium ködén át is érzékeli, hogy a kislány él, és meg akarja menteni. Közben mintha rájönne a dráma elején hallható jóslat értelmére - viszont ne feledjük, hogy a kislány vízbe fulladása és a gengszterek ellene elkövetett merénylete nem ugyanazon a napon történt. Többször ismételve hallunk egy csobbanást, de nem tudjuk meg, hogy az valójában minek a hangja.

A nyomozó börtönből szabaduló bátyját három alak fogadja, de nem láthatjuk pontosan, hogy a férfi anyján és a fián kívül ki a harmadik személy. A tóparton sétáló nők nem tűnnek szomorúnak, miközben elhangzik a mese talányos vége. Ki-ki bizakodjon vagy szomorkodjon kedve szerint.

* SPOILER VÉGE *

Akármi is legyen a történet vége, tény, hogy a befejezés "leesik" a dráma egészéről. Bár egy cliffhanger nyitva maradó kérdése sem rossz befejezés, de ebben az elkapkodott változatában határozott csalódást jelent, mely nem a talány elgondolkodtató erejével hat, hanem sokkal inkább bosszantó azok számára, akik egyébként élvezték a sorozatot.

Viszont a két főszereplő színész játéka mindent megér. Lee Bo-young az anya szerepében olyan érett és hiteles alakítást nyújt, mely párját ritkítja. A gyerekrablóhoz szóló monológja a televízió élő adásában mélyen megindító, és úgy szívet szaggató, hogy elkerüli az összes klisét, amelyet a koreai filmekben az anyai fájdalom kifejezésére általában láthatunk. Nagyon nehéz a szerepe, mert egyszerre kell riadtnak és elszántnak, fáradtnak és kitartónak, logikusan gondolkodónak és pánikba esőnek lennie, időközben ellátnia a hétköznapi anyai teendőket, és viselni, hogy mindenki háborodottnak tekinti a környezetében - bizony, még mi is néha eléggé idegesítőnek találjuk. A karakter nemcsak az időtlen anyai önfeláldozás szimbólumát, hanem az igazi anyává érés folyamatát is tartalmazza. A kezdetben rideg, teljesítménykényszeres, lányára enyhe vaksággal tekintő nő lassan megérti, hogy mit jelent az anya-gyermek közötti valódi szeretetteljes kapcsolat, és ez átformálja a lényét, lágyabbá és nőiesebbé teszi. Lee Bo-young mindezt különösebb nehézség nélkül teljesíti.

A nyomozó személyében Cho Seung-woo a filmes élvezetek valódi tárháza. Mivel utoljára a Stranger szenvtelen ügyészének szerepében láttam, így most még szórakoztatóbb volt ennek az inkább szélhámosokra emlékeztető, eléggé hányaveti, folyton felhorkanó fickónak a megismerése, aki olyan tájszólással beszél, hogy azt még én se tudtam nem észrevenni, pedig nem is tudok koreaiul. Irgalmatlanul jó karakter, akinek igazi személyisége úgy tárul fel előttünk, hogy ahhoz rendre le kell hántani a külső burkait. Ekkor meglátjuk a múltja nyomasztó terheivel vívódó személyiségét, és az érzékenységét is. Nem egy szuperhős típus, de okos, tud hidegfejű és mérhetetlenül indulatos is lenni. Karizmatikus ember, nem is meglepő, hogy a volt kollégái úgy dolgoznak a keze alá, mintha még most is társak lennének. A sorozat egyetlen megbízhatóan működő alakja, akinek a felismerése olyan, mint egy időzített bomba: a sorozat végén robban nagyot, és nem tudjuk meg, hogy annak ki is esik áldozatául. 

A többi szereplő is mind professzionálisan hozza a karaktere által megkívántakat, nem lenne méltó bárkit is kihagyni hosszú listájukból. Különösen kedves közöttük a kislányt játszó cserfes Kim Yoo-bin, aki igazi gyerekként éli világát a körülötte támadt zűrzavarban, és remek a mentális problémával küzdő karaktereket alakító színészek, Cha Sun-woo és Jung Eun-pyo munkája is.

A mellékszereplők egyike azonban igazi meglepetéssel szolgál. Megint No Min-woo alakítása érdemes a kiemelésre, aki a nyúlfarknyi szerepében tudott egyedit alkotni. Ezúttal egy death metal banda frontembere, aki úgy segíti a nyomozókat, hogy közben mindvégig arra gyanakszunk, talán mégis ő a sorozatgyilkos. 

[Tévédrámákról] PARTNERS FOR JUSTICE 1-2. évad (2018, 2019)

검법남녀, 검법남녀2


MBC / 2018 (1. évad), 2019 (2. évad) / 16 epizód (32 rész)
Műfaj: krimi, jogi, orvosi, thriller
Írta:  Min Ji-eun (1-2. évad), Won Yeong-sil (1-2. évad) Jo Won-gi (2. évad)
Rendezte: Hyun Ra-hoi (1. évad), Noh Do-cheol (1-2. évad)

Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema és HanCinema

1. évad

A Partners for Justice (Társak az igazságért/igazságszolgáltatásért) című sorozatnak már rebesgetik a harmadik évadát is, ami nem csoda azok után, hogy a kissé döcögősen induló első évadot követően a második szinte szárnyra kapott.

A sorozat alapfigurája egy már nem először látott karakter-típus: az összeférhetetlen, szabályokat és főnökeit semmibe vevő, de kiváló képességű, nélkülözhetetlen szakember - jelen esetben Baek Beom igazságügyi orvosszakértő, akit a neves színész, Jung Jae-young kelt életre ijesztő hitelességgel (emlékezhetünk rá például a GLove vagy a Castaway On The Moon főszerepéből). Sosem tudjuk, hogy hányadán állunk vele, mert amikor éppen szimpatikusnak találnánk, egész biztosan a frászt hozza ránk. A sorozat idejének legnagyobb részét az ő bonctermében töltjük, szemlélve, hogy miként fedi fel és értelmezi a testek által őrzött információkat. Állandó szereplők a munkatársai, a mindig éhes Jeong Seong-joo (Ko Kyu-pil) és a kislányát egyedül nevelő Ha Soo-yeon (Noh Susanna). A csapathoz tartozik még a laboratóriumi elemzéseket végző csinos Stella Hwang (Stephanie Lee). 

Az ügyészség bűnügyi osztályára új, fiatal ügyésznő érkezik, Eun Sol (Jung Yoo-mi), aki bár még tapasztalatlan kezdő, azonnal egy jelentős ügyet kap a főnökétől, No Han-sintől (Ahn Suk-hwan).  Az ügy vádlottja a nagyhatalmú Seongjin Group ügyvezető igazgatója, Oh Man-sang (Kim Do-hyun). Az ügyészi munka tapasztalatai szerint az első ügyét mindenki elveszíti, ezért a nehéz ellenféllel szemben az ügyésznő segítségére siet kollégája, Kang Hyeon (Park Eun-seok), de így sem tudják bizonyítani a vádlott bűnösségét.

A sorozat nagyjából  azonos sémát követ, mely ismétlődik a különböző epizódokban: a bejelentett bűneset helyszínére érkeznek a rendőrség nyomozói, az ügyészek, valamint a helyszínelést végző igazságügyi szakértő és csapata. Ahol Baek Beom megjelenik, ott azonnal kisajátítja az egész terepet, nem éppen finom stílusában kioktatva mindenkit. Az események a boncteremben folytatódnak, ami a második otthona, olyannyira, hogy rendszeresen ott is alszik a boncasztalon. Az önkényeskedése itt is folytatódik, szó nélkül lekapcsoltatja a megfigyelő-helyiségben lévőkkel való kapcsolattartásra szolgáló mikrofont. Kínos alapossággal végez minden egyes vizsgálatot, sokszorosan leellenőrizve a kapott eredményeket, melynek következtében rendszeresen jut nem várt eredményekre, maga a sorozat is arra van kihegyezve, hogy miként tudja megfordítani azokkal a prekoncepciókból táplálkozó véleményeket vagy akár a bírósági eljárások állását, lehetőleg az utolsó pillanatban. 

Az első évadban esetről esetre haladunk, melyek mindegyikében érintett valamelyik hivatalos szereplő is. Vagy valamelyik szerettük az áldozat, vagy gyanúsítottá válnak, vagy az elkövetők őket is megtámadják, ezért nézőként mindig van kiért aggódnunk. Az egyes esetekben olyan példázatokkal találkozhatunk, melyek szembesítenek a családon belüli agresszióval, az öregek kizsákmányolásával a pénzéhes gyerekeik részéről, vagy az imádott, de agyonhajszolt, tehetséges gyermek halálba kergetésével.

Mindezek mellett kirajzolódik egy nagyon erős, régre visszanyúló konfliktus is Baek Beom és Kang Hyeon között. A hivatalos nyomozások mellett megismerjük a két férfi történetét, valamint az ellenségeskedésüket okozó események valóságos hátterét. 

Hiába az érdekes ügyek és a bosszú-motívum, mégis lassan halad a sorozat előre, amin nem segít a rutineljárások folytonos ismétlődése sem. Látszik egy halvány szándék arra, hogy a morcos szakembert és a fiatal, kedves, érzékeny ügyésznőt egymáshoz vezessék, de mégsem történnek értékelhető lépések, melyek ebbe az irányba vinnének, megmarad közöttük a munkahelyi véd- és dacszövetség. 

Szegény Baek Beomnak nemcsak a szerelmi szál nincs engedélyezve, de valamiért nem élheti meg katartikus erővel az életét nyomasztó múlt valóságának feltárulását sem, pedig nem kérdés, hogy Jung Jae-young képes lenne eljátszani azt. De továbbra is csak morognia szabad, ezért a sorozatból hiányzó érzéseket, melyek a nézőket kapcsolnák a főszereplőkhöz, a boncteremben folyó egyre vadabb trancsírozások helyettesítik. Persze nem kell azért nagyon megijednünk, neki is van szíve, amelynek rendkívül sajátosan, de mégis számtalanszor jelét adja. És hogy mennyire érző és sebzett lélek, azt éppen a feltáruló magánéleti történetből ismerjük meg.

Miközben az alkotók által Baek Beom érzelmi inaktivitásra van kárhoztatva, az ellene bosszúra szomjazó fiatal ügyész erősen túlteng, és olyan teátrális őrjöngéseket ad elő, hogy azzal nem az együttérzésünket, sokkal inkább az ellenszenvünket váltja ki. Pedig alapvetően szimpatikus karakter lenne, de Park Eun-seok egyszerűen nem elég erős ehhez a szerephez, ezért a tomboló belső indulatokat csak a hisztériázás szintjén tudja megjeleníteni, ami kevés a hitelességhez.

Szerencsére a rendőrségi nyomozók a tettesek nyomában járva akcióznak is, tehát látunk autós üldözést, ökölharcot, ahogyan azt kell. Közöttük is remek karaktereket találunk, egyikük, Cha Soo-ho (Lee Yi-kyung) köré még egy eset is épül.

Mindebből talán érzékelhető, hogy az első évad sem nélkülözi az izgalmakat és az érdekességeket - különösen az egyes esetek nyomozásaiban, melyeket értelemszerűen itt nem lehet ismertetni -, de a dráma mégsem elég koherens, hiányzik a kovász, mely az érdekes elemeket a sorozat teljes egészének egységébe olvasztaná. Ezen a téren szerencsés változás következik be a második évadban.

 
2. évad

A legfőbb változás az első évadhoz képest, hogy helyettes kerületi ügyésszé léptetik elő az előző részben még nyugdíjba készülő, inkompetens No Han-sint (Ahn Suk-hwan), aki egy saját választású vezető ügyészt helyeztet át maga mellé, Gal Dae-cheol (Lee Do-guk) személyében. A munkatársak között hírek keringenek arról, hogy No a Seongjin Group befolyása alatt áll. 

Az első évadban láthattuk, hogy felmentették Oh Man-sangot (Kim Do-hyun), a vállalatcsoport örökösét, akiről most megtudjuk, hogy egy évvel korábban autóbalesetben meghalt, bennégett a kigyulladt járműben. A boncteremben viszont Baek Beom elszenesedett csontokat vizsgál, mivel kételkedik Oh halálában. 

Látszólag a sorozat ugyanúgy folytatódik, mint az előző évadban. Azonban már az első részben feltűnik egy különös figura, akit Doctor K néven említenek, és a bűnözőktől kapott feladata két halott csempész helyi felboncolása egy konténerben, hogy hozzáférjenek a gyomrukban rejtőző kábítószerhez. A férfi nem sokat hezitál a feladat hallatán. 

A sorozatot színesíti dr. Sally is, aki Miamiból érkezett a laboratóriumba Stella helyettesítésére. A punk nő határozott hódítási szándékkal rácsimpaszkodik Baek Beomra, akinél nem igazán talál viszonzásra, viszont képzelt féltékenységi drámát játszhat Eun Sol ügyésznővel. Ezzel máris kaptunk valamit, amit az első évadból hiányoltunk.

A bonctermekben is mozgalmasabb lesz az élet, melyekbe a hullák nyomában járva először egy gengszterhad nyomul be, majd egy későbbi esetben a MERS-vírusnak tűnő ellenség.  

Egy furcsa, egyidejű kettős autóbaleset egyik áldozatát kórházba szállítják, ahol találkozunk egy karakán, bár kissé furcsa, fiatal orvossal, Jang Cheollal (No Min-woo). Később ugyancsak ez az orvos kezeli Baek Beom munkatársának, Ha Soo-yonnak kislányát.

Alig oldották meg az autóbalesetek bonyolult ügyét, máris rendkívül aberrált elkövetőre valló esetekkel találkoznak. Miközben megpróbálják értelmezni a látottakat, meglepő következtetésekre jutnak. A nyomozók munkáját azonban nemcsak a média egyre mélyebb beavatkozása nehezíti, hanem úgy tűnik, hogy a főnökeik is egyfolytában akadályokat gördítenek eléjük. Ennek ellenére ismét fókuszba kerül a Sungjin Group örököse, a kábítószercsempészek ügye. Miközben a gyanú az ismeretlen Doctor K-ra terelődik, a fiatal orvosba is egyre többször belebotlunk, és lassan belelátunk az életébe.

Sok minden történik addig, amíg Do Ji-han ügyész (Oh Man-seok) szembeszegülve főnökével Jang Cheol nyomába ered és felderíti a férfi múltját.

* SPOILER KÖVETKEZIK *

Amit talál, az megidézi Hitchcock Psychóját. A fiatal orvos egy elképesztő karaktert kapott a dráma íróitól, melynek jellemzői tökéletesen megfelelnek a disszociatív személyiség (többszörös személyiség) pszichológiai leírásának. [bővebben itt] Jang Cheol gyermekkori bántalmazásának traumája következtében alakultak ki az eltérő személyiségei, melyek mögé rejtőzik, és amelyek közül némelyiknek tudatában van, némelyiknek nincs. Még olyan részletekre is ügyeltek a karakter esetében, mint a két személyiség beszélgetése, az eltérő személyiségek esetében a jobb- és balkezesség különbsége, vagy a nem tudatosodó személyiség esetében az emlékezetkiesés.

No Min-woo-ról éppen a Full House 2. kapcsán írtam, hogy van egy eszelős pillantása. Mintha az bomlana ki ebben a szerepében,  mikor eljátssza a magánéletében vívódó, sebzett lelkű fiatalembert, a professzionális és egyenes jellemű sebészorvost,  az aberrált tetteket elkövető zavart elméjű tettest, valamint a saját édesanyját, akiről úgy gondolja, hogy otthon ápolja. Eközben feltűnik fiatalkori önmagát játszva, valamint értelemszerűen férfi és női szerepben is, utóbbinak valóban nőinek tűnő hangot is kölcsönözve.

Mindez már önmagában is hatalmas bravúr lenne, de No Min-woo tud még valamit. Miközben "normális" megjelenései alatt is mindvégig bizonytalanságban tart bennünket a beszámíthatóságát illetően, valamint látjuk abnormális cselekedetei közben is, mégis eléri, hogy ez a teljesen defektes karakter kiváltja az együttérzésünket. Szimpátiát nem merek írni, mert az mégis túlzás lenne, de nem tudunk (vagy legalábbis én) nem tudtam gonosztevőként vagy irtózattal tekinteni rá. A sajnálat sokkal hamarabb ébredt iránta, mint ahogyan a valós tényeket megismertük róla.

* SPOILER VÉGE *

Jang Cheol karaktere uralja a második évadot, és No Min-woo sok lépésben kibomló, összetett színészi alakítása (erről a spoileres részben bővebben) mindvégig izgalomban tartja a nézőket. Nem véletlen, hogy a játékával elnyerte a "scene stealer" díjat, melyet az kaphat, aki mellékszereplőként képes elorozni a figyelmet a főbb szereplők elől. No Min-woo a dráma zenéjében is közreműködött, de erről majd kicsit később.

A szerep kapcsán No Min-woo-val készült interjú itt olvasható

Természetesen ez nem kisebbíti a többi szereplő teljesítményét sem. Jung Jae-young szikár alakítása sem vált egy percig sem unalmassá, különösen, hogy egyre többet megtudtunk szabadidős tevékenységeiről és lakása felejthetetlen enteriőrjéről. Jung Yoo-mi ügyésznője is felnő a feladathoz, bátor döntést hozva az oroszlán barlangjában való maradásról. Minden színész remekül teljesít, mindegy, hogy a szerephierarchia melyik fokán áll. Talán a simlis főnökök játsszák túl a szerepüket, teljesen egyértelművé téve sárosságukat. Azonban az önteltségük és a sikerük fényében való tetszelgésük miatt sokkal inkább átérezzük a tisztességes munkatársak tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát. Plusz pont jár a készítőknek azért, ahogyan a kitüntetés irritáló jelenetében a leghétköznapibb módon ejtik pofára az önmagát éljenző gazembert.

Az évad másik emlékezetes alakja Do Ji-han ügyész. Oh Man-seok férfias megjelenése nemes személyiségjegyekkel, elkötelezettséggel, bátorsággal és kitartással párosul, így izgatottan várjuk a vele való újra találkozást.

Mert ezt ígéri a második évad cliffhangere, melyhez foghatóan csattanósat keveset láttunk. Nemcsak az ügyészségről távozó nyomozók magánszerveződésű felállása ígér megújult erejű küzdelmeket a korrupt alakok ellen, hanem a sötétből előlépő harmadik társuk is. Alig várom a harmadik évadot.

Végezetül szót kell ejteni a sorozat kiváló zenéjéről is, melynek különösen jól sikerült darabjai a feszültséget fokozó Red Signal és Official című szerzemények, Park Yun Seo munkái, de nem maradnak el tőle Gae Mi és a többiek zenéi sem. A zenék között van két olyan érdekesség is, melyek a korábban részletezett, bravúros színészi teljesítményt nyújtó No Min-woo-hoz kapcsolódnak, aki profi zenész is. Az ő karakteréhez kötődő zeneszámok közül a Dr. K című dalnak ő az előadója, míg a Poison című szám a saját szerzeménye, a szövegét is ő írta, sőt még a keverést is végezte. A számban ő a dobos is, míg a testvérét, No Jeong-hunt, művésznevén I'll-t halljuk énekelni.

Dr. K

Poison

[Tévédrámákról] THE KING: ETERNAL MONARCH (2020)

더 킹: 영원의 군주

SBS, Netflix / 2020 / 16 rész
Műfaj: fantasy, romantikus dráma
Írta: Kim Eun-sook 
Rendezte: Baek Sang-hoon, Jung Ji-hyun
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Leírhatnám, hogy mi ennek az időutazós drámának a története. Hogy mi a különbség a benne látható Koreai Királyság és Koreai Köztársaság között. Hogy mi a konfliktusa. Hogy milyen karakterek és miért utazgatnak a két világ között. Hogy milyen, ha egymásba szeret két ember, akik a különböző világokhoz tartoznak. De nem teszem, mert teljesen felesleges.

Még ha nem is igényes, de nézhető, közepes történeteket bármi köré tudnak keríteni a koreai szórakoztatóipar profi szakemberei. Most azonban mindegy, hogy mit csináltak, mert a végeredmény domináns jellemzői teljesen maguk alá temették mindazt, amiért egy drámára érdemes időt pazarolni. Pedig a The King: Eternal Monarch (A király: Örök uralkodó) alapötletéből is lehetett volna egy látványos, érdekes és humoros drámát készíteni, kár érte.

Ehelyett sikerült egy olyan Hamupipőke-történetet képernyőre vinniük, ami egyszerűen kiakasztja a jó ízlést. Valójában semmi másra nem törekedtek, minthogy felvonultassák a mesebeli (herceg helyett a) királyt, aki csudálatos jelmezekben feszít hófehér paripáján, miközben belovagol Szöulba az egyik soksávos autóúton. Aztán úgy is marad, csak néha giccses kulisszák közé keveredik. Teljesen úgy tűnik, mintha a karaktert eleve Lee Min-hóra írták volna, aki maradéktalanul hozza ezt a műmájer figurát.

Klassz lenne, ha kapnánk olyan jelzéseket, hogy ez egy poén, mert akkor lehetne vele valamit kezdeni. De az alkotók mindvégig véresen komolyan tálalják az aranyszobrokkal csencselő felséges idegent, mint ahogyan azt is, hogy a nagyszájú és flegma rendőrlány rövidesen kapitulál a Női Álmok Páratlan Férfija előtt, és ezek után bódultan szédeleg utána mindkét birodalomban, a vágyakozás könnyeivel a szemeiben. Komolyan mondom, hogy még nem láttam olyan férfi karaktert, akinek egyetlen jellemzőjeként azt írták volna elő, hogy legyen délceg, ha törik, ha szakad. Efféle szerencsétlen női karakterből azonban már láttunk több hasonlót, de ennyire gyermetegen lányregényest talán még sosem. 

Bár az ifjúság efféle idejétmúlt mintákkal való hülyítése ellen is tiltakozni kellene, mégis felmerül az emberben, hogy talán a 8-10 éves kislányokat célozták meg ezzel a drámával? De biztosan nem, mert ahhoz elég sok gonosz bácsi is szerepel a történetben, akik nem riadnak vissza az öldökléstől sem.

Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy a sorozat készítőinek fülében folyton ott csengett a pénztárgép, amikor azon gondolkodtak, hogy mennyi bevételt hozhat a korábbi közvéleménykutatások által jól beváltnak talált elemek belezsúfolása a történetbe, akár összeillenek egymással, akár nem. Így kapunk az amúgy is környezetidegen király köré egy olyan birodalmat, amelynek jövőbeli világában a történelmi drámák kliséi szerint működik a királyi udvartartás, miközben a gonosz boszorka miniszterelnök haute couture ruhákban, tűsarkakon tipegve ármánykodik, a hadvezérré avanzsált királyunk pedig mellét kitárva az ellennek vezérli a japánok elleni tengeri ütközetet (természetesen némi aktuálpolitikai sziget-vitát is megidézve).

E ponton a humort számomra a Netflix feliratozása mégis meghozta, amely szerint (angolul és magyarul is) ezt a parancsot adják ki, miközben rombolókat látunk a tengeri ellen felé törni:

"A 203-as motorcsónakflotta elöl blokkolja őket."

Egyébként pedig egészségére mindenkinek, aki szereti az ilyesmit. Nálam megy a kukába, még ha szép is volt a bambuszerdő és voltak jobb sorsra érdemes karakterek is benne.

[Tévédrámákról] FULL HOUSE Take 2 (2012)

풀하우스 2


SBS Plus & TBS Channel 2 (Japan) / 2012 / 20 epizód (40 rész)
Műfaj: dráma
Írta: Park Yeong-sook
Rendezte: Kim Jin-young, Nam Gi-hoon
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Merész gondolat volt a nyolc évvel korábbi bombasikerű Full House-hoz második szériát álmodni. Jómagam úgy voltam vele, hogy ódzkodtam a megtekintésétől, mert féltem, hogy egy sikertelen kísérlet kárt okoz az eredeti, nagyszerű élményben. No Min-woo kellett ahhoz, hogy végül mégis rávegyem magam a megnézésére, mert mióta őt a Rock Rock Rockban láttam, bármiben bizalmat szavazok neki.

No Min-woo

Az új sorozat végül koreai-japán-kínai koprodukcióban született meg, és a teljes legyártása után került adásba, ami ritkaság, azt tekintve, hogy a sorozatok többségét még javában forgatják, amikor az első részeket már sugározzák a tévécsatornák.

Szerencsére ez a második széria nagyon lazán kapcsolódik az első történethez, annak néhány motívumát és fordulatát veszi át, azokat is inkább csak emlékeztető jelleggel. Teljesen mások a karakterek és önálló a történet is.

A Full House maga, mint épület, nem annyira domináns szereplője ennek a drámának, mint elődjének, de a visszaszerzése itt is tét, csak most nem a lány, hanem az egyik férfi főhős harcol érte. Az eredeti szerelmi négyszög helyett most egy klasszikus háromszöget találunk, bár később feltűnik még egy negyedik szereplő is, aki valójában nem sok vizet zavar a fennálló viszonyokban, de segít tisztázni az ellentétek okait.

A sorozat közegét a 2012-ben már nemzetközi színtéren is gőzerővel dübörgő K-pop szcénájába helyezték, aminek így számos fellépés részletét köszönhetjük, valamint a konfliktusok egy része is az iparág rejtett viszonyaira világít rá, és ezek szinte biztos közönségsikert ígértek. 

A szerelmi háromszög két férfi tagja a Take One nevű formáció két idolja, akik ki nem állhatják egymást, állandó viaskodnak szakmai és személyes téren is. A népszerű, mindenki által kedvelt Won Kang-hwi (Park Ki-woong) mellett a másik tag a morcos, rossz modorú Lee Tae-ik (No Min-woo), aki küzd az apja által tervezett Full House visszaszerzéséért, mely az őt is foglalkoztató ügynökség tulajdona. A duóhoz kerül egy magát stylistként éppen kipróbáló tehetséges, pályakezdő lány, Jung Man-ok (Hwang Jung-eum), akinek keresztneve angol fordításban Full House-t jelent. 

Hwang Jung-eum

Park Ki-woong

Természetesen mindkét férfi érdeklődni kezd a lány iránt, aki hiába ápol gördülékeny és szeretetteljes kapcsolatot Kang-hwival, szíve valamiért mégis a zárkózott, nehezen kiismerhető Tae-ik felé vonzza. Rövidesen mindenkit a Full House közös fedele alatt találunk, majd a hapkido edzőteremben, amely Man-ok nagyapjának tulajdona, és a lány valójában ott oktató. Miközben folynak a szerelmi csatározások, a fiúk szólókarrierbe kezdenek, melynek során teljesen kiszolgáltatottak az ügynökség érdekeinek és önkényének. Ez ellen szintén fel kell venniük a kesztyűt. 

A második széria legnagyobb eltérése azonban a történések láttatásának módjában rejlik. Míg az eredeti Full House-ban belső, érzelmi elmozdulások mentén haladtunk előre, most sokkal inkább külső történések viszik előre az eseményeket. Ezáltal nagyon elüt a két sorozat hangulata is, a másodikban nem igazán találjuk az elsőre annyira jellemző intimitást, melyben felnagyítva érzékelhettük a legkisebb érzelmi rezdüléseket is. Ugyanez igaz a humorra is, mely ezúttal szintén nem igazán a főszereplők sajátja, inkább viccesnek szánt, esetenként meglehetősen otromba karakterekre van bízva.

Azonban a történet jól megírt, érdekes konfliktusokat és fordulatokat tartalmaz. A dráma erőssége ezúttal is a kidolgozott karakterekben és a színészi játékban van. A lány nem egy szokványos szépség, van benne valami a csitrik bohémságából, de határozott, erős személyiség. Kang-hwi története kap egy erőteljesen melodrámákra jellemző fordulatot a látásromlással, amit kissé idegennek vagy túlzásnak is érzek ebben a darabban. Annyi előnye mégis van, hogy Park Ki-wong számára remek játéklehetőséget biztosít, amit nagyon szépen meg is valósít.

Az első Full House karakterei közül leginkább Lee Young-jae köszön vissza Lee Tae-ikben. No Min-woo-nak ugyanazt kellett megmutatnia, mint hajdanán Rainnek, ez pedig nem más, mint a karakter belső érzései és a kimutatásukra való képtelenség közötti feszültség. A hasonló feladatot mégis teljesen más módon oldották meg. No Min-woo nem olyan sokszínű, mint Rain, de vadabb érzelemvilágú, akinél nem az útkeresés, hanem az elszántság dominál. Nem sajátja az az ösztönös humor, amely elődjéből annyira természetesen fakadt, de a helyzetkomikumokban otthon van. Általában olyan, mint egy felajzott íj, folyton pattanásig feszült. Míg Rain arca mindent elárult, No Min-woo testtartása beszél, de méginkább a szemei. Indulatos pillanataiban láthatóvá válik az égő tekintete, amellyel néha ölni is tudna. Ugyanakkor mégis szelíd, és ugyanúgy árad belőle a magányosság, mint hajdan Young-jae-ből. 

A mellékszereplők közül ki kell emelni az ügynökség munkatársait, akik között a gazemberek és a tisztességes, szakmájuk hiteléért tenni akarók ugyanúgy megtalálhatók. Nem fukarkodik a dráma az elvakult, gátlástalan rajongók kendőzetlen bemutatásával sem, viccesnek gondolhatnánk számos róluk szóló jelenetet, ha nem ismernénk azok igazságtartalmát. És persze ott a média is, mind a hagyományos, mind a közösségi, a szereplők sorsát alakító befolyásával. Valamint a hapkidós nagypapa, aki mindenkinél félelmetesebb (egy ideig).

Talán hogy megkülönböztessék a sorozat világát a valódi K-pop valóságától, a dráma stylistjai (különösen a fodrászok) erős túlzásokba estek, néha rájuk kellett volna szólni. Szerencsére itt is igaz a színészekre, hogy természettől fogva olyan szép emberek, akiknek megjelenésén még így is nehéz volt rontani. 

Az első széria a zenéjéről is híres lett, sajnos a második e téren is elmarad tőle. Bár vannak benne szép dalok, elég gyorsan feledésbe merülnek.

A második Full House mégsem okozott különösebb csalódást, bár távolról sem tudta befogni az első széria nagyszerűségét. Ettől függetlenül kellemes, szórakoztató élményt nyújtó dráma. 

[Tévédrámákról] ALICE (2020)

앨리스

SBS, 2020, 16 rész
Műfaj: drama, sci-fi, thriller
Írta: Kang Cheol-gyoo, Kim Ga-yeong-I, Kim Gyoo-won
Rendezte: Baek Soo-chan
Adatok bővebben: Wikipédia / HanCinema

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Az Alice a tudományos-fantasztikus sorozatok egyik igen jól sikerült darabja, amely az időutazás népszerű témájával foglalkozik. Nagyszerű építmény a szerkezete, mely kellőképpen bonyolult ahhoz, hogy a nézőket thrilleres izgalmak között folyton éber figyelemre késztesse, elegendő töprengeni valót adva a magyarázatok megtalálására.

A történet szerint 2050-ben sikerre vezettek a kutatások és lehetővé vált az időutazás. A kutatók szándéka az volt, hogy lehetővé tegyék a múltbéli szeretteinkkel való találkozást, valamint az elkövetett hibáink helyrehozását. Egy Alice nevű vállalkozás létre is jött erre a célra, melynek székhelyét 2020-ba telepítették. A cég időutazásokat szervez a jövőből érkező klienseinek, akik közül úgy tűnik, hogy egyre többen áthágják a felállított szabályokat, melyeket a világ rendjének megőrzése érdekében hoztak.

A sorozat főszereplője Park Jin-gyeom (Joo Won) nyomozó, aki kollégáival együtt számos megmagyarázhatatlan esettel szembesül. Ezeknek nyomába eredve felmerül benne a gondolat, hogy időutazókkal állnak szemben, ami képtelenségnek tűnik. A nyomozás vezeti el egy fizikus kutató hölgyhöz, Yoon Tae-ihez (Kim Hee-sun), akivel találkozva a nyomozó döbbenten észleli, hogy a nő pontos hasonmása az édesanyjának, akit tíz évvel azelőtt rejtélyes körülmények között megöltek. Jin-gyeom azért lett rendőr, hogy megtalálja anyja gyilkosát, aki után azóta nyomoz.

A szálak elvezetnek egy Kuiper nevű kutatóintézethez, és egyre többször belefutnak az Alice munkatársaiba is. A 2020-ban folyó nyomozást hamarosan időutazások is tarkítják, melyeknek Tae-i és Jin-gyeom a részesei. Ezek az utazások új információkkal és felismerésekkel gazdagítják a két főszereplő előéletét, valamint rámutatnak a jelenkori nyomozásban megválaszolandó kérdésekre. A történetben feltűnő szereplőket több alakban látjuk, akik saját maguk különböző időbeli vagy másik dimenzióbeli változatai, ennek megfelelően változnak a jellemzőik és a szándékaik. Végül felsejlik egy ismeretlen csoportosulás is, amelynek tagjai egy titokzatos Mestert követnek.

A sorozat történetének kibomlása egy misztikus elemre épül. Az időutazások megkezdésével egyidejűleg a híresztelések szerint született egy írás is, a Próféciák könyve, amely megjósolja az időutazások végét, valamint tartalmazza a végső leállításuk módozatát. Ki az utazások folytatásáért, ki azok befejezéséért, de mindegyik szervezet elszántan küzd a könyv megszerzéséért, melyet meg is találnak, majd utána az többször gazdát cserél. A problémát a könyvből kitépett és eltűnt utolsó oldal jelenti, mely a végső próféciát tartalmazza. Miközben ennek holléte után kutatnak, a történet előre haladtával megismerjük a könyv egyes részleteit, és a cselekményben látjuk az azoknak megfelelő eseményeket. 

Jin-gyeom utazásai minden alkalommal anyja halálának napjára vezetnek vissza. Mindig ugyanazt látjuk más-más változatban, néhány újabb elemmel kiegészülve, de a végeredmény mindig ugyanaz, megölik az édesanyját. A végső lap jóslatának és egy paradoxonra épülő tanmesének a megismerése hozza el a változást, mely befolyásolja az édesanya és Jin-gyeom cselekedetét is.

Az Alice így kielégíti mind a sci-fi, mind a misztika iránt rajongók elvárásait. Yoon Tae-i professzor előadásain át mindig kapunk néhány mondatnyi ízelítőt a kvantumfizika rejtelmeiből, és eljátszunk olyan közismertebb elemekkel is, mint amilyen a "Schrödinger macskája" néven elhíresült példázat. 

A bonyolult szövétnek ellenére a sorozat egésze meglehetősen koherens, mégis - ahogyan az nem ritka az ilyen történetek esetében - megválaszolatlanul hagy bizonyos kérdéseket. Ilyen például a párhuzamos valóságok és a záró példázat paradoxonjára felelő végső megoldás viszonya. Nehezen értelmezhető, hogy miért őrződik meg az eredeti nap - még ha módosult formában is - az időutazó szereplőivel, és hogyan maradhatnak meg vagy hívhatók elő olyan emlékek, melyeknek gazdái sosem léteztek. Persze szentimentális utalásokat kapunk a szeretet mindenhatóságára vonatkozóan, de ez mégsem illeszkedik a történet szigorú logikai rendjébe. 

Talán a furcsaság magyarázata abban keresendő, hogy a sorozat alkotói ki akarták elégíteni a romantikára vágyó nézők óhajait is, és valljuk be, hogy ezt mesterien tették. Mert annak ellenére, hogy többször is hangsúlyozzák a logikus magyarázatot, mégis mindvégig lebegtetnek egy másik lehetőséget is: a nyomozó vajon mindenkor édesanyja különböző életkori változatait látja, vagy a fiatalabb és idősebb nő két különböző dimenzió egymástól független, önálló élettörténetű és személyiségű lénye? Valójában filmnéző rutinunk látja bele a szerelmi vonzódást is a kapcsolatukba, ami rögtön kiváltja a berzenkedésünket is a természetellenes anya-fiú kapcsolat ellenében - ráadásul a lezárás is nyitva hagyja ezt a kérdést. Pedig ha figyelmesen nézzük a közös jeleneteket, azok egyikében sem történik más, mint ami anya és gyermeke között bármikor megeshet. Egy következő széria készítéséhez mindez cliffhangerként is értelmezhető, így nem meglepő, hogy már meg is érkezett a folytatás híre.

Ki kell emelni a film látványvilágát, melyben a futurisztikus helyszínek, események és eszközök szemet gyönyörködtető tervezésben és kivitelezésben láthatóak - pazar az Alice épülete, a hozzá vezető út, a drónok és a fegyverek, a büntető bilincs működése, vagy akár az idő lefagyásának megjelenítése is. Hatásos a titokzatos könyv visszafogott láttatása is. A belső terek valószerűek és életteliek, legyenek azok múlt-, jelen- vagy jövőbeliek.

Nem nélkülözzük az akciókat sem, jól kivitelezett, meglepően ötletes autós üldözéseket és kaszkadőr-mutatványokat élvezhetünk. 

A két főszereplő karaktere magasan kiugrik a többi közül, mivel mindkét színész sokszínű játéklehetőséget kapott a gazgagon megírt szerepe által. Kim Hee-sun alakításában pontosan érzékeljük a jelenkori és az időutazó Yoon Tae-i személyiségbeli eltéréseit. Míg a fiatal lány cserfes és életvidám, nagyon határozott, éles eszű lény, addig az anyai szerepben lévő nő finom és mélyen érző, aggódó, szeretettel teli ember. Nem lehet elmenni szó nélkül az anya finoman nőies, érett szépsége mellett. 

A hét évvel korábbi Good Doctorban már láthattuk, hogy Joo Won milyen elképesztő hitelességgel jelenítette meg az autisztikus jellemzőkkel bíró főszereplőt. Most is valami hasonlót kellett mutatnia, mert a filmbeli nyomozó egy alexitímia nevű problémával küzd, amely lehetetlenné teszi számára nemcsak az érzelmeinek kifejezését, hanem azok magában vagy másokban történő felismerését is. Az ilyen emberek az érzelmeket a kísérő testi jegyekből (gesztusok, arckifejezés és hasonlók) azonosítják, valamint tanulással képesek ledolgozni ebbéli hátrányukat. Bár a sorozatkészítők előszeretettel alkalmaznak ilyesféle karakterjellemzőket, ebben az esetben ez többszörösen gazdagítja Jin-gyeom életre keltésének játéklehetőségét. Egyrészt folytonos humorforrás a faarcú nyomozó törekvése a viselkedési normák követésére, melynek ilyen párbeszédeket köszönhetünk, mint ez a kihallgatásrészlet az iskolás Jin-gyeom és egy rendőr között:

- Ugyanabba a színházi szakkörbe járunk.

- Színház? Színész akarsz lenni?
- Nem. Anyám kényszerít, hogy járjak, azt mondja, hasznos.
- Hasznos? Mire?
- Még nem segített, szóval nem tudom.

Másrészt kiismerhetetlenné és titokzatossá teszi ezáltal a karaktert, mert sosem lehet tudni, hogy Jin-gyeom mire gondol. Szélsőségesen túlzó megjelenítésében pedig ez a jellemző vérfagyasztóvá teszi a karakter egyik változatát. Joo Won soha nem esik ki a szerepéből: legyen az indulattól vezérelt vagy fájdalommal járó akció, az arca szinte rezzenéstelen marad, mindig a tekintete árulkodik az érzéseiről, melyekkel természetesen ő is rendelkezik, még ha nincs is annak tudatában. Ezen a merev külsőn keresztül mégis az érzések teljes arzenálját képes átvinni, amitől a színészi játéka ismét tökéletes és emlékezetes marad. És akkor még nem is említettük az akciójelenetekben mutatott nagyszerű teljesítményeit. Ha mindez nem lenne elég, akkor Jin-gyeomot három különböző életkorában is láthatjuk, melyeket a mozgásuk és hangjuk különbözőségével tud hitelessé tenni, az egyik változatot egy kiváló maszkmesteri teljesítmény segítségével.

További remek karakterek sokaságával találkozunk a sorozatban, és a színészválasztások többsége is telitalálat. Néhány gyengébb karakter - számomra ilyen volt Ko nyomozó (Kim Sang-ho), a dráma egyetlen tökéletesen hiteltelen jelenetében a rendőrségen felfordulást okozó Tae-i nevelőapja (Choi Jung-woo), vagy az időutazó pszichopata testvérgyilkos (Lee Jung-hyun-I9) - mellett nagyszerűeket is látunk, mint Choi Won-youngot a Kuiper vezetőjeként vagy Yoo Joo-mant a sorozatos gyilkosságok elkövetőjeként. Az Alice tagjai mind telitalálatok, akik talán különleges, mégse dominánsan érzékelhető sminkjüknek köszönhetően különböznek a jelenkori figuráktól. Bár Yoo Min-hyuk szerepében Kwak Si-yang szinte mindvégig jelen van a történetben, a szerepét lehetett volna sokkal hangsúlyosabbá tenni, mert így kissé halvány maradt a nyomozóval alakuló kapcsolata az érdekes és jól megformált karakter ellenére.

Az Alice eseménydús, feszes, meglepő fordulatokban gazdag sorozat, mindenképpen érdemes a megtekintésre. Különösen azért, mert a filmes izgalmakon túl számos olyan morális kérdést is felvet, melyek a sorsunkba való beavatkozással, vagy a nagyszerű emberi találmányok és a felhasználásukat befolyásoló mohóság és gátlástalanság következményeivel kapcsolatosak.