[Tévédrámákról] I AM NOT A ROBOT (2018)

로봇이 아니야
MBC, 2018, 16 rész
Műfaj: dráma, romantikus komédia, science fiction
Írta: Kim Seon-mi 김선미, Lee Suk-joon-I 이석준
Rendezte: Jeong Dae-yoon 정대윤
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Úgy látszik, 2018 a robotok éve volt a koreai drámákban, mert kettő is született e témakörben, bár kicsit sem hasonlítanak egymásra (l. az "Are You Human?"-t ismertető bejegyzést).

Az "I Am Not A Robot" (Én nem vagyok robot) cím ne tévesszen meg senkit, mert ennek a drámának kevés köze van a science fiction műfajhoz. Bár működik benne egy android a háttérben a főhős lány (többnyire figyelmen kívül hagyott) segítőjeként, az egész robot-dolog szinte csak apropóul szolgál a romantikus komédiában kibontakozó helyzetkomikumok számára. 

Egyszerre tudok jót és rosszat is írni erről a sorozatról, melyet két szóval jellemeznék: kellemes és bosszantó. 

Nézzük először a kellemes tartományt:

Adott egy kutató, Hong Baek-gyoon (Uhm Ki-joon), aki nem igazán fogta fel, hogy szerelme miért szakított vele. Talán hiányának pótlásaként az éppen befejező műveletek előtt álló csúcstechnológiás androidot ezért a lányról mintázza, így jön létre Aji-3. 

Ji-ah (az ő nevének megfordítása az Aji, Chae Soo-bin színésznő játssza) egy álmodozó lány, aki kutató apja nyomdokain haladva találmányokon dolgozik, ám ezekkel az emberek érzelmi, nem technikai segítése a célja - viszont mindenki haszontalanságoknak tartja őket.

Harmadik főszereplőnk egy fiatalember, Kim Min-gyoo (Yoo Seung-ho), aki sajátos életet él, amire a betegsége kényszeríti. Életveszélyes allergiás reakciót vált ki nála, ha másik emberrel fizikai érintkezésbe kerül. Mivel a szüleit elvesztette, a tőlük örökölt rezidencián él bezárkózva, és igazgatóként dolgozik a KM Financial nevű cégnél, melynek szintén a szülei révén a legnagyobb részvényese. Ez a cég tartja fenn a kutatócsoportot, melynek valódi tevékenységét előle is eltitkolják, mivel a cég elnöke egy amerikai érdeklődőnek akarja eladni a kifejlesztett androidot, amit az új tulajdonos haditechnikai célokra alakíttatna át. 

Hogy ettől megmentse a találmányát, Hong professzor Kim Min-gyoo segítségét kéri, aki - mielőtt támogatást nyújtana - ragaszkodik ahhoz, hogy maga tesztelhesse azt. Azonban az utolsó pillanatban a robot alkatrészcserére szorul, ami nem érkezik meg időben, ezért Hongnak az a kétségbeesett ötlete támad, hogy felkéri volt barátnőjét egy "beugrásra", vagyis arra, hogy játssza el a robot szerepét Kim előtt.

Ezzel elő is állt a nem teljesen eredeti, de kiváló szórakozást ígérő felállás. Hong professzor természetesen újra érdeklődne Ji-ah iránt, de ennél sokkal fontosabb a két fiatal viszonyának alakulása. Mivel a történet szerint Min-gyoo tizenöt éve él magányosan, elfogadható, hogy semmi tapasztalata nincs az emberekkel, pláne nem az ellenkező neműekkel való kapcsolatok kialakításában, ezért a korához képest sok gyermeteg vonása van. Olyan helyesek együtt a "robottal", hogy még azt is szívesen elhisszük, nem ismeri fel, hogy egy élő ember van mellette. Mert valami fontosabbat szemlélünk, ami valóban megragadja a figyelmünket: Min-gyoo egy gyorsított tanulási folyamaton megy át, ami összefüggésben van a betegségének lelki eredőjével is: meg tud-e bízni valakiben, egyáltalán megbízhat-e valakiben? Ji-ah a robot képében ezt a kitüntetett helyet nyeri el, és akaratán kívül meg is gyógyítja Min-gyoo-t. Azonban semmi nem tart örökké, néhány fordulatot követően a fiúnak szembe kell néznie a valósággal, ami nemcsak sokkhatást, hanem állapotának visszaesését is eredményezi. A dráma második felében ebből kell kilábalni valahogy, és számomra főként innen kezdődik...

...a dráma bosszantóként leírható tartománya:

Nagy különbség van aközött, hogy egy főhős gyermeteg reakcióit felnőtt szemmel láttatjuk-e, vagy azt várják el tőlünk, hogy magunk is azokhoz infantilizálódjunk. Az infantilist természetesen az "éretlen" értelmében használom, nem bántó éllel, mivel ezúttal is főként az első csók keltette érzelmi viharokat kellene tudnunk átélni. Sokszor látjuk azt a koreai romantikus drámákban, hogy az élet kemény helyzeteiben kiválóan helytálló szereplők párkapcsolati téren úgy viselkednek, mintha prepubertás korban lennének, és ez az ellentmondásos kettősség hol működik, hol nem - többnyire nem igazán. Számomra mindig kérdés, hogy ezeknek a furcsa drámáknak vajon mi lehet az életkori célközönsége? Mert semmi baj nincs azzal, ha tíz-tizenéves, nyiladozó korban lévő gyerekek számára készítenék őket, ám szinte mindegyik dráma tartalmaz olyan elemeket, amelyek mégis inkább a felnőtt nézőknek szólnak.

Az "I Am Not A Robot" alkotói is követik a bevált sémákat, tehát a szerelmi történetet beleágyazzák egy chaebol belső pozícióharcaiba, sőt - ahogyan az szintén egy klisé - nem bírnak határt szabni a gonosznak, ezért nemzetközi szintű bűnözést is rajzolnak mögé. A baj csak azzal van, hogy a dráma első felének játékossága - még ha sok nehéz felismerést is tartalmaz - leveti magáról a túl komoly összeesküvés-elméleteket. A két szerelmes történetében sem tud hangnemet váltani, ezért rémesen bugyuta helyzetekbe hozza őket, melyekben már nem lehet naivnak, inkább csak ostobának látni őket, és ezzel kioltja a komolyan vehetőség lehetőségét. A többi szereplő pedig vagy nincs rendesen kidolgozva (különösen kár Kang Ki-young és Hwang Seung-eon karakteréért), vagy olyanok, mintha egy másik komédiából tévedtek volna ide (pl. az ütődött felbérelt gengszterek). Ezek a komikusnak szánt figurák most nem ellensúlyozzák a feszültséget, hanem elbagatellizálják azt. Ezért nincs igazán átélhető tétje a hatalmi viaskodásnak sem, és a kutatócsoport küzdelmei is (beleértve a két együgyű fickó szerelmi kakaskodását) inkább bohózatot idéznek. 

Ami pedig végképp érthetetlen: hogy lehet sokadjára (a sokadik drámában) ennyire dilettánsan szerepeltetni a nagyon gonosznak szánt nyugati gazembereket? Bosszantóan ostoba párbeszédek, amatőr színészi produkciókkal kísérve váltják egymást (a csúcspont a "What the hell?"-felkiáltás), ami azért különösen szembeötlő, mert a koreai színészek ezúttal is kiválóak.

Néha megjelenik egy-egy ötletes mozzanat is, különösen tetszett az, ahogyan szinte egy egész jelenetet írtak a Chaplinnek tulajdonított, de egyes források szerint Buster Keatontől származó mondásból (amit Aldous Huxley és mások is használtak): az élet közelről nézve tragédia, távolról viszont vígjáték.

A dráma második fele emiatt veszít a lendületéből, szinte kínkeservesen tudja csak kitölteni a túl soknak tűnő 16 részt, ezért jócskán találunk benne teljesen felesleges, túlmagyarázó jelenetsorokat, viccesnek szánt, a humort mégis nélkülöző elemeket (a gengszter beleszeret az androidba).

Tehát: a dráma egyrészt kellemes, másrészt bosszantó, de térjünk vissza az élvezeti értékeihez. Még emlékszem, amikor a Queen Seondeok dráma itthoni televíziós vetítésekor a nézők egyként kapták fel a fejüket Yoo Seung-ho megjelenésére Choon-choo herceg szerepében, aki nemcsak gyönyörű metszésű szemeivel, de színészi játékával is magával ragadó volt, pedig csak tizenhat éves koránál járt. Tekintve, hogy kilencéves kora óta temérdek szerepet játszott, az "I Am Not A Robot" idejére gyakorlott színésznek tekinthető, és nem is marad el a várakozásoktól. Kim Min-gyoo egyszerre kölykös és felnőttes, játékos és szomorúan magányos, reménykedő és kiszolgáltatott. Azt kell mondanom, hogy végig tudta volna játszani a karaktere drámájának mélyebb megmutatását is, kár, hogy nem tehette.

Chae Soo-bin színésznő remek partnere a komédiázásban, de sokkal több is annál. Érző, kedves nő, akinek szintén végig kell járnia egy önismereti utat, és ezt kellő mélységet mutatva meg is teszi. Ha pedig azt mondtam, hogy a dráma nálam kibillent az egyensúlyából, akkor mégis ki kell emelnem, hogy Hong professzor karaktere az ellensúly, ami mindig visszatérítette. Uhm Ki-joon remek karakterré varázsolta, a játéka egy pillanatig nem volt komolytalan, szerethetőek a vívódásai és a megértései, és ezzel valamennyire hitelesíteni tudta az egyébként ügyetlenül megírt céges/üzleti bonyodalmakat is. 

A sok szereplő között kiváló színészeket is találunk, ám mivel most nem látunk kiugró alakításokat tőlük, nem sorolnám fel a nevüket.

Összefoglalva: a dráma nagyon szépen és ügyesen beszél az emberek közötti bizalom megszerzéséről és elvesztéséről, csalódásról és megértésről, vágyakról és korlátokról, a felnőtté válás kínjairól. Az első félidőben különösen szórakoztató, tehát aki bizalmat szavaz a megnézésének, addig biztosan nem fog csalódni benne. De nem baj, ha előtte megkeressük magunkban a gyermekibb énünket, ha még nem vesztettük el teljesen.