Képes lesz-e az emberiség békés együttélést kialakítani azokkal a létformákkal, melyekkel saját maga alakította át a világát?
"Te is ember vagy?" - kérdezi a dráma koreai címe, ami a Netflixen "Te ember
vagy?"- ra szűkült. De hiába tudjuk előre, hogy egyik főszereplőnk fizikai
valójában nem ember, azért ne legyünk annyira biztosak benne, hogy a kérdés
kizárólag rá vonatkozhat. A koreai címben van egy alcím is, amit sokféleképpen
lehetne fordítani, de talán ez illik ide a legjobban: "Egy nemzetet
megtévesztő emberimitációs projekt".
Jo Jeong-joo remek
forgatókönyvet írt, amely egy váratlan módon megújított chaebol-dráma, benne
az elmaradhatatlan keserédes szerelmekkel és az összes hatalmi tébolyban
szenvedő gonosszal, valamint a kevés jó erővel, akik felveszik velük szemben a
harcot. A dráma "legkisebb királyfija" azonban most annyira kívülálló, hogy
még csak nem is ember, viszont vele megérkezik a műfaji elegy másik fele, a
science fiction történet, a maga sajátos problémáival és morális
kérdéseivel. A kettő között pedig ott feszül egy olyan frusztrált anya-gyermek kapcsolat, amelyre talán eddig még nem is láthattunk példát, de a két főhős fiatalemberére biztosan nem, mert az olyan viszony, aminek még neve sincs.
A hasonló drámák kapcsán gyakran szembesülök a kérdéssel, hogy tudományosan mennyire megalapozottak a látottak – a műfaj szigorúbb sci-fi szakértői általában gyorsan ítéletet is mondanak felettük, mintegy lenézve a szórakoztatóbb műfajokat. Igazuk is van, meg nem is. A témák megközelítése természetesen nem kerülne be a Science magazinba, és Lem vagy Asimov teoretikus mélységeit sem érdemes számonkérni rajtuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek közérthetően megfogalmazni a technológiával járó dilemmákat, félelmeket és lehetőségeket – még ha ezt nem pusztán az értelmünkre, hanem az érzelmeinkre hatva teszik is.
Az "Are You Human?" a KBS nagy költségvetésű drámái (9,23 millió USD) közé tartozik, forgatása és utómunkálatai két évig tartottak. Rendezőként Cha Yeong-hoon állt a projekt élén, aki már olyan drámákkal bizonyított, mint pl. az Uncontrollably Fond. A sorozatot premier előtti vetítésen mutatták be a Cannes International Series Festivalon, és később látható lett a Netflix kínálatában is.
Mivel ez az ismertető a dráma bemutatásához képest jóval később készül, érdemes visszagondolni, hogy vajon milyen volt a világ hét évvel ezelőtt? Milyen tudással, tapasztalatokkal bírtunk a mesterséges intelligenciáról? Miért gondolhatták azt a sorozat készítői, hogy érdemes ezzel a témával foglalkozniuk?
A dráma írása 2016 körül kezdődött, egyik gondolati forrása annak érzékelése, hogy a modern társadalomban eltűnni látszanak alapvető humánus értékek, végletesen felerősödik az önzéssel és kapzsisággal együttjáró individualizációs folyamat - logikus gondolat mindezzel szembeállítani egy olyan empatikus gépet, amely bár programozott, mégis az embereknél jobban emlékeztet az ember nembeliségére. A filmbeli Nam Shin be is tölti ezt a szerepet, hiszen nincs olyan szereplő, akit akarva-akaratlanul ne szembesítene a saját gyarlóságával.
A mesterséges intelligenciával kapcsolatosan a fejlesztőkön kívül még senkinek nem lehettek olyan tapasztalatai, amivel mi már találkozhatunk. Azonban történt egy olyan esemény, ami sokkolta Dél-Koreát, és a nézők százmillióit világszerte, akik a képernyők előtt ültek, amikor közvetítették a Go nevű játék 9 danos nagymesterének, Lee Sedolnak összecsapását az AlphaGo nevű mesterséges intelligenciával. Mivel a Go a sakkhoz képest mérhetetlenül bonyolultabb játék, a korábbi programozású gépek csak alapszinten tudták megtanulni, viszont az AlphaGo már neurális hálózatokat használt - végezetül az öt játszmából négyben megverte a nagymestert, ami sokkolta a nézőket, és társadalmi vitát váltott ki a robotika és a gép-ember jövőjéről. Ami kissé adekvát a filmünkhöz: az AlphaGo a Koreai Baduk Szövetségtől 9 danos fokozatot kapott, mintha csak egy élő nagymester lenne.
Természetesen az AlphaGóhoz hasonló AI még nagyon messze volt a hétköznapoktól, de már azokban is történtek szokatlan, addig nem látott dolgok. A robotok elkezdtek futkosni és ugrálni, de ami még meglepőbb: szóba elegyedtek velünk, mert megjelentek a beszédfelismerő hangasszisztensek, és megértették, amit mondtunk nekik. Így lett a mindennapi élet része Alexa és Siri, vagy koreai társaik, a Naver Clovája, a Kakao Minije. Miközben az algoritmusok egyre érzékelhetőbben beleszóltak a tevékenységeinkbe, de az AI okozta meglepetések koronáját valószínűleg a Hanson Robotics Sophia nevű humanoidja nyerte volna meg, ami 2017-ben még állampolgárságot is kapott Szaúd-Arábiában.
A készítők nyilván alaposan tájékozódtak a mesterséges intelligencia aktuális helyzetét és jövőbeli potenciáljait illetően, de talán nem tudtak még a fejlesztők sem minden olyan eshetőségről, amit a történet intuitivan felvet. Egyértelmű, hogy a dráma filozofikus-morális nézőpontból, társadalmi kérdésként foglalkozik a témával. Ugyanakkor Nam Shin III mintha kissé megelőzné a korát: némiképp fekete dobozként is működik. Nem lehet pontosan tudni, hogy az input és az output között pontosan mi történik benne, hogyan értelmezi a jelenségeket, és az önálló tanulási folyamatában milyen következtetésekre jut, vagy milyen lépéseket tesz a fejlődésének útján.
Ez az út rendkívül érzékletesen kirajzolódik a drámában: a kezdetekben fegyelmezetten szabálykövető robot elkezdi felismerni a beprogramozott utasításai direkt alkalmazásának összetett következményeit, aminek következtében megkérdőjelezi azok érvényességét - kezdetben csak bizonyos esetekben nem alkalmazza azokat, majd felveti a saját szabályai megkérdőjelezésének, sőt felülírásának lehetőségét is. E tekintetben gondolhatnánk a hasonló történetekben általában felmerülő rémképre, a "gépek lázadására". De Nam Shin III nem lázadó, nem jelent fenyegetést az emberre, hanem - a morális nézőpontnak megfelelően - szembesítő tényező a dehumanizálódott társadalom számára. A történetben látensen azonban ott rejlik a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésének lehetősége is, amit talán még képtelenség lett volna "testetlenül" elképzelni, ezért a hordozója vagy bennfoglalója emberalakot öltő android. Ez a test teszi lehetővé az ember-android kapcsolatok könnyebb megvizsgálását is. Ugyanakkor a szerelmi kapcsolatot értelmezhetjük pusztán a dráma elmaradhatatlan rom-com elemeként, vagy annak próbaköveként, hogy ki tudnánk-e alakítani működő kapcsolatot, normális együttélést egy olyan, eddig ismeretlen entitással, amit mi magunk teremtettünk?
Egyszerre felemelő és ijesztő is, hogy hét-nyolc év különbséggel a technikai fejlődés következményeként merőben más megközelítést alkalmaznánk az AI témájában, teljesen más kérdéseket vetnénk fel, és azokra eltérő válaszokat is adnánk. Azonban ez nem von le semmit az Are You Human? érvényességéből, amelynek legnagyobb erénye, hogy az egyetemes, és többnyire sötét víziók szintjéről a való élet hétköznapi szintjére lehozva mutatja be a problémát, úgy, hogy mindenki a saját bőrén érezze: Nam Shin III valójában egy csodálatos eszköz, ami annak van kiszolgáltatva, hogy milyen erők próbálják magukévá tenni. Ez magyarázza azt, hogy a dráma karaktereinek többsége eltúlzottan "rossz ember", és ezért a címbeli kérdés sem azt firtatja, hogy Nam Shin III vajon ember-e, hanem azt, hogy vajon mi még emberek vagyunk-e?
A 36 félórás (tehát 18 órányi) dráma kezdetén egy gyermek születésének lehetünk tanúi, de nem a szokványos módon. A kisfiú már nagyobbacska gyermek formájú, életre kelése pedig a feltöltés befejeztével történik. Hiányoztál - mondja neki a nő, akinek nyakát gyermeki szeretettel öleli körül a kis android. "Az ember gyárthatóvá vált." - olvashatjuk utána az idézetet Friedrich A. Kittler médiatudóstól. Bár a drámában nem szerepel, de elhíresült egy másik gondolat is tőle: "Végül is mi vagyunk azok, akik alkalmazkodunk a géphez. A gép nem alkalmazkodik hozzánk." Vajon a dráma szerzői mit gondolnak erről?
A dráma chaebol-története elég keményen indít. Megtudjuk, hogy az elnök felnőtt fia a családjával külföldre menekült, és a tudós pár csak egy előadás megtartására utazott vissza Koreába. Ennyi idő elég is volt a tragédiához, a feleséget a férje öngyilkosságáról értesítik, kisfiát pedig elrabolja tőle a despota nagyapa, Nam Geon-ho (Park Young-gyu). Az anyát és a gyermeket kölcsönösen megfenyegeti azzal, hogy ha nem nyugszanak bele a helyzetbe, akkor a másik életét kockáztatják. Nam Shin így a nagyapja fogságában marad, az anyja pedig egyedül utazik vissza Csehországba, ahol korábban letelepedtek.
Húsz év telik el, mely idő alatt az anya, O Ro-ra (Kim Sung-ryung) a gyermeke hiányát két saját tervezésű robotfiúval töltötte be, miközben egyre tökéletesítette az androidokat.
Nam Shin III (Seo Kang-joon) már a felnőtt fiát képezi le, testi jellemzői megfelelnek egy emberének, szellemi képességei messze meghaladják azét, érzelmi intelligenciája pedig teljesen hasonlatossá teszi egy valódi személyiséghez. Vannak bizonyos korlátai, melyek a programozásában rejlenek, egyébként a működését biztosító mesterséges intelligencia fejlődés- és tanulásképessé teszi. Nam Shin III egy megtévesztésig emberszerű android. Éppen első útját teszi szabadon az emberek között, amikor meglátja a tükörképét. A valódi Nam Shin (szint Seo Kang-joon) áll vele szemben, aki elszökve a nagyapja elől, az anyjától szeretné megtudni, hogy valójában mi történt az apjával. A döbbenten álló valódi fiút azonban elüti egy autó, és bár életben marad, kómába kerül.
Mivel
a valódi Nam Shin a chaebol örököse, ezért sokaknak az útjában áll. Hogy ne
veszítse el a pozícióját, segítői kitalálják, hogy a helyére léptetik az androidot,
amíg a fiú magához nem tér. Nam Shin titkára és barátja, Ji Yeong-hoon (Lee Jun-hyuk) komoly
kiképzésben részesíti a robotfiút, míg az úgy nem képes viselkedni, ahogyan a
mintául szolgáló eredetije. Ezzel útjára indul a kalandos dráma, melynek első
részében az androidnak a céges környezetével, majd utána a valódi Nam Shinnel is
kell tudnia valamit kezdenie. Utóbbival az a probléma, hogy a személyisége
éppen az android jellemzőinek ellentettje.
A cselekmény fordulatait nem szívesen árulnám el, inkább néhány szót ejtenék az egyes karakterekről.
Nam Shin III, az android
Mivel elsősorban anyja szeretethiányának betöltésére lett tervezve, a szeretet, a gondoskodás, a törődés kifejezése jellemzik. Aki sír, azt meg kell ölelni - mondja az első számú szabálya. Van vészhelyzeti állapota is, amikor az emberek megmentésének aláveti a saját biztonságát. Ám az otthona falai között működő szabályok az új szerepkörben furcsán hatnak, ezért először külső utasításokra kell változtatnia azokon, később pedig az emberi viselkedések tanulmányozásából levont következtetései alapján saját maga írja felül némely eredeti szabályát, nem kissé meglepve ezzel a tervezőit. Izgalmas megfigyelni, hogy mennyire ügyesen mutatja be a dráma azt a folyamatot, ahogyan az android gondolkodása átalakul a programozásának - talán legegyszerűbben - lineárisnak mondható inger-válasz állapotából a bonyolult hatalmi játékmező megértéséhez, a túléléshez szükséges árnyaltabb felismerésekig, amely magába foglalja a színlelés képességét is. Nam Shin III szemén át nézve mi magunk is meglepődünk azon, hogy mekkora kihívás felismerni és átlátni azt az agyafúrt gondolkodási készlettárat, melyet az emberek a megtévesztésre, mások sakkban tartására, fenyegetésére képesek mozgósítani. Egyfolytában a "kiben bízhatok?" kérdésére kell választ találnia az alapvetően emberekben való bizalomra tervezett androidnak.
A hasonló drámák kapcsán gyakran szembesülök a kérdéssel, hogy tudományosan mennyire megalapozottak a látottak – a műfaj szigorúbb sci-fi szakértői általában gyorsan ítéletet is mondanak felettük, mintegy lenézve a szórakoztatóbb műfajokat. Igazuk is van, meg nem is. A témák megközelítése természetesen nem kerülne be a Science magazinba, és Lem vagy Asimov teoretikus mélységeit sem érdemes számonkérni rajtuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek közérthetően megfogalmazni a technológiával járó dilemmákat, félelmeket és lehetőségeket – még ha ezt nem pusztán az értelmünkre, hanem az érzelmeinkre hatva teszik is.
Az "Are You Human?" a KBS nagy költségvetésű drámái (9,23 millió USD) közé tartozik, forgatása és utómunkálatai két évig tartottak. Rendezőként Cha Yeong-hoon állt a projekt élén, aki már olyan drámákkal bizonyított, mint pl. az Uncontrollably Fond. A sorozatot premier előtti vetítésen mutatták be a Cannes International Series Festivalon, és később látható lett a Netflix kínálatában is.
Mivel ez az ismertető a dráma bemutatásához képest jóval később készül, érdemes visszagondolni, hogy vajon milyen volt a világ hét évvel ezelőtt? Milyen tudással, tapasztalatokkal bírtunk a mesterséges intelligenciáról? Miért gondolhatták azt a sorozat készítői, hogy érdemes ezzel a témával foglalkozniuk?
A dráma írása 2016 körül kezdődött, egyik gondolati forrása annak érzékelése, hogy a modern társadalomban eltűnni látszanak alapvető humánus értékek, végletesen felerősödik az önzéssel és kapzsisággal együttjáró individualizációs folyamat - logikus gondolat mindezzel szembeállítani egy olyan empatikus gépet, amely bár programozott, mégis az embereknél jobban emlékeztet az ember nembeliségére. A filmbeli Nam Shin be is tölti ezt a szerepet, hiszen nincs olyan szereplő, akit akarva-akaratlanul ne szembesítene a saját gyarlóságával.
A mesterséges intelligenciával kapcsolatosan a fejlesztőkön kívül még senkinek nem lehettek olyan tapasztalatai, amivel mi már találkozhatunk. Azonban történt egy olyan esemény, ami sokkolta Dél-Koreát, és a nézők százmillióit világszerte, akik a képernyők előtt ültek, amikor közvetítették a Go nevű játék 9 danos nagymesterének, Lee Sedolnak összecsapását az AlphaGo nevű mesterséges intelligenciával. Mivel a Go a sakkhoz képest mérhetetlenül bonyolultabb játék, a korábbi programozású gépek csak alapszinten tudták megtanulni, viszont az AlphaGo már neurális hálózatokat használt - végezetül az öt játszmából négyben megverte a nagymestert, ami sokkolta a nézőket, és társadalmi vitát váltott ki a robotika és a gép-ember jövőjéről. Ami kissé adekvát a filmünkhöz: az AlphaGo a Koreai Baduk Szövetségtől 9 danos fokozatot kapott, mintha csak egy élő nagymester lenne.
Természetesen az AlphaGóhoz hasonló AI még nagyon messze volt a hétköznapoktól, de már azokban is történtek szokatlan, addig nem látott dolgok. A robotok elkezdtek futkosni és ugrálni, de ami még meglepőbb: szóba elegyedtek velünk, mert megjelentek a beszédfelismerő hangasszisztensek, és megértették, amit mondtunk nekik. Így lett a mindennapi élet része Alexa és Siri, vagy koreai társaik, a Naver Clovája, a Kakao Minije. Miközben az algoritmusok egyre érzékelhetőbben beleszóltak a tevékenységeinkbe, de az AI okozta meglepetések koronáját valószínűleg a Hanson Robotics Sophia nevű humanoidja nyerte volna meg, ami 2017-ben még állampolgárságot is kapott Szaúd-Arábiában.
A készítők nyilván alaposan tájékozódtak a mesterséges intelligencia aktuális helyzetét és jövőbeli potenciáljait illetően, de talán nem tudtak még a fejlesztők sem minden olyan eshetőségről, amit a történet intuitivan felvet. Egyértelmű, hogy a dráma filozofikus-morális nézőpontból, társadalmi kérdésként foglalkozik a témával. Ugyanakkor Nam Shin III mintha kissé megelőzné a korát: némiképp fekete dobozként is működik. Nem lehet pontosan tudni, hogy az input és az output között pontosan mi történik benne, hogyan értelmezi a jelenségeket, és az önálló tanulási folyamatában milyen következtetésekre jut, vagy milyen lépéseket tesz a fejlődésének útján.
Ez az út rendkívül érzékletesen kirajzolódik a drámában: a kezdetekben fegyelmezetten szabálykövető robot elkezdi felismerni a beprogramozott utasításai direkt alkalmazásának összetett következményeit, aminek következtében megkérdőjelezi azok érvényességét - kezdetben csak bizonyos esetekben nem alkalmazza azokat, majd felveti a saját szabályai megkérdőjelezésének, sőt felülírásának lehetőségét is. E tekintetben gondolhatnánk a hasonló történetekben általában felmerülő rémképre, a "gépek lázadására". De Nam Shin III nem lázadó, nem jelent fenyegetést az emberre, hanem - a morális nézőpontnak megfelelően - szembesítő tényező a dehumanizálódott társadalom számára. A történetben látensen azonban ott rejlik a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésének lehetősége is, amit talán még képtelenség lett volna "testetlenül" elképzelni, ezért a hordozója vagy bennfoglalója emberalakot öltő android. Ez a test teszi lehetővé az ember-android kapcsolatok könnyebb megvizsgálását is. Ugyanakkor a szerelmi kapcsolatot értelmezhetjük pusztán a dráma elmaradhatatlan rom-com elemeként, vagy annak próbaköveként, hogy ki tudnánk-e alakítani működő kapcsolatot, normális együttélést egy olyan, eddig ismeretlen entitással, amit mi magunk teremtettünk?
Egyszerre felemelő és ijesztő is, hogy hét-nyolc év különbséggel a technikai fejlődés következményeként merőben más megközelítést alkalmaznánk az AI témájában, teljesen más kérdéseket vetnénk fel, és azokra eltérő válaszokat is adnánk. Azonban ez nem von le semmit az Are You Human? érvényességéből, amelynek legnagyobb erénye, hogy az egyetemes, és többnyire sötét víziók szintjéről a való élet hétköznapi szintjére lehozva mutatja be a problémát, úgy, hogy mindenki a saját bőrén érezze: Nam Shin III valójában egy csodálatos eszköz, ami annak van kiszolgáltatva, hogy milyen erők próbálják magukévá tenni. Ez magyarázza azt, hogy a dráma karaktereinek többsége eltúlzottan "rossz ember", és ezért a címbeli kérdés sem azt firtatja, hogy Nam Shin III vajon ember-e, hanem azt, hogy vajon mi még emberek vagyunk-e?
A 36 félórás (tehát 18 órányi) dráma kezdetén egy gyermek születésének lehetünk tanúi, de nem a szokványos módon. A kisfiú már nagyobbacska gyermek formájú, életre kelése pedig a feltöltés befejeztével történik. Hiányoztál - mondja neki a nő, akinek nyakát gyermeki szeretettel öleli körül a kis android. "Az ember gyárthatóvá vált." - olvashatjuk utána az idézetet Friedrich A. Kittler médiatudóstól. Bár a drámában nem szerepel, de elhíresült egy másik gondolat is tőle: "Végül is mi vagyunk azok, akik alkalmazkodunk a géphez. A gép nem alkalmazkodik hozzánk." Vajon a dráma szerzői mit gondolnak erről?
A dráma chaebol-története elég keményen indít. Megtudjuk, hogy az elnök felnőtt fia a családjával külföldre menekült, és a tudós pár csak egy előadás megtartására utazott vissza Koreába. Ennyi idő elég is volt a tragédiához, a feleséget a férje öngyilkosságáról értesítik, kisfiát pedig elrabolja tőle a despota nagyapa, Nam Geon-ho (Park Young-gyu). Az anyát és a gyermeket kölcsönösen megfenyegeti azzal, hogy ha nem nyugszanak bele a helyzetbe, akkor a másik életét kockáztatják. Nam Shin így a nagyapja fogságában marad, az anyja pedig egyedül utazik vissza Csehországba, ahol korábban letelepedtek.
Húsz év telik el, mely idő alatt az anya, O Ro-ra (Kim Sung-ryung) a gyermeke hiányát két saját tervezésű robotfiúval töltötte be, miközben egyre tökéletesítette az androidokat.
Nam Shin III (Seo Kang-joon) már a felnőtt fiát képezi le, testi jellemzői megfelelnek egy emberének, szellemi képességei messze meghaladják azét, érzelmi intelligenciája pedig teljesen hasonlatossá teszi egy valódi személyiséghez. Vannak bizonyos korlátai, melyek a programozásában rejlenek, egyébként a működését biztosító mesterséges intelligencia fejlődés- és tanulásképessé teszi. Nam Shin III egy megtévesztésig emberszerű android. Éppen első útját teszi szabadon az emberek között, amikor meglátja a tükörképét. A valódi Nam Shin (szint Seo Kang-joon) áll vele szemben, aki elszökve a nagyapja elől, az anyjától szeretné megtudni, hogy valójában mi történt az apjával. A döbbenten álló valódi fiút azonban elüti egy autó, és bár életben marad, kómába kerül.
A cselekmény fordulatait nem szívesen árulnám el, inkább néhány szót ejtenék az egyes karakterekről.
Nam Shin III, az android
Mivel elsősorban anyja szeretethiányának betöltésére lett tervezve, a szeretet, a gondoskodás, a törődés kifejezése jellemzik. Aki sír, azt meg kell ölelni - mondja az első számú szabálya. Van vészhelyzeti állapota is, amikor az emberek megmentésének aláveti a saját biztonságát. Ám az otthona falai között működő szabályok az új szerepkörben furcsán hatnak, ezért először külső utasításokra kell változtatnia azokon, később pedig az emberi viselkedések tanulmányozásából levont következtetései alapján saját maga írja felül némely eredeti szabályát, nem kissé meglepve ezzel a tervezőit. Izgalmas megfigyelni, hogy mennyire ügyesen mutatja be a dráma azt a folyamatot, ahogyan az android gondolkodása átalakul a programozásának - talán legegyszerűbben - lineárisnak mondható inger-válasz állapotából a bonyolult hatalmi játékmező megértéséhez, a túléléshez szükséges árnyaltabb felismerésekig, amely magába foglalja a színlelés képességét is. Nam Shin III szemén át nézve mi magunk is meglepődünk azon, hogy mekkora kihívás felismerni és átlátni azt az agyafúrt gondolkodási készlettárat, melyet az emberek a megtévesztésre, mások sakkban tartására, fenyegetésére képesek mozgósítani. Egyfolytában a "kiben bízhatok?" kérdésére kell választ találnia az alapvetően emberekben való bizalomra tervezett androidnak.
Nam Shin III kapcsán azonban még ennél is komolyabb kérdések vetődnek fel. Mivel
tökéletes szimulációja mind egy emberi lénynek, mind magának a valódi
Nam Shinnek, a mellette állók is komoly érzékcsalódásokat tapasztalnak meg.
Hiába tudják, hogy gép, nem tudnak akként tekinteni rá az android emberi
reakció miatt. Ráadásul azok nem állandóak, hanem a tapasztalataiból nyert módon
változóak és fejlődőek, megtévesztően hasonlatosak egy valódi emberrel tartott
kapcsolatunkban megéltekhez. Az android nem akar átverni senkit, amikor
érzelmi reakciót sejtenek a részéről, mindig elmondja, hogy nem érez
érzelmeket, de felismeri azokat, és tudja, hogy mit jelentenek. Ahogy haladunk
előre a történetben, később maga az android is elbizonytalanodik, hogy vajon
érez-e, képes-e érezni, még ha az érzéseinek nincsenek is testi
megnyilvánulásai. Talán egy egyszerű példával érzékeltetve: van, aki zavarában
elpirul, és van, aki nem - de ettől még mindketten azt érzik, hogy zavarban
vannak. Nam Shin III pedig érdekes dolgokat mutat e téren: mintha érzelmileg
elköteleződne két irányban is: sejteni kezdi, hogy mi a barátság, és
ragaszkodni kezd egy lányhoz, aki szerelemhez hasonló tüneteket vált ki
belőle, természetesen az androidra jellemző módon - remek találmány a dráma
készítőitől, hogy ezek például holografikus káprázatok formájában jelennek meg.
Nam Shin III anyának hívja a tervezőjét, vagyis az életre hívóját, és apának annak munkatársát és segítőjét, Davidet (Choi Deok-moon). A valódi fiú megjelenésével azonban az anya viselkedése is változik, és ezzel új helyzetbe hozza az androidot. Bár húsz évig csak az "anyjához" kapcsolódott, Nam Shin III-nak rá kell jönnie, hogy annak már nem rá van szüksége. Nam Shin III eléggé intelligens (a mesterséges intelligenciája eléggé fejlett ahhoz), hogy felismerje ezt, de ha az egy személyhez kötődő függése megszűnik, akkor vajon mi lép annak helyébe? Hogyan definiálja magát egy gazdátlanul magára maradó android, egyáltalán van-e, és ha van, milyen az önképe? Úgy tűnik, hogy Nam Shin III felismeri a saját helyzetének tragikumát: megérti, hogy nincs helye a hús-vér valódi Nam Shin mellett, de nem fogadja el, hogy csak tárgynak, illetve másolt emberi identitásnak tekintsék. Ehelyett jogot formál a saját, szintetikus létezésének elismerésére. És még egy morális kérdés: ha androiddal történik, a szülőkről való leválás lelkinek ismert folyamata helyett vajon lezajlik valami más?
Nam Shin III anyának hívja a tervezőjét, vagyis az életre hívóját, és apának annak munkatársát és segítőjét, Davidet (Choi Deok-moon). A valódi fiú megjelenésével azonban az anya viselkedése is változik, és ezzel új helyzetbe hozza az androidot. Bár húsz évig csak az "anyjához" kapcsolódott, Nam Shin III-nak rá kell jönnie, hogy annak már nem rá van szüksége. Nam Shin III eléggé intelligens (a mesterséges intelligenciája eléggé fejlett ahhoz), hogy felismerje ezt, de ha az egy személyhez kötődő függése megszűnik, akkor vajon mi lép annak helyébe? Hogyan definiálja magát egy gazdátlanul magára maradó android, egyáltalán van-e, és ha van, milyen az önképe? Úgy tűnik, hogy Nam Shin III felismeri a saját helyzetének tragikumát: megérti, hogy nincs helye a hús-vér valódi Nam Shin mellett, de nem fogadja el, hogy csak tárgynak, illetve másolt emberi identitásnak tekintsék. Ehelyett jogot formál a saját, szintetikus létezésének elismerésére. És még egy morális kérdés: ha androiddal történik, a szülőkről való leválás lelkinek ismert folyamata helyett vajon lezajlik valami más?
A dráma eljátszik mindezzel, de megmutatja a jelenség legsötétebb oldalát is. Az androidot alapvetően a leghumánusabb tulajdonságokkal ruházták fel, azonban nem önmagától működik, hanem árammal és szoftverekkel, egy hatalmas szerverbázissal a háttérben. Ha rossz kezekbe kerül, visszavedlik géppé, ha úgy irányítják, akkor pusztító eszközzé válik. A mesterséges intelligencia működésével kapcsolatos legizgalmasabb kérdés is megjelenik a drámában: képes-e megőrizni az eredeti céljait és sajátosságait, felismerni az ártó szándékot és felülkerekedni azokon? Nyilván ennek a vizsgálata a legvékonyabb a drámában, mivel nem tudományos értekezést nézünk - azonban Nam Shin III azonban jól teljesít e téren is.
Meg kell említeni még azt az ötletes humorforrást, melyre az alkotók az android gépi természetében találtak rá, és ki is aknázták. Azt hiszem, a robotporszívó ezután mindig mosolyra fog fakasztani.
A valódi Nam Shin
A dráma akkor kezd igazán szárnyalni, mikor az igazi Nam Shin újra cselekvőképes
lesz. Felületesen mondhatnánk, hogy az android egy antagonistát kap általa,
ezért a két, csak szemre azonos fickó egymásnak feszül. Azonban Nam Shin sokkal
több egy negatív karakternél, ami alapos lélektani alátámasztást kap. Tudjuk
róla, hogy egész gyermekkorát rettegésben élte, miután anyja védelmében
behódolt nagyapja parancsának. Mikor végre találkozhatna az anyjával, sokkhatásként
éri, hogy az lecserélte egy gépre, ami mindazt a szeretetet és törődést élvezte,
amelyre ő csak vágyhatott. Az android iránt undort, anyja iránt mérhetetlen
csalódottságot érez. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a helyébe képzeljük magunkat, és szembe találkozunk a másodpéldányunkkal - mi vajon hogyan reagálnánk ebben a helyzetben? Bár Nam Shint soha nem érdekelte a családi cég és vagyon, megtudva
apja valódi sorsát, egyszerre mindenki ellen fordul. Tomboló gyűlölete nem
engedi meglátni a valóságot, csak a pusztító ösztönöket szabadítja fel benne.
A magányos, szerencsétlen sorsú Nam Shin valódi lényét csak a barátja, a már említett Ji Yeong-hoon ismeri,
aki a végsőkig igyekszik megmenteni, de a féktelen gonoszság végül őt is
eltántorítja. Yeong-hoon helyzete nagyon különös, mert mindvégig a valódi és az android Nam Shin közötti választóvonalon áll, mindkettő felé elköteleződve, igyekezve mindkettő felé igazságot szolgáltatni. A valódi fiú mellett azonban mindvégig csak egyetlen lény tart ki csökönyösen, minden ésszerűséget
nélkülözve: nem más, mint az emberekbe vetett bizalomra programozott android. De
megmenthet-e egy gép az embertelenné válástól egy embert?
Az anya, O Ro-ra
Az anya, O Ro-ra
Akik már láttak sok koreai nevet, azoknak feltűnhet, hogy ez a név különleges. Az O Ro-ra változat mellett olvashatunk Aurora és Laura Oh átiratokat is, és nem tévedés, valóban beszélő névvel van dolgunk: az anya az Aurora nevet kapta a történet írójától, ami számos asszociációra enged lehetőséget: az anya gyermekének hiányától szenvedő sötétségében a fia elérhetetlen vágyképe fizikai tüneményként jelenik meg, ahogyan az Android Nam Shin is ragyogó, tündökletes csoda a tudományok terén. Az Aurora jelentése hajnal is, ami az új dolgok kezdetének, valami új születésének is jelképe.
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a Nam Shin név is sokféle értelmet rejt. A koreai nyelvben a 남 (Nam) jelentheti azt, hogy férfi / idegen, kívülálló; a 신 (Shin) pedig lehet Isten / bizalom, hit, igazság; együtt pedig a Nam Shin felidézheti mindezek kombinációját (tehát Férfi Isten / Idegen, Kívülálló Ember), de a modern koreai szleng szerint a jelentése lehet egyszerűen "jóképű pasi", a "görög isten" helyi leképezéseként, és ezen jelentéstartományokat ki-ki megítélése szerint vonatkoztathatja a kétféle Nam Shinre.
Bármily különös, de az egyik legbonyolultabb anyafigurát ebben a drámában írták meg. A nő zseniális tudós, de szerencsétlen ember. Családja elvesztése után minden erejét az androidok fejlesztésére fordította, melyekkel saját veszteségét kompenzálta. A robotgyerekekre árasztotta anyai szeretetét és törődését, ám fel sem merült benne a saját önzőségének gondolata. Soha nem gondolt bele, hogy a valódi gyermeke mit gondolna az ő helyét elfoglaló "pótlékról", abba pedig végképp nem, hogy az emberszerűvé tett géppel szemben is lehet a teremtőjének felelőssége. Arra a végtelenül hidegen racionális (és egyszerre irracionális) előre tervezésre pedig végképp nem számított senki, amivel az android Nam Shin félreállításának lehetőségéről gondoskodott. A dráma elég részletesen elénk tárja ennek a sajátos anyaságnak a kétarcúságát, megértetve azt is, hogy mindkét Nam Shin mit élt át vele kapcsolatban. O Ro-rának szembe kell néznie azzal, hogy mit tett mind a két fiával. Hogy kétségbeesett erőfeszítéseivel tud-e mentőövet nyújtani nekik? A válaszért meg kell nézni a drámát.
A valódi gyermek androiddal való helyettesítésével a dráma reflektál az AI egyik lehetséges felhasználási módjára (a hiányolt vagy már eltávozott szerettünk mesterséges életben tartására), és annak veszélyeire is - a veszteség miatt szükséges gyászmunka elmaradásának következményeire, illetve az így "teremtett" lények élőkre gyakorolt hatásaira.
Kang So-bong
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a Nam Shin név is sokféle értelmet rejt. A koreai nyelvben a 남 (Nam) jelentheti azt, hogy férfi / idegen, kívülálló; a 신 (Shin) pedig lehet Isten / bizalom, hit, igazság; együtt pedig a Nam Shin felidézheti mindezek kombinációját (tehát Férfi Isten / Idegen, Kívülálló Ember), de a modern koreai szleng szerint a jelentése lehet egyszerűen "jóképű pasi", a "görög isten" helyi leképezéseként, és ezen jelentéstartományokat ki-ki megítélése szerint vonatkoztathatja a kétféle Nam Shinre.
Bármily különös, de az egyik legbonyolultabb anyafigurát ebben a drámában írták meg. A nő zseniális tudós, de szerencsétlen ember. Családja elvesztése után minden erejét az androidok fejlesztésére fordította, melyekkel saját veszteségét kompenzálta. A robotgyerekekre árasztotta anyai szeretetét és törődését, ám fel sem merült benne a saját önzőségének gondolata. Soha nem gondolt bele, hogy a valódi gyermeke mit gondolna az ő helyét elfoglaló "pótlékról", abba pedig végképp nem, hogy az emberszerűvé tett géppel szemben is lehet a teremtőjének felelőssége. Arra a végtelenül hidegen racionális (és egyszerre irracionális) előre tervezésre pedig végképp nem számított senki, amivel az android Nam Shin félreállításának lehetőségéről gondoskodott. A dráma elég részletesen elénk tárja ennek a sajátos anyaságnak a kétarcúságát, megértetve azt is, hogy mindkét Nam Shin mit élt át vele kapcsolatban. O Ro-rának szembe kell néznie azzal, hogy mit tett mind a két fiával. Hogy kétségbeesett erőfeszítéseivel tud-e mentőövet nyújtani nekik? A válaszért meg kell nézni a drámát.
A valódi gyermek androiddal való helyettesítésével a dráma reflektál az AI egyik lehetséges felhasználási módjára (a hiányolt vagy már eltávozott szerettünk mesterséges életben tartására), és annak veszélyeire is - a veszteség miatt szükséges gyászmunka elmaradásának következményeire, illetve az így "teremtett" lények élőkre gyakorolt hatásaira.
Kang So-bong
A valódi Nam Shinnel nem is indulhatna rosszabbul a kapcsolatuk, ami kivetül
mindaddig az android Nam Shinra is, amíg So-bong el nem kezdi érzékelni
Nam Shin III valódi - ismét jobb szó híján - lényét. Nem véletlenül idéztem korábban
Kittler másik gondolatát: "Végül is mi vagyunk azok, akik
alkalmazkodunk a géphez. A gép nem alkalmazkodik hozzánk." Fentebb írtam
Nam Shin III fejlődéséről, most azon érdemes elgondolkodnunk, hogy So-bong nem
példa-e erre a gondolatra. Hiába taszítja korábban az android gépisége, a
Nam Shin III által mutatott emberi megnyilvánulásokat nem tudja egy géptől értelmezni, csak érző lénytől, ezért azok visszhangra találnak benne. Végig
úgy tűnik, hogy egy kölcsönös egymásra hatásnak vagyunk tanúi, melynek
következtében So-bong kiterjeszti az emberi fogalmát, Nam Shin III pedig valóban átmenetet képez az emberi és nem emberi között. Azonban végül az android mégsem a szerelme mellett dönt. Ekkor már a saját mérlegelése alapján választ a saját "vágya" és az azt felülíró humánus parancs között, ám az elhatározása vágül egybevág az eredeti programozásával (hivatkozik is a szabályra) - és természetesen a romantikus hősökre jellemző önfeláldozó lépéssel is, hiszen egy drámában járunk. Azzal együtt, hogy a döntése bizonyos szempontból a legmagasabbrendű emberi nembeliség kifejeződése, mégis nyitva hagyja az eredeti kérdést: Nam Shin III géptestét valóban már szinte emberi lélek járja át, vagy So-bong a saját érzékcsalódásának áldozata?
Mindkét Nam Shint Seo Kang-joon játssza, méghozzá olyan tökéletesen, hogy
egészen apró jelekből (például kissé elmozdult testtartásból) azonnal
észleljük, hogy melyik Nam Shint látjuk éppen. Többször el is játszik ennek
megmutatásával. Mintha egyenesen rá írták volna ezt a kettős szerepet, annyira testhezálló a számára. Az maga egy színészi csoda, ahogy androidként egyszerre tud gépiesen
kifejezéstelen lenni, ám mégis megmutatni, hogy mit gondol vagy érez. Szelíd
lénye sem áll ellentétben az emberfeletti erő birtoklásának eljátszásával.
Valódi Nam Shinként pedig a kajántól az ördögiig terjednek játékának színei, mégis nagyon szép, ahogy ezek felszínét átüti a magány szomorúsága. Ne feledjem megemlíteni, hogy az első jelenetekben még cseh nyelven is megszólal, sőt az OST-ben énekelni is hallhatjuk. Seo Kang-joon ekkor még csak 25 éves volt, de - megszámoltam - már húsz drámában játszott mellék- és főszerep állt mögötte.
O Ro-ra szerepében Kim Sung-ryung finom és mindig szomorkás jelenség, aki
tőle nem várt módon tud meglepő ridegséget mutatni. A So-bongot játszó Gong
Seung-yeon sokarcú szerepében rendesen helytáll, harcol és zsörtölődik, ha
kell, és hiteles a mély érzelmek megmutatásában is.
Bár sok jó karakter van a drámában, hármat mindenképpen ki kell emelnem.
Elsőként a Ji Young-hoon titkárt és barátot játszó Lee Joon-hyukot, aki olyan
tiszta és egyenes jellemű fickót kelt életre, hogy az párját ritkítja a
hasonló drámákban. Ráadásul még a megalázott helyzetekben is nemes tud
maradni, ezzel azt a furcsa vállalást, amit a drámában hallunk tőle,
hitelessé tudja tenni.
Természetesen most sem nélkülözzük a humort képviselő karaktereket, de ezúttal tényleg elég szórakoztatóak. Yu Oh-seonghoz hasonlóan szintén élvezi a sokkal lazább és humorosabb játék lehetőségét a So-bong apjaként feltűnő Kim Won-hae. Remekül komédiázik, amibe még érzelmi mélységet is be tud csempészni. Edzőtermi munkatársaival együtt egészséges naivitással szemlélik és veszik tudomásul, hogy egy robot került közéjük, bár inkább a szemüknek hisznek, ami embert lát, nem is akármilyet, Kang esetében a jövendő vejét. Így kettős módon viszonyulnak hozzá: eleinte berzenkednek, de szemérmetlenül kihasználják a gép emberfeletti adottságait.
A chaebol elnökeként Park Yeong-gyu ránézésre nem is annyira ijesztő, mint ahogy az unokája mindig megrémül tőle. Valójában az a legfélelmetesebb benne, hogy nincsenek gátlásai, egyenesen szórakoztatónak találja az emberi sorsokkal való packázást. Az viszont kiváló színészi teljesítmény, ahogyan végigjárja a gátlástalan despotától a kiszolgáltatott öregemberig terjedő hatalmas utat.
Park Hwan-hee Nam Shin menyasszonyának szerepében üdítő jelenség, igazán meggyőzően tudta eljátszani a kezdeti buta libából való átmenetet a jó érdekében kockázatot is vállalni merő fiatal lányig. Az android "apjának", Davidnek szerepében pedig Choi Deok-moon egy ritka megnyugtató, érzelemgazdag karaktert tud megmutatni nekünk. Még egy érdekes szereplő érdemel említést, Kim Hyun-sook, akinek Jo riporter ellentmondásos figuráját köszönhetjük. Nemiség nélkülinek tűnő alakjában mintha a média egészét testesítették volna meg, feltárva annak kétarcúságát. Jo riporter otromba, közönséges, haszonleső és tolakodó, és bár nem látszik, de valahol mégis helyén van az esze, hiszen nélküle nem születhetne meg a megoldást segítő leleplezés.
A nagynak számító költségvetés jelentős része (a Csehországban forgatott jelenetek mellett) vélhetően a CG-re ment el, amellyel hitelessé teszik az android képességeit. Azonban dicséretes az a mértéktartás, amennyire ennek jelenléte érzékelhető, mert egyáltalán nem válik uralkodóvá. A dráma nemcsak játékfilmekre jellemző, igényes filmes megvalósítást kapott, hanem kiváló soundtracket is. Az instrumentális háttérzenét Prágában vették fel a dráma zeneigazgatója, Huh Sung-jin (허성진) vezetésével a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekarral (Czech National Symphony Orchestra - CNSO), akik már számos hollywoodi produkcióban is dolgoztak, többek között Ennio Morriconéval és Quentin Tarantinóval. A háttérzene, amely egész zeneszerző-csapat munkája, mindvégig energikus, hangulati skálája az android Nam Shin jellemét tükröző napfényes dallamoktól az egészen sötét árnyalatokig terjed. Különösen izgalmas a vonósok rendkívül kreatív használata, amit két helyen különösen élveztem: a Carry On játékos pizzicatóiban, és ahogyan a Signal mélyen morgó akkordjai felett a hegedűk szinte nyüszítve siránkoztak. A szimfonikus hangzás sokszor keveredik szintetizátoros és elektronikus effektekkel, amellyel megszületik az AI témájához illő hangi háttér. Természetesen kiváló betétdalok is elhangzanak, és amint már említettem, a neves előadóik sorában ott találjuk a főszereplő, Seo Kang-joon nevét is, aki a You Are My Love című számot énekli. Nehéz lenne a sok remek darab közül bármelyiket kiemelni, de a titkos kedvencem a The Longing Dance.
Az Are You Human? egyszerre szórakoztató, mélyen elgondolkodtató és érzelmes dráma. Egyre valószerűbbnek és aktuálisabbnak tűnő témája miatt a feltett kérdése még sokáig velünk marad.
Nos, ki tartozik inkább közénk: Nam Shin?... Nam Shin III?... vagy Seo igazgató? Végső soron nem mást kérdez tőlünk a dráma, mint amit nehezen tudunk definiálni: mi teszi az embert emberré? Valamint benne foglaltatik egy figyelmeztetés is: ne jussunk el odáig, hogy egy géptől kelljen visszatanulnunk, milyen embernek lenni.
. . .
SOUTH KOREA | K-DRAMA | ARE YOU HUMAN? (너도 인간이니) | ÍRTA: JO JEONG-JOO (조정주) | RENDEZTE: CHA YEONG-HOON (차영훈), YOON JOON-HO (윤준호) | 2018 | 18 RÉSZ | KBS
. . .
A dráma valódi antagonistája a kitartóan hatalomra ácsingózó Seo Jong-gil, akit Yu Oh-seong alakít. A chaebol-drámák tobzódnak a hataloméhség és a szervilizmus extrém keverékéból álló gonosz alakokból, Seo figurája ezek egyik mintapéldánya. Nem bonyolult karakter, bár meg van spékelve egy kis apai érzülettel, de az nem tesz hozzá semmit ahhoz az egyetlen dimenzióhoz, ami jellemzi. Ám Yu Oh-seong, akit mindig csodálok, itt is megmutatja, hogy abban az egy dimenzióban is milyen féktelenül lehet tobzódni. Seo mindenesetre nálam már több látott szerepe alapján kiérdemelte az arcjáték királya címet.
Természetesen most sem nélkülözzük a humort képviselő karaktereket, de ezúttal tényleg elég szórakoztatóak. Yu Oh-seonghoz hasonlóan szintén élvezi a sokkal lazább és humorosabb játék lehetőségét a So-bong apjaként feltűnő Kim Won-hae. Remekül komédiázik, amibe még érzelmi mélységet is be tud csempészni. Edzőtermi munkatársaival együtt egészséges naivitással szemlélik és veszik tudomásul, hogy egy robot került közéjük, bár inkább a szemüknek hisznek, ami embert lát, nem is akármilyet, Kang esetében a jövendő vejét. Így kettős módon viszonyulnak hozzá: eleinte berzenkednek, de szemérmetlenül kihasználják a gép emberfeletti adottságait.
A chaebol elnökeként Park Yeong-gyu ránézésre nem is annyira ijesztő, mint ahogy az unokája mindig megrémül tőle. Valójában az a legfélelmetesebb benne, hogy nincsenek gátlásai, egyenesen szórakoztatónak találja az emberi sorsokkal való packázást. Az viszont kiváló színészi teljesítmény, ahogyan végigjárja a gátlástalan despotától a kiszolgáltatott öregemberig terjedő hatalmas utat.
Park Hwan-hee Nam Shin menyasszonyának szerepében üdítő jelenség, igazán meggyőzően tudta eljátszani a kezdeti buta libából való átmenetet a jó érdekében kockázatot is vállalni merő fiatal lányig. Az android "apjának", Davidnek szerepében pedig Choi Deok-moon egy ritka megnyugtató, érzelemgazdag karaktert tud megmutatni nekünk. Még egy érdekes szereplő érdemel említést, Kim Hyun-sook, akinek Jo riporter ellentmondásos figuráját köszönhetjük. Nemiség nélkülinek tűnő alakjában mintha a média egészét testesítették volna meg, feltárva annak kétarcúságát. Jo riporter otromba, közönséges, haszonleső és tolakodó, és bár nem látszik, de valahol mégis helyén van az esze, hiszen nélküle nem születhetne meg a megoldást segítő leleplezés.
A nagynak számító költségvetés jelentős része (a Csehországban forgatott jelenetek mellett) vélhetően a CG-re ment el, amellyel hitelessé teszik az android képességeit. Azonban dicséretes az a mértéktartás, amennyire ennek jelenléte érzékelhető, mert egyáltalán nem válik uralkodóvá. A dráma nemcsak játékfilmekre jellemző, igényes filmes megvalósítást kapott, hanem kiváló soundtracket is. Az instrumentális háttérzenét Prágában vették fel a dráma zeneigazgatója, Huh Sung-jin (허성진) vezetésével a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekarral (Czech National Symphony Orchestra - CNSO), akik már számos hollywoodi produkcióban is dolgoztak, többek között Ennio Morriconéval és Quentin Tarantinóval. A háttérzene, amely egész zeneszerző-csapat munkája, mindvégig energikus, hangulati skálája az android Nam Shin jellemét tükröző napfényes dallamoktól az egészen sötét árnyalatokig terjed. Különösen izgalmas a vonósok rendkívül kreatív használata, amit két helyen különösen élveztem: a Carry On játékos pizzicatóiban, és ahogyan a Signal mélyen morgó akkordjai felett a hegedűk szinte nyüszítve siránkoztak. A szimfonikus hangzás sokszor keveredik szintetizátoros és elektronikus effektekkel, amellyel megszületik az AI témájához illő hangi háttér. Természetesen kiváló betétdalok is elhangzanak, és amint már említettem, a neves előadóik sorában ott találjuk a főszereplő, Seo Kang-joon nevét is, aki a You Are My Love című számot énekli. Nehéz lenne a sok remek darab közül bármelyiket kiemelni, de a titkos kedvencem a The Longing Dance.
Kattints a képre! ▶️
A dráma hivatalos soundtrack-albuma (via YouTube)
Az Are You Human? egyszerre szórakoztató, mélyen elgondolkodtató és érzelmes dráma. Egyre valószerűbbnek és aktuálisabbnak tűnő témája miatt a feltett kérdése még sokáig velünk marad.
Nos, ki tartozik inkább közénk: Nam Shin?... Nam Shin III?... vagy Seo igazgató? Végső soron nem mást kérdez tőlünk a dráma, mint amit nehezen tudunk definiálni: mi teszi az embert emberré? Valamint benne foglaltatik egy figyelmeztetés is: ne jussunk el odáig, hogy egy géptől kelljen visszatanulnunk, milyen embernek lenni.
. . .
SOUTH KOREA | K-DRAMA | ARE YOU HUMAN? (너도 인간이니) | ÍRTA: JO JEONG-JOO (조정주) | RENDEZTE: CHA YEONG-HOON (차영훈), YOON JOON-HO (윤준호) | 2018 | 18 RÉSZ | KBS
. . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése