[Filmekről] Yeon Sang-ho: JUNG E (2022)

정이

* Az írás spoilereket tartalmaz *

Folytatva azon alkotások sorát, melyek a legújabb technikai vívmányok, különösen a mesterséges intelligencia kapcsán képzelnek el jövőképeket, most a Jung E című filmet választottam. Írója és rendezője az a Yeon Sang-ho, aki lassan kiérdemeli a "műfajmegújító" eposzi jelzőt, hiszen ezt tette némiképp az animációs filmjeivel (King of Pigs, The Fake), a nagysikerű Train to Busan című zombifilmjével, kevésbé sikeresen a Psychokinesis című filmjével, viszont nagy dobása volt a Hellbound című sorozat. Rendkívül termékeny alkotó, aki szinte már házi szerzője lett a Netflix saját tartalmainak is. Eddigi életműve viszont ingadozó, kiváló alkotások keverednek zavarba ejtően közepesekkel. Lássuk, hol helyezkedik el ezek között a Jung E.

A plakát halványan felidézi a Metropolis (Fritz Lang, 1927) ikonikus figuráját. Bár lesznek még hasonló városképek is, a Metropolishoz csak annyiban van köze a Jang E-nek, hogy ez is egy disztópikus jövőbeli vízió. Sokkal inkább tart rokonságot az előző évtizedek science fiction alkotásaival (visszanyúlva egészen a Blade Runnerig), ám ezekhez hozzá tud tenni valamit. Mivel koreai alkotásról van szó, talán meg se lepődünk annyira, ha egy komor tudományos-fantasztikus világba ágyazott melodrámára találunk, mely anya és lánya között játszódik. Yeon Sang-ho elég bátor egy ilyen társításhoz is, persze a Psychokinesisben már tett hasonló kísérletet, csak ott apa és lánya között játszódtak az események. Természetesen az érzelmi elem most a témához illően komor árnyalatokban rajzolódik ki. 

Bevezető információként röviden elmondják, hogy a globális felmelegedés miatt annyira megemelkedett a tengerszint, hogy az a Földet szinte lakhatatlanná tette. Ezért az emberiség a Föld és a Hold közötti térségben alakított ki űrbéli menedékeket, ám ezek közül néhány egymással szövetkezve háborút indított a többiek ellen. Már negyven éve folyik a harc, és időközben született egy tudományos áttörés: lehetővé vált az emberi agy gépi reprodukálása, és az egyes emberek tudatának átmentése abba. A mesterséges intelligencia kutatására szakosodott Kronoid Laboratórium 2135-ben arra a feladatra vállalkozik, hogy létrehozza és sorozatgyártásra alkalmassá teszi a kómában fekvő egykori legendás harcos mesterséges agyát, hogy annak taktikai és harci tudásával megalkothassák a legjobb hadműveleti mesterséges intelligenciát, és így végre legyőzhessék a lázadókat. Egyetlen lépést kellene már csak megtenni, győzelemre fordítani az utolsó küzdelmet, amit Yun Jung-yi százados annak idején elbukott. Ezért Yun emlékei alapján egy android-testbe ültetett mesterséges aggyal sorozatosan szimulálják ezt a harcot, ami egy ponton minden alkalommal lefagy.  

Yeon Sang-ho azonban egy akciókra épülő sima oknyomozós történetnél valami sokkal különlegesebbet írt, sokaknak talán éppen ezzel csalódást okozva. Mert a látványos harcok helyett a küzdelmek morális síkra terelődnek. A kutatócsoport vezetője nem más, mint Yun százados lánya, Yun Seo-hyeon, aki a Yun Jung-yi után Jung E-nek elnevezett projekttel azért is harcol, hogy anyja nevét hősként írják be a történelembe. Nyomós oka van erre, mely egyrészt kettőjük történetéből, másrészt az új világ rendjéből fakad. Már Yun harci ellenfelei is intelligens robotok voltak, és amikor az űrbéli településen utazunk, láthatjuk, hogy mindenfelé hatalmas robotok dolgoznak. Ám a mesterséges agy valami mást is lehetővé tett: a tudat reprodukálhatósága örök életet biztosít eredeti tulajdonosának, még ha a test mesterségesre cserélődik is. De milyen élete lesz egy emberi tudattal rendelkező androidnak? Nos... Yeon Sang-ho elképzel egy futurisztikus kapitalizmust. Mert ebben az új világban is a pénzbeli javak határozzák meg, hogy androidként ki, melyik társadalmi kasztba kerülhet. A három felvázolt kaszt leképezi a nagytőkések, a középosztálybeliek és az alsó néprétegek világát. A csúcson lévők megvásárolhatják, hogy androidként is élvezhessék a polgári jogok összességét (mint a házasság, örökbefogadás), a középen lévőknek már csak megnyirbálva járnak ezek a jogok és ők a kormányzat tulajdonát képezik, akik pedig nincsenek anyagi erők birtokában, azok alanyi jogon élvezhetik ugyan a továbbélés lehetőségét, de elveszítik az önrendelkezési jogukat, mivel a végtelen klónozhatóságuk miatt nem minősülnek egyéneknek, cégek által adhatók-vehetők, akik a felhasználási módjukról is döntenek. Yun kutató kétszeresen szembesül ennek következményeivel. Döntenie kell a saját sorsáról, és meg kell látnia, hogy a harmadik kasztbeliekkel - akik közé a Kronoid tulajdonaként anyja tudata is tartozik - mi történhet. Egy váratlan fordulat miatt a kutatócsoport munkája feleslegessé válik, így már Jung E-ra sincs szükség szuperkatonaként. A tulajdonosai nem sokat hezitálnak, megtalálják a jövedelmező felhasználásának újabb módját, amivel nemcsak árucikké degradálnák, hanem méltatlan tevékenységre kényszerítenék. Yun kutatóban ettől elszakad valami, és nem várt lépésre szánja el magát. 

Yeon Sang-ho a történetben nemegyszer meglep bennünket azzal, hogy nem tudunk különbséget tenni ember és android között. Látjuk, hogy a filmbeliek sem mindig tudják, hogy ki miféle is valójában (ezért is kell rendszeresen tesztelésre járniuk), akik pedig tudják, azok képesek saját szórakoztatásukra rendelni az androidokat. Még félelmetesebb a magához térített Yun százados reakciója, aki az emberi tudatával halálra rémül a testét, vagy éppen a test nélküliségét látva. Sok minden szavakba foglalva hangzik el a filmben, de maguk a látottak is felvetnek kérdéseket. A kutatási folyamatban a siker érdekében egyre drasztikusabb lépésekre szánják el magukat. Magunkra maradunk a dilemmával, hogy kínzásnak nevezhető-e, ha a tudatot szenvedni látjuk, de a sérülés a géptestet érte? Maga Seo-hyeon is szenvtelenül teszi ki minden procedúrának az anyja tudatával rendelkező androidokat, a változás csak akkor következik be, amikor rájön, hogy azokban melyik agyi terület aktiválódott. Egészen addig szinte tárgyiasítva tekintett csak rá, mint egy javítani való harci szerkezetre, még akkor is, ha a végső szándéka anyja méltóságának visszaadása volt. Azonban rá kell döbbennie, hogy Yun százados tudata őrzi az anyai érzéseket és emlékeket is, amelyekben lányaként Seo-hyeon is benne van. Ezért megteszi azt, ami korábban fel sem merült benne: meggátolja a klónozhatóságot, és a megmaradt egyetlen példányt megpróbálja kimenteni a bázisról. Az adott világban azonban emberként már korlátozottak a lehetőségei, az utolsó akció végül intelligens androidok küzdelmévé válik. 

Yeon Sang-ho rendező

Szép a befejező képsor, azonban a szabadság érzése mellett ott gonoszkodik bennünk a jogos kérdés: bármilyen szellem is lakozzon benne, mit kezd egy géptest a javító-szerelő bázisa nélkül? De ennél komolyabb dilemma Yeon Sang-ho látomása nyomán eldönteni, hogy meddig ember az ember? Amikor test és tudat egysége? Ember-e a tudat nélküli, fizikailag működőképes emberi test? Ember-e, ha nem emberi testhez kapcsolódik egy teljes értékű emberi tudat?

A film látványvilága elég lenyűgöző, a külső-belső terek gondosan megtervezettek. A harci robotok és az androidok rendkívül egyediek. Különösen nagy kedvencem lett a száguldásra és alattomos lopakodásra is képes hatalmas robot, melyet érzékelhetően egy ragadozó nagymacska mintájára terveztek. Borzongással vegyes szépségű az ember-gép torzó a laboratóriumban. 

A film mindvégig elég sötét, nem nagyon látunk benne erős fényeket vagy éles megvilágításokat, többnyire sejtelmes, kékes-zöldes tónus uralja a látványt. A cselekmény három részből áll, két hosszabb akciósor között játszódik a főként beszélgetésekre épülő, így sokkal lassabb tempójú, hosszabb középrész. Ebben megjelenik a játékosság és a komikum is.  Nagyszerű, ahogy később magyarázatot kap, hogy miért olyan idétlen humorú a Kronoid igazgatója, és az is, ahogyan egymásra rímeltetik az ember és a klónja kínos vicceit. Ez a középrész lenne a dráma kibontásának terepe, ami a remek ötlet ellenére sem sikerült maradéktalanul. Talán túl erős az érzelmi visszafogottság, vagy kevés a nézők számára igazán átélhető helyzet, ami mélyen megérintene bennünket, ezért egy kis távolságtartással figyeljük az eseményeket. Az akciójelenetek viszont rendkívül jól megkomponáltak, pörgősek és nagyon kemények, különösen a film végén, ahol már csak géptestek csapnak össze ádáz küzdelemben. 

A film megosztotta a nézőközönséget és a szakmai véleményeket is, nagyjából fele-fele arányban értékelik pozitívan vagy utasítják el. Beleolvasva a kritikákba, szembeötlő volt egy különbség: az ázsiai írások (főként indiaiak) sokkal elfogadóbbak a film érzelmességével, megindítónak találják a benne lévő anya-lánya kapcsolatot. A nyugatiak viszont úgy találják, hogy a film leül a középrészben és unalomba fullad, ezért az akciókat hiányolják leginkább. Tagadhatatlan, hogy Yeon Sang-ho megköveteli a nyitottságot a sémáktól való eltérés, a szokatlan befogadása iránt, de akik ezt meg tudják lépni, azok egy igazán érdekes, meglehetősen egyedi science fiction alkotást élvezhetnek.

Yun Jung-yi / Jung E szerepében Kim Hyun-joo színésznő mindvégig finom szépségű, érzékeny nő, még akkor is, amikor megveszekedetten akciózik, felvéve a versenyt a az emberi fizikai képességeket meghaladó harci gépezetekkel. A lánya, Yun kutató szerepében Kang Soo-yeon különös alakítást nyújt. Sokáig alig lehet bármi érzelmet leolvasni róla, de a szeme mindig árulkodik arról, hogy mit él meg. Természetesen mély érzéseket és érzelmi áradásokat is megmutat, de akkor is igaz rá, hogy rendkívül finom eszközökkel játszik. Meg kell említeni azt a szomorú tényt, hogy a tíz év kihagyás után visszatérő színésznőnek ez volt a hattyúdala, a film bemutatását sajnos már nem élhette meg. Ryu Kyung-soo a Kronoid igazgatójának szerepében két teljesen eltérő arcot tud megmutatni. Kezdetben vicces, nagyszájú, de bizonytalan figura, aki ijesztő átalakuláson megy át, amikor rájön, hogy mi is a saját valója.