[Filmekről] Yeon Sang-ho: JUNG E (2022)

정이

* Az írás spoilereket tartalmaz *

Folytatva azon alkotások sorát, melyek a legújabb technikai vívmányok, különösen a mesterséges intelligencia kapcsán képzelnek el jövőképeket, most a Jung E című filmet választottam. Írója és rendezője az a Yeon Sang-ho, aki lassan kiérdemeli a "műfajmegújító" eposzi jelzőt, hiszen ezt tette némiképp az animációs filmjeivel (King of Pigs, The Fake), a nagysikerű Train to Busan című zombifilmjével, kevésbé sikeresen a Psychokinesis című filmjével, viszont nagy dobása volt a Hellbound című sorozat. Rendkívül termékeny alkotó, aki szinte már házi szerzője lett a Netflix saját tartalmainak is. Eddigi életműve viszont ingadozó, kiváló alkotások keverednek zavarba ejtően közepesekkel. Lássuk, hol helyezkedik el ezek között a Jung E.

A plakát halványan felidézi a Metropolis (Fritz Lang, 1927) ikonikus figuráját. Bár lesznek még hasonló városképek is, a Metropolishoz csak annyiban van köze a Jang E-nek, hogy ez is egy disztópikus jövőbeli vízió. Sokkal inkább tart rokonságot az előző évtizedek science fiction alkotásaival (visszanyúlva egészen a Blade Runnerig), ám ezekhez hozzá tud tenni valamit. Mivel koreai alkotásról van szó, talán meg se lepődünk annyira, ha egy komor tudományos-fantasztikus világba ágyazott melodrámára találunk, mely anya és lánya között játszódik. Yeon Sang-ho elég bátor egy ilyen társításhoz is, persze a Psychokinesisben már tett hasonló kísérletet, csak ott apa és lánya között játszódtak az események. Természetesen az érzelmi elem most a témához illően komor árnyalatokban rajzolódik ki. 

Bevezető információként röviden elmondják, hogy a globális felmelegedés miatt annyira megemelkedett a tengerszint, hogy az a Földet szinte lakhatatlanná tette. Ezért az emberiség a Föld és a Hold közötti térségben alakított ki űrbéli menedékeket, ám ezek közül néhány egymással szövetkezve háborút indított a többiek ellen. Már negyven éve folyik a harc, és időközben született egy tudományos áttörés: lehetővé vált az emberi agy gépi reprodukálása, és az egyes emberek tudatának átmentése abba. A mesterséges intelligencia kutatására szakosodott Kronoid Laboratórium 2135-ben arra a feladatra vállalkozik, hogy létrehozza és sorozatgyártásra alkalmassá teszi a kómában fekvő egykori legendás harcos mesterséges agyát, hogy annak taktikai és harci tudásával megalkothassák a legjobb hadműveleti mesterséges intelligenciát, és így végre legyőzhessék a lázadókat. Egyetlen lépést kellene már csak megtenni, győzelemre fordítani az utolsó küzdelmet, amit Yun Jung-yi százados annak idején elbukott. Ezért Yun emlékei alapján egy android-testbe ültetett mesterséges aggyal sorozatosan szimulálják ezt a harcot, ami egy ponton minden alkalommal lefagy.  

Yeon Sang-ho azonban egy akciókra épülő sima oknyomozós történetnél valami sokkal különlegesebbet írt, sokaknak talán éppen ezzel csalódást okozva. Mert a látványos harcok helyett a küzdelmek morális síkra terelődnek. A kutatócsoport vezetője nem más, mint Yun százados lánya, Yun Seo-hyeon, aki a Yun Jung-yi után Jung E-nek elnevezett projekttel azért is harcol, hogy anyja nevét hősként írják be a történelembe. Nyomós oka van erre, mely egyrészt kettőjük történetéből, másrészt az új világ rendjéből fakad. Már Yun harci ellenfelei is intelligens robotok voltak, és amikor az űrbéli településen utazunk, láthatjuk, hogy mindenfelé hatalmas robotok dolgoznak. Ám a mesterséges agy valami mást is lehetővé tett: a tudat reprodukálhatósága örök életet biztosít eredeti tulajdonosának, még ha a test mesterségesre cserélődik is. De milyen élete lesz egy emberi tudattal rendelkező androidnak? Nos... Yeon Sang-ho elképzel egy futurisztikus kapitalizmust. Mert ebben az új világban is a pénzbeli javak határozzák meg, hogy androidként ki, melyik társadalmi kasztba kerülhet. A három felvázolt kaszt leképezi a nagytőkések, a középosztálybeliek és az alsó néprétegek világát. A csúcson lévők megvásárolhatják, hogy androidként is élvezhessék a polgári jogok összességét (mint a házasság, örökbefogadás), a középen lévőknek már csak megnyirbálva járnak ezek a jogok és ők a kormányzat tulajdonát képezik, akik pedig nincsenek anyagi erők birtokában, azok alanyi jogon élvezhetik ugyan a továbbélés lehetőségét, de elveszítik az önrendelkezési jogukat, mivel a végtelen klónozhatóságuk miatt nem minősülnek egyéneknek, cégek által adhatók-vehetők, akik a felhasználási módjukról is döntenek. Yun kutató kétszeresen szembesül ennek következményeivel. Döntenie kell a saját sorsáról, és meg kell látnia, hogy a harmadik kasztbeliekkel - akik közé a Kronoid tulajdonaként anyja tudata is tartozik - mi történhet. Egy váratlan fordulat miatt a kutatócsoport munkája feleslegessé válik, így már Jung E-ra sincs szükség szuperkatonaként. A tulajdonosai nem sokat hezitálnak, megtalálják a jövedelmező felhasználásának újabb módját, amivel nemcsak árucikké degradálnák, hanem méltatlan tevékenységre kényszerítenék. Yun kutatóban ettől elszakad valami, és nem várt lépésre szánja el magát. 

Yeon Sang-ho a történetben nemegyszer meglep bennünket azzal, hogy nem tudunk különbséget tenni ember és android között. Látjuk, hogy a filmbeliek sem mindig tudják, hogy ki miféle is valójában (ezért is kell rendszeresen tesztelésre járniuk), akik pedig tudják, azok képesek saját szórakoztatásukra rendelni az androidokat. Még félelmetesebb a magához térített Yun százados reakciója, aki az emberi tudatával halálra rémül a testét, vagy éppen a test nélküliségét látva. Sok minden szavakba foglalva hangzik el a filmben, de maguk a látottak is felvetnek kérdéseket. A kutatási folyamatban a siker érdekében egyre drasztikusabb lépésekre szánják el magukat. Magunkra maradunk a dilemmával, hogy kínzásnak nevezhető-e, ha a tudatot szenvedni látjuk, de a sérülés a géptestet érte? Maga Seo-hyeon is szenvtelenül teszi ki minden procedúrának az anyja tudatával rendelkező androidokat, a változás csak akkor következik be, amikor rájön, hogy azokban melyik agyi terület aktiválódott. Egészen addig szinte tárgyiasítva tekintett csak rá, mint egy javítani való harci szerkezetre, még akkor is, ha a végső szándéka anyja méltóságának visszaadása volt. Azonban rá kell döbbennie, hogy Yun százados tudata őrzi az anyai érzéseket és emlékeket is, amelyekben lányaként Seo-hyeon is benne van. Ezért megteszi azt, ami korábban fel sem merült benne: meggátolja a klónozhatóságot, és a megmaradt egyetlen példányt megpróbálja kimenteni a bázisról. Az adott világban azonban emberként már korlátozottak a lehetőségei, az utolsó akció végül intelligens androidok küzdelmévé válik. 

Yeon Sang-ho rendező

Szép a befejező képsor, azonban a szabadság érzése mellett ott gonoszkodik bennünk a jogos kérdés: bármilyen szellem is lakozzon benne, mit kezd egy géptest a javító-szerelő bázisa nélkül? De ennél komolyabb dilemma Yeon Sang-ho látomása nyomán eldönteni, hogy meddig ember az ember? Amikor test és tudat egysége? Ember-e a tudat nélküli, fizikailag működőképes emberi test? Ember-e, ha nem emberi testhez kapcsolódik egy teljes értékű emberi tudat?

A film látványvilága elég lenyűgöző, a külső-belső terek gondosan megtervezettek. A harci robotok és az androidok rendkívül egyediek. Különösen nagy kedvencem lett a száguldásra és alattomos lopakodásra is képes hatalmas robot, melyet érzékelhetően egy ragadozó nagymacska mintájára terveztek. Borzongással vegyes szépségű az ember-gép torzó a laboratóriumban. 

A film mindvégig elég sötét, nem nagyon látunk benne erős fényeket vagy éles megvilágításokat, többnyire sejtelmes, kékes-zöldes tónus uralja a látványt. A cselekmény három részből áll, két hosszabb akciósor között játszódik a főként beszélgetésekre épülő, így sokkal lassabb tempójú, hosszabb középrész. Ebben megjelenik a játékosság és a komikum is.  Nagyszerű, ahogy később magyarázatot kap, hogy miért olyan idétlen humorú a Kronoid igazgatója, és az is, ahogyan egymásra rímeltetik az ember és a klónja kínos vicceit. Ez a középrész lenne a dráma kibontásának terepe, ami a remek ötlet ellenére sem sikerült maradéktalanul. Talán túl erős az érzelmi visszafogottság, vagy kevés a nézők számára igazán átélhető helyzet, ami mélyen megérintene bennünket, ezért egy kis távolságtartással figyeljük az eseményeket. Az akciójelenetek viszont rendkívül jól megkomponáltak, pörgősek és nagyon kemények, különösen a film végén, ahol már csak géptestek csapnak össze ádáz küzdelemben. 

A film megosztotta a nézőközönséget és a szakmai véleményeket is, nagyjából fele-fele arányban értékelik pozitívan vagy utasítják el. Beleolvasva a kritikákba, szembeötlő volt egy különbség: az ázsiai írások (főként indiaiak) sokkal elfogadóbbak a film érzelmességével, megindítónak találják a benne lévő anya-lánya kapcsolatot. A nyugatiak viszont úgy találják, hogy a film leül a középrészben és unalomba fullad, ezért az akciókat hiányolják leginkább. Tagadhatatlan, hogy Yeon Sang-ho megköveteli a nyitottságot a sémáktól való eltérés, a szokatlan befogadása iránt, de akik ezt meg tudják lépni, azok egy igazán érdekes, meglehetősen egyedi science fiction alkotást élvezhetnek.

Yun Jung-yi / Jung E szerepében Kim Hyun-joo színésznő mindvégig finom szépségű, érzékeny nő, még akkor is, amikor megveszekedetten akciózik, felvéve a versenyt a az emberi fizikai képességeket meghaladó harci gépezetekkel. A lánya, Yun kutató szerepében Kang Soo-yeon különös alakítást nyújt. Sokáig alig lehet bármi érzelmet leolvasni róla, de a szeme mindig árulkodik arról, hogy mit él meg. Természetesen mély érzéseket és érzelmi áradásokat is megmutat, de akkor is igaz rá, hogy rendkívül finom eszközökkel játszik. Meg kell említeni azt a szomorú tényt, hogy a tíz év kihagyás után visszatérő színésznőnek ez volt a hattyúdala, a film bemutatását sajnos már nem élhette meg. Ryu Kyung-soo a Kronoid igazgatójának szerepében két teljesen eltérő arcot tud megmutatni. Kezdetben vicces, nagyszájú, de bizonytalan figura, aki ijesztő átalakuláson megy át, amikor rájön, hogy mi is a saját valója. 

[Tévédrámákról] DESERT SPRING (2003)

사막의 샘 
Alternatív cím: Oasis
MBC, 2003, 3 rész
Műfaj: dráma
Írta: Seon Kyeong-hee 선경희
Rendezte: Lee Eun-gyoo 이은규
Adatok bővebben: namu.wiki / MyDramaList

Az MBC (Munhwa Broadcasting Corporation), azaz Kulturális Műsorszolgáltató Társaság alapítása 1961. december 2-án történt. Egyetlen rádióállomással kezdték a működésüket, mára multimédiás csoporttá nőtték ki magukat, melyet egy földfelszíni TV-csatorna, három rádiócsatorna, öt kábelcsatorna, öt műholdas csatorna és négy DMB-csatorna alkot. 

A 42. születésnapjukat 2003-ban rendkívüli módon ünnepelték meg, ebből az alkalomból mutatták be december 17-18-19-én a Desert Spring (Sivatagi forrás) című háromrészes drámát. A dráma négyórás időtartamú, lévén az utolsó epizód dupla hosszúságú.

Rögtön az elején el kell áruljam, hogy ezt a drámát egy rendkívüli gyöngyszemnek tartom. Bámulatos koridéző hangulattal bír, a helyszínek, a külső és belső terek, a felhangzó zenék és slágerek, a karakterek egyszerűen időutazásra visznek, visszarepítenek a japán gyarmati időkbe, és a II. világháború utáni évekig követhetjük a szereplők sorsát.

Micsoda ünnephez illeszkedő gyönyörű gondolat, hogy a dráma főszereplői ezúttal nem ideológiák képviselői, nem is szabadságharcos ellenállók, hanem egyszerű, hétköznapi fiatalok, akik véletlenül éppen egy rádióállomás munkatársai. "A rádió révén összegyűlt fiatalok számára a műsorszórás egyfajta láthatatlan menekülőúttá vált – akár egy értékes forrás a sivatagban." - írja az MBC ismertetője.

Természetesen a kor valósága veszi őket körül, mélyen befolyásolva a sorsukat. Jung In-hui (Jang Sin-young) egy szabadszellemű, bátor fiatal lány, aki megszökik az elrendezett házassághoz vezető esküvőjéről. Kalandos menekülése közben két férfival is találkozik. Yoo Gi-hyeon (Song Il-kook) éppen Tokióba tart, hogy zenei tanulmányokat folytasson, de In-hui miatt majdnem elveszíti az apjáról rámaradt egyetlen értékes emlékét, a szaxofonját. Végül mégis ő ad pénzt In-huinak, hogy a lány is megkezdhesse tanulmányait a Behwa Főiskolán. A lány a hoppon maradt vőlegénye elől egy autóban keres menedéket, melynek fiatal férfi tulajdonosa, Gang Seung-mo (Lee Hyung-chul) segít neki. 

Három év múlva folytatódik a történet, amikor mindhárman a rádióállomásnál találkoznak. In-hui a zenei programjainak gazdája, Gi-hyeon a rádióállomás zenekarának tagja, míg Seung-mo az állomás munkájának felügyelőbiztosa. In-hui és Gi-hyeon egymásba szeretnek, ezért a lány visszautasítja Seung-mo közeledését. Gi-hyeon egy nap döbbenten jön rá, hogy a rádióállomás elnöke, aki Seung-mo apja és In-hui támogatója is egyben, nem más, mint az, aki apját megölte. Cégeinek alapítása előtt japán nevet vett fel, és teljes mértékben az elnyomók kiszolgálója. Gi-hyeon korábban azt mondta, hogy meghajol a valóság erőviszonyai előtt, de egyszer meg akarja kérdezni tőle, hogy miért tette azt az apjával. Ám most megőrjíti a tudat, hogy míg apjának esélye sincs az igazságszolgáltatásra, addig a gyilkosa szabadon éli világát. Forr benne a bosszúvágy, készen áll megölni Gang Young-jint, azaz Igarashi Hidenorit (Lee Jung-gil), tesz is erre egy kísérletet. Gang elnök is rájön, hogy Gi-hyeon ismeri a múltját, amikor még Kimura néven a japánok kémjeként az ellenállók felderítése volt a feladata, ezért Gi-hyeon egyszerre kerül apának és fiának az útjába. Azt is megtudjuk, hogy Kimura az ellenállóknak szánt pénzek elsikkasztásával alapozta meg jelenkori vagyonát.

Az események felpörögnek, már láthatóan közeledik a háború vége, ami a japánok vereségét jelzi, de azok még az utolsó pillanatokban egy sor kétségbeesett, kegyetlen lépésre szánják el magukat. Dühödten meg akarják semmisíteni az illegális rádiókat működtető szabadságharcosokat, és ezreket soroznak be Japán bányáiban végzendő munkaszolgálatra. Gang elnök ezt kihasználva viteti el Gi-hyeont is, azzal a hátsó szándékkal, hogy bérencei ott majd végleg megszabadulnak tőle. Közben In-hui-nek rá kell jönnie, hogy szerencsejátékosnak gondolt apja nem elherdálta a család pénzét, hanem azt az ellenállóknak adta. 

A drámabeli Blue Note klub
Az elnevezésnek számos jazz-zenei vonatkozása van (a műfajra jellemző sajátos hangjegytől
az 1939-től működő, azonos nevű legendás kiadóvállalatig)

Tovább nem árulom el a történet fordulatait, mely elvezet majd bennünket a felszabadulás utáni Dél-Koreába, amely már az amerikaiak befolyása alatt áll, és meglátjuk, hogy az egyes szereplők miként illeszkednek be az új körülmények közé. Természetesen Gang Young-jin is köztük van, aki a régi módszereivel és átmentett kapcsolataival igyekszik ismét pozíciókat kiharcolni az új világban, de végül nem kerülheti el, hogy a saját fiával összetűzésbe kerüljön.

Mert a dráma külön érdekessége, hogy a világháború előtti és utáni Korea különböző arculatainak felvillantása mellett megmutatja a generációk különbségeit. A Desert Spring szülők és gyermekeik drámája is, akiknek gondolkodása, értékrendje merőben eltér egymástól. A fiatalok szabadlelkűek, nem fogadják el a régi világ szabályait. Ez pedig tükrözi annak a nemzedéknek az erejét és bátorságát, amely elsőként látott neki a szabad Korea megvalósításának.

A dráma nagyon rövid ahhoz képest, amennyi összefüggést tartalmaz, ezért a nem hazai nézőknek talán kissé nehezebb átlátni a benne foglalt viszonyokat és történelmi utalásokat. Lee Eun-gyoo rendező elmondta, hogy a igyekeztek felkutatni a kor dokumentált eseményeit, annak ellenére, hogy kevés forrásanyag áll rendelkezésre. Így került a történetbe a rövidhullámú adások hallgatásával kapcsolatos incidens is. A japánok 1942-ben rengeteg embert letartóztattak a Gyeongseongi rádióállomás munkatársai közül (beleértve a technikai személyzetet is), mert hallgatták és továbbították az Amerika Hangja és a Chungkingben működő Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormányának tiltott adásait. A felszabadulásról szóló tudósítások pedig valós dokumentumfelvételek, melyeket néhány pillanatig láthatunk a drámában. De megragadó az őszintesége, karaktereinek sokszínűsége, és annak az ígérete, hogy ha tragédiák árán is, de végül minden a helyére kerül.

A dráma zeneválasztásai is alaposan végiggondoltak. Ok-hui egy Aloha 'Oe című dalt énekel, amely Hawaii szigetén született, és nem más írta, mint Liliʻuokalani hercegnő, akiből később Hawaii egyetlen királynője lett. Ismeretes, hogy éppen ebben az időszakban a Hawaii-ra menekülő japánok az ott élő legnagyobb betelepült populációt képezték. Ezért a hamar népszerűvé váló dal akár japán, akár amerikai közvetítéssel is eljuthatott Koreába, így egyáltalán nem véletlen, hogy a jazzklubban éppen ez szól. 

Az említettek mellett a dráma főbb szerepeit játszó színészek: Shin So-mi, Choi Jae-ho, Im Hyun-sik, Yoon Joo-sang, Lee Young-hee, Park Young-tae, Hong Seong-seon. 

A központi karakter a Song Il-kook által játszott Yoo Gi-hyeon, aki merőben szokatlan jelenség. A drámából számomra nem lett világos, de az MBC karakterleírásából kiderül, hogy japán-koreai vegyes kapcsolatból született, mialatt az apja Japánban volt zenét tanulni, azonban a nő családjának ellenállása miatt apja csak vele tért vissza Koreába. Ez a motívum talán azért fontos, hogy érzékeltesse, Gi-hyeonnak talán nem lehet ellenérzése a japánokkal szemben. Láthatjuk, hogy a fiúból felnőve őszinte, egyenes, nagyon jószívű ember vált, aki eléggé impulzív, sokszor a saját feje után megy, és nem veti meg a szórakozást sem. Nincsenek világot megváltoztató szándékai, és semmiképpen sem gyilkos természet. De a morális értékei tiszták, és ezek áthágása nem hagyja nyugodni. Végső kétségbeesésében venné saját kezébe az igazságszolgáltatást, de éppen azért, mert nem hősalkat, és nem is akarják annak láttatni, elbaltázza a lehetőségeit. Így lesz övé talán a koreai filmtörténelem legfurcsább merénylete, amelyben mégis a saját moralitása győzedelmeskedik. Song Il-kooknak ez még a viszonylag korai szerepei közé tartozik, de már itt is a tőle megszokott természetességgel és árnyaltsággal játssza ezt az összetett személyiséget. Akár azt is mondhatnánk, hogy könnyedén - de csak abban az értelemben, hogy a letisztultság mögött rejlik a legtöbb tudás és munka. 

[Tévédrámákról] I AM NOT A ROBOT (2018)

로봇이 아니야
MBC, 2018, 16 rész
Műfaj: dráma, romantikus komédia, science fiction
Írta: Kim Seon-mi 김선미, Lee Suk-joon-I 이석준
Rendezte: Jeong Dae-yoon 정대윤
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Úgy látszik, 2018 a robotok éve volt a koreai drámákban, mert kettő is született e témakörben, bár kicsit sem hasonlítanak egymásra (l. az "Are You Human?"-t ismertető bejegyzést).

Az "I Am Not A Robot" (Én nem vagyok robot) cím ne tévesszen meg senkit, mert ennek a drámának kevés köze van a science fiction műfajhoz. Bár működik benne egy android a háttérben a főhős lány (többnyire figyelmen kívül hagyott) segítőjeként, az egész robot-dolog szinte csak apropóul szolgál a romantikus komédiában kibontakozó helyzetkomikumok számára. 

Egyszerre tudok jót és rosszat is írni erről a sorozatról, melyet két szóval jellemeznék: kellemes és bosszantó. 

Nézzük először a kellemes tartományt:

Adott egy kutató, Hong Baek-gyoon (Uhm Ki-joon), aki nem igazán fogta fel, hogy szerelme miért szakított vele. Talán hiányának pótlásaként az éppen befejező műveletek előtt álló csúcstechnológiás androidot ezért a lányról mintázza, így jön létre Aji-3. 

Ji-ah (az ő nevének megfordítása az Aji, Chae Soo-bin színésznő játssza) egy álmodozó lány, aki kutató apja nyomdokain haladva találmányokon dolgozik, ám ezekkel az emberek érzelmi, nem technikai segítése a célja - viszont mindenki haszontalanságoknak tartja őket.

Harmadik főszereplőnk egy fiatalember, Kim Min-gyoo (Yoo Seung-ho), aki sajátos életet él, amire a betegsége kényszeríti. Életveszélyes allergiás reakciót vált ki nála, ha másik emberrel fizikai érintkezésbe kerül. Mivel a szüleit elvesztette, a tőlük örökölt rezidencián él bezárkózva, és igazgatóként dolgozik a KM Financial nevű cégnél, melynek szintén a szülei révén a legnagyobb részvényese. Ez a cég tartja fenn a kutatócsoportot, melynek valódi tevékenységét előle is eltitkolják, mivel a cég elnöke egy amerikai érdeklődőnek akarja eladni a kifejlesztett androidot, amit az új tulajdonos haditechnikai célokra alakíttatna át. 

Hogy ettől megmentse a találmányát, Hong professzor Kim Min-gyoo segítségét kéri, aki - mielőtt támogatást nyújtana - ragaszkodik ahhoz, hogy maga tesztelhesse azt. Azonban az utolsó pillanatban a robot alkatrészcserére szorul, ami nem érkezik meg időben, ezért Hongnak az a kétségbeesett ötlete támad, hogy felkéri volt barátnőjét egy "beugrásra", vagyis arra, hogy játssza el a robot szerepét Kim előtt.

Ezzel elő is állt a nem teljesen eredeti, de kiváló szórakozást ígérő felállás. Hong professzor természetesen újra érdeklődne Ji-ah iránt, de ennél sokkal fontosabb a két fiatal viszonyának alakulása. Mivel a történet szerint Min-gyoo tizenöt éve él magányosan, elfogadható, hogy semmi tapasztalata nincs az emberekkel, pláne nem az ellenkező neműekkel való kapcsolatok kialakításában, ezért a korához képest sok gyermeteg vonása van. Olyan helyesek együtt a "robottal", hogy még azt is szívesen elhisszük, nem ismeri fel, hogy egy élő ember van mellette. Mert valami fontosabbat szemlélünk, ami valóban megragadja a figyelmünket: Min-gyoo egy gyorsított tanulási folyamaton megy át, ami összefüggésben van a betegségének lelki eredőjével is: meg tud-e bízni valakiben, egyáltalán megbízhat-e valakiben? Ji-ah a robot képében ezt a kitüntetett helyet nyeri el, és akaratán kívül meg is gyógyítja Min-gyoo-t. Azonban semmi nem tart örökké, néhány fordulatot követően a fiúnak szembe kell néznie a valósággal, ami nemcsak sokkhatást, hanem állapotának visszaesését is eredményezi. A dráma második felében ebből kell kilábalni valahogy, és számomra főként innen kezdődik...

...a dráma bosszantóként leírható tartománya:

Nagy különbség van aközött, hogy egy főhős gyermeteg reakcióit felnőtt szemmel láttatjuk-e, vagy azt várják el tőlünk, hogy magunk is azokhoz infantilizálódjunk. Az infantilist természetesen az "éretlen" értelmében használom, nem bántó éllel, mivel ezúttal is főként az első csók keltette érzelmi viharokat kellene tudnunk átélni. Sokszor látjuk azt a koreai romantikus drámákban, hogy az élet kemény helyzeteiben kiválóan helytálló szereplők párkapcsolati téren úgy viselkednek, mintha prepubertás korban lennének, és ez az ellentmondásos kettősség hol működik, hol nem - többnyire nem igazán. Számomra mindig kérdés, hogy ezeknek a furcsa drámáknak vajon mi lehet az életkori célközönsége? Mert semmi baj nincs azzal, ha tíz-tizenéves, nyiladozó korban lévő gyerekek számára készítenék őket, ám szinte mindegyik dráma tartalmaz olyan elemeket, amelyek mégis inkább a felnőtt nézőknek szólnak.

Az "I Am Not A Robot" alkotói is követik a bevált sémákat, tehát a szerelmi történetet beleágyazzák egy chaebol belső pozícióharcaiba, sőt - ahogyan az szintén egy klisé - nem bírnak határt szabni a gonosznak, ezért nemzetközi szintű bűnözést is rajzolnak mögé. A baj csak azzal van, hogy a dráma első felének játékossága - még ha sok nehéz felismerést is tartalmaz - leveti magáról a túl komoly összeesküvés-elméleteket. A két szerelmes történetében sem tud hangnemet váltani, ezért rémesen bugyuta helyzetekbe hozza őket, melyekben már nem lehet naivnak, inkább csak ostobának látni őket, és ezzel kioltja a komolyan vehetőség lehetőségét. A többi szereplő pedig vagy nincs rendesen kidolgozva (különösen kár Kang Ki-young és Hwang Seung-eon karakteréért), vagy olyanok, mintha egy másik komédiából tévedtek volna ide (pl. az ütődött felbérelt gengszterek). Ezek a komikusnak szánt figurák most nem ellensúlyozzák a feszültséget, hanem elbagatellizálják azt. Ezért nincs igazán átélhető tétje a hatalmi viaskodásnak sem, és a kutatócsoport küzdelmei is (beleértve a két együgyű fickó szerelmi kakaskodását) inkább bohózatot idéznek. 

Ami pedig végképp érthetetlen: hogy lehet sokadjára (a sokadik drámában) ennyire dilettánsan szerepeltetni a nagyon gonosznak szánt nyugati gazembereket? Bosszantóan ostoba párbeszédek, amatőr színészi produkciókkal kísérve váltják egymást (a csúcspont a "What the hell?"-felkiáltás), ami azért különösen szembeötlő, mert a koreai színészek ezúttal is kiválóak.

Néha megjelenik egy-egy ötletes mozzanat is, különösen tetszett az, ahogyan szinte egy egész jelenetet írtak a Chaplinnek tulajdonított, de egyes források szerint Buster Keatontől származó mondásból (amit Aldous Huxley és mások is használtak): az élet közelről nézve tragédia, távolról viszont vígjáték.

A dráma második fele emiatt veszít a lendületéből, szinte kínkeservesen tudja csak kitölteni a túl soknak tűnő 16 részt, ezért jócskán találunk benne teljesen felesleges, túlmagyarázó jelenetsorokat, viccesnek szánt, a humort mégis nélkülöző elemeket (a gengszter beleszeret az androidba).

Tehát: a dráma egyrészt kellemes, másrészt bosszantó, de térjünk vissza az élvezeti értékeihez. Még emlékszem, amikor a Queen Seondeok dráma itthoni televíziós vetítésekor a nézők egyként kapták fel a fejüket Yoo Seung-ho megjelenésére Choon-choo herceg szerepében, aki nemcsak gyönyörű metszésű szemeivel, de színészi játékával is magával ragadó volt, pedig csak tizenhat éves koránál járt. Tekintve, hogy kilencéves kora óta temérdek szerepet játszott, az "I Am Not A Robot" idejére gyakorlott színésznek tekinthető, és nem is marad el a várakozásoktól. Kim Min-gyoo egyszerre kölykös és felnőttes, játékos és szomorúan magányos, reménykedő és kiszolgáltatott. Azt kell mondanom, hogy végig tudta volna játszani a karaktere drámájának mélyebb megmutatását is, kár, hogy nem tehette.

Chae Soo-bin színésznő remek partnere a komédiázásban, de sokkal több is annál. Érző, kedves nő, akinek szintén végig kell járnia egy önismereti utat, és ezt kellő mélységet mutatva meg is teszi. Ha pedig azt mondtam, hogy a dráma nálam kibillent az egyensúlyából, akkor mégis ki kell emelnem, hogy Hong professzor karaktere az ellensúly, ami mindig visszatérítette. Uhm Ki-joon remek karakterré varázsolta, a játéka egy pillanatig nem volt komolytalan, szerethetőek a vívódásai és a megértései, és ezzel valamennyire hitelesíteni tudta az egyébként ügyetlenül megírt céges/üzleti bonyodalmakat is. 

A sok szereplő között kiváló színészeket is találunk, ám mivel most nem látunk kiugró alakításokat tőlük, nem sorolnám fel a nevüket.

Összefoglalva: a dráma nagyon szépen és ügyesen beszél az emberek közötti bizalom megszerzéséről és elvesztéséről, csalódásról és megértésről, vágyakról és korlátokról, a felnőtté válás kínjairól. Az első félidőben különösen szórakoztató, tehát aki bizalmat szavaz a megnézésének, addig biztosan nem fog csalódni benne. De nem baj, ha előtte megkeressük magunkban a gyermekibb énünket, ha még nem vesztettük el teljesen.

[Tévédrámákról] ARE YOU HUMAN? (2018)

너도 인간이니
KBS, 2018, 18 rész
Műfaj: dráma, science fiction, melodráma
Írta: Jo Jeong-joo 조정주
Rendezte: Cha Yeong-hoon 차영훈, Yoon Joon-ho 윤준호
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

"Te is ember vagy?" - kérdezi a dráma koreai címe, ami a Netflixen "Te ember vagy?"- ra szűkült. De hiába tudjuk előre, hogy egyik főszereplőnk fizikai valójában nem ember, azért ne legyünk annyira biztosak benne, hogy a kérdés kizárólag rá vonatkozhat. A koreai címben van egy alcím is, amit sokféleképpen lehetne fordítani, de talán ez illik ide a legjobban: "Egy nemzetet megtévesztő emberimitációs projekt".

Jo Jeong-joo remek forgatókönyvet írt, amely egy váratlan módon megújított chaebol-dráma, benne az elmaradhatatlan keserédes szerelmekkel és az összes hatalmi tébolyban szenvedő gonosszal, valamint a kevés jó erővel, akik felveszik velük szemben a harcot. A dráma "legkisebb királyfija" azonban most annyira kívülálló, hogy még csak nem is ember, viszont vele megérkezik a műfaji elegy másik fele, a science fiction történet, a maga sajátos problémáival és morális kérdéseivel.

A hasonló drámák kapcsán sokszor megkapom azt a kérdést, hogy tudományosan mennyire megalapozottak a látottak - nyilván a tudományos-fantasztikus műfaj vájtfülű szakértői igyekeznek ebben prejudikálni lenéző véleményüket a szórakoztató drámák kapcsán. Igazuk is van, meg nem is. A témák megközelítése nyilván nem jutna be a Science magazinba, és Lem vagy Asimov teoretikus szemléletét sem lenne érdemes számonkérni rajtuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek közérthetően megfogalmazni az összes felmerülő kérdést, aggodalmat, előnyöket és hátrányokat, még ha sokszor azt nemcsak az értelmünket, hanem az érzelmeinket megszólítva is teszik.

Az "Are You Human?" a KBS nagy költségvetésű drámái (9,23 millió USD) közé tartozik, forgatása két évig tartott. Rendezőként Cha Yeong-hoon állt a projekt élén, aki már olyan drámákkal bizonyított, mint pl. az Uncontrollably Fond. A sorozatot premier előtti vetítésen mutatták be a Cannes International Series Festivalon, és később látható lett a Netflix kínálatában is.

A 36 félórás (tehát 18 órányi) dráma kezdetén egy gyermek születésének lehetünk tanúi, de nem a szokványos módon. A kisfiú már nagyobbacska gyermek formájú, életre kelése pedig a feltöltés befejeztével történik. Hiányoztál - mondja neki a nő, akinek nyakát gyermeki szeretettel öleli körül a kis android. "Az ember gyárthatóvá vált." - olvashatjuk utána az idézetet Friedrich A. Kittler médiatudóstól. Bár a drámában nem szerepel, de elhíresült egy másik gondolat is tőle: "Végül is mi vagyunk azok, akik alkalmazkodunk a géphez. A gép nem alkalmazkodik hozzánk." Vajon a dráma szerzői mit gondolnak erről?

A dráma chaebol-története elég keményen indít. Megtudjuk, hogy az elnök felnőtt fia a családjával külföldre menekült, és a tudós pár csak egy előadás megtartására utazott vissza Koreába. Ennyi idő elég is volt a tragédiához, a feleséget a férje öngyilkosságáról értesítik, kisfiát pedig elrabolja tőle a despota nagyapa. Az anyát és a gyermeket kölcsönesen megfenyegeti azzal, hogy ha nem nyugszanak bele a helyzetbe, akkor a másik életét kockáztatják. Namsin így a nagyapja fogságában marad, az anyja pedig egyedül utazik vissza Csehországba, ahol korábban letelepedtek. 

Húsz év telik el, mely idő alatt az anya a gyermeke hiányát két saját tervezésű robotfiúval töltötte be, miközben egyre tökéletesítette az androidokat. Namsin-III már a felnőtt fiát képezi le, testi jellemzői megfelelnek egy emberének, szellemi képességei messze meghaladják azét, érzelmi intelligenciája pedig teljesen hasonlatossá teszi egy valódi személyiséghez. Vannak bizonyos korlátai, melyek a programozásában rejlenek, egyébként a működését biztosító mesterséges intelligencia fejlődés- és tanulásképessé teszi. Namsin-III egy megtévesztésig emberszerű android. Éppen első útját teszi szabadon az emberek között, amikor meglátja a tükörképét. A valódi Namsin áll vele szemben, aki elszökve a nagyapja elől, az anyjától szeretné megtudni, hogy valójában mi történt az apjával. A döbbenten álló valódi fiút azonban elüti egy autó, és bár életben marad, de kómába kerül. 

Mivel a valódi Namsin a chaebol örököse, ezért sokaknak az útjában áll. Hogy ne veszítse el a pozícióját, segítői kitalálják, hogy a helyére léptetik az androidot, amíg a fiú magához nem tér. Namsin titkára és barátja komoly kiképzésben részesíti a robotfiút, míg az úgy nem képes viselkedni, ahogyan a mintául szolgáló eredetije. Ezzel útjára indul a kalandos dráma, melynek első részében az androidnak a céges környezetével, majd utána a valódi Namsinnal is kell tudnia valamit kezdenie. Utóbbival az a probléma, hogy a személyisége éppen az android jellemzőinek ellentettje. 

A cselekmény fordulatait nem szívesen árulnám el, inkább néhány szót ejtenék az egyes karakterekről.

Az android Namsin

Mivel elsősorban anyja szeretethiányának betöltésére lett tervezve, a szeretet, a gondoskodás, a törődés kifejezése jellemzik. Aki sír, azt meg kell ölelni - mondja az első számú szabálya. Van vészhelyzeti állapota is, amikor az emberek megmentésének aláveti a saját biztonságát. Ám az otthona falai között működő szabályok az új szerepkörben furcsán hatnak, ezért először külső utasításokra kell változtatnia azokon, később pedig az emberi viselkedések tanulmányozásából levont következtetései alapján saját maga írja felül némely eredeti szabályát, nem kissé meglepve ezzel a tervezőit. Izgalmas megfigyelni, hogy mennyire ügyesen mutatja be a dráma azt a folyamatot, ahogyan az android gondolkodása átalakul a programozásának - talán legegyszerűbben - lineárisnak mondható inger-válasz állapotából a bonyolult hatalmi játékmező megértéséhez, a túléléshez szükséges árnyaltabb felismerésekig, amely magába foglalja a színlelés képességét is. Namsin-III szemén át nézve mi magunk is meglepődünk azon, hogy mekkora kihívás felismerni és átlátni azt az agyafúrt gondolkodási készlettárat, melyet az emberek a  megtévesztésre, mások sakkban tartására, fenyegetésére képesek mozgósítani. Egyfolytában a "kiben bízhatok?" kérdésére kell választ találnia az alapvetően emberekben való bizalomra tervezett androidnak.  

Namsin-III kapcsán azonban még ennél is komolyabb kérdések vetődnek fel. Mivel tökéletes szimulációja mind egy emberi lénynek, mind magának a valódi Namsinnak, a mellette állók is komoly érzékcsalódásokat tapasztalnak meg. Hiába tudják, hogy gép, nem tudnak akként tekinteni rá az android emberi reakció miatt. Ráadásul azok nem állandóak, hanem tapasztalatból nyert módon változóak és fejlődőek, megtévesztően hasonlatosak egy valódi emberrel tartott kapcsolatunkban megéltekhez. Az android nem akar átverni senkit, amikor érzelmi reakciót sejtenek a részéről, mindig elmondja, hogy nem érez érzelmeket, de felismeri azokat és tudja, hogy mit jelentenek. Ahogy haladunk előre a történetben, később maga az android is elbizonytalanodik, hogy vajon érez-e, képes-e érezni, még ha az érzéseinek nincsenek is testi megnyilvánulásai. Talán egy egyszerű példával érzékeltetve: van, aki zavarában elpirul, és van, aki nem - de ettől még mindketten azt érzik, hogy zavarban vannak. Namsin-III pedig érdekes dolgokat mutat e téren: mintha érzelmileg elköteleződne két irányban is, sejteni kezdi, hogy mi a barátság, és ragaszkodni kezd egy lányhoz, aki szerelemhez hasonló tüneteket vált ki belőle, természetesen az androidra jellemző módon - remek találmány a dráma készítőitől - például holografikus káprázatok formájában. 

Namsin-III anyának hívja a tervezőjét, vagyis az életre hívóját. A valódi fiú megjelenésével azonban az anya viselkedése is változik, és ezzel új helyzetbe hozza az androidot. Bár húsz évig szolgálta, rá kell jönnie, hogy a nőnek már nem rá van szüksége. Namsin-III eléggé intelligens (a mesterséges intelligenciája eléggé fejlett ahhoz), hogy felismerje ezt, de ha az egy személyhez kötődő függése megszűnik, akkor vajon mi lép a helyébe? Hogyan definiálja magát egy magára maradó android, van-e, és ha van, milyen az önképe? És a szülőkról való leválás nem lelki (érzelmi) folyamat?

A dráma eljátszik mindezzel, de megmutatja a jelenség legsötétebb oldalát is. Az androidot alapvetően a leghumánusabb tulajdonságokkal ruházták fel, azonban nem önmagától működik, hanem árammal és szoftverekkel, egy hatalmas szervezbázissal a háttérben. Ha rossz kezekbe kerül, visszavedlik géppé, ha úgy irányítják, akkor pusztító eszközzé. A mesterséges intelligencia működésével kapcsolatos legizgalmasabb kérdés is megjelenik a drámában: képes-e megőrizni az eredeti céljait és sajátosságait, felismerni és felülkerekedni az ártó szándékú beavatkozásokon? Nyilván ennek a vizsgálata a legvékonyabb a drámában, de nem tudományos értekezést nézünk. 

Meg kell említeni azt az ötletes humorforrást is, melyre az alkotók az android gépi természetében találtak, és ki is aknáztak. Azt hiszem, a robotporszívó ezután mindig mosolyra fog fakasztani.

A valódi Namsin

A dráma akkor kezd igazán szárnyalni, mikor az igazi Namsin újra cselekvőképes lesz. Felületesen mondhatnánk, hogy az android egy antagonistát kap általa, ezért a két, csak szemre azonos fickó egymásnak feszül. Azonban Namsin sokkal több egy negatív karakternél, ami alapos lélektani alátámasztást kap. Tudjuk róla, hogy egész gyermekkorát rettegésben élte, miután anyja védelmében behódolt nagyapja parancsának. Mikor végre találkozhatna vele, sokkhatásként éri, hogy lecserélték egy gépre, ami mindazt a szeretetet és törődést élvezte, amelyre ő csak vágyhatott. Az android iránt undort, anyja iránt mérhetetlen csalódottságot érez. Bár soha nem érdekelte a családi cég és vagyon, megtudva apja valódi sorsát is, egyszerre mindenki ellen fordul. Tomboló gyűlölete nem engedi meglátni a valóságot, csak a pusztító ösztönöket szabadítja fel benne. A magányos, szerencsétlen sorsú Namsin valódi lényét csak a barátja ismeri, aki a végsőkig igyekszik megmenteni, de a féktelen gonoszság végül  őt is eltántorítja. Egyetlen lény tart ki mellette csökönyösen, minden ésszerűséget nélkülözve: az emberekbe vetett bizalomra programozott android. De megmenthet-e egy gép az embertelenné válástól egy embert? 

Az anya, Laura Oh 

Bármily különös, de az egyik legbonyolultabb anyafigurát ebben a drámában írták meg. A nő zseniális tudós, de szerencsétlen ember. Családja elvesztése után minden erejét az androidok fejlesztésére fordította, melyekkel saját veszteségét kompenzálta. A robotgyerekekre árasztotta anyai szeretetét és törődését, ám senki nem számított arra a racionális (és egyszerre irracionális) előre tervezésre, mellyel az android Namsin félreállításának lehetőségéről gondoskodott. A dráma elég részletesen elénk tárja ennek a sajátos anyaságnak a kétarcúságát, megértetve azt is, hogy mindkét Namsin mit élt át vele kapcsolatban. Laura Ohnak szembe kell néznie azzal, hogy mit tett mind a két fiával. Hogy kétségbeesett erőfeszítéseivel tud-e mentőövet nyújtani nekik? A válaszért meg kell nézni a drámát.

Kang Sobong 

A valódi Namsinnal nem is indulhatna rosszabbul a kapcsolatuk, ami kivetül mindaddig az android Namsinra is, amíg Sobong el nem kezdi érzékelni Namsin-III valódi - jobb szó híján - lényét. Nem véletlenül idéztem korábban Kittler másik gondolatát: "Végül is mi vagyunk azok, akik alkalmazkodunk a géphez. A gép nem alkalmazkodik hozzánk." Fentebb írtam Namsin-III fejlődéséről, most azon érdemes elgondolkodnunk, hogy Sobong nem példa-e erre a gondolatra. Hiába taszítja korábban az android gépisége, a Namsin-III által mutatott emberi megnyilvánulásokat nem tudja egy géptől értelmezni, csak érző lénytől, ezért azok visszhangra találnak benne. Végig úgy tűnik, hogy egy kölcsönös egymásra hatásnak vagyunk tanúi, melynek következtében Sobong kiterjeszti az emberi fogalmát, Namsin-III pedig valóban átmenetet képez az emberi és nem emberi között. Azonban végül az android mégsem a szerelme mellett dönt. Ekkor már saját mérlegelése alapján cselekszik, ám az elhatározása egybevág az eredeti programozásával (a szabályra is hivatkozik) - és természetesen a romantikus hősökre jellemző önfeláldozó lépéssel is, hiszen egy drámában járunk. Azzal együtt, hogy a döntése bizonyos szempontból végtelenül humánus, mégis nyitva hagyja az eredeti kérdést: Namsin-III géptestét valóban már szinte emberi lélek járja át, vagy Sobong a saját érzékcsalódásának áldozata?

Mindkét Namsint Seo Kang-joon játssza, méghozzá olyan tökéletesen, hogy egészen apró jelekből (például kissé elmozdult testtartásból) azonnal észleljük, hogy melyik Namsint látjuk éppen. Többször el is játszik ennek megmutatásával. Mintha egyenesen rá írták volna ezt a kettős szerepet, annyira testhezálló a számára. Az egy csoda, ahogy androidként egyszerre tud gépiesen kifejezéstelen lenni, ám mégis megmutatni, hogy mit gondol vagy érez. Szelíd lénye sem áll ellentétben az emberfeletti erő birtoklásának eljátszásával. Valódi Namsinként pedig a kajántól az ördögiig terjednek játékának színei, de nagyon szép, ahogy ezek felszínét is átüti a magány szomorúsága. Ne feledjem megemlíteni, hogy az első jelenetekben még cseh nyelven is megszólal, sőt az OST-ben énekelni is hallhatjuk (You Are My Love). Seo Kang-joon ekkor még csak 25 éves volt, de - megszámoltam - már húsz drámában játszott mellék- és főszerep állt mögötte.

Laura Oh szerepében Kim Sung-ryung finom és mindig szomorkás jelenség, aki tőle nem várt módon tud meglepő ridegséget mutatni. A Sobongot játszó Gong Seung-yeon sokarcú szerepében rendesen helytáll, harcol és zsörtölődik, ha kell, és hiteles a mély érzelmek megmutatásában is.

Bár sok jó karakter van a drámában, hármat mindenképpen ki kell emelnem. Elsőként a Ji Young-hoon titkárt és barátot játszó Lee Joon-hyukot, aki olyan tiszta és egyenes jellemű fickót kelt életre, hogy az párját ritkítja a hasonló drámákban. Ráadásul még a megalázott helyzetekben is nemes tud maradni, ezzel azt a furcsa vállalást, amit a drámában hallunk tőle, hitelessé tudja tenni. 

A dráma valódi antagonistája a kitartóan hatalomra ácsingózó Seo Jong-gil, akit Yu Oh-seong alakít. A chaebol-drámák tobzódnak a hataloméhség és a szervilizmus extrém keverékéból álló gonosz alakokból, Seo figurája ezek egyik mintapéldánya. Nem bonyolult karakter, bár meg van spékelve egy kis apai érzülettel, de az nem tesz hozzá semmit ahhoz egy dimenzióhoz, ami jellemzi. Ám Yu Oh-seong, akit mindig csodálok, itt is megmutatja, hogy abban az egyetlen dimenzióban is milyen féktelenül lehet tobzódni. Hasonlóan élvezi a sokkal lazább és humorosabb játék lehetőségét Sobong apjaként Kim Won-hae. A drámában ő és a segédei képezik a hagyományos, vicces karakterek körét, amit én általában nem hiányolok, de el kell ismernem, hogy Kim remekül komédiázik, amibe még érzelmi mélységet is be tud csempészni. A chaebol elnökeként Park Yeong-gyu ránézésre nem is annyira ijesztő, mint ahogy az unokája mindig megrémül tőle. Valójában az a legfélelmetesebb benne, hogy nincsenek gátlásai, egyenesen szórakoztatónak találja az emberi sorsokkal való packázást.

Park Hwan-hee Namsin menyasszonyának szerepében üdítő jelenség, igazán meggyőzően tudta eljátszani a kezdeti buta libából való átmenetet a jó érdekében kockázatot is vállalni merő fiatal lányig. Az android "apjának", Davidnek szerepében pedig Choi Deok-moon egy ritka megnyugtató, érzelemgazdag karaktert tud megmutatni nekünk. Még egy érdekes szereplő érdemel említést, Kim Hyun-sook, akinek Jo riporter ellentmondásos figuráját köszönhetjük. Nemtelennek tűnő alakjában mintha a média egészét testesítették volna meg, feltárva annak kétarcúságát. Jo riporter otromba, közönséges, haszonleső és tolakodó, és bár nem látszik, de valahol mégis helyén van az esze, hiszen nélküle nem születhetne meg a megoldást segítő leleplezés. 

A nagynak számító költségvetés jelentős része (a Csehországban forgatott jelenetek mellett) nyilván a CG-re ment el, amellyel hitelessé teszik az android képességeit. Azonban dicséretes az a mértéktartás, amennyire ennek jelenléte érzékelhető, mert egyáltalán nem válik uralkodóvá. Helyette stílusos helyszínek és operatőri munka jellemzik a dráma látványvilágát. A zenei anyag is tartalmaz fülbemászó dalokat.  

Az Are You Human? egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató és érzelmes dráma. Egyre valószerűbbnek tűnő témája miatt a feltett kérdése sokáig velünk marad. Nos, szerintetek ki tartozik inkább közénk: Namsin?... Namsin-III?... vagy Seo igazgató? Végső soron nem mást kérdez tőlünk a dráma, mint amit nehezen tudunk definiálni: mi teszi az embert emberré?