[Tévédrámákról] IT'S OKAY TO NOT BE OKAY (2020)

사이코지만 괜찮아

tvN, Netflix / 2020 / 16 rész
Magyar cím: Gyógyító szerelem
Műfaj: dráma
Írta: Jo Yong
Rendezte: Park Shin-woo
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Sok koreai sorozat megnézése után már mindenki fel tudná sorolni, hogy a többségük milyen alapanyagokból készül. Azonban a drámák esetén ugyanaz a helyzet, mint a süteményekkel. Hiába állnak ugyanazokból az összetevőkből, a végeredmény esetenként csak reményteli kezdemény, néha pedig remekmű. Az utóbbi történt az It's Okay To Not Be Okay (Jól van, hogy nem vagy jól; ügyetlen magyar címen: Gyógyító szerelem) című drámával is, amely egy nagyszerű és egyedi ízű alkotás, annak ellenére, hogy már az eredeti címe 사이코지만 괜찮아 (Flúgos, de ez rendben van) is felidéz egy régebbi koreai filmklasszikust, Park Chan-wook rendező különleges alkotását: 싸이보그지만 괜찮아 (Cyborg, de ez rendben van). 

Minden további elem ismerős: van férfi és női főszereplő, akik érdeklődnek egymás iránt, de a kapcsolatuk nehezített és számtalan akadályba ütközik. Nem hiányoljuk a szerelmi háromszöget sem, csak éppen nagyon furcsa felállásban találkozunk vele. A főszereplők gyermekkora szokásosan traumatikus, a múlttal való szembenézés természetesen a sorozatban történik meg, ráadásul a közös múlt össze is köti őket. A jelenük sem egyszerű, mert ahogyan azt már számtalan drámában láttuk, mentális és/vagy lelki problémákkal birkóznak. Vannak életüket megkeserítő szülők (élve vagy halva), de megértő barátok és egyéb segítők, valamint reménytelenül szerelmes szereplők is. 

Hogy nem egy átlagos romantikus dráma született mindebből, azt az alkotói stáb (most beleértve a színészeket is) rendkívüli kreativitásának és különleges atmoszférateremtő- és stílusérzékének köszönhetjük. Valamint bizonyára annak is, hogy a leírások szerint Jo Yong írónő nem kizárólag az írói fantáziájára hagyatkozott, mivel megélt együttélési tapasztalata volt egy személyiségzavaros emberrel. Ez valamiképp átsüt a történet szavakba nem foglalható rétegein, és mindvégig érzékeljük a szeretet és az együttlét nehezítettségének vonzó-taszító ellenerőiben. A forgatókönyv nemcsak remek történetet rejt, hanem bámulatos párbeszédeket, melyek hol tömények, hol metaforikusak, hol költőiek, hol kirobbanóan viccesek.

Park Shin-woo rendező biztos kézzel nyúlt ehhez a kiváló alapanyaghoz, és olyan adalékokat tett hozzá, melyek majdnem tökéletes remekművé álltak össze. Akkor beszélhetnénk tökéletesről, ha esélye lett volna végigvinni a teljes drámán azt a vizuális világot, amit az első két részben megteremtett. Sajnos a forgatások rohanó tempója a későbbi epizódokban erre már nem adott lehetőséget, igazán kár érte. De az egész dráma így is lebilincselő, még az sem tud ártani neki, hogy a kétharmadánál átmenetileg kissé veszít a lendületéből, mert addigra már teljesen magával ragad a dráma különös világa.

Mivel a történetünk női főszereplője egy írónő, az epizódok az ő meséi és egyéb ismert mesék köré épülnek. Go Moon-yeong (Seo Ye-ji) azonban nem átlagos gyerekmeséket ír, történetei eléggé borzongatóak, helyenként bizarrak és horrorisztikusak, csakúgy mint az előadássorozatában hallható meseértelmezései, melyekkel ismert meséket helyez új megvilágításba. Park rendező az írónő meséit animációs filmekben mutatja meg a nézőknek, és helyenként ugyancsak animációs eszközökkel éri el a múlt és jelen idősíkjainak, valamint a valóságnak és a fantáziavilágnak egymásra vetülését. Szinte észrevétlenül lépjük át a határokat, és nagyon résen kell lennünk, hogy az egymásra úsztatott képek varázslatos áttűnéseiből követni tudjuk, éppen mikori időben vagy világban járunk. A későbbi részekben ezek a gyönyörű megoldások visszaszorulnak, de az írónő meséit továbbra is így látjuk megelevenedni. 

Go Moon-yeong nem egyszerű karakter. Attraktív, fiatal nő, aki mégis mindenhol bajt kever. Hideg, mint a jég és végtelenül erőszakos. Önző akarnok, aki a pillanatnyi hangulatának megfelelően, ösztönvezérelten cselekszik. Antiszociális személyiségzavarban szenved, ezért képtelen normálisan kommunikálni az emberekkel, ismeretlen számára a másik érzelmeinek felismerése és tolerálása, a beleérző képesség, a másik személyiségének tisztelete. Gátlástalanul átlépi a határokat, betolakszik a másik ember privát szférájába és ha kell, erőszakkal is rákényszeríti az akaratát. 

Két testvérrel keveredik kapcsolatba. Moon Sang-tae (Oh Jung-se) egy autista férfi, aki egy gyermekkori traumától szenved. Ha az állapota súlyosbodik, akkor a testvérpár kénytelen "elmenekülni" a tünetek elől, ezért az életük folytonos költözés. A fiatalabbik testvér, Moon Gang-tae (Kim Soo-hyon) a stabil pont, akinek élete nem áll másból, mint a bátyjáról való gondoskodásból. Higgadt, megbízható fiatalember, aki minden újabb lakóhelyen a helyi elmegyógyintézetben helyezkedik el ápolóként, tehát nagy gyakorlata van a mentális betegekkel való bánásmódban. Sang-tae rajong Go Moon-yeong meséiért legalább annyira, mint magáért az írónőért, és egy dedikáció alkalmával kezdődik meg a három ember közös története.

Moon-yeong szemet vet Gang-tae-ra, akit ettől a pillanattól kezdve a tulajdonának tekint. Mindketten felismerik, hogy már gyerekként is furcsa kapcsolatban álltak egymással. Miközben Gang-tae tűrve-hárítva igyekszik távol tartani magát a nőtől, az boszorkányos fondorlatokkal vonzza magához mindkét férfit, mert rájön, hogy Gang-tae nem közelíthető meg Sang-tae becserkészése nélkül. Azonban ebben a kíméletlen játékban mindannyian elkezdenek tanulni egymástól, egymásról és saját magukról is. Miközben Gang-tae lépésről lépésre szelidíti Moon-yeong vad természetét, a nő azzal szembesíti, hogy a magára kényszerített vállalása miatt tetszhalottként éli az életét. Kettőjük között őrlődik Sang-tae, aki az autizmusa szűrőjén át érzékeli a körülötte élőkkel történteket. És bár az érzelmek felismerése akadályozott a számára, mégis van egy furcsa antennája, amellyel mindenkinél pontosabban fogja a jelzéseket. Egészen elképesztő annak ábrázolása, ahogyan a Moon-yeong iránt érzéseket tápláló férfi eljut a féltékenység stációin át az írónő és az öccse kapcsolatának megértéséig, elfogadásáig és támogatásáig.

A dráma alapvetően mindhárom karakter gyógyulásának története, melyhez kölcsönösen segítik egymást. A történetük kulisszái eléggé rendkívüliek, mivel javarészt egy elmegyógyintézetben járunk, ahol az ápoltak fogalmaznak meg rendre olyan bölcsességeket, melyek főként Gang-tae önismereti útját segítik. Mindhárom szereplő segítséget kap még az intézet különös igazgatójától is, aki remek szakember, bár ő sem veszi észre, hogy a legháborodottabb személyiség az ápolók között rejtőzik. A másik fő helyszín Moon-yeong sokáig lakatlan családi otthona, mely leginkább egy kísértetkastélyra emlékeztet. A három ember rövidesen itt él együtt, mintha beköltöztek volna az írónő meséinek egyikébe, és a hely mintha marasztalná is őket. Érdekes módon mindkét helyszín a valóságban egy-egy kávézó, melyeket a sorozat technikai munkatársai varázsoltak a CG segítségével a filmbeli helyszínekké. 

Szereplőinknek rá kell jönniük az őket összekötő sötét tragédiára, amely normál esetben lehetetlenné tenné a további kapcsolatuk fenntartását. Azonban a dráma más megoldást kínál, ami eléggé rendkívüli. A szakítás és ellenséggé válás helyett a fiatalok szembenéznek a tragikus szülői örökséggel, és a múlttal való megbirkózáshoz egymásban keresnek támaszt. Erre már mindhárman "új" személyiségük birtokában vállalkozhatnak, hiszen Moon-yeong többé már nem boszorkány, Gang-tae vállalni meri a saját vágyait, Sang-tae pedig rájön, hogy le tud válni a testvéréről. 

Ezek az érési folyamatok egyszerre nagyon valóságosan, ugyanakkor minden pillanatában költőiséggel áthatottan ábrázoltak. Soha, semmi rájátszás nincs a drámában a nézők meghatottságának kicsikarására, de nem hiszem, hogy lenne bárki, akinek többször is nem párásodna el a tekintete. Hosszasan lehetne írni a dráma morális üzeneteiről, a belőle és különösen a mesékből levonható tanulságokról, a szereplők életének és döntéseinek példázatairól, de szándékosan igyekszem ettől távol tartani magamat. Úgy érzem, hogy a direkt szavakba foglalás földre rángatná a dráma legnagyobb értékét, amely éppen a költőiségében rejlik, és inkább szól a lélekhez, mint az értelemhez.

A sorozat nagyszerű leleménye, hogy a beszédfordulatok, a segítő eszközök (Mang-tae baba, dinoszauruszok) mind-mind beleillenek akár egy mesébe is, ezzel rendkívül egységes hangulati miliőt teremtve a látottakhoz. 

A dráma azonban számos egyéb szálat is tartalmaz. Különösen fontosak az elmegyógyintézet lakóinak történetei, melyek mindegyike egy-egy felismeréssel gazdagítja a főszereplőket. A további mellékalakok is gazdagon árnyalt személyiségek, akik önálló utakat járnak be. Humorral és rendkívüli kedvességgel átitatott a Gang-tae-be reménytelenül szerelmes Nam Joo-ri (Park Gyu-young) és az írónőhöz elválaszthatatlanul kötődő kiadó vezetőjének, Lee Sang-innek (Kim Joo-hun) egymásra találása. Gang-tae egyetlen barátja, Jo Jae-soo (Kang Ki-doong) sem csak a folyamatosan nevetésre fakasztó szótévesztései miatt marad emlékezetes, hanem őszinte csalódásai, haragjai, és leginkább szeretetének mélysége miatt.

Mesteri az intézet különcnek ható igazgatójának, Oh Ji-wangnak (Kim Chang-wan) megjelenése apaként, valamint a karakter összekapcsolása a dráma nagyszívű anyafigurájával. Kang Soon-deok (Kim Mi-kyung) az egyik legmelegszívűbb és legmegértőbb anya az általam eddig látott drámákból, akinek bölcsességéből futja a lánya érzelmeinek kezelése mellett a magányos férfiak lelkének ápolására is, legyenek akár jobb vagy rosszabb viszonyban a lányával. Talán egyetlen szereplő hagyott bennem hiányérzetet, mégpedig a kórházi főnővért játszó Jang Young-nam, aki nővérként ugyan kiváló volt, de a későbbi átalakulásában nem tudott meggyőző lenni, nagyon mesterkéltnek hatott.

A főszereplő hármas színészi játékát viszont nem lehet eléggé méltatni. Mindhárom karakter megformálása nagyszerű teljesítmény. Moon-yeong alakjában Seo Ye-ji egyszerre lenyűgöző szépségű és hideglelős boszorkány, aki a frászt hozza a többiekre és a nézőkre egyaránt. Mindenkori pompás megjelenését nem másnak köszönheti, mint Kim Min-ju divattervezőnek, aki bámulatos ruhákba öltöztette. A megjelenésénél már csak a mély és hol érzelemtelen, hol érzéki hangja elképesztőbb, amellyel remekül tud bánni. Nagyon kifejező megoldás volt, hogy a mindig teátrális megjelenésű nő azzal arányosan vált érzelemtelibbé, minél több smink került le róla.

Kim Soo-hyun feladata talán még nehezebb volt, hiszen neki nem álltak rendelkezésére Gang-tae életre keltéséhez ilyen nyilvánvaló, külsőleges segítő eszközök. Az ő lelkét megfagyasztó jég szinte észrevétlenül indult olvadásnak, és nehéz lenne tetten érni, hogy miként is vált az arca egyre mosolygósabbá. Az első pillanattól kezdve karizmatikus jelenségként láttuk, és ebből az átalakulása során sem veszített semmit. Bármilyen apró jelzésekkel mutatta is, mélyen megéltük a gyötrődéseit, és elkeseredett kitöréseit is, mikor indulatai végre elszabadultak. Ez a dráma volt Kim katonaság utáni visszatérése, és tökéletes választásnak bizonyult.

A dráma titkos fegyvere mégis Sang-tae alakjában Oh Jung-sae. Nem igazán lehet eléggé kifejező szavakat találni arra, ahogyan az autista fiatalembert megformálja fizikai és lelki téren egyaránt. Sang-tae alakja hiába van nagyszerűen megírva, a színész nélkül lehetetlen lenne életre hívni. Oh Jung-sae játékában nemcsak az érezhető, hogy mennyire alaposan tanulmányozta a hasonló tünetekkel élő embereket, hanem egy teljes átlényegülésnek lehetünk tanúi. Sang-tae a dráma legélőbb alakja, aki szinte "lelép a vászonról".

A dráma zenéje is figyelemre méltó. Különleges hangzású, időnként kissé groteszk, hol érzelmes, hol játékos dalok kísérik az egyes epizódokat, az instrumentális hangaláfestés pedig kiválóan szolgálja a jelenetek hangulatainak kifejezését.

Az első epizódban látható stop-motion animációs film a koreai Comma Studio égisze alatt készült, Osho Rino animátor és bábtervező munkája. 

A dráma különlegessége a mesék megjelenítésében rejlik. A sorozatban látható öt könyv animációs filmekben is megjelenik, de látjuk a megtervezett, illusztrált köteteket is. Ezek azonban nemcsak a filmben léteznek, mivel mind az öt kötet megjelent a Wisdom House kiadásában. A meséket Jo Yong írta, az illusztrációkat pedig a concept művész, Jamsan készítette. A sorozat forgatókönyvét szintén kiadták két kötetben, ugyancsak Jamsan illusztrációival.