[Tévédrámákról] OJAKGYO BROTHERS (2011)

오작교 형제들

KBS / 2011-2012 / 58 rész
Alternatív címek: Ojak Brothers / Ojakgyo Family / Golden Pond" (황금연못)
Műfaj: dráma
Írta: Lee Jeong-seon
Rendezte: Ki Min-soo
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

* Az ismertető spoilereket tartalmaz *

Bevezetésként fel kell idéznem az első koreai drámák megnézése után keletkezett legmélyebb benyomásomat: lenyűgözött a történetek grandiózussága. Generációkon átívelő eposzokat láttam, melyekben a történelmi tablók eleven életterében élték a hősök a főként tragédiákban bővelkedő és kevesebb örömmel átszőtt életüket. Talán azt gondolhatnánk, hogy a királydrámák historikus távlatai, a kosztümös környezet nemessége segíthettek a lenyűgözöttség érzésének kialakulásában, de ez nem igaz. Hiszen az Ojakgyo Brothers (Ojakgyo testvérek) immár a második olyan általam látott sorozat (a My Daughter, Flower mellett), amely kortárs drámaként ugyanúgy monumentális felépítménnyel bír. Pedig nincsenek bennük történelmet író hatalmasságok. Vagy talán mégis? Hiszen költői kérdésként felmerülhet, hogy kik formálják valójában a világot? A kiváltságosak? Vagy a névtelennek tűnők sokasága, akikhez közel kell hajolni, hogy meglássuk az egyedi és egyéni arcukat? Ezek a családeposzok éppen ezt teszik. Megmutatják a személyes sorsokba rejtett küzdelmeket, melyeket mi magunk, a családunk tagjai, a barátaink, a szomszédaink, ismerőseink vagy ismeretlen embertársaink vívnak az életük során.

Az Ojakgyo Brothers bizonyos értelemben nagyon erősen koreai miliőbe ágyazott történet. De mélyebben belegondolva, játszódhatna akár nálunk, vagy a többi földrész bármely más térségében is, hiszen a világ mindenhol változik, átrendeződnek a generációs értékrendek, és ezek mindig konfliktusok kialakulásával járnak együtt.

Az Ojakgyo Brothers a zsigeri ösztönökből és megérzésekből született heves döntések és az értelem általi felülvizsgálatból fakadó, lehiggadó megfontolások drámája. A hagyományos moralitás dogmáira építkező, biztonságosan bejárható világ státus quo-jának fenntartására való törekvés és a fiatalabb nemzedék tevékenysége nyomán létrejövő, megújuló világ frissebb szemléletet követelő értékeinek összeütközése. A generációk hatalmi harca az egyéni sorsok irányítása feletti uralomért. Az ellenállások és a belátások drámája. 

Természetesen mindezek nem maradnak az általánosságok szintjén, hanem beleágyazódnak a történet építőköveibe. De nem didaktikus feliratként, hanem a nézők számára folytonosan elgondolkodtató élethelyzetekben megjelenítve. A dráma sok szereplőjének mindegyike nagy utat jár be a kiinduló helyzethez képest, és a karakterfejlődések megnyugtató irányúak. Mivel családtörténetről van szó, elsősorban párkapcsolatokat látunk, melyek különböző kapcsolati típusokat képviselnek. Ezen túlmenően a dráma élénken és nyíltan beszél a társadalmi előítéletekről és a stigmatizálásról is. 

Az 58 egyórás rész történetét Lee Jeong-seon írónőnek köszönhetjük, aki ki is érdemelte érte a KBS Drama Awards legjobb írójának díját 2011-ben. A több drámára is elegendő, egymásba fonódó, bonyolult cselekmény ismertetésétől azért tekintek el, mert egy kisregény végigolvasása helyett inkább a dráma megnézésére buzdítanám az olvasókat. 

A forgatókönyvet Ki Min-soo keltette filmes életre, aki két évvel később a Good Doctort is rendezte, jelenlegi munkái közül pedig a King's Affection is nagy népszerűségnek örvend.

Az Ojakgyo Brothers részben a Szöul határában található Ojakgyo farmon játszódik, ahol a Hwang család él, részben a városban, ahová főként dolgozni járnak be a család felnőtt gyermekei.

A család életében a hagyományoknak megfelelő rend uralkodik: mindenek felett áll a 80 éves nagymama, Sim Gap-nyeon (Kim Yong-rim) "anyakirálynői" státusza, aki előtt a 60-as éveihez közelítő fia és menye is vigyázzban áll. A nagyinak még a hangulata is tényező, ha boldog, akkor örülhet a család is, ha morcos, akkor jobb, ha csöndben meghúzzák magukat. Bár a patriarchális berendezkedés miatt a családfő az apa, Hwang Chang-sik (Baek Il-seob) lenne, ő több szempontból alkalmatlan erre a feladatra. Pipogya, mégis akarnok alak, aki hibás döntéseinek következtében adósságot halmozott fel, és ezzel mindegyik gyermekének sorsára mélyreható és kedvezőtlen befolyást gyakorolt. Ráadásul egy hazugság is terheli: eltitkolta, hogy a farm nem a tulajdona, csak tízéves használatba kapta a barátjától. Baek Il-sob ehhez a figurához kitalált egy olyan pöszén motyogó beszédet, ami tökéletesen leképezi ennek az alkalmatlan apának a teljes karakterisztikáját. A szülői hármas titkos fegyvere a feleség, Park Bok-ja (Kim Ja-ok), aki megtanulta, hogy a státuszának korlátait nem átlépve, miként manipulálja a két felette álló családfőt. 

A családot így a négy felnőtt fiúgyermekkel együtt öt férfi és két nő alkotja. A két generációt képviselő nők mellé lép be a történetbe váratlanul egy harmadik, legfiatalabb generációhoz tartozó, és annak gondolkodásmódját is magával hozó fiatal lány, Baek Ja-eun (UEE), aki bátran lobogtatja a szerződést, mely szerint a farm az ő tulajdona. A válságos élethelyzetbe került és teljesen magára maradt Ja-eun túlélésének egyetlen esélye a farm megszerzése, de szembetalálja magát Bok-jával, aki nemcsak a családja biztonságáért küzd vele szemben, hanem azért a farmért is, amelyért körömszakadtáig dolgozott. Ez a kiindulási helyzet döbbenetesen gonosz tettekre sarkallja, melyeket a lány váratlan alázattal tűr. A dráma egyik legerősebb mozgatórugója a két nőt összekötő érzelmi hullámvasút, melyben az anya nélkül felnövő lány megismer egy küzdő anyát, a felnőtt nőben pedig felébrednek az anyai ösztönök is egy mindig vágyott lánygyermek iránt, ráadásul Bok-ja saját fiatalkori tükörképét is látja Ja-eunben, aki szembesíti őt az életének értelmét kereső kérdéseivel. 

A szigorúan szabályozott családi élet engedte mozgástérben négy fiatal férfi keresi a saját életútját, az önálló élete megteremtésének módját. 

A legidősebb fiú Hwang Tae-sik (Jung Woong-in), aki terapeutaként dolgozik egy kórházban. A család azonban leírta őt, mert ha az apa pipogya, akkor ez a fiú egy puhány, küzdésképtelen, ám mégis öntelt balféknek tűnik. Az elsőszülött fiúkkal szembeni elvárások miatt önértékelési válságban szenved, mivel egész életében nem kapott mást az apja részéről, mint az alkalmatlanságának bizonygatását, és az emiatti folytonos korholást. Nem akar mást, csak bizonyítani, ezért rossz modellben gondolkodik a családi jövőjét illetően. Mélypontra akkor jut, amikor készen kap egy kilencéves fiúgyermeket. A válság végül felnöveszti őt, és végre meglátja azt, ami mindvégig ott volt az orra előtt.

A kisfiú, Guk-su képviseli az egyik társadalmi stigmát, hiszen félvér gyermekről van szó. Amennyire megdöbbentő, hogy maga a család az első, aki ezen fennakad, éppen olyan megnyugtató, hogy gyorsan túl is teszik magukat rajta, és szeretetteljes befogadóvá válnak. A dráma nem titkolja ennek a kettősségnek a külvilágban való meglétét, kendőzetlenül megmutatja a társadalom ambivalens hozzáállását a kérdéshez. A gyermekszínész Park Hee-gun a dráma egyik legemlékezetesebb alakja, aki hiánytalanul érzékeltetni tudta ennek a kisfiúnak a belső vívódásait.

Ugyancsak Tae-sik történetébe van ágyazva a gyermekét egyedül nevelő Kim Mi-sook (Jeon Mi-sun) megjelenítése. Azonban ő már nem a régi drámák elesett, csonka családot képviselő anyafigurája, hanem önérzetes, saját lábán megállni képes, határozott nő. 

A második legidősebb fiúgyermek Hwang Tae-beon (Ryu Soo-young), a látszatra kevés gátlást ismerő jóképű tévériporter, aki még a testvérét is gondolkodás nélkül bajba sodorva szerez értékes információkat, amelyet a saját, rendkívül sikeres karrierjének építéséhez használ. Ő az egyetlen, aki Szöulban lakik egy szülei által biztosított lakásban. Nemsokára megtudjuk, hogy a férfi valójában a család megtartó ereje, aki nagy áldozatot hozott az apa hibáinak korrigálásáért. Egy részeg éjszaka azonban kényszerpályára állítja, mert egy váratlan gyermekáldás következtében egy nem kívánt házasságban találja magát, pedig még az előző szerelmével is képtelen volt leszámolni. De tisztességesen akar megküzdeni a feladattal, a probléma csak az, hogy az egoizmusa miatt fel sem merülnek benne bizonyos kérdések, amelyek egy jó párkapcsolathoz és az apaszerep teljesítéséhez szükségesek. Viszont rájön, hogy tanulnia kell, és képes is rá. Nehezítésül még kap egy vérlázítóan tolakodó, infantilis anyóst, akitől a felesége gyermeteg módon függ. Ezt az anyóst Park Joon-geum bicskanyitogató hitelességgel kelti életre, nehéz elképzelni nála idegesítőbb, kislányruhákba csomagolt vénülő hisztérikát. 

Az életkori sorban Hwang Tae-hee (Joo Won) a harmadik, akinek történetét a legalaposabban bontja ki a dráma. Megtudjuk, hogy a fiú nem a házaspár saját gyermeke, hanem a férj tragikus balesetben elhunyt testvérének a fia. Hiába szereti őt kivételező szeretettel a nagyi és a saját gyermekeivel egyenlően a házaspár, Tae-hee tele van hiányérzettel és elfojtott belső haraggal, mivel a szülőanyja az apja halála után magára hagyta. Egyszerre érzi befogadottnak és kívülállónak magát. A kedves és érzékeny, mégis zárkózott fiatalember hajlamos az agresszióra is, melyet rendőrnyomozóként ki is tud élni. A két "árva" (ez újabb stigma, mely szerepel a drámában), Tae-hee és Ja-eun gyorsan egymásra talál, és szinte mesebeli módon egészítik ki egymás hiányait. Közös történetük azonban reménytelenségbe süllyed, amikor kiderül, hogy a sors milyen szerencsétlen előélettel áldotta meg őket. A dráma fő dilemmája, hogy helyt kell-e állniuk a szüleik hibáiért, bosszúvágyáért. A morális érzék azt súgja, hogy lehetetlen a kapcsolat fenntartása, ezt ők maguk is érzik. Ugyanakkor mindenki számára elviselhetetlen helyzetet eredményez, hogy a helyes morális döntés két ifjú ember életének és reményeinek teljes tönkretételével jár. Éppen ezért a történet csúcspontja, amikor még a felmentő bizonyság megtalálását megelőzően a nagymama hosszas vívódás után meglepő elhatározásra jut. A döntésében benne foglaltatik az Ojakgyo Brother gondolati esszenciája is, mely a család megtartó erejét a szeretetből fakadó megértésben, az elfogadásban és a lemondás képességében találja meg.

Hwang Tae-hee története még két másik, fontos cselekményszálat is tartalmaz. Nem tud elmenekülni az anyjához fűződő kapcsolatával való szembenézéstől, hiába tiltakozik dühödten ellene. Érdekes módon a dráma ezen a ponton elkerül minden szentimentalizmust, pedig lenne alkalom megindító jelenetekre bőven. Tae-hee lelkét nem melegíti át az anyai gesztus, amellyel szembesül, mert nem pótolja azt, amit az anya valóban megtehetett volna. Sokkal nagyobb kihívás a számára az ő helyébe léptetett fiúgyermek, a vele egykorú férfi jelenléte, amellyel igazán meg kell küzdenie. Másrészt a hivatalos utat megkerülve folytat egy nyomozást is, melynek végeredménye a saját és a szerelmének családját is sújtó régi ügy tisztázása lesz.

A Hwang-család legfiatalabb gyermeke Tae-pil (Yeon Woo-jin), aki - mint a legkisebbek általában - különös türelemben és elnézésben részesül. A fiú még nem igazán találja a helyét az életben. Féltékenységi játékot játszanak a vele szinte egykorú Tae-hee-vel. Könnyen és gyorsan akar boldogulni, ezért a jóképűségét kihasználva nőket húz le. De a saját csapdájába esik, amikor beleszeret egy nála néhány évvel idősebb hölgybe, aki ráadásul Tae-beom családtagja, így neki is rokona. Minden kétséget kizáróan valódi szerelem ébred közöttük. Azonban ezt a kapcsolatot minden oldalról tabunak minősítik, és a dráma érdekessége, hogy ettől csak egy nagyon feltételes eltérést engedményez. Míg a Hwang-testvérek a legkülönbözőbb helyzetekben megértést tudnak egymás iránt tanúsítani, Tae-pil csak bigottsággal szembesül a részükről is. Végül a párt a saját belátása vezeti a szakításhoz, azzal a kitétellel, hogy Tae-pil két év elteltével újra jelentkezik, és addig felépíti a saját egzisztenciáját, melynek birtokában felelősséggel vállalhatja a nála jóval gazdagabb szíve hölgyét. Bár abban nagyon sok racionalitás van, hogy Tae-pilnek felnőtté kell válnia és elkerülnie az idősebb nőt kihasználó, könnyű vagyonra hajtó férfi vádját, a fiatalokra rótt érzelmi teher mégsem tűnik ezzel egyenlő arányúnak. Még a dráma logikáján belül is személyesen attól tartok, hogy Tae-pil olyan traumát szenvedett el, mely az egész életére kihatással lehet. De adjunk esélyt a fiatalok ismételt egymásra találásának, megérdemelnék.

A teljes dráma egy igazi érzelmi hegy- és lejtmenet, mely végig ébren tartja a figyelmet. Az összekötő események a farmon játszódnak, annak is jelképes családi asztalánál, mely a körülötte ülők számával mindig pontosan kifejezi a Hwang-család állapotát. Jobb időkben vidám csevegés zsivaját hallhatjuk, és alig férnek el mindannyian az asztal körül, míg szívfájdító a szülők csendes magánya a gyermekek távollétében üresen maradó asztal mellett. Ennek a jelenetnek az ismétlődései közé ágyazódnak be a fiúk történetei, melyek a rendező kiváló tempóérzékének köszönhetően csavarodnak egymásba, mindig gondoskodva a figyelem és az izgalom ébrentartásáról. Ezek a történetek olyan alaposságúak, hogy mindegyik megállná a helyét önálló drámaként is. Együttesen pedig hatványozottan erősítik egymást, melynek az Ojakgyo Brothers a kezdetekben említett monumentalitását köszönheti. A dráma ezáltal egy korképpé is válik. Egy olyan társadalom lenyomatává, melyben nagy erővel vannak még jelen a letűnőben lévő világ szabályai, és ugyan a fiatalok már a saját útjukat igyekeznek járni, még önként és saját meggyőződésből fejet hajtanak az előző generációk morális követelményei előtt. Bár ezek sokszor kíméletlennek tűnnek, a szülők is próbálnak lépést tartani a változó világgal. Ha nem is megy nekik mindjárt elsőre az elfogadás, a szívük és a lelkük a fiatalokkal van, akiket ha nem is mindig tudnak megérteni, de tolerálják a világ változásait.

A dráma színészválasztásai tökéletesek, melynek következtében hiteles és mély alakításokat láthatunk. Talán igazságtalan is kiemelni bárkit, de Joo Won rendkívül gazdag játéka mellett mégsem lehet szó nélkül elmenni. A dráma legérettebb férfialakja,  határozott, robbanékony, szelíd és eszelős, férfias és gyermeki egyszerre, akinek magányossága ijesztő is tud lenni. UEE lépést tud vele tartani, így kettőjük sokszínű érzelmi árnyaltsága nemcsak önállóan érvényesül, hanem a hol bájos és játékos, hol mélyen egymásra utalt, kiszolgáltatott  szerelmi kettősükben is. Nagyon nagyot játszik az anya szerepében Kim Ja-ok, akiben a koreai tigrisanyák minden elborult kegyetlensége éppen úgy testet ölt, mint a gyermekeit hol harsány, hol visszahúzódó szeretettel körülvevő anya alakja is. Ráadásul meglátjuk őt nőként is, akinek önálló vágyai, kétségei vannak. Ez rendkívüli, mert a fiatalon még önálló személyiséggel bíró nők többnyire egyszerűen feloldódnak, láthatatlanná válnak az anyaszerepekben. 

Be kell vallanom, hogy az Ojakgyo Brothers kezdetben kisebb ellenállást váltott ki belőlem, különösen a látszólag gátlástalanul elkövetett gonosztettek miatt. Később is nehéz szívvel néztem az idősebbek  megkérdőjelezhetetlen uralmáról tanúskodó jeleneteket, melyekben akár még a hatvan év körüliek is megtörésre lettek késztetve saját meggyőződésük ellenében, sokszor a semmiért. Nem is szólva arról, hogy a fiatal felnőttek életét is mennyire saját hitbizományukként kezelték a szülők, mélyen megalázó helyzetbe hozva a gyermekeiket. De a dráma egy idő után mégis magával ragadott. És nem is eresztett, amelyet kicsit sem bántam meg, mivel egy rendkívül gondolatébresztő történettel lettem gazdagabb. Lenyűgözött a családon belüli mikroközösségek gyönyörű ábrázolása: az idős szülőpár közös töprengései, Tae-sik és Guk-su apa-fiú tapogatózásai, a négy fiú (később lányokkal kiegészülő) közös ivászatai, melyek során végre teljesen önmaguk tudtak lenni. A sok megkérdőjelezhető helyzet ellenére a dráma tudott szólni egy olyan titokról, amelynek ritkán jutunk ennyire a közelébe: ez pedig a család mibenléte, hogy egy valódi család mitől is több, mint pusztán gazdasági érdekszövetség.

[Filmekről] Yoon Joon-hyeong: FATAL INTUITION (2015)

윤준형: 그 놈이다


* Az ismertető spoilereket tartalmaz! *

Yoo Joon-hyeong rendező első filmje egy 53 perces misztikus ál-dokumentumfilm volt, a Mokdugi, melyet 2005-ben mutattak be. Majdnem pontosan tíz évet kellett várni az első nagyjátékfilmjére, de megérte a várakozás. A Fatal Intuition (Végzetes megérzés) ugyan nem lett egy tökéletesre csiszolt darab, de számos olyan értéke van, ami az időnkénti sarkosságával együtt is élvezettel tölti el a nézőit. A rendezés mellett a forgatókönyv is Yoo Joon-hyeong - Kim Yeong-gappal közös - munkája.

Yoon Joon-hyeong rendező

A film atmoszférája magával ragadó. A zűrös, többnyire lepusztult környezetek ellenére gyönyörűen megkomponált és megvilágított képeket látunk. A Fatal Intuition egyszerre mozog a realitás és a vallási misztikum világában, és rendkívül izgalmas elegyet képez.

Ráadásul nem is teljesen kitalált történet. A Joongang Daily cikke szerint 1991-ben holtan találtak Busan környékén egy diáklányt, akinek halotti szertartásaként elvégezték a buddhista Cheondo-rituálét. A sámánista hagyományokkal is keveredett eljárás egyik lényeges pontján egy hosszú vörös szövethez erősítenek egy tál rizst, melyet a tengerbe dobnak felajánlásként. A szövet azonban váratlanul megfeszült és elszakadt, az üres tál pedig visszaúszott a partra, és megállt egy fiatalember előtt. A halott lány apjának ekkor az az erős megérzése támadt, hogy a lánya gyilkosát látja, de ezen kívül nem volt semmi egyéb bizonyítéka a férfi ellen. Ennek a rituálénak a filmbeli megismétlése az egyik kivételes feszültségű jelenet. 

A film erősen rímel az említett a történetre, bár itt két testvér áll a középpontban, akik szüleik elvesztése után magukra maradtak. A társadalom margójára szorulva küzdenek a létfenntartásukért. A fiatal, de már felnőtt férfi életén elhatalmasodik a húga nevelésének feladata, aki éppen a felnőtté válás szabadságharcait vívja - szülők híján a testvére ellen, akinek indokolatlanul túlzónak tűnő féltése fojtogató a lány számára. Jang-woo (Joo Won) nevelési eszközei nem igazán kifinomultak: a vitatkozó lányra, hogy ne tudjon kiszökni, egyszerűen rázárja a lakásuk ajtaját. Si-eun (Lee Yoo-young) mégis nyomtalanul eltűnik, de a rendőrség a kisujját sem mozdítja miatta. 

Jang-woo találkozik egy ugyancsak számkivetett lánnyal, akiről az a hír járja, hogy látja a jövőbeli eseményeket. Valójában Eun-ji (Ryu Hye-young) tényleg megérzi a várható haláleseteket, és segítségére lesz a férfinak, aki közben megtalálja a testvére holttestét, és a rossz nyomon járó rendőrség helyett magánnyomozásba kezd. A film borzongató izgalmait ennek a nyomozásnak köszönhetjük. Hamarosan egy sorozatgyilkos nyomaira bukkannak, akinek a kilétét sem sokáig titkolja a film. Gyanújuk a falu "jótét lelkének" tartott Min gyógyszerészre (Yoo Hae-jin) terelődik. A bornírt rendőrség ekkor már szándékos bajkeverőnek tartja az addig csak kellemetlenül zavaró Jang-woo-t, és nyíltan elkezd Min gyógyszerész kedvére játszani. A legnagyobb lélektani thrillereket is felülmúló jelenet játszódik le a rendőrségi fogdában a két férfi között.

A film minden fontos karaktere lélektanilag részletesen kidolgozott. Jang-woo elszántsága mögött nemcsak a testvére végső nyugalmának biztosítása a motiváció, hanem az a kétségbeesés is, hogy elbukta a vállalt életfeladatát, és ezzel elvesztette létének célját is. Bár egész életében robotolt, amelyből csak egy-egy barátokkal átivott éjszaka nyújtott kiszakadási lehetőséget, az különösen szégyenteljes a számára, hogy a húga halála éppen egy ilyen alkalom idején következett be, ráadásul veszekedéssel zárult az utolsó találkozásuk. Joo Won ennek a húga minden lépését árgus szemekkel figyelő, kissé agresszívan védelmező, de jólelkű fickónak minden árnyalatát meg tudja mutatni. Állítólag nyolc kilót lefogyott  és megtanulta a Gyeongsang-nyelvjárást a szerep hiteles megformálásának kedvéért. Bár korábban már játszott horrorfilmben, a mostani alakítása igazán mélyreható lélektani munkáról tanúskodik. Ennek lenyomatát láthatjuk egy kulisszák mögötti felvételen, mely éppen a fogdajelenet felvételén készült a film forgatása során.

A kisebbik testvér ugyan rövid ideig van jelen a történetben, de mégis pontosan kirajzolódik a személyisége és a testvéréhez való viszonya. Lee Yoo-young hol kislányos, hol felnőttes, ártatlan és kacér, szájaskodó, mégis minden bizalma a bátyjában van.

Különlegesebb karakter Eun-ji, akit éppen a jövőlátó képessége taszít ki a helyiek közösségéből. A folyton riadt lány éppen azért tud kapcsolatba kerülni a testvérekkel, mert ők az egyetlenek, akik a kirekesztettséget megélt tapasztalataik birtokában természetes érzelmi nyíltsággal fordulnak feléje. Ryu Hye-young el tudja játszani a karakter ijesztően misztikus megjelenítését éppen úgy, mint a félénk lányét, aki végül több módon is megmentője lesz Jang-woo-nak.

Joo Won méltó ellenfele a filmben a nála jóval idősebb, akkor már hosszú filmográfiával rendelkező Yoo Hae-jin. A tapasztalt színész egy szabálytalan, egyedi karaktert formál, melyben nyomát sem találjuk a gonosztevők általános ábrázolási kliséinek. Min gyógyszerész még akkor is "jóságos", amikor a legkegyetlenebb lelki kínzásnak teszi ki Jang-woo-t a már említett fogdajelenetben. Ijesztő álcája mögé nála is kirajzolódik a terhelt családi múlt, mely némiképp megmagyarázza a lelkületét, de felmentést nem ad a számára. Min gyógyszerészben az a legijesztőbb, hogy lakhatna a szomszédunkban is, soha nem gyanakodnánk rá. Természetesen meglátjuk a félelmetes, végtelenül erőszakos lényét is, de valójában csak akkor, amikor már közel járunk a titkának leleplezéséhez. 

A film ily módon túlmutat egy átlagos thrilleren, beszél a kirekesztettségről, az egymásba kapaszkodásról, az élet kiszolgáltatottságáról, zsákutcáiról, önkényeskedésről, pszichopátiákról, bizalomról, végtisztességről és az újrakezdés lehetőségéről. Mindezek kárpótolnak azért, hogy nem feszíti a film végéig a húrt a gonosztevő kilétének titokban tartásával. 

[Filmekről] KANG Ji-eun: LOVE PHOBIA (2006)

강지은: 도마뱀



* Az ismertető spoilereket tartalmaz *

Bár Kang Ji-eun rendező korábban két kemény, férfias témájú film (Public Enemy, Silmido) segédrendezője volt, meglepetésre első saját rendezésű filmjeként egy szerelmi történettel állt elő. A forgatókönyvet Hwang In-ho írta (akinek később majd a My Way-t is köszönhetjük). Főszerepben pedig az Oldboy Mi-dójaként megismert Kang Hye-jungot és Cho Seung-woo-t láthatjuk, aki hiába még csak 26 éves ekkor, ez már a nyolcadik filmje. Elég ígéretes névsor ahhoz, hogy jó alkotásban reménykedjünk.

Kang Ji-eun rendező

A Love Phobia (Szerelemiszony, eredeti címén: Gyík) egy melodrámába forduló, abszurddal ötvözött romantikus komédia. A témaválasztása nem tekinthető különlegesnek, számtalan filmet láttunk már egy végzetes betegség árnyékában élő szerelmesekről. Ami mégis kiemeli a Love Phobiát ezek sorából, az a témát feldolgozó szemléletmódja és az ehhez illeszkedő stílusa. 

Olyan történetet látunk, melyben sok mindennek nincs értelme, józan ésszel nem felfogható a szereplők furcsa, különös viselkedése. Természetesen csak látszatra, mert mindennek van mélyebb rétege is. A két főszereplő gyerekkorába utazunk vissza a film első részében. Megismerjük Arit, a bájos kislányt, aki egy szép őszi, napsütéses napon sárga esőkabátba burkolózva indul határozott léptekkel iskolába. Az úton összetalálkozik a tekintete egy kisfiúéval, Jo-kangéval, és életre szóló szerelem születik közöttük. A kislány mintha valamiféle fantáziavilágban élne, furcsa történeteket mesél magáról, melyeket a fiú elbűvölten hallgat. Ari földönkívüli, akihez nem szabad hozzáérni, mert meg van átkozva, és bajt hoz a vele érintkezőkre. A gyerekszerelem jelenetei végtelenül kedvesek és szívmelengetők, ez talán a film legerősebb része. Ám nem sikerül a távolságtartás, a kisfiú megbetegszik, Arival pedig elszakadnak egymástól.

Tíz év múlva bukkan fel a lány újra, és a főiskolás fiatalok ott folytatják, ahol korábban abbahagyták. A lány megint meséket gyárt, a fiú hisz is neki, meg nem is, de a játékos évődések közben kibontakoznak az érzéseik, és még egy csók is elcsattan. A fiú megint megbetegszik, a lány pedig ismét szó nélkül eltűnik. Ebben a részben a két színész lenyűgöző harmóniában játszik, humorosak, ötletgazdagok, naivak és szemérmesek, akikben mégis ellenállhatatlan erővel ébredezik a szexualitás. 

Ismét eltelik nyolc év, mely alatt Jo-kang folyton nyomoz Ari után. Még olyan foglalkozást is választott, ami illeszkedik a lány fantáziálásaihoz. Ari váratlanul újra előbukkan a semmiből, de rövid látogatás után távozik a fiú életéből. Jo-kang mintha besokallna, szabadulni szeretne ettől a képtelen kapcsolattól. A véletlen azonban rávezeti arra, hogy mi az igazság. 

A történetet átszövő abszurditás ekkor nyer értelmet. A lány fantáziavilágba való rejtőzése egy nagyon is tudatos stratégia része, mellyel menekül az életét rövidre záró halálos betegség nyomasztó terhe elől. Az eltűnései pedig nem szándékosak, azokat az AIDS kezelése teszi indokolttá. A betegséghez - mint oly sokan az AIDS terjedésének első időszakában - a születésekor kapott vérátömlesztéssel jutott. Ezt titkolja a fiú elől, akit nagyon szeret, de tudja, hogy nem léphet vele komoly kapcsolatra, mert azzal veszélyeztetné Jo-kang egészségét. Az angol címként adott "szerelem-fóbia" tehát igazából nem megfelelő, mert nem az érzelmektől való irtózásról van szó, sokkal inkább szerelem-féltésről, a szeretett személy féltéséről.

A fiú, felfogva a lány helyzetét, végigjátssza az Ari által megkezdett játékot. Nem a halálra készül, hanem segít a lánynak, hogy visszatérhessen a földönkívüliek közé, ahol megszabadulhat a betegségétől. Az UFO-mese lesz a metanyelvük a búcsúzásra, mely végül mégiscsak elvezet a valódi érzelmeik megvallásához. 

Abszurd a helyzet: fiatal életek a halál szorításában. Abszurd a védekezés: a valóság hárítása. Abszurd a kitartás: kiben élne túl a szerelmi érzés 18 évet egy megbízhatatlan szeretőre várakozva? Abszurdak a párbeszédek a fiú és a lány között, melyekben szinte soha nem esik szó az érzéseikről. Azonban ez a metanyelv mégis mindent kifejez. Nagyon szép példa erre a határvonal, mely nemcsak fizikailag választ el két embert. Ari többször megállítja a fiút egy vonal előtt, aki azután később sem lépi át azt a képzeletbeli határvonalat, mellyel a lány érzelmeinek területi integritását sértené meg. Az abszurditás egyszerre a menekülés és védekezés eszköze, segítségével a halál nem halál lesz, hanem a lány számára átlényegülés, a fiú számára pedig túlélhető veszteség. 

A film abszurd elemei azonban romantikus komédiába vannak oltva, aminek köszönhetően még a humoros jelenetek sem túlzóan nevetségesek, nincs is bennük semmi balgaság vagy ijesztő ostobaság. A fiú végső erőfeszítése a lány álmának beteljesítésére a kapcsolatuk belső logikájából természetesen fakad. A meseiség azonban végül mégis belefut a szentimentalizmusba, túl hosszúvá válik a búcsúzás, túl sok lesz a könny. A záró képsorok visszarántanak ugyan az eredeti hangulatba, de a film íve sajnos egy kissé már megtörött.

A Love Phobia nem tartozik a legemlékezetesebb filmek közé, de minden hibájával és kliséjével együtt egy jól nézhető, a témája ellenére kellemes film, mely szeretettel és odafigyeléssel készült. A főszereplő páros játéka pedig hibátlan.

[Filmekről] KIM Yong-gyun: WANEE & JUNAH (2001)

김용균: 와니와 준하

A Wanee & Junah Kim Yong-gyun első rendezésű filmje, melynek a forgatókönyvét is ő jegyzi, két társszerző, Seo Sin-hye és Yoon Soon-yong mellett. 

Kim Yong-gyun rendező

A szerelmi történet egy lágyan hullámzó melodráma, melyben kevésbé a szavak, sokkal inkább a képek és a hangulatok mesélnek egy fiatal pár kapcsolati válságáról. Wanee (Kim Hee-sun) és Junah (Joo Jin-mo) bár nem házasok, de együtt élnek, láthatóan harmonikus kapcsolatban. A lány, Wanee animátor, a fiú, Junah pedig forgatókönyvíró. Mindkettőjük foglalkozása megterhelő, küzdenek is a saját nehézségeikkel.  A határidők szorításában a lány eléggé kimerült, de Junah nagyon figyelmes és szerető társ, aki mindig a lány kedvében jár. A kapcsolatuk viszont nem teljesen kiegyenlített, Wanee többnyire enervált és kedvetlen, nem igazán képes viszonozni Junah törődését, aki természetesen ugyanúgy rászorulna időnként némi szerető gondoskodásra és együttérzésre.

A helyzetet csak megnehezíti, amikor Wanee hírül veszi, hogy külföldön tanuló testvére, Yeong-min (Cho Seung-woo) hosszú távollét után hazalátogat. Junah érzi, hogy a lány egyre inkább eltávolodik tőle, de nem találja a miértre a magyarázatot. Sejti, hogy annak a testvérhez lehet köze, de nem faggatja a lányt. Váratlanul vendégségbe érkezik hozzájuk So-yang (Choi Kang-hee), akivel a testvérek a középiskolában baráti hármast alkottak. Wanee-ban felkavarodnak az emlékek és az érzések, melyek zárkózottá teszik. Junah a barátnővel való beszélgetéseiből tudja meg, hogy mi történt Yeong-min távozása előtt. Úgy dönt, hogy elköltözik a lánytól, időt hagyva neki az érzelmei tisztázására. So-yang látogatása is hozzájárul ahhoz, hogy Wanee szembenézzen a múlttal és a Junah-hoz fűződő érzéseivel. 

A film egy bájos animációs film keretébe van foglalva, melyben a gyermekkori történeteket láthatjuk. Különösen stílusos a Wanee döntését tudató megoldás, mely amellett, hogy a szakmájából fakadó néma vallomás, tökéletesen illik a film képekkel mesélő világába.

A Wanee & Junah nélkülöz minden harsányságot, csendes, szépen fotózott lírai történet, rendkívül visszafogott, de nagyon árnyalt színészi alakításokkal. A szereplőgárda tagjai mind huszonéves fiatalok (Cho Seung-woo csak 21), akiket ma már neves színészekként tartunk számon. 

Kim rendező filmje igazán szép és nagyreményű filmes bemutatkozás volt.

[Tévédrámákról] HELLBOUND (2021)

지옥

Netflix / 2021 / 6 rész
Magyar cím: Út a pokol felé
Műfaj: fantasy
Írta: Choi Kyu-sok, Yeon Sang-ho
Rendezte: Yeon Sang-ho
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

* Az ismertető spoilereket tartalmaz *

Yeon Sang-ho rendezői pályafutása animációs filmekkel kezdődött, melyek egyik híres darabja a The Fake (saját fordításban: A kamu). A társadalmi problémák (iskolai bántalmazások - The King of Pigs, a hadseregben történő abúzusok - The Window) feltárásának sorában a The Fake az egyház nevében elkövetett csalásokkal, a vallási fanatizmussal, a jó és a rossz viszonylagosságával foglalkozott. A kiváló animációs alkotásokat követően játékfilmes rendezőként már jóval kiegyenlítetlenebb a filmjeinek színvonala. A világsikert hozó Train to Busan után a Peninsula című folytatás már sokkal gyengébbre sikerült, a kettő közé ékelődő Psychokinesis pedig még annál is kérdőjelesebb.  Yeon írta a forgatókönyvét a tavaly bemutatott The Cursed (Az átkozott) című sorozatnak, melynek történetében a sámánizmus is szerepet játszott.

Mostani, első saját rendezésű televíziós sorozatában visszatért a keresztény egyház leple alatt történő sötét ténykedések bemutatásához. A Hellbound (Út a pokol felé) mindössze hat részből álló rövid széria, mely a végső cliffhangerét tekintve akár további évaddal is folytatódhat. De nézzük, hogy mit rejt az első évad.

Az epizódok két nagyobb egységet alkotnak, az első három és az utolsó három rész története tulajdonképpen tükörképe egymásnak. Anélkül, hogy a képzeletbeli közeljövőben, de négy évnyi különbséggel játszódó két történet részleteit elárulnám, igyekszem a lényegre irányítani a figyelmet.

Semmiféle megnyugtató magyarázatot nem fogunk kapni a drámában látható próféciák és elkárhozások valós okára. Talán ez nem is véletlen, mert az ijesztő és brutális szupernaturális jelenségek csak kulisszáit képezik egy valójában filozófiai felvetésnek. Jung Jin-soo (Yoo Ah-in), az Új Igazság vezére, valamint a szekta dolgai után szaglászó nyomozó, Jin Kyeong-hoon (Yang Ik-june) között több párbeszéd is lezajlik. Nézeteik eltérésének lényege egyetlen kérdésben csúcsosodik ki: létezik-e az embernek szabad akarata? Míg úgy tűnik, hogy a nyomozó hisz ebben, Jin-soo azt mondja, hogy a jó és rossz közötti választás szabadsága valójában büntetés az ember számára. A radikális Nyílhegy-társaság vezetője viszont annyiban látja a kérdés lényegét, hogy az embernek szabadságában áll az Isten által kijelölt úton járni.

Hogy igazát alátámassza, Jung Jin-soo egy döntés meghozatalára kényszeríti Jin nyomozót: vagy nyilvánosságra hozza az egész tudomására jutott hazugsághalmazt, vagy örök időkre elhallgatja azt. A döntést egy ördögi tervvel befolyásolja az ártatlannak és jólelkűnek tűnő Jung: brutális gyilkossága cinkosává teszi a nyomozó lányát. Így ha a nyomozó a hazugságok feltárása mellett dönt, azzal visszaállíthatja a világ rendjét, de ítélkeznie kell a lánya felett. Ha elhallgatja azt, ami a tudomására jutott, akkor viszont utat nyit egy hazug, fanatizált, vallási tanok által irányított társadalmi berendezkedés számára. Az első szakasz végén a megalkuvó, síró nyomozót szenvtelenül öleli magához üres tekintetű lánya. 

A történet mindkét felének szereplője Min Hye-jin ügyvédnő (Kim Hyon-joo), aki a normálisan gondolkodók táborának ellenerejét hivatott képviselni. Az első részben inkább kevesebb, mint több sikerrel, hiszen a Sodo Ügyvédi Irodán belüli ténykedésével sem megvédeni nem tudja az áldozatokat, sem megállítani a totális hatalomra törő új vezért, sőt a nyilvános tévéközvetítés elősegítésével még a kezére is játszik. 

 

A dráma második fele bár másik történet, elemeiben mégis nagyon hasonló az előzőhöz. Négy év elteltével az Új Igazság már mindent irányít, a Nyílheggyel együtt (amely korábban még csak egy radikalizálódott, de már akkor is önbíráskodásra vetemedő szélsőség volt) pedig saját erőszakszervezete is van. Most a szekta propagandafilmjén dolgozó producer, Bae Young-jae (Park Jeong-min) kerül válságos helyzetbe. Bár egy szavát sem hiszi el a ripacs, új vezérnek, Yoo Jínek (Ryu Kyung-soo), a saját szemével tapasztalja meg kollégája elkárhozását. Rémülete akkor teljesedik ki, amikor újszülött kisbabája is megkapja a próféciát, ami teljességgel érthetetlen, hiszen a gyermek még semmiféle bűn elkövetésével nem vádolható. Kétségbeesésében a hajdani ügyvédi irodából lett Sodo Mosodához fordul, melynek tevékenysége kimerül abban, hogy a bűnök elkövetésével vádolt szerencsétleneket igyekszik megmenteni a szégyentől, melyet haláluk nyilvános közvetítésével az Új Igazság ró rájuk. A szekta célja ezzel a félelem folyamatos ébren tartása, és ezáltal a hatalmának biztosítása.

Min ügyvédnő azonban ráébred, hogy éppen ezt a fegyvert kellene a szekta ellen fordítani, és az újszülött értelmetlen halálának nyilvánosságra hozatala lehetne a legnagyobb bizonyíték a hazug tanok megcáfolására. A kisgyermek szüleinek el kell dönteniük, hogy személyes tragédiájukat szolgálatába állítják-e annak, hogy a kizökkent világot visszaállítsák a rendes kerékvágásba. Bár bizonyosnak tűnik, hogy a gyermeküket nem tudják megmenteni, mérlegelniük kell a jó és a rossz között, és szabadon meghozni döntésüket. A szülők fájdalmas, de bátor választása ezúttal az ellenkezője lesz annak, amit az első részben láthattunk. Úgy tűnik, hogy az eseményeket kísérő hóesés a megtisztulást is magával hozza.

A záró képsorból (mely egyúttal a cliffhanger is) arra következtethetünk, hogy az idő kereke visszafelé fordul, és törölve a megmagyarázhatatlan eseményeket, az áldozatok újra testet öltve életre kelnek. Legalábbis az első történet áldozati anyafigurája, Park Jeong-ja (Kim Shin-rok), ám ha vele ez megtörténhet, akkor talán reménykedhetünk a többiek visszatérésében is. 

A dráma egyszerre vitairat a vallás emberi lelket megnyomorító erejével, az egyházak hatalmi gőgjével és kapzsiságával, valamint az emberi ostobasággal szemben, melynek következtében a tömegek behódoltathatók és fanatizálhatók a leggonoszabb erők által. Legfőképpen mégis az egyén felelősségéről szól, és meggyőzően érvel amellett, hogy az egyéni döntések világok sorsát változtathatják meg.

Yeon rendező filmje az egyértelmű mondandó ellenére nem egy könnyedén, világosan átlátható alkotás. Annak ellenére, ahogyan az írásom elején feltételeztem, talán szándékosan nem is törekedett a részletek tisztázására, a következetlenségek mégis számos zavaró kérdést felvetnek. Ilyen például a keresztény vallási utalások használata, bár e téren óvatosságra int, hogy a drámát eredeti nyelven nem értem, a fordítások pedig félrevihetnek. Az angyali üzenet, a pokoli lények tüzében való elkárhozás azonban eléggé kötött értelmezésűnek tűnnek, így az nem is kérdés, hogy melyik vallás egyháza él vissza ezek jelentésével. Bizonyára sokan fogják boncolgatni a természetfeletti lények mibenlétét, a misztikus utalásokat, ami például a hármasságukban megjelenik. Tudható, hogy bizonyos ezoterikus tanok Lucifernek (a "fényhozó"-nak, aki maga a Sátán) tulajdonítják az ember szabad választásának lehetőségét, és ez érdekes lehet a dráma fent említett központi kérdésével kapcsolatosan. Ugyanakkor nem nélkülözzük a koreai hitvilágra való utalásokat sem, hiszen a Sodo a koreai folklórban egy olyan szent helyet jelent, amely kívül esik a világi hatalom hatókörén.

Sokkal érdekesebb azonban, hogy Yeon rendező nemcsak az egyházzal kapcsolatosan él a keresztény szimbolikával, hanem az abban nem hívőkre is kivetíti azt. Hiszen lehetetlen a kisdedben nem meglátni a megváltóra való utalást, aki megszabadítja az embereket a bűneiktől. Ez viszont visszavezet egy olyan világrendhez, melyben a vallásnak, vagy talán inkább valamiféle isteni elrendelésnek mégis helye van, kihúzva a méregfogát Yeon bármennyire is éles, egyházellenes kritikájának. Ezzel talán nincs egészen összhangban az a tanulság, melyet a taxis szájába adva fogalmaz meg:

Nem sokat tudok Istenről, és nem is érdekel. De azt tudom, hogy ez a világ a miénk. A dolgainkat magunknak kell elintéznünk. Nem ért egyet, Min ügyvédnő?

Erős a dráma társadalomkritikája is. Az indító kávéházi jeleneten kívül (amelyben a fiatalok CGI-trükkökre gyanakszanak) nem látunk semmiféle utalást arra, hogy különösebben törekednének a jelenségek észszerű magyarázatának megtalálására. A szekta viszont azonnal követőkre talál, és a fanatizmus már az első történetben erőszakra sarkallja az embereket, megfélemlítve ezzel a velük egyet nem értőket. Annak ellenére, hogy az Új Igazság kiépíti a maga mindent behálózó megfigyelőrendszerét és mozgósítható harci egységeit, folyamatosan megtörténnek az ijesztő elkárhozások is, az élet mintha mégsem zökkenne ki a maga hétköznapi rendjéből - a második szakasz elején azt halljuk, hogy a propagandafilmet sikerült a legnézettebb tévésorozat, az "Első a szerelem" mögé beilleszteni. A tanokat is ennek az élhető világnak a képére formálják, kizárva a bűnök sorából a kapzsiságot és a bujaságot.

A média, legyen az tévécsatorna vagy közösségi felület, mindvégig jelen van a történetben, egyszerre negatív, embereket megtévesztő, szenzációhajhász, bármire rávehető, és pozitív, az igazságot közvetítő, manipulációkat leleplező szerepben is. A dráma egyik legérdekesebb figurája a Nyílhegy korábbi vezetője, Lee Dong-wook (Kim Do-yoon), aki a webes műsorokat készíti. Tökéletes leképezése az extrém külsőségekbe csomagolt agresszív tudatmódosításnak, amelyben a szenzáció elfedi a mondandó lényegét, így a bornírt baromságok is magával ragadják a nem túl figyelmes nézőket. Hozzá képest síkhülye a második szektavezér, Yoo Ji, akinek jelleme és mondandója egy kicsit is épeszű ember számára azonnal átlátható. Neki viszont már saját stúdiója van az elkárhozások komfortos közvetítésére. Ostoba ideológiája ellenére övé a hatalom, amelyben éles párhuzamot találhatunk a világ minden részén irányító pozícióba kerülő dilettánsok sokaságát látva. Yeon rendezőnek azonban néha megvillan az egészséges humora is, éppen Yoo Ji szájába adva, hogy már a vezér maga is röhejesnek találja a saját rituáléjukat, melyet az alkalmazott érthetetlen módon mégis gondolkodás nélkül bevesz. 

A dráma technikai megvalósítása nem cáfolja meg a kávéházi fiatalok kételyeit, mi is úgy látjuk, hogy a szörnyek CGI-kreatúrák, bár ettől nem kevésbé félelmetesek. Az kissé zavarba ejtő, hogy valóban törnek-zúznak, és zavarunkat csak fokozza, hogy míg az első elkárhozás közben lebontják a fél várost, a továbbiakban illedelmesen megmaradnak a színpadon, később a stúdióban, nem bántva a sok maszkos VIP és egyéb kíváncsiskodót. 

A sorozat a belső következetlenségei ellenére is izgalmas, és nem kell a legmélyebb gondolati rétegeit előásni ahhoz, hogy jól fogyasztható legyen, a nézettségi mutatói láttán pedig bízni lehet a folytatásban. Már megelőlegezték a feltámadást is, és egyszer talán majd azt is megtudjuk, hogy miféle szupernaturális jelenség tört elő a föld alól ördögfajzatok álcájában.

A színészek most is kiveszik a részüket a sorozat sikerre viteléből, szinte mindegyik karakter emlékezetes marad. Azonban egyik sem olyan hátborzongató, mint Yoo Ah-in a szomorú sorsú szektaalapító fiatalember szerepében. A mellékszereplők sorából Im Hyeong-guk szociológia professzort sem fogjuk elfelejteni, csakúgy, mint Kim Do-yount a zakkant Nyílhegy-vezér mindkét, maszkos és maszk nélküli alakjában. Kim Hyun-joo nemcsak meggyőző az ügyvédnő szerepében, de remekül akciózik is. A második szakasz szülőpárosa pedig képes felnőni ahhoz a feladathoz, hogy a szülői szeretet egyetemes jelképévé váljon. Won Jin-ah-val együtt utazunk azon azon a szélsőségeket bejáró érzelmi hullámvasúton, melyet anyaként megél. Park Jeong-min pedig nemcsak józanságával és bátorságával nyűgöz le, hanem a rettenetének magányos pillanataival is. Különösen szépek az apai megnyilvánulásai, melyekben a gyermeke mellett tud lenni akkor is, amikor az anya erre éppen képtelen.

  

[Tévédrámákról] LIFE (2018)

라이프

JTBC / 2018 / 16 rész
Műfaj: politikai-orvosi dráma
Írta: Lee Soo-yeon
Rendezte: Hong Jong-chan, Lim Hyeon-wook
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Az orvosi drámák remekbe szabott, de nem szokványos darabját láthatjuk a Life (Élet) című sorozatban. Bár rendszeresen megfordulunk a sürgősségi és más osztályokon is, alig fogunk találkozni a páciensek fogadására rohanó orvosok és ápolók akciójeleneteivel, ehelyett többször időzünk a tárgyalókban, irodákban és konferenciatermekben. Mert a téma ezúttal csak érintőlegesen a betegek megmentése, a központban egy hatalmas szervezet irányítási és strukturális problémáiról alkotott különböző elgondolások állnak. Mégpedig egy erősen konfliktusos erőtérben, melyben összecsapnak a hivatásukat etikusan gyakorolni kívánó orvosok és a gyógyításban egyelőre még kiaknázatlan, kizárólag nagy üzletet szimatoló gazdasági hiénák. A történet írója ugyanaz a Lee Seo-yeon, akinek korábban a lenyűgöző felépítményű, rendkívül izgalmas Stranger két évadát köszönhettük. A mostani történet annyiban hasonló ahhoz, hogy az íve egy különös, de mégiscsak lokális eseménytől vezet a legmagasabb gazdasági-politikai körök korrupcióval való áthatottságának felismeréséig.

De még ez sem történik a tényfeltáró drámák megszokott lendületével, amit általában a pozitív szereplők igazságérzete hajt, és amelyekben az adott pontokon rendre meg szoktak érkezni az előrelépéshez éppen szükséges segítségek és megoldások. Hong Jong-chan rendező filmjének ritmusa lassú, meg-megtorpanó, mely remekül tükrözi az orvos szereplők tanácstalanságát és elbizonytalanodását, amit a számukra idegen gondolkodású ellenféllel vívott küzdelemben rendre átélnek.

A történet kiindulópontja a több ciklust kitöltő, feddhetetlen életű Lee kórházigazgató (Chun Ho-jin) furcsa halála, melyről nehéz eldönteni, hogy szívroham okozta baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság miatt következett-e be. Ráadásul napvilágra kerülnek olyan tények, melyek kétségeket ébresztenek a tisztességével kapcsolatban, de ugyanez érvényes a funkciót átmenetileg betöltő Kim igazgatóhelyettesre (Moon Sung-geun) is. 

A helyszínül szolgáló Sangguk Egyetemi Kórházat korábban felvásárolta egy magáncég, és elnökként a kórház élére ültette Goo Seung-hyót (Cho Seung-woo), aki addig a konglomerátum másik cégénél ért el jelentős teljesítményjavulást. Feladata jelen esetben is az intézményi működés racionalizálása és a negatív pénzügyi mérleg pozitívba fordítása. Goo a kórház szervezetére is ugyanúgy tekint, mint bármely más vállalatéra, ezért a tevékenysége alatti első bejelentés, melyet Kim igazgatóhelyettes tesz meg, hogy a három legnagyobb veszteséget termelő kórházi osztályt megszüntetik, a dolgozókat pedig vidéki kórházakba helyezik át. Az általános egészségügyi ellátás szempontjából teljesen inkompetens döntés felháborítja a kórházi dolgozókat, összefogásra és ellenállásra serkentve őket. 

Akaratlanul is vezető alakjukká válik Ye Jin-woo doktor (Lee Dong-wook), a sürgősségi osztály egyik orvosa, aki személyes indíttatásból szeretne végére járni annak, hogy mi történt valójában Lee igazgatóval, akit atyai pártfogójaként tisztelt. Szoros együttműködés alakul ki közte és Joo doktor (Yoo Jae-myung) között, akit Lee igazgató valószínűleg utódjának remélt. 

A szakmai véleménye igazában magabiztosan hívő orvosok közösségét az első megdöbbenés akkor éri, amikor minden aggályukat és érvüket elementáris erővel, pillanatok alatt lesöpri Goo elnök, könyörtelenül alátámasztva az intézkedés érvényességét hideg és józan, kizárólag menedzsmenti szempontú érveléssel, ráadásul kegyetlenül rámutatva a fővárosi orvoslét okozta elkényelmesedésükre, szavaikat kiforgatva még immoralitással is megvádolva őket.

A dráma legnagyobb izgalma ez a szemléleti összeütközés, mely rendre bekövetkezik a különböző intézkedések alkalmával. Ez pedig jóval túlmutat a dráma keretein, általános érvényességű példát szolgáltatva arról, hogy miként ütközik össze egyféle "humánnak" tekinthető, etikát és moralitást előtérbe helyező gondolkodás a racionalitás számokban kifejezhető, gyakorlatias prózaiságával. A tét nyilvánvalóan az, hogy melyik érvrendszer győz, és ezzel megszabja az életünket. Jelen esetben azt, hogy miként juthatunk egészségügyi ellátáshoz (mindenki számára elérhető, egyenlőségi alapon járó szolgáltatásként vagy elsősorban a fizetőképes réteg számára fenntartott lehetőségként) - de a probléma transzponálható életünk számtalan szegmensére, gondoljunk csak az oktatás vagy a kultúra számos területét érintő, hasonló csatározásokra. 

A dráma elkerüli a probléma sematizálását. Nem arról van szó, hogy a tiszta elhivatottság küzdene a lerombolására törő gonosz erőkkel, ennél sokkal árnyaltabb képet kapunk. A vészhelyzetben összefogni szándékozó orvosok közössége egyéni törekvéseket dédelgető individuumokból áll, akik egymásnak is versengő társai az igazgatói pozícióért folytatott választás során. Miközben mélyen megvetik és utálják Goo elnököt, sorra dőlnek ki a csontvázak a szekrényeikből, fényt derítve eltusolt orvosi hibákra és túlkapásokra, veszteségtermelő pazarlásokra.

Goo elnök kezdetben csak szolgai végrehajtójaként tűnik fel a konglomerátum vezetői akaratának. Lenézi az orvosokat, akikben csak intézkedései értetlen ellenlábasait látja. Pókerarca szinte mit sem változik az egész történet során, miközben egyre nagyobb harapófogóba kerül. Rákényszerül, hogy mélyebben megismerje a kórház sajátos működését és az abból fakadó szervezeti felépítés és gazdasági működés indokait, melyek sokszor ellentmondanak az általa preferált elveknek. Eközben egyre nagyobb nyomás alá helyeződik Jo Nam-hyeong (Jung Moon-sung), a Hwaejong Group kapzsi vezetője részéről, aki bábfiguraként kezeli. Jo a cégeivel igyekszik megvetni a lábát az egészségügy minden területén, és ezzel egy jól tejelő ágazattá változtatni az ellátórendszert is. A kórház kezd egy egészségügyi plázára hasonlítani, melyben az orvosokat különböző termékek árusítására kényszerítik. 

Az orvosok számára nem marad más lehetőség, minthogy elinduljanak egy számukra kényelmetlen úton: ki kell ismerniük magukat az ellenfél terepén és valamennyire ki kell tanulniuk azt az eszköztárat, melynek segítségével sikerrel felvehetik a harcot. Rövidesen rájönnek, hogy nem Goo elnök az igazi ellenség, hanem az az összefonódás, mely kormányzati tisztviselőket is érintve kiszolgálja a Hwaejong gazdasági érdekeit. Harcukat a független média is segíti, de azt is láthatjuk, hogy a közvélemény tájékoztatása is mennyire kiszolgáltatott a hatalmasságok érdekeinek. 

A kórház megválasztott igazgatója végül Oh doktornő lesz, aki egy igazi közvetítő figura, mert harcos védője a kórház érdekeinek, de képes megérteni Goo elnök szempontjait is. Rajta keresztül születhet meg egy szavakban szinte kimondatlan összefogás, mellyel sikerül a kórház közszolgálati funkcióját megmenteni. A történetben sokszor fejek hullanak, végül Goo elnök sem őrizheti meg pozícióját, mégsem távozik vert ellenségként. Mert megszületik a megértés, és ennek talaján valamiféle kiegyezés az orvosközösség és a Goo által képviselt szervezetfejlesztési szempontok érvényessége között, és ez előnyére válik mindkét félnek. Csak az így megtisztuló és megerősödő szervezet képes visszaverni a valóban ártalmas kapitalista érdekek befolyását.

A történet sok szereplője mind egyénített karakter, különösen kiemelve közülük a két fő férfialakot. Goo elnök a felszínen arrogáns, de látjuk a figyelő tekintetét. Soha nem fedi fel a lapjait, mégis kidolgozza egyéni stratégiáját, melyet magányosan küzd végig a személyes meggyőződésének megfelelően. Dolgos ember, legyen szó fehérgalléros feladatokról vagy kétkezi munkáról - mert utóbbi szerepben is látjuk, megerősítve a sejtésünket, hogy alapvetően jó embert találunk a rejtőzködő személyiség melyén. 

Ye Jin-woo még nála is összetettebb személyiség. Megismerjük a múltját, a családi hátterét, a mozgássérült öccsével kapcsolatos, titkolt problémáját. A dráma az ő fejlődésének és lelki gyógyulásának története is, mely több szempontból nagyon megindító. A zárkózott, visszavonulásra hajlamos férfi egyre bátrabban vállalja a közösség érdekeinek képviseletét. Eközben meg kell nyílnia kollégáinak, és ki kell lépnie olyan kapcsolati terepekre, melyek meghozzák számára a szerelmet. Ennek elfogadása azonban csak úgy lehetséges, ha szembenéz a testvérével való kapcsolatával. A köztük lévő kapcsolati nehézségek feloldódásának bemutatásánál kevés megindítóbb jelenetsort láthatunk. A fiatalabb testvért Lee Kyu-hung játssza, aki szintén nem marad adósunk egy pazar alakítással. Az ő mozgássérült Ye Seon-woo doktora olyan magasan képzett szakember, aki a kórház belső ellenőrzésének munkatársaként képes felismerni Goo elnök tevékenységének hasznos oldalait is. Határozott fellépése mellett megismerjük emberi vívódásait, melyet felnőtt férfiként él át állapota következményeként a szerelmével, az anyjával és a testvérével való kapcsolatában. 

Talán nem is kellene hangsúlyozni, hogy Moon So-ri ismét kiváló alakítást nyújt Oh doktornő, a későbbi igazgatónő szerepében, és nem csalódunk Yeom Hye-ranban sem, akit Goo elnök titkárnőjének szerepében láthatunk. A sok egyéb, nagyszerű szereplő sorából számomra kiemelkedett még Tae In-ho, aki a szervdonor központ koordinátorát játszotta. Az egyik legnehezebb feladat jutott neki, hiszen több módon is az erővonalak találkozásában kellett helyt állnia. Egyrészt titkolnia kellett, hogy Goo elnök régi barátja, akit mégis úgy tudott támogatni, hogy megőrizte kollégái bizalmát is. Szakmai feladata pedig embertelenül nehéz szerepet rótt rá, hiszen a haldoklók hozzátartozóinál kellett elérnie, hogy járuljanak hozzá a szervdonori engedélyhez, melyhez ugyan életek megmentése kötődik, mégis maga a feladat megvetett helyzetbe kényszerítette őt nemcsak az érintett emberek, de még az orvosi szakma részéről is. Seon doktor alázatát, kitartását és lelki kimerülését Tae In-ho mélyen átélhetően tudta közvetíteni. 

A szereplők gondolatait, érzéseit érzékenyen követő, elsősorban arcokra koncentráló, sokszor szinte meditatív filmes megvalósítást hasonló filmzene kíséri, kiváló betétdalokkal.