KOREA LEGELSŐ TELEVÍZIÓS DRÁMÁJA

Koreában az első televíziós csatorna 1956. május 12-én tartotta avató ünnepségét. A HLKZ-TV (KorCad TV) kereskedelmi csatorna egy magántársaság tulajdonában állt. Ázsiában negyedikként, a világon a tizenötödikként kezdte meg adásait, egy évvel megelőzve a mi magyar televíziónk indulását. A televíziózás hőskorában még számtalan későbbi technikai fejlesztés nem állt rendelkezésre, így például nem tudtak adást rögzíteni sem, amelynek következtében mindent élőben sugároztak.

Azonban nem Korában járnánk, ha már a legelső évben nem vetődött volna fel egy tévédráma készítésének ötlete. A rádiódrámák már megalapoztak a közönségigénynek, a filmkészítés is gőzerővel működött. Azonban a tévédráma megszületése még nagy kihívást jelentett.

Az idők homályába vesznek a részletek, így sokan első tévédrámaként 'A halálraítélt'-et [사형수] jegyzik. De a tévécsatorna akkori producere kiigazította ezt, mert valójában a legelső dráma a néhány hónappal korábban készült 'A menny kapuja' volt. Mindössze két kamerával forgatták a PD szerint 30 perces, a Wikipédiában 15 percesnek leírt drámát, melyről sajnos nem találni képet az Interneten. Ezért A halálraítélt című dráma pillanatfelvételéből alkothatunk némi fogalmat arról, hogy milyen képi élményt nyújthattak az első tévédrámák.

 

A koreai Wikipédiában a következőket olvashatjuk A menny kapuja készítéséről:


A tévékészülékek elterjedése mellett a műsorgyártás feltételei okozták a HLKZ-TV számára a legnagyobb fejfájást. Lehetetlen volt a műsorszóró berendezés megfelelő kiépítése, és a stúdió is szegényes volt. Vajon hány programot tudtak akkoriban készíteni abban a stúdióban, ami csak kb. 40 pyeong (~132 nm) volt?

Teljes munkaerőhiány mutatkozott a műsorok készítéséhez. Bár a japán gyarmati időszak alatt a rádió bizonyos mértékig felhalmozta a know-how-t, de nem nagyon volt remélhető, hogy a rádiózás gyártási stábját bevonják a tévés produkciókba, mert a televíziózás gyártási nyelvtana különbözött a rádiózásétól. A tévéműsor készítésének know-how-ja azonban megegyezett. De csak néhány útmutató állt rendelkezésre a televíziós gyártáshoz, amelyeket az Egyesült Államokból hoztak. Choi Changbong azt mondja: "Akkoriban nagyon kevés olyan ember volt Koreában, aki tudta volna, hogyan kell helyesen tévéműsort rendezni. Ez olyan időszak volt, amikor én is tanultam a rendezést, miközben kollégáimmal közösen fordítottam egy 'TV-produkció' című külföldi könyvet."

Szinte csoda volt, hogy mégis minden nap 2 órán keresztül (7–21) élőben közvetítették az adást ilyen kedvezőtlen körülmények között. Meglepő azonban annak ténye, hogy még ilyen körülmények között is növekedett az energia a televíziós drámák gyártására. Talán azért, mert a dráma volt a koreaiak kedvenc műfaja. Bár a drámagyártással kapcsolatban érvek és ellenérvek keveredtek a tévécsatornán belül. A drámák várhatóan jelentős pozitív hatásai ellenére nehéz volt még csak álmodni is egy dráma készítéséről az akkori körülmények között.

Lee Ki-ha, a KBS volt producere mondta: "Az idő múlásával egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mert hiányoztak a drámák. Ragaszkodtam ahhoz, hogy drámákat sugározzunk. De még mindig az volt a helyzet, hogy sok nehézség merült fel a műsorszolgáltatás terén, ezért az egyetlen adható válasz az volt, hogy majd később csináljuk, ezért úgy gondoltam, hogy lehetetlen lesz drámát készíteni. Ezenkívül maga a rendező sem állt készen egy dráma rendezésére. Azonban az emberek csak gyűltek, hogy lássanak ilyet, habár a színészeket csak összeszedték és a rádiójátékokra jellemző módon vették fel a kamerával. Már önmagában az is nagy látvány lett volna, ha emberek beszélgetnek abban a kis dobozban.

Néhány hónappal később mégis megkezdődött a drámagyártás, valószínűleg annak az erős akaratnak köszönhetően, hogy a valamit létrehozzanak a semmiből, és bemutatták Korea első tévédrámáját, a "A menny kapuja" [천국의 문]. Fő cselekménye annyi volt, hogy két tolvaj a halála után a másvilágon találkozik és elbeszélget egymással, 15 perces dráma volt mindössze két szereplővel. Lee Ga-ha leírja annak a napnak a látványát és érzéseit, amikor A menny kapuját élőben közvetítették.

"Eljött az adás napja. Aznap más programok nem voltak láthatók. A teljes stáb keményen dolgozott, hogy ellássa a feladatát, követve a rendező utasításait. A díszlet úgy készült, minden egyes papírlapra szívvel-lélekkel rajzoltam a képeket, és egy elválasztó vonalat húztak a stúdió padlójára, amit a kamerának meg kellett találnia az egész napos gyakorlás és próba közben. A mikrofon számára találtak egy helyet, ami kívül esett a kamera látóterén. (...) Nekem egyszemélyben három szerepet kellett betöltenem, fogadnom kellett a rendező fülembe érkező utasításait, adás közben a kamera kábelét mindkét lábam köré tekerni, és a kábelt a kamera mozgásának irányába húzni. Nem láttam a monitort és nem tudtam a hangerőt szabályozni. Akkor kezdődött, amikor megkaptam az adás jelzést, de nem emlékszem, hogy mikor ért véget. Az emberek csak mentek mellettem, egyesek izgatottan, mások nevetve."

Oh Myung-hwan mondta: "Azért választották A menny kapuját, mert a tartalma megfelelt a koreai érzésvilágnak, valamint kevés szereplőből és jelenetből állt, így a rendezés szempontjából nem volt bonyolult, mégis művészinek hatott."

"Azon alkalommal a két főszereplő mennyei jelenetei közé egy felhőjelenetet is hozzáadtak, hogy az akkori legmodernebb hatást érjék el, amelyet az első speciális effekt (trükk) jelenetként jegyeznek a tévédrámákban. Choi Chang-bong elmondta, hogy körülbelül két hónap kellett a rendezési terv kidolgozásához. A forgatókönyv folyamatos átdolgozása során több tucatszor vágta szét és illesztette össze az oldalakat, és ezzel a mai rendezők végső vágást készítő magányos rendezői munkájának első példája lett.
1956 szeptemberében 'A halálraítélt' című drámát is sugározták. Azonban az akkori gyártási környezet következtében a dráma készítése sorozatos nehézségekbe ütközött, és maga a dráma, 'A halálraítélt' is gyenge minőségű volt.
Nem lenne túlzás azt gondolni, hogy akkoriban a televíziós drámákat a tévékamerákkal csak közvetítették. Valójában a 'A halálraítélt' olyan alkotás volt, amelyet a donginjei 'Producerek Színháza' színházi társulat állított színpadra, és a történetet a tévékamerákkal csak sugározták. Egyetlen börtöncella, amelyben egy halálraítélt rabot tartottak fogva, elég volt a beállításhoz. Egyáltalán nem számítottak a jelmezek sem. A börtönőrnek egy állomás gondnokának egyenruháját kölcsönözték, a menyasszony is csak egy fehér nyakpántot viselt a ruhája felett. A főszereplő fogoly egy pizsamájára rajzolt rabszámmal szrepelt. Klímaberendezésről természetesen álmodni sem lehetett. A stáb a felforrósodó izzókkal küzdött a stúdióban, ahol 40 Celsius fok volt a hőmérséklet, és még egy jégtömböt is elhelyeztek a stúdió egyik sarkában, hogy megakadályozzák a tévékamera túlmelegedését."

Bár nehezen indult el a tévéjátékok korszaka, a HLKZ-TV nem sokáig tudott tévéjátékokat gyártani, mert 1959. február 2-án egy tűzvész elpusztította el az állomást.

Mellékesen még elmondható, hogy egy dráma forgatása akkoriban tízszer nehezebb volt, mint manapság, mivel a drámát még kamerával sugározták, azaz élőben közvetítették. Apró hibák is gyakran vezettek súlyos balesetekhez. Előfordult, hogy egy szereplő hazaszökött, mondván, hogy nehezen tudja a hibázásainak utóéletét kezelni, és volt olyan is, amikor váratlan hirtelenséggel kellett a helyszínt lecserélni. Ez olyan sürgető pillanat lehetett, mintha hirtelen találni kellene egy beugróst egy baseball-meccsen. A kellékek és a párbeszédek kezelésének is alaposnak kellett lennie. Egyik szereplő még egy balesetet is elszenvedett az egyik drámai jelenet forgatása közben, amikor éppen telefonhívást kellett fogadnia. Még nem volt odakészítve a telefonja, amikor az már megcsörrent, így pánikba esve a kéztartásával utánozta a telefon alakját. Mivel a dráma egy olyan anti-kommunista mű volt, amelynek a készítésére a kormány nagy erőket fordított, a pletykák szerint a hibás jelenet szereplője később sokat szenvedett.

Forrás: https://namu.wiki/w/HLKZ-TV#s-6.1

Fotó: https://blog.daum.net/jc21th/17783039
https://blog.daum.net/leekwangr/18217140

[Filmekről] Kim Seung-hun: A HARD DAY (2014)

 김성훈: 끝까지 간다

Tulajdonképpen elég lenne egyetlen szót írni ismertetésként: szenzációs.

Ám ha valaki zokon venné, hogy ennyivel meg akarom úszni, akkor rendben, kicsit bővebben is kibontom. Az előző jelző leginkább a 2014-ben bemutatott film szórakoztatási skálájának értékére vonatkozik, mivel kevés ilyen élvezetes mozival találkoztam az elmúlt időszakban. Kim Seong-hun filmje fordulatokban gazdag, remek tempójú alkotás. Viszont nem könnyű írni róla úgy, hogy le ne lőjük a poénokat. Poénokat? De hiszen a film műfaja thriller! És mégis, olyan idegborzoló két órát élünk át, amely át van itatva valamiféle igen sajátos ízű fekete humorral.

A film noir eszköztárával élő alkotás az első perceiben azonnal egy egész gombolyagot formál a különböző történeti szálakból, melyeket aztán szépen elkezd kibogozni. Minden mozzanat olyan, mint egy szokványos krimiben, majd mégsem. A jelenetek észrevétlenül csúsznak át önmaguk paródiájába, ám ezt oly módon teszik, hogy megőrzik a valós alaphelyzetek végtelenül feszült izgalmait. Ezek sorából messze kiemelkedik az a sziporkázó ötlethalmaz, amely a főhős teljesen képtelen küzdelmében található a holttest eltüntetése során. Tessék sorra venni, hogy milyen inadekvát eszközöket is vet be ebben a folyamatban, és hogyan használja azokat: a végtelenül ügyes csetlés-botlás heroikus harca az idő múlásával zseniálisan idéz meg nagy komikusokat és komédiákat.

A történetben egymást érő fordulatok kivétel nélkül a meglepetés erejével hatnak, és rendesen csavarnak is egyet az általunk éppen ismert fennálló viszonyokon. A film főhőse egy rendőr, mégpedig gyilkossági nyomozó, és a film már az első percben az arcunkba tolja az egész testületet jellemző állapotokat: itt a 'szolgálunk és védünk' szlogen kiegészül a 'saját zsebre is dolgozunk' kendőzetlen valóságával. A filmben a zsaruk amúgy kedélyes világa koszos és korrupt, mindenki tud mindenről, és az egymás iránti szolidaritás leginkább a lebukásveszélyt jelentő dolgok közös elsikálását jelenti, ami soha nem okoz különösebb nehézséget még a belső ellenőrzés megvesztegethetőségének tekintetében sem. Erős képsorokat látunk az alvilággal való összefonódásról is. Ám hogy ez valójában társadalomkritika-e, vagy sokkal inkább a krimi műfajával folytatott játék, amelyben már régen megjelentek a bűnözőkénél is sötétebb rajzolatú zsaruk, azt a néző belátására bízza a rendező. Ennek ellenére nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a 'közeg' csuklott egyet a film láttán.

LEE Sun-kyun

CHO Jin-woong

A műfaji szabályszerűségekkel folytatott játékok is a morbid humor forrását képezik. Rendre előfordul, hogy amikor előzetes filmes tapasztalataink alapján tragikus fordulatra számítanánk, akkor nem történik semmi, viszont teljesen váratlan kivitelezésben kapjuk meg az olyan kötelező elemeket, mint pl. a barát-kolléga ártatlanul elszenvedett végleges kiiktatása. A film első fele egy zseniális műfaji darab születésének az ígérete, de sajnos a második felében történik egy kis erővesztés. Ennek talán az az oka, hogy a realitásból mindinkább átcsúszunk az irrealitásba, mely főként az antagonistát ruházza fel a "majdnem elpusztíthatatlan" tulajdonságával, és ezzel a filmet is kivezeti a legnagyobb értékét jelentő "valóságos irracionalitás" mezejéről. Kicsit kár ezért, mindazzal együtt, hogy a végső küzdelem - a felvezető misztikus hangvételű megjelenéssel együtt - változatlanul bravúros, minden felszisszenésünket továbbra is kíséri egy kis felbugyborékoló nevetés, és a végső megoldás ugyan már borítékolható, mégis a kivitelezés gyönyörűségét rejti - már ha szabad ilyet írni ebben a kontextusban.

A film főszerepeiben két remek alakítást láthatunk. LEE Sun-kyun a megzsarolt zsaru képében nagy erővel jeleníti meg a rettegés, az idegesség, az elszántság minden stációját, és férfiasan helytáll az akciójelenetekben is, miközben a szituációs komédia közegében is otthonosan mozog. Ellenfelét CHO Jin-woong kelti életre, és az ő alakításának egyik szembeötlő érdekessége, hogy a figura kicsit pomádésan puhány megjelenése micsoda vasöklöt rejt. Kiválóan hozza a figura félelmetes kettősségét, teljesen hiteles haverkodó zsaruként és kíméletlen zsarolóként is.

KIM Seong-hun rendező

KIM Seong-hun rendező a saját forgatókönyvéből dolgozott, és nagyszerű munkát végzett mindkét téren. Ez a kiemelkedő alkotás a rendezőként jegyzett második filmje, 2006-ban How the Lack of Love Affects Two Men címmel láthattuk debütáló alkotását.

A film útját díjesőben is kifejeződő elismerések szegélyezik, melyek között a Cannes-i Filmfesztivál meghívása éppúgy megtalálható, mint a legrangosabb fesztiválok által az alkotói stáb szinte minden tagjának odaítélt különböző díjai.

 Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.

[Filmekről] LIM Chan-sang: THE PRESIDENT'S BARBER (2004)

임찬상: 효자동 이발사



–––––––––––––––––––––

Írta: Ricemegatron Expert
 
_____________________




Az ismertető SPOILEREKET tartalmaz.

Egyáltalán nem ritka, hogy a koreai filmek visszautalnak egy legendás (többnyire amerikai) elődre. Így tesz a The President's Barber (Az elnök borbélya) is, mely nemcsak nézőpontjában és hangulatában idézi meg a Forrest Gumpot, hanem a történet egy pontján annak ál-dokumentarista filmes megoldását meg is ismétli, a főszereplőt beleillesztve egy korabeli valós tudósítás felvételébe.

Míg a Forrest Gump egy kissé együgyű fiatalember szemével láttatja a történelmet, addig IM Chan-sang rendező (aki a forgatókönyv írója is) filmjében kettős szűrőn át ismerjük meg az eseményeket: az apával történteket a fia meséli el, és ebben a megoldásban benne rejlik két torzítási lehetőség is. Az első abból fakad, hogy az apa mit érzékelt a világból, mit értett meg a történésekből, a másik pedig abból, hogy a fia, aki ugyan már felnőtt fiatalemberként mesél, az emlékeit még kisgyerekként gyűjtötte be, és így ezekbe beleégett mindaz, ahogyan az apa reagált a vele történtekre, amilyen magyarázatokat adott a fiának, és ahogyan a fiú látta az apját.

A sajátos nézőpont mindkét film esetében a humor forrásává válik, bár Lim filmje sokkal nagyobb szélsőségeket jár be és inkább nevezhető rendkívül bizarr komédiának, mely teljes mértékben hiányolja azt a kedélyességet, mely a Forrest Gumpot mindvégig átjárja.

Bár az első felirat figyelmeztet, hogy fikciós történetet és kitalált szereplőket látunk, a film történelmi tablója hitelesen kirajzolja Korea közelmúltjának történelmét, egészen pontosan az 1960-1979 közötti időszakot, mely Park Chung-hee hatalomra kerülésének, illetve az azt megelőző választásnak, valamint az elnöki regnálásának időszaka.

A történelmi értékelések sorra felhívják a figyelmet arra, hogy a koreaiak véleménye rendkívül ambivalens a korszak és Park elnök megítélését illetően. Hiszen annak ellenére, hogy Park keménykezű diktátor volt, később mégis megtörtént, hogy az ország történelmének három kiemelkedő hőse között említették, és ez az ország vezetése alatti gazdasági eredményességének köszönhető. A film leképezi ezt a kettősséget: kendőzetlenül bemutatja a diktatúra működésének véres mechanizmusát, ugyanakkor magát az elnököt - JO Yeong-jin alakításában - egyáltalán nem ábrázolja visszataszító zsarnokként.

A film főhőse Song Han-mo, aki először földrajzilag helyezkedik jól, mivel borbélyüzletét az elnöki palota közvetlen közelében működteti. Song nem sokat töpreng a világ dolgain, egyszerűen ráhagyatkozik a környezetében lévő hangadók véleményére, irányítására. Feleségre is meglehetősen gyakorlatias módon tesz szert, ma talán erőszaknak neveznénk azt. A nézőket az első sokk akkor éri, mikor a vajúdó feleségét a kitört felkelés káoszában kórházba eljuttatni szándékozó Songot látjuk. Zavarba ejtő, hogy miként készíthetett helyzetkomikumra építő vígjátéki jelenetet a rendező, miközben éles lövedékek sorozzák a tüntetőket. Itt még gondolhatunk arra, hogy a korábban említett kettős szűrő lehet a magyarázata annak, hogy nem pusztán öncélú sötét komédiát látunk, hanem a fiú emlékszik így a születése történetére az apa elmeséléséből.

A film első része valójában nem is a konkrét történésektől hideglelős, hanem attól, ahogyan SONG Kang-ho megmutatja az általa játszott karakter, Song Han-mo állandó lelki "riadókészültségét", mely a kor átlagemberének megfélemlítettségéből fakad, hiszen nem tudhatja, hogy melyik pillanatban hibázik a hatalomban lévők, vagy kiszolgálóik, a potenciális besúgók előtt. A kiváltságos helyzet, melybe az elnök borbélyaként kerül, csak fokozza ezt az állandó feszültséget. A kiszolgáltatottság alkalmanként teljesen infantilis állapotba fokozza le Songot (és az összes, hozzá hasonló "alattvalót"), mikor a kényurak terrorja a személyiségük megalázására, megsemmisítésére tör (lásd a katonai egzecíroztatást tartalmazó jelenetet).

Nem derül ki, hogy Song Han-mo valójában mit ért meg mindabból, aminek az idők során tanúja lesz. Amit láthatunk rajta, az leginkább egy kedélybeli változás, mert Song soha nem jut el a lázadásig, de a hangulata egyre inkább beborul. Hiába a kielégítő megélhetést biztosító üzlet, a hatalom tűzfészkéhez való közel kerülés, az önkényuralmak természetrajzának megfelelően senki sincs védett helyzetben, Song családjának életébe is beletipor egy aktuálpolitikai intézkedés, közvetlenül veszélybe sodorva a fia életét. A film abszurd helyzetet generálva mutatja meg, hogy a "fortélyos félelem" miként teszi semmissé a normális emberi szerepeket (hiszen az apát a szolgalelkűsége aktív közreműködővé teszi a fia rendőrkézre adásában), és teszi lehetetlenné a kisemberek közötti szolidaritást (hiába régi ismerős, akire Song a fiát bízza, az elárulja őket).

A film legnehezebben felfejthető jelenete a gyerek vallatása, amelynek ténye már önmagában is képtelenség. Úgy tűnik, mintha kíméletesen bánnának vele, sőt, hatalmas buli kerekedik, ahol a fényfüzérek villogása közepette mindenki jól érzi magát, még ő is, fel sem fogva, hogy mi történik. Bár egyaránt belelátható a jelenetbe a hatalom esztelen tobzódása, kiszolgálóinak "önként, kéjjel ölt" betegessége, de mindez távolról sem nyújt kielégítő magyarázatot. Egyértelműen szimbolikus jelenetet látunk, mely a filmnek is fordulópontja. Míg eddig lehetett egyszerűen Song borbély biográfiájaként nézni a filmet, a továbbiak nem hagynak kétséget afelől, hogy rejtett, allegorikus jelentéstartalmat hordoznak. Mégis elakadtam a megértésben, így nem tudtam másra gondolni, minthogy híján lehetek valami ismeretnek, ami talágy egy koreai sajátosságot takar. Így alaposabban kutakodtam, míg egy meglepő, ám nagyon is lehetséges megközelítésre találtam Clark W. Sorensen rövid egyetemi segédanyagában. [1]

A pszichológiában ismeretesek úgynevezett kulturálisan kötött tünetek, csakis egyes népekre jellemzően előforduló betegségek. Közöttük található egy sajátosan koreaiakra jellemző szomatizációs rendellenesség, amelynek neve 화병 (hwabyeong). Ez egy mentális zavar, mely akkor keletkezik, ha az emberek kénytelenek elfojtani a haragjukat, melyet az igazságtalannak, méltánytalannak, tisztességtelennek megélt helyzetekben vagy ilyen jelenségekkel szemben éreznek. Az ezernyi tünetet okozó betegség számos terápiás lehetősége között szerepel a "han-puri", ami a negatív érzelmek pozitívval történő behelyettesítése a feloldás, fellazítás, kibontás és megbocsátásnak reményében. A han-puri kulturális gyökerei mélyre nyúlnak Koreában, egészen a sámánizmusig, de érintik a kereszténységet is.

Ez az eljárás lehet a magyarázata a film különleges, humorba oltott megoldásainak, melyeket a rendező a legtragikusabb helyzetek felidézésekor alkalmaz. Ettől ugyan még nevezhetjük a látottakat sötét komédiának, de a cél távolról sem a szórakoztatás. (Vonatkozik ez a korábban említett vajúdás/felkelés jelenetre is.)

Ám a "szoft" jelenetsor vége ugyanaz, mint az eredeti történésé: a fiú, aki - a filmben egyedül - eddig bátran kimondta és követelte az igazságot, paralizálódik.

A film második fele valójában egy kanossza-járás, melyben az apa hátára véve a fiát orvostól orvosig cipeli a gyógyulás reményében. Nem szorul magyarázatra, hogy egy gyermek mit jelent a szülő számára, de nyugodtan kitágíthatjuk a képet: ha Songot a generációja reprezentánsaként értelmezzük, akkor az ő vállára terhelődik a fiában megtestesülő egész következő nemzedék súlya, egészséges életének lehetősége. Nem véletlen, hogy akkora hangsúlyt kap a film elején a gyermek nevének kiválasztása. Az apa dönt végül a Nak-an mellett, mely a boldog, békés, hosszú életet predesztinálja a fiatalembernek, aki éppen az Áprilisi Forradalom napján született.

Ebben a kontextusban jobban értelmezhető, hogy miért kell a küzdelmes utat végigjárni, megtalálni a világból kivonult bölcsesség őrzőjét, akitől megkapják a "diagnózist", ami szintén megerősíti a tágabb értelmezést: a fiú testét meg tudja gyógyítani az aszkéta, de a lelkét csak az apa hozhatja helyre. 

A bölcs nehezen értelmezhető szavai ezután az apára rónak feladatot: "A folyó túloldalán egy nagy kígyó sárkánnyá változott, és a gyermeknek sikerül megbirkóznia e karma terhével. Ha majd a sárkány néhány év múlva meghal, a temetésén krizantémmal borított autóban búcsúztatják. Vájd ki a sárkány szemét és főzd fel a kiszáradt krizantémmal."

Meglehet, hogy a sárkánynak (amely jó és rossz alakjában is a felsőbb hatalom szimbóluma) külön a szeméhez is kötődik szimbolikus jelentés, de az biztos, hogy a krizantém a gazdagság és a hosszú élet jelképe, koreai nevén (kukhwa) pedig nemzeti virágot is jelent.

Hosszú évek után jön el a megvilágosodás pillanata Song számára, amelyben a gyógyító által adott utasítás összekapcsolódik az elnök halálával. Songnak a saját félelmével kell szembenéznie, amikor beletekint a sárkány szemébe. De megteszi, és ezzel visszanyeri elveszített méltóságát is.

Amit a film ettől kezdve művel, az példa nélküli. Lim rendező a mélyebb értelmezési réteget a filmben ténylegesen látható, frenetikus röhögésre ingerlő képsorokhoz kapcsolja. Song nem lesz hős, de mégis - szó szerinti értelemben - az ő testén gyötrődik végig a megoldás záloga. A diktátor makacsul lecövekel nála mindaddig, míg Song meg nem "szüli" a "megoldást", mely elvezet az aszkéta jóslatának beteljesedéséhez. Song többé már nem lesz a hatalom játékszere, még ha "szemtelensége" megtorlást von is maga után, mely egyúttal a megszabadulást is meghozza.

LIM Chan-sang rendező

Lim Chan-sang filmje bámulatos. A kezdeti, talán nem is túl érdekes történésekből észrevétlenül csúsztatja át a filmet a koreai nép által megvívott győztes küzdelem allegóriájába. Minden profanitása ellenére a film felemelő érzést vált ki. A rendező mellett legnagyobb mértékben Song Kang-ho járul hozzá ehhez, mert színészetének van valami különös titka és varázsa, amellyel az egyszerű, hétköznapokban csetlő-botló karaktereit magasztossá tudja nemesíteni. A felesége szerepében Moon So-ri sajnálatosan csak egy-két jelenetben tudja megvillantani tehetségét. A film története során felnövekvő fiút játszó gyermekszínész, LEE Jae-eung viszont emlékezetes marad.

Sorensen írása szerint a film tele van olyan apró elemekkel, melyeket csak a hazai közönség élvezhet maradéktalanul, mivel a más nyelvre való átültetés során elvesznek. Ilyen például a már említett fegyelmezési jelenetben a diktátorra alkalmazott tiszteleti kifejezés, a "yongan", amit Song hirtelen nem tud értelmezni, mivel az főként csak a történelmi drámákban használatos "a király arca" értelemben.

A filmnek még arra is van érkezése, hogy a vietnámi háború "közjátékát" is beillessze a történetbe, és ennek során rávilágítson az amerikai és koreai katonák közötti viszony valódi természetére. Jin-gi, a borbélysegéd (RYU Seung-Soo) illúzióit vesztve tér vissza a "nagy kalandból".

Bár a film igyekszik elrejteni a valós szereplőkre történő konkrét utalásokat, az elnök (JO Young-jin) mellett a Kék Házban dúló hatalmi rivalizáció két alakja is pontosan beazonosítható. Cha Ji-chul (a filmben Jang Hyeok-soo), az elnöki testőrség feje és Kim Jae-gyu (a filmben Park Jong-man), a koreai CIA vezetője közötti belharc végül oda vezetett, hogy Kim végzett az elnökkel és Chaval is. Két remek színész alakításában láthatjuk őket, PARK Yong-soo képes a neki jutó néhány jelenetben érzékeltetni a CIA főnök elhatalmasodó őrületét, melybe a manipulátor testőrfőnök kergeti. Utóbbi alakjában SON Byung-ho vérfagyasztóan hitelesre formálta ezt a hidegvérű, kíméletlen figurát, melynek kevésbé elegáns, de még ennél is romlottabb változatának életre keltésével már csodálatra késztetett a jóval későbbi, 2019-es Welcome 2 Life tévésorozatban.

Számos kiváló mellékszereplő között pedig egy remek karaktert köszönhetünk Oh Dal-sunak is.

A film különös stílusa miatt megosztó lehet a nézők számára, de a megnézését feltétlenül ajánlom. Jelenleg a Netflix kínálatában angol felirattal elérhető.

[1] Clark W. Sorensen: The President's Barber, Modern Korean Society, December 12, 2015

[Filmekről] KIM Do-young: KIM JI-YOUNG, BORN 1982 (2019)

김도영: 82년생 김지영

A soha el nem fogyó házimunka rutinnal végzett sietős mozdulatait látjuk a modern lakótelep sokemeletes házának egyik felső szintjén lévő lakásban, majd pár perc pihenőre a fiatalasszony kimenekül az erkélyre. Szép, fiatal arc bámul kifejezéstelenül a nagy üres semmibe, a szeme lecsukódik, magában keresne nyugalmat, de máris megszólal a szobából egy hang: Anyu! És a hátraforduló nő arcán már egy meleg, anyai mosoly ragyog.

Főcím következik.

Ennél pontosabban nem is lehetne felvezetni a témát, melyet Kim Do-young rendező választott, aki maga is nő, és nem félt belenyúlni egy darázsfészekbe. A film látens előtörténete évekkel korábbra vezet vissza. Egy régebbi tévésorozat forgatókönyvírója, Cho Nam-joo írt egy saját élettapasztalataiból táplálkozó regényt, mely 2016-ban jelent meg. Koreában ezt tartják az első feminista irodalmi műnek, melynek kapcsán élénk vita bontakozott ki a közösségi felületeken. Néhányan üdvözölték, de a nagy többség felháborodottan elutasította. Azonban 2018. májusában az Igazság Párt vezetője egy ajánlással kísérve Moon Jae-in elnöknek ajándékozta a könyvet, amely iránt felrobbant az érdeklődés. A regény 2018. novemberétől több mint egymillió példányban kelt el.

Egy évvel később, 2019. októberében mutatták be a filmes adaptációt, melynek kapcsán a régi viták újraéledtek, de az idők változása és az emberek szemléletének formálódása a kérdéskör újragondolását is segíti.

A főcím után a férjet látjuk, aki segítséget kér egy pszichológustól a felesége számára, bár a problémáról még nem értesülünk, hogy miért is teszi ezt. Maga a helyzet rendkívüli, hiszen sok egyéb forrásból tudjuk, hogy Koreában még mindig nem általánosan elfogadott gyakorlat, hogy lelki gondokkal valaki szakemberhez folyamodjon segítségért. Később megtudjuk, hogy a felesége depressziós, és az állapotát egy furcsa tünet kíséri: időnként más személyek hangján szólal meg, és ennek nincs tudatában.

A film további jeleneteiből ezután lajstromozni lehetne a fiatal anyákra, valamint általánosan a nőkre zúduló szexista megnyilvánulási formákat. A férfiak gátlástalanul megjegyzéseket tesznek rájuk, ingyenélőknek és semmittevőknek nevezve a gyermekük nevelésével foglalkozó, otthon maradó nőket, és nem kivétel ez alól az orvos sem, amint azt a családi vacsora közben megtudjuk a feleségtől. Azonban mi egy modern család életét szemléljük, ahol a férfi nem hasonlít az előbb említett társaihoz. Besegít a gyerek gondozásába, szerető figyelemmel törődik a feleségével, és ellenszenvvel viseltetik férfi munkatársai bigott, előítéletes gondolkodásával szemben. Keresi a segítséget, amivel a feleségét kivezetheti a bajból, és megérti, hogy a szerepek időnként felcserélődhetnek, a férfi is lehet gyermekét otthon gondozó apuka, ha a felesége munkában való kiteljesedése, karrierje úgy kívánja.

De míg ide eljutunk, elsőként részletes rajzot kapunk mindkettőjük családjáról. A férfi makacs, maradi gondolkodású, agresszív anyjáról, akinek gondolkodása teljes mértékben foglya a leghagyományosabb, hierarchikus nagycsaládi modellnek. Ebben a családban kérdőjelek nélkül élik azt az életet, melyet a felmenőiktől örököltek, és leginkább az anya ostoba magabiztossággal igyekszik szétrombolni az ettől eltérő törekvéseket. Minden szava mérgezett fullánk, és bizonyos kéjjel meregeti azt a leggyengébb láncszem, a legfiatalabb menye felé.

A nő családja jóval összetettebb, az anyához, akár az origóhoz lehet viszonyítani a szélsőségeket, hiszen jelen van itt is a férfiak nagyobb értékűségének, ezért kivételezettségének szemlélete, de nem megfellebbezhetetlenül - már az anya is fellázad ellene, a fiatalok pedig elég bátrak ahhoz is, hogy kíméletlenül humor tárgyává tegyék. Ebben a családban meg is születnek a legfontosabb felismerések, és képesek lesznek egymás segítségére lenni.

A film különböző idősíkok megjelenítésén át vezet be a munkahelyi hierarchiák rendjébe, és komoly gyűjteményt láttat az egyenlőtlenségek, ízléstelen élcelődések köréből. Ezek mellé rendeli azokat a stratégiákat, amelyek a nők túlélését teszik lehetővé az őket folytonosan hátrányosan megkülönböztető, megalázó közegben. Végül nem marad ki a felsorolásból a kukkoló kamerákon keresztül a munkahelyekre befurakodó illegális szexpiac felemlítése sem, mint ahogyan a nyilvános helyeken a fiatal lányokat érő szexuális abúzusok sem.

Kim Do-young rendező

Rendkívül fontos kijelentések hangzanak el a filmben, meglehetősen direkt megfogalmazásban. Talán a legfontosabb ezek közül, hogy a nők élete ugyanannyit ér mint a férfiaké, a tanulásba fektetett erőfeszítéseikkel ugyanúgy megdolgoztak az érvényesülésükért, ahogyan a férfiak. KIM Do-young rendező időnként a humor eszközével is el tudja érni, hogy megértsük a dolgok képtelenségét. A film egyik jelenetében a nőtársaság tagjai arról számolnak be, hogy milyen tanulmányokat folytattak, és mire használják a sokéves befektetéssel megszerzett tudásukat. Együtt nevetünk a színésznővel, aki a gyermekének mesélt Hófehérke dramatizált előadásával tudja csak kamatoztatni diplomáját, de nem tudjuk megúszni, hogy belegondoljunk, hányféle elvetélt életterv üli körül a baráti társaság asztalát.

Mindezzel együtt a film elkerüli, hogy didaktikus tanmesévé váljon, mert a megidézett jelenségek belesimulnak a történet fősodrába, mely egyre mélyebben arra koncentrál, hogy a pár miként küzdi le a krízishelyzetet. A legnagyobb fegyvertény, hogy a feleség meg tud szabadulni a beléje nevelődött megfeleléskényszertől, mely gúzsba köti az énjét. Fel meri vállalni a hiányérzeteit, melyeket a személyiségének kiteljesítése terén érez. A gyógyulás egyúttal az önmagára találás folyamata is, melynek végén - ha az eredeti tervektől eltérő módon is -, de megszületik az öntudatos, sikeres Kim Ji-young.

GONG Yoo a férj szerepében egy olyan karaktert formál meg, melyet még ritkán látunk koreai filmekben. Már nem a paternalista, családtagjairól gondoskodó családfőt jeleníti meg, hanem a társat, aki együtt érez, együtt gondolkodik, és keresi a saját felelősségét is a történésekben. Sokáig meg fogjuk őrizni azt a jelenetet, melyben az addig titkolt aggódása töri át érzelmei gátjait. 

A feleség szerepében JUNG Yu-mi pedig érdekes kettősséget tud megjeleníteni: légiesen törékeny lénye mégis mindvégig gyakorlatias marad. Bátorságát felelősségérzete táplálja, és gyönyörű az a kulcsjelenete, melyben a legelveszettebb pillanataiban hívja elő magából régi, magabiztos lényét, akinek határozott lépéseit a rendező meg is jeleníti számunkra. Ezek a léptek indítják el hősnőnket azon az úton, melynek végén ismét találkozhatunk ezzel a magabiztos nővel, immár a valóságban.

A film megmutatja azt is, hogy nemcsak a házaspár változik, hanem a társadalmi közeg is. Fontos szereplője a történetnek e szempontból a feleség öccse, aki elkényeztetett nevelése ellenére lassan átlát apja gondolkodásának korlátain, és felismeri, hogy testvére mennyire méltánytalan mellőzésben részesül. Magának az apának is dereng már valami, bár vele ezért még komoly konfrontációba kellett keverednie a feleségének. A családok mikro-közegén túl már a társadalom makro-szintjén is elkerülhetetlenek a változások, ezt jelzik a munkahelyi képzés képsorai, melyen még kissé feszengve veszik tudomásul a férfinép előjogokra ácsingozó egyedei, hogy másfajta fordulatszámra kell kapcsolniuk.

[Filmekről] LEE Han: INNOCENT WITNESS (2019)

이한: 증인

Az egyszerű koreai cím: "Szemtanú" az angol változatban kap egy kiegészítést: "Ártatlan szemtanú", ami elsőre eléggé feleslegesnek tűnik, hiszen egyrészt mi más lehetne egy szemtanú, mint ártatlan, másrészt a tanúvallomása szempontjából teljesen indifferens, hogy ártatlan-e vagy sem. Ám az ártatlan szónak több jelentése is van, így a bűntelenség mellett a tisztaságra, romlatlanságra is utalhat. 

Source: AsianWiki

Bírósági drámánk központi alakja egy bűneset egyedüli szemtanúja, így a vád és a védelem számára egyaránt perdöntő az ő vallomása. Csakhogy a szemtanú kiskorú, egy 15 éves gyermeklány. De nem ez okozza a valódi nehézséget, hanem a rendellenessége: autista, ezen belül is Asperger-szindrómás.

Bár egy hibátlan vonalvezetésű tárgyalótermi történetet kapunk, a fordulatok - melyek bár érdekesek - már sok más történetből ismerősek lehetnek. A vádlott ártatlanságának vagy bűnösségének bizonyítása azonban szinte csak keretévé válik egy másik történetnek, amely az ügyész személyes drámája. Azonban arra is számos példát tudnánk felsorolni, amikor a világ jobbítására elkötelezett tehetséges, ifjú szakembert megkörnyékezik a "sötét erők", és az a kérdés, hogy megadja-e magát nekik, vagy felveszi-e a harcot velük szemben. Ami egyedivé teszi ezt a filmet, az a kapcsolat épülése az ügyész és a szemtanú között, és ennek a kölcsönös folyamatnak az összes tanulsága, mely messze túlmutat kettőjük történetén. Miként a híres előkép, az Esőember, ez a film is kiáltvány egy embercsoportért, akiket nemcsak hajlamosak vagyunk félreismerni, hanem talán meg sem ismerjük őket.

Az ügyésznek tanulmányoznia kell az autizmust, és ki kell ismernie, hogy milyen módon tud a lánnyal kommunikációt folytatni. Ugyanezért versenyez a védőügyvéd is, aki bár látványosan esetlenkedik a tárgyalóteremben, ezen a pályán "előnnyel" indul, hiszen a testvére is autista, így van számos tudása és tapasztalata e téren. Az ügyész azonban a cél érdekében kitartó és levakarhatatlan, tehát tanul és kreatívan alkalmazza a tanultakat. Azonban nem számít arra, hogy cserébe kap is valamit, méghozzá olyasmit, amire talán egyedül nem lett volna képes: segítséget ahhoz, hogy szembenézzen saját magával. Mi pedig közben megismerjük az autista lány félelmeit, viselkedési furcsaságait és rendkívüli képességeit is. Látjuk, miként viszonyul hozzá környezete, a "normális" világ. Az ügyész megértése és mély embersége kell ahhoz, hogy a történet végén két erkölcsi győztesünk legyen. Ez a végkimenet borítékolható, de a filmnek nem is ez a legfontosabb üzenete, mert az magába a folyamatba van becsomagolva.

A két főszereplő pedig, akik végigvezetnek bennünket ezen a folyamaton, igazi nagyágyú. JUNG Woo-sungnak még nem volt olyan szerepe, melyből ne sugárzott volna mérhetetlenül természetes egyszerűség, a Musa harcosától kezdve az A Moment to Remember férjén át a mostani alakításáig, mely ismét lenyűgöző ebből a szempontból is. Nüanszokkal képes érzékeltetni összetett érzéseket. Emlékezetes példa erre, ahogyan az arckifejezéséből leolvashatjuk, valójában mit érez az apja miatti önfeláldozása kapcsán. 

A szemtanú lányt játszó KIM Hyang-gi első jelenetében még átsuhant rajtam az érzés, hogy egy színészt látok, de pillanatok alatt feledtette ezt, olyan mélyen eggyé vált a játszott karakterrel. Bámulatos pontossággal jelenítette meg a legkülönbözőbb tüneteket, valamint azt az elszántságot is, mellyel ki akart törni ezek bűvköréből, hiszen az Aspergeresek nagy része tudatában van a saját betegségének. A már nagy filmes előélettel rendelkező (köztük az A Werewolf Boy, Snowy Road főszerepei), rendkívül fiatal színésznő szívbe markolóan tudta közvetíteni Ji-woo felismeréseinek fájdalmait, és azt a belső erőt is, mellyel képes volt felülemelkedni ezeken.

Lee Han rendező

A mellékszereplők kivétel nélkül kiválóak. Az ügyész apjának szerepében KIM Jong-soo díjazásra méltó alakítást nyújt. Ji-woo édesanyja (JANG Young-nam) ugyancsak figyelemre méltó módon vési emlékezetünkbe a szerető és elfogadó anyát, aki büszke a rendkívüli gyermekére. A vádlott szerepében YUM Hye-ran meggyőző a karakter minden vonatkozásában. A szemtanú mellett a védőügyvéd - megformálója LEE Kyu-hyung - is kiérdemli az "ártatlan" jelzőt, mert csetlés-botlásai mögött mindvégig érződik tisztasága és elkötelezettsége.

LEE Han rendezőtől gördülékeny, élvezetes filmet kaptunk, mely ugyanakkor rendkívül fegyelmezett alkotás. Mindenből éppen annyit mutat, amennyi szükséges, nem hajlik el sem a borzongatás, sem a szentimentalizmus irányába. Mégis pontosan mesélő történetet (melynek társszerzője MOON Ji-won), mindvégig jól tartott feszültséget, érzelemgazdagon ábrázoló képeket kapunk tőle. A filmre megérdemelten hullott a nevezések és elnyert díjak sokasága.

[Filmekről] KIM Yoon-seok: ANOTHER CHILD (2019)

김윤석: 미성년

Ha nem ismerném a rendező kilétét, a film végeztével a női lélek rezdüléseit felsorakoztató gazdag tárház miatt nagy esélyt adtam volna annak, hogy női rendező munkáját láttam. De nem így volt, sőt olyannyira nem, hogy Kim Yoon-seok rendezőt eddig színészként többnyire nem éppen lágyszívű, hanem nagyon is férfias, sokszor marcona történetek szerepeiben láthattuk (Chaser, The Yellow Sea, Fortress, 1987: When the Day Comes, stb.). A rendkívül gazdag színészi pálya majd negyed század után érkezett el fordulópontjához, amikor Kim Yoon-seok a kamera másik oldalára állt, és elkészítette debütáló filmjét, melyet forgatókönyvíró-rendezőként jegyez.

KIM Yoon-seok rendező   © Showbox

A film eredeti címe 미성년, ami kiskorúságot jelent, filmünk esetében leginkább az éretlenség értelmében. Ez rámutat arra is, hogy mennyire csínján kellene bánni az angol nyelvű címadásokkal, mert félrevihetik az eredeti tartalmat. Az Another Child (és magyar megfelelője: A másik gyermek) azt sugallja, hogy a történet fókuszában valamiféle gyermek körüli vagy gyermekek közti konfliktus áll, ami részben igaz is. De sokkal fontosabb ennél az, amit a koreai cím hangsúlyoz: az éretlenség, mert a film központi problematikája annak vizsgálata, hogy miként tudjuk érett, felnőtt emberek módjára élni az életünket, vagy felnőni erre a feladatra.

Milyen könnyű megragadni és kiélvezni a helyzet kínálta titkos örömöket, különösen, ha egy kihűlő párkapcsolat keltette hiányt is kompenzálunk vele! És milyen nyomasztóvá válik hirtelen, ha a lebukás azzal szembesít, hogy a könnyednek hitt játék hány ember életére gyakorol mély hatást!

Történetünk szereplői két nagyon különböző családot alkotnak. A jól szituált házaspár férfi tagja (maga a rendező, Kim Yoon-seok alakítja) lép félre és űz titkos viszonyt a másik, csonka család nőtagjával (Kim So-jin). Mindkét családban él egy-egy nagylány (Kim Hye-Jun, Park Se-Jin), akik azonos iskolába járnak, és a titkos párkapcsolat lelepleződése miatt kerülnek érintkezésbe egymással. Először természetesen rendkívül ellenséges módon, amit a köztük lévő társadalmi különbség még súlyosbít is. Sokkoló ténnyel kell szembesülniük: nem elég, hogy szüleik félreléptek, a liezon visszavonhatatlan következményeként egy gyermek érkezése várható.

Rövidesen mindenkinek szembe kell néznie az új helyzettel. A serdülő lányoknak dupla teher jut, mert a helyzet megértése, lelki feldolgozása éppen elég nehéz lenne ahhoz, hogy felgyorsítsa a saját felnőtté válásuk folyamatát, és erre rakódik rá a szülők valódi személyiségeinek megismerése, amely egyáltalán nem nevezhető felhőtlen tapasztalatnak.

Azonban a hangsúlyos középponti helyzete ellenére mégsem csak a két lány áll a film fókuszában, mert legalább annyira árnyalt képet kapunk a többi szereplőről is, mint róluk. A teljes család boldogtalan anya-figurájáról (Yum Jung-ah), aki egy mély levegővétellel megpróbál úrrá lenni a saját érzelmi nyomorán, és erőt gyűjtve valami felé elindulni a romokon. A pipogya apáról, akinek fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a maga által előállított helyzettel, csak menekülni akar saját maga és mindenki más elől. A gyermeket váró szeretőről, akit végzetes naivsága vezetett ismét felelőtlen kapcsolatba, és lelki vakságot színlel a kibontakozó káosz hárítására. Életkoruk szerint felnőttek állnak szemben a gyerekeikkel, de az a valódi kérdés, hogy ki bizonyul érettebbnek: a szülők-e vagy a gyermeklányok?

Az a gyönyörűség ebben a filmben, hogy egyetlen szereplőjének karaktere sem statikus, mindenki feljut egy magasabb lépcsőfokra az önismeret, a másik helyzetének belátása és megértése útján, még ha nagyok maradnak is a különbségek. Nem tudjuk, hogy születik-e megbocsátás az egymás ellen vétkezők között, de a film nem is játszik efféle teátrális megoldásokra. Sokkal fontosabb, hogy minden történés ellenére a szereplők szóba állnak egymással. Mindenki mindenkivel, mert - mint a szövevényes és bravúros koreai drámák forgatókönyveiben - ebben a történetben is az érintettek mindannyian közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással.

A végkifejletben felismerhető azonban egy generációs törés is - a rendező mintha több bizalmat szavazna a fiataloknak, akiknek nemcsak magukért, de felmenőikért is helyt kell állniuk. Az utolsó jelenet sokféle értelmezést rejthet magában, éppen sokkoló tartalma jelzi legerősebben, hogy szimbolikus üzenettel van dolgunk. Egyik felfejtési lehetőségként kínálkozik, hogy valójában szakrális tartalmat csomagol profán megvalósításba a rendező: a három gyermek mintha egy vérszerződéshez hasonló szertartás útján válna egymás testvérévé, véd- és dacszövetségessé az élettel járó felelősségek vállalásában.

A film további erénye az a rengeteg filmes utalás, melyek szavak nélkül árulkodnak a társadalmi viszonyokról, szociális helyzetekről (munkahelyi dínomdánom a nyitójelenetben, a szeretője mellett a kiskorúra ráhajtó részeg férfi figurája a bolti jelenetben, a házaspár elhidegült életének ábrázolása, a feleség gazdasági státuszának bemutatása azáltal, hogy minden családi vagyon a férj nevén szerepel, a részrehajló tanár portréja, és még lehetne sorolni hosszasan. Feltűnő, hogy nincs pozitív férfialak a történetben, mivel mindkét apafigura alkalmatlan nemcsak a szülői feladatra, hanem az életben való navigálásra is. Ezért érezhetjük úgy, hogy a félrelépő férj bocsánatkérése nem hordoz érzelmi katarzist. Különösen érdekes ez a történet alkalmatlan anyafigurájával való összevetésben: a saját felelőssége elől szinte együgyűségbe menekülő asszony végül megkapja az álarc lehullásának lehetőségét, és az ő esetében átérezzük a fájdalma tragikumát. 

Bár a film minden konfliktusa egyetemes, így tökéletesen ismerős számunkra is, mégis velünk maradhat egy hosszasan bennünk motoszkáló kérdésként, hogy mégis mi az, amitől valami másságot  is érzünk? Nem könnyű ezt megválaszolni, mert nem is a film, hanem a mögöttes kulturális sajátosságok rejthetik a magyarázatot arra, hogy miért csodálkozhatunk rá a szereplők reakcióira, interakcióira. Mert bár jelen van a féltékenység, a düh, a kétségbeesés, a helyzetből fakadó minden negatív érzelem, valahogyan mégsem ezek lesznek a dominánsak. Nincsenek nagy egók, amelyek kiborulnának vagy nagyjelenetet rendeznének. Ehelyett egyre erősödik valami különös empátiából keletkező szolidaritás, mely nemcsak egy asztalhoz ülteti a konfliktusok szereplőit, hanem kiváltja még a gondoskodás gesztusát is az ellenféllel szemben - már ami a női szereplőket illeti. Bár ez nem állhatott a rendező szándékában, mégis ezzel a kiteljesedéssel lett a film számomra kivételes élményt nyújtó alkotás. Őszintén remélem, hogy következő munkáiban kiegyenlítődik a nemek rajzolatában most a nők javára billenni látszó mérleg.

[Filmekről] JUNG Jae-hun: SVAHA: THE SIXTH FINGER (2019)

장재현: 사바하

A természetfeletti erőkkel foglalkozó filmek mindig nagy érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen legyen akármennyire is materialista, még sincs olyan ember, akiben ne merülne fel soha az a kérdés, hogy mi végre vagyunk itt a földön, milyen erők szabják meg vagy irányítják létünket, és honnan erednek ezek az erők? Ha a pusztán filozófiainak tűnő kérdésfeltevés okkultizmussal, miszticizmussal társulva jelentkezik a filmvásznon, az már a borzongás-faktor ígéretével is együtt jár. 

 

A Svaha: The Sixth Finger (Svaha: A hatodik ujj) éppen ezt teszi: egy okkult közösség titkairól lebbenti fel a fátylat, miközben a rejtélyek nyomába eredve egy thriller izgalmainak teszi ki a nézőket, kikacsintgatva a horror-effektusok irányába is.

Úgy tűnik, hogy Jung Jae-hun rendezőt erősen vonzzák a vallásos témák, különösen a miszticizmus. Rendezőként jegyzett első játékfilmje, a The Priest már adott ebből ízelítőt, ott az ördögűzés témája érintkezett a rózsakeresztes miszticizmussal. A Svaha: The Sixth Finger a rendező második nagyfilmje, és szó szerint véve is nagy film, legalábbis a rendező szándékai szerint. Olyan, mint egy gótikus műalkotás: számos elemből építkezve egyre magasabbra tör, míg végül egy hatalmas, bonyolult építményként mutatja magát. A film emiatt lenyűgöző, ugyanakkor ez a legnagyobb hibája is. Nézőiként ugyanúgy járunk, mint egy gigantikus katedrális szemlélői, mindvégig lenyűgöz a látvány, de az építmény szerkezetét nem látjuk át könnyedén. 

Jung Jae-hun rendező

Nagyon ritka az a film, amit másodjára is meg kellett néznem ahhoz, hogy értelmezni és összefüggésekbe tudjam rendezni számos részletét. Talán nem kizárólag az én vevőkészülékemben volt a hiba, mert a rendezőt mintha elragadta volna a hév, és mindent, de mindent, ami a témáról eszébe jutott, belezsúfolt a forgatókönyvbe. A történet több szálon fut, és emiatt ezek a szálak időnként elejtődnek, majd amikor már szinte megfeledkezünk róluk, váratlanul ismét előkerülnek, ráadásul vannak szálak, melyek csak "díszítőelemként" funkcionálnak, de egyébként semmi közük a szerkezetet alkotó szövétnekhez.

Pedig az alapvető történések nem is túlzottan bonyolultak, legalábbis összerendezve már nem tűnnek annak.

Létezik egy magát buddhistának mutató vallási közösség, mely a vallás által nem szentesített, okkult tanokat hirdet. A közösség mögött egy rejtélyes figura alakja rajzolódik ki, aki a saját képére és szükségleteire formáltan megalkotta a titkos tanokat, melyeket a követői a szektákra jellemző elvakultsággal követnek és váltják valóra az utasításokat.

Egy keleti valláskutató intézet, mely éppen az ilyen rejtetten működő szekták felderítésére vállalkozik, nyomába ered a közösségnek. A sármos, kissé divatfi kinézetű, racionálisan pénzre hajtó, jó humorral megáldott vezetőjében, Park lelkészben (Lee Jung-jae) a film fő alakját ismerhetjük meg, akinek a hite ha még nem is ingott meg teljesen, már jókora szkepticizmussal itatódott át. A nyomozás őt és a közösség egyik titkos vezetőjét, Na-hant (Park Jung-min) találkoztatja össze, miközben rátalálnak ugyanarra a lányra, Geum-hwara (Lee Jae-in), aki a szekta ténykedésének következő potenciális áldozata.

Lee Jung-jae

Ettől kezdve - bár külön-külön úton - mindketten a legmélyebb titkok nyomában járnak, mert a teljes igazság még mindkettőjük számára ismeretlen. A végeredmény pedig sokkoló lesz mindenki számára.

Ez az alaptörténet nyer számos cizellálást a forgatókönyv által, kibontva és megmutatva sok-sok gazdag részletet. Legfontosabb ezek közül a lány világa, mely a misztikum legerősebb forrása a filmben. Az ikertestvéreként megszülető titokzatos, nem nélküli lény mindaddig, amíg szörnyként látjuk, remek alany a horrorhatások generálására. Azonban a történet végkifejleténél sem kapunk valódi magyarázatot arra, hogy ki is ő valójában. Bár meglehet, hogy a keleti vallásokban és miszticizmusban jártasak számára a sok-sok utalás valamelyike adott ehhez támpontot, ám valószínűleg a nyugati nézőknek jól jött volna még egy kis segítség. Mert ez a megválaszolatlan kérdés egy kitöltetlen űrt hagy a nézőben, hiszen a figura értelmezési előjelének megváltozása egyrészt nagyon érdekes, másrészt az utolsó jelenete bizarr szépséget is áraszt. Emiatt nehezen válik értelmezhetővé a lány többi családtagjának furcsa viselkedése is, különösen gondolva itt a nagymama folyamatos önsanyargató penitenciájára. Azonban kiemelendő, hogy Geum-hwát és ikertestvérét is a forgatáskor alig 15 éves Lee Jae-in kelti életre.

Lee Jae-in

Ugyancsak hangulati elemnek könyvelhető el a sámánizmus belecsavarása a történetbe, melyből végül nem lesz több, mint a borzongást elősegítő kulissza. Valamennyire igaz ez a tibeti szakrális vezető megjelenésére is. Bár valóban egy fontos információt kapunk tőle a nyomozáshoz, az egész jelenetsor szerepe mégis olyan, mint egy zsákutca, amelyből vissza kell fordulni. Kissé filmes klisének hat a rendőri testület erőtlennek és fantáziátlannak való ábrázolása, még abban a jelenetben is, amelyben a rendőrnyomozó rádöbben, hogy a saját fafejű alkalmatlansága miatt mit nem ismert fel idejekorán (annak ellenére, hogy Jung Jin-young alakítása nagyon is emlékezetessé teszi ezt a mellékalakot).

A film egyébként olyan utalásokat is tartalmaz, amelyek számunkra kevésbé nyilvánvalóak, mint a lokális nézőközönség számára. Ilyen például az az érdekesség, hogy a filmbéli Kim Je-seok régi fotójaként nem a filmes karakterről készített képet mutatnak, hanem egy fotót a japánok elleni függetlenségi aktivista Na Cheolról, aki a koreai sámánizmus körébe tartozó "Daejongism" összefoglaló névvel illetett vallási irányzatok egyikének alapítója volt. Különösen a film félperces hivatalos előzetese által néhány működő szekta is találva érezte magát, köztük az a Shincheonji Church of Jesus is, amelyet a Covid-19 vírus terjedésében játszott szerepe kapcsán ismerhettünk meg.

Bármily furcsa, a horrorfilmek sokszor nem nélkülözik a költőiséget, és így van ez a Svaha bizonyos részeiben is. Váratlanul szép és lírai képeket is láthatunk a filmben, még ha a tartalmuk hideglelős is, (mint a szarvasok futása a havas tájon). A hideglelős kifejezés egyébként igaz a film egészére, melyet télen forgattak, és a hó, a havas táj puha csöndje, a tél kékes színei uralják a film egészét, a láthatóvá váló lélegzetek pedig mintha ködbe borítanák az egész tájat is.

 

Amit viszont végképp remekül csinál a rendező, az nem más, mint az isteni erők földi jelenvalóságának megengedése. A nyomozás nem vezet kizárólag prózai magyarázatokhoz, hanem leleplezi a köztünk élő, természetfeletti erők birtokában lévő lényeket. Ezek az isteni lények azonban nagyon is emberi tulajdonságok kivetülései, önzőek vagy önfeláldozók, ártó vagy védelmező szándékúak. Emberi életek eltiprása árán törnek előre a saját útjukon, és ez a politeista istenvilág áll szemben a keresztény hittel, amelynek kereszt jelképe folyamatosan uralja a mozivászon centrumát, amikor a valláskutató autójában ülünk. Nem véletlen, hogy minden hívő ember legmélyebb kérdése szakad fel belőle a film zárásaként: Ha van igaz Isten, akkor hol van most? Hogyan engedheti meg mindezt?

 

Végső összegzésként azt mondanám, hogy a Svaha megéri a ráfordított időt, minden előbb említett problémája ellenére. Jung Jae-hun rendező magabiztosan tájékozódik a sérülékeny vallási kérdésekben, és ugyancsak biztosan uralja a film egészét, és ha ezt az utat folytatja, akkor a műfaj jelentős rendezői közé írhatja be magát.

Végezetül pedig a cím érdekessége: mit is jelent a "svaha"? Ez egy szankszkrit eredetű szó, amely a hinduizmusban és a buddhizmusban a mantrák végét jelzi, funkciója nagyjából talán az "ámen"-nek megfeleltethető, jelentése valahol a "jól szóltál" és az "úgy legyen" környékén mozog. Ezt a kifejezést hallhatjuk a Na-han által mondott mantrában is.

A film jelenleg megtekinthető a Netflix kínálatában, magyar felirattal.

[Filmekről] YEON Sang-ho: PSYCHOKINESIS (2018)

연상호: 염력
 

Kicsit ostobán hangzik, de szeretek "vakon" filmet nézni. Ez nálam azt jelenti, hogy semmit sem tudok előzetesen a filmről, fogalmam sincs, hogy miről szól, mi a műfaja, ki a rendezője stb. Ilyenkor sokkal jobban működnek az ember szenzorai, nem tompítják az érzékelést a filmek készítőinek, szereplőinek korábbi teljesítményei alapján megelőlegezett bizalmak vagy bizalmatlanságok. Ez volt a helyzet, amikor a Netflixen találomra ráböktem az érdekes című filmre, és nem sokat foglalkoztam a film elején látható koreai nyelvű stáblista átböngészésével sem.

Korábban az itteni filmismertetőknek a "röpke" nevet adtam, amihez most teljes mértékben hű is leszek. Bár mindvégig jól nézhető, eléggé szórakoztató filmet láttam, a férfi főszereplő, Ryu Seung-ryong élvezetes színészi játékával, mégis nőttön nőtt bennem egy kérdés: mi a csudáért nézem én ezt? Sablonos kerettörténet, sokadik változata a helyi lakosok és a gonosz, számító építési beruházók összecsapásának, mely semmit nem tesz hozzá a témában korábban látottakhoz. Egyensúlytalan keveredése a tragikumnak (anya halála) és a komikumnak (különösen a záró jelenet esik le a film egészéről). 

A kezdeti érdekesség (egy teljesen átlagos jóember szuperhősi képességet nyer egy véletlen által) meglehetősen gyorsan kimerül, mert valójában a két fél összecsapása, legyenek bármennyire is egyenlőtlenek az erőviszonyok, mégsem igényel szuperhősi beavatkozást. A szuperhősi képesség birtoklásának kezdeti tanulása a kellemes humor forrása, azonban a teljes erejű bevetése és a vele történő károkozás már visszás - egyszerre aránytalan és meglehetősen nevetséges is, de inkább a szánalmasan vicces értelmében.

Úgy tűnik, hogy a szuperhősi képességnek csak egyetlen valódi hozadéka van, mégpedig az, hogy általa sikerül apa és lánya kapcsolatát helyreállítani. Azonban egyúttal ez az egyik leghamisabb húr is, amit a film penget, mert ha az apa semmire sem megy az emberi képességeivel a lányánál, akkor valójában miről is beszélünk?

Az igazi sokk akkor ért, amikor rájöttem, hogy ki a film író-rendezője. Nem más, mint az általam rendkívül kedvelt, kőkemény társadalmi problémákat boncolgató animációs filmek (The King of Pigs, The Fake), és a zombifilmek műfaji állóvizét felkavaró Train to Busan rendezője, Yeon Sang-ho. 

Yeon Sang-ho rendező
© Asianwiki

Az értékelések általában igyekeznek belelátni ebbe az alkotásba is egy műfaji megújítási kísérletet, jelen esetben a szuperhős-akciófilm zsánerét. Véleményem szerint ettől nagyon messze járunk, és sajnálattal bár, de inkább egy felejthető próbálkozásnak látom a Psychokinesist, mely bőven rászorulna egy kis adományra a főhősének képességeiből ahhoz, hogy repülni is tudjon, ne csak szárnyaszegetten földre pottyanni.

De fátylat rá, hiszen nem kell mindig tökéleteset alkotni. Még egy olyan kiválóságnak sem, mint Yeon Sang-ho, akitől alig várjuk, hogy láthassuk a Peninsulát.

New Trailer Buzz

[Filmekről] LEE Chang-dong: OASIS (2002)

이창동: 오아시스


_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________



Néhány SPOILER elkerülhetetlen, tehát azok az új nézők, akik annak ellenére, hogy már filmtörténeti érték, mégis az újdonság erejével szeretnék az alkotást megismerni, ne olvassanak tovább, csak a film megtekintése után.

© Gianni Rossi Studio

Az oázis az életet, a megmenekülést jelentő hely a sivatag vándorai számára. Az oázis egy földi paradicsom, ahová az evilági utazók el akarnak jutni, ami nem sikerülhet mindenkinek. Az oázis egy falikép egy sivár lakás falán, melytől kusza árnyak riasztják el a lakásban kúszó-mászó földi utazót.

Ha mese lenne, Lee Chang-dong története talán arról szólna, hogy megelevenedve lelép-e a falról az oázis, hogy menedéket nyújtson a rá vágyakozóknak? Ha dokumentarista dráma lenne, Lee Chan-dong története talán azt mesélné el, hogy az oázist saját erőfeszítéseink árán tudjuk megteremteni. Lee Chang-dong azonban nem választja egyiket sem, hanem különleges szerencsében részesíti a film nézőit: megmutatja mindkettőt azáltal, hogy szociodrámába ágyaz egy melodrámát.

Lee Chang-dong rendező
Source

Ha a címből eredeztethető szimbolizmussal tovább dolgozunk, akkor a való világ a sivatag megfelelője. Ha nem is a szó szoros értelmében, de mindenképpen az érzelmi sivárság terepe.

Lehetne-e marginalizáltabb helyzetű főhősöket választani annál, mint amit Lee Chang-dong tesz?

Férfi főszereplőnk börtönből szabadult alak. Rövidesen számos árnyalását kapjuk nyughatatlan lényének. Idegesítő, zavart keltő, nemhogy beilleszkedésre, még alkalmazkodásra is képtelen, aszociális figura. Megformálója Sol Kyung-gu, aki színészként kitalálja a  beilleszkedési képtelenség testi idegességként való megjelenítését: az állandóan izgő-mozgó figura céltalanul, idegen elemként bolyong, folytonosan elakadva a hétköznapok stabil körforgásában.

Nem jár jobban a női főszereplő sem, bár számára a rendező egy különlegesen szép, lírai felvezetőt ajándékoz: mielőtt meglátnánk testi valóját, megmutatja a lelkét. A gyönyörűség után jön a sokk, a lány duplán börtönbe van zárva. Nem tud kimozdulni a lakásból, mivel diszfunkcionálisan működő testének a foglya. Szabadulási törekvéseit görcsös rángások jelzik, melyek furcsa tükörképei a férfi főhős ideges testi tremolóinak. Moon So-ri alakításáról elég talán annyit mondani, hogy miként bennem, később egy nézőtársamban is ugyanúgy felvetődött az első jelenetek közben a kérdés: színésznőt látunk, vagy egy valóban mozgásában és beszédében súlyosan korlátozott embert?

Látszólag lineáris események útján jutunk el egy gyomorforgató jelenetig, melyben a védtelen lányon majdnem szexuális erőszakot követ el a férfi. Lee Chang-dong azonban ismét mutat valamit, ami egyszerre direkten és szimbolikusan is értelmezhető. A tett helyszínére úton lévő férfi mellé kiteszi a "Veszély" táblát, melyet a visszaúton a férfi felrúg.

Innentől nagyot fordul a történet. Bár mocskos módon, de valami fontos dolog következett be a lány életében: észrevették, hogy létezik. Észrevették azt is, hogy nőből van. Amikor a kíváncsiságától hajtva felveszi a kapcsolatot a férfival, ugyanebben az élményben részesül a férfi is: valaki felfigyelt rá, hogy létezik, valaki kíváncsi arra, hogy ki is ő valójában.

Így lesznek egymás Hercegnőjévé és Generálisává, átlépve minden begyökeresedett társadalmi normán és elváráson. Nem sokat várat magára az a helyzet sem, amikor kiesnek a csontvázak a családi szekrényekből, és megtudjuk, mi is az igazság a megvetett és kiszolgáltatott hőseinkkel kapcsolatban.

A hipokrita társadalom viszont nem engedi könnyedén, hogy felrúgják a szabályait. A váratlanul leleplezett intim helyzet után mégcsak nem is arról van szó, hogy a családtagoknak és a hatóságnak mérlegelnie kellene, hogy valójában mi is történt, hiszen fel sem merül a többféle értelmezés lehetősége.

A szerelem, vagy akár a társkapcsolat hirtelen a "normálisak" világához tartozók privilégiumaként tűnik fel, amely "deviáns" figurák számára nem adatik meg. Sem a férfi, sem a nő nem tudja megvédeni magát és a kapcsolatukat, de egy dolgot még meg tudnak tenni: üzenni egymásnak.

A penitenciát ugyan le kell róni a "bűnért", de a visszatérés már az oázisba történik. Mégpedig egy jövendő közös otthon reményében gondozott oázisba.

Lee Chang-dong azonban nemcsak a társadalom álságos működésére irányítja a reflektorait. Mindkét főhős belső személyiségfejlődésen is átmegy, melyben megtanulnak elköteleződni, felelősséget vállalni, elfogadni - és talán kicsit meg is szeretni - saját magukat.
 

 

A naturális színészi játék mellé erőteljes képsorokat kapunk, melyekben rengeteg közeli képkivágás vonja be a nézőket a film életterébe. A jelenetek színei főként szürkébe-barnába hajlanak, gyakran félhomályosak, esetenként hideg neonkékek. A belső terek, legyenek akár lakások vagy bármi más, mindenütt kissé zűrösek, mintha folytonosan kusza raktárakban járnánk, úgy halmozódnak egymásra a különböző holmik. Természetesen a lírai képsorok sem hiányoznak, ezekben időnként felragyognak a fények. Azonban a pár szerelmi kapcsolatának kibontakozását mutató jelenetekből is magány sugárzik, hiszen sehol nincs egyetlen szemtanú sem.

A film bár nem könnyen nézhető, mégis felemelő, reményt sugárzó alkotás. A bemutatás után méltán kísérte díjeső és a nézők szeretete. A rendező előző filmje, a Peppermint Candy után ugyanazzal a két színésszel készítette az Oázist is. Az 59th Velencei Nemzetközi Filmfesztivál hozta meg a legnagyobb nemzetközi elismerést, a film, a rendező és Moon So-ri összesen négy díjat vihetett haza.