[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - CUT (2004)

Three... Extremes /  쓰리, 몬스터 (2. történet)

Egy-egy japán, kínai és koreai már neves, egyéni látásmódú rendezőt kértek fel arra, hogy készítsen rövidfilmet a Three... Extremes gyűjtőnév alatt megjelenő filmes antológia számára. A címben a 'három' mellett a 'szélsőséges' a hívószó, és ennek maradéktalanul eleget tettek a rendezők. Park Chan-wook egy remekül sikerült lélektani horrorral járult hozzá az idegek borzolásához.

Park ekkor már túl van a híres bosszú-trilógia első két filmjén, és úgy tűnik, hogy javában foglalkoztatja a bosszú-téma minden aspektusa. A Cut is e köré épül, és talán még a nagyfilmjeinél is erősebb a filozófiai, szociológiai, lélektani megközelítés. 

A Cut többrétegű olvasatnak enged teret. A felszíni réteg egy filmrendező és felesége történetét mutatja be, akiket rabul ejt egy extra, vagyis statiszta, aki bár a híres rendező minden filmjében dolgozott, képtelen volt legalább annyit elérni, hogy az arctalan tömegből kicsit is kitűnjön. Alapproblémája a világ eleve elrendelt berendezkedése, mely az alsóbb néposztályokat a kiváltságos gazdagoktól áthatolhatatlan falakkal választja el, és az alul élőknek csak a helyzetükből fakadó frusztrációt juttatja, amelyet generációról generációra örökítenek tovább.  

Jelen esetben még a mesei (filmes) igazságszolgáltatás sztereotípiájának felborulása is dühíti, amely a szegényeket jónak, a gazdagokat gonosznak ábrázolja, mert a foglyul ejtett rendező általa megtapasztaltan is jó ember. Az extra egy pszichopata, tehát beteges dolgot agyal ki a dilemmája kivizsgálásához, amely a foglyának tesztelésében ölt testet. A rendező választhat: vagy megfojtja a szobában lévő gyereket, vagy ha hezitál, akkor az extra ötpercenként levágja egy-egy ujját a rendező feleségének, aki zongoraművész.

Ebbe a képtelen helyzetbe ágyazódik bele kettőjük - a rémületes helyzethez képest meglehetősen szárazon megjelenített - polemizálása, amelyben megfordulnak a szerepek, mert most az extra diktál, és a rendező próbál megfelelő produkcióval előállni az őrült kívánságok különböző stációiban.

Fokozatosan merülünk egyre mélyebb bugyrokba, melyekben megtudunk egyet s mást az idillinek tűnő párkapcsolatról és az extra aznapi egyéb tetteiről. Természetesen az elkerülhetetlennek tűnő vég pillanatában történik valami, ami tökéletesen megcsavarja a történetet, amely már régen nemcsak egy szociodráma, hanem párkapcsolati és individuális mélylélektani problematikát hordozó parabola is, mely nem nélkülözi a szexualitás vonatkozásait sem. Mindezek közben Park Chan-wook a rendező szájába adva éles kritikát fogalmaz meg a feleség által képviselt, szappanoperai nőideál tekintetében, de a férfitársadalom sem marad leleplezés nélkül.

Park Chan-wook egy női vámpír jelenetével indít, természetesen rögtön megtudjuk, hogy a filmbéli rendező éppen a Live Evil (Az élő gonosz) című film forgatásán dolgozik, és filmjeibe szívesen beleépíti a privát életének kulisszáit. Amiként Park Chan-wook filmjének címe - Cut (Vágás) - egyaránt utal az ujjaktól való megszabadításra és a filmszakmai kifejezésre, a valóság és a fikciós világ kettősségének egymásba fordulása végig uralja a kisfilmet, és a végső jelenetben nyer kiteljesedést. Nehéz eldönteni, hogy a fizikai világ tényleg a realitás-e, vagy első pillanattól kezdve az "élő gonosz" kivetülését látjuk-e. 

A film ismét nem nélkülözi a humort sem, bár az egyre vérfagyasztóbb módon jelenik meg. A történet grandiózus díszletek között zajlik, amelyek pontos leképezései a rendező extravagáns kivitelezésű lakásának. A fekete-fehér kockákból álló burkolat egyaránt emlékeztet egy sakktáblára, melyen a játszma folyik, de felidézi a Twin Peaks (David Lynch) emblematikus törpés jelenetének érzetét is. Ebbe a térbe álmodta bele Park Chan-wook azokat a lenyűgözően kivitelezett látványelemeket, melyek az egyes szereplők számára kijelölt játékteret jellemzik. A film egész látványvilága Park Chan-wookhoz illően rendkívül esztétikus.

A rendező szerepében Lee Byung-hunt láthatjuk, aki hiteles a kezdeti "nem találok hibát magamban" állapotában, és különösen erős a mentális összeomlás jeleneteiben. Az extrát Im Won-hee alakítja, és a játéka teljesen mentes az őrültek megjelenítésének sztereotípiáitól. Kiváló a humoros jelenetekben, és attól igazán ijesztő, hogy a leghétköznapibb módon viszonyul a barbár ötletek kivitelezéséhez. A feleség szerepében Kang Hye-jung nehéz feladatot teljesít, mert gúzsba kötött pózában csak az arcával tud játszani, viszont így is teljes értékű, emlékezetes alakítást nyújt. Im Won-hee az idegen alakjában tökéletesen kimeríti az abszurd mindkét tételét: nevetésre ingerel, miközben ijesztően félelmetes.

PARK Chan-wook rendező

SPOILER!

A további értelmezési kérdésekről és lehetőségekről nem lehetséges spoilerek nélkül írni, tehát innen csak az olvasson tovább, aki már látta a filmet.

 

SPOILER!

Óhatatlanul felmerültek a következő kérdések:
Miért nem a rendező lakásában játszódnak az események, ahol az extra foglyul ejti a házaspárt, hogyan és miért kerülnek a filmstúdióba? Miért nem folyik vér az ujjak levágásakor, miközben a végső jelenetben ismét látunk az első felvétel filmes utómunkával felturbózott változatához hasonlító megoldást? Hová vezetnek a rendezőt fogva tartó kötelékek? Erről csak azt látjuk, hogy valahová felfelé a végtelenbe. Miért jelenik meg a feleség egy marionett-bábhoz hasonlóan? Ki mozgatja a kifeszített szálakat? Miért alternatívája a gyerek megölése az ujjak levágásának? Mi a két látszólag egyaránt rossz közötti választásban a különbség? Miért tűnik olyan higgadtnak a párbeszéd az extra és a rendező között? A feleség megnyilvánulásai miért olyan inkoherensek? Hiszen ártatlan áldozatként és rikácsoló szipirtyóként egyaránt látjuk őt. 

Lehetséges válaszok:

Ha a rendező szokásos működésére gondolunk, akkor a filmstúdióban a magánéletének filmes változatát látjuk, tehát végig egy forgatáson vagyunk, csak éppen a stáb nem látszik. Ez megmagyarázza a már halott extra hirtelen feléledését a rendezőnek feltett kérdés erejéig: "Mit gondol erről, például..." Mivel a feleség éppen megismételte a film eleji forgatáson látott vámpír-akciót, ezért az egész történet akár a legelső jelenetben látottak előzménye  is lehetne. 

Azonban nagyobb probléma, hogy miért is kellene a gyereket megölni a feleség megszabadítása érdekében, valamint az, hogy a mentális összeomlást követően miért cserélődik fel a gyerek és a feleség a rendező tudatában?

Erre csak egy nagyon meredek magyarázatot tudtam találni, mely nem tagadom, hogy kissé spekuláció-ízű. Azonban ha a történetet egy parabolaként fogjuk fel, akkor mégis kapunk valami fogódzót. Ebben az esetben az egész eseménysor egy belső vívódás szimbolikus kivetülése. Az extra, aki a rendező minden addigi filmjében benne volt, mégis akit a rendező a feledés homályában tart, és csak nagy sokára ismeri fel, talán a saját megtestesült lelkiismerete. Ezért polemizál vele olyan furcsán higgadt didaktikussággal. Miről is szól a szöveg a pszichopata tánca alatt? "Soha többé nem hallgatok a szavaidra. Mindegyik hazugság. Félre a képmutatással." A szadista játék a feleség ujjaival a tíz évnyi be nem vallott utálat agressziójának kiélése is lehet. Hiszen a "jó emberről" kiderül, hogy az egész élete valójában képmutatás: a szeretet gyűlöletet takar, az idilli kapcsolat üres, mindkét fél már régen máshol keresi a kielégülést. A férj úgy érzi, hogy a nő minden téren megmutatkozó felszínes üressége eluralkodott az életén. Ez megmagyarázza a feleség marionett-pózát, melynek merevségében végre a nő kiszolgáltatottja a férj döntésének. Ha a férj megöli a gyereket, akkor a feleség által képviselt üres létezés változatlanul tovább virul. Ha nem teszi meg, akkor a nő világa összeomlik. Hogy ne legyen még ez a helyzet sem annyira egyértelmű, a rendező vallomásába Park Chan-wook egy művészetelméleti problémát is becsomagol: "Mi egy művész tehetség nélkül? Nem létezik. Egy semmi." Tehát az ujjak levágásával a művészet szerepében tetszelgő talmiság nyeri el méltó büntetését.  

De ki a gyermek? Az extra azt mondja, hogy csak úgy belebotlott útközben, és magával hozta. Majd a "vallomásában" elmeséli, hogy a feleségét megölte, a fiát is akarta, de képtelen volt rá. Tehát elhozta magával, elváltoztatva, hiszen először lányként látjuk, csak később derül ki, hogy fiú. Ez a fiú az extra, vagyis a lelkiismeret gyermeke lenne? A gyermek, aki az ártatlan lényünk, a teljes emberi mivoltunk potenciális lehetősége? Ezt nem tudta a lelkiismeret elpusztítani, tehát felkínálja döntési lehetőségként: feláldozod-e az igazi énedet a hamis jelenlegi fenntartásáért? Ez már elég értelmes és érdekfeszítő kérdésnek tűnik.

Azonban megteheti-e egy "jó ember", hogy ne védje meg azt, aki neki ki van szolgáltatva, még ha utálja is? A feleség magából kikelve rikácsolja, hogy "öld már meg!" - természetesen a gyereket, tehát válassz engem. A tudat és a tudatalatti kettéválik: az extra elszabadul, és miközben a rendező szerencsétlenkedik a gyerek megfojtásával (elfojtásával), elindul leszámolni a hisztérikával. Azonban elcsúszik valamin: a karikagyűrűn. A nő pedig vámpírként ráveti magát és kivérezteti. Ekkor hangzik el két mondat, a fent már említett, rendezőnek szóló "Mit gondol például erről..." (talán megoldásról, befejezésről?), és a gyerek könnyes szemmel mondott szavai: "Ti szemetek... Bosszút fogok állni!"

Ebben a pillanatban hasad meg a rendező tudata, melyet Park Chan-wook a körülötte lévő tér megkettőződésével érzékeltet, tehát a valóság és a filmes díszletvilág összemosódik. Az első mondatokból úgy tűnik, hogy a rendező az éppen megmenekült feleségéhez szólva kér bocsánatot, de valójában a gyerekhez beszél. Neki magyarázza, hogy vannak olyan dolgok, amiket még nem érthet meg, például azt, hogy mivel szereti a feleségét, ezért őt kell megölnie. De közben a valóságban a felesége torkát szorongatja.

A parabolának mindig van valami erkölcsi üzenete. Park Chan-wook azonban nem zárja le a történetet, hanem a horror szabályainak megfelelően megmutatja, hogy a gonosz továbbra is bármikor feltámadhat bennünk. "A világ tele van dolgokkal, amik elől nem menekülhetsz. Nem számít, milyen erősen küzdesz... vannak dolgok, amiket kénytelen vagy megtenni." - így szól az önfelmentési próbálkozás. 

Ha korábban a szappanopera-értékrendet követő nők kapták meg a magukét, akkor most a férfiakon van a sor. A fojtogatás közben elhangzó árulkodó mondat a megcsalatás feldolgozhatatlanságáról szól. De még ezt is a szőnyeg alá kell söpörni, hiszen egy férfinak tudnia kell legalább a látszatot megőrizni. "Elvégre én vagyok a ház ura, el kell felejtenem mindent, ami ma történt. Csak úgy fogok rá gondolni, mint egy álomra. Szeretlek, édesem!" - mondja a képzelt feleségnek, és a keze rászorul a valós nő torkára.

Mi ez a tévesztés? Tévesztés-e valójában? Nem arról van-e inkább szó, hogy ha eredeti indíttatásaink ellen fordulunk, akkor valójában mindent elpusztítunk magunk körül? A kamera kicsit megállapodik a fojtogató kézen látható karikagyűrűn. Nem véletlenül, hiszen ebbe az értelmezési tartományba nyugodtan belefér, hogy egyféle házassági modell sajátos kritikájaként is lássuk a filmet.

"Kérlek, bocsáss meg ennek a felnőtt... ennek az öreg embernek..." - de milyen lesz az ébredés, ha lesz egyáltalán ebből a rémálomból? A rendező arca az ég felé fordul, ahová talán még mindig vezet a dereka körüli szalag.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - JUDGEMENT (1999]

심판

Bár a szöuli Sampoong áruház tervezésének, kivitelezésének, összeomlásának és mentési munkálatainak története önmagában egy horrorisztikus elemekben gazdag katasztrófafilmmé áll össze, Park Chan-wook csak kiindulási pontul, mintegy közös memóriaelemként használja a mindenki által ismert, 1995-ben bekövetkezett tragédiát, mely egyúttal egészen 2013-ig a legnagyobb békeidőben bekövetkezett építészeti katasztrófa is volt a világon, amit emberi mulasztás okozott.

A Judgement (Ítélet) indító képsorain egy unott, kissé iszákos férfi a hullaház hűtőkamráinak kulisszái között készül a munkájára, miközben halljuk a híreket, amelyek természeti csapások sorozatáról tudósítanak. Emberünk figyelmét viszont csak az kelti fel, amikor elhangzik, hogy a földrengésben összedőlt áruházban életüket vesztettek családjai majd félmilliós kártérítésben részesülnek, melyet a biztosító sem vitat, mivel nyilvánvaló hibák vezettek a tragédiához - ekkor viszont rátapad a képernyőre. A televíziós tudósítás valós felvételeket tartalmazó dokumentarista képeibe most mi is belelátunk, melyek természeti csapásokról, áldozatokról és globálissá eszkalálódó félelemről szólnak. 

Azonban a világ bajait az ajtón kívülre rekesztve, Park Chan-wook beköltöztet bennünket a hullaházba, ahol éppen az utolsó megtalált áldozat, egy azonosítatlan lány temetésre való előkészítése zajlik. A kis szobában zsúfolódnak össze a mikro-dráma szereplői: a sirató házaspár, akik a lány szüleinek vallják magukat, és már el is nyerték ennek hivatalos igazolását, a hullamosó, a kétfős tévéstáb, valamint a később érkező nyomozó. No és a test. Pillanatok alatt rájövünk, hogy a dokumentarista felvezetés ellenére egy film noirba oltott thrillert látunk, mely ötvözi az esküdtszéki filmek parázs bizonyítási vitáit Agatha Christie egyetlen szobában zajló nyomozási bravúrjaival. Csakhogy mindez elképesztő fekete humorral is át van itatva, mintha Hitchcock egyszer a Monty Python szövegkönyvéből dolgozott volna.

PARK Chan-wook rendező

A történetben akkor keletkezik egy csavar, amikor a hullamosó váratlanul közli, hogy ő is a saját lányát véli felismerni a testben. Így adott egy házaspár és egy férfi, akik közül egyik sem találkozott évek óta a saját gyermekével - mivel úgy tűnik, hogy ezek olyan családok, ahonnan a gyerekek megszöknek. Hogyan lehet igazságot tenni ebben a helyzetben? Miközben a tudósító és a nyomozó folytonosan rivalizál egymással, a bizonyítási próbálkozások nem nélkülözik az indulatokat és a megfélemlítési próbálkozásokat sem. A holtpontnál megfáradva iddogálásba kezd az egész kompánia, és mintha eluralkodna a teljes fejetlenség - Park Chan-wook képileg is eljátszik ezzel, megmutatva az egyik hűtőrekeszből előhúzott test hiányzó feje helyére betárazott sörkészletet.

A bizonytalanság a tetőfokára hág, senkiről nem lehet tudni, hogy kicsoda és mit is akar valójában, azonban elhangzik egy triviális, de mindent leleplező kérdés: miért akarja mindkét fél a halott lányt magáénak tudni, mert ha valóban szerető szülő, akkor miért nem abban bízik, hogy az egy idegen, és a saját gyermeke életben van valahol a nagyvilágban?

Ettől kezdve már nem kérdés a motiváció, csak a leleplezés mikéntje marad hátra, de nem kell félni, Park Chan-wook nem fogy ki az ötletekből. Egy újabb szereplő megjelenésével a kis szoba egyféle istenítélet színhelye lesz, amelyet a nagy lelepleződés pillanatában a valóság a maga teljes színpompájában birtokba vesz.

A kisfilm kettős bravúr: egyrészt kíméletlen kritikája a gyors gazdagodás bűvöletébe esett embereknek, akik elemi emberi értékeikből kivetkőzve a kapitalizmus pénzimádatának szolgálatába állnak. Ilyen értelemben nemcsak a koreai társadalom bírálatát látjuk, hanem a kapitalizmus egyetemes kritikáját is. Másrészt Park Chan-wook egyedi filmalkotói képességének bizonyságaként a műfajok mixtúrája szerves egységgé olvad, mely magán viseli a rendező egyedi kézjelét.

A film ironikus, de nem cinikus, keserű, de nem megkeseredett. A humora könnyed, de nem súlytalan. Park Chan-wook számtalan apró mellékszálat képes mozgatni, melyek zseniális rajzolatokat adnak akár egy-egy karakterről (mint például a feszengő férjről, aki mintha nem teljesen értene egyet azzal, aminek mégis a részese), vagy akár a média tolakodó működéséről.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

 

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - N.E.P.A.L. (2003)

If You Were Me / 여섯개의 시선 (6. történet)

Miért ilyen furcsa a cím írásmódja? Mert egy rövidítést takar: Never Ending Peace and Love - soha el nem múló béke és szeretet, azaz Nepál. Jaj annak, aki távol kerül Buddha születésének édenkertjétől, és százszorosan jaj, ha véletlenül alig pár évtizeddel ezelőtt Dél-Koreába vetette a sorsa.

Park Chan-wook nem egészen félórányi rövidfilmje egy nepáli nő történetét rekonstruálja, és a dokumentumfilmek azon csoportjába tartozik, amelyek az eseményeket színészek segítségével reprodukálják. A nyitó jelenetben a főhős keresésére indulunk, és meg is találjuk Chandrát, akinek így képet alkothatunk a megjelenéséről. A megelevenített események során viszont őt magát többé nem látjuk, ám nem is egy színész veszi át a szerepét, hanem maga a kamera.

Chandra

Park Chan-wook ezzel tökéletesen megvalósítja a "ha a helyemben lennél" állapotot, mivel minden néző Chandra helyzetébe kerül, az ő szemével látja a többieket, akik hozzá vagy róla beszélnek. Ez a helyzet, az If You Were Me, annak a hat kisfilmből álló filmfüzérnek a címe, amely egy játékfilmnyi hosszúságban foglalkozott különböző emberjogi kérdésekkel az Emberi Jogok Nemzeti Bizottsága támogatásával, és ennek kapcsán rendkívül mély látleletet adott 2003-ban a koreai társadalomról. A film azóta sorozattá vált, évről évre újabb kisfilm-gyűjtemény jelenik meg hasonló címmel.

 

Bár tudjuk, hogy Korea történelmi remetekirályság léte mind a mai napig hatóan kondicionálta az elzárkózás, a világ többi részétől való ódzkodás beidegződéseit, azonban ennek fényében is megdöbbentő, hogy milyen módon mondott csődöt a társadalom egy triviális probléma kezelésében. Chandra nyelvtudás nélkül érkezik az országba, és egy alkalommal elveszíti a pénzét és a személyi igazolványát, aminek következtében a rendőrségre kerül. Több mint hat évig tartó kálváriája innen indul, mert döbbenetes módon senki nem ismeri fel azt a tényt, hogy egy külföldivel áll szemben, aki meg van riadva, és félelmében a néhány szavas koreai tudását keverve az anyanyelvével próbál magyarázkodni és segítséget kérni. A hivatalok képviselőit személyes lustasággal és nemtörődömséggel párosuló szakmai trehányság jellemzi, mindenki továbbpasszolja a kellemetlen nőszemélyt, akit először a rendőrség néz ütődött vidékinek, vállat rándítva afelett, hogy elfeledkeztek az eltűnését bejelentő beadványról. Az orvosok azonban hivatalosan is elmebetegnek minősítik, így Chandra végül egy elmegyógyintézetben köt ki.

Park Chan-wook rendező

Park Chan-wook nemcsak a személyes emberi habitusokat leplezi le könyörtelenül, hanem a szakmai hibákat is éppen úgy, mint a felelősség hárításának általános gyakorlatát. Elgondolkodtató, hogy a mentális betegségek felismerése és kezelése milyen alapvető hozzáértést nélkülözve történt. Az ápoló személyzet udvarias érintkezési módja mögött pedig tökéletes érzéketlenséget tapasztalunk egy emberi lénnyel szemben, aki - és ezért is nagyszerű, hogy a rendező a kamerát teszi meg szubjektum-helyettesítő eszközként - mintha láthatatlan lenne a vele foglalkozók számára. Mintha vakok lennének a valós lényére, csak azt látják, amit látni akarnak: egy félkegyelmű koreait,  ezért még hazai nevet is adnak neki, hiába tiltakozik szerencsétlen, folytonosan ismételgetve a saját és az országának a nevét.

A film attól az ellentmondástól különösen érdekes, hogy ezt a totális érzéketlenséget mégis nagyon érzékletesen ábrázolja, így óhatatlanul eszünkbe jut, hogy mindkét részről koreai emberek problémaérzékenységével és hozzáállásával szembesülünk, és ezen keresztül talán azzal a változással, amit az utóbbi évtizedek hoztak magukkal Korea számára. A film készülésének évében már nagyon visszás lehetett azt látni a hazaiaknak is, hogy Nepál neve nem mond sokat az embereknek, hogy nem találni egyetlen embert sem, aki tolmácsolni tudna a nő számára, vagyis inkább eszükbe sem jut ilyet komolyan keresni.

A rövidfilmbe azonban még valami belefér, ami rendkívül fontos üzenet. Valami olyasmi, hogy a reményvesztettségnek vannak olyan fázisai, amikor a segítő szándék önmagában kevés, annak kezeléséhez valamiféle hozzáértés is szükséges. Nagyon tanulságos az az apró hiba a megmentőként érkező nepáli férfi részéről, mely Chandra állapotában majdnem végzetessé válik. 

Park Chan-wook filmje egy konkrét, emberjogi szervezetek segítségét igénylő történet mögé felrajzolja a munkaerő kényszerű mobilitásának problémáit, a munkakeresők és a befogadó országok felkészültségének szükségességét, valamint a kihívást, amelyet az összezsugorodó világ támaszt az egyénekkel és a nemzetekkel szemben: ez pedig az interkulturális megismerés és tanulás képessége.

Chandra rémtörténetét fekete-fehér filmként láthatjuk, mely a hazatérés pillanatában színesedik ki. Reménykedjünk, hogy eljön az az idő, amikor a világ bármely térsége a béke és szeretet színgazdag birodalmának része lesz, ahol felismerik a Chandrák egyéni színárnyalatait is.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

A N.E.P.A.L itt megtekinthető angol felirattal:

[Filmekről] PARK Chan-ok: PAJU (2009)

박찬옥: 파주

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Park Chan-ok játékfilmes debütálását (Jealousy Is My Middle Name, 2003) követően nagy érdeklődés övezte a második filmjét. A Paju forgatókönyve már 2005-ben Kodak-díjat kapott, ám a film elkészítése főként a finanszírozási nehézségek miatt mégis több évig elhúzódott. Végül 2009-ben mutatták be a Busan International Film Festival keretében, és az előzetes várakozásoknak megfelelve kiváló alkotás született, mely számos díjazásban részesült.

Paju egy sejtelmesen ködbe burkolózó kisváros az északi határ közelében. Ide vonul vissza a férfi főhős (Lee Sun-kyun), akit egy baleset okozása miatt űz az önvád. A történet két szálon folytatódik tovább. A magányos férfi a helyi egyházi közösség iskolájának tanára lesz, ahol az egyik tanítványának (Seo Woo) tiltakozása ellenére rövidesen házasságot köt annak nővérével (Shim Yi-young). A házasság nem túl sikeres, és közben a velük élő, nővé serdülő kishúg zavarodottan fedezi fel magában a sógora iránt támadt érzelmeit. A magánélet történései mögött kirajzolódik a társadalmi háttér, a lepusztult kisváros gettósításának szándéka a városvezetés által, melyben a gengszterbandák is közreműködnek. Az ellenálló csoport vezetője ugyancsak filmünk főhőse.

Lee Sun-kyun

Seo Woo

Az események kibontása nem lineárisan halad előre, hanem az időben többször visszaugorva ismerjük meg a jelen előzményeit. A film tempója lassú, de jól tartja a feszültséget. Valójában egy lélektani drámát látunk, melyben a két magányos ember külön-külön vergődik a másikhoz fűződő érzelmeinek és kétségeinek csapdájában. A bekövetkező tragikus esemény ezek miatt kettős félreértelmezést nyer. Kegyes hazugság szítja a vonzalommal hadban álló gyanú folyamatos fellángolását. Bűn és bűnhődés, szerelemvágy és bosszú, megbocsátás és felmentés kavarognak a döntésekben, melyek valójában nem a tévedések vígjátékához, hanem annak inverzéhez vezetnek, és végül a nézőt az eltévedt bárányról szóló bibliai példázat feletti elmélkedésre bírják rá. A film zárójelenete pedig csavar egyet mindezeken, egy lehetséges motívumot - vagy egy újabb látszat szerinti értelmezést - hozzátéve az előzőekhez.

PARK Chan-ok rendező

A film legnagyobb érdeme magában a lélekrajz filmes ábrázolásában rejlik. A női főhős konfúz érzelmei a koreai filmekben szokatlanul pőre módon jelennek meg mind a színésznő kiváló alakításában, mind a rendezőnő, Park Chan-ok érzékeny láttatásában. Valóban igazuk van azoknak, akik Bergman filmes feltárásainak módszertanával rokonították ezt az idegesen vibráló, a lélek mélyéből magának főként testbeszédben utat törő benső érzelmi folyamat-kivetítést.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

[Filmekről] JK YOUN: ODE TO MY FATHER (2014)

윤제균: 국제시장 

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Zavarba ejtő nehézséggel indult a találkozásom ezzel a filmmel, mert a jó híre hallatán támadt érdeklődésemet a kezdő jelenetek többször lelohasztották. Így fordulhatott elő, hogy talán csak a harmadik nekifutásra tudtam átlendülni az indító képsorok közhelyességén, valamint azon a tényen, hogy egy kivételesen rosszul sikerült módon idősre maszkírozott színész emiatt nem túl hiteles látványával indul a film. Még az első flashback nézése közben is támadt olyan érzésem, hogy nem is nagyon titkoltan egy terepasztalt látok, ám szerencsére ez gyorsan elmúlt, és magával ragadott a történet.

A történet, melynek a főszereplője maga a történelem. Hőse pedig a kisember, akinek az élete hordozza a történelmet. A hős kifejezés egyáltalán nem túlzás, mert a XX. század valódi héroszai azok az átlagemberek lettek, akik képesek voltak egyáltalán túlélni ezt a századot. Különösen igaz ez Koreára és a koreaiakra, akik ebből az emberpróbáló időszakból is a legtöményebb sűrítményt kapták.

A film tablószerűen mutatja be egy életút eseményeit, és ki ne szeretne képeskönyveket lapozgatni, ha mégoly tragikus eseményeket is láttatnak a képek? A filmnek ez a jellemzője egyszerre erénye és gyengesége is. Mivel a főszereplő visszaemlékezéseiből építkezik, így van egy bizonyos tét-nélkülisége, hiszen tudjuk, hogy hősünk (a főbb szereplőkkel együtt) az összes helyzet szerencsés túlélője közé tartozik. Ez sokat levon a sorsáért aggódás izgalom-faktorából, amelyet a rendezőnek valamiképp pótolnia kellett. Amivel a nézői figyelmet folyamatosan ébren tudja tartani, az a ritmus, mellyel a magánélet eseményeit és a beléjük ágyazott, életre keltett történelmi diorámákat váltogatja. Kötéltáncot jár a családi drámák és a túlheroizált háborús mozik között, de nem esik le a kötélről. A túlcsorduló szentimentalizmust, mellyel a főszereplők historikus stációkban való részvételét mutatja a film, kiegyensúlyozza a privát életük csetlés-botlásait kísérő humor.

A forgatókönyv kiragadja a markáns generációs élményeket jelentő eseményeket, és mint Dante poklának bugyraiba, úgy merülünk alá ezekbe. Egyik jelenet grandiózusabb, mint a másik, bár más-más módon. Az 50-es évekkel indulunk, és az északi területek kínai megszállása elől menekülők első nagy tablója a filmes tömegjelenetek markáns darabja. Az exodus ábrázolásának minden képkockája elemi erővel bír, és mivel filmről beszélünk, meg kell említenem azt a tényt is, hogy a statiszták mindegyike olyan átéltséggel van jelen, mely szinte dokumentumfilmes érzetet kölcsönöz a jelenetsornak.

Nem marad el erőteljességben ettől a 60-as évek Németországban játszódó tablója sem, mely a megélhetésért bármilyen munkáért távoli, ismeretlen tájakra vándorlók életét hivatott érzékeltetni. A szénbányászok fekete pokla és az átizzadt szénportól csillogóan ébenfekete bőrükre hulló könnyek nem feledhetők, és sokkal erősebbek még a bekövetkező baleset képeinél is.

A 70-es évek vietnami háborúja a következő nagy stáció, mely mintha koreai tükörben mutatná meg azt a két szélsőséget, melyet a M.A.S.H. és A szakasz képviselt eddig a mi számunkra. A forgatókönyv írója itt rendkívüli ügyességgel szövi egybe az eseményszálakat a történet eddigi vezérmotívumaival, és tükrözteti azokat a felnőtté érett főhős cselekedeteiben.

Ha azt gondolná bárki is, hogy végre nincs tovább, hiszen a beköszöntő kvázi békeidő már nem hoz szenvedést, akkor nagyot téved. A film még csak most rohan bele a legmegrázóbb tablóba, melynek érzelmi töltete a legerősebb biztosítékokat is kiveri. Pedig "csak" annyi történik, hogy felidézik a szétszakított, a szélrózsa minden irányába szétszóródott koreai családok tagjainak reményteli egymást keresését, a gyakori kudarc érzelmi nihilizmusát, és a ritka, szerencsés egymásra találás leírhatatlan eufóriáját. A főhőst szereplőjévé teszik az 1983-ban, élő adásban sugárzott tévéműsornak, mely ezekről az eseményekről tudósított. Ez a "valóságshow" olyan intenzív, hogy a vászonra szögezi a döbbent nézői tekintetet. Közben persze érzékeljük, hogy a film milyen eszközökkel támogatja az érzelmi kataklizma újra átélésének könnyfakasztó hatását, de nagyon kiégettnek kell lenni ahhoz, hogy képesek legyünk mindezt a filmkészítők szemére vetni.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a film egésze rájátszik arra, hogy a koreai közönség kellőképpen elérzékenyüljön saját sorsán, és ezt kendőzetlen heroizálással, a melodramatikus zenei eszközök túlzó szerepeltetésével teszi. Fokozza mindezt, hogy az összes stációt egyazon hős életébe sűríti, aki így a nemzet történelmi közelmúltjának szimbolikus alakjává válik. Jelképesen pedig az elvesztett apa uralja a történetet, akinek nemes önfeláldozása előtt a történet fejet hajt, akkor is, ha a megélt életet a főhős mindennek nyomasztó terhe alatt élte végig. A film a végsőkig való kitartást követő megértés és megbékélés, valamint az ebből fakadó továbblépés gesztusával zárul. 

Mindent összevetve JK Youn kísérlete a nemzeti filmes eposz egy újabb darabjának megteremtésére sikeresnek nevezhető, különösen azt tekintve, hogy a nemzeti önazonosság-tudatnak úgy tűnik, hogy rendre szüksége van az ilyen típusú összefoglaló munkákra.

JK Youn rendező

A már eddig is figyelemre méltó alakításokat nyújtó (közöttük a nagyszerű A Bittersweet Life és a My 11th Mother szerepeiben) Hwang Jeong-min a főszereplő alakjában sikeresen veszi a teljes életút ábrázolásának akadályait. Játéka mértéktartó a heroikus jelenetekben is, és igazán szívmelengetően jeleníti meg az udvarlás esetlenségét csakúgy, mint a párkapcsolata vagy a családtagjaival játszódó összes jelenetét. Feleségének szerepében Kim Yoon-jint láthatjuk, akit a Lost című tévésorozatban ismerhetett meg a világ, és a lénye csakúgy, mint a színészi játéka, izgalmasan gazdagítja a koreai színészet megszokott repertoárját.

 

A film finoman, de tovább élteti a kötelező, humoros szereplő tradícióját is. Oh Dal-soo a "titkos fegyver", aki igazi kaméleonként tűnik fel a különböző időszakokban a főhős barátjának alakjában, és minden egyes jelenete izgalmas ízekkel bír. Sok esetben az ő alakja jeleníti meg a generációs vágyképeket is.

A film nagyon apró és hiteles mozzanatokkal tudja érzékeltetni a társadalom változásait is, néha figyelemfelkeltően ki is ugratva azokat a spontán történetszövésből. Ilyen a "másmilyen koreai" feleség, aki felér egy külföldivel, vagy az első ténylegesen vegyes koreai-vietnami házasság beleírása a forgatókönyvbe, csakúgy, ahogy váratlanul feltűnik benne a Hyundai alapítója, Jung Ju-young, az első világhírű koreai divattervező, Andre Kim vagy a ssirum birkózó Lee Man-ki is, mintegy érzékeltetve azt, hogy a történelem kereke forog tovább, és nem kell félni a szokatlan fejleményektől.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.  

[Filmekről] LEE Hae-jun: CASTAWAY ON THE MOON (2009)

이해준: 김씨 표류기

Némi spoilerveszélyt ugyan rejt a jelenlegi írásom, de biztosan nem veszélyezteti a film élményét, mivel az nem a konkrét és minimalista történetben rejlik.  

Egy korábbi cikk néhány mondata hívta fel a figyelmemet erre a filmre. Az írás arról szólt, hogy van egy valóban lakatlan sziget Szöul zsúfolt nagyvárosának kellős közepén, és ez miként indította el egy rendező fantáziáját egy különleges forgatókönyv megírására. Az ötlet olyannyira zseniálisnak tűnt, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem a film megtekintésére, és örömmel jelenthetem, hogy nem is csalódtam.

 

A Castaway On The Moon (2009) egy rendhagyó szerelmi történet, még a koreai filmek bravúros ötleteinek különleges tárházát tekintve is. Valamint egy mese arról, hogy soha sincs semmi veszve. És még sok egyébről is, például, hogy önerőből mi mindenre vagyunk (vagy lennénk) képesek, és hogy mi is a valódi elégedettség öröme.  

Kevés olyan film van, amelynek szereplőgárdáját ennyiben össze lehet foglalni: férfi Kim, nő Kim, anya, ételfutár, portás, városi takarítók, buszvezető. A felsorolás utóbbi öt eleme szinte elhanyagolható tényező, a két KIM uralja a terepet, mindkettő a maga sajátos közegében.

A sziget-motívum egyrészt valóságosan, a férfi Kim élettereként, másrészt a két főszereplő elszigetelt élethelyzeteként van jelen a történetben. Mélypont a javából mindkettő. Férfi Kimünk egy csődtömeg, aki mély eladósodása miatti reménytelenségében öngyilkosságot kísérel meg, de sikertelenül, és bal- vagyis végül mégis inkább jósorsa a lakatlan szigetre veti. Karnyújtásnyi távolságra a metropolisztól, látó- és hallótávolságra a mellette elhajózóktól lesz belőle egy modern Robinson, aki a túlélési ösztöntől vezérelve rendezi be az egyik legbizarrabb élőhelyet, amit valaha filmen láthattunk, mindent hasznosítva a nagyváros odasodródott hulladékaiból. Addigi életének legértékesebb darabjai válnak kacattá, illetve új funkcióban nyernek értelmet, ahogyan az megesik például a plasztik bankkártyával. Láthatatlanná válva, kiszakadva a civilizált társadalomból, elkezdi felfedezi a testét, a földet, az élet puritán, naturális lehetőségeit. Ez a megvilágosodási folyamat egyre mélyebb lesz, a kezdeti komfortérzet a homokba vésett HELP felirat HELLO-ra módosításában jelenik meg.

JUNG Jae-young színész a férfi Kim szerepében

Modern Robinsonunkat azonban sokként éri a felfedezés, hogy van egy láthatatlan megfigyelője. Ugyanis egy másik, női Kim is éli izolált életét a nagyvárosban, de ő a saját szobájába száműzte magát ember-fóbiája miatt, és ott éli sterilnek éppen nem mondható körülmények között virtuálisan felépített "valós" életét. A Hold fotózása a szenvedélye, mivel az az egyetlen lakatlan hely, mely az ablakából látható. Valamint évente kétszer a légiriadó miatt kiüresedő Szöul, melyet végre ilyenkor szemügyre vehet. Egy ilyen alkalmával látja meg a Földönkívülit, akit nyilván csak az ő számára küldhettek. Dokumentálni kezdi annak életét, miközben egyre inkább átéli a férfi küzdelmét az életben maradásért, örömeit, bánatait az elemekkel és saját magával folytatott harcában. Ellenállhatatlan vágy keletkezik benne, hogy felvegye vele a kapcsolatot, és észre sem veszi, hogy ez őt magát is kimozdítja a mélypontról.

KOO Kyo-hwan színésznő a női Kim szerepében

Kim és Kim bravúros módon lép egymással kapcsolatba, és a történet szövésének köszönhetően számtalan humoros, valamint esendőségünk, ugyanakkor mégis nagyszerűségünk felett érzett megindító helyzeten át haladunk a végkifejlet felé.

A két szereplő briliáns alakítása olyannyira lebilincselő, hogy a film végeztével meg kellett néznem, hogy tényleg láttam-e mindkét óráját, mert a nézési idő a felének sem tűnt. A film nálam felsorakozott a legnagyszerűbb romantikus komédiák, egyúttal a koreai filmek élvonalbeli darabjai közé.

LEE Hae-jun rendező

Mindenkinek csak ajánlani tudom, bónuszként azért az élményért, hogy ezentúl közösen lábadjon könnybe a szemünk a babpasztás tészta láttán... E jelenetért külön hála Jung Jae-young színésznek, akit hazai közönségünk a két évvel későbbi Glove főszerepében már biztosan a szívébe zárt. A törékeny, de mégis nagy belső erővel bíró lány szerepében Koo Kyo-hwan játékát élvezhetjük, akinek ez volt nagyfilmes debütálása, ám a filmes szakmában rendezőként is működik.  

Lee Hae-jun rendezőnek pedig nagy szeretettel kívánunk sok-sok olyan termékeny sétát, mint amelyik a sziget láttán e történetet juttatta az eszébe.



Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint még NEM

[Filmekről] BOO Ji-young: CART (2014)

부지영: 카트

Izgatott, hogy milyen lehet egy munkajogi problémát és a munkavállalók érdekvédelmét témájául választó koreai film. 

A probléma azért érdekes, mert Korea gazdasági berendezkedésének sajátosságairól, ha nem is mélyenszántóan, de számos ismerettel bírunk. A híres chaebolok eredeti működése fellazulóban van. A családi vállalkozásokként induló, ma már sokszor giga-cégek korábban minden munkavállalót a család további tagjának tekintettek. Élethosszig tartó foglalkoztatást garantáltak, melyhez a személyes juttatások sokszínűsége társult, melyek amolyan apai gondoskodói magatartást példázva a munkavállalók továbbképzésétől a gyermekeik taníttatásának támogatásán át az egészségügyi ellátások és a szabadságok finanszírozásáig bármire kiterjedhetett. Cserébe feltétel nélküli lojalitást vártak el, valamint maximális erőbedobással, néha akár azon felül is végzett munkát. Ez a szerkezet nem kívánta meg a szociális ellátó rendszerek kiépítését, és nem nyitott teret a munkavállalók érdekvédelme számára sem, melyet minden eszközzel tiltottak. Vadhajtásként nem csoda, hogy megjelent a chaebolok urainak önkényes viselkedése, mellyel a dolgozókat nem emberekként, hanem személyes tulajdonukként kezelték. 

A profittermelés maximalizálása és a versenyképesség megőrzése azonban megkérdőjelezte ezt a struktúrát, mivel sok olyan elemet tartalmazott, amely pusztán a gazdasági racionalitás szempontjából nem volt indokolható. Például az élethosszig tartó foglalkoztatás nem szolgálta a termelékenységet, az sokkal inkább a már kevésbé teljesítőképes munkaerő lecserélhetőségét tette volna indokolttá.

Be is következett ennek a meglépése, mégpedig egészen elképesztő módon. A Dél-Koreában aktuálisan kormányzó párt, az Új Korea Párt 155 képviselője 1997. december 26-án, tehát karácsony napjának hajnalán megjelent a parlamentben, és egy kormányzati puccs végrehajtásával összesen hat perc alatt elfogadott húsz törvényjavaslatot, melyek között az új munkaügyi törvény is szerepelt. Ez megszüntette a teljes életre szóló foglalkoztatás kényszerét és lehetővé tette a munkaidő kiterjesztését akár heti 56 órára. Ugyanakkor elszabotálták a munkavállalóknak beígért politikai és szervezkedési szabadság biztosítását, sőt ennél is továbbmentek, mert jogszerűvé tették a sztrájktörők alkalmazásának lehetőségét. Mindehhez társult még az állambiztonsági szervek jogkörének kiterjesztése. Mindez az ország legnagyobb szakszervezeti megmozdulásaihoz, a különböző, kormánybarát és ellenzéki színezetű szakszervezetek összefogásával létrejövő két hónapon át tartó sztrájkhullámhoz vezetett. Az eredmény először a kormány visszahúzódása, majd néhány hónap múlva mégis a szinte változatlan törvények beiktatása lett.

Koreában 1960-ban jött létre az első szakszervezet, és volt olyan idő, amikor a munkavállalók majd 20 százaléka volt szakszervezeti tag, ám ez a néhány évvel ezelőtti adatok szerint a felére csökkent. Valószínűleg mindez annak tulajdonítható, hogy a munkahelyi gondoskodás fellazult rendszerének helyébe még nem léptek megfelelő társadalmi ellátó rendszerek, és ez a munkavállalókat sajátosan felemás, kiszolgáltatott helyzetben tartja a munkaadói érdekek dominanciájával szemben, és a munkaadók gondolkodásában sem indultak meg mélyreható változások.

Talán ez a kis kitérő segíti megérteni a Cart témafelvetésének fontosságát. Bár valós eseményekre épül a történet, nem nagyon találunk utalást annak múltbéliségére, sokkal inkább az az érzésünk, hogy minden itt és most zajlik. Bár az eredeti esemény sem túl régi, hiszen 2007. júliusában történt, hogy az E.Land Mart elbocsátotta pénztárosait, mire azok ülősztrájkba kezdtek, amely végül 510 napig tartott.

A Cart alapproblémája, hogy a cég a munkások egy jelentős részét határozott idejű szerződéssel foglalkoztatja, de folyamatosan azzal hitegeti őket, hogy a jó munkavégzés jutalma a teljes jogkörű, állandó foglalkoztatottság elnyerése lehet. Ám a cég érdeke hirtelen azt kívánja, hogy változtassanak ezen, és nem is sokat teketóriázva a dolgon, felmondják az összes ilyen szerződést. A jogtalan lépés először pánikot kelt az érintettekben, akik arra a gondolatra jutnak, hogy egyénileg nem rúghatnak labdába a céggel szemben, tehát ha jobb belátásra akarják rábírni a munkaadót, akkor szervezetten kell fellépniük. Létre is hozzák a szakszervezetüket. A helyzet érdekessége, hogy az érintettek kizárólag nők, amely a koreai társadalom patriarchális vonásainak tekintetében még esélytelenebb színben tünteti fel a harcukat.

A film érzékelteti a kezdeti rémületet követő tétovázást, majd a bizakodó hangulatot, mely szó szerint "bulizásba" torkollik. Eközben talán kissé didaktikusan, de mégis átélhetően ismerteti az egyes nők életének hátterét, személyes küzdelmeiket, melyekből megértjük a harc felvételéről szóló nehéz döntéseik magyarázatát. Bár van egy központi főhőse a filmnek, mégis inkább sokszereplős, kiegyenlített történettel találkozunk, mely több személyre koncentrál.

Főszereplő Sun-hee, akit YUM Jung-Ah kelt életre, egy kétgyermekes családanya, akinek fia is érdekes szerepet kap a történetben. Ő a következő generáció, aki az anyja dolgai és a társaival futott jóléti versenyben való elmaradása miatti kezdeti szégyenérzetétől jut el a megértésig, igaz, hogy ehhez neki magának is személyesen keserű tapasztalatokat kell megélnie. DO Kyung-soo (aki nem más, mint D.O az EXO popcsapatból) kelti életre Tae-youngot, akinek története inverze a nagyvállalattal folytatott harcnak is, mert megmutatja, hogy a kisvállalkozói szinten ugyanazok a jelenségek tapasztalhatók. Ugyancsak emlékezetes Tae-young barátnőjének alakjában Ji Woo színésznő.

YUM Jung-Ah és MOON Jeong-Hee

KIM Young-Ae és KIM Kang-woo

DO Kyung-soo és JI Woo

A film lépésről lépésre vezet végig bennünket a szervezkedők és a hatalmon lévők küzdelmének összes stációján. Nagyon érdekes - nem tudom, hogy más is így látja-e majd -, hogy a történet elgondolkodtatóan tálal egy ilyen fordulópontot. A nők, bár eljutnak a szembehelyezkedésről szóló döntésig, az első lépéseket jól is kivitelezik, ám amikor a cég láthatóan semmibe veszi őket, mintha elveszítenék a fonalat. Akkor kapnak erőre, amikor megjelenik A FÉRFI, aki társul hozzájuk, és azonnal egy nagy lendülettel  ki is kiáltják vezetőjükké. Nem tudom, hogy ez BOO Ji-young rendezőnek  (aki egyébként nő) vagy a forgatókönyv írójának szándékos döntése volt-e, vagy inkább csak egy olyan kulturális kód, amelyet a vele élés miatt szinte észre sem vettek, ám mindenesetre elgondolkodtató a nők társadalmi szerepének megítélése tekintetében. 

KIM Kang-Woo ugyanakkor mélyen megmutatja Dong-joon vívódását, melyet a cég valódi arcának feltárulása láttán él át, és ami végül a személyes egzisztenciájának feladásáig vezet. A nők között is vannak nagyon erős karakterek, ilyen KIM Young-Ae a szervezkedés legidősebb női vezetőjének szerepében. 

A stációk egyre durvábbá válnak. Míg kezdetben a cégvezetés, mivel nem tartja ellenfélnek, ezért csak ignorálja a nőket, az ellenállás elszántságának növekedésével egyre keményebb lépésekre ragadtatja magát. Ebbe már minden belefér: a sztrájktörők alkalmazásától az erőszakos galeri felbérléséig. Az államhatalom rendfenntartó erői is, ugyancsak kíméletlen eszközöket bevetve, velük működnek együtt.

A történet felmutat egy olyan szereplőt MOON Jeong-Hee alakításában, aki bár kemény harcos, de eljutva a vállalhatóság határára mégis cserben hagyja társait, és a sztrájktörők között ismét felveszi a munkát. Hogy a történet mégis kiutat mutat az újbóli békés egymásra találással, azt leginkább bátorításnak érzem mindazok felé, akik bár hasonló helyzetek kényszere alatt nyögnek, nem merik ennek kimondását sem felvállalni.

Talán az is biztató lehet a társadalmi változások tekintetében, hogy a végső harcot a nőknek mégis maguknak kell megvívniuk, és méltóan fel is nőnek ehhez a feladathoz. A film egy heroikus küzdelem nem is éppen nyerésre álló pillanatával ér véget, melyet a végső felirat változtat optimistává.

A Cart (Bevásárlókocsi) cím itt nyer magyarázatot, és a film nézőiben bizonyára gyakran felvillan majd a végső jelenet, amikor következő bevásárlásukkor a kocsi fogójára teszik kezüket.

BOO Ji-young rendező

BOO Ji-young rendező második filmje ugyan nem a legkeményebb és nem is a legmélyenszántóbb, amit ebben a tárgykörben láttunk, de pontos és mentes mindenfajta szokványos heroizálástól. Filmjének hatását igazolják a hazai nézettség magas adatai, melyek csak erősítik, hogy a készítők akut társadalmi problémára tapintatottak rá, és emiatt boldogan eltekintünk mindenfajta maximalista elvárástól.


Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint még NEM.

 

[Filmekről] July JUNG: A GIRL AT MY DOOR (2014)

도희야

A legizgalmasabb úgy rátalálni egy filmre, hogy az ember nem olvas semmit előzetesen róla, nem ismeri a rendezőt, nincs semmi kapaszkodója. Azaz valamicske mégis, mert a két külön-külön is nagyra tartott főszereplő együttes megjelenése hívta fel a figyelmem. Reméltem, hogy egy Bae Doo-na és Kim Sae-ron nevével fémjelzett alkotásban nem lehet csalódni, és jól is gondoltam.

Különleges történetet kapunk, mely annak ellenére, hogy már szinte kínosan katalogizáló társadalmi problémagyűjteménybe van ágyazva, mentes minden sablontól és közhelyes megoldástól. Ez pedig nagy teljesítmény, hiszen lássuk csak, mi minden itatja át főhőseink történetét, valóságuk kulisszáit: családon belüli erőszak, gyermekbántalmazás, alkoholizmus, helyi korrupció, illegális bevándorlók kizsákmányolása, a fiatalok elvándorlása az elszegényedő kisvárosból, női vezető a munkahelyi hierarchiában, és végül a legsúlyosabb: a másság kérdése. 

A főszereplőnk, Lee Young-nam (Bae Doo-na) múltjáról csak annyit tudunk meg, hogy valami homályos botrány miatt helyezik a fővárosból a kisvárosi rendőrőrs élére, ahol rajta kívül nincs se másik nő, se fiatalabb beosztott. A kissé zárkózott hölgy kötelességtudóan igyekszik ellátni feladatát, és mindjárt bele is botlik az iskolatársai által zaklatott Seon Do-hee-be (Kim Sae-ron), akiről rövidesen kiderül, hogy az apja és a nagyanyja is rendszeresen bántalmazza. Az éppen nővé serdülő lány a rendőrnőnél keres menedéket, aki húzódozva ámbár, de befogadja. A film valójában kettejük kapcsolatának alakulására fókuszál. Apránként derül fény sok furcsaságra, például arra, hogy miért nyakal egyfolytában ásványvizet, azaz annak álcázott alkoholt a rendőrnő. A lány esetében logikusan gondolhatnánk, hogy védelmező pótanyát és valamiféle biztonságot keres, ám a két nő kapcsolata ennél sokkal furcsább árnyalatokkal is bír. A film egészében nincs definiálva pontosan ez a viszony, amelyben az anya-gyermek és a nő-nő közötti szerelmi viszony is felsejlik. Kiválóan játszik a történet és a rendező is ezzel a kettősséggel, mely átszövi a kapcsolatuk különböző stációit az elfogadástól az elutasításig, a féltékenységi rohamtól a másik megmentéséért való csalásig terjedően, mely végül elvezet az egymás felvállalásáig.

Annak ellenére, hogy a film minden ábrázolt rettenete ellenére valamiféle mélységesen nyugodt hömpölygéssel halad előre, az első képkockáktól kezdve a figyelmet magas feszültségen tartja. Néha szinte nem is érné váratlanul a nézőket, ha elkanyarodnánk egy kis thrilleres vagy horrort idéző borzongás felé, de ezek a hangulatok csak átsuhannak a képeken. Maradunk a lélektani drámánál és a társadalmi valóság részletgazdag karcolatánál. 

July JUNG rendező

Ízig-vérig női filmet látunk, mert a főszereplő kettősön kívül a film rendezője is nő, July Jung. Ez az első egész estés filmje, melynek forgatókönyvét is ő jegyzi. Nagyon érett alkotás, mely különös fókuszból tekint az emberi sorsokra, és azokon keresztül merészen feszegeti a társadalmi problémákat. Ha a film hangulata valamiért mégis ismerős lenne, arra talán Lee Chang-dong közreműködése a magyarázat, akinek hatása produceri szerepén át is erősen érezhető.

Bár 'A lány az ajtómnál' eredeti címe Do-hee-ya, ami a kislány neve, a valódi főhős a rendőrnő, akit Bae Doo-na a tőle megszokott érzékenységgel és magabiztossággal kelt életre. Ami most talán újdonság, hogy nagyon sűrű körülötte a levegő, minden csendes mozdulatában hordozza annak bizonyosságát, hogy titka van. Kim Sae-ron színészi alakításainak sorára pedig már szinte ijedelemmel tekint az ember, mert fiatal kora ellenére olyan nehéz sorsú karakterek megformálása fűződik a nevéhez, ami érett korú, nagy színészeket is megszégyenít. A korábbiakhoz képest pedig most még egy nagy lépést tesz, mert Do-hee már nemcsak nehéz sorsú, hanem komoly pszichotikus tünetekkel is bír. Kim Sae-ron kiválóan táncol azon a pengeélen, mely éppen elválasztja (vagy összeköti?) a szeretetet végtelenül szomjazó elesett kislányt a kizárólagos törődést zsarnokian követelő, bosszúálló agyafúrt kis szörnyetegtől.

A film - érzékeny témájára tekintettel - állami támogatással készült, és így a 300 000 USD bekerülési összegével kis költségvetésűnek minősül. Olyannyira, hogy a két főszereplő úgy vállalta el a közreműködést, hogy nem részesültek érte díjazásban. Mármint pénzbeli fizetésben nem, mert a film annál inkább felhívta magára a figyelmet, és a számos színészi, rendezői munkát és a filmet magát elismerő  díjeső mellett bemutatták Cannes-ban is, ahol a közönség háromperces álló ovációval ünnepelte. 

BAE Doo-na

KIM Sae-ron

Song Sae-byeok

KIM Jin-gu

 Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint még NEM.