박찬옥: 파주
_____________________
Írta: Ricemegatron Expert
_____________________
Az események kibontása nem lineárisan halad előre, hanem az időben többször visszaugorva ismerjük meg a jelen előzményeit. A film tempója lassú, de jól tartja a feszültséget. Valójában egy lélektani drámát látunk, melyben a két magányos ember külön-külön vergődik a másikhoz fűződő érzelmeinek és kétségeinek csapdájában. A bekövetkező tragikus esemény ezek miatt kettős félreértelmezést nyer. Kegyes hazugság szítja a vonzalommal hadban álló gyanú folyamatos fellángolását. Bűn és bűnhődés, szerelemvágy és bosszú, megbocsátás és felmentés kavarognak a döntésekben, melyek valójában nem a tévedések vígjátékához, hanem annak inverzéhez vezetnek, és végül a nézőt az eltévedt bárányról szóló bibliai példázat feletti elmélkedésre bírják rá. A film zárójelenete pedig csavar egyet mindezeken, egy lehetséges motívumot - vagy egy újabb látszat szerinti értelmezést - hozzátéve az előzőekhez.
A film legnagyobb érdeme magában a lélekrajz filmes ábrázolásában rejlik. A női főhős konfúz érzelmei a koreai filmekben szokatlanul pőre módon jelennek meg mind a színésznő kiváló alakításában, mind a rendezőnő, Park Chan-ok érzékeny láttatásában. Valóban igazuk van azoknak, akik Bergman filmes feltárásainak módszertanával rokonították ezt az idegesen vibráló, a lélek mélyéből magának főként testbeszédben utat törő benső érzelmi folyamat-kivetítést.
Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.
_____________________
Írta: Ricemegatron Expert
_____________________
Park Chan-ok játékfilmes debütálását (Jealousy Is My Middle Name, 2003) követően nagy érdeklődés övezte a második filmjét. A Paju forgatókönyve már 2005-ben Kodak-díjat kapott, ám a film elkészítése főként a finanszírozási nehézségek miatt mégis több évig elhúzódott. Végül 2009-ben mutatták be a Busan International Film Festival keretében, és az előzetes várakozásoknak megfelelve kiváló alkotás született, mely számos díjazásban részesült.
Paju egy sejtelmesen ködbe burkolózó kisváros az északi határ közelében. Ide vonul vissza a férfi főhős (Lee Sun-kyun), akit egy baleset okozása miatt űz az önvád. A történet két szálon folytatódik tovább. A magányos férfi a helyi egyházi közösség iskolájának tanára lesz, ahol az egyik tanítványának (Seo Woo) tiltakozása ellenére rövidesen házasságot köt annak nővérével (Shim Yi-young). A házasság nem túl sikeres, és közben a velük élő, nővé serdülő kishúg zavarodottan fedezi fel magában a sógora iránt támadt érzelmeit. A magánélet történései mögött kirajzolódik a társadalmi háttér, a lepusztult kisváros gettósításának szándéka a városvezetés által, melyben a gengszterbandák is közreműködnek. Az ellenálló csoport vezetője ugyancsak filmünk főhőse.
 |
| Lee Sun-kyun |
 |
| Seo Woo |
Az események kibontása nem lineárisan halad előre, hanem az időben többször visszaugorva ismerjük meg a jelen előzményeit. A film tempója lassú, de jól tartja a feszültséget. Valójában egy lélektani drámát látunk, melyben a két magányos ember külön-külön vergődik a másikhoz fűződő érzelmeinek és kétségeinek csapdájában. A bekövetkező tragikus esemény ezek miatt kettős félreértelmezést nyer. Kegyes hazugság szítja a vonzalommal hadban álló gyanú folyamatos fellángolását. Bűn és bűnhődés, szerelemvágy és bosszú, megbocsátás és felmentés kavarognak a döntésekben, melyek valójában nem a tévedések vígjátékához, hanem annak inverzéhez vezetnek, és végül a nézőt az eltévedt bárányról szóló bibliai példázat feletti elmélkedésre bírják rá. A film zárójelenete pedig csavar egyet mindezeken, egy lehetséges motívumot - vagy egy újabb látszat szerinti értelmezést - hozzátéve az előzőekhez.
 |
| PARK Chan-ok rendező |
A film legnagyobb érdeme magában a lélekrajz filmes ábrázolásában rejlik. A női főhős konfúz érzelmei a koreai filmekben szokatlanul pőre módon jelennek meg mind a színésznő kiváló alakításában, mind a rendezőnő, Park Chan-ok érzékeny láttatásában. Valóban igazuk van azoknak, akik Bergman filmes feltárásainak módszertanával rokonították ezt az idegesen vibráló, a lélek mélyéből magának főként testbeszédben utat törő benső érzelmi folyamat-kivetítést.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése