[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - CUT (2004)

Three... Extremes /  쓰리, 몬스터 (2. történet)

Egy-egy japán, kínai és koreai már neves, egyéni látásmódú rendezőt kértek fel arra, hogy készítsen rövidfilmet a Three... Extremes gyűjtőnév alatt megjelenő filmes antológia számára. A címben a 'három' mellett a 'szélsőséges' a hívószó, és ennek maradéktalanul eleget tettek a rendezők. Park Chan-wook egy remekül sikerült lélektani horrorral járult hozzá az idegek borzolásához.

Park ekkor már túl van a híres bosszú-trilógia első két filmjén, és úgy tűnik, hogy javában foglalkoztatja a bosszú-téma minden aspektusa. A Cut is e köré épül, és talán még a nagyfilmjeinél is erősebb a filozófiai, szociológiai, lélektani megközelítés. 

A Cut többrétegű olvasatnak enged teret. A felszíni réteg egy filmrendező és felesége történetét mutatja be, akiket rabul ejt egy extra, vagyis statiszta, aki bár a híres rendező minden filmjében dolgozott, képtelen volt legalább annyit elérni, hogy az arctalan tömegből kicsit is kitűnjön. Alapproblémája a világ eleve elrendelt berendezkedése, mely az alsóbb néposztályokat a kiváltságos gazdagoktól áthatolhatatlan falakkal választja el, és az alul élőknek csak a helyzetükből fakadó frusztrációt juttatja, amelyet generációról generációra örökítenek tovább.  

Jelen esetben még a mesei (filmes) igazságszolgáltatás sztereotípiájának felborulása is dühíti, amely a szegényeket jónak, a gazdagokat gonosznak ábrázolja, mert a foglyul ejtett rendező általa megtapasztaltan is jó ember. Az extra egy pszichopata, tehát beteges dolgot agyal ki a dilemmája kivizsgálásához, amely a foglyának tesztelésében ölt testet. A rendező választhat: vagy megfojtja a szobában lévő gyereket, vagy ha hezitál, akkor az extra ötpercenként levágja egy-egy ujját a rendező feleségének, aki zongoraművész.

Ebbe a képtelen helyzetbe ágyazódik bele kettőjük - a rémületes helyzethez képest meglehetősen szárazon megjelenített - polemizálása, amelyben megfordulnak a szerepek, mert most az extra diktál, és a rendező próbál megfelelő produkcióval előállni az őrült kívánságok különböző stációiban.

Fokozatosan merülünk egyre mélyebb bugyrokba, melyekben megtudunk egyet s mást az idillinek tűnő párkapcsolatról és az extra aznapi egyéb tetteiről. Természetesen az elkerülhetetlennek tűnő vég pillanatában történik valami, ami tökéletesen megcsavarja a történetet, amely már régen nemcsak egy szociodráma, hanem párkapcsolati és individuális mélylélektani problematikát hordozó parabola is, mely nem nélkülözi a szexualitás vonatkozásait sem. Mindezek közben Park Chan-wook a rendező szájába adva éles kritikát fogalmaz meg a feleség által képviselt, szappanoperai nőideál tekintetében, de a férfitársadalom sem marad leleplezés nélkül.

Park Chan-wook egy női vámpír jelenetével indít, természetesen rögtön megtudjuk, hogy a filmbéli rendező éppen a Live Evil (Az élő gonosz) című film forgatásán dolgozik, és filmjeibe szívesen beleépíti a privát életének kulisszáit. Amiként Park Chan-wook filmjének címe - Cut (Vágás) - egyaránt utal az ujjaktól való megszabadításra és a filmszakmai kifejezésre, a valóság és a fikciós világ kettősségének egymásba fordulása végig uralja a kisfilmet, és a végső jelenetben nyer kiteljesedést. Nehéz eldönteni, hogy a fizikai világ tényleg a realitás-e, vagy első pillanattól kezdve az "élő gonosz" kivetülését látjuk-e. 

A film ismét nem nélkülözi a humort sem, bár az egyre vérfagyasztóbb módon jelenik meg. A történet grandiózus díszletek között zajlik, amelyek pontos leképezései a rendező extravagáns kivitelezésű lakásának. A fekete-fehér kockákból álló burkolat egyaránt emlékeztet egy sakktáblára, melyen a játszma folyik, de felidézi a Twin Peaks (David Lynch) emblematikus törpés jelenetének érzetét is. Ebbe a térbe álmodta bele Park Chan-wook azokat a lenyűgözően kivitelezett látványelemeket, melyek az egyes szereplők számára kijelölt játékteret jellemzik. A film egész látványvilága Park Chan-wookhoz illően rendkívül esztétikus.

A rendező szerepében Lee Byung-hunt láthatjuk, aki hiteles a kezdeti "nem találok hibát magamban" állapotában, és különösen erős a mentális összeomlás jeleneteiben. Az extrát Im Won-hee alakítja, és a játéka teljesen mentes az őrültek megjelenítésének sztereotípiáitól. Kiváló a humoros jelenetekben, és attól igazán ijesztő, hogy a leghétköznapibb módon viszonyul a barbár ötletek kivitelezéséhez. A feleség szerepében Kang Hye-jung nehéz feladatot teljesít, mert gúzsba kötött pózában csak az arcával tud játszani, viszont így is teljes értékű, emlékezetes alakítást nyújt. Im Won-hee az idegen alakjában tökéletesen kimeríti az abszurd mindkét tételét: nevetésre ingerel, miközben ijesztően félelmetes.

PARK Chan-wook rendező

SPOILER!

A további értelmezési kérdésekről és lehetőségekről nem lehetséges spoilerek nélkül írni, tehát innen csak az olvasson tovább, aki már látta a filmet.

 

SPOILER!

Óhatatlanul felmerültek a következő kérdések:
Miért nem a rendező lakásában játszódnak az események, ahol az extra foglyul ejti a házaspárt, hogyan és miért kerülnek a filmstúdióba? Miért nem folyik vér az ujjak levágásakor, miközben a végső jelenetben ismét látunk az első felvétel filmes utómunkával felturbózott változatához hasonlító megoldást? Hová vezetnek a rendezőt fogva tartó kötelékek? Erről csak azt látjuk, hogy valahová felfelé a végtelenbe. Miért jelenik meg a feleség egy marionett-bábhoz hasonlóan? Ki mozgatja a kifeszített szálakat? Miért alternatívája a gyerek megölése az ujjak levágásának? Mi a két látszólag egyaránt rossz közötti választásban a különbség? Miért tűnik olyan higgadtnak a párbeszéd az extra és a rendező között? A feleség megnyilvánulásai miért olyan inkoherensek? Hiszen ártatlan áldozatként és rikácsoló szipirtyóként egyaránt látjuk őt. 

Lehetséges válaszok:

Ha a rendező szokásos működésére gondolunk, akkor a filmstúdióban a magánéletének filmes változatát látjuk, tehát végig egy forgatáson vagyunk, csak éppen a stáb nem látszik. Ez megmagyarázza a már halott extra hirtelen feléledését a rendezőnek feltett kérdés erejéig: "Mit gondol erről, például..." Mivel a feleség éppen megismételte a film eleji forgatáson látott vámpír-akciót, ezért az egész történet akár a legelső jelenetben látottak előzménye  is lehetne. 

Azonban nagyobb probléma, hogy miért is kellene a gyereket megölni a feleség megszabadítása érdekében, valamint az, hogy a mentális összeomlást követően miért cserélődik fel a gyerek és a feleség a rendező tudatában?

Erre csak egy nagyon meredek magyarázatot tudtam találni, mely nem tagadom, hogy kissé spekuláció-ízű. Azonban ha a történetet egy parabolaként fogjuk fel, akkor mégis kapunk valami fogódzót. Ebben az esetben az egész eseménysor egy belső vívódás szimbolikus kivetülése. Az extra, aki a rendező minden addigi filmjében benne volt, mégis akit a rendező a feledés homályában tart, és csak nagy sokára ismeri fel, talán a saját megtestesült lelkiismerete. Ezért polemizál vele olyan furcsán higgadt didaktikussággal. Miről is szól a szöveg a pszichopata tánca alatt? "Soha többé nem hallgatok a szavaidra. Mindegyik hazugság. Félre a képmutatással." A szadista játék a feleség ujjaival a tíz évnyi be nem vallott utálat agressziójának kiélése is lehet. Hiszen a "jó emberről" kiderül, hogy az egész élete valójában képmutatás: a szeretet gyűlöletet takar, az idilli kapcsolat üres, mindkét fél már régen máshol keresi a kielégülést. A férj úgy érzi, hogy a nő minden téren megmutatkozó felszínes üressége eluralkodott az életén. Ez megmagyarázza a feleség marionett-pózát, melynek merevségében végre a nő kiszolgáltatottja a férj döntésének. Ha a férj megöli a gyereket, akkor a feleség által képviselt üres létezés változatlanul tovább virul. Ha nem teszi meg, akkor a nő világa összeomlik. Hogy ne legyen még ez a helyzet sem annyira egyértelmű, a rendező vallomásába Park Chan-wook egy művészetelméleti problémát is becsomagol: "Mi egy művész tehetség nélkül? Nem létezik. Egy semmi." Tehát az ujjak levágásával a művészet szerepében tetszelgő talmiság nyeri el méltó büntetését.  

De ki a gyermek? Az extra azt mondja, hogy csak úgy belebotlott útközben, és magával hozta. Majd a "vallomásában" elmeséli, hogy a feleségét megölte, a fiát is akarta, de képtelen volt rá. Tehát elhozta magával, elváltoztatva, hiszen először lányként látjuk, csak később derül ki, hogy fiú. Ez a fiú az extra, vagyis a lelkiismeret gyermeke lenne? A gyermek, aki az ártatlan lényünk, a teljes emberi mivoltunk potenciális lehetősége? Ezt nem tudta a lelkiismeret elpusztítani, tehát felkínálja döntési lehetőségként: feláldozod-e az igazi énedet a hamis jelenlegi fenntartásáért? Ez már elég értelmes és érdekfeszítő kérdésnek tűnik.

Azonban megteheti-e egy "jó ember", hogy ne védje meg azt, aki neki ki van szolgáltatva, még ha utálja is? A feleség magából kikelve rikácsolja, hogy "öld már meg!" - természetesen a gyereket, tehát válassz engem. A tudat és a tudatalatti kettéválik: az extra elszabadul, és miközben a rendező szerencsétlenkedik a gyerek megfojtásával (elfojtásával), elindul leszámolni a hisztérikával. Azonban elcsúszik valamin: a karikagyűrűn. A nő pedig vámpírként ráveti magát és kivérezteti. Ekkor hangzik el két mondat, a fent már említett, rendezőnek szóló "Mit gondol például erről..." (talán megoldásról, befejezésről?), és a gyerek könnyes szemmel mondott szavai: "Ti szemetek... Bosszút fogok állni!"

Ebben a pillanatban hasad meg a rendező tudata, melyet Park Chan-wook a körülötte lévő tér megkettőződésével érzékeltet, tehát a valóság és a filmes díszletvilág összemosódik. Az első mondatokból úgy tűnik, hogy a rendező az éppen megmenekült feleségéhez szólva kér bocsánatot, de valójában a gyerekhez beszél. Neki magyarázza, hogy vannak olyan dolgok, amiket még nem érthet meg, például azt, hogy mivel szereti a feleségét, ezért őt kell megölnie. De közben a valóságban a felesége torkát szorongatja.

A parabolának mindig van valami erkölcsi üzenete. Park Chan-wook azonban nem zárja le a történetet, hanem a horror szabályainak megfelelően megmutatja, hogy a gonosz továbbra is bármikor feltámadhat bennünk. "A világ tele van dolgokkal, amik elől nem menekülhetsz. Nem számít, milyen erősen küzdesz... vannak dolgok, amiket kénytelen vagy megtenni." - így szól az önfelmentési próbálkozás. 

Ha korábban a szappanopera-értékrendet követő nők kapták meg a magukét, akkor most a férfiakon van a sor. A fojtogatás közben elhangzó árulkodó mondat a megcsalatás feldolgozhatatlanságáról szól. De még ezt is a szőnyeg alá kell söpörni, hiszen egy férfinak tudnia kell legalább a látszatot megőrizni. "Elvégre én vagyok a ház ura, el kell felejtenem mindent, ami ma történt. Csak úgy fogok rá gondolni, mint egy álomra. Szeretlek, édesem!" - mondja a képzelt feleségnek, és a keze rászorul a valós nő torkára.

Mi ez a tévesztés? Tévesztés-e valójában? Nem arról van-e inkább szó, hogy ha eredeti indíttatásaink ellen fordulunk, akkor valójában mindent elpusztítunk magunk körül? A kamera kicsit megállapodik a fojtogató kézen látható karikagyűrűn. Nem véletlenül, hiszen ebbe az értelmezési tartományba nyugodtan belefér, hogy egyféle házassági modell sajátos kritikájaként is lássuk a filmet.

"Kérlek, bocsáss meg ennek a felnőtt... ennek az öreg embernek..." - de milyen lesz az ébredés, ha lesz egyáltalán ebből a rémálomból? A rendező arca az ég felé fordul, ahová talán még mindig vezet a dereka körüli szalag.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.