[Tévédrámákról] THE LAST EMPRESS (2018-2019)

황후의 품격


SBS / 2018-2019 / 52 rész
Műfaj: dráma
Írta: Kim Soon-ok
Rendezte: Joo Dong-min 
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

Talán még nem is láttam olyan sorozatot, amelynek egyik főhősét annyira furcsán vezették volna be a történetbe, majd még annál is kurtán-furcsábban írták volna ki belőle, mint ahogyan azt a The Last Empressben (Az utolsó császárné) megtették.

Mivel tudható, hogy a magas nézettségnek örvendő drámát menet közben megnyújtották még további négy résszel, így csak arra tudok gondolni, hogy a testőrt alakító színész menetrendjébe a további forgatás már nem fért bele, ezért megoldást kellett találni arra, hogy miért nem láthatjuk méltó módon a történet lezárásában.

A dráma azoknak a 2 in 1 sorozatoknak egyike, melyekkel egyszerre kívánják megcélozni a modern és a történelmi sorozatok kedvelőit. Ezért ismét azt látjuk, hogy a fikciós történetben a jelenkori kulisszák között az uralkodó udvartartása megrekedt a historikus drámák világában.

A császár, vagyis Lee Hyeok (Shin Sung-rok) balul sikerülő szerelmi kiruccanása indítja a történetet, melynek több következménye lesz. Egyrészt, az elkövetett gázolás nyomait el kell tüntetni, ezért alibit keresnek a számára, és találnak is. Az ár azonban elég nagy, mert rövidesen feleségül kell vennie az udvartartásba kicsit sem illeszkedő musicalszínésznőt, Oh Sunnyt (Jang Nara). A "vulgáris", de naivan őszinte nő a férje szerelmét reméli, ami helyett a szeretővel kiegészülő szerelmi háromszögben találja magát. A balesetnek pedig szemtanúja volt az áldozat fia, Na Wang-shik (Choi Jin-hyuk) akire rászabadították a palota "takarítóit". Úgy is tűnik, hogy sikerült eltenniük láb alól, de a férfi életben maradt, és bosszúra szomjazva a császár testőrségének tagja lesz.

Az új császárné és a testőr rövidesen egymás szövetségesévé válik, és egymást segítve igyekeznek felderíteni a palota sötét titkait, melyek mindegyike a valójában mindent irányító, gátlástalan anyacsászárnéhoz vezet. Nem sokban különbözik a történet egy intrikákra és belső hatalmi harcokra épülő szokványos történelmi sorozatétól, inkább csak a külsőségekben látunk eltérést. Amellett, hogy a palotában egyre elszántabban viselnek hanbokot, már a modern médiának nyilatkoznak, és a kardos edzések autós üldözésekkel váltakoznak. Jól megfér egymással a középkori tanyának tűnő búvóhely is a gyorséttermek világával. Ez a keveredés sok, különböző hátterű szereplő bevonását teszi lehetővé, és végeredményben szórakoztató sokféleséget eredményez.

Bár a történet fordulatai is érdekesek, a dráma ereje a főszereplőket játszó színészek alakításában rejlik. Jang Nara Sunnyja a szemünk láttára érik nővé a bohókás, kissé együgyű színészlányból, aki a csalódásából és veleszületett igazságérzetéből táplálkozva elegendő bátorságot gyűjt ahhoz, hogy szembeszálljon a gonosz ellenfelekkel, akiknek a száma nem csekély. 

Az új személyazonosság (Cheon Woo-bin) mögé rejtőző testőrt két alakban látjuk. Nem tudom, hogy mire gondoltak a dráma készítői, amikor arra vetemedtek, hogy a kezdő jelenetekben a szalmahajú, indulat- és érzelemvezérelt, acélos erejű, de kissé csökkent értelműnek tűnő húsgombócról (Tae Hang-ho játssza nagy átéléssel) el akarták hitetni, hogy kb. másfél hónapnyi workout után jóképűre, intelligensre és modellalkatúra gyúrta magát.

De ez történt, így Choi Jin-hyukot most akciószerepben láthattuk, aki a sokféle harci technikában való helytállása mellett megmutathatta, hogy milyen elemi erejű dühöt is fel tud szabadítani magából. Bár testőrként alárendeltje a császári család tagjainak, mégis kiválóan manipulál, és abban sem kételkedünk, hogy komoly szerelmi vetélytársa Lee Hyeoknak, aki ellen a bosszúja irányul. Nagyon kár, hogy dolgavégezetlenül kell távoznia a színtérről, mert ez nemcsak a karaktert nem engedi kiteljesedni, de megbillenti a dráma egyensúlyát is. Még ha a küldetését át is veszi az, akitől a legkevésbé várnánk, ez mégiscsak olyasféle balfogás, mintha a végső párbaj előtt egy westernhős leesne a lóról és nyakát szegné.

A lélektanilag legbonyolultabb karakter a császáré, akinek életre keltését Shin Sung-rok kapta feladatul. Az anyja által bábként kezelt férfi nem tanult meg mást, mint a hatalomhoz való ragaszkodást, ezért válogatott gonoszságokra képes. Mint sok más, hozzá hasonló karakternek, neki sincs fogalma sem a palotán kívüli életről, sem a normális emberi érzelmekről. Mégis szenved a hiányaitól, melyek mibenlétével nincs is igazán tisztában, ezért folyton téveszt - szeretetet és barátságot remél a legnagyobb ellenségeitől. Szánalmat ébreszt a vergődése, a pipogyasággal váltakozó agresszivitása, majd a megtévesztettségére való ráébredése. Bár a végső igazságért harcba induló gesztusa hősies, a pusztulása mégis nyomorult, melyben nem tud megnemesedni, csak valamennyire emberivé válni. Ugyanakkor nagyon szép az anya és fiú közötti metaforikus jelenet, melyben a halálba indulók szakrális tisztálkodása idéződik meg. Nagyon nehéz szerep, de Shin Sung-rok a karakter minden jellemvonását tökéletesen kidolgozva állítja elénk.

Sok figyelemre méltó alakítást láthatunk még, melyek között vannak nagyformátumú, de egydimenziós gonosztevők, mint az anyacsászárné (Shin Eun-kyung). Izgalmas, ahogyan az ördögi és az emberi arculat szélsőségei között ingázik Min Yoo-ra szerepében Lee Elijah. A kisebb szerepek alakítói felsorolhatatlanok, de kitűnik közülük Yoo Gun, az elmegyógyintézetbe zárt testőr megformálója.

A dráma sokszor kísérletet tesz arra, hogy humorral is telítődjön, de ebben egyáltalán nem következetes. Ezért többnyire ötletszerűen kezdenek komédiázásba a szereplők, indokolatlan helyzetekben és pillanatokban. Ez érvényes olyan stílustörésekre is, mint például az egyik akciójelenet közben megjelenő képregényrajzok, vagy a némafilmeket idéző mozgások, amelyeken természetesen felnevetünk, de mégis értelmetlen színfoltok a dráma egészének szövétnekében.

A négy résszel való megtoldás sem volt szerencsés megoldás, mert a dráma teljesen elveszítette a lendületét, és inkább erőlködve igyekezett kitölteni az így keletkezett játékidőt.

[Tévédrámákról] DEVILISH JOY (2018)

마성의 기쁨


MBN, Dramax / 2018 / 16 rész
Alternatív címek: Devilish Happiness, Devilish Charm
Műfaj: dráma / romantikus komédia
Írta: Choi Ji-yeon
Rendezte: Kim Ga-ram
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

* Spoileres ismertető!!! *

A Devilish Joy [aminek jelentése leginkább Ördögi öröm / Pokoli élvezet] hasonló értelmű koreai címe a két főszereplő nevének jelentéséből tevődik össze. Az ötletes cím egy olyan sorozatot takar, melynek kiváló alapötletéből kissé sajnálom, hogy alapvetően egy romantikusra hangolt történetet írtak. Azonban mielőtt leírnám, hogy miért gondolom ezt, meg kell erősítenem, hogy ezzel együtt egy nagyon szerethető drámáról van szó, mert tele van szépségekkel, és a két főhős nemcsak külön-külön nagyszerű, hanem erős a köztük lévő kémia is. 

Valójában az első epizód első felének bájos története és az utolsó rész második felének poénos befejezése meríti ki teljesen a romkom fogalmát, a kettő között pedig egy elég erős drámában sajátos váltakozását látjuk a két főhős szenvedésének és a többi szereplő hangulatot oldani igyekvő komédiázásának.

Gong Ma-seong (Choi Jin-hyuk) egy jóképű, fiatal kutatóorvos, nem mellesleg egy chaebol örököse. A kínai Hainanban járva összetalálkozik az ottani forgatásáról megszökő, bájos koreai színésznővel, Joo Gi-bbeummel (Song Ha-yoon), akivel az együtt töltött nap során egymásba szeretnek. Az esti találkozásuk viszont meghiúsul, mert a színésznőt az ügynöke és az egyik színész bedrogozzák és egy szállodába hurcolják, a nyomukban járó Ma-seongot pedig elüti egy autó.

Ráadásul Gi-bbeum mellett holtan találják a színészt, aki bár drogtúladagolásban halt meg, a közönség kiátkozza a perbe fogott és felmentett színésznőt. Gi-bbeumnek szakítani kell a pályájával, és csak alantas munkákat tud elvállalni. Három év múlva botlanak egymásba megint Ma-seonggal, aki nem ismeri fel a lányt. Gi-bbeum nem tudja, hogy a férfi a fejsérülése következtében egy "Hamupipőke-amnézia" nevű tünetegyüttesben szenved, ami azt jelenti, hogy minden éjszaka elveszíti az előző napi emlékeit. Hogy élni tudjon, egy szigorú rendet dolgozott ki magának: lefekvés előtt naplóba rögzíti a nap történéseit, melyeket reggel újraolvasva pótolja memóriájának hiányait. 

A lány nagysokára pártfogókra talál, akik segítik, hogy visszatérhessen a szakmájába. Azonban ezt a korábbi ügynöke mindenáron meg akarja akadályozni, aki bosszúhadjáratot folytat ellene. A történet egyik vonulata ennek a küzdelemnek a bemutatása, melyben feltűnik a rivális kolléga, a támogató barátnő, az új ügynökség csetlő-botló munkatársai, akik túlnyomóan mind vicces helyzetekben látható, erősen komikus figurák. Közülük kerül ki a magát Hallyu-sztárnak álmodó Seong Ki-joon (Lee Ho-won), aki Ma-seong folyton nyafogó unokaöccse, és nem túl komolyan vehető szerelmi vetélytársa is. 

Természetesen az egykori szerelmesek útjai folytonosan kereszteződnek, és sok-sok kaland megélése közben lassan oldódik Gi-bbeum sértettsége és haragja, miközben Ma-seongnak egyre több emlékbevillanása lesz, melyek nemcsak a lányhoz vezetik vissza, hanem sötét gyanúkat is ébresztenek benne a velük történtek kapcsán.

És éppen ezek mentén kap gellert a romantikusra színezett történet. Mert nagy igyekezetében olyan szívszorító körülmények közé vezeti Ma-seong életét, hogy hiába törekszik rá, nem tudja a romkom könnyedebb világában tartani a nézők érzéseit. Egyrészt azért, mert a történet maga elég lassacskán csordogál, így bőven van időnk arra, hogy közben belegondoljunk, milyen is lenne, ha mi lennénk Ma-seong helyében. És állítom, hogy többségünket elfogja a jeges rémület. Hiszen nem elég, hogy a férfi soha nem lehet biztos abban, hogy nem feledkezik-e meg valami aktuálisan nagyon fontos dologról, egyáltalán nincs múltja. A memóriája által feldobott képekről soha nem tudja, hogy azok valóságot tartalmaznak-e, vagy álmok víziói. A betegsége pedig még ennél is súlyosabb, mert az orvosi prognózis szerint az a demencia gyors leépülési folyamatán át a halál felé vezet. 

 

De az emberi nyomorok gyártásában olimpikon koreai drámakészítők nem állnak meg ennyinél. Ma-seong kisgyerekként egyedül élte túl szülei autóbalesetét, amely után a nagynénje gondoskodott róla. Egy ideig fogalma sincs arról, hogy az általa öröklendő vagyonra hajtó rokonság a chaebol vezetőségével összefogva az életére tör, és köztük a kezelőorvosa is cinkos. Még az egyedül élő férfi mellé segítőként rendelt titkár is kettős ügynök. A helyzete miatt teljesen kiszolgáltatott, szenvedő ember gyanútlansága egyszerűen nem humorforrás, sokkal inkább az együttérzésünk, sajnálatunk és féltésünk kiváltását generálja. Közben megkapjuk a koreai romkomos jelenetklisék többségét azokkal a megoldásokkal egyetemben, amelyek rettenetesen idegesítőek tudnak lenni. A történet azért toporog egyhelyben, mert a szereplőknek ezúttal is az egymás megkímélésének szándékából fakadó, fogyatékos kommunikációs készségeket írták elő. Ezért, ha beszélni kellene, akkor csak dadognak, de nem bökik ki a lényeget. Amikor kellene, akkor nem látják meg a másik kínlódását, csak idülten mosolyogva merülnek el a saját boldogságukba, és nem érzékelik, hogy a másik sír a vállukon - és hosszasan sorolni lehetne ezeket a képtelenül bosszantó, időhúzó megoldásokat, hozzátéve az érzelmes jelenetek sokszoros ismételgetését.

Ráadásul botor módon cselekvésképtelenek is. Még a veszély felismerése sem váltja ki az elemi védekezési ösztönüket, vagy a másik valódi megvédésére irányuló törekvésüket. Nem jelentenek fel senkit, nem menekülnek másik kórházba a bizalmat eljátszott orvos elől, csak enervált önfeladással várják, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Emiatt a sorozat az utolsó utáni pillanatig feszíti a húrt, lebegtetve a tragédia vagy a happy end lehetőségét, a végsőkig kijátszva az összes melodramatikus kártyát. 

A főszereplő Choi Jin-hyuk miatt azonban mindvégig kíváncsian várjuk, hogy mi történik ezzel a szerencsétlen sorsú fiatalemberrel. Choinek nem okoz nehézséget, hogy akár kedvesen humoros sármőr legyen, akár intelligens, felelősségteljesen gondolkodó felnőtt férfi. De még e dráma által megkívánt, könnyített változatban is mélyen tudja éreztetni Ma-seong rémültségét és kétségbeesettségét, szorongó magányát, valamint testi gyötrelmeit.

Talán le sem kell írni, hogy a többi szereplő is profi módon teszi a dolgát, még ha többségében eléggé sematikusak is a karaktereik. Song Ha-yoon nagyon érzékeny és szép partnere Choi Jin-hyuknak, az egyik legkedvesebb női karakter, akivel eddig a drámákban találkoztam. Kár, hogy a boldogtalan kódorgás helyett nem kap nagyobb lehetőséget arra, hogy segíthesse a férfit, pedig bírná erővel.

A lány édesapjának szerepében pedig még egy különleges karaktert is kapunk: biztosan emlékezni fogunk Oh Kwang-rok alakításában az alkoholista, költői vénájú, szikár emberre.

Az érdemek között meg kell említeni a szép motívumokat, melyekkel a dráma dolgozik: a virág-szimbolikákat, az emlék-rajzokat, vagy a demenciás betegeknek tervezett falu mélységesen humánus elgondolását.í

Hogy mégse legyek konzekvens az előzőekben leírtakhoz, azt kell mondanom, hogy mindezzel együtt a Devilish Joy az egyik kedvenc drámám. Méltó társa az Uncontrollably Fondnak, csak nem annyira sötét árnyalatú, habár lehetne olyan is.

Összegezve: a Devilish Joy az a dráma, melynek kapcsán, ha rajtam múlna, azonnal hozzálátnék az adaptálásához és újraforgatásához, méghozzá egy pszichothrillerként újjáélesztve. Minden adott benne egy megrázó, lelket borzoló, gonoszok üzelmeinek nyomába eredő, izgalmas alkotáshoz. És a főszerepben mindenképpen megtartanám a nagyszerű Choi Jin-hyukot.

 

[Tévédrámákról] JUSTICE (2019)

저스티스


KBS / 2019 / 16 rész
Műfaj: jogi / társadalmi dráma, thriller
Írta: Jeong Chan-mi
Rendezte:  Hwang Seung-gi, Jo Woong
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

* Az ismertető spoilereket tartalmaz! *

A Justice című dráma szinte kimeríti az angol szó fordításának összes értelmét. Foglalkozik az igazsággal - vajon kiderül-e? Az igazságossággal - vajon mindenkire érvényes-e? A méltányossággal - vajon a bűnökkel arányos-e a büntetés? A pártatlansággal - vajon mindenkit utolér-e a büntetés? Az igazságszolgáltatással - vajon működik-e? 

Sőt még ezeken a kérdéseken is túlmegy, mert beszél a lelkiismeretről, a bűntudatról, a sors vállalásáról, ugyancsak rákérdezve, hogy ezek működnek-e? Valamint a szülői törekvésekről - vajon mit rónak a gyermekekre? 

A témakör kapcsán eszünkbe kell jutnia a mefisztói megkísértésnek, amely a világi élvezetekért cserébe a lélekre tartott igényt, igaz, hogy volt egy kitétel: csak akkor, ha ezek az élvezetek akár egy pillanatra is boldoggá teszik az embert. Nem lehet nem felismerni ennek az egyezségnek a megidézését a dráma nyitó jelenetében. 

"Haruki [Murakami] azt mondta, blended helyett nem single malt whiskyt választani olyan, mintha egy tévéismétlésre kapcsolnál, miközben angyalok szállnak alá, hogy zenéljenek neked. Megbánnád! Élvezd ki, ahogy csak bírod az alku hozadékát!" 

Hideg kék derengésben hull a tiszta fehér hó, az élvezetek whisky nevű bájitalával két pohár csordultig telik - az egyiket egy férfi fenékig kihajtja, míg a másikat odanyújtja egy nagyon elveszettnek tűnő fiatalabb embernek, aki reszkető, véres kézzel elfogadja azt. A történet fókuszában ez a két férfi áll, akiket megtörhetetlennek tűnő véd- és dacszövetség köt egymáshoz. 

A dráma fő manipulátora az idősebb férfi, Song Woo-yong (Son Hyun-joo), aki egy építkezési cég gazdag vezetője. Semmi nem marad előtte titokban, mindenki mozgását nyomon követi, kapcsolatai pedig a legfelsőbb körökbe nyúlnak. Hidegfejű, törtető alaknak ismerjük meg, akinek egyetlen célja a vagyonszerzés és a hatalmi érvényesülés. Bevételeinek jelentős része a rendkívül tehetséges ügyvéddel, Lee Tae-kyeonggal (Choi Jin-hyuk) való együttműködéséből származik, akinek a kapcsolatai által érkező megbízásokat továbbít. Ezek többnyire olyan kétes üzelmek, melyekért beperelték a megbízóikat, Lee pedig arcátlan, de sikeres taktikáival sorra megnyeri számukra az ügyeket. 

A dráma első epizódjaiban a perek kapcsán ismerjük meg a további szereplőket, akik a két fickó kapcsolatrendszerét képezik, valamint az ügyekben nyomozást folytató ügyészi hivatal munkatársait, elsősorban Seo Yeon-ah (Nana) ügyésznőt, akiről megtudjuk, hogy korábban szerelmi kapcsolat fűzte Lee ügyvédhez. Úgy tűnik, hogy Lee számára a perek szereplői nem többek a sakkjáték gyalogjainál, cinikusan, érzelemmentesen gázolja le őket, talán nem is annyira a hatalmas ügyvédi díj megszerzése, mint inkább a siker íze érdekében.

A történetvezetés olyan, mintha egy puzzle sok kis darabját öntené elénk, melyekből apránként alakul ki az egyre teljesebb kép. A nyomozások nem nélkülözik a thriller izgalmait, melyeket csak fokoz a dráma különösen idegborzoló zenéje. A különböző hangulatok szinte betöltik a tereket, melyet a rendezők a kamerák különleges nézőszögeivel fejeznek ki. A látvány is beszél a szövegek mellett, a tükrözés visszatérő képi elem, mint az a harmadik képen látható, ahol a maga integritásában jelen lévő Song elnök mellett a kételyeivel küzdő Lee ügyész ablakban megkettőződő képe tűnik elénk, a személyiség meghasonlásának kifejezésére. Hasonlóan töredezetté válik Song elnök addigi komfortos lakásának képe a dráma vége felé, melyben a többnyire alulról fotózva hatalmasnak láttatott alak most szinte elveszik a részletek között. A színek szimbolikája is érdekes a filmben, különösen az otthonoké. Míg a jeges karakterű, de önmagával jóban lévő Song elnököt sárgásbarna meleg színek veszik körül, addig a gazdagabb érzelemvilágú, de önmagától elidegenedett Lee ügyész otthona hideg kék-fehér színvilágú.

A film továbbviszi a nyitó képsorok szimbolikáját is, a sorozatban folyamatosan whiskyt nyakal a két férfi. Munka és mámor váltakozik az életükben, melyek közül az utóbbi egyiküknek az élvezetet, másikuknak a valóság elfedését adja. Az ügyvéd alkoholizmusa különösen szembeötlő, aki magányosan lézeng óriási luxuslakásában, és gyötrő emlékképeitől bár igyekszik, de nem tud szabadulni. Song elnök pedig folyamatosan tömi a fejét saját életfilozófiájával, mely szerint a hatalmasságok nem legyőzhetők, ezért nincs más megoldás, mint a közelükbe kerülve elpusztítani őket és a bőrükbe bújni. De mintha Lee nem tudná magáévá tenni ezt az útmutatást.

Song prostituáltakat szállító hálózatot működtet az államigazgatás legfelsőbb vezetőinek körébe tartozó férfiak perverz vágyainak kielégítésére. Furcsa kapcsolat fűzi egy mobiltechnikai cég talányosan hol szimpatikusnak, hogy pszichopatának láttatott vezetőjéhez, Tak Soo-hóhoz (Park Sung-hoon) is, akivel kölcsönösen sakkban tartják egymást. Seo Yeon-ah ügyésznő (Nana) kitartóan nyomoz egy régi, lezáratlan ügyben, miközben fiatal színésznők tűnnek el és lesznek gyilkosságok áldozatává. 

A megerőszakolt színészaspiráns nő, a mobilcég hibás gyártástechnológiájának következtében látássérültté váló munkások, valamint a meggyilkolt színésznők ügyében folyó nyomozások mintha egymás irányába mutatnának, sőt felvetik a kapcsolat lehetőségét Lee ügyvéd öccsének halálával is, aki egy autóbalesetben vesztette életét. Seo ügyésznő és Lee ügyvéd kénytelen egyre többször találkozni, ezért a növekvő, kényszerű egymásra utaltságukban némiképp újraépül az egykori kapcsolatuk is.

Különböző flashbackekben egyre mélyebben megismerjük a két férfi múltját, melyek megmagyarázzák, hogy miként jutottak oda, ahol tartanak, és miért gondolkodnak úgy az életről, ahogyan azt teszik. Bár úgy tűnik, hogy Song elnököt fenntartások nélkül, vakon követi Lee ügyvéd, a felmerülő kételyek mentén mégis repedezni kezd a megbonthatatlannak tűnő egységük. A fiatalembernek rá kell döbbennie, hogy talán nem minden úgy történt, ahogyan arról neki tudomása van. Egyre nagyobb mértékben vonódik be az ügyésznő nyomozásába, melynek következtében a szemlélete teljes átalakuláson megy át, miközben Song elnök könyörtelen következetességgel tart ki a saját igazságai mellett.

A dráma második szakaszában egy hangsúlyeltolódás történik, mely miatt kissé le is lassul a dráma kezdeti fordulatokban gazdag lendülete. A szereplők között megjelenik Song elnök külföldről hazatérő, jogi végzettségű fia, Dae-jin (Kim Hee-chan). Bár a történések folytatólagosan haladnak előre, a főszereplők esetében hangsúlyossá válnak a családi szálak is. Song elnök tettei és elvei a fia nézőpontjában tükröződnek és értékelődnek át, míg Lee ügyésznek egykori önmaga és hajdani öccse értékrendjének fényében kell értékelnie jelenlegi életét. Seo ügyésznő számára sem hoz könnyebb feladatot az egyre több titkot napvilágra hozó folyamat, neki az igazságügyminiszter apjának valódi arcával kell szembesülnie. 

Számtalan hatás befolyásolja ezeket a folyamatokat, melyek lépésről lépésre haladva zajlanak. Mindegyikük másként vívja meg a saját csatáját. Bár a dráma nagyon visszafogottan enged csak teret a szerelmi szálnak, melynek újraépülésére több az utalás, mint a valódi ábrázolás, a legmélyebb érzelmekről árulkodik Lee elnök és Seo ügyésznő egymásba vetett bizalma, melyet a dráma végén láthatunk. A nő ekkor már nemcsak az igazságért, hanem a szeretett férfi erkölcsi megmeneküléséért is küzd.

Maradjon a dráma titka, hogy hoznak-e ezek megbocsátást vagy megváltást, és ha igen, akkor mifélét. Dae-jin egyszerre lélekőrlő és lelket felemelő harca önmagáért és az apja lelki üdvének megmentéséért mélyen megindító, és egy magasabb szintre emeli az egész drámát. A jogi drámák igazságosságért folytatott harca mellett a Justice-ban megjelenik egy életfilozófiai sík is, mely nagyon erősen kérdez rá arra, hogy a jólétért cserébe vajon milyen morális engedmények tehetők. Különösen mellbevágó ez a tekintetben, hogy a szülők által álmodott élet nem rémálom-e a gyermek számára.

Dae-jin mellett Lee ügyvéd is ugyanúgy küzd Song elnök ellen és érte is, aki bár megmérgezte az életét, mégis valamiféle atyai barátot képviselt a számára. Bár szinte minden gazemberről kiderül, hogy milyen büntetési tételekkel sújtották őket, soha nem ismerjük meg a Song elnökre és Lee ügyvédre mért bírósági ítéletet. Ez a megoldás erősen alátámasztja annak hangsúlyozását, hogy bár a bűnökre kirótt külső ítélet is elengedhetetlen, de a valódi penitenciához a bűneink felismerésén és belátásán keresztül juthatunk el.

A dráma végigviszi a whisky-szimbolikát: az utolsó üveg tartalma vérrel keveredik. Újra megjelenik a kékes derengésű havas táj is, de a dráma utolsó jelenetében már tavaszi táj látható. Első nézésre zavarba ejtett és kissé indulatossá is tett Lee ügyvéd megindult reakciója a történtekre, de némi gondolkodás után helytállónak találtam a befejezést, mely egyszerre megbékélés a történtekkel és az élet újrakezdésének ígérete, egyúttal visszautalás egy barátság indulásának pillanatára, melyben a mosolygás mintha azt is jelentené, hogy másképp is csinálhattuk volna.

A dráma szereplői között Lee ügyvéd a rendkívül árnyaltan kidolgozott, sokféle arculattal megmutatkozó karakter, aki hatalmas fejlődésen megy át. Ez a szerep tökéletesen illeszkedik Choi Jin-hyukra, aki talán itt nyújtja a leggazdagabb alakítását. Minden pillanatban nagy erővel van jelen, mégis érzékeltetni tudja a legapróbb belső rezdüléseket, az elbizonytalanodásokat, a kétségeket, nem ritkán a szomorúságot. Ugyanakkor kegyetlenül lehengerlő a tárgyalóteremben, őszintén indulatos tud lenni, és kemény öklű az akciójelenetekben. Mindehhez még hozzáadódik a férfias sármja és fanyar humora is, mellyel végképp élettelivé teszi ezt az érdekes karaktert.

A Justice a jogi drámák egy különleges, többrétegű darabja, mely mindenképpen megérdemli, hogy rákerüljön a műfaj megnézendő sorozatainak listájára.

[Tévédrámákról] ZOMBIE DETECTIVE (2020)

좀비탐정


KBS / 2020 / 12 rész
Műfaj: horror, vígjáték
Írta: Baek Eun-jin
Rendezte: Shim Jae-hyun
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

A történet írója, Shim Jae-hyun újra feltalálta az emberbarát zombit, és remek történetet kerített köréje. Ahogyan a címe is elárulja, a Zombi detektívben egy nyomozás részesei lehetünk, melynek egyéni ízét a magánnyomozó páros különlegessége jelenti. A férfi egy nemrég feléledt zombi, aki hozzájut egy megölt magándetektív személyiségéhez és irodájához, a hozzá szegődő lány pedig egy nyílt nyomozásokat folytató televíziós műsor válságba került riportere, akinek az interjúi veszélybe sodorták a nyilatkozókat. Hamarosan kiderül, hogy a lányt foglalkoztató gyermekrablás, valamint az amnéziás zombi törekvése a múltjának feltárására egy irányba mutat.

Nem sokan tudják, hogy a zombifilmek korántsem voltak mindig olyanok, amilyeneknek manapság megszoktuk őket a mozikban vagy a televízióban. Különösen a műfaj kialakulásának kezdeteinél az 1940-es években nem, mert akkor az élet és halál között megrekedt lények még lehettek magányos alakok is, sokszor szépséges, alvajáró nők, kísértetházak lakói, woodoo rémek és egyebek. A tömegesen vonszolódó, hörgő, kizárólag zabálni akaró zombi-horda jóval később kialakult jelenség, a fogyasztói társadalom filmes leképeződése. A 90-es évek közepétől elsősorban a távol-keleti számítógépes játékoknak köszönhetjük a zombik sebességváltását, melynek következtében a modern zombik már futva rohanják le a prédáikat. A 2000-es évek közepén pedig megdőlt az a dogma is, hogy a zombi egy agyatlan, személyiség nélküli lény, mert megjelentek a "romantikus zombik", akik megőrizték élőként birtokolt személyiségjegyeiket és érzelemvilágukat, kapcsolatba tudtak lépni az emberekkel, és ezzel együtt a külsejük sem volt már eleve taszító.

A távol-keleti filmekben, így a koreaiakban is megszokhattuk már, hogy nem sokat foglalkoznak a műfaji vagy akár a különböző kulturális kódexekkel, bármit képesek felrúgni, és a szabálytalanságokból rendkívüli kreativitással valami teljesen újat létrehozni. A Zombie Detective írója a klasszikus változat hörgő-vonszolódó típusaként ébreszti fel zombiját, akinek mégis van személyisége, amely egyrészt az emberi léthez való visszatérésre ösztönzi, másrészt az emberi társadalomba való beilleszkedésre. Mivel ez nehezített feladat, a mindig kissé szomorú zombink számtalan humoros helyzetbe keveredik, és hamisítatlan vígjátéki hős lesz belőle - amellett, hogy okos és vagány nyomozóként is láthatjuk.

Zombi detektívünk a magányra való hajlama, érzelmessége és töprengései, egy nőhöz való vonzódása miatt sokkal inkább lehetne hasonló egy vámpírhoz, de talán a nappali világosságban való könnyebb közlekedési lehetősége érdekében mégis zombit írtak belőle. Méghozzá olyat, mely külsejében megfelel a mai zombi-kliséknek, de dobog a szíve, ami pedig nincs is neki.

Lenyűgözött, ahogy Shim Jae-hyun rendező a zombi ébredésének jelenetét ábrázolta. Bár egy méretes szeméttelepen járunk, a tájkép mégis festői, a keringő varjakkal kellően félelmetes is, és nagyszerű látvány, ahogy az önmagára eszmélő zombi óriásra növesztett alakját sokáig sejtelmesen csak hátulról látjuk. Ugyanakkor már ezt a jelenetet is átjárja a humor, legalább annyira, mint a cigarettafüst a lyukas zombit. Aki riadtan tapasztalja, hogy mivé lett, és kezdeti önpusztító próbálkozásai után fogalma sincs, hogy mihez kezdjen magával, de egy dolgot biztosan tud: nem akar valódi, emberevő szörnnyé válni, sőt, ha lehet, inkább visszaváltozna emberré.

Miközben fogynak az erdei állatok és történik egy gyilkosság, az eleinte csak vánszorogni tudó és artikulátlan hangok kiadására képes zombink hosszú és kitartó munkával kiképezi magát arra, hogy emberek között élhessen. Pazar vígjátékot kapunk ebben a folyamatban, a beszédtanulás külön kiemelendő. Nemkülönben a mentőautó, ahol a semmiféle életjelet nem mutató páciens mégis folyton felül. De kedvencem mégis az a geg, amikor ráveti magát az emberi ételekre, és azonmód el is csapja a hasát tőlük. Hogy teljes legyen a műfaji keveredés, zombink olyan szerkóban közlekedik, mint az italowesternek magányos hősei, csak több rajta a smink, mert boldogan felfedezi a BB-krém bőrhibákat elfedő képességét.

A történetben a lány rövidesen rájön a nyomozó titkára, és segítségére siet a folyton éhes zombi emberevő hajlamainak kordában tartására, aki sminkelt változatában különösen, de még oszlásban megállt formájában is jóképű jelenség, komoly problémát képezve a lány és egy rendőrfiú romantikus kapcsolatában, akire pedig szükség van a feladatok megoldásához.

A mellékalakok között van még három komikus karakter, kettő közülük a szomszédos, konkurens magánnyomozó iroda ügyefogyott fickója, a harmadik pedig a lány sógora, aki filmrendezőként a zombifilmek megszállottja, és élete főművének forgatókönyvén dolgozik. Korábbi, mérsékelt sikerű filmjei közül zombink - gyönyörű filmes poén - véletlenül éppen a Fast Train To Busan (Gyorsvonat Busanba) címűre ült be, és döbbenten észlelte, hogy szegény zombik micsoda gonosz emberi üldöztetéseknek vannak kitéve.

A sorozat jelenetei kielégítik a thriller izgalmaira vágyókat is, melyekben a szereplők derekasan helytállva egy komoly bűnügyet derítenek fel, melybe az alkotók még egy Frankensteinre utaló szálat is beleszőttek. Ezek az izgalmak jó egyensúlyt tartanak a folyamatosan jelenlévő komikus tartalmakkal, melyekbe még az is belefér, hogy pénzkereseti céllal zombink alkalmi munkát vállaljon egy zombijelmezes K-pop fiúcsapat tagjaként. Az előadott koreográfia rendkívül figyelemreméltó, természetesen Choi Jin-hyuk sajátos szólójával.

Megindító jelenetekben sincs hiány, lehet, hogy ebben a sorozatban látjuk az egyetlen olyan élőhalottat, akivel mélyen együtt tudunk érezni, és drukkolunk a megmaradásának. 

A zombit alakító Choi Jin-hyuk tökéletes választás a szerepre, el se lehet nála alkalmasabb színészt képzelni. Tökéletes a zombiként viselt sminkje, mely természetesen nem teszi visszataszítóvá, mégis elegendő ahhoz, hogy érzékeltesse a valódi lényét. Choi alapvető jellemzője egy szenvtelenségnek tűnő sztoikus nyugalom, amely más filmekben a drámaiság eszköze volt, itt mégis remekül működik humorforrásként is. Ugyanakkor rendkívül bővérűen komédiázik is, amolyan zombira jellemző módon, például ahogyan ráveti magát az étteremben a nyers belsőségekre. Choi Jin-hyuk színészi palettáját egy rendkívül kellemes színfolttal gazdagította, teljesen új oldaláról mutatkozva meg.

Női partnerével, Park Ju-hyun színésznővel kiválóan kiegészítik egymást, akibe bőven szorult annyi többlet-vitalitás, mint amennyinek a zombink híján van. 

A számomra általában rémesen idegesítő vígjátéki szereplők (Tae Hang-ho, Lee Joong-ok, Ahn Se-ha, Hwang Bo-ra) most is hangosak és idétlenek, de szerencsére nem tengenek túl. Bár a történet a tizedik rész táján kicsit veszít a lendületéből, ezért kárpótolnak a történelmi filmes betétvariációk.

Így hát a sorozat rendkívül kellemes nyomot hagy a nézőkben, zombifilmre gondolva még ilyen szélesen nem mosolyogtunk. Meglehet, hogy kapunk folytatást, ugyanis a lezárás ennek ígéreteként is működik.