Koreai Filmfesztivál 2014 - Az utolsó két nap

Beszámoló az első két napról itt
Beszámoló a harmadik napról itt

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

A dokumentumfilmek sorát csütörtökön a Mesélő építész című folytatta, Jeong Jae-eun rendező egész estés filmje. Az ismertető szerint egy koreai kultúrát bemutató sorozat részeként készült el ez a film, melynek megtekintése után szívesen megismerném a többi fejezetet is.

Ez a rész Chung Guyon építész életének utolsó időszakát kíséri végig. Két irányban haladnak a történések, míg a nagybeteg alkotó életereje egyre fogy, addig a készülő életmű-kiállítás egyre teljesebbé válik. Direkt kérdésekre adott válaszokból és a hétköznapi teendők kapcsán mondottakból rajzolódik ki Chung Guyon építészetről vallott felfogása.






Bár végig arról beszél, hogy az építészet nem lehet öncélú, nem szolgálhatja az alkotók önmegvalósítását, mert lényege az emberek életterének megszervezése, élhető kulisszák teremtése a tevékenységeik számára, mégis egy művészember, sőt egy nemes és jóízűen extravagáns művészember portréját ismerhetjük meg. Megszívlelendő gondolatai nemcsak az építészetről szólnak, hanem az élet minőségi megéléséről is.

Élete vége felé mindenkinek filozófiát kellene tanulnia, és majd ha már bölcsebbek lettünk, akkor fénylő arccal és lélekkel meghalni - ha nem is szó szerint így, de ezt mondja nekünk Chung Guyon, akinek láthatjuk keserű indulatait, érző belefeledkezéseit a fákba, fénypászmákba, megértő türelmét és kompromisszumkészségét a segítő vagy éppen agresszív munkatársakkal szemben, és megtapasztaljuk büszke önértékelését is.

A filmben rendkívüli épületek sora bontakozik ki, elsőként mellbevágó látványt nyújtanak a kis vidéki stadionok, melyek struktúrájába szinte "beleépítette" a lelátók árnyékolását szolgáló, tartópillérekre boruló és azokat szinte elrejtő akácfákat, melyek virágzása idején a nézők egy összefüggő virágtető alatt üldögélhetnek. Az építész nevéhez kötődnek a Csodakönyvtárak is, melyek mindegyike egyedi, a helyi táj sajátosságaihoz tervezett, gyermekkönyvtárat magában foglaló létesítmény. Ezek nem a feszengő csönd palotái, hanem játékos és kreativitásra ösztönző terek, amelyekben zokniban, hason-hanyatt, földön-kanapén heverő, könyvekbe merülő gyermekeket láthattunk.

A filmben több építészeti vitát kiváltó beruházásról is szó esik, különösen érdekes rész a Zaha Hadid-épület kapcsán kibontakozott vita megismerése a pályázatra különböző koncepciók alapján készült pályaműveket benyújtó koreai versenytársak nézőpontjából. Chung Guyon életművét a pályatársai és művészetkritikusok is véleményezik, sokan közülük különösebb köntörfalazás nélküli őszinteséggel fogalmazzák meg elismerő véleményüket, vagy éppen elismerésük melletti kritikájukat.

Az ezt követő második rövidfilmes összeállítást kihagytam. Nem tudom, hogy milyen szempontok szerint készült a két rövidfilmes blokk, de kissé furcsa, hogy az öt és hat filmből álló válogatásban három film azonos volt, tehát ezeket a második vetítés során újra meg kellett volna nézni, hogy a két újdonságot jelentő filmet is láthassuk.

A prospektusban Az arcismerő főszereplőjeként Song Gang-ho neve szerepel, és ennek kapcsán csak egy megjegyzést szeretnék tenni. Tudjuk, hogy a koreai nevek latin betűkre átírt változatainak száma - kis túlzással - végtelen. Azonban különösen ennek a blognak az adatbázisát írva szembeötlővé vált, hogy a sok azonos nevű művészember a néha logikátlan átiratokhoz való ragaszkodással is szeretne önálló, megkülönböztethető "identitást" szerezni magának a nyugati világban. Ehhez járul még az a szempont is, hogy nem kevesen vannak olyanok, akiket egyféle átirat használatával ismert meg a világ, és az alapján azonosít. Nem kellene tovább bonyolítanunk a helyzetet saját verziókkal. Tehát nem baj, ha a film főszereplője továbbra is Song Kang-ho marad, akit így ismer a világ.

Mivel a díszteremben aznap vetített "Az arcismerő"-t és a "Bácsi"-t már láttam, és a Poézis vetítését amúgy is úgy időzítették, hogy mindkét film megnézését lehetetlenné tették, némi üresjárat után a Fábri terem felé vettem az irányt. Itt kis csúszást okozott a rövidfilmek utáni beszélgetés Jung Yeon-joo színésznővel, amely miatt egyáltalán nem bosszankodtunk, hiszen örültünk az élénk érdeklődésnek.

Annál inkább zavaróak voltak az Urániában és az Örökmozgóban is előforduló technikai malőrök, amelyek néhányszor a filmek vetítésének megkezdését kísérték. Előfordult, hogy csak többszöri nekifutásra sikerült összehozni a kép-hang-felirat hármasságát, és volt olyan rövidfilm, amelyről lemaradt az egyébként elkészült magyar felirat.


A Poézis - Mégis szép az élet vetítésének elején a közönség hallása elleni merényletnek estünk áldozatul a hangerő véletlen maximálisra tolása miatt. Ám az igazi meglepetés ezután következett, mely - a nézőtéren ülők felhördüléséből következtetve - a többség számára nem volt kellemes. A prospektusban elfelejtették jelezni, hogy a filmet nem feliratozva, hanem magyar szinkronnal fogják vetíteni. Úgy tűnt, hogy emiatt sokan inkább a Bácsi újbóli megnézésére szavaztak volna (köztük magam is), de már nem volt mit tenni. Lee Chang-dong nagyszerű filmjének ezúttal csak képi világát élvezhettük maradéktalanul a színészek eredeti hangja nélkül. Így pedig csak fél filmes élményben lehetett részünk, ezért erről most nem is szeretnék hosszasabban írni, bár a film kiváló, bátran ösztönöznék mindenkit a megnézésére (természetesen eredeti hanggal).


Mivel a Bácsi egy kiváló akciófilm, sokat dilemmáztam azon, hogy milyen jó lenne érzékelni a hatását egy igazi nagy vászonról is. Bár nem volt kérdés, hogy a két film közül a Poézist választom, ám mivel a Bácsi vetítése jóval a Poézis után ért véget, gondoltam, hogy legalább a legutolsó akciósorra vetnék egy pillantást. Ezért a Poézis jegyének felvételekor megkérdeztem, hogy kaphatnék-e a Bácsira is egy jegyet, amellyel majd bemehetnék a terembe. Mivel kevéssel még a jegyek kiadásának megkezdésére megszabott egyórás terminus előtt voltunk, azt a választ kaptam, hogy nem, vagy ki kell jönnöm a vetítésről, vagy majd a filmem végeztével adnak. Kérdésemre, hogy olyan késői órán is ott lesznek-e még, határozott igen volt a válasz, ám valamiért egyáltalán nem lepődtem meg, hogy mégsem találtam akkor már senkit a helyszínen.

A pénteki nap első vetítése a Szabadesés című magyar-koreai-francia koprodukcióban készült film volt, melyet Pálfi György rendező a JeonJu Filmfesztivál Digitális Projektjének keretében készített, a tőlük elnyert támogatás segítségével. Érdekes lenne tudni, hogy ha a filmet bemutatták a Koreai Filmfesztivál keretében, akkor vajon mi indokolta, hogy ez volt az egyetlen vetítés, melyre bár kedvezményesen, de mégis belépődíjat kellett fizetni.

A nézettség finoman szólva is meglehetősen gyér volt, amely talán e fesztivál alapvető közönségének ismeretében nem olyan nagy csoda. Természetesen a koreai film rajongóit sem lehet egyneműsíteni, mégis érzékelhető, hogy van egy erős mag, amely éppen a másféle szemlélet és ábrázolásmód miatt talált rá és részesíti pozitív diszkriminációban a koreai mozit, és nem titkoltan utasítja el generálisan a "nyugati" filmeket, legyenek azok akár egyedi szerzői alkotások, akár sorozatgyártású tömegtermékek.

Pálfi György Szabadesése nagyon elüt a koreai (és különösen a nálunk eddig vetített) filmek fősodrától. Az abszurd világában járunk, mikrotörténetek sorában kapunk egy látleletet valóságunk véletlenszerű jelenségeiről, úgy, ahogyan azt egy lakóház különböző szintjein élők élete ad hoc képviseli. A film képi világa ki is elégíti vizuális igényeinket, sőt néha mintha reflektálna is koreai alkotásokra - a baktérium-fóbiás páros jelenete számomra kísértetiesen idézte pl. Park Chan-wook I'm A Cyborg But That's OK-ját, különösen annak színvilágát.



Az egyes történetek jól kapnak fel egy-egy jelenséget, mellyel nap mint nap szembesülünk, legyen az a realitásokból menekülés az ezotériába, a családi élet agressziói és szorongásai, a gyermekvállalás felelőssége, vagy akár a higiéniai paranoiák. A groteszk, az abszurd, a morbid világa nem ismeretlen a keleti filmművészetben sem, de ha valamit meg kellene megragadnom abból, hogy mi működik máshogyan a koreai filmekben, akkor egy nagyon triviális dologra tudnék csak rátapintani, mely amennyire triviális, annyira lényegi is: az alkotók ugyanolyan alapossággal és sokszor ugyanolyan kegyetlenséggel szondázzák a valóságot ott is, de a viszonyulásuk hozzá egészen más. Soha nem elidegenítő, hanem érzelemteljes, soha nem elutasító, hanem megbocsátóan elfogadó. Ezért nem mond soha egyetlen koreai film sem végső ítéletet, hanem a legmélyebb emberi nyomorban is érzékelteti a lélek szenvedését és a megváltás lehetőségét. Egyetlen szóval azt is mondhatnám, hogy dominánsan szeretetgazdag, míg a Szabadesés minden érdemével együtt sem nyújt többet a néző számára egy újabb kiadós hidegzuhanynál.

Morbid a morbidban: a film azon jelenete alatt, miközben egy hatalmasra tágított vaginába tuszkolnak éppen vissza egy újszülöttet, a nézőtéren lámpák villantak és kétségbeesett "Van itt orvos?" kérdést hallottunk. Egy néző lett rosszul, és bár nem feltételezem, hogy a film hatására, ámde... ki tudja. Talán ilyen lehet egy isteni jel arra, hogy ne tovább.
 

Min Yong-geun rendező a fesztivál vendége volt, ezért A mi lányunk című filmjét kiemelt figyelem övezte. Két gimnazista fiatal szerelméből gyermek születik, akiről úgy tudják, hogy egy napot élt csak. A fiú el is tűnik a lány életéből, majd öt év után váratlanul felbukkan azzal a hírrel, hogy a gyermekük életben van, örökbe adták. Bár a film egy jól elmesélhető narratíva mentén halad, mégis a valóság felderítésének oknyomozó folyamatában sokkal inkább az anyai és apai ösztönök, felelősségek állnak a figyelem központjában. Valójában azt próbáljuk megérteni, hogy eltemethetőek-e a szülői érzések, azok újjászülethetnek-e vagy megszülethetnek-e egyáltalán, és hogy két ember meg tud-e bocsátani egymásnak vélt és valós árulásokat, tragédiákat követően.


A program Vincze Teréz vezetésével egy beszélgetéssel folytatódott, melyen Min Yong-geun és Pálfi György rendezők próbálták megválaszolni a nekik feltett, nem egyszerű kérdéseket. Először mindketten elmondták a saját filmjükről szóló gondolataikat, majd egymás filmjéről is beszéltek, azok valós vagy látszólagos különbözőségéről, valamint mélyrétegeinek azonosságáról, és még arról is, hogy a felvetett problematikák saját nemzetükét tükrözik-e, vagy a rendezői szándékok szerint egyetemesebb nézőpontot tartalmaznak-e.

Fotó: Regine Tóth Patzwall

A kölcsönös, egymást elismerő udvarias mondatok tarka mezejében egy mondat számomra sajnos mégis vízválasztó lett. Pálfi György a koreai filmek általa érzékelt sajátosságairól szólva azt mondta, hogy azokban szinte kivétel nélkül érzékelhető a nézők érzelmeire gyakorolni kívánt hatás direktsége és szándékoltsága, megemlítve, hogy talán erre a közönségnek is igénye van. Eddig rendben is lennénk, de hozzátette, hogy ez egy olyan szemlélet, amelyet alkotóként a saját maga számára vállalhatatlannak tart - és talán észre sem vette, hogy ezzel a megjegyzéssel egyúttal fölébe helyezte magát a beszélgetőpartnere által is képviselt egész koreai filmművészetnek. Számomra a beszélgetés érvényessége itt véget is ért, annak ellenére, hogy az továbbra is tartalmazott mindkét fél részéről érdekes gondolatokat. Min rendező csak csendesen hozzátette, hogy minden konfliktus mélyén, melyet a Szabaesés is körüljár, ugyanúgy a szeretet problematikája húzódik meg.

Utolsó kérdésként a filmkészítés nehézségeinek magyar és koreai viszonyairól esett szó, mely nem hozott sok újdonságot, hiszen tudjuk, hogy a koreai filmipar gazdagabb lehetőségeket kínál e téren. Míg Pálfi György a magyar rendezők nézőpontjából a filmkészítés folytonosságának hiányát és természetesen pénzügyi problémáit emelte ki, hirtelen belegondoltam, hogy a rendező 13 filmes filmográfiája számszerűségében gazdagabb, mint mondjuk Park Chan-wook vagy Bong Joon-ho - akiket bátran nevezhetünk a koreai filmipar világhírű "fenegyerekeinek" - egyenkénti eddigi filmes termése. Min rendező pedig arról a dilemmáról szólt, hogy rendezőként ha szerzői filmet készít, akkor le kell mondania a nagyobb nézettségről, míg a tömegfilmek rendezése során a saját alkotói szándékának érvényesítése szenved rendre csorbát.

A Fesztivál zárófilmje a Frontvonal című háborús film volt, Jang Hoon rendező grandiózus alkotása. Tudjuk, hogy a koreai filmesek - sajnos saját nemzetük történelmi tapasztalatai okán - a háborús filmek készítésének nagymesterei. Most sem csalódtunk, annak dacára, hogy a film háromnegyedéig az a kísértő érzés költözött belém, hogy ennek a filmnek minden kockáját, történetének minden egyes fordulatát láttam már másik filmek részeként. De a koreai háború sötét bugyrai még mindig tartalmaznak sokkoló meglepetéseket. Az Aerok-hegy birtoklásáért folytatott eszelős küzdelem, melyben az harmincszor cserélt gazdát az északiak és a déliek között, már önmagában is elég lenne a háború poklának és értelmetlenségének érzékeltetéséhez. De ez csak egy gyenge felvezetés volt ahhoz a végső pokolhoz, melyet a béke életbe lépéséig tartó 15 óra hoz el az agyongyötört feleknek. Soha nem kívántam még ennyire sem magam, de azt hiszem, hogy nézőtársaim sem, hogy a köd ne szálljon fel, de nem hallgattattunk meg. És akkor még nem is szóltunk arról a fatális háttértörténetről, melyet a pohangi ütközetet túlélő meghasonlott katona és morfinista társa hordoznak a film szereplői között. A film főszereplője Shin Ha-kyun, akit ezúttal egy karakteres, bátor katonaként láthattunk (emlékeztetőül: egyik első és figyelemfelkeltő alakítását a Sympathy for Mr. Vengeance néma főszerepében nyújtotta).

A Szabadeséssel egyidőben vetítették a Ha a helyemben volnál című filmsorozat 6. elkészült filmjét, melyeknek mindegyike emberjogi témákkal foglalkozik. Reményeim szerint a Koreai Kulturális Központ fesztiválok közötti vetítései is nagyobb műfaji gazdagságot fognak mutatni a jövőben, és akkor talán alkalmunk lesz megnézni ott is a fesztiválon elmulasztott alkotásokat.

Köszönet a fesztivál támogatóinak, szervezőinek és minden közreműködőnek - a filmek magyar fordítóinak külön is -, hogy lehetővé tették ennek az eseménysorozatnak a létrejöttét.

Úgy érzékeltük, hogy az idei fesztivál látogatottsága elmaradt az előzőekétől. A kistermekben bemutatott néhány filmtől eltekintve nem voltak teltházasak a vetítések az utolsó napokon sem. Hogy kizárólag a fesztivált megelőző zavaros információknak tulajdonítható-e a közönség elriadása, vagy más tényezők is belejátszanak-e ebbe, az további vizsgálatot igényel. Mindenesetre kissé sajnálatos, hogy éppen a leggazdagabb fesztivál esetében alakult így, reméljük, hogy a megtorpanást követően sikerül majd visszanyerni a régi filmbarátok érdeklődését, és az eddigieknél is szélesebb közönséget meghódítani. Őszintén remélem, hogy a fesztivál szervezői bátran folytatják majd az idei kezdeményezéseket, és gazdag szakmai és kulturális kínálattal, rendezők, filmes szakemberek és színészek meghívásával segítik a magyar közönség értő érdeklődésének alakulását a jövőben is. A koreai filmművészet folyamatosan születő alkotásai továbbra is segítségünkre lesznek, szerencsére ebben változatlanul biztosak lehetünk.

Koreai Filmfesztivál 2014 - A harmadik nap

Beszámoló az első két napról itt

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

A szerdai napot nem filmnézéssel kezdtem, hanem egy szakmai programmal. Az Uránia kávézójában gyülekeztek azok az érdeklődők, akik kíváncsiak voltak a magyar filmszakírás képviselőinek koreai filmekről folytatott beszélgetésére. Az eszmecsere "A kegyetlen erőszaktól a lírai költészetig" címet kapta, mely a beszélgetés végére "Az erőszak költészete és a kegyetlen líraiság"-ra módosult (bár nem biztos, hogy ezt most pontosan sikerült idéznem).

Fotó: Koreai Kulturális Központ

A beszélgetés vezetője és domináns résztvevője Vincze Teréz, a Metropolis folyóirat szerkesztője volt, aki félévnyi koreai tartózkodás után élményekkel gazdagon tért haza. Mivel érdeklődése és kutatási témája iránti őszinte lelkesedése a koreai filmek erőszakosságának feltérképezésére fókuszál, ezért a lírai vonalat képviselő alkotások most háttérbe szorultak. De ez nem csoda, hiszen a téma kibontására egy egész konferencia kevés lenne. Így az alig másfél óra alatt inkább csak a megértéshez vezető utak keresésére és a kínálkozó szempontok felsorakoztatására jutott idő. Így is a megközelítések gazdag merítését élvezhettük, melyek a koreai néplélek sajátosságaitól a huszadik század vérzivataros történelmi tapasztalatainak agresszióba transzponálásáig tartó széles skálán mozogtak.

Gyenge Zsolt, a MOME oktatója és Varga Balázs, szintén a Metropolis szerkesztője a keleti és a nyugati filmművészet példáira reflektálva gazdagította a beszélgetést, a koreai példákat az egyetemes filmművészet trendjeinek nemzetközi kontextusába helyezve.

Bár a beszélgetés résztvevői nem nélkülözték a koreai filmek általánosabb ismeretét, azért érdekes az a sajátosság, amelyet nem először éltem meg hasonló alkalmakon. Mint a biztonságot jelentő kályhához a tánciskolában, rendre visszakanyarodunk Kim Ki-duk filmjeihez. A rendező alkotásai mintha valami komfortzónát jelentenének a szerzői filmek világában biztonságosabban tájékozódóknak. Így volt ez már a korábbi a nemzetközi szakértőket felvonultató pécsi konferencián is. Mivel Kim Ki-duk munkái a legismertebbek, ezért ez érthető, de bizonyos torzítást is jelent a koreai filmművészet vizsgálatának tekintetében, hiszen sok szempontból a munkássága annyira egyedi jelenség, hogy tévutakra vezethet az ő alkotásaira koncentrálva visszafejteni a koreai filmek általánosabb sajátosságait. Ugyanakkor érdekes volt annak a piaci szempontnak a felvetése, mely a nyugati forgalmazók számára tette a koreai filmek "brandjévé" Kim Ki-duk alkotásait, mely elősegítette további alkotók és alkotások bekerülését a nemzetközi áramlásba.

A beszélgetésnek volt mégy egy "virtuális" résztvevője is, a Koreában tartózkodó Teszár Dávid néhány perces hozzászólását felvételről játszották be, és így egy érdekes szemponttal egészítette ki az aktuális témát. Azt, hogy a koreai filmek akciójelenetei főként puszta kezes vagy nem lőfegyveres küzdelmek, azzal is magyarázta, hogy a fennálló jogszabályok olyan szigorúan tiltják a fegyvertartást, hogy még a vadászati lőfegyvereket is csak az adott időszakra adják magánkézbe. Hiába, a filmszakma területén is jól jön egy jogban tájékozódó ember.

A beszélgetés nem túl nagyszámú közönségét mindvégig kedvesen ösztönözték a hozzászólásokra, de mivel erre nem igazán volt jelentkező, ezért némi tanácstalansággal ért véget az esemény a tekintetben, hogy a filmszakma képviselői és a hallgatóság vajon egyetértenek-e az elhangzottakban, illetve hogy egyáltalán azonos körből kerülnek-e ki az általuk látott filmek. Véleményem szerint inkább az utóbbiak eltéréséről, illetve a nézőpontok különbözőségéről lehet szó, mivel a koreai filmbarátok egy része számára még szokatlan a filmek tetszik-nem tetszik tengelytől eltérő, elemző szempontú megközelítése. De remélem, hogy egyre több, mélyebb értést szolgáló szakmai írással találkozunk a jövőben.

A szerdai nap első filmje Jang Hyun-sung Anyám, a sellő című filmje volt. Lírai hangvételű alkotás, annak ellenére, hogy ellenkezően indít. Egy rém kellemetlen és kissé gusztustalan szipirtyót látunk a főszereplő lány anyjának alakjában, akinek férje iránti érzéketlenné és egyúttal házisárkánnyá válásához azt a támpontot kapjuk, hogy a férj szerencsétlen kezességvállalása következtében a hitelt felvevő tartozását nekik kell visszafizetni, és ez a teher megnyomorította az életüket, többek között a lányuk taníttatását sem tudják finanszírozni.

A feleség a férjet hibáztatja, aki hallgatagon tűri ezt, kettőjük csatateréről pedig a lányuk menekülőre fogná éppen, amikor megtudja, hogy az apja beteg. Innentől indul a mese, mely egy kis misztikus időutazással a szülők fiatalkorába repít bennünket, hogy egy bukolikus szépségű szerelmi egymásra találást élhessünk át. Szép képi világ, ártatlan bájú színészi játék uralja a jejui képeket. A lányt és anyjának fiatalkori alteregoját ugyanaz a színésznő, Jeon Do-Yeon kelti életre, az apa fiatalkori szerepében pedig Park Hae-ilt láthatjuk, aki emlékezetes alakításokat nyújtott már sok filmben, többek közt az általam nagyon kedvelt Memories Of Murderben és a Modern Boyban is.  Hogy lesz-e feloldozás, azt nem árulom el, hiszen a vidéki vetítések még most következnek.

A következő film kiválasztásakor nagy dilemma elé állítottak a szervezők, hiszen egyszerre vetítették a Ködbe veszve című nagyfilmet, a Padak című animációs filmet és a Kang kapitány című dokumentumfilmet. Hogy a talán szűkebb érdeklődésre számító alkotások ütköznek a nagyfilmekkel, még elfogadható lenne, de hogy a filmes kulináriákra vágyók számára miért nem gondoltak az ütközések elkerülésére, azt nem igazán értem. Mert bár a Kang kapitányt kétszer is vetítik, viszont a második alkalom is ütközik egy másik dokumentumfilmmel, a Mesélő építésszel. A Padakról viszont mindenképpen le kell mondania annak, aki szeretné látni a dokumentumfilmeket. Kár, mert el lehetett volna ezt kerülni, ha kétszer is vetítik ezeket az alkotásokat, hiszen ha jól érzékeltem, az Urániában más esemény nem történt a fesztivál több napjának idején. Jó példa lehetne az Anilogue fesztivál, amelyen nem állítják ilyen dilemmák elé az érdeklődőket. De az sem lenne rossz megoldás, ha a jövőben a hétvégi napokat is bevonnák, mivel így a közönség egész nap részt tudna venni a vetítéseken, és még a vidékiek számára is megnyílna a részvétel lehetősége, amelytől a munkanapokon történő esti vetítési időpontok miatt elesnek.

Viszont az előzeteseket megnézve a Kang kapitány képei nagyon erősen megszólítottak, ezért e film mellett döntöttem, és nem is bántam meg. Másfél órán át éjszakánként kifutott a halászhajónk a tengerre, mely hol csendes volt, hol úgy háborgott, hogy még a halászok gyomra is felkavarodott. Aggódtunk a zsákmányért, amely hol szerény volt, hol bámulatosan gazdag. Közben pedig láttuk a hajó kapitányát, aki bámulatos biztonsággal közlekedett a hajó szintjei között és a keskeny, csúszós peremen, miközben kampókkal húzta be a kivetett hálók köteleit.



Hogy mi volt ebben a különleges? Olyan természetesen történt mindez, hogy kedvem lenne azt írni, hogy semmi. De hazudnék, hiszen Kang kapitány tizenhét éve egy balesetben elveszítette mindkét lábát, és azóta így végzi a munkáját. Az állandó munkálkodás monotóniájának képeit mutatva hangzanak el azok a monológok, melyekből Kang kapitány érzéseit, gondolatait megismerjük. És ezek nemcsak a gyötrelmekről beszélnek férfias szikársággal, hanem meglepően költőiek is. Mellbevágó a baleset három nappal korábbi megálmodásának szimbolikája Kang kapitány részéről, és a tény, hogy az édesanyja is álmodott erről.



A saját sorssal való megbékélés mellett mérhetetlen fájdalom hallatszott ki azokból a mondatokból, melyekben arról beszélt, hogy a fia sorsát mennyiben befolyásolták a vele történtek. Kang kapitány kérges keze, tengeri széltől cserzett bőre olyan férfit rejt, akinek érzékenysége, bölcsessége, helytállása példaértékű. Nem kevésbé a halásztársaié és a családjáé, akik olyan megejtő természetességgel segítik őt abban, hogy teljes értékű életet élhessen. Hogy lehetett volna máshogy is? Lehetett volna, ezért olyan megrázóak azok a film végén megjelenő homályos családi fotók, melyeken még teljes testi épségében látjuk a férfit családja körében. De nem lett, és hogy így sincs veszve semmi, arról szól ékesen Kang kapitány példája. Köszönet érte neki és Won Ho-yeon rendezőnek. Valamint külön köszönet jár a filmben hallható dal zeneszerzőjének is. A film készítőinek rendkívüli gondosságát és beleérző képességét még a feliratozás is mutatta, melyben a stáblistát a hajóablak párájába írva láthattuk.

A fesztivál szerdai napjának általam látott vetítésein még mindig nem volt tele a nézőtér, tehát aki még a hátralévő két napra össze tudja szedni magát, annak érdemes útnak indulnia, maradt még elegendő érdekesség a fesztivál tarsolyában.



Folytatás itt

Koreai Filmfesztivál 2014 - Az első két nap

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Novemberben ismét ünneplőbe öltözhetnek a koreai film barátai, hiszen hetedik alkalommal kapunk merítést a koreai filmművészet alkotásaiból. Idén ráadásul nem is akármilyet, hiszen az idei fesztivál programja nemcsak a bemutatott filmek illetve összeállítások számát (23) tekintve nőtt az eddigiek sokszorosára, hanem két másik város (Szeged és Pécs) helyszínével is gazdagodott.

Ezzel jelentős lépést tettünk a más európai városokban (London, Párizs) működő fesztiválok nagyságrendje felé (csak érzékeltetésre: az idei London Korean Film Festival keretében összesen 55 filmet mutatnak be, az Egyesült Királyság több nagyvárosában). Ami további öröm, hogy a vetítéseken kívül koreai vendégek is érkeztek a fesztiválra, és szakmai programokban is lehet részünk néhány kulturális kísérő rendezvény mellett.

Néhány szót a fesztivál programjával való ismerkedés során felmerült gondolatokról: a kiválasztott filmek izgalmas áttekintést nyújtanak, és alapvetően szép gondolat volt a szervezők részéről a tematizáláshoz a tradicionális koreai gondolkodásból merítve a hét napjaihoz párosított minőségeket (Hold, tűz, víz, fa, fém) használni. Az ismertetőkben azonban érdemes lett volna ezt a gondolatmenetet alaposabban megismertetni, mert így az csak kissé szépelgő, néha fellengzős kitételként maradt titokban a nagyközönség előtt, illetve nem lett pontosan érthető az ezotéria különböző útjain vagy tévútjain járatosabbak számára.

Öt nappal gazdálkodhattak a szervezők, és mivel nagy izgalom övezi az újdonságok várva várt megérkezését, nem nagyon érthető, hogy miért "pazarolták" el a fő helyszínt jelentő Uránia Filmszínház dísztermében a csütörtöki teljes napot a szervezők két olyan film bemutatására, amelyet az érdeklődők már korábbi vetítéseken láthattak (Az arcismerő, Bácsi). Az sem igazán tűnik indokoltnak, hogy Kim Ki-duk alkotásai közül a már szinte "unalomig ismert" Az íj vetítését élvezhetjük ismét, miközben a rendező újabb alkotásai közül nem láthattunk egyet sem a magyar mozikban (Piéta, Moebius, One On One). Nem tagadhatom el a csalódásomat sem: titokban abban reménykedtem, hogy a Snowpiercer a fesztivál keretében végre hazánkba érkezik, mivel teljesen értelmezhetetlenül Bong Joon-ho rendező egész világ által várt és nagyra értékelt alkotását a magyar forgalmazók nem találták bemutatásra érdemesnek. Ami viszont felhőtlen örömmel töltött el, hogy végre láthatunk animációs, dokumentum és rövidfilmeket is.

A várakozás örömét egyetlen üröm keserítette meg, amely mellett talán nem mehetünk el szó nélkül, már csak azért sem, hogy értékelve ezt a helyzetet, a jövőben véletlenül se fordulhasson elő hasonló.
Az előzetes hírekből tudni lehetett, hogy a Koreai Kulturális Központ - talán mivel kevés munkatársa van - önkéntesekből álló munkacsoportra támaszkodva készíti elő a fesztivált. Természetesen nagyon hálásak vagyunk a munkájukért, erőfeszítéseikért, melyekkel a mi szórakoztatásunkat, ismeretekhez jutásunkat szolgálják. Ám nem tudjuk, hogy kik és milyen szakértelemmel vettek részt ebben a munkában, és az első információk megjelenése több aggodalomra adott okot a fesztiválra készülők körében. Hiányos és néha téves információk jelentek meg, amelyeket folyamatosan korrigáltak, míg végül a fesztivál kezdetére nagyjából összeállt a helyes anyag. Nem sokat segített ez már azokon, akik pl. az első programváltozatokat töltötték le maguknak (láttam a hibás adatokat tartalmazó változatokat kinyomtatva a résztvevők kezében). A jövőben az információk egyértelműsége érdekében jobban kell majd ügyelni arra is, hogy a nyomtatott és online felületek mindegyikén azonosan és jól észrevehetően szerepeljenek a fesztiválon való részvétel előírásai, hiszen van olyan rendezvényoldal, ahol még ma sem derül ki, hogy az ingyenes bejutáshoz előzetes regisztráció is szükséges (pl. Pizzát az embereknek rendezvényoldal a Facebookon). Nem célszerű az sem, ha a bejutás legszorosabb feltételét nem a rendezvényoldalak fő ismertetőiből lehet megtudni, hanem a hozzászólások között olvashatjuk azokat. Itt kell megemlíteni a legnagyobb furcsaságot: ha a Koreai Kulturális Központ nyitott egy olyan oldalt, amelyen az érdeklődők hozzászólhatnak, akkor figyelemmel kellene lennie az ott megjelenő felvetésekre. Ha az emberek az aggodalmaikat fogalmazzák meg, vagy netán a szervezés általuk hibásnak gondolt dolgait jelzik, akkor arra illik a kulturált emberi kommunikáció keretei között válaszolni. Azt hiszem, hogy minden jóérzésű embernek elkerekedik a tekintete, ha ilyet olvas egy diplomáciai fennhatóság alatt működő kulturális intézmény nevében - még akkor is, ha vélhetően a bejegyzés egy magáról megfeledkezett önkéntesnek tulajdonítható.

Szerencsétlen hozzászóló pedig csak abbéli aggodalmának adott hangot, hogy a filmek megtekintéséhez idén kitalált jegyigénylési rendszer nem szolgálja a nézők bejutását, így a fesztivál érdekeit sem. Többeknek is feltűnt, hogy a tájékoztatásban szereplő időtartam (minden egyes filmre a jegyeket egy órával a vetítése előtt kezdik osztani) abban az esetben, ha valaki már éppen egy korábbi vetítésén vesz részt, akkor lehetetlenné teszi a következő filmre való bejutást, hacsak a szervezők nem egy rendkívül alacsony látogatottságú eseménysorozatot feltételeztek. Ám ezt miért is tennék, és amúgy is ellentmondana az előző fesztiválok tapasztalatainak. Amit nem voltak hajlandók a felvetésekből megérteni és figyelembe venni, azt most egy táblázatban szeretném az olvasókkal érzékeltetni. A sárgával jelölt mezők és az abban szereplő számok mutatják a valós percek számát, amely a 60 helyett a résztvevők rendelkezésére áll - előre tervezetten! Tehát nem kérdés, hogy ez egy komoly baki, amely felett vagy szándékosan, vagy nagyvonalúan elsiklottak a szervezők. Problémát valóban csak akkor okoz, ha hirtelen a befogadóképességet meghaladó számú néző érkezne a vetítésekre, ám ilyenre már volt példa. Ekkor viszont az egyenlőtlen esélyek előre beépítettségét joggal kifogásolhatnák éppen azok, akik a koreai film elkötelezett rajongói, hiszen idejüket nem kímélve szeretnének minél több élményben részesülni. Arról nem is beszélve, hogy még ha a tájékoztatásnak megfelelően is működne a rendszer, három vetítés megtekintése érdekében három órányit kellene a jegyekre való ácsingózással tölteni naponta. Ennyi üresjárat előírása pedig egyszerűen visszaélés az emberek életidejével.

A megnyitó és az első nap két vetítése szerencsére problémamentesen lezajlott, reméljük, hogy mindez így is marad a további napokon is. Nem volt teltház, de a korábbi években ugyanez zajlott le: naponta nőtt az érdeklődés, míg az utolsó vetítéseken a csillárról is nézők lógtak volna, ha arra lehetőségük lett volna.

A kép forrása: Koreai Kulturális Központ

A fesztivált Yim Geun-hyeong nagykövet úr nyitotta meg, akinek kedves szavait magyar fordításban olvashattuk a vetítővásznon, és közben meglepve konstatáltuk, hogy azzal is megtisztelte a hallgatóságot, hogy teljes beszédét fejből mondta. Az Uránia Filmszínház vezetője, Bakos Edit is meleg szavakkal köszöntötte az eseményt. 

A kép forrása: Koreai Kulturális Központ

Idén a Do Dance formáció táncelőadását élvezhettük a megnyitón, melyet hasonló címmel készítettek erre az alkalomra a Sopyonje (A dal útja) című koreai film inspirációjára. A táncosok a hagyományos mozdulatvilág modern újrafogalmazását nyújtották, rendkívül kecses, érzékeny szépségű előadásban. A produkcióban a Mugunghwa táncegyüttes is közreműködött.

Nyitófilmként az "Egy másik országban" című alkotást láthattuk, mellyel végre Hong Sang-soo rendezőt is üdvözölhettük a magyar mozikban. A közönség számára kissé talán váratlan volt, hogy egy vérbeli szerzői filmes munkájával találkozhattak, és ez az alkotás más rugókra járt, mint amelyet az eddigi koreai filmélményeik során megtapasztalhattak. A történet humora és kendőzetlen rámutatása a kulturális "gap"-ekre végül azokat is elgondolkodtatta, akik kezdeti idegenkedésüknek adtak hangot, és Isabelle Huppert francia nőként többszörösen és körkörösen átélt koreai kalandjai, valamint a koreaiak viszonyulásának ábrázolása a külföldi nőhöz végül mindenkit elvarázsolt. Jó lenne a rendezőtől további filmeket is látni, hiszen a koreai film egyik nagy alakjáról van szó, aki nem igazán ismert a hazai közönség előtt.

A nyitónap második filmjével, a Sunny-val viszont nem lehetett nagyot tévedni. Ebben a műben már a nézők is biztonságos terepen jártak. Ez az alkotás nemcsak a saját történetében követte a koreai filmekben már ismert és megszokott ábrázolásmódot, hanem sok-sok játékos utalással derítette jókedvre a tévésorozatok világában otthonosan tájékozódókat. A film végére nemcsak a Sunny hölgytagjai, hanem a nézőtéren ülők egy része is eufórikusan mímelte a Boney M hajdani slágerének táncos mozdulatait. 

A keddi napon nem tudtam kihagyni az ínyencségnek kínálkozó rövidfilm-összeállítást, feláldozva értük az Együtt - Hajrá, Korea! megtekintését. Nem csalódtam, az összeállításban néhány rendkívül jól sikerült filmet láthattunk. Hogy mégse a jobbakkal kezdjem, nem tudtam ráhangolódni a Szójakrém (Yoon Tae-sik rendezése) anya-fiú kapcsolatának hangulatára és képi világára. A Görpenge (r.: Lin Seung-mi) már sokkal izgalmasabb volt, indirekt módon tudott beszélni egy gyerekes csínyként induló, ám életre szóló bűntudatot eredményező tettről. A Fagyott föld című alkotásba Kim Tae-yong rendező szinte egy egész estés mozifilmet érő történetet sűrített, méghozzá eredményesen. A kínai embercsempészek hétköznapjai és a főhős dilemmái valós konfliktusként lettek átélhetőek a nézők számára. Yoon Ga-eun munkája, a Vendég abban mutatott rendkívüliséget, hogy a történések során a kisfilmben egyáltalán meg sem jelenő "szereplő" portréja rajzolódott ki benne élesen. Vitathatatlan kedvencem viszont a D-24 lett, Shin Woonseok elképesztően tömör és poénos kisfilmje. A főszerepben nagy örömmel fedeztem fel Park No-shikot, akit a Memories of Murder fogyatékos fiújának alakjában csodáltam meg először. Ennek a filmnek hét percénél tömörebben nem lehet disztinkciót tenni a valós és hamis szeretet lényegiségéről. 

A D-24 előzetese:

 

A csemegék sora a végre nagy vásznon megnézhető Disznók királya című animációs filmmel folytatódott. A filmet már jócskán megelőzte a híre, és talán ennek is köszönhetően az Uránia Csortos terme pótszékekkel is megtelt. A filmet nem ismertetném, hiszen már írtam róla. A nézők reakciói sokkal érdekesebbek voltak. Nem titkoltan a film talán a legagresszívabb, amit valaha láttam, és érdekes módon az animációs megvalósítás nem gyengítette, hanem erősítette ennek érzelmi sokkját. Több néző egyszerűen kimenekült a filmről. Végig fojtott feszültség volt érzékelhető a nézőtéren, azt hiszem, hogy a jelenlévők többsége ilyen alkotással még nem találkozott - nem is csoda, hiszen, Yeon Sung-ho rendező munkája éppen kendőzetlenségével és rendkívüli szókimondásával keltette fel a figyelmet. A vetítés végén érezni lehetett a terhet, amelyet a közönség figyelő tagjai magukkal vittek, ugyanakkor éretlen vihorászást is lehetett hallani, amelybe talán a súlyosság elől menekültek főként a fiatalabb nézők. A film rám is elképesztő hatást gyakorolt, annak ellenére, hogy már sokadjára láttam. A moziterem körülményei megsokszorozták az érzelmi reakciókat, az írásomban említett "agressziós remegés" hatása felerősödött, amelyet csak fokozott az a felismerés, hogy a filmnek milyen kiváló, félelmet generáló zenei háttere van - valamint előtérbe kerültek a film káprázatosan megrajzolt környezeti képei is.


 
A második napot a nagy érdeklődéssel várt A Berlin-akta zárta. Ryu Seung-wan rendező ezzel a filmmel azon koreai rendezők sorába lépett, akik nyugati közegben tették próbára tudásukat. Bong Joon-ho, Park Chan-wook és Kim Jee-woon mellett ez jókora kihívást jelentett. A filmet Berlinben forgatták, kiváló szereplőgárdával, és minden képéről a profizmus sugárzott. De valami mégsem volt rendben, és ezt talán úgy tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy vannak esetek, amikor a kevesebb több lett volna. Pörgős, jó (és szövevényes) történetet kaptunk, mely jól tartotta az arányokat az akciósorok és a főszereplők magánéletére való fókuszálás között. Azonban minden túl harsány benne, a zajok, a hangok, a beállítások heroizáló törekvése, és a nézői érzelmek direkt kisajtolására törekvés egyre inkább az ellenkezőjébe fordul. Ahelyett, hogy egyre jobban bevonódnánk a történetbe, eltávolodunk attól, amelynek legjobb jelzései a fel-felbuggyanó kis kacajok voltak a nézőtéren. A film tanulságainak összegzését szolgáló "vörös farok" pedig elfogadhatatlan, a nézők nem ostobák, tessék csak ránk bízni, hogy mit gondoljunk. Csak azt tudom remélni, hogy erről az útról gyorsan letérünk, és visszamegyünk a koreai film élvezetesebb forrásaihoz.




Folytatás itt

Interjú Park Chan-wookkal

Virginie Sélavy interjúja
Forrás: Electric Sheep, 2008.04.02.
Fordította: Ricemegatron Expert
____________________________

Park Chan-wook a komor bosszú-trilógiáját egy furcsa, pasztell színű romantikus fantasy-val folytatta, amely egy pszichiátriai intézetben játszódik. De nincs miért aggódni, habár könnyed és gyengéd, az "I'm A Cyborg" szigorúan ízléses és eléggé különös ahhoz, hogy elkerülje a szentimentalizmust.
Young-goon egy fiatal lány, aki azt hiszi, hogy egy cyborg, és intézetbe kerül, miután áramütést okozott magának oly módon, hogy megpróbálta "feltölteni az elemeit". A kórházban összebarátkozik Il-sunnal, egy fiatalemberrel, aki a kleptománia egy különös fajtájában szenved - azt gondolja, hogy képes ellopni olyan dolgokat, mint az emlékek, az udvariasság vagy a ping-pong tudás. Az "I'm A Cyborg" egy szelíd közjátéknak érződik Park Chan-wook súlyosabb kínálatában, de épp olyan vadul fantáziagazdag, mint a rendező előző munkái, és újfajta módon keveri a futurizmust, a manga-hatásokat és egy szerelmi történetet. Az "I'm A Cyborg" bemutatója a novemberi Koreai Filmfesztivál keretében lesz az Egyesült Királyságban, és ebből az alkalomból Park Chan-wook beszélt nekünk a film gondolatiságáról, továbbá egy tantaluszi kínokat okozó betekintést engedett a következő projektjébe.

Virginie Sélavy: A Sympathy for Mr Vengeance, az Oldboy és a Lady Vengeance után az I'm A Cyborg sokkal könnyedebb, és szinte erőszakmentes. Úgy érezte, hogy szüksége van egy kis szünetre a komoly hangvételű filmek sorában?

Park Chan-wook: Ez nagyon hosszú út volt, öt évet töltöttem a trilógia megvalósításával, és rendeztem egy rövidfilmet is a Three, Monster számára [három ázsiai horror rövidfilmből álló kollekció, a másik kettő rendezője Fruit Chan és Takashi Miike]. Ezek mindegyike nagyon sötét és komoly, és úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy eltávolodjak tőlük. A bosszú-trilógia volt az út végén, amely az I'm A Cyborggal fejeződött be. Úgy éreztem, hogy jobb befejezni az I'm A Cyborggal; ez egy korszak vége volt számomra.

VS: Érdekes, hogy az I'm A Cyborgot a trilógia végének kell tekinteni, mert bár nagyon különbözik a hangvétele a többi filmtől, ugyanazzal a témával foglalkozik. Mindhárom film a bosszúállásról szól, amely mindig a szerelemhez kapcsolódott. Itt csak egy más egyensúly van a kettő között - az I'm A Cyborg inkább a szerelemről, mint a bosszúról szól.

PCW: A bosszú-sorozatot három filmként plusz az I'm A Cyborgként képzeltem el, és bár úgy tűnhet, mintha teljesen különböző rendezők készítették volna azokat, mégis azt hiszem, hogy az egésznek van egy közös témája. A fantázia egyre fontosabbá vált a számomra az utóbbi munkáimban. A filmjeim egyre nőiesebbek lettek, egyre több a remény bennük. A szerelem és a remény témája határozottan egyre inkább előtérbe kerül, amint a négy munka vége felé haladunk. A Mr Vengeance-szal  kezdtem, amely nagyon sötét és súlyos volt, és ahogyan haladunk a ciklus vége felé, úgy lesz egyre könnyedebb és fantasztikusabb, és a szeretet egyre fontosabbá válik.

VS: Az I'm A Cyborg egy nagyon kedves film, és talán meglepő lehet a korábbi munkái iránt rajongóknak, de azt hiszem, hogy ez a kedvesség már jelen volt Ryu karakterében a Mr Vengeance-ban és Geum-ja karakterében a Lady Vengeance-ban is.

PCW: Van egy lányom, így egy gyermek felnevelésének témája, különösen egy lány felneveléséé, tényleg befolyásolt engem a Mr Vengeance-ban és a Lady Vengeance-ban, éppúgy, mint az I'm A Cyborgban. A gyermekét felnevelő apa képe egyre fontosabbá válik a munkáimban. De nem sok kedves elem van a jelenlegi projektben, amelyen dolgozom. Az I'm A Cyborg után vissza akartam térni a sokkal komolyabb hanghoz. De nem tudom, hogy legközelebb mi fog történni.

VS: Van egy főhajtás az előző filmjei előtt, Young-goon erőszakos bosszú-fantáziálásában, amikor egy gyilkológéppé válik és lelövöldözi az összes orvost és ápolót. Miért tartalmazza ezt a jelenetet egy egyébként nagyon kedves film?

PCW: Azt hiszem, hogy ez a bizonyos jelenet nem olyan erőszakos, mint amilyennek látszik. A közönség már tudja, hogy ez nem a valóság, hanem ez egy fantázia-jelenet. Nem számít, hogy hány ember hal meg, ez nem olyan ijesztő, mint amilyen a valóságban lehetne. Úgy vélem, hogy szükség volt a jelenetre, mivel Young-goon nagyon mérges a felnőttekre úgy általában, és habár kedves, mégis nagyon dühösnek tűnik. A film végén nincs happy end, mert a haragjának nincs kifutása. Ez olyasmi, mint amikor a kisgyerekek dühösek a szüleikre, és azt mondják "anyu, azt akarom, hogy meghalj". Ez egy nagyon gyermeki harag, de egyúttal félelmetes is. Ezt a fajta dühöt szerettem volna belevinni abba a fantáziálós erőszak-jelenetbe.

VS: Az Oldboyban a bosszú gondolatát mint egy pozitív érzést tárja fel, abban az értelemben, hogy ez ad a két központi szereplőnek hihetetlen élni akarást. Itt is megtalálható egy hasonló gondolat, habár természetesen egy könnyedebb megjelenésben, Young-goon gyilkos fantáziálásaként, amely mozgatja őt - ténylegesen a végsőkig, amikor azt hiszi, hogy a célja az, hogy elhozza a véget a világra.

PCW: Ez a "létezés célja" gondolatból következik. Ez a mondat ismétlődik az egész filmben. Ez nemcsak egy olyan mondat, amit egy normális beszélgetésben hallunk, hanem annál sokkal filozófikusabb. A tizenévesek mindig ezt a kérdést teszik fel, és azt hiszem, hogy teljesen természetes, hogy az emberek kiváncsiak erre. Aztán következik a "miért kell élnem?" kérdése, és ez egy vágy arra, hogy megismerjük az életünk célját. Az ok, amiért Young-goon olyanná lesz, amilyen, hogy annyira szeretne választ kapni erre a kérdésre. Majd rájön, hogy a gépeknek nagyon szigorú használati utasításuk van, valamint nagyon nyilvánvaló céljuk, amely valami olyasmi, amit irigyel, teljesen rosszul ítélve meg a helyzetet. És érzékeli, hogy az élelem is belejátszik mindebbe: ennie kell a létezéshez, így végül a létezés egyedüli oka a létezés, semmi több és semmi kevesebb. A bosszúállásról szóló öldökléses fantáziálása ehhez illeszkedik, de nem az az ok a létezésére. A film végén azt hiszi, hogy megtalálta a célját, ami az, hogy nukleáris fegyverré váljon és felrobbantsa a világot. Ez egy eléggé fantasztikus ötlet, nemcsak azért, mert egyáltalán nem reális, hanem azért is, mert a lehetősége, hogy elegendő energiát nyerjen a villámból ahhoz, hogy bombává váljon, igen csekély. A mód ahogyan ő tekint a létezésének céljára, nagyon különbözik attól, ahogyan a barátja, Il-sun látja azt.

VS: Azt mondta korábban, hogy az érdeklődése egyre inkább a világ fantasztikus mivoltára irányult. De ugyanakkor a lány egy valóságos lány, és nem cyborg, mindez csak a fejében létezik. Amikor írta a forgatókönyvet, nem gondolt egy ponton arra, hogy talán neki igazi cyborgnak kellene lennie?

PCW: A legelején gondoltam, hogy cyborgot használnék egy fiatal lány alakjában, de aztán rájöttem, hogy túl nagy lenne a költsége (nevet), meg aztán már van egy csomó hasonló film Japánban, szóval ez nem lenne valami új vagy friss dolog. A kezdetekkor az az ötletem támadt, hogy egy pszichiátriai intézetről készítek filmet, így elhatároztam, hogy összekapcsolom a kettőt, a pszichiátriát és a cyborgot. Ez akkor volt, amikor felötlött bennem egy lány, aki azt hiszi, hogy ő egy cyborg, és ez az oka annak, hogy olyan lányt alkottam, akinek semmi köze nincs a szexualitáshoz. Az volt a legfontosabb számomra, hogy a karakter gyermekszerű minőséget hordozzon, hogy majdnem olyannak kell lennie, mintha kislány volna.

VS: Könnyebbnek vagy nehezebbnek találta a szerelem kezelését azokhoz az erőszakos érzelmekhez képest, amelyeket a bosszú-trilógiában mutatott?

PCW: Egy szerelmi történetet elmesélni határozottan sokkal nehezebb, mint a sötét, súlyos anyagokkal dolgozni, mert amikor egy sötét történetet forgatok, akkor pontosan tudom, hogy milyen dolgot keresek, milyen arckifejezéseket, jeleneteket, képeket. A szerelem esetében nagyon nehéz elérni, hogy valóságosnak látsszon, és ne olyan legyen, mint egy szappanopera vagy mint egy afféle nyálas film, amelyből túl sok van. Olyan gyakran előfordul, és annyira hamis és annyira álságos, amikor egy filmben csókolózó fiatal pár láttán nem érzünk semmit, csak azt gondoljuk, "de bájos" vagy "de mókás". Az efféle képek túl gyakoriak. Koreában van egy kifejezés, ami azt mondja, hogy nagyon kínos csókolózó párt látni a vásznon, szóval ez volt messze a legnehezebb jelenete a filmnek számomra. Leforgattam, aztán kihajítottam az egészet és újra kezdtem. Most nagyon boldog vagyok az eredménnyel, és biztos vagyok benne, hogy ez a legfurcsább csók, ami valaha is egy romantikus vígjátékban volt, és ez nagy örömmel tölt el.

VS: Említette a következő projektjét, amellyel - azt hiszem, hogy Evil Live a címe - visszatér a sötétebb anyagokhoz. Mondana erről még valamit?

PCW: Valójában nem Evil Live-nek hívják, eldöntöttem, hogy megváltoztatom, de a cím még nem lett kiválasztva. Azért határoztam úgy, hogy ne Evil Live legyen, mert ez túlságosan hasonlít egy horror filmhez, és bár ez vámpírokról szól, mégis nagyon nehéz lenne meghatározni, hogy milyen műfajba is fog tartozni, mert sokkal inkább szól egy szerelmi háromszögről és a hűtlenségről. Song Kang-ho lesz a főszereplője, aki az apát játszotta a Mr Vengeance-ban. Ő egy vámpír, aki beleszeret egy házas nőbe és megöli a nő férjét...

VS: Vámpírok és szerelmi háromszög, ez nagyon jól hangzik! (nevet)

Park Chan-wook: Cyborg terapeuta

Írta: Nic Wistreich
Forrás: Netribution, 2008.04.01.
Fordította: Ricemegatron Expert
__________________________

 
Az Oldboy és a Sympathy for Lady Vengeance klasszikusok rendezője egy fantasztikus és optimista stílussal tér vissza az I'm A Cyborg But That's OK-val. A film - számomra és a barátaim számára, akikkel együtt néztem meg - a 2007. évi Edinburgh Film Festival csúcspontja volt, egy Száll a kakukk fészkére a Teletubbyk Földjén. Nem kevés olyan film van, amely a mentális betegségek hatásaira és kezelésére úgy tekint, mint ami nem egyéb, csak reménytelenség, kivéve (ahogy kapásból eszembe jut) a kiváló izlandi Fridrik Thór Fridriksson Angel of the Universe-e és Dudley More 1990-es Crazy People-je.

Park Chan Wook mély és zavaros vizekre merészkedik, egyedül hallucinogén metaforákkal felfegyverkezve, vattacukros látványvilággal, valamint egy mély és átütő értelmezéssel arról, hogy a különböző és a szokatlan nemcsak hogy rendben van, hanem meglehetősen szórakoztató is. A géppuskává változó ujjvégektől a zoknikig, amelyek képessé tesznek a repülésre, ez az egész egy fantázia-robbanás, amit 'Száll a kakukk fészkére' Kesey talált volna ki, ha képes lett volna összekapcsolni az USA mentális egészségügyi rendszerét, ahol dolgozott, és azt az életét, amelyben mint egy Marry Prankster utazott Amerikában a The Electric Kool-aid Acid Test-tel. Ha valaha is jártál egy kicsit is a vad oldalon, vagy csak szerettél volna - menj és nézd meg ezt a filmet, amelyet április 4-én mutatnak be a Egyesült Királyságban.

Sajtóügynökségi interjú - Marek Steven sajtóközleményének köszönhetően

Mennyire üdítő egy ilyen filmet készíteni, amely ennyire különbözik az utóbbi néhány filmjétől?

Amikor az emberek azt mondják, hogy ez a film teljesen eltér a többi munkámtól, akkor azt mondom nekik, hogy van egy kapcsolat köztük. És amikor azt mondják, hogy van némi hasonlósága a többi filmemhez, akkor azt mondom, hogy ez teljesen különböző. Vannak részek, amelyek természetesen erednek a korábbi munkámból, és van néhány rész, amely teljesen különbözik. Az előző filmjeimben olyan morális dilemmák kérdésfeltevésével próbálkoztam, mint a mit tehetek?, vagy a mit kell tennem? Itt eltávolodtam ettől, és arra a pillanatra akartam ránézni, mielőtt valakinek a morális alapjai teljesen kialakulnak.

Milyen instrukciót adott a színészeknek?

Arra kértem őket, hogy gondoljanak a 7 vagy 8 éves kori önmagukra, ezért sok hasonlóság lett a gyermekkori ártatlansághoz ezekben a betegekben. Így jobban el tudtuk érni, hogy a miért élek, miért nem halok csak meg fontos kérdése inkább a létezés kérdése legyen, mint egy erkölcsi kérdés.

Mivel tért haza a közönség mindebből?

Mindenkinek van saját véleménye, aki látta a filmet, de valójában a közönség megoszlott Koreában. Vagy szerették, vagy utálták, nem volt középút.

A főszerepre egy vezető zenei sztárt választott, Jung Ji-hoont, művésznevén Raint. Mekkora ő Koreában?

Rain olyan mint Michael Jackson, nagyon, nagyon népszerű, egy szupersztár. Amikor a világkörüli turnéjára ment, a Korean Air tényleg ráfestette az arcát a repülőgép oldalára. Ő egy hatalmas csillag. De a rajongói csalódtak ebben a filmben, mert ő a szexepiljéről közismert. De ebben a filmben nem az a sztár volt, akit megszerettek, mivel egy olyan kórházi öltözetet kellett viselnie, ami egyáltalán nem láttatta az izmos testét. Más volt a frizurája és így tovább, a külseje nem a rá jellemző volt, szóval a rajongói nagyon csalódottak voltak.

Vannak olyan nyugati rendezők visszhangjai a filmjében, mint Tim Burton és Michel Gondry - elismeri ezeket?

Nagyon szeretem az Egy makulátlan elme örök ragyogását. Van egy hasonlóság az I'm A Cyborg egyik jelenetében, ahol a férfi karakter a tetőn összezsugorodik, de ez tisztán a véletlen műve. Tim Burtonnel kapcsolatosan a gyárbéli jelenet az, amire utal. A zeneszerző megkérdezte tőlem, hogy milyen zenére gondoltam ahhoz a jelenethez. Próbáltam neki leírni valamiféle gyári zenét, ami egyrészt felemelő, de egy kicsit hátborzongató is. Nem igazán értettük egymást, ezért Tim Burton filmjét használtuk referenciaként.

Mi történt akkor?

A zeneszerző elment és megkomponálta a zenét, ami pontosan ugyanolyan volt, mint egy Tim Burton filmé! Azt gondoltam, hogy ilyet nem tehetünk, szerettem volna valamit hasonló szellemben, de nem pont ugyanazt, ezért elküldtem, majd ő visszatért, miután az összes Tim Burton-ös zenét visszavette. De így meg nem volt annyira jó, nem volt semmi szórakoztató benne. Megpróbáltunk találni egy örömteli médiumot, amely nem nagyon hangzik úgy, mint Tim Burton zenéje, de nem is unalmas.  Ezek után rájöttem, hogy a stábnak és a színészeknek adott hivatkozásokkal nagyon óvatosnak kell lennem.

Teljes szabadságot élvez abban, hogy megvalósítson bármit, amit a vászonra képzel?

Természetesen nincs senki, aki megpróbálna megállítani engem a vízióim valóra váltásában, de nagyon nehéz megszerezni az ehhez szükséges pénzt. Ha van egy elképzelésed, és aztán azt pontosan le szeretnéd fordítani a filmedre, az nagyon költséges folyamat. A koreai filmipar nem olyan nagy, hogy ez ténylegesen megtörténhessen.

Van olyan nemzetközi hírneve, ami számít önnek valamit?

Ha koreai nyelvű filmet akarsz készíteni, annak lesz egy vitathatatlan határa, akármennyire is összejön a dolog. Ha úgy döntök, hogy angolul csinálok egy filmet, akkor más ajtók is megnyílhatnak, de amíg koreaiul teszem ezt, addig ez nagyon nehéz.

Természetesen a világ filmművészetének nagy értéke, hogy figyelmeztet bennünket arra, hogy mennyire hasonlóak is vagyunk mindannyian, ugye?

Rendezőként is ezt érzem. Amikor csinálok egy filmet és elviszem különböző országokba, ahol beszélgetek az emberekkel, bár lehet, hogy különböző nyelveken beszélünk, máshogy nézünk ki, vagy különböző ételeket eszünk, de ámulatba ejt, hogy az alapvető érzések és az emberi létezés minőségei nagyon hasonlóak, függetlenül a hátterünktől, ahonnan érkeztünk. Ez mindig lenyűgöz. Még abban is mindenkinek hasonló az érzése, kivétel ha akadémikus vagy, hogy az amerikai és az európai közönség nem igazán szereti feliratozva nézni a filmeket. Ez ugyanaz marad.

Feltételezhetően a közönség Koreában felirattal nézi az amerikai filmeket, ugye?

Koreában általánosan nagyon magas az oktatásunk színvonala, és az emberek többnyire szeretnek olvasni, szóval ez soha nem volt probléma. Senki nem próbál menekülni a feliratok olvasásától, de a nagyon, nagyon fiatal generáció kezdi ezt nem kedvelni. Szóval egy teljesen más generáció közeledik.

Nyilvánvaló az amerikai populáris kultúra elkerülhetetlen hatása az ön hazájában?

Vannak, akik valóban csodálják az amerikai kultúrát. De vannak sokan, talán azoknál is többen, akik szeretnék megismerni az amerikai kultúrát, akik sokkal inkább néznének valamit, ami otthonos a saját kultúrájukból, olyan sztárokkal, akiket ismernek Koreából és nem kell őket feliratozni. Ez egy jó keverék.

És mit gondol a kapcsolatáról Amerikával - fog ott filmet készíteni valamikor a jövőben?

Sok forgatókönyvet kapok Hollywoodból, elolvasom őket, de nem találtam meg a jó történetet még. Az ok, amiért szeretnék ott forgatni az, hogy lehetőségem nyílna együtt dolgozni olyan színészekkel, akiket igazán szeretek. Még várok, és alkalomadtán határozottan érdekelne a dolog, de nem akarok filmet készíteni pusztán egy hollywoodi film kedvéért. Azt akarom, hogy az egy tökéletes projekt legyen.

Park Chan-wook: interjú

Forrás: TimeOut, 2008 
Az interjút készítette: David Jenkins 

Magyar fordítás: Ricemegatron Expert 
_______________________________

Park Chan-wook koreai rendezővel beszélgettünk új filmjéről, az "I'm A Cyborg"-ról, amely április 4-től látható a mozikban.

Stílusban és hangvételben ez valamiféle eltérés a bosszú-trilógiájától (Sympathy for Mr. Vengeance, Oldboy és Lady Vengeance). Mi késztette Önt arra, hogy ebbe az új irányba induljon el?

Korea legnagyobb filmforgalmazóját CJ Entertainmentnek hívják. Ők rendelkeztek ezzel az új HD kamerával, és számomra ennek a filmnek a készítése majdnem olyan volt, mint egy kísérlet. A HD kamera jelenti a filmipar jövőjét, így ez olyan volt, mint egy új játékkal játszani és esélyt szerezni az élvonalba kerüléshez.

Emellett a bosszú-trilógiát követően azt terveztem, hogy "Thirst" címmel vámpírokról készítek egy filmet. Habár az ötlet valahonnan a bosszú-filmek sötétségéből, vagy ehhez még nagyobb sötétségből ered, nagyon frusztráltnak éreztem magam, őszintén szólva, ez eléggé fárasztott is. Szóval, amikor megérkezett az ajánlat a "Thirst" készítésére, arra gondoltam, hogy csinálhatnék valami nagyon ellenkezőt, nagyon kedveset és bájosat a kettő között.

A film készítésekor úgy éreztem magam, mint egy búvár, aki hosszú időt töltött a víz alatt és felszínre jött, hogy lássa a napot, levegőt vegyen és kicserélje az oxigénpalackját, mielőtt visszamegy a vízbe. Meg akartam tapasztalni valami egészen mást a sötétségbe való visszamerülés előtt.

A filmet nézve érződik, hogy abban még mindig a bosszú eleme található, de talán egy másik nézőpontból szemlélve. Amíg a többi filmben más embereken állnak bosszút, ez a film inkább azt érezteti, hogy az emberek magukon állnak bosszút. Egyetért ezzel? És ha igen, akkor mi is a bosszúnak az a gondolata, amely felkeltette az érdeklődését?

Mondható, hogy vannak bosszú-elemek, különösen Young-goon részéről. Minden felnőttet gyűlöl az életében, kiemelten a Fehérköpenyeseket, akik elvitték tőle és betették a nagymamáját egy gondozási központba. Tényleg meg akarta ölni őket, és az az érzés, hogy nem tudta megakadályozni őket, szinte üldözi erre.

Tehát azt lehetne mondani, hogy ő magán vett bosszút, de ha ezt tesszük, akkor a világon minden bosszú-történetté válik.

Ismertetné a film írásának folyamatát és azt, hogy az ötletei és inspirációi honnan erednek?

Az első ötletem az Oldboy utómunkálatainak idején jött. Egy autóban ültem néhány barátommal, amikor hirtelen felmerült bennem egy ötlet egy elmegyógyintézetről, és különösen egy csoportterápia pillanatáról, ahol mindenki egy körben ül, amelyben ott vannak az orvosok és az ápolók is közöttük. Minden betegnek különböző problémája van, és az orvosok és az ápolók megpróbálják rávenni őket arra, hogy beszéljenek a csoportnak arról, hogy miként éreznek, de ezt nem igazán akarják, ezért az orvosok és az ápolók megtévesztik őket azzal a gondolattal, hogy a problémáik megosztása szórakozás.

Az ötlet részeként szintén szerettem volna, hogy az orvosok és az ápolók ne tudjanak arról, hogy minden betegnek van kapcsolata a többiekkel.  Néhányan szeretik egymást, néhányuk szeret valakit, néhányan szerelmi háromszöget alkotnak és néhányan utálják egymást.

A filmjei nagyon erősen támaszkodnak a központban lévő alakításokra, gyakran a karakterekben gyökereznek, és azt tapasztaljuk, hogy azok nem egészen 'normálisak'. Hogyan dolgozik a színészekkel ezeknek az alakításoknak a megszületésén?

A kamerák előtt, amikor ők már ténylegesen forgatják a jeleneteket, nem igazán szeretek különösebb iránymutatást adni. Szeretek szabadságot adni neki, hogy azt csináljanak, amit akarnak a kamera előtt. De a gyártás előtti szakaszban sokat iszom együtt a színészekkel, ők beszélnek az életükről, arról, hogy mi történik velük, és meghallgatjuk egymás történeteit. Apránként igazán jól megismerjük egymást, és őket is megérinti a film gondolatisága.

Úgy vélem, hogy ez sokkal jobb, mintha mindenkivel hivatalos minőségben ülnénk egy szobában. Mire a tényleges forgatáshoz érnek, a színészek önállóan gondolkodnak a szerepükről, de mégis van egy jól meghatározott keret a fejükben, amelyet rendezőként én ültettem beléjük.

A képektől, a kameramozgástól, a szereplők által bejárt úttól a zenéig, az "I'm A Cyborg" engem egy musicalre emlékeztet. Hatottak önre a hollywoodi musicalek?

Általában ha azon kapom magam, hogy valami befolyásol, akkor megpróbálok megszabadulni tőle. Nincs semmi olyan különös dolog, amit megpróbáltam volna utánozni. Szeretem a zenés filmeket, több nagy hollywoodi filmet is, különösen Jacques Demi és Vincent Minelli filmjeit. De semmi konkrétum nincs, amit szerettem volna, hogy tartalmazzon a film.

Sok filmíró 'auteur'-ként utal önre. Egyetért velük? Jó dolognak tartja, hogy az emberek úgy gondolnak a munkáira, mint amelyek felismerhetőek?

Nem igazán hiszek a szerzői elméletben. Van egy sor rendező, akit fel lehet ismerni, és mégsem hiszem, hogy oda tartoznának. Én különböző filmeket akarok készíteni. Nem akarom, hogy a filmjeim egyenértékűek legyenek egy Louis Vuitton monogrammal.