[Tévédrámákról] MR. PLANKTON (2024)

Mr. 플랑크톤
Netflix, 2024, 10 rész
Műfaj: dramedy
Írta: Jo Yong
Rendezte: Hong Jong-chan
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Mr. Plankton: A sodródás és a megbékélés drámája

Abstract: 

Resilience of the Drifting – My Review of "Mr. Plankton"

In this writing, I take a closer look at the 2024 series Mr. Plankton, suggesting that its "romantic comedy" label is just a surface for a much deeper existential dramedy. I explore the central metaphor of the plankton—creatures at the bottom of the food chain, drifting and vulnerable—as the shared identity of my three marginalized protagonists.

My main observations include:

• A Mix of Genres: I talk about the show’s unique "homogeneous cocktail" of genres. I look at how the story moves from gangster-film action to historical family drama tropes, all within a modern setting.

• The "Tragedy of Youth": A good part of my review is about Woo Do-hwan’s portrayal of terminal illness. I relate this performance to other iconic "tragic youth" roles in K-drama history, noting how the actor finds a balance between irony and the raw fear of mortality.

• The "Jo Yong Universe": Linking this to the writer’s previous work (It's Okay to Not Be Okay), I describe how these flawed, "broken" characters find healing not through being perfect, but through accepting their shared fragility.

• Visual Contrasts: I share my thoughts on the contrast between the chaotic road-trip narrative and the rigid, hanbok-clad world of the traditional family, which represents the clash between finding one's identity and oppressive tradition.

Bevezetés: Amikor a nézői vélemények szembejönnek

Miközben éppen nyugtáztam magamban, hogy ez a sorozat bizony elbűvölt, a szemem elé tévedt néhány nézői vélemény, amelyek a csalódottságnak adtak hangot. Nyilván nem várható egyetlen alkotás egyöntetű fogadtatása sem, mégis kissé lehűtötték a lelkesedésemet, ám ez csak arra szorított rá, hogy jobban végiggondoljam, hogy engem mi ragadott meg annyira.

Műfaji koktél: Romantika, akció és hanbokok

Jó szokásomhoz híven nem néztem meg előre a készítők névsorát, tehát csak a látottakra, valamint a hatásukra keletkezett benyomásokra hagyatkoztam. Ahogy haladtunk előre, egyre jobban lenyűgözött a sorozat komplexitása. Különös szereplőkkel találkoztunk, akik konfúz érzelemvilágukból fakadóan zavaros döntéseket hoztak, és ezáltal vegyes érzelmeket keltettek a nézőkben is. Távolról sem voltak tökéletesek, és nem is igyekeztek annak látszani. A történetük egy minden eddiginél vegyesebb műfaji mixtúrában bontakozott ki, de ezekből most egy selymes ízű, sűrű és homogén koktél keletkezett. Romantikus komédia, írják a besorolások - de vajon látták a dráma végét is? Inkább nevezzük szerelmes dramedynek, melyben a keserű tragédiát a humor és a komikus helyzetek sora oldja, a romantikus vívódások bensőségesebb mezőiről időnként egy kis akciózásra a gengszerfilmek tájékára tévedünk, miközben rodeózunk a felnőtté válás, felnőtté érés kanyargós országútján. Az pedig végképp rendkívüli, hogy a szemünk előtt váltakoznak egy kortárs és egy történelmi dráma képsorai - ezt a nagyszerű leleményt a chaebol-családnak köszönhetjük, mivel mindig éppen akkor tekintünk be az életükbe, amikor valami hagyományokat is tisztelő esemény zajlik náluk, természetesen az egész rokonság ilyenkor talpig hanbokot visel, a megbeszélések pedig a történelmi drámák ülés- és viselkedésrendjét követik. 

Plankton-lét: A tápláléklánc alján

Három furcsa figura áll a történet középpontjában, de mielőtt róluk esne szó, mi ez a furcsa cím: Plankton úr? Sokat kell várni, mire elhangzik a drámában a magyarázat, ami a humort sejtető hangzás ellenére sokkal inkább gyarló és költői magyarázatot kap - pontosan így, mindkettőt egyszerre. A plankton a főszereplő fiatalember öndefiníciója és vágyképe. Utóbbit hagyjuk meg a sorozat titkának, nézzük csak a gyarló elemet: a plankton a tápláléklánc legalsó eleme, minden felette állónak kiszolgáltatott, tehetetlen préda. Különböző okokból ilyennek érzi magát mindhárom főhős, különösen a történet középpontjában álló fiatalember, Hae-jo (Woo Do-hwan), akinek idilli gyermekkora egy pillanat alatt lett semmivé. A fogantatása egy kórházi hiba következtében történt, és amikor sok évvel később erre fény derült, nemcsak a szüleit veszítette el, hanem teljes identitását is. Az utcára került, ahol a kamaszkora végén járó, éhező fiúra rámosolygott a kétes értékű szerencse: befogadta egy nála idősebb, szerencsebarlangot üzemeltető hölgy, Bong-sook (Lee El), aki a jövőre bízta, hogy fogadott gyereket vagy szeretőt talál-e majd benne. Hae-jo eldobta a nevét, és szintén elég zűrös tevékenységekből tartotta fenn magát a simlis, de ragaszkodó segédje, Gi-ho (Kim Min-seok) társaságában. Később majd visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy Hae-jo szerelmi kapcsolatban állt Jae-mivel (Lee Yoo-mi), aki nem kevésbé volt szerencsétlen nála. Az árvaházban felnőtt lány és Hae-jo egyaránt nyomorultnak és szerencsétlennek érezte magát, és hiába szerették mélyen egymást, emiatt nem akarták a rossz sorsukat a másikra kényszeríteni. Hae-jo ezért elmarta maga mellől a lányt, akit később egy gazdag család örökösének menyasszonyaként látunk újra. A vőlegény egy nála jóval idősebb, kissé együgyű, de nagyon melegszívű férfi, Eo Heung (Oh Jung-se), aki megkésett lázadásként éppen a szerelméért szegül ellen az életét zsarnoki szigorral irányító anyja, Ho-ja (Kim Hae-sook) akaratának. 

Diagnózisok és küldetések: Az elrabolt menyasszony esete

A hajdani szerelmesek sorsa egy kórházban fonódik újra össze, ahol mindketten rémületes diagnózist kapnak. Hae-jo megtudja, hogy valószínűleg genetikai örökségként daganatok keletkeztek az agyában, és végstádiumú állapotban van, három hónapot jósolnak neki. Jae-mi pedig, aki terhességet hazudva tudná csak összekötni az életét a vőlegényével, azzal szembesül, hogy korai menopauzája van, és ez lehetetlenné teszi, hogy gyerekei szülessenek. A helyzet következményeként Hae-jo - mintha egy utolsó, záros határidejű házi feladatot teljesítene - meg akarja találni a biológiai apját, ám ehhez útitársként magához rántja az esküvőjéről elrabolt Jae-mit. A történet innentől egymásba gabalyodó szálakon folytatódik tovább. Egy korábbi akciója miatt Hae-jo nyomába ered egy gengszterbanda, akik Gi-hót túszul ejtve üldözik. A szerelmes vőlegény pedig menyasszonya felkutatására indul, miközben menekül az anyja elől, aki ráállítja a családi testőröket. Ám a sokféle kalandos, vígjátéki helyzet mégsem akciókomédiát szül, hanem egy mély párkapcsolati drámát, ami egy szerelmi háromszög része is. Ez úgy lehetséges, hogy Hae-jo és Jae-mi marakodó viszonya mögött elvarratlan, ki nem mondott érzelmi szálak maradtak. Vonzzák és taszítják egymást, miközben a lányt egy kevésbé elementáris erejű, mégis mély szeretet fűzi a kitartóan érte harcoló, jobb sorsot ígérő Eo Heunghöz. Miközben képtelen helyekre kerülve kergetik egymást, óhatatlanul közelebb is kerülnek egymáshoz, így az egyébként keleti orvoslással foglalkozó Eo Heung számára lesz elsőként nyilvánvaló Hae-jo betegsége, amit a fiú titkol mindenki elől. Bár mindegyiküket az egyéni érdekei vezérlik, a sokféle érintkezésük végül összecsiszolja az ötösfogatot (beleértve Gi-hót és Bong-sookot), akikhez furcsa módon még Eu Heung anyja is kapcsolódik. De addigra már hosszú utat jártak be, melynek során az önmagukkal való szembenézés elkerülhetetlen volt mindegyikük számára. Természetesen különböző eredményekre jutottak, de a kezdeti zűrzavaros érzések letisztulása, a másik megértése, önmaguk elfogadása és jobb emberré válásuk szándéka mindannyiukra érvényes. 

A halálos kór mint színészi kihívás: Woo Do-hwan alakítása

Bár a dráma mindhárom főhőse küzd az életre való alkalmatlanságának képzetével, értelemszerűen a legkétségbeejtőbb helyzetben Hae-jo van, akinek az életideje is méltánytalanul rövidre szabatott. A Mr. Plankton tulajdonképpen egy drámatípust is képvisel, ami a sokféle testi-lelki kínt felsorakoztató koreai sorozatok világában sem túl gyakori. Annyira azonban mégis, hogy a legtehetségesebb ifjú színészek rendre megpróbálkozzanak vele: ez pedig a fiatal életre támadó halálos kórral való szembesülés tragédiájának ábrázolása. Ami minden téren kihívás, hiszen a testi gyötrelmek hiteles megmutatásának nehézsége akár még el is törpülhet a lelki folyamatok végigélése mellett, mely - ahogyan itt is láthatjuk - a hitetlenkedéstől a dühön és kétségbeesésen át vezet a belenyugvásig, és ez a folyamat olyasmi, mintha valaki gyorsítottan gyűjtené be mindazon élettapasztalatokat, amelyekre másoknak évtizedek állnak a rendelkezésére. Sokféle előképpel találkoztunk már, ezek közül megemlítve néhányat: a Midasban No Min-woo mellékszereplőként küzdött a halálos kórral, Kim Woo-bint már főhősként láthattuk az Uncontrollably Fond kétségbeejtő helyzetében, de közéjük tartozik a szerencsésebb kimenetelű Devilish Joy is, amelyben Choi Jin-hyuk tudta egy napfényesebb történetbe ágyazva a fő karakter leépülésének kínjait megmutatni. Woo Do-hwan alakítása teljesen egyenrangú a híres elődökével, miközben egyedi jellegzetességű. Hae-jo fizikai állapota folyamatosan romlik, minden stáció tünetei kendőzetlenül jelennek meg előttünk, nem titkolva a rémületét és a szenvedését. Mindez mégis "háttérben marad" a lelki gyötrelmek megjelenítése mellett, melyeket Woo Do-hwan nagyon mélyen, sokszor az önirónia, néha a cinizmus eszközeit is bevetve tesz számunkra is fájdalmassá, ám ezek eljátszása nélkülöz minden túlzást. Mégis végtelenül megrázó, amikor felteszi a sorsát vádló végső kérdéseit, melyek mélypontjáról kell eljutnia a plankton-lét másik értelmezéséhez, pontosabban a magára vonatkoztatott értelmezéséhez. 

A Jo Yong-univerzum: Gyógyulás a tökéletlenségben

Jae-mi hősiesen állja a sarat Hae-jo érzelmi ingadozásainak hullámzásában, tud kislányosan elveszett és dühös fúria is lenni, de a legszebb az alakításában az, ahogyan kezdi megérteni és elfogadni a fiú zaklatott világát, mely elvezeti valamennyire saját maga elfogadásához is. Azonban két olyan kiváló színész erőterében kell ezt véghezvinnie, akikhez senkinek nem lenne könnyű felnőnie, hiszen Woo Do-hwan mellett a felnőttkorba átcsúszott kamaszküzdelmeket folytató vőlegényt Oh Jung-se játssza, aki kiemelkedő mestere a sebzett karakterek megformálásának. Utólag jöttem rá, hogy ez a hármas némiképp emlékeztetett az It's Okay to Not Be Okay című sorozat főhőseire, ami egyáltalán nem véletlen, lévén hogy ugyanaz a Jo Yong írta mindkét történetet. A kezdetben említett komplexitás talán az ő érdeme, hiszen a főszereplők számtalan érintkezési módja mellett szervesen építi be a cselekménybe a mellékszereplőket, akiket szintén erősen kidolgozott karaktervonásokkal ruház fel. Az már a színészek nagyszerűsége, hogy a szavakon túli kifejezési készletükkel ezeket a szereplőket még elevenebbé tudják tenni, ahogyan azt Lee Eltől és Kim Hae-sooktól láthatjuk. Ráadásul a humor sem áll az írónőtől távol, igazán szórakoztató az alig megszólaló Alex Landi által játszott karakter beépítése a szereplők sorába.

Összegzés: A tragédiától a megbékélésig

Hong Jong-chan rendező már öreg motoros, aki több műfajban is megállta a helyét, hogy csak az általam látottakat említsem: Her Private Life, Juvenile Justice, Life. Itt is biztos kézzel vezérli a történetet, nincsenek üresjáratai, a képei ízlésesek, ugyanúgy van érzéke a bensőségesség kifejezéséhez, mint a sorskérdéseket feszegető vagy őserejű indulatokat megmutatni képes grandiózus távlatokhoz. A két nagyszerű alkotónak és a kiváló színészeknek köszönhető, hogy a dráma nem a tragédia felhangjait visszhangozza bennünk, hanem a megbékélését. 

[Tévédrámákról] REFLECTION OF YOU (2021)

너를 닮은 사람
JTBC, 2021, 16 rész
Műfaj: dráma, melodráma, thriller
Rendező: Lim Hyeon-wook 임현욱
Eredeti mű: Jung So Hyeon azonos című novellája
Forgatókönyv: Yoo Bo-ra 유보라
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Reflection of You: A lélek torz és tiszta tükrei

* Az írás spoilereket tartalmaz *

Abstract: 

Shadows in the Mirror – My Thoughts on "Reflection of You"

In this writing, I take a deep dive into the 2021 drama Reflection of You, looking at it not just as a revenge story, but as a complex journey into identity and guilt. I focus on the connection between the two female leads, using the lenses of visual arts and philosophical self-reflection.

My main observations include:

• Color Symbolism: I highlight the provocative use of complementary colors—red and green—to show the tension between the two leads. I see this aesthetic choice as a visual way to express their internal struggles and unavoidable clash.

• The "Other" as a Mirror: Drawing on the poetry of Attila József, I examine how we often recognize our own virtues and flaws only through the "reflection" of another person. This makes the relationship between Hee-joo and Hae-won feel like a metaphysical battleground.

• The Artist’s Voice: A special part of my review is identifying real-world artworks from the series. I discuss how the sculptures of Bae Hyung-kyung act as silent dialogues, revealing the character Woo-jae’s hidden emotions through their lonely, introspective forms.

• The Three Faces of Woo-jae: I track the evolution of Kim Jae-young’s character through three distinct phases—from the arrogant artist to the vulnerable amnesiac, and finally, to the desperate man seeking his stolen past.

• Social Layers: Beyond the central love triangle, I give credit to the drama for its nuanced portrayal of school bullying, domestic abuse, and adolescent loneliness, which I feel creates a very rich social tapestry.

Bevezetés: József Attila és a tükörkép metafizikája

Biztosan állíthatom, hogy az utóbbi évek egyik legidegborzolóbb drámáját rejti a cím, pedig semmi mást nem látunk benne, mint egy mély lélektani alámerülést a szerelmi kapcsolatok veszélyes örvényeibe. "A tükörképed" - mondja az angolból fordított hivatalos magyar cím, a koreai szinte ugyanezt jelenti, de mégis kissé másként értelmezve: "Valaki, aki olyan, mint te". Tükörképünk (főként ha az a külsőnk mellett a bensőnket is mutatja) igen sokféle lehet, attól függően, hogy a tükrünk esetleg nem homályos-e, vagy nem torz tükörbe nézünk-e. Az se biztos, hogy tükörbe kell néznünk ahhoz, hogy meglássuk magunkat, hiszen József Attilával szólva: "Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat." - ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy másik ember visszfényében ismerhetünk rá önmagunkra, erényeinkre és önhibáinkra, és talán egymástól reménykedhetünk megváltásban is. 

Színkódolt érzelmek: A vörös és a zöld párharca

A dráma középpontjában két nő áll. Hogy egymást tükrözik-e, vagy a másikban tükröződve ismerik-e meg magukat, ahhoz kapunk még egy vizuális segítséget. Mivel a dráma a képzőművészet közegében játszódik, ehhez illően a rendező is bátran nyúl a színek szimbolikájához: egyikükről szinte le sem kerül a zöld kabát, míg a másikuk ruhatárában a vörös szín dominál. A színkörben az egymással szemben álló színeket komplementer (egymást kiegészítő) színeknek nevezzük, ilyen a vörös és a zöld is, ami különösen erős feszültségű, drámai hatású, provokatív színpárt jelent, ami tökéletes leképezése a két főhősnő viszonyának. A drámában még számtalan helyen fogunk találkozni a szereplők lelkiállapotának színekkel vagy festményekkel, szobrokkal való kifejezésével, gondoljunk csak a sárga szín árnyalatváltozásának vagy a feketével való keveredésének említésére a történet egy pontján.

Yoo Bo-ra forgatókönyvíró Jeong So-hyeon író novellája alapján dolgozott, és lévén mindketten nők, talán szándékosan a dráma is erősen nőközpontú lett, a főszereplők mellett sokféle személyiségű, különböző korú nőket felvonultatva, akik mellett természetesen nem vagyunk híján érdekes férfi karaktereknek sem. 

A cselekményt akár nagyon röviden össze lehetne foglalni: két barátnő ellenséggé válik, amikor kiderül, hogy az idősebb elszerette a fiatalabbik fiúját, aki ezért bosszúhadjáratot indít ellene. Azt hihetnénk, hogy ez a sokadjára elmesélt helyzet nem tartalmazhat túl sok újdonságot, azonban nem így van, mert A tükörképed remekmű a maga kategóriájában - mind a lélekrajzát, mind a mesélésmódját, mind a konfliktust létrehozó folyamat szakaszos kibontását, mind a különböző szereplők történetre gyakorolt hatásának csepegtetett adagolását tekintve. Végeredményként egy mindvégig feszült, kiszámíthatatlan fordulatokat hozó történet részesei leszünk, melynek tempója, képi világa és minden egyes kulisszája a Lim Hyeon-wook rendező keze alá dolgozó teljes stábnak köszönhetően minőségi munka. A képzőművészeti elemekről még lesz szó, de itt ki kell emelni a tájak és a fenséges természeti jelenségek festőiségének expresszionizmusra jellemző, drámai használatát, vagy időnként a belső terek hasonló megvilágítását.

Hamupipőke a chaebol-birodalomban: Jeong Hee-joo karaktere

Go Hyun-jung színésznő kelti életre a történet idősebbik nőalakját, Jeong Hee-joo-t aki különös keveréke a mesterkélt alázatosságnak és az elért státuszára büszke kevélységnek. Szerény helyzetű családi származása ellenére sikerült beházasodnia egy chaebolba, amelynek a férje lenne az örököse, ám akit az anyja éppen a vele kötött házassága miatt alkalmatlannak tart arra. A férj ugyan kiáll Hee-joo mellett, de egyikük sem tud gátat szabni a basáskodó anya/anyós családjukat romboló tevékenységének, amellyel szinte kisajátítja a gyermekeiket, hogy a saját elképzelései szerint nevelje őket. Nehéz eldönteni, hogy Hee-joo vajon jó anya-e, mert folyton aggódik, ám mégsem vesz észre semmit a gyerekei bajaiból. Leginkább azzal van elfoglalva, hogy megtartsa Hamupipőkéből lett hercegnői "álom-pozícióját", amiért eltűri, hogy anyósa cselédként kezelje, ám ráérő idejében mégis unatkozik kicsit. 

A végzetes tanítvány: Goo Hae-won és az idill megtörése

Miközben a férje tanácsára elkezd valami önmegvalósító dologról gondolkodni, belép az életébe a ragyogóan fiatal, életrevaló Goo Hae-won (Shin Hyun-been), aki új színeket hoz az ő világába is. A lány nagyreményű festőnövendék, akinek nyomán Hee-joo is elkezd rajzolni tanulni, és meglepően tehetségesnek bizonyul. Hae-won arról álmodozik, hogy sikeres festő legyen, és boldogan élhessen szerelmével, Seo Woo-jae-vel (Kim Jae-young), aki nemsokára szintén bevonódik Hee-joo képzőművészeti tanításába. Ám ekkor megtörik a két nő idilli kapcsolata.

Woo-jae: A szoborszépségű és öntörvényű művész

Woo-jae vérbeli, szabálytalan művészegyéniség. Mérhetetlenül tehetséges, és hiába nem ismer megalkuvást az alkotás terén, így is a még nála is nagyobb kaliberű apja árnyékával küzd. Jól el van Hae-won társaként, aki sürgeti, hogy ha papíron is, de kössék össze az életüket, ám a naiv lánynál a figyelmét sokkal inkább magára vonzza a nagyobb "préda", a nála jóval idősebb, elérhetetlennek tűnő Hee-joo, akinek finom vonásait a férfi rajzolás közben fedezi fel. Érdekesség, hogy a valóságban is 17 év a korkülönbség a két színész között, ami bár érzékelhető volt, de semmivé vált a kettőjük közötti kémiában. A fiatal férfi is gyönyörű, mint egy szobor, és nem ismer gátlásokat, ezért ostromának nem igazán tud, vagy valójában nem is nagyon akar ellenállni a gazdagsága mellett kalandokra is nyitott mintafeleség. Rövidesen váratlan fordulat történik, Hee-joo külföldre távozik az ott tanuló gyermekének segítésére, Woo-jae pedig nyomtalanul eltűnik Hae-won életéből, aki kétségbeesetten kutat a férfi után. 

A bűntudat galériája: Macska-egér játék a Purgatóriumban

Nagy időbeli kihagyással, sok év múlva vesszük fel ismét a történet fonalát, amikor a már otthon élő Hee-joo életében ismét felbukkan Hae-won, akit alig ismer meg. A fiatal nő olyan lesz a számára, mint egy lidércnyomás, egyenként becserkészi a családja tagjait, és számunkra még nem egészen világos oknál fogva szinte büntetőhadjáratot folytat Hee-joo ellen. Nemsokára ismét megjelenik a színtéren Woo-jae is, aki teljesen ki van szolgáltatva a lánynak, mivel egy baleset következtében semmire nem tud visszaemlékezni a vele korábban történtekből. 

Az egymással űzött macska-egér játék közben mindkét nő manipulálja a bizonytalanságba belevesző fiatalembert, és ahogyan Woo-jae is, mi, nézők is töredékes flashbackekből tudjuk összerakni, hogy mi történt a kiesett időben. A jelenben mindhármukat egy újabb helyszín köti össze, a galéria, ahol kénytelenek együttműködni egymással. Woo-jae szakmai karrierjét kezdené újjáépíteni, Hee-joo már befutott festő és író lett, Hae-won viszont feladta művészi vágyait. Számtalan mellékszereplő lép be a történetbe, akik mindegyike a saját sorsával is tükröt tart a két főszereplő nőnek. Azonban mindegyikük önálló jogú karakter, felsorolni szinte lehetetlen őket. Mindegyikük képvisel valamiféle problémás helyzetet, így szó esik az iskolai és a családon belüli bántalmazásról, alkalmatlan szülőkről és házastársakról, a kamaszkori és a felnőtt barátságról, az önként vállalt gyámságról, a bűntudatról és a bűnvád zsarnokságáról, a korrupcióról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi önkényről, valamint annak tűréséről, és sorolni lehetne még hosszasan. Előkerülnek a hit kérdései, járunk templomban is, ám mégis egy furcsa kis kocsma tűnik amolyan földi Purgatóriumnak, ahol a tulaj képes könnyíteni a betérő lelkek terhein. Mindezek mellett kiemelten követhetjük Li-sa serdülőkori magányát, helyzetfelismerését és a magyarázat megtalálásáért folytatott dacos küzdelmét, ami egyúttal a drámába csomagolt coming-of-age történet is. 

A maga módján mindkét nőből előbújik a szörnyeteg: Hae-won belefeledkezik a saját fájdalmába, melynek szabad teret engedve bármire feljogosítva érzi magát, miközben Hee-joo öntelten azt gondolja, hogy mindenkin átléphet, hiszen a státusza megvédi a tetteivel való szembenézés szükségességétől. Gyötrelem és eszelősség keveredik mindkettőjükben, és nem lehet eléggé méltatni a két karaktert életre keltő színésznők teljesítményét. A köztük lévő erőtérben próbál megállni a lábán a dráma két fő férfialakja, akiknek egymással is van elintézni valójuk.

Hee-joo férje (Choi Won-young) bár szimpatikus, a szeretteivel törődő férjnek és családapának tűnik, valójában ugyanúgy színjátékot játszik, mint a felesége. A karakterének érdekessége, hogy mindvégig arra várunk, hogy végre előhúzza a nála lévő ászt, ám eleinte csak pipogya az anyjával szemben, majd ki tudja, hogy valódi szerelemből fakadóan vagy a status quo felrúgása elleni gyávaságból, de addig ragaszkodik a látszathoz, hogy a legvégén már nem is osztanak neki lapot.

Mégis Woo-jae helyzete a nehezebb, és Kim Jae-young elképesztő érzékenységgel tudja a férfi által megélt összes stáció minden árnyalatát megmutatni. A teljes dráma történetében három, alapvetően különböző állapotban láthatjuk. A kissé arrogáns, vonzerejének teljes tudatában lévő, öntörvényűnek megismert fiatalembert a visszaemlékezésekben másmilyennek találjuk: olyan embernek, aki a személyes boldogságáért mindent feláldozni tudó, kedves és mélyen érző szerető, aki képes egy gyermeket úgy felvállalni, hogy az apaságában nem is lehet biztos. A második szakaszban mindez semmivé foszlik, és szinte fáj nézni a kiszolgáltatottsága miatti tehetetlenségbe fulladó tétovaságát, melyben azt azért felismeri, hogy mindkét nő a saját kénye-kedve szerint igyekszik használni őt, és ha a tudata nem is, az érzései ekkor is iránytűként működnek. A harmadik szakaszban, amikor rádöbben a vele történtekre, elveszíti a józanságát, és hiába látja annak irrealitását, mégis konokul vissza akarja szerezni mindazt, amiből kiforgatták. Még ezzel a rétegzett lélekrajzzal együtt is, a főhősnőkhöz képest Woo-jae alakja jóval elnagyoltabb, és időnként azt érezni, hogy az átalakulásai és a vele történő dolgok - nem teljesen indokoltan - alá vannak rendelve a nők történetének. Azonban megfigyelhetünk egy rendkívüli rendezői leleményt: Woo-jae személyiségének homályban maradó elemeiről az alkotásai beszélnek. A visszatérésekor, még mielőtt személyesen találkoznának, Hee-joo a szobrait látja először, anélkül, hogy ismerné az alkotó kilétét. "A csend jelentése, a rajzoktól a szobrászatig" - mondja a cím a készülő kiállítás prospektusán, és a szobrokon keresztül egy végtelenül magányos, szomorúságot árasztó, magába forduló, befelé tekintő, elmosódó arcú Woo-jae-t ismerünk meg, akiről az a benyomásunk támad, hogy mélyen gondolkodik az élet dolgairól.

Amikor a művészet beszél: Bae Hyung-kyung szobrai a képernyőn

A drámában látható szobrok olyan elementáris erejűek, hogy kíváncsi lettem a valódi alkotójukra. Némi nyomozás után rábukkantam egy cikkre, amelyben felsorolják azoknak a művészeknek a nevét, akik közreműködtek a sorozatban látható rajzok, festmények, szobrok, kerámiák és a szereplők által viselt ruhák alkotásában: Bae Hyung-kyung, Park Dae-sung, Go Young-hoon, Oh Soo-hwan, Kim Deok-yong, Ethan Cook, Lee Kyung és Shin Soo-jin, Go Hyun-jung. [forrás]

A különböző alkotások környezetükbe illeszkedő megjelenésére rendkívüli gondossággal ügyeltek, legyenek azok lakás- vagy irodabelsők, műtermek vagy a galéria kiállításai, és ugyanilyen alapos megfontolással készültek a jelmezek, vagy a címfelirat animált grafikája is, ami képverssé változtatta a a cím szavait.

Az alkotások között láthatunk autentikus műveket, és olyanokat is, amelyek egy-egy művész stílusát megidézve készültek. Woo-jae szobrai egyértelműen Bae Hyung-kyung alkotásai (köztük eredetiek és azokat utánzó szobrok), sőt a megidézés olyannyira részletes volt, hogy Woo-jae a sorozat vége felé olyan vöröses árnyalatú szobrokkal kísérletezik, amilyeneket Bae kiállításain is látni (aki szintén női alkotó). 

Videó Bae Hyung-kyung A színek súlya c. korábbi kiállításáról:

[갤러리 Tour]배형경/ “ Color Weight , 彩色荷重”展_갤러리시몬.2019.11.07~2020.01.11

A drámában látható kiállítás szobrai:

Sebek, áldozatok és a megváltás ára

A tükörbe nézés, az önreflexióra való késztetés nemcsak a szereplőkre érvényes, hanem a nézőkre is. Miközben a történet robog a végkifejlet felé, amely kire megváltást, kire tragédiát hoz, nincs olyan eleme a drámának, melynek átélése ne lenne torokszorító, hiszen az emberi kapcsolatok útvesztőben olykor mi magunk is eltévedünk, vagy látunk a környezetünkben hasonlóan megtévedteket. Közben sebeket szerzünk, sebeket osztunk, túlélünk vagy belepusztulunk. A legfájóbb, hogy áldozatok is maradnak a porondon, akik nem feltétlenül ártatlanok, de a sorsukat mégse érdemelték meg. Valahogy így vagyok a dráma lezárásával is - leginkább azért fáj a szívem, akit végül kiiktattak a játékból. 

A főszerepeket játszó színészek olyan kiválóak, hogy minden arckifejezésük, tekintetük feltölti a hatalmas erőteret, amelynek feszültségétől szinte nem is érezzük az idő múlását. Nagyszerűek a gyermek- és a majdnem felnőtt szereplők (Kim Su-an, Shin Hye-ji, Kim Dong-ha), a chaebol-úrnő (Kim Bo-yeon), a végül bosszút álló pszichiáter feleség (Jang Hye-jin), a nyomorult férje (Hong Seo-jun), a különböző anyák, apák és nagyapák (Lee Ho-jae, Seo Jung-hyeon, Seo Jin-won), az életrevaló barátnő (Park Sung-yeon), a bűnbánó testvér (Shin Dong-wook), a bánattól élősködővé vált anya (Kang Ae-shim), a csodálatos bártulajdonos (Kim Sang-ho), a galériavezető (Kim Ho-jung). 

Végezetül a sorozat zenéjéről is szót kell ejteni, amely nagy érzékenységgel és finomsággal, időnként pedig kellő drámaisággal festi alá a képeket, és ugyanez igaz a betétdalokra is.  

[Tévédrámákról] CALL IT LOVE (2023)

사랑이라 말해요
Disney Plus, 2023, 16 rész
Műfaj: dráma, melodráma, bosszú, szerelem, család, iroda
Rendező: Kim Ji-yeon 김지연, Lee Gwang-yeong 이광영
Forgatókönyv: Kim Ga-eun 김가은
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Call It Love: A hallgatás súlya és a bosszú csendje

Abstract: 

The Architecture of Silence – My Analysis of Emotional Resilience in "Call It Love" 

In this study, I define the 2023 K-drama Call It Love as a "drama of silence," focusing on the profound role of stillness in depicting the loneliness and defense mechanisms of the human soul. I argue that the essence of the series lies not in its dialogue, but in the meticulously crafted psychological "drilling" that explores the characters' inner worlds.

My key interpretations include:

• The Weight of the Unspoken: I examine how the ratio of silence to speech serves as a primary narrative tool. I believe that for the attentive viewer, these moments of stillness reveal a deeper psychological truth than any verbal exchange could.

• Genre Hybridity: I analyze the show as a unique blend where a realistic, detailed psychological drama is framed by the tropes of traditional melodrama. I focus on how the motif of revenge acts as a catalyst for what is, at its core, a complex family tragedy.

• Deconstructing Visual Tropes: I highlight the visual subversion of the female lead, Sim Woo-joo (Lee Sung-kyung). I find her raw, unpolished, and boyish appearance to be a deliberate rejection of "perfect" K-drama heroines, reflecting her internal burden and defensive stance.

• The Physicality of Trauma: I deconstruct Kim Young-kwang’s performance as Han Dong-jin, interpreting his hunched posture and measured, defensive gait as a literal manifestation of accumulated psychological scarring and profound isolation.

• Inherited Sins and Maternal Shadows: I explore the contrast between two destructive mother figures, questioning the extent to which children are held responsible for their parents' moral failures and the "inheritance" of their ruined lives.

• The "Voluntary Family": I look at the campsite motif as a symbolic refuge, where bond-building outside of biological ties offers the only path toward genuine healing and reconciliation.

A csend drámája és a lélektani mélyfúrás

A Call It Love (Nevezzük szerelemnek) a csend drámája. A magány csendjéé. A védekezés csendjéé. Ha a két főszereplő filmes idejét összeadnánk, és megvizsgálnánk a kommunikációs helyzeteikben beszéddel és hallgatással töltött idő arányát, biztosra veszem, hogy a némaságban töltött idő lenne a hosszabbik. Lehet, hogy a türelmetlenebb nézők emiatt lassúnak, esetleg még unalmasnak is érezhetik a sorozatot, azonban a figyelmesek egy alapos lélektani mélyfúrásnak lehetnek tanúi.

Műfaji határok: Pszichológiai realizmus melodramatikus köntösben

Kim Ga-eun író első és eddig egyetlen megfilmesített története a két főhős belső világára, és azok változásaira koncentrál, még ha egy sokszereplős, mozgalmas közegbe is helyezi a megfigyelésüket. A műfajok is szokatlan elegyben vannak jelen. A romantikus koreai sorozatok között gyakrabban találkozunk reális drámai elemekkel színezett nagyívű melodrámákkal, ám itt éppen fordított a helyzet: a fő cselekményszál egy valószerű, aprólékosan kidolgozott lélektani dráma, amit a melodrámák kelléktárába tartozó elemek színeznek. A két főhős közötti kapcsolatot a bosszúállás szándékának motívuma mozgatja, történetük pedig bele van ágyazva mindkettejük családi viszonyainak feltárásába, tehát családi drámát is látunk. Ha ez nem lenne elég, akkor átélhetjük még egy nehézségekkel szembesülő vállalkozás küzdelmeit is. Mivel a sorozat túlnyomó részében egy klasszikus dráma kibontására összpontosít, ezzel magasan tudja tartani az érdeklődési szintünket, ami az utolsó részekben lanyhul egy kissé, egyenes arányban a melodrámai fordulatok és hangulatok nagyobb térnyerésével. 

A rendezőpáros egyike Kim Ji-yeon, akinek az ezt követő (általam éppen a napokban látott) nagyszerű drámája a The Haunted Palace, másikuk a már kilenc rendezést maga mögött tudó Lee Gwang-yeong, köztük van a The Secret Life of My Secretary, amit a férfi főszereplő személye is összeköt a Call It Love-val. Mindketten avatott rendezők, ami mindvégig érződik a sorozatban, a képi kompozíciókban éppen úgy, mint a kamerák figyelő tekintetében, amely nem mulaszt el a színészi játékból egyetlen árulkodó tekintetet vagy megmozdulást sem. 

Karakterek kontrasztja: A kamaszos lázadó és a falak mögé bújt rend

Ezt azért kell kiemelni, mert a dráma minden beleadott írói-rendezői érték mellett mégis a két fő karaktert játszó színész kivételes játékterepe. Pedig utólag visszatekintve a dráma egészére, abban nem nagyon találunk olyan jeleneteket, amelyekben a két főhőst nagy érzelmi kilengést mutató helyzetben látnánk. Sim Woo-joo (Lee Sung-kyung) az impulzívabb karakter, de a kezdeti harsánysága gyorsan átvált fojtott, ámde eszelős dühbe, ami inkább bántó, durva élt kölcsönöz kevés szavának, majd a történet előre haladtával ébredő belső bizonytalansága egyre hallgatagabbá teszi. Han Dong-jin (Kim Young-kwang) pedig maga a megközelíthetetlenség, a maga köré húzott falai áthatolhatatlanok. Woo-joo renitens, korlátokat nem tűrő lázadó, külön érdemes megfigyelni, hogy fikarcnyit sem hasonlít a vizuálisan (jelmez, smink) kínosan tökéletesre formált hősnőkhöz, arca természetes, öltözködése mindvégig leginkább egy kamaszfiúéra emlékeztet. Erős és harcedzett egyéniség, aki kényszerűen, mégis önként vállalva viseli a családjáról való gondoskodás terheit is. Dong-jin viszont maga a pedantéria, a szabálykövetés és megfelelés, de nem ezek idegesítően eminens értelmében, hanem belső szükségletként, személyiségének igazodási pontjaként, megtartó erőként. Tűz és víz, magukban is ősellenségek, ám itt egy bosszúállás szándéka is egymás ellen vezeti őket. Azaz vezetné, mert Dong-jin értelmezhetetlen válaszokat ad Woo-joo neki szegezett, bár ki nem mondott kérdéseire.    

Kim Young-kwang alakítása: Az autisztikus szelídség ereje

Kim Young-kwang valami egészen elképesztő alakítást nyújt Dong-jin szerepében. Ez a férfi szelíd és visszahúzódó, a megértésen és az elfogadáson kívül alig ad másféle reakciót az őt érő, bármennyire bántó hatásokra. Tartása hajlott, járása kimért, mintha mindig védekezne valami ellen. Hangja fakó, és szinte csak egyszavas vagy tőmondatokban beszél. Már-már autisztikus tünetekre emlékeztetően nem képes, vagy nem akarja kifejezni a saját érzéseit, csak a tekintetéből tudjuk, ami mindig élénken beszédes, hogy nem ilyesmiről van szó, mert elárulja mindazt, amiről nem tud beszélni. A karakter nem nélkülözi a belső erőt, tökéletes a helyzetfelismerése és értékelése, a maga módján fel is veszi a kesztyűt a méltatlanságokkal szemben. Csak végtelenül magányos, és a védekező stratégiáinak gyökere az élete során többszörösen elszenvedett traumáinak következménye.

Ebben nem különbözik Woo-joo-tól, aki szintén halmozottan sérült személyiség, csak éppen más utat választott magának. Ezt a két embert vezeti egymáshoz a történet, akik eleinte kóstolgatják egymást, de a kölcsönös megismerési folyamatuk végül azzal jár, hogy mindketten kimozdítják egymást a kiépített önvédelmi bázisukról. De ezzel kockázatos terepre tévednek, mivel a kettőjüket összekötő, sokáig csak Woo-joo által tudott kapocs sötét árnyékot vet egymás iránt ébredő érzéseikre. Nézőként tudatában vagyunk a veszélynek, és szinte egy thrillerhez hasonló az aggodalmunk, amit értük érzünk, különösen a gyanútlan Dong-jin iránt. 

Családi traumák öröksége: Női predátorok és megbetegedett anyák

Miközben figyeljük kettőjük kapcsolatát, kibomlanak a családi történeteik, melyek összefüggésben állnak egymással. Megismerünk kétféle anyafigurát. Egyikük, Ma Hee-ja (Nam Gi-ae) teljesen alkalmatlan erre a szerepre, mert valójában egy női predátor, akit csak az érdekel, hogy kiszemelt férfiáldozatai révén jólétet biztosítson magának. Családosokra is szemet vet, és ennek áldozata a gyermekeivel magára maradó másik anya, Kim Hyeon-joo (Kim Hee-jung), aki belebetegszik a vele történtekbe, de éppen ezért sokáig ő sem képes a gyermekei mellett betölteni a szerepét. Míg Dong-jin teljesen magára marad, Woo-joo-nak fel kell vállalnia a testvéreiről való gondoskodás feladatát.

A mellékszereplők hálója: Testvérek, barátok és a kemping-szimbolika

A dráma a két testvérének, valamint közös barátjuknak története is. Alkalmi pszichologizálással a történetet annak feltárásaként is értelmezhetjük, hogy a családi viszályok miféle traumákat okoznak a védtelen gyermekeknek, akik a hatásokat egy életen át cipelik magukkal. Woo-joo túlzott felelősségvállalása, a bosszúszomja is ennek a következménye. Nővére, Sim Hye-song (Kim Ye-won) menekülése a rosszul választott párkapcsolataiba, pszichoszomatikus tünetei szintén a szülők nélküli felnövekvés problémájából fakadnak. A fiatalabb fiútestvér, Sim Ji-goo (Jang Sung-bum) inkább már a nővérei deformáltan túlféltő, fojtogató szeretetétől szenved, mely akadályozza az önmegvalósításának útját. A családi barát, Yoon Joon (Sung Joon) remek figura, aki folytonosan kiegyenlítő szerepet játszik a testvérek harcaiban, miközben érzelmei ingadoznak a két lány között. A drámába még az is belefér, hogy Yoon Joon önálló családtörténeti hátteret kap, mi pedig egy riasztó családmodellt, amelyből csak elmenekülni lehet, ahogy a férfi is teszi - aki egyúttal levonja azt a követeztetést is, hogy legjobb lenne az életét saját család vállalása nélkül leélni. A két főszereplő párkapcsolata mellett ennek a négyesnek a folyton változó kapcsolatrendszere adja a történet dinamikájának egyik forrását.

A másik forrás Dong-jin cége, amelynek a helyzete nem stabil, mivel van egy kemény ellenlábasuk Sin Seong-man (Shin Mun-sung), akinek célja a vállalkozásuk bedöntése. Woo-joo megjelenése a cégben egyrészt hatással van a kollektívára, másrészt ez a közeg folytonos visszajelzéssel szolgál a számára Dong-jin személyiségének kiismeréséhez. Ide kötődik a dráma egyik fontos alakja, Choi Seon-woo társigazgató (Jun Suk-ho), aki nemcsak Dong-jin egyetlen értő és féltő barátja, hanem a dráma talán legelevenebb alakja is. Hangos, vicces és látszólag dologkerülő, de mindig ott van a kellő pillanatban, ahol szükség van rá, és összekötő kapcsot képez olyan szereplőkkel, akikkel kapcsolatban Dong-jinnek el kell simítania a fennálló konfliktusokat. Ilyen Dong-jin előző szerelme is. Kang Min-yeong (Ahn Hee-yeon) karaktere nagyon ügyesen lett megírva, folyamatosan mélyítve a kezdetben egydimenziósnak tűnő láttatását. A céges kapcsolati hálóban gazdag a megjelenő alakok sora, mindegyikük hordoz olyan személyiségelemet - és ezzel együtt morális tanulságot is -, ami a munka világához köthető (versenytársakkal való viszony, céges árulás vagy éppen kitartás, stb.). 

A történet viszonylag különálló alakja Yoon Dae-hong (Choi Jung-woo), akinek bár semmi köze az apasághoz, mégis apai menedék Dong-jin számára. Nagyon szép a hozzá fűződő kempingezés szimbolikus motívumként való használata Dong-jin lelkiállapotainak kifejezésében, érdemes megfigyelni azt a képsort, amikor a kempingezés eszközein már csak polcra helyezett dísztárgyakként pásztáz végig a kamera. Sok drámában feltűnnek a vérségi családi kapcsolatok pótlékaként kiépülő emberi szövetkezések, önkéntes szerepvállalások,  Yoon alakjában itt is valami hasonlót látunk. 

Megbékélés az idő és az anyai szív erejével

Visszatérve az anyafigurákra: mindkét esetben világos, hogy a gyermekek nem menekülhetnek az "örökségüktől" - Dong-jin az anyja által elkövett bűnök terhétől, Woo-joo pedig nem tekinthet el az anyja életét tönkretevő bajok forrásától. Mindebben benne van annak a kérdése is, hogy a gyermekek meddig felelősek a szüleik életéért. Láttunk már drámákat, amelyek különböző módon, sokszor szélsőségesen válaszolták meg ezt a kérdést, a gyerekekre hol tragédiát hozva, vagy éppen bátorsággal felruházva őket a szülői örökséggel való leszámoláshoz. Itt némi melodramatikus fordulatot követően, az időre is bízva a megbékélést jutunk el a végkifejletig, melyben nem kevés szerepe van az anyai szívnek. Annak az anyai ösztönnek, ami felismeri a jót az ellenség gyermekében is, és megenyhülve magához fogadja az eltaszítottat. 

A Call It Love további erénye, hogy bár sok könnyet hullajtanak benne, mégis ellenáll minden melodramatikus stíluselemnek. Mentes a dagályosságtól és a szentimentalizmustól, mindvégig megőrzi a karakterek és a helyzetek valós életszerűségét. Igaz ez a zenéjére is, ami szép és érzelmes, de kicsit sem érzelgős. Végül meg kell említeni, hogy Jang Sung-bumnak angyali hangja van. 

[Tévédrámákról] WALKING ON THIN ICE (2025)

은수 좋은 날
KBS, 2025, 12 rész
Műfaj: thriller
Rendező: Song Hyeon-wook 송현욱
Forgatókönyv: Jeon Yeong-sin 전영신
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Walking on Thin Ice:
Erkölcsi kényszerpályák és a bűn emberi arca

Abstract:

Walking on Thin Ice – My Personal Journey Through a Gripping Thriller

In this writing, I share my thoughts on the series Walking on Thin Ice (Eun-soo's Big Day), a thriller that affected me much more deeply than I expected. I suggest that the secret of this story lies in how closely it brings us to its characters, making us feel as if we are risking our own skin right alongside them.

My main observations include:

• The Forced Path of a Mother: I look at Kang Eun-soo (Lee Young-ae), a hardworking mother who finds a bag of drugs just when she is most desperate. I analyze her moral dilemma not as a simple choice, but as a forced path where her husband's life is at stake, leading to a fascinating change in her personality.

• The Two Faces of James: I explore the character of Lee Kyeong (Kim Young-kwang), who transitions from a kind teacher to a professional drug distributor. I find it fascinating how his "James" persona is built on zero trust, yet he slowly reveals a deeply human side driven by his own hidden motives for revenge.

• A "Business" Relationship Like a Romance: One of my most interesting observations is that while there is no actual romance, the partnership between Eun-soo and James follows the stages of a love story—from the first signs of trust to the pain of betrayal and eventual self-sacrifice.

• The Art of Deception: I give credit to director Song Hyeon-wook for his ability to "mislead" the audience, often taking us onto "thin ice" by showing only part of the truth before revealing the full picture. I also reflect on a specific, powerful camera shot that seems to stop time at a turning point in the story.

• The Pain of Realism: In my conclusion, I return to the feeling of pain I mentioned at the start. I reflect on the final question of the drama: if given a second chance, would we fail again? I see the ending as a haunting mirror to our own lives and the difficult choices we all face.

A thriller, ami fáj – Személyes találkozás a történettel

Talán nem helyénvaló egy ismertetőnek szánt bejegyzést saját érzés említésével kezdeni, még számomra is furcsa, hogy miért kerített hatalmába valamiféle egyre erősödő fájdalom, több a sajnálatnál, amíg néztem a Walking on Thin Ice (Vékony jégen járva, eredeti címén Eun-soo nagy napja) című sorozatot, de ez történt - egyre összébb szorult a szívem, pedig a hasonló feszültségű drámákat, annak rendje és módja szerint, inkább a fordulatok iránti kiváncsisággal teljes izgalommal szoktam figyelni. De talán éppen ebben rejlik ennek a thrillernek a titka: a főszereplőkön keresztül olyan közel hozza hozzánk a történetet, hogy szinte úgy érezzük, velük - vagyis inkább bennük - a saját bőrünket visszük a vásárra.

Eun-soo dilemmája: A családanya és a "drogos táska" csodája

Jeon Yeong-sin eddigi munkáiban (Argon, The Lies Within) már megmutatta, hogy kiváló érzéke van az érzelmi intenzitással játszó történetek írásához, a másodikként említett Hazugságok mindenütt is erős darab volt. Mostani munkájában egy szerény és szorgalmas családanyát állít a középpontba, aki annyira szorult élethelyzetbe kerül, hogy már csak valami csodáért imádkozik, ami megmenthetné. Ki gondolná, hogy a csoda be is következik, mégpedig egy droggal teli táska formájában. Kang Eun-soo (Lee Young-ae) erkölcsi dilemma elé kerül a drog beszolgáltatása vagy megtartása kérdésében, azonban ez csak látszólagos, hiszen lehetne-e más választása, mikor a tisztességgel szemben a férje élete a tét? Eun-soo kényszerpályája az első pillanattól világos, a továbbiakban az új helyzethez való alkalmazkodása, a személyiségének változásai izgalmasak.

James, a magányos profi: Lee Kyeong kettős élete

Férfi főhősünk Lee Kyeong (Kim Young-kwang), akit jó fej, lányok kedvence rajztanárként ismerünk meg, de több is ennél, mert figyel a tanítványaira és emberséges velük. Nem kis meglepetés, amikor Eun-soo vele szembesül Jamesként, akiben a drogokat VIP-körökben terítő partnerét reméli. James egyedül dolgozó, profi figura, aki éppen annak köszönheti megmaradását az életveszélyes terepen, hogy nem bízik senkiben. Már a bemutatkozásakor megtudjuk, hogy nem a drogok érdeklik, az abból származó haszon egy nagyobb tervét szolgálja. A célja és annak indítéka csak apránként csepegtetve derül ki, mellyel egy bosszú-dráma is belecsavarodik a történetbe, de a lényeg, hogy James sem azonos a szimpla maffiózókkal. A nőnél lévő újfajta drog viszont felkelti az érdeklődését, és megszületik a szövetségük. Ami természetesen minden további baj forrása, hiszen sosem jelent jót, ha normális beállítottságú emberek keverednek a gengszterek üzelmeibe.

Egy szokatlan szövetség stációi: Szerelem nélkül, mégis érzelmi telítettségben

Éppen ezért az első pillanattól megjósolható, hogy a dolgok nem fognak jó irányba haladni, ám ez a biztos tudás nem von le semmit a bekövetkező fordulatok izgalmi értékéből. Annak ellenére, hogy az elveszett drogok után hajtóvadászatot folytat a Fantom nevű, maffiamódszerekkel működő társaság, valamint a rendőrség is a droghálózat után, nem egy szokványos krimit látunk. A bűnügyi történetet átszínezik az egyéni drámák, mert a fontosabb szereplők mögött kirajzolódnak a családi viszonyaik, és ezek a legellenszenvesebbeknek is emberarcot adnak. Bőségesen találkozunk ilyenekkel, vannak köztük házastársak, szülők, gyermekek, munkatársak, akik hol pitiánerek, hol álságosak vagy jobbra törekvők. Emiatt érezzük érzelmileg telítettnek a drámát, még ha abból a szerelmi szál teljesen hiányzik is. Eun-soo és James között ez a köztük lévő életkori különbség miatt sem lenne nagyon életszerű, azonban érdekes, hogy a "vállalkozói" kapcsolatuk mégis szinte egy szerelmi kapcsolat stációit mutatja: van benne megismerkedési fázis, a bizalom kialakulásának szakasza, a féltékenység és a megcsalatottság átélése, szakítási krízis, majd a kitárulkozás, a megértés és elfogadás, a végső kitartás, akár az önfeláldozásig - mégis mindvégig csak a "munkáról" van szó. Még akkor is, ha a jelenetek időnként (tényleg ritkán) romantikus drámákat idéznek, mindig van bennük némi csavar, például némán zajlanak, tehát nem tudjuk meg, hogy éppen mi hangzik el a szereplőktől.

A Fantom és a rendőrség: Hol az igazi gonosz?

Mivel nem a tisztes családanya és a gaz drogdíler kapcsolatáról van szó, a drámában elég későn lesz világos, hogy ki a valódi főgonosz. Amíg ez kiderül, elég részletes rajzot kapunk két szervezet, a Fantom és a rendőrség működéséről, és nehéz eldönteni, hogy melyiküknél átláthatóbbak a viszonyok. 

A rendezés ereje: Vékony jégre vitt nézők és üzenetértékű képsorok

Song Hyeon-wook sokszínű rendezői életművének utóbbi munkái között találjuk a The Golden Spoon és a The Midnight Studio című sorozatokat, de a neve felbukkan olyan drámák, mint a Brain vagy a Comrades kapcsán is. Egyaránt erős az emberi kapcsolatok, a thriller és az akciók ábrázolásában, és ezeket a képességeit bőségesen kamatoztatja a Walking on Thin Ice-ban is. A képei kifejezőek, a jelenetek ritmusosak, és a kamerája figyel a színészek apró rezdüléseire is. Kiválóan él a megtévesztés művészetével, számos esetben visz vékony jégre minket, nézőket is, elhitetve a látszatot, majd utólag, a teljes bemutatással korrigálva azt. Talán nem spoiler, ha kiemelem egy rendkívüli kamerabeállítását, mely teljesen elüt a dráma képi világától, ezért úgy tűnik, hogy üzenet értékű a történet egyik fordulópontján. Azt hiszem, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi mindent fejez ki ez a kép, ami mintha egy pillanatra az időt is megállítaná:

Penitencia és a nyitott kérdések fájdalma

Külön figyelemre méltó a dráma befejezése, mely egyszerre lezárt és nyitva hagyott. Mindenki eljut a története végére, átélve sikert, bukást és penitenciát, a "hogyan tovább?" azonban kétséges. A dráma végső kérdése, hogy vajon másodszor is elbukik-e valaki, ha hasonló esélyt kínál fel számára a sors, és ha figyelünk arra, hogy miként válaszolják meg ezt a főhősök, akkor sejthetjük, hogy mi felé vezet a rohanó Eun-soo, és az épület tetejének peremén egyensúlyozó Lee Kyeong sorsa. 

Nehéz felsorolni minden színészt, akiknek nagyszerűen alakított karakterei a két főszereplőt kísérték és befolyásolták az útjuk során. De néhányukat mégis kiemelem: Eun-soo köréből a férj Bae Soo-bin, a diáklányok szerepében Kim Si-a, Seo Eun-sol, Lee Ju-yeon, az öntelt anyuka, Jo Yeon-hee, az álságos barátnő, Oh Yeon-ah. A maffiózók köréből a két szerencsétlen sorsú testvér, Lee Kyu-sung és Son Bo-seung, a főnök Won Hyun-joon. James köréből a drogfüggő chaebol-örökös, Do Sang-woo, aki egyúttal a drogos életút állomásait is megjeleníti, vagy a testvér szerepében Kim Dong-won. A rendőrség köréből a meghurcolt, mégis saját lábára állni képes Kwon Ji-woo, és a kopóként kiszemeltjeit nem eresztő Park Yong-woo, vagy a gyanút fogó Hwang Jae-yeol. 

A drámát ádáz akciójelenetek tarkítják, melyek eléggé brutálisak. Az ökölharcok kiválóan kivitelezettek, különösen a profi kiképzettségű főrendőr és az e téren amatőr James közötti összecsapások.

A két főhőst alakító színész játékában a teljesen különböző karakterük ellenére van valami hasonlóság: végtelenül reális és természetes az alakításuk. Lee Young-ae mindvégig látszólag szürke kisegér, akiben a belső erő dominál, ami kreatív megoldásokra, és tőle nem elvárható merészségre sarkallja. Lee Young-ae nagyon erős a megkísértettség, a gazdagság iránti elcsábulás, az érzelmi elveszettség, majd az észre térés minden egyes megjelenítésében. Kim Young-kwangot az aurája az utóbbi szerepeihez hasonlóan ismét minden helyzetben dominánssá teszi. Bámulatosan viszi végig azt a folyamatot, ahogy a nagymenő jelmezei mögül fokozatosan előbukkan és teljessé válik egy esendő ember arca. Ez az arc egyúttal a színész arca is, amit nem lehet eléggé tanulmányozni annak megfejtéséhez, hogy milyen csekély rezdülésekkel tud árulkodni a karakter sokszor titkolni szándékozott érzelmeiről. Az ő történetének végső fordulata annyira megrázó, hogy némi melodramatikus árnyalatot is felfedezhetünk benne, de Kim Young-kwang itt sem téveszt mértéket, ezért is fáj annyira nézni az érzelmi összeomlását.

És ezzel vissza is értünk a bevezetésként említett fájdalomhoz, ami talán nem csak engem ért utol a dráma nézésekor. Ha nem is a konkrét karakterekkel történtekben, de a kényszerítő helyzeteikben ráismerhetünk a saját sorsunk hasonló kihívásaira, amelyekre gondolva nehéz eldöntenünk, hogy mennyire vagyunk mi magunk vagy a külső tényezők felelősek a velünk történő rossz dolgokért. Mindkét kérdés fájdalmas, az is, hogy miért hibázunk, és az is, hogy miért érdemlünk ki a sorstól ilyen csapásokat. Mindenesetre szokatlan, hogy ilyen gondolatokkal maradunk magunkra egy thriller után.