[Tévédrámákról] CALL IT LOVE (2023)

사랑이라 말해요
Disney Plus, 2023, 16 rész
Műfaj: dráma, melodráma, bosszú, szerelem, család, iroda
Rendező: Kim Ji-yeon 김지연, Lee Gwang-yeong 이광영
Forgatókönyv: Kim Ga-eun 김가은
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Call It Love: A hallgatás súlya és a bosszú csendje

Abstract: 

The Architecture of Silence – My Analysis of Emotional Resilience in "Call It Love" 

In this study, I define the 2023 K-drama Call It Love as a "drama of silence," focusing on the profound role of stillness in depicting the loneliness and defense mechanisms of the human soul. I argue that the essence of the series lies not in its dialogue, but in the meticulously crafted psychological "drilling" that explores the characters' inner worlds.

My key interpretations include:

• The Weight of the Unspoken: I examine how the ratio of silence to speech serves as a primary narrative tool. I believe that for the attentive viewer, these moments of stillness reveal a deeper psychological truth than any verbal exchange could.

• Genre Hybridity: I analyze the show as a unique blend where a realistic, detailed psychological drama is framed by the tropes of traditional melodrama. I focus on how the motif of revenge acts as a catalyst for what is, at its core, a complex family tragedy.

• Deconstructing Visual Tropes: I highlight the visual subversion of the female lead, Sim Woo-joo (Lee Sung-kyung). I find her raw, unpolished, and boyish appearance to be a deliberate rejection of "perfect" K-drama heroines, reflecting her internal burden and defensive stance.

• The Physicality of Trauma: I deconstruct Kim Young-kwang’s performance as Han Dong-jin, interpreting his hunched posture and measured, defensive gait as a literal manifestation of accumulated psychological scarring and profound isolation.

• Inherited Sins and Maternal Shadows: I explore the contrast between two destructive mother figures, questioning the extent to which children are held responsible for their parents' moral failures and the "inheritance" of their ruined lives.

• The "Voluntary Family": I look at the campsite motif as a symbolic refuge, where bond-building outside of biological ties offers the only path toward genuine healing and reconciliation.

A csend drámája és a lélektani mélyfúrás

A Call It Love (Nevezzük szerelemnek) a csend drámája. A magány csendjéé. A védekezés csendjéé. Ha a két főszereplő filmes idejét összeadnánk, és megvizsgálnánk a kommunikációs helyzeteikben beszéddel és hallgatással töltött idő arányát, biztosra veszem, hogy a némaságban töltött idő lenne a hosszabbik. Lehet, hogy a türelmetlenebb nézők emiatt lassúnak, esetleg még unalmasnak is érezhetik a sorozatot, azonban a figyelmesek egy alapos lélektani mélyfúrásnak lehetnek tanúi.

Műfaji határok: Pszichológiai realizmus melodramatikus köntösben

Kim Ga-eun író első és eddig egyetlen megfilmesített története a két főhős belső világára, és azok változásaira koncentrál, még ha egy sokszereplős, mozgalmas közegbe is helyezi a megfigyelésüket. A műfajok is szokatlan elegyben vannak jelen. A romantikus koreai sorozatok között gyakrabban találkozunk reális drámai elemekkel színezett nagyívű melodrámákkal, ám itt éppen fordított a helyzet: a fő cselekményszál egy valószerű, aprólékosan kidolgozott lélektani dráma, amit a melodrámák kelléktárába tartozó elemek színeznek. A két főhős közötti kapcsolatot a bosszúállás szándékának motívuma mozgatja, történetük pedig bele van ágyazva mindkettejük családi viszonyainak feltárásába, tehát családi drámát is látunk. Ha ez nem lenne elég, akkor átélhetjük még egy nehézségekkel szembesülő vállalkozás küzdelmeit is. Mivel a sorozat túlnyomó részében egy klasszikus dráma kibontására összpontosít, ezzel magasan tudja tartani az érdeklődési szintünket, ami az utolsó részekben lanyhul egy kissé, egyenes arányban a melodrámai fordulatok és hangulatok nagyobb térnyerésével. 

A rendezőpáros egyike Kim Ji-yeon, akinek az ezt követő (általam éppen a napokban látott) nagyszerű drámája a The Haunted Palace, másikuk a már kilenc rendezést maga mögött tudó Lee Gwang-yeong, köztük van a The Secret Life of My Secretary, amit a férfi főszereplő személye is összeköt a Call It Love-val. Mindketten avatott rendezők, ami mindvégig érződik a sorozatban, a képi kompozíciókban éppen úgy, mint a kamerák figyelő tekintetében, amely nem mulaszt el a színészi játékból egyetlen árulkodó tekintetet vagy megmozdulást sem. 

Karakterek kontrasztja: A kamaszos lázadó és a falak mögé bújt rend

Ezt azért kell kiemelni, mert a dráma minden beleadott írói-rendezői érték mellett mégis a két fő karaktert játszó színész kivételes játékterepe. Pedig utólag visszatekintve a dráma egészére, abban nem nagyon találunk olyan jeleneteket, amelyekben a két főhőst nagy érzelmi kilengést mutató helyzetben látnánk. Sim Woo-joo (Lee Sung-kyung) az impulzívabb karakter, de a kezdeti harsánysága gyorsan átvált fojtott, ámde eszelős dühbe, ami inkább bántó, durva élt kölcsönöz kevés szavának, majd a történet előre haladtával ébredő belső bizonytalansága egyre hallgatagabbá teszi. Han Dong-jin (Kim Young-kwang) pedig maga a megközelíthetetlenség, a maga köré húzott falai áthatolhatatlanok. Woo-joo renitens, korlátokat nem tűrő lázadó, külön érdemes megfigyelni, hogy fikarcnyit sem hasonlít a vizuálisan (jelmez, smink) kínosan tökéletesre formált hősnőkhöz, arca természetes, öltözködése mindvégig leginkább egy kamaszfiúéra emlékeztet. Erős és harcedzett egyéniség, aki kényszerűen, mégis önként vállalva viseli a családjáról való gondoskodás terheit is. Dong-jin viszont maga a pedantéria, a szabálykövetés és megfelelés, de nem ezek idegesítően eminens értelmében, hanem belső szükségletként, személyiségének igazodási pontjaként, megtartó erőként. Tűz és víz, magukban is ősellenségek, ám itt egy bosszúállás szándéka is egymás ellen vezeti őket. Azaz vezetné, mert Dong-jin értelmezhetetlen válaszokat ad Woo-joo neki szegezett, bár ki nem mondott kérdéseire.    

Kim Young-kwang alakítása: Az autisztikus szelídség ereje

Kim Young-kwang valami egészen elképesztő alakítást nyújt Dong-jin szerepében. Ez a férfi szelíd és visszahúzódó, a megértésen és az elfogadáson kívül alig ad másféle reakciót az őt érő, bármennyire bántó hatásokra. Tartása hajlott, járása kimért, mintha mindig védekezne valami ellen. Hangja fakó, és szinte csak egyszavas vagy tőmondatokban beszél. Már-már autisztikus tünetekre emlékeztetően nem képes, vagy nem akarja kifejezni a saját érzéseit, csak a tekintetéből tudjuk, ami mindig élénken beszédes, hogy nem ilyesmiről van szó, mert elárulja mindazt, amiről nem tud beszélni. A karakter nem nélkülözi a belső erőt, tökéletes a helyzetfelismerése és értékelése, a maga módján fel is veszi a kesztyűt a méltatlanságokkal szemben. Csak végtelenül magányos, és a védekező stratégiáinak gyökere az élete során többszörösen elszenvedett traumáinak következménye.

Ebben nem különbözik Woo-joo-tól, aki szintén halmozottan sérült személyiség, csak éppen más utat választott magának. Ezt a két embert vezeti egymáshoz a történet, akik eleinte kóstolgatják egymást, de a kölcsönös megismerési folyamatuk végül azzal jár, hogy mindketten kimozdítják egymást a kiépített önvédelmi bázisukról. De ezzel kockázatos terepre tévednek, mivel a kettőjüket összekötő, sokáig csak Woo-joo által tudott kapocs sötét árnyékot vet egymás iránt ébredő érzéseikre. Nézőként tudatában vagyunk a veszélynek, és szinte egy thrillerhez hasonló az aggodalmunk, amit értük érzünk, különösen a gyanútlan Dong-jin iránt. 

Családi traumák öröksége: Női predátorok és megbetegedett anyák

Miközben figyeljük kettőjük kapcsolatát, kibomlanak a családi történeteik, melyek összefüggésben állnak egymással. Megismerünk kétféle anyafigurát. Egyikük, Ma Hee-ja (Nam Gi-ae) teljesen alkalmatlan erre a szerepre, mert valójában egy női predátor, akit csak az érdekel, hogy kiszemelt férfiáldozatai révén jólétet biztosítson magának. Családosokra is szemet vet, és ennek áldozata a gyermekeivel magára maradó másik anya, Kim Hyeon-joo (Kim Hee-jung), aki belebetegszik a vele történtekbe, de éppen ezért sokáig ő sem képes a gyermekei mellett betölteni a szerepét. Míg Dong-jin teljesen magára marad, Woo-joo-nak fel kell vállalnia a testvéreiről való gondoskodás feladatát.

A mellékszereplők hálója: Testvérek, barátok és a kemping-szimbolika

A dráma a két testvérének, valamint közös barátjuknak története is. Alkalmi pszichologizálással a történetet annak feltárásaként is értelmezhetjük, hogy a családi viszályok miféle traumákat okoznak a védtelen gyermekeknek, akik a hatásokat egy életen át cipelik magukkal. Woo-joo túlzott felelősségvállalása, a bosszúszomja is ennek a következménye. Nővére, Sim Hye-song (Kim Ye-won) menekülése a rosszul választott párkapcsolataiba, pszichoszomatikus tünetei szintén a szülők nélküli felnövekvés problémájából fakadnak. A fiatalabb fiútestvér, Sim Ji-goo (Jang Sung-bum) inkább már a nővérei deformáltan túlféltő, fojtogató szeretetétől szenved, mely akadályozza az önmegvalósításának útját. A családi barát, Yoon Joon (Sung Joon) remek figura, aki folytonosan kiegyenlítő szerepet játszik a testvérek harcaiban, miközben érzelmei ingadoznak a két lány között. A drámába még az is belefér, hogy Yoon Joon önálló családtörténeti hátteret kap, mi pedig egy riasztó családmodellt, amelyből csak elmenekülni lehet, ahogy a férfi is teszi - aki egyúttal levonja azt a követeztetést is, hogy legjobb lenne az életét saját család vállalása nélkül leélni. A két főszereplő párkapcsolata mellett ennek a négyesnek a folyton változó kapcsolatrendszere adja a történet dinamikájának egyik forrását.

A másik forrás Dong-jin cége, amelynek a helyzete nem stabil, mivel van egy kemény ellenlábasuk Sin Seong-man (Shin Mun-sung), akinek célja a vállalkozásuk bedöntése. Woo-joo megjelenése a cégben egyrészt hatással van a kollektívára, másrészt ez a közeg folytonos visszajelzéssel szolgál a számára Dong-jin személyiségének kiismeréséhez. Ide kötődik a dráma egyik fontos alakja, Choi Seon-woo társigazgató (Jun Suk-ho), aki nemcsak Dong-jin egyetlen értő és féltő barátja, hanem a dráma talán legelevenebb alakja is. Hangos, vicces és látszólag dologkerülő, de mindig ott van a kellő pillanatban, ahol szükség van rá, és összekötő kapcsot képez olyan szereplőkkel, akikkel kapcsolatban Dong-jinnek el kell simítania a fennálló konfliktusokat. Ilyen Dong-jin előző szerelme is. Kang Min-yeong (Ahn Hee-yeon) karaktere nagyon ügyesen lett megírva, folyamatosan mélyítve a kezdetben egydimenziósnak tűnő láttatását. A céges kapcsolati hálóban gazdag a megjelenő alakok sora, mindegyikük hordoz olyan személyiségelemet - és ezzel együtt morális tanulságot is -, ami a munka világához köthető (versenytársakkal való viszony, céges árulás vagy éppen kitartás, stb.). 

A történet viszonylag különálló alakja Yoon Dae-hong (Choi Jung-woo), akinek bár semmi köze az apasághoz, mégis apai menedék Dong-jin számára. Nagyon szép a hozzá fűződő kempingezés szimbolikus motívumként való használata Dong-jin lelkiállapotainak kifejezésében, érdemes megfigyelni azt a képsort, amikor a kempingezés eszközein már csak polcra helyezett dísztárgyakként pásztáz végig a kamera. Sok drámában feltűnnek a vérségi családi kapcsolatok pótlékaként kiépülő emberi szövetkezések, önkéntes szerepvállalások,  Yoon alakjában itt is valami hasonlót látunk. 

Megbékélés az idő és az anyai szív erejével

Visszatérve az anyafigurákra: mindkét esetben világos, hogy a gyermekek nem menekülhetnek az "örökségüktől" - Dong-jin az anyja által elkövett bűnök terhétől, Woo-joo pedig nem tekinthet el az anyja életét tönkretevő bajok forrásától. Mindebben benne van annak a kérdése is, hogy a gyermekek meddig felelősek a szüleik életéért. Láttunk már drámákat, amelyek különböző módon, sokszor szélsőségesen válaszolták meg ezt a kérdést, a gyerekekre hol tragédiát hozva, vagy éppen bátorsággal felruházva őket a szülői örökséggel való leszámoláshoz. Itt némi melodramatikus fordulatot követően, az időre is bízva a megbékélést jutunk el a végkifejletig, melyben nem kevés szerepe van az anyai szívnek. Annak az anyai ösztönnek, ami felismeri a jót az ellenség gyermekében is, és megenyhülve magához fogadja az eltaszítottat. 

A Call It Love további erénye, hogy bár sok könnyet hullajtanak benne, mégis ellenáll minden melodramatikus stíluselemnek. Mentes a dagályosságtól és a szentimentalizmustól, mindvégig megőrzi a karakterek és a helyzetek valós életszerűségét. Igaz ez a zenéjére is, ami szép és érzelmes, de kicsit sem érzelgős. Végül meg kell említeni, hogy Jang Sung-bumnak angyali hangja van.