[Tévédrámákról] MR. PLANKTON (2024)

Mr. 플랑크톤
Netflix, 2024, 10 rész
Műfaj: dramedy
Írta: Jo Yong
Rendezte: Hong Jong-chan
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Mr. Plankton: A sodródás és a megbékélés drámája

Abstract: 

Resilience of the Drifting – My Review of "Mr. Plankton"

In this writing, I take a closer look at the 2024 series Mr. Plankton, suggesting that its "romantic comedy" label is just a surface for a much deeper existential dramedy. I explore the central metaphor of the plankton—creatures at the bottom of the food chain, drifting and vulnerable—as the shared identity of my three marginalized protagonists.

My main observations include:

• A Mix of Genres: I talk about the show’s unique "homogeneous cocktail" of genres. I look at how the story moves from gangster-film action to historical family drama tropes, all within a modern setting.

• The "Tragedy of Youth": A good part of my review is about Woo Do-hwan’s portrayal of terminal illness. I relate this performance to other iconic "tragic youth" roles in K-drama history, noting how the actor finds a balance between irony and the raw fear of mortality.

• The "Jo Yong Universe": Linking this to the writer’s previous work (It's Okay to Not Be Okay), I describe how these flawed, "broken" characters find healing not through being perfect, but through accepting their shared fragility.

• Visual Contrasts: I share my thoughts on the contrast between the chaotic road-trip narrative and the rigid, hanbok-clad world of the traditional family, which represents the clash between finding one's identity and oppressive tradition.

Bevezetés: Amikor a nézői vélemények szembejönnek

Miközben éppen nyugtáztam magamban, hogy ez a sorozat bizony elbűvölt, a szemem elé tévedt néhány nézői vélemény, amelyek a csalódottságnak adtak hangot. Nyilván nem várható egyetlen alkotás egyöntetű fogadtatása sem, mégis kissé lehűtötték a lelkesedésemet, ám ez csak arra szorított rá, hogy jobban végiggondoljam, hogy engem mi ragadott meg annyira.

Műfaji koktél: Romantika, akció és hanbokok

Jó szokásomhoz híven nem néztem meg előre a készítők névsorát, tehát csak a látottakra, valamint a hatásukra keletkezett benyomásokra hagyatkoztam. Ahogy haladtunk előre, egyre jobban lenyűgözött a sorozat komplexitása. Különös szereplőkkel találkoztunk, akik konfúz érzelemvilágukból fakadóan zavaros döntéseket hoztak, és ezáltal vegyes érzelmeket keltettek a nézőkben is. Távolról sem voltak tökéletesek, és nem is igyekeztek annak látszani. A történetük egy minden eddiginél vegyesebb műfaji mixtúrában bontakozott ki, de ezekből most egy selymes ízű, sűrű és homogén koktél keletkezett. Romantikus komédia, írják a besorolások - de vajon látták a dráma végét is? Inkább nevezzük szerelmes dramedynek, melyben a keserű tragédiát a humor és a komikus helyzetek sora oldja, a romantikus vívódások bensőségesebb mezőiről időnként egy kis akciózásra a gengszerfilmek tájékára tévedünk, miközben rodeózunk a felnőtté válás, felnőtté érés kanyargós országútján. Az pedig végképp rendkívüli, hogy a szemünk előtt váltakoznak egy kortárs és egy történelmi dráma képsorai - ezt a nagyszerű leleményt a chaebol-családnak köszönhetjük, mivel mindig éppen akkor tekintünk be az életükbe, amikor valami hagyományokat is tisztelő esemény zajlik náluk, természetesen az egész rokonság ilyenkor talpig hanbokot visel, a megbeszélések pedig a történelmi drámák ülés- és viselkedésrendjét követik. 

Plankton-lét: A tápláléklánc alján

Három furcsa figura áll a történet középpontjában, de mielőtt róluk esne szó, mi ez a furcsa cím: Plankton úr? Sokat kell várni, mire elhangzik a drámában a magyarázat, ami a humort sejtető hangzás ellenére sokkal inkább gyarló és költői magyarázatot kap - pontosan így, mindkettőt egyszerre. A plankton a főszereplő fiatalember öndefiníciója és vágyképe. Utóbbit hagyjuk meg a sorozat titkának, nézzük csak a gyarló elemet: a plankton a tápláléklánc legalsó eleme, minden felette állónak kiszolgáltatott, tehetetlen préda. Különböző okokból ilyennek érzi magát mindhárom főhős, különösen a történet középpontjában álló fiatalember, Hae-jo (Woo Do-hwan), akinek idilli gyermekkora egy pillanat alatt lett semmivé. A fogantatása egy kórházi hiba következtében történt, és amikor sok évvel később erre fény derült, nemcsak a szüleit veszítette el, hanem teljes identitását is. Az utcára került, ahol a kamaszkora végén járó, éhező fiúra rámosolygott a kétes értékű szerencse: befogadta egy nála idősebb, szerencsebarlangot üzemeltető hölgy, Bong-sook (Lee El), aki a jövőre bízta, hogy fogadott gyereket vagy szeretőt talál-e majd benne. Hae-jo eldobta a nevét, és szintén elég zűrös tevékenységekből tartotta fenn magát a simlis, de ragaszkodó segédje, Gi-ho (Kim Min-seok) társaságában. Később majd visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy Hae-jo szerelmi kapcsolatban állt Jae-mivel (Lee Yoo-mi), aki nem kevésbé volt szerencsétlen nála. Az árvaházban felnőtt lány és Hae-jo egyaránt nyomorultnak és szerencsétlennek érezte magát, és hiába szerették mélyen egymást, emiatt nem akarták a rossz sorsukat a másikra kényszeríteni. Hae-jo ezért elmarta maga mellől a lányt, akit később egy gazdag család örökösének menyasszonyaként látunk újra. A vőlegény egy nála jóval idősebb, kissé együgyű, de nagyon melegszívű férfi, Eo Heung (Oh Jung-se), aki megkésett lázadásként éppen a szerelméért szegül ellen az életét zsarnoki szigorral irányító anyja, Ho-ja (Kim Hae-sook) akaratának. 

Diagnózisok és küldetések: Az elrabolt menyasszony esete

A hajdani szerelmesek sorsa egy kórházban fonódik újra össze, ahol mindketten rémületes diagnózist kapnak. Hae-jo megtudja, hogy valószínűleg genetikai örökségként daganatok keletkeztek az agyában, és végstádiumú állapotban van, három hónapot jósolnak neki. Jae-mi pedig, aki terhességet hazudva tudná csak összekötni az életét a vőlegényével, azzal szembesül, hogy korai menopauzája van, és ez lehetetlenné teszi, hogy gyerekei szülessenek. A helyzet következményeként Hae-jo - mintha egy utolsó, záros határidejű házi feladatot teljesítene - meg akarja találni a biológiai apját, ám ehhez útitársként magához rántja az esküvőjéről elrabolt Jae-mit. A történet innentől egymásba gabalyodó szálakon folytatódik tovább. Egy korábbi akciója miatt Hae-jo nyomába ered egy gengszterbanda, akik Gi-hót túszul ejtve üldözik. A szerelmes vőlegény pedig menyasszonya felkutatására indul, miközben menekül az anyja elől, aki ráállítja a családi testőröket. Ám a sokféle kalandos, vígjátéki helyzet mégsem akciókomédiát szül, hanem egy mély párkapcsolati drámát, ami egy szerelmi háromszög része is. Ez úgy lehetséges, hogy Hae-jo és Jae-mi marakodó viszonya mögött elvarratlan, ki nem mondott érzelmi szálak maradtak. Vonzzák és taszítják egymást, miközben a lányt egy kevésbé elementáris erejű, mégis mély szeretet fűzi a kitartóan érte harcoló, jobb sorsot ígérő Eo Heunghöz. Miközben képtelen helyekre kerülve kergetik egymást, óhatatlanul közelebb is kerülnek egymáshoz, így az egyébként keleti orvoslással foglalkozó Eo Heung számára lesz elsőként nyilvánvaló Hae-jo betegsége, amit a fiú titkol mindenki elől. Bár mindegyiküket az egyéni érdekei vezérlik, a sokféle érintkezésük végül összecsiszolja az ötösfogatot (beleértve Gi-hót és Bong-sookot), akikhez furcsa módon még Eu Heung anyja is kapcsolódik. De addigra már hosszú utat jártak be, melynek során az önmagukkal való szembenézés elkerülhetetlen volt mindegyikük számára. Természetesen különböző eredményekre jutottak, de a kezdeti zűrzavaros érzések letisztulása, a másik megértése, önmaguk elfogadása és jobb emberré válásuk szándéka mindannyiukra érvényes. 

A halálos kór mint színészi kihívás: Woo Do-hwan alakítása

Bár a dráma mindhárom főhőse küzd az életre való alkalmatlanságának képzetével, értelemszerűen a legkétségbeejtőbb helyzetben Hae-jo van, akinek az életideje is méltánytalanul rövidre szabatott. A Mr. Plankton tulajdonképpen egy drámatípust is képvisel, ami a sokféle testi-lelki kínt felsorakoztató koreai sorozatok világában sem túl gyakori. Annyira azonban mégis, hogy a legtehetségesebb ifjú színészek rendre megpróbálkozzanak vele: ez pedig a fiatal életre támadó halálos kórral való szembesülés tragédiájának ábrázolása. Ami minden téren kihívás, hiszen a testi gyötrelmek hiteles megmutatásának nehézsége akár még el is törpülhet a lelki folyamatok végigélése mellett, mely - ahogyan itt is láthatjuk - a hitetlenkedéstől a dühön és kétségbeesésen át vezet a belenyugvásig, és ez a folyamat olyasmi, mintha valaki gyorsítottan gyűjtené be mindazon élettapasztalatokat, amelyekre másoknak évtizedek állnak a rendelkezésére. Sokféle előképpel találkoztunk már, ezek közül megemlítve néhányat: a Midasban No Min-woo mellékszereplőként küzdött a halálos kórral, Kim Woo-bint már főhősként láthattuk az Uncontrollably Fond kétségbeejtő helyzetében, de közéjük tartozik a szerencsésebb kimenetelű Devilish Joy is, amelyben Choi Jin-hyuk tudta egy napfényesebb történetbe ágyazva a fő karakter leépülésének kínjait megmutatni. Woo Do-hwan alakítása teljesen egyenrangú a híres elődökével, miközben egyedi jellegzetességű. Hae-jo fizikai állapota folyamatosan romlik, minden stáció tünetei kendőzetlenül jelennek meg előttünk, nem titkolva a rémületét és a szenvedését. Mindez mégis "háttérben marad" a lelki gyötrelmek megjelenítése mellett, melyeket Woo Do-hwan nagyon mélyen, sokszor az önirónia, néha a cinizmus eszközeit is bevetve tesz számunkra is fájdalmassá, ám ezek eljátszása nélkülöz minden túlzást. Mégis végtelenül megrázó, amikor felteszi a sorsát vádló végső kérdéseit, melyek mélypontjáról kell eljutnia a plankton-lét másik értelmezéséhez, pontosabban a magára vonatkoztatott értelmezéséhez. 

A Jo Yong-univerzum: Gyógyulás a tökéletlenségben

Jae-mi hősiesen állja a sarat Hae-jo érzelmi ingadozásainak hullámzásában, tud kislányosan elveszett és dühös fúria is lenni, de a legszebb az alakításában az, ahogyan kezdi megérteni és elfogadni a fiú zaklatott világát, mely elvezeti valamennyire saját maga elfogadásához is. Azonban két olyan kiváló színész erőterében kell ezt véghezvinnie, akikhez senkinek nem lenne könnyű felnőnie, hiszen Woo Do-hwan mellett a felnőttkorba átcsúszott kamaszküzdelmeket folytató vőlegényt Oh Jung-se játssza, aki kiemelkedő mestere a sebzett karakterek megformálásának. Utólag jöttem rá, hogy ez a hármas némiképp emlékeztetett az It's Okay to Not Be Okay című sorozat főhőseire, ami egyáltalán nem véletlen, lévén hogy ugyanaz a Jo Yong írta mindkét történetet. A kezdetben említett komplexitás talán az ő érdeme, hiszen a főszereplők számtalan érintkezési módja mellett szervesen építi be a cselekménybe a mellékszereplőket, akiket szintén erősen kidolgozott karaktervonásokkal ruház fel. Az már a színészek nagyszerűsége, hogy a szavakon túli kifejezési készletükkel ezeket a szereplőket még elevenebbé tudják tenni, ahogyan azt Lee Eltől és Kim Hae-sooktól láthatjuk. Ráadásul a humor sem áll az írónőtől távol, igazán szórakoztató az alig megszólaló Alex Landi által játszott karakter beépítése a szereplők sorába.

Összegzés: A tragédiától a megbékélésig

Hong Jong-chan rendező már öreg motoros, aki több műfajban is megállta a helyét, hogy csak az általam látottakat említsem: Her Private Life, Juvenile Justice, Life. Itt is biztos kézzel vezérli a történetet, nincsenek üresjáratai, a képei ízlésesek, ugyanúgy van érzéke a bensőségesség kifejezéséhez, mint a sorskérdéseket feszegető vagy őserejű indulatokat megmutatni képes grandiózus távlatokhoz. A két nagyszerű alkotónak és a kiváló színészeknek köszönhető, hogy a dráma nem a tragédia felhangjait visszhangozza bennünk, hanem a megbékélését. 

[Filmekről] Nam Dae-joong: THE LAST RIDE (2016)

남대중: 위대한 소원

The Last Ride: Az utolsó küldetés és a férfivá érés tragikomédiája

Abstract: 

The Last Wish – Maturity in the Face of Mortality in "The Last Ride"

In this writing, I take a closer look at Nam Dae-joong’s 2016 directorial debut, exploring how it balances crude humor with heart-wrenching tragedy. I examine how the film blends "low-brow" comedy with a deep look at terminal illness and friendship, often challenging more rigid Western views on grief.

My main observations include:

• Cultural Views on Tragedy: I reflect on the emotional depth of Korean cinema, where unbearable pain is often transformed into manageable sadness through laughter. I find this a fascinating contrast to the more traditional European dramatic style.

• The Quest for Manhood: I analyze the central plot—a terminally ill boy’s wish to experience adulthood before he dies—not as a joke, but as a plea for dignity and identity. To me, the friends’ clumsy attempts to help him act as a catalyst for their own forced maturation.

• Parental Perspectives: I highlight the contrast between the mother’s protective denial and the father’s eventual understanding of his fia as a young man. I feel this leads to a very moving subversion of social norms.

• Visual Symbols of Absence: I pay tribute to the hauntingly beautiful imagery of the empty hospital ward, which I see as the final site of peace and the end of a long "marathon."

• Life and Death Interconnected: Using the metaphor of a bonsai’s last green leaf, I conclude that the film is just as much about those who stay behind as it is about the person who leaves.

Tragédia és komédia mint yin és yang

Nam Dae-joong két filmjének (The Last Ride, 2016, The First Ride, 2025) megnézése után hirtelen túl sok kiérleletlen gondolat kering bennem. Egyrészt arról, hogy bár tudjuk, a koreaiak a fájdalmak zsigeri átélésének is olimpikonjai lehetnének, mégis tudnak mindenről olyan könnyített formában is beszélni, melyben a kín viselhető szomorúsággá szelídül. Másrészt arról, hogy a magyar lelkem (talán szinkronban az európaival), valahogy úgy szocializálódott kulturális értelemben is, hogy a tragédia legyen tragédia, arról csak komolyan illik beszélni, mert ha nem kellő súlyossággal közelítünk hozzá, akkor éppen a lényegi erejét veszíti el. Erre itt vannak a koreaiak, akik immár sokadjára úgy facsarják meg a bensőnket, hogy a legmélyebb együttérzésünk pillanataiban kénytelenek vagyunk néha felröhögni. Természetesen mi is tudjuk, hogy a tragédia és a komédia is olyan, mint a yin és a yang, elválaszthatatlanok, és mindegyik hordoz magában a másikból is egy keveset. Mifelénk mégis ritkán sikerül azt az elegyet előállítani, amit ebben a két filmben ismét mesteri módon megtapasztalhatunk.

A nagy kívánság: Egy explicit nyitány értelmezése

A film eredeti címe "A nagy kívánság", ebből lett angol címként "The Last Ride", annak minden jelentésárnyalatával együtt: utolsó út, utolsó utazás, utolsó küldetés. Érdekes módon, ha a ride-ot menetként fordítjuk magyarra, akkor a cím még látensen utal ennek "Az utolsó menet"-nek a valódi tartalmára is - még a főcím megjelenése előtt szembesülünk egy explicit jelenettel: a kórházi ágyon fekvő fiatalember némi fantáziálás után ejakulál. 

Nam Dae-joong író-rendező

A három muskétás és a gyógyíthatatlan kór

A történet kovásza a barátság, ahogyan az lesz majd a másik, jóval későbbi filmben is. Itt három fiatalembert köt össze "a születésüktől fogva" ez a kötelék, ami úgy tűnik, már nem sokáig tudja elég erősen összetartani "a három muskétást". A kórházi látogatásra menő Gap-deok (Ahn Jae-hong) és Nam-joon (Kim Dong-young) elejtett megjegyzéseiből világos, hogy a fiatalemberek szintén a nemi érésnek abban a szakaszában vannak, amikor az ébredő testi vágyak már jelentősen lefoglalják őket. Azonban ahhoz még nem elég felnőttek, hogy szembe tudjanak nézni az élet rideg valóságával, ami éppen készül elvenni tőlük barátjukat, Go-hwant (Ryu Deok-hwan), aki a gyógyíthatatlan Lou Gehrig-betegségben (ALS) szenved, és közeledik a vég felé. A fiúk csetlenek-botlanak a hétköznapi életükben, sokszor idétleneknek is tűnnek, míg végül felfogják a felfoghatatlant. A mozgásképtelen Go-hwant a szülők kétségbeesett szeretete övezi a barátaié mellett. Lassan mindenki azt kezdi firtatni, hogy mi a beteg fiú vágya, amit teljesíteni tudnának. Szegény Go-hwan kínlódik a kimondhatatlan, teljesíthetetlen vágyával, amit jobbnak lát titkolni. Ezért mindenki igyekszik megtalálni a legjobb megoldást arra, hogy még a való élet élményében megmeríthesse a távozni készülőt. Ezek az akciók a szeretet és az "ajándékozók" erőfeszítései mellett tele vannak harsány nevetésre ingerlő katasztrófákkal, kész csoda, hogy betegünk egyáltalán túléli azokat. A megpróbáltatások következménye, hogy Go-hwan végre kiböki a haverjainak, hogy mit is kíván igazából: nem halhat meg gyerekállapotba rögzülve, valódi testi aktusra vágyik, hogy legalább egyszer megélhesse a férfiasságát.

Kálvária a férfiasságért: A lehetetlen küldetés

Ily módon a barátokra hárul annak a feladata, hogy megtalálják a nőt, aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. Megkezdődik a két fiú kálváriája, hiszen ők maguk is még kiskorúnak számítanak, tehát az elérhető kapcsolataik limitáltak e téren. Mély merítést kapunk abból, hogy ki hogyan viszonyul a kérésükhöz, hozzájuk, és a barátjuk betegségéhez. Azonban makacsul túllépnek minden határt, míg végül szolidáris segítőkre találnak a felnőtt társadalom férfitagjai részéről. Valódi kalandfilmes megpróbáltatásokon át jutnak célba, és ebben a folyamatban szintén nem nélkülözzük sem a humort, sem a szenvedést.

Szülői tükrök: Az örök gyermek és a férfiszolidaritás

Bár egyáltalán nem tolja az arcunkba, a film szembesít azzal a szülői problémával, hogy vajon mennyire értjük a saját gyermekünket? Őt látjuk-e valójában, vagy azt, amit "örök gyermekünkként" látni akarunk benne, ahogy azt az anyánál (Jeon Mi-sun) tapasztaljuk? Ez a kiélezett élethelyzet az apát (Jeon No-min) veszi rá olyan döntésre, ami a komikusságában is tartalmazza a bevett viszonyokon való felülemelkedés kényszerét, mivel ő az, aki férfiként végre felfogja, hogy miként lehet szolgálatára a fiának.

Az utolsó zöld levél a bonsaion

Go-hwan mellett a barátai is részesei a felnövekvés, felnőtté válás folyamatának, amelyben megértik, hogy a távozás is az élet része, és addig kell tenniük valamit, amíg az elszáradt bonsaion még ott lebeg az utolsó zöld levél. 

Torokszorítóan szépek az üres kórteremben forgatott képsorok. Nam Dae-joong író-rendező pedig eléri, hogy nézőként sírva nevessünk, fájdalommal, mégis békével a szívünkben. Aki távozni kényszerült, méltósággal tehette, akik pedig itt maradtak, azok tovább futják életük maratonját.